Et servabit eos Iehova, Deus ipsorum, in die illa quad gregem populum suum; quia lapides coronae elevati super terram ejus.
Ugyanazt a témát folytatja, de különféle jelképeket használ, hogy még jobban megerősítse azt, ami hihetetlennek tűnt. Valójában arra emlékezteti őket, hogy Isten nem közönséges módon fogja megőrizni a népét, ami megszokott az emberek számára. A juhokhoz hasonlítja őket, hogy mint már említettem, megtudhassák: a szabadulásuk a mennyből származik, mert ők maguk gyengék voltak, s nem volt sem erejük, sem hatalmuk – mert ezzel a hasonlattal ezt akarta bemutatni. Kijelenti tehát, hogy a zsidók azért szabadulnak meg, mert Isten ellátja majd őket mindennel, ami az ellenségeik legyőzéséhez szükséges, de csodálatos módon segít a gyengeségükön – mint a pásztor, aki kimenti a juhát a farkas állkapcsai közül. A juhnak ugyanis, aki a pásztor odaérkezése folytán kerüli el a halált, nincs semmi oka a dicsekvésre, hanem minden dicséret a pásztort illeti. Így mondja Isten is, hogy az Ő munkája lesz a zsidók megszabadítása az ellenségeiktől.
Az Ő saját népe kifejezés használatával látszólag a választottakra korlátozza, ami túl általánosnak tűnhetett, mert azt mondta: Isten majd megsegíti őket. Az viszont bizonyos, hogy a nép, mely akkor csekély létszámú volt, kivágatott, s a nagyobbik része elpusztult. Ugyanakkor igaz volt, hogy Isten a népe hűséges őrizője, mivel sok izraelita élt akkor, akik természetes módon a közös ősatyától, Ábrahámtól származtak, de csak névleg voltak izraeliták.
Majd hozzátesz még egy hasonlatot: magasra emelkednek, mint drágakövek egy koronában, amit a király visel a fején. Mintha azt mondta volna, hogy királyi papság lesznek a törvényben elhangzottaknak megfelelően. Korábban azt mondta: legyőzik a köveket, vagy a kövekkel a parittyát. Helyesebbnek látszik azok véleménye, akik így olvassák: a parittya
köveivel,129 azaz a zsidók se nem karddal, se nem íjjal győzik le ellenségeiket, hanem csak kövekkel, ugyanúgy, ahogyan Dávid legyőzte Góliátot. Bár nem ismerik a harcművészeteket, és nincsenek kiképezve a fegyverforgatásra, mégis, amint a próféta megmutatja, győztesek
129
Ezt az olvasatot támogatja a Septaguinta, a Targum, a Vulgata, s fogadja el Grotius, Marckius és Newcome is. De „legyőzni”, vagy letaposni a „parittyaköveket” Kimchi, Piscator, Dathius, és Henderson változata, akik úgy vélték, hogy a görögöket nevezi itt megvetően „parittyaköveknek”, miután a 16. versben a zsidókat tisztelettel ékköveknek nevezi. Így az előbbiek a közönségesek és értéktelenek, utóbbiak a ritkák és drágák. Ami ennek a hasonlatnak ellene látszik szólni, az a „jelként felemeltetnek” kifejezés a „korona-kövekre” vonatkoztatva. Az רזנ ינבא szavakat „az elkülönítés köveinek” azaz elkülönített, félretett és konkrét célra szentelt köveknek fordították, lásd 5Móz28:18, Józs4:5, 20. Ezért Blayney változata a „megszentelt kövek”, összhangban a Septuagintával (λιθοι αγιοι – megszentelt, vagy szent kövek), valamint a szír és az arab változatokkal is. Alkalmas tehát a kifejezés, miszerint ezeket felemelték, mint zászlót, vagy jelet a föld fölé. Newcome fordítása: „megkoronázott trófeák” – koronával körülvett kövek a győzelem jeleként. De akár megszentel, akár
megkoronázott köveknek fordítjuk a szavakat, ugyanazt jelentik: s a soron következő alapelv helyessége nyilvánvalóvá válik. – a szerk.
lesznek, mert a parittyáik elégségesek lesznek az ellenségeik leöldökléséhez. Egyesek azonban úgy vélik, hogy a pogányokat és a hitetleneket hasonlítja itt parittyakövekhez, mert azok haszontalanok és értéktelenek. Ez első ránézésre elmés, de erőltetett nézet. Egyidejűleg nem helytelen arra is gondolni, hogy itt benne foglalt ellentét rejlik a parittyakövek és a korona kövei között: a zsidók a parittyáikból lőnek majd ki köveket az ellenségeik megsemmisítésére, ők maguk pedig drágakövek lesznek. A próféta itt a szentföldet szemlátomást az egész világ fő részeként mutatja be. Felmagasztaltak lesznek, mondja a
korona-kövek Isten földjén. Ha azt mondta volna, hogy Egyiptom, vagy Asszíria földjén,
akkor a mondatok összekapcsolása nem lenne annyira ideillő, de Júdea, mint a világ feje és a zsidók nevei, akik bővelkedve és boldogan élnek benne valóban egy korona ékköveihez lesznek hasonlók, melynek minden része a megfelelő állapotban van. Röviden azt mutatja meg, hogy egyedül Isten kegyessége és az Ő áldásai is elégségesek lesznek a zsidók boldoggá tételéhez, mert kiemelkedő tisztességben lesz részük, bőségben élveznek majd minden jó dolgot, és legyőzhetetlen bátorsággal szállnak majd szembe minden ellenségükkel.
Vizsgáljuk most meg, mikor teljesedtek be mindezek a dolgok. Mondtuk, hogy Zakariás, teljességet ígérvén a zsidóknak, nem adott nekik zabolátlan szabadosságot a belemerülésre az evésbe és az ivásba, hanem csak fennkölt kifejezésekkel magasztalta és dicsérte Isten velük szembeni hatalmas kedvességét és jóságát. Ez az első dolog.
Egyidejűleg azonban egy másik kérdést is vizsgálnunk kell. A próféta azt mondja: olyanok lesznek, mint a nyilak és a kardok. S miután nagyon is hajlottak a vérontásra, itt látszólag bizonyos módon arra buzdítja őket, hogy álljanak teljes bosszút az ellenségeiken, pedig ez semmiképpen sem ésszerű. A válasz világos: a zsidóknak nem volt szabad elfelejteni, mit írt elő Isten az Ő törvényében. Amint ugyanis Ő a bor nagy bőségét és nagylelkű ellátást ígért, de nem emlékeztetett a már megparancsoltakra – hogy mértékleteseknek kell lenniük az evésben és az ivásban, úgy most a győzelmet ígérve az ellenségeik felett sem következetlen Önmagával. Nem ítéli el, amit egyszer már jóváhagyott, s nem helyezi hatályon kívül azt a rendeletet, mellyel megparancsolta nekik, hogy ne legyenek kegyetlenek az ellenségeikkel, hanem fogják vissza magukat, s mutassanak könyörületet és kegyességet. Ebből látjuk: nem szabad annak alapján megítélnünk ezeket a szavakat, hogy mi helyes a mi számunkra, vagy meddig mehetünk el a bosszúállásban az ellenségeken, s nem szabad azt sem meghatározni belőlük, hogy mekkora szabadságunk van az evésben és az ivásban. Efféle dolgokat nem lehet ebből, vagy ehhez hasonló igeszakaszokból megtanulni, mert a próféta itt csak Isten hatalmát, valamint a népe iránti nagylelkűségét mutatja fel.
Ismét feltehető a kérdés: mikor teljesítette be mindezt Isten? Mikor tette a zsidókat széltében-hosszában győztesekké az és megsemmisítőkké ellenségeik felett? Valamennyi keresztyén igemagyarázó allegorikus magyarázatot ad erre – eszerint Isten akkor küldte el a hadseregeit, mikor elküldte az apostolait a világ minden részébe, akik átdöfték az emberek szíveit, a gonoszokat pedig levágta a kardjával, s így megsemmisítette őket. Mindez igaz, de előszörre egyszerűbb jelentést kell levonnunk a próféta szavaiból, ez pedig a következő: Isten győztessé teszi az egyházát az egész világ fölött. S ez pedig a legteljesebb mértékben igaz, mert jóllehet a kegyesek nincsenek felfegyverkezve kardokkal, vagy bármiféle fegyverekkel, mégis látjuk, hogy csodálatos védelem alatt állnak Isten kezének árnyékában. Mikor az ellenségek kegyetlenül bánnak velük, látjuk, miképpen fordítja vissza Isten a gonoszságaikat a saját fejükre. Ezen a módon ténylegesen beteljesedett mindaz, amiről itt olvasunk: Isten gyermekei olyanok, mint a nyilak és a kardok, s meg is vannak őrizve, mint juhnyáj. Ők ugyanis túlságosan gyengék ahhoz, hogy megálljanak, ha az Úr nem lép közbe az erejével, mikor látja, milyen hevesen támadják őket a gonoszok. Nem szükséges allegorikus jelentést kicsikarni a próféta szavaiból, mikor nyilvánvaló a tény, hogy Isten egyháza azért marad meg biztonságban, mert Isten mindig eltompította az ellenségek minden fegyverét, sőt, gyakran erős kézzel kilőtte a nyilait és megrázta a kardját. Mikor ugyanis Nagy Sándor átkelt a
tengeren, bejárta az egész Földközi-tenger környékét, minden országot vérbe borítván, miképpen történt, hogy mikor végül eljutott Júdeába, ott semmiféle mészárlást nem vitt véghez és nem gyakorolt semmiféle kegyetlenséget, ha nem Isten fogta őt vissza? Talán nem lesz fárasztó a számotokra, ha elmondom, mit olvasunk Josephusnál, s kétségem sincs felőle, hogy igaz. Ő elmondja, hogy mikor Nagy Sándor eljött, telve volt haraggal, és fenyegetéseket szórt ama zsidók ellen, akik nem segítették, s látszólag lenézték a tekintélyét. Miután pedig szabadjára engedte a dühét, találkozott Jadeusszal, a főpappal, aki a papi süveggel volt felékesítve. Leborult előtte és alázatosan bocsánatot kért. Mikor pedig mindenki megdöbbent ezen, azt válaszolta: Isten jelent meg neki abban a formában, mikor még Görögországban volt, és arra buzdította, hogy vágjon bele ebbe az expedícióba. Mikor tehát meglátta a menny Istenének képmását abban a papi öltözékben, kénytelen volt dicsőséget adni Neki. Ennyit Josephusról, akinek a bizonyságában ezt az esetet illetően soha nem kételkedtek. Senkinek sincs tehát oka azon fáradozni, hogy kitalálja a próféta szavainak jelentését, mert kellően világos a tény, miszerint Isten választottai azért győztek, mert Isten kilőtte a nyilait és megrázta a kardját. Egyidejűleg ennek a győzelemnek egy másik nézetét is látjuk: az idegen és távoli nemzeteket a Lélek kardja győzte le, vagyis az evangélium igazsága, de ezt a jelentést a másikból vezetjük le. Mikor ugyanis a próféta szavainak szó szerinti jelentését vizsgáljuk, akkor könnyű igeszakaszt látunk megnyílni, mely által eljuthatunk Krisztus királyságába. Ezek a megjegyzések az ellátás bőségére, valamint az ellenségek legyőzésére egyaránt vonatkoznak. Most ezt olvassuk:
Zakariás 9:17
17. Oh, mily nagy az ő jósága és mily nagy az ő szépsége!130 Ifjakat tesz virágzóvá