E. K. Blair - Fekete Lótusz 1 - Bang

274 

Full text

(1)
(2)

E. K. Blair

Bang

(3)

Művelt Nép Könyvkiadó Budapest A mű eredeti címe: Bang Fordította Medgyesi Csilla Copyright © E.K. Balir, 2014 Hungarian translation ©Medgyesi Csilla, 2016 ©Művelt Nép Könyvkiadó, 2016

(4)

Cathynek Mert az élet nem tündérmese, de mindegyikünknek szüksége van valakire, aki életben tartja az álmot. Számomra te vagy ez az ember. „Attól tartok, nem tudom kifejezni magam. Mert nem vagyok önmagam, tudod?” Lewis Caroll

(5)

Előszó

AZT MONDJÁK, hogy elveszíted az ártatlanságodat, amikor bosszút állsz valakin. De én nem vagyok ártatlan. Méghozzá már nagyon hosszú ideje. Elrabolták az ártatlanságomat. Elvették az életet, amelyet élnem kellett volna. A lelket, amellyel születtem. A rubinszívet, ami reményekkel és álmokkal teli életbe ágyazódott. Vége. Eltűnt. Soha nem volt választásom. Gyászolom azt az életet. Gyászolom a mi lett volna ha-kat. De még nem végeztem. Készen állok rá, hogy visszavegyem, ami mindig is az enyém kellett volna legyen. Bosszúra szomjazom, hogy visszaszerezzem azt, amit gonoszul eloroztak tőlem. Szóval, most mi lesz? Most tervet szövök. Most átveszem az irányítást. Most felteszem a gyűlölet koronáját.

(6)

Egy

(JELEN)

– Édesem, kész vagy már? – kérdezi a férjem a másik szobából.

A tükörben nézem, ahogy a gyöngy fülbevaló a helyére csúszik. – Igen – suttogom magamnak.

Felegyenesedem, lesimítom magamon a ruhát, végighúzom az ujjaimat hosszú, vörös hajamban. Kármin takaró. Laza hullámokban omlik meztelen vállamra. Az éjkék selyemruha hűvösen öleli körbe apró testem kerekded idomait. A sztoikus, jó feleség. A férjem, csodálatom jelzőtüze, legalábbis látszólag.

– Elragadó.

Bennettre emelem a tekintetemet a tükörben, figyelem, ahogy besétál a gardróbomba, a fiókos szekrényhez, amely mellett állok. Oldalra húzza a hajamat, hogy meg tudja csókolni a nyakamat.

– Mmm – hümmögöm, aztán megfordulok a karjaiban, és megigazítom fekete csokornyakkendőjét.

Nem veszi le rólam a szemét, miközben a nyakára koncentrálok, és amikor felnézek rá, lágyan rám mosolyog. Viszonzom a mosolyát. Nagyon vonzó férfi szépen metszett arccal, szögletes állal, gesztenyebarna hajjal, amelyben itt-ott felcsillan egy-egy ősz szál. Harmincnégy évének és befolyásos státuszának a jele. Mogul. A világ legnagyobb acélipari vállalatának a tulajdonosa. Ő az erő. Én pedig a befogadó.

– Baldwin már előállt az autóval – közli, és megcsókolja a homlokomat.

Fogom a retikülömet, Bennett rám segíti a kabátot, aztán a lifttel lemegyünk a földszintre. Bennett a derekamon tartja a kezét, míg átsétálunk a The Legacy előterén, ami az utóbbi három évben az otthonomul szolgál, ki a csípősen hideg téli éjszakába. – Mr. Vanderwal – Baldwin, a sofőrünk és a férjem régi jó barátja biccentéssel üdvözli őt, majd felém fordul. – Mrs. – Jó estét! – felelem, a kezébe csúsztatom a kezemet, és besegít a Land Rover hátsó ülésére. Bennett beül mellém, és az ölébe veszi a kezemet, Baldwin pedig becsukja az ajtót, aztán bepattan az első ülésre. Felcsendül Bennett kedvence, a Glass

Metamorphosisa, és betölti az autót. Felemelem a szabad kezemet, a jéghideg

(7)

– Imádom a havat – mormogom, inkább magamnak, mint a férjemnek, de mégis válaszol.

– Minden télen ezt mondod.

Megfordulok, ránézek, aztán le az összefonódó kezeinkre. Halkan hümmögök, de már témát is vált. – Szóval, Richard azt mondta, beugrott múltkor abba a szállodába, és szerinte remek helyszín lenne az idei újévi partinak. – Mi a neve? – Lótusz. – Érdekes – jegyzem meg. – McKinnon szállodája, nem? – Valójában a fiáé. Még nem találkoztam vele. – Hm. Finoman megszorítja a kezemet. – Mit jelent ez a nézés? – McKinnon néha egy kicsit, nos… – Seggfej? Elmosolyodom. – Igen. De nem is tudtam, hogy vannak gyerekei, ez minden. Miután átverekedjük magunkat a szombat esti chicagói forgalmon, megérkezünk végre az újonnan épült boutique szállodához, ami a város elitjének kedvence lesz. Monotonná vált az egész, olyan sok hasonló eseményen veszünk részt. Bennett nem csupán ebben a városban, de világszerte nagy tekintélynek örvend, a jelenlétére ezért reklám célból és egyéb szempontok miatt is igényt tartanak. Bennett azonban az elmúlt években több üzletet is kötött Calum McKinonnal, ezért a mai estét semmiképpen sem hagyhattuk ki.

Miután Baldwin kinyitja az ajtót, és kisegít az autóból, kiegyenesedem, és megigazítom hosszú ruhámat, mielőtt Bennett bevezet az üvegajtón a Lótusz előterébe. Magamra hagy, míg leadja a kabátjainkat, én pedig addig felmérem a vendégsereget, és az ajkamba harapok. Tudom, hogy a leggazdagabb jelenlévő férfival vagyok, az idegességtől mégis összeszorul a gyomrom, eltűnődöm, nem látnak-e át rajtam ezek az emberek.

Egy pohár pezsgővel köszöntenek, és magamon érzem néhány olyan nőnek a pillantását, aki valamelyik jótékonysági szervezetnek dolgozik, amelynek a vezetőségéhez tartozom.

– Készen állsz, édesem?

A férjem átöleli a csípőmet, és odavezet a sok közül az első társasághoz, akikkel szóba kell elegyednünk. Ragyogó mosolyt varázsolok az arcomra, felemelem a fejemet, és eljátszom a szerepemet. A szerepet, amelyet azóta játszom, hogy megismerkedtem Bennett-tel.

(8)

gyengéd, mintha törékeny lennék. Talán valaha az is voltam, de többé már nem vagyok. Olyan erős vagyok, mint bárki más. A gyengeség a lélekből fakad. Szinte mindenkinek van gyengéje, ami fegyvert ad a hozzám hasonló nők kezébe. Fegyvert ahhoz, hogy a kedvünkre játszadozzunk az emberekkel, ahogyan én is teszem.

– Nina! – hallom, ahogy az egyik barátnőm elnyújtva kiáltja a nevemet.

– Jacqueline, milyen csinos vagy – mondom, ahogy felém hajol, hogy megpuszilja az arcomat.

– Nos, veled nem kelhetek versenyre. Csodálatos vagy, mint mindig – feleli, mielőtt Bennett felé fordulna, és elpirulva köszöntené a férjemet. Biztos vagyok benne, hogy összepisilte a bugyiját is. Kétségbeesetten flörtöl mindenkivel. A férje egy szerencsétlen alak, de Bennett üzleti partnere, ezért aztán elviselem a pasas nőgyűlölő baromságait, és sajnálom a szerencsétlen libát, akit feleségül vett. Jacqueline azóta próbál a férjem ágyába bújni, amióta csak megismertem őt. De egy szót sem szóltam, mert Bennett nem igazán találja vonzónak a kétségbeesést.

Míg Jacqueline a férjemmel flörtöl, én felmérem a terepet. Mindenki a legjobb ruháját viseli, iszik és beszélget. Elfordulok az ostoba tömegtől, és szemügyre veszem a szálloda leegyszerűsített, modern vonalait. A stílus minimalista, de látszik mindenen, hogy sokba került. Ahogy a tekintetem végigsiklik a helyiségen, beleakad egy szempárba, amely engem figyel. A szempár felkelti az érdeklődésemet. Egy férfi – egy megdöbbentően vonzó férfi – mered rám egy kis csoport közepéből, amelynek egyetlen tagjára sem pazarol figyelmet. Még akkor sem fordítja el a tekintetét, amikor ránézek a helyiség másik végéből; csak apró vigyorra húzódik a szája széle, aztán kortyol egyet a poharából. A kapcsolat megszakad, amikor egy karcsú szőke megsimogatja a karját. A férfi kifogástalanul fest méretre készített öltönyében, mégis olyan érzést kelt, mintha nem fordítana különösebb gondot a külsejére. A haja laza fürtökben omlik le, mintha csak beletúrt volna a vastag tincsekbe, mondván, hogy leszarom, szép vonású állát egynapos borosta borítja. De az az öltöny… igen, az az öltöny nyilvánvalóan jól karbantartott testet takar. A szabás kiemeli széles vállát, keskeny csípőjét. – Édesem? Elkapom kósza tekintetemet, és visszafordulok a férjem felé; kíváncsian figyel, és észreveszem, hogy Jacqueline már nem áll mellette. – Mi ragadta meg a figyelmedet? – kérdezi. – Ó. Csak próbálok mindent magamba szívni. Ez a hely csodálatos, hm?

– Éppen a partiról kérdeztelek, de úgy tűnik, hogy teljesen kikapcsoltál. Szóval, mit gondolsz?

– Igen, egyetértek. Nagyszerű helyszín lenne, és kellemes változatosság – mondom neki, és miközben ezt teszem, látom, hogy a leszarom fickó közeledik

(9)

felénk. Van valami laza gondtalanság a járásában, és ezt a teremben tartózkodó többi nő is észreveszi. – Maga biztosan Bennett – szólal meg selymes, érdes skót akcentussal, ami az apáméra emlékeztet, ahogy kezet nyújt a férjemnek. – Declan McKinnon vagyok. Az apám nagyon nagy elismeréssel beszél magáról. – Örülök, hogy végre megismerhetem, Declan. Nem láttam még Calt ma este – mondja Bennett, és kezet ráz a leszarom fickóval, akinek végre van már neve. – Nincs itt. Miamiba kellett repülnie, hogy elintézzen egy üzleti ügyet.

– A vén gazember soha nem áll le, nem igaz? – nevet fel Bennett, és Declan csatlakozik hozzá, megcsóválja a fejét, és hozzáteszi:

– Hatvanéves, de még mindig parancsokat ugat mindenkinek, aki engedelmeskedik. Az ördögbe, annak is, aki nem.

Mikor Declan rám néz, a férjem elnézést kér, és bemutat. – Declan, ő a feleségem, Nina.

Declan megfogja a kezemet, lehajol, és megpuszilja az arcomat, majd felegyenesedik. – Örülök, hogy megismerhetem. Már a terem túlsó feléről is észrevettem. – Bennettre néz. – Maga igazán szerencsés fickó – teszi hozzá.

– Én is mindennap ezt mondom a feleségemnek.

Mosolygok, ahogy egy jó feleségnek illik. Évek óta csinálom, már meg sem hallom a nevetséges bókokat, amelyeket ezek a férfiak be szoktak dobni, béna kísérletként arra, hogy úriembernek látsszanak. De nyilvánvaló, hogy Declan nem erőlködik. Lazán tartja a vállát. Nem stresszel.

– Ez a hely igazán csodálatos. Gratulálok – mondja neki Bennett.

– Köszönöm. Csak pár évet vett el az életemből, de – mondja, és körülnéz – pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltem – folytatja, mielőtt ismét rám nézne.

Ez a pasas egyértelműen flörtöl, és elcsodálkozom, hogy Bennett nem veszi észre, hanem folytatja a beszélgetést.

– Éppen mondtam Ninának, hogy a szállodája tökéletes helyszín lenne az újévi parti számára, amelyet a barátainknak rendezünk.

Vigyorogva szólok bele a beszélgetésbe. – Ez egy évente egyszeri esemény, amikor a férjem átengedi nekem a gyeplőt, és hagyja, hogy olyan partit rendezzek, amelyik megmutatja az anyagi hatalmát, emlékeztet mindenkit, hogy ki az úr. Fogalmazhatunk úgy is, hogy péniszhosszabbítás, és közeledik Bennett éves kezelésének ideje – incselkedem gyengéd nőiességgel, a fiúk pedig hangosan felnevetnek csípős szavaim hallatán. Együtt nevetek velük, miközben kihívó pillantást vetek a férjemre.

(10)

– A felesége aztán tud hízelegni – jegyzi meg Declan.

– Fogalma sincs, mennyire – feleli Bennett, és vigyorogva lenéz rám. – De annak ellenére, amit mondott, szereti megszervezni ezt az éves eseményt, én pedig élvezettel figyelem, ahogy szórja a nehéz munkával megkeresett pénzemet. De most kényszerhelyzetben vagyunk, mert a helyet, amelyet pár hónapja kiválasztottunk, most újítják fel, és nem lesz kész időben.

– Mikor rendeznék a partit?

– Ez egy újévi bál – feleli Bennett.

– Azt hiszem, megoldható a dolog – jegyzi meg Declan, és elővesz egy névjegykártyát a belső zsebéből, de ahelyett, hogy Bennettnek nyújtaná, nekem adja. – Mivel ezek szerint maga lesz az a hölgy, akinek felelni fogok, itt van a telefonszámom.

Elveszem az ujjai közül a kártyát, és figyelem, ahogy a férjem felé fordul. – Ellenőrizni fogom az előkészületeket, hogy Nina biztosan mindent megkapjon, amit kér.

– Úgy látszik, idén nagy csekket fogok aláírni – viccelődik a férjem. – Nos, Declan, örülök, hogy végre arc is kapcsolódik a névhez, de ha megbocsát, szeretnék dicsekedni a feleségemmel a táncparketten.

Amikor Bennett a zsúfolt táncparkettre kísér és átölel, kihasználom a lehetőséget, és átpillantva a válla fölött látom, hogy Declan feszülten figyel engem. Ez a fickó nem csinál titkot abból, hogy érdeklem, és izgatott jókedv önt el, ahogy a férjem könnyed eleganciával vezet a zene lassú ritmusára.

Elvegyülünk a tömegben, könnyed csevegéssel töltjük az estét a barátokkal és üzletfelekkel, aztán visszavonulunk, elindulunk vissza a The Legacyba. Kilépünk a liftből, egyenesen a tetőlakás előterébe, amely már akkor is Bennetté volt, amikor négy évvel ezelőtt megismerkedtünk, aztán végigsétálunk a sötét nappalin. Az egyetlen fényforrást a hold biztosítja, a hófelhők mögül bekukucskál a két falat betöltő, padlótól mennyezetig érő ablakokon keresztül. Belépek Bennett mögött a hálószobába, leveszem a cipőmet, és látom, hogy a férjem már kikötötte, de nem vette le a csokornyakkendőjét, és éppen kigombolja fehér szmokingingjét.

Elragadtatott tekintete végigsiklik a testemen. Csak állok ott, ő pedig lassan közeledik, aztán végigsimít az oldalamon, és végül előttem térdel. Végighúzza a két kezét a lábamon a ruha hasítékán keresztül, és mihelyt az ujjai a bugyimhoz érnek, azonnal kikapcsolok.

Az acélketrec bezárul a szívem körül, és kikapcsolok, mielőtt felfordulna a gyomrom.

Zsibbadt. Üres.

(11)

Lehúzza a bugyit a lábaimon, kilépek belőle, és aztán megérzem a meleg nyelvét, ahogy végigsiklik a csiklóm hegyén, de képes vagyok arra, hogy az intimitás legcsekélyebb jelét se érezzem. Évek óta lefekszem a férjemmel, de megtagadom magamtól a gyönyört, csak elhitetem vele, hogy élvezem az együttléteinket. Miért? Megmondom, miért. Azért, mert gyűlölöm őt. Ebben a pillanatban azt hiszi, hogy szeretkezünk. A farka lassan belém hatol, ahogy alatta fekszem.

A karjaimat a nyaka köré fonom. A lábaim szélesre terpesztve csalogatják egyre mélyebbre, miközben falja a cicimet. Elhisz mindent, amit csak akarok. Mindig is így volt. De ez az egész csupán játék a számomra. Játék, amelyet ő ostoba módon komolyan vesz. Soha nem kérdőjelezi meg az iránta érzett szerelmemet, és most a testem vonaglik alatta, nyögdécselek a tettetett gyönyörtől, miközben ő vadul elélvez, a csípője megrándul, ismét elmondja, mennyire szeret, és viszonzom a szavait.

– Istenem, Bennett, annyira szeretlek – lihegem.

A fejét a nyakamba fúrja, levegő után kapkod, és amikor feltámaszkodik, beletúrok a hajába, masszírozni kezdem izzadt bőrét, miközben a szemembe néz.

– Olyan csodálatos vagy ilyenkor. – Milyenkor? – kérdem lágyan. – Kielégülve.

(12)

Kettő

(JELEN)

MEGFORDULOK AZ ÁGYBAN, és egyedül találom magam. Nincs ebben semmi új. Bennett aftershave-jének illata még érződik a levegőben, és miután megmosakodom és kisétálok a nyitott nappaliba, meglátom, hogy a konyhában ül a pultnál. Egy dossziét olvasgat, miközben a kávéját issza. Megkötöm selyemköntösöm övét, a háta mögé lépek, átkarolom a vállát, és megcsókolom.

– Jó reggelt! – köszönt vigyorogva; örül, hogy lát.

– Korán keltél – felelem, és látom, hogy háromrészes öltönyét viseli.

Leteszi a dossziét, szétterpesztett combjai közé húz. – Dubajba utazom. Elfelejtetted?

– Hát persze hogy nem. De pár óráig még nem kell elindulnod – jegyzem meg, lehajtom a fejemet, és megjátszott szomorúsággal hozzáteszem. – Bárcsak itthon maradhatnál!

Megcsókolja az ajkamat, hátrébb húzódik, beletúr hosszú hajamba, és kisimítja az arcomból. – Csak pár napról van szó. Különben is, lesz elég dolgod.

– Dolgom?

– Szeretném, ha elkezdenéd szervezni a partit. Már csak egy hónap van hátra, és hamarosan ki kell küldeni a meghívókat. Richard nem jön velem, szóval kéznél lesz a héten, ha bármire szükséged van.

Richard Jacqeline férje és Bennett üzleti partnere. Mindig is bosszantott, de Bennett kedvéért megjátszom, hogy kedvelem őt.

Ascotot hord, az isten szerelmére!

– Oké. Nos, akkor ma itthonról dolgozom, aztán felhívom a szállodát, hogy megbeszéljünk egy találkozót.

Készítek magamnak egy csésze forró teát, Bennett pedig folytatja a munkát, mielőtt indulnia kell a repülőtérre. Kis idő múltán Baldwin leviszi a csomagjait, míg mi elbúcsúzunk egymástól.

– Hiányozni fogsz – mormolom.

– Mindig ezt mondod, édesem – feleli.

Hozzádörgölőzöm, a szájára szorítom az ajkaimat. – Mert mindig így is van. Mosolyog.

(13)

Mosolygok.

– Hívj fel, mihelyt megérkeztél, hogy tudjam, minden rendben. – Szeretlek.

Kikísérem a liftig, még egyszer megcsókolom, mielőtt elmenne, aztán bemegyek a dolgozószobába, és leülök a laptop elé. Kényelmesen elhelyezkedem, kinyitom a gép fedelét, és beírom a keresőbe, hogy Declan McKinnon. Linkek sora jelenik meg a képernyőn. Rákattintok az egyikre, és olvasni kezdem: Declan Alexander McKinnon A skóciai Edinburghben született Kora: 31 év Calun McKinnon és a néhai Lillian McKinnon fia MBA tanulmányait a skóciai St. Andrews Egyetemen végezte

Tovább olvasom, ahogy felsorolják különböző tanulmányi és üzleti érdemeit és elismeréseit. Többször is találkoztam az apjával, és tudom, hogy a család nevét nagy tisztelet övezi, így el tudom képzelni, milyen nyomás nehezedett rá, hogy folytassa a hagyományt.

Rákattintok a képkeresőre, és több száz fotó jelenik meg róla különböző nőkkel a karján. Nyilvánvalóan kiélvezi az agglegény életet, de úgy tűnik, nem régóta van Chicagóban.

Nem sokat foglalkozom vele, becsukom az internetablakot, megnyitom Bennett címjegyzékét, és munkához látok. Bennett ismertsége miatt extravagáns éves partink egocentrikusok tömegét vonzza. Már csak emiatt is létfontosságú a biztonság és a titoktartás.

A férjem iránt érzett szokásos undort félretéve a javára kell írnom, hogy önállóan ért el mindent. A semmiből építette fel a több milliárd dolláros céget, és tette csodálnivalóvá a Vanderwal nevet. A nevet, ami ékesít, miután a korábbin folt esett.

Miután elkészülök a vendéglista első, elnagyolt változatával, elküldöm Bennettnek, hogy nézze át. Kisétálok a dolgozószobából, és meglátom Clarát. Éppen kiüríti a bevásárlószatyrokat a konyhában. – Nem is hallottam, hogy megjött – jegyzem meg.

– Helló, Mrs. Vanderwal – köszönt kedvesen. –

A férje ragaszkodott hozzá, hogy ma eljöjjek, mivel ő üzleti útra megy. Itt van még?

– Nem, elkerülték egymást. – Közelebb lépek, besétálok a konyhába, és segíteni kezdek neki az élelmiszer elpakolásában.

(14)

a konyhából.

Soha nem volt anyám, és bár Clara csak alkalmazott, olyan melegséggel tölti meg az otthonunkat, amilyenre csupán egy erős anyai érzésekkel megáldott nő képes.

– Kér egy csésze teát?

– Nem, köszönöm. Már ittam egyet.

Leülök az étkezőpulthoz, mikor megkérdezi: – Éhes?

Megrázom a fejemet. – Azt hiszem, ma itthon maradok. Bennett azt akarja, hogy kezdjem szervezni a bált, szóval valószínűleg leheveredem, és végigkutatom az internetet ötletek után.

– Már itt az ideje? – Mhm.

– Milyen gyorsan repülnek az évek! Amikor majd annyi idős lesz, mint én, jobban teszi, ha pislogni se mer. Soha – jegyzi meg lágy mosollyal az arcán, és kezdi előszedegetni a lábosokat a főzéshez.

Az ablakhoz sétálok, figyelem, ahogy a hó beborítja a várost. A hetvenötödik emelet magasságából valódi királynőnek érzem magam. Egy pillanatig élvezem a látványt, aztán munkához látok, miközben Clara a konyhában serénykedik, elkészíti az ételt a következő pár napra. Észre sem veszem az idő múlását, és mire észbe kapok, az ég sötétedni kezd, és Clara búcsút int.

MIUTÁN MÁSNAP REGGEL felébredek, nem sietek a készülődéssel. Az ablakhoz sétálok, lenézek a hétfő reggeli nyüzsgő utcára, és a teámat szürcsölgetem éppen, amikor megszólal a telefonom. Látom, hogy Bennett az, így azonnal válaszolok. – Szia, édesem – köszöntöm, miközben a szófához sétálok, és helyet foglalok. – Szia. Próbáltalak hívni tegnap, miután megérkeztem. – Bocsánat. Korán ágyba bújtam. – Ennyire nehéz volt a napod, hm? – kérdi nevetve. – Igen, valami olyasmi. Biztos a folyamatos havazástól van. Ellustít – felelem. – Szóval, hogy mennek a dolgok?

– Jól. Éppen az új kliensünkkel találkoztam egy kései ebédre. A szállodába tartok, hogy lezuhanyozzak, mielőtt megvacsoráztatom ezeket a gazembereket, de beszélni akartam veled, mert hiányzott tegnap este a hangod.

– Hiányzott a hangom, mi?

– Nem csak a hangod hiányzott – teszi hozzá flörtölve.

(15)

Mindig magányosnak érzem magam nélküled. Túl nyugodt és csöndes ez a hely. – Clara nem ugrott be tegnap?

– De. Nem vagyok anyámasszony katonája, tudod? Nagylány vagyok.

– Szeretek… hogy is fogalmaztál? Úgy bánni veled, mintha anyámasszony

katonája volnál? – Hallom a nevetést a hangján, és én is felnevetek.

– Igen. Anyámasszony katonája. Nem árt, ha egy olyan nagyvilági férfi, mint te, bővíti a szótárát.

– Valóban? Nos, ha hazatérek, talán nem árt majd megmutatnom neked, milyen széleskörű a szótáram. Felnevetek. Meg kell hagyni, Bennett nem szereti a csúnya szavakat. – Hm… talán hamarabb kellene hazajönnöd – incselkedem vele. – Bárcsak megtehetném. Bár kétségtelenül élvezem, hogy itt meleg van. Meleg és napos az idő. – Ha iriggyé akarsz tenni, nem fog működni. Tudod jól, hogy én a hideget és szürkét szeretem. Okot ad rá, hogy hozzád bújjak melegségért minden éjjel. – És tegnap éjjel mi tartott melegen? – Megtömtem a hasamat Clara zitijével, aztán jól beburkolóztam a takarókba. – Nemsokára otthon leszek, hogy melegen tartsalak, édesem – mondja selymes hangon. – Mi a programod mára?

– Felhívom a szállodát, hogy kiderítsem, összehozhatok-e egy találkozót, hogy újra megnézzem a helyet.

– Most jártunk ott.

– Igen, de látni akarom üresen is, Chicago felső tízezre nélkül.

Felnevet. – Kedvesem, ne felejtsd el, hogy te is ehhez a felső tízezerhez tartozol.

– És ez csak neked köszönhető, drágám – incselkedem. – De komolyra fordítva a szót, látni akarom, hogy néz ki a hely üresen, és beszélni a menedzsmenttel, vannak-e új beszállítók. Valami mást akarok, mint amit az elmúlt években csináltunk.

– Ha a te kezed van benne, akkor biztosan csodás lesz. Minden tökéletessé változik, amihez csak hozzáérsz. Nézz meg engem!

– Tökéletes, mi? Nos, nem vitatkozom az egóddal. Semmit nem változtatnék rajtad.

– Én sem rajtad – bókol. – Az autó megérkezett a szállodához, mennem kell. – Oké. Próbálj nem túl keményen dolgozni. Hiányzol.

(16)

– Te is nekem, szerelmem. Szép napot!

Bontjuk a vonalat, és hosszan kifújom a levegőt. Az elején nehéz volt így beszélnem vele, de mára már olyan természetessé vált, mint letörölni a kutyaszart az ember cipőjéről.

Belépek a gardróbszobába a köpenyért, amelyet a parti estéjén viseltem. Kiveszem belőle Declan névjegykártyáját, aztán visszamegyek a nappaliba telefonálni.

– Lótusz – dorombolja egy női hang. – Beszélhetnék Declan McKinnonnal? – Ki keresi?

– Nina Vanderwal.

Csak egy pillanatig várakoztat, aztán újra beleszól a telefonba. – Mr. McKinnon éppen befejez egy tárgyalást. Óhajt üzenetet hagyni?

– Nem akarom megzavarni a napirendjét, de partit szervezek, és szeretném megnézni a báltermet és megvitatni a beszállítókat.

– Természetesen. Hadd kapcsoljam a menedzserünket – mondja és kapcsol. Egy rövid beszélgetés után megállapodom egy találkozóban a menedzserrel egy órával későbbre. Leteszem a telefont, felhívom Baldwint, hogy hozza az autót, és a szállodába vigyen. Készen állok, mire megérkezik, felsegíti rám a kabátot; elefántcsontszínű selyemblúzt viselek méretre készült, fekete gyapjúpantallóba tűrve.

– Készen van? – kérdezi Baldwin, mikor fogom a retikülömet. – Igen.

Lemegyünk a lifttel, átsétálunk az előtéren, az autó már a bejárat előtt áll. – Vigyázzon, hová lép – figyelmeztet Baldwin, ahogy a tűsarkú cipőben kerülgetem a befagyott tócsákat.

Amikor megérkezünk a Lótuszhoz, besétálok, és a menedzser fogad. Bevezet a bálterembe, én pedig felmérem a helyiséget. Kényelmesen el fognak férni az asztalok, és nyílik belőle egy másik, sötét mahagónival burkolt szoba is, ahol különböző szivarok és italok sorakoznak. A bárpult széles és férfias, a fa kidolgozása mesteri. Micsoda szégyen, hogy eltakarta a megnyitón jelenlévő embertömeg! Bár a helyiség nagy, a berendezés mégis intim hangulatot varázsol. A táncparketthez le kell menni néhány lépcsőfokon, ami elválasztja az ebédlőtől, így az atmoszféra kevésbé hektikus.

Körbesétálok, jegyzeteket készítek a füzetembe, így váratlanul ér, amikor meghallom az ismerős akcentust.

(17)

Megfordulok, a tekintetünk egymásba fonódik. – Tessék?

Körbepillant. – Úgy értem, a tér. Másképpen néz ki üresen, nem igaz?

Elfordítom a fejemet, hogy megcsodáljam a díszítést. – Igen. Éppen azon tűnődtem, milyen sok részletet nem vettem észre a múltkor a vendégek miatt.

Hozzám sétál, választékosan néz ki a pantallóban és ingben, nyakkendő és zakó nélkül. Halvány vigyorral az arcán kezet nyújt. – Örülök, hogy újra látom, Nina.

Nem tagadhatom, pokolian szexin hangzik a nevem azzal az akcentussal.

Megcsókolja a kezemet, a borostája végigsiklik a kezem puha bőrén. Nem válaszolok, de elhúzom a kezemet, amikor egy szívdobbanással tovább tartja a markában a kelleténél. A gúnyos vigyor nem tűnik el az arcáról, mintha mulattatná a reakcióm.

Lezseren a másik férfi felé fordul, aki körbevezetett, és elbocsátja. Visszafordul felém, zsebre dugja a kezét. – Nos, mit gondol? – Azt hiszem, a férjemnek igaza volt; ez a tökéletes helyszín a partira. – Nagyszerű. Akar még körülnézni? – Azt hiszem, egyelőre eleget láttam. Szemlátomást jól mulat valamin, talán rajtam, kiveszi a kezét a zsebéből, és a derekamra teszi, ahogy kivezet a teremből. – Akkor menjünk az irodámba megbeszélni a részleteket.

Bemegyünk az irodájába, megállok a túlságosan nagy helyiség közepén, miközben Declan laza magabiztossággal az íróasztalhoz sétál, és megfogja a laptopját. A bőrkanapé felé int a fejével. – Foglaljon helyet.

Leülök, kinyitom a jegyzetfüzetemet, a naptárhoz lapozok, és hirtelen megérzem magamon a tekintetét.

– Miért néz rám így? – kérdem tettetett bosszankodással, mikor felnézek rá. – Hol lehet még egyáltalán papír menedzsernaptárt venni? – kérdezi incselkedve.

– Rengeteg helyen.

– Évek óta nem láttam már ilyesmit. Tudja, manapság már léteznek ezek a tabletnek nevezett cuccok.

Elmosolyodom az évődése hallatán. – Igen. Olykor-olykor képes vagyok kikúszni a szikla alól, hogy tudomást szerezzek a modern technológiáról, köszönöm.

(18)

sarkánál.

– És van is olyanja? – kérdezi még mindig vigyorogva. – Nincs.

Nem reagál, de nem veszi le rólam a szemét, ezért válaszolok a ki nem mondott kérdésre.

– Szeretem a magánélet szentségét. A technológia tönkreteszi. A papírt elégethetem, és kidobhatom a hamut, mintha soha nem is létezett volna. Követhetetlen. – Visszavigyorgok rá. – De maga? Nem gondolja, hogy ostobaság védtelenül hagynia magát? Kiszolgáltatottan?

– Ez egy találós kérdés akar lenni?

Felnevetek, válaszra sem méltatom a kérdését, belelapozok a naptáramba. – Szabad a bálterem december 31-én, igaz?

Felsóhajt, testhelyzetet vált, majd a laptopjára néz. – Igen.

– Nagyszerű. Bennett azt szereti, ha a bál kicsi, úgy kétszáz vendéggel. A biztonság fontos a számára…

– Akárcsak maga? – vág közbe.

Ellágyítom az arcomat, és elmosolyodom. – Igen. Akárcsak én. Ahogy mondtam, a vendégeknek be kell csekkolniuk, vállalják ezt az emberei?

– Bármit, amit csak akar.

A következő egy órában megvitatjuk az elrendezést és megtervezzük a beszállítókkal való megbeszéléseket a következő néhány hétre, aztán felhívom Baldwint, hogy jöjjön értem. Declan jólneveltsége érzékiségbe csap át, amikor búcsúképpen megcsókol. Megragadja a karomat, az ajka végigsiklik az arcomon a fülemig. – A legközelebbi alkalomig – suttogja.

(19)

Három

(JELEN)

DECLAN FELHÍVOTT két napja, hogy megerősítse, mikor találkozom a virágossal. Egy andersonville-i céget ajánlott, amelyik a szálloda hallját szokta díszíteni, ezért hát beleegyeztem a találkozóba. Reggel megbeszéltem Benett-tel az álarcosbál ötletét, és zöld utat adott, ami boldoggá tett. A telefonbeszélgetéseink alapján meg tudom állapítani, hogy hiányzom neki – nem sietett bontani a vonalat –, de holnap este visszatér Dubajból. Bár magányos, örült neki, hogy sikerült megszereznie a gyárat az ottani cégtől, amelyik a csőd szélén áll.

Az időjárás miatt tovább tart az út Andersonville-be a szokásosnál. A telek brutálisak Chicagóban, de én élvezem ezt a brutalitást. Így hát azon kapom magam a hátsó ülésen, hogy figyelem, amint a hó csapkodja az ablakot, aztán lassan elolvad, és lecsorog az üvegen.

Megérkezünk a Marguerite Gardenshez, és besétálok a rusztikus üzletbe. Téglafalak, kopott faparketta, extravagáns virágköltemények a gyalulatlan faasztalokon és ő. Szénfekete pantallót és világoskék inget visel, elfordul a nőtől, akivel beszélgetett, és rám mosolyog, amikor elindulok feléje. Dühösen.

– Maga meg mit keres itt?

– Hát eljött – jelenti ki Declan nyugodt hangon, de látható ingerültséggel, aztán futólag megcsókolja a kezemet. – Nem tudtam, hogy maga is itt lesz. – Megígértem a férjének, hogy ellenőrizni fogok mindent, mert biztos akarok lenni benne, hogy pontosan azt kapja, amit szeretne. Hát itt vagyok – jelenti ki, aztán lehalkítja a hangját. – Hogy pontosan azt kapja, amit szeretne. – Miért csinálja ezt? – Mit? – Ezt – felelem. – Faragatlanul flörtöl velem. – Kényelmetlenül érzi magát miatta? – Próbál kényelmetlen helyzetbe hozni? Totálisan figyelmen kívül hagyja a kérdésemet, megfordul, és elkiáltja magát. – Betty, mutasd, mid van! A hölgy, akivel beszélt, mikor megérkeztem, most az egyik asztal mögött áll.

(20)

Declan kihúz nekem egy széket, leülök, majd Betty üdvözöl. – Úgy értesültem, hogy egy újévi bált tervezünk. Van már valami elképzelése arról, hogy mit szeretne?

– Úgy vélem, döntöttünk az álarcosbál mellett. Sötét narancssárgára és fehérre gondoltam.

Bettyvel átnézünk néhány dossziét, feljegyzünk néhány virágnevet és kompozíciót, s közben Declan némán ül mellettem. Végül több kompozíciót is kiválasztunk rozsdavörös dáliából, illatos mentából és rózsából, hortenziából, boglárkából és fikuszból.

Miután Betty elköszön tőlünk, előveszem a telefonomat, hogy küldjek egy SMS-t az autóért, de mielőtt írni kezdhetnék, Declan kikapja a mobilt a kezemből. – Éhen halok.

– Jó tudni – csattanok fel dühösen, és nyúlnék a telefonomért, de elhúzza, hogy ne érjem el. – Adja ide a telefonomat! – Ebédeljen velem. – Nem, köszönöm – vágom rá gúnyos udvariassággal. Megfogja a kezemet, felhúz a székről, ahogy feláll. – Nem kérés volt – jelenti ki. Szinte dühösen elharapja a szavakat, ezért nem ellenkezem, amikor felveszi a kabátomat, és rám adja. Nem tudom, mit gondoljak a viselkedése hirtelen megváltozásáról. Általában laza és flörtölő, de ma csöndes és szigorú.

A jeges szél szinte csípi az arcomat, amikor kivezet fekete sport Mercedeséhez. Még szép, hogy ő egy ilyen luxusautót vezet. Illik a titokzatos, szexi képhez. Becsusszanok a hideg bőrülésre, és figyelem, ahogy megkerüli az autó elejét, aztán kinyitja az ajtót, és beszáll. – Hová megyünk? – kérdezem. – Nem mondom meg – feleli, és nem tudom értelmezni a testbeszédét, ahogy kihajt a parkolóból. – Miért? – Mert túl sokat vitatkozik.

Úgy érzem magam, mint egy megszidott kisgyerek, és bár legszívesebben visszautasítanám a szavait, csak hogy felbosszantsam, inkább belemegyek a játékba. Együttműködöm, ha azt akarja.

Ideje kezdeni a puhatolózást.

Az autóút rövid és csöndes, és meglepődöm, amikor bekanyarodik a Könnyen Kész kávézó parkolójába. Képtelen vagyok elfojtani a mosolyt, akkora a kontraszt a luxusautó és a szerény kis kávézó között.

(21)

– Van valami vicces benne? – kérdezi, miközben leállítja a motort.

Összehúzott szemmel nézek rá. – A hangulata komolyan kezd zavarni. Nem tudom, miért van ennyire kiakadva, de szeretném, ha abbahagyná a szarakodást – vágom oda, aztán kinyitom az ajtót, és elindulok az épület felé. Visszanézek, és látom, hogy még mindig ugyanott áll, szinte büszke vigyorral az arcán. Mi a fene? Képtelen vagyok kitalálni, mit akar ez a fickó, pimaszságot-e vagy szófogadást.

A hely tele van, kisegítők takarítják le az asztalokat, a vendégek hangosan beszélgetnek evés közben. Gyorsan megkapjuk a kávénkat, és amikor felveszem az asztalról az étlapot, Declan végre megszólal.

– Úgy sejtem, régóta nem evett már ilyen helyen, ezért arra gondoltam, hogy valami nem puccos helyre viszem. Ne aggódjon; ízleni fog a kaja. Rendeljen ropogós fekete áfonyás palacsintát.

A tekintete lágy, ahogy a hangja is.

– Miért lett hirtelen ilyen kedves? – kérdezem.

– Abbahagyom a szarakodást. Értékelje, míg tart, mert nem az a fajta férfi vagyok, aki szereti, ha parancsolgatnak neki.

És immár minden világos.

Mosolyogva nyújtom neki az engedelmesség morzsáját. – Akkor ropogós fekete áfonyás palacsintát kérek.

Megjön a pincérünk, hogy felvegye a rendelést, és elábrándozzon arról, hogy Declan farkán lovagol, aztán kuncogva odébbáll.

– Gyakran előfordul? – kérdem. – Hogy nők táplálják az egóját, miközben figyeli, ahogy irulnak-pirulnak a társaságában?

– Mindig így kiveséz mindent? – Mindig kitér a válasz elől?

Az asztalra támaszkodik. – Nem gyakrabban, mint maga.

– Ugye, tisztában van vele, hogy csak a szánkat jártatjuk, amikor éppen nem üzleti ügyekről beszélünk?

– Rendben. Semmi mellébeszélés. Kérdezzen – sürget, iszik egy korty kávét, és kíváncsi tekintettel figyel. Sötét pillák keretezik smaragdzöld szemét. Nem vethetem a pincérnőnk szemére a viselkedését. Azon tűnődöm, vajon hány nő megy haza a vele való találkozás után, és dugja meg magát az ujjaival vagy a vibrátorával, mielőtt a szánalmas férje hazatér a munkából.

Elhessegetem a gondolatot, és a legártatlanabb kérdést teszem fel, ami csak eszembe jut, bár tudom rá a választ. – Honnan származik?

– Ez a kérdés? – Felnevet, és mikor haragosan rámeredek, nagyot nyel, majd válaszol. – Edinburgh-ből.

(22)

– Skóciából? – Tud másikról? Okostojás. – Azt hittem, abbahagyta a szarakodást és kedves lesz – közlöm, hátradőlök, és felemelem a kávéscsészét. – Egy pillanatra kiestem a szerepből. Én jövök. Mennyi ideje van férjnél? – Valamivel több mint három éve. – Milyen régóta vannak együtt? – Négy éve. És ez két kérdés volt – szekálom. – A szabályok követése sem az erősségem – vágja rá, és folytatja, mielőtt időm lenne megszólalni. – Eszerint gyorsan eljutottak az oltárig. – Mit mondhatnék? Ha Bennett akar valamit, akkor nem vesztegeti az idejét, hogy megszerezze. Visszatér a pincérnőnk, és figyelem, ahogy idegesen Declan tekintetét keresi, miközben leteszi elénk az ételt. Felnevetek, Declan észreveszi, és megcsóválja a fejét. – Érti már, mire gondoltam? – kérdem, miután a pincérnő távozott. – Zavarja? – Miért zavarna? – kérdezek vissza, és felveszem a villát, hogy vágjak egy falat palacsintát. – Akkor miért hozta egyáltalán szóba?

– Szájjártatás, Declan. Már megint nem mondunk semmit – figyelmeztetem, aztán bekapok egy falat müzlivel töltött palacsintát, miközben Declan nem veszi le rólam a szemét. – Oké, semmi mellébeszélés. Vannak gyerekei? – Nincsenek. – Akar gyereket? – Nem lehet gyerekem, vagyis nem igazán számít, mit akarok.

Egy darabig nem szólal meg, nyilván nem ezt a választ várta, de aztán folytatja. – Miért nem lehet gyereke?

– Semmi köze hozzá – felelem, és iszom még egy korty kávét. – Szereti őt?

(23)

– Igen.

Bekap egy falat tojást, miközben kihúzom magam, és egyenesen a szemébe nézek. – Sértő a feltételezése, hogy erre a kérdésre egynél több válasz is létezhet.

Észreveszem, hogy egy picit felkunkorodik a szája széle, de nem szakítja meg a szemkontaktust. – Vicces, hogy nem válaszolt a kérdésre, hanem inkább elkerülte. – Természetesen szeretem őt. Hazugság. – Szóval ő az igazi? Tétovázom, vigyázok, hogy Declan is észrevegye. – Igen – felelem egyszerűen, de gondoskodom róla, hogy egy kicsit megremegjen a hangom.

Érti az utalást, és le sem veszi rólam a szemét, én pedig fészkelődni kezdek, megjátszom, hogy kényelmetlenül érzem magam, és tudom, hogy bevette, amikor témát vált. Az étkezés fennmaradó részét üres fecsegéssel töltjük mindenféléről, és ahogy távozunk, és az autó felé sétálunk, megcsúszom egy jeges folton, és elveszítem az egyensúlyomat. Declan kezei azonnal rajtam vannak, ahogy elcsúszom, és háttal az autójának zuhanok. Közel van. A mellkasa a mellemhez ér. Pára gomolyog a szánkból minden lélegzetvételnél. Nem szólalok meg, és nem próbálok elhúzódni. Azon tűnődöm, vajon belemegy-e a játékba, mert látom rajta, hogy gondol rá. De tökösnek kell lenni ahhoz, hogy valaki tettekre váltsa a gondolatokat, és remélem, hogy ő az. – Lökjön el magától, Nina – sürget halkan, mintha tesztelni akarna. De én vagyok az, aki tesztel; csak nem tud róla. – Miért? – kérdezem. – Mert szereti a férjét. Meglököm, eltaszítom magamtól. – Igenis szeretem – felelem dühösen. Mintha mi sem történt volna, kinyitja nekem a kocsiajtót. – Hol lakik? – kérdezi, miután kihajtottunk a főútra. – Miért? – Mert hazaviszem – feleli, és felém fordítja a fejét. – A The Legacyben.

Szinte kézzel tapintható a csönd, és azon tűnődöm, vajon mire gondol, de nem merem megkérdezni. Nem hagyja, hogy elmerüljek a gondolataimban, bekapcsolja a rádiót. Nyilvánvaló, hogy a gondolatait akarja elterelni a zenével, a szemét pedig nem veszi le az útról. Engem nem zavar a zene, végigveszem, milyen gondolatok futnak át az agyán. Ez a rész azonban nem rajtam múlik, mert nem fogok erőszakoskodni. Magától kell elbuknia. Én csupán az üzemanyag vagyok, amelyik táplálja a járművet; ő az, aki vezeti. És az is tőle függ, hogy merre

(24)

tartunk.

Megáll az épület előtt, üresbe teszi az autót, aztán rám néz. Egész úton nem szólt egy szót sem, és most is csöndben van. Hogy lecsendesítsem rossz érzéseit, hátradőlök az ülésen, felsóhajtok, és feléje fordítom a fejemet.

A tekintetünk egymásba fonódik, a két keze még mindig a kormánykeréken, aztán halkan, mindenféle hátsó gondolat nélkül megszólalok. – Jól éreztem magam.

Declan meggyőződés nélkül bólint, ezért hízelgek még neki egy kicsit. – Nincs túl sok barátom.

A szavaim hallatán lassan lesiklik a keze a volánról az ölébe, és félig felém fordul. – És mi van azzal a kétszáz emberrel, aki a partijuk vendéglistáján szerepel?

– Ha Bennett nem lenne, azok az emberek egy pillantásra sem méltatnának engem. És nem is akarnám, hogy ne így legyen. – Miért? – Mert egy csöppet sem hasonlítanak rám. – Hogyhogy? Lehajtom a fejemet, a kezemet bámulom, és nem válaszolok azonnal. – Árulja el, Nina.

A szemébe nézek, amikor megrázom a fejemet, és válaszolok végre. – Azt hiszem, erre még nem jöttem rá.

– És a férje? – kérdezi.

– Nem tudja. Azt hiszi, hogy élvezem az ebédeket a feleségekkel, pedig gyűlölöm őket.

– Akkor miért erőlködik?

Nagyot sóhajtok. – Mert boldoggá akarom tenni a férjemet.

Hozzám hajol, egészen közel, a középső konzolra támaszkodik. – És mi van magával, Nina? Magát ki akarja boldoggá tenni?

– Bennett boldoggá tesz – felelem, miközben a tekintete az arcomat kutatja az őszintétlenség jelei után, és gondoskodom róla, hogy megtalálja, amit keres. Egy gyors másodpercre elkapom a tekintetemet, gyorsan pislogok. Bólintok, mintha meg akarnám győzni magam a szavaim igazságáról. Erőtlenül rámosolygok.

Tudom, hogy bevetette, amikor gyengéden megszólal. – Hazudik.

Meggyőzi magát, hogy igaza van, amikor nem is tagadom, ehelyett lehajtom a fejemet, aztán elfordulok, és kinézek az ablakon.

(25)

– Mennem kell. – Ránézek, bólint, én pedig kinyitom az ajtót, és kiszállok. Már a bejárati ajtó felé tartok, amikor utánam szól. – Nina! – Megfordulok, mire lehúzza az anyósülés melletti ablakot, és megismétli, amit korábban mondtam. – Én is jól éreztem magam.

Rámosolyodom, aztán elsétálok.

Amikor belépek a lakásba, lehajítom a retikülömet és a kabátomat az ebédlőasztalra, aztán felhívom Baldwint, hogy tudassam, Declan hazahozott, és ma már nem lesz rá szükségem. Aztán bemegyek a konyhába, és látom, hogy friss gyümölcs van a hűtőben, ami reggel még nem volt ott, vagyis Clara már járt itt, és el is ment.

Mivel tudom, hogy senki más nem jön majd, nem vesztegetem az időt, újra felveszem a kabátomat, fogom az egyik autó kulcsait és a retikülömet, és kifelé indulok.

Kihajtok a garázsból, rá az I-55-ös útra, dél felé az egyetlen emberhez, aki mindig mellettem állt. Már hetek óta nem láttam Pike-ot, és hiányzik. Hagyom, hogy elöntsön az izgalom, hogy végre láthatom őt – az embert, aki nyolcéves korom óta a legjobb barátom.

Lekanyarodok az államközi útról, behajtok Justice városába, aztán ráfordulok a 79. utcára, amelyik a lakókocsiparkhoz vezet. Bekanyarodok a lakókocsihoz, leparkolok, előveszem a kulcsot, amelyet egy rúzskupakban tartok a táskámban. Valakinek az autójában olyan hangosan szól a zene, hogy a basszus megremegteti az ablakokat. Kinyitom az ajtót, belépek, a vállam ellazul, nagyot sóhajtok, és besétálok egyenesen Pike karjaiba. Hálásan fogadom a melegséget, a nyugalmat és minden mást, amit kínál, amikor a karjaiban tart.

– Hiányoztál – lehelem, szorosan a karjaimban tartva őt.

– Majdnem három hét volt – közli, és hátralép, hogy rám tudjon nézni, és látom rajta, hogy nem valami boldog. – Hol a francban voltál, Elizabeth?

(26)

Négy

(MÚLT)

– ELIZABETH – SZÓLÍT AZ APUKÁM odakintről. – Kell segítség?

A hálószobámban küszködöm a csillogó hercegnő ruhával, próbálom megtalálni a nyílást, hogy bedugjam a karomat. – Nem, apuci – kiáltok vissza lihegve, tekergetem és csavargatom a karomat, de végül megtalálom a nyílást.

– Kész vagy?

A játékos dobozomhoz sétálok, kihúzom a rózsaszín műanyag cipellőt, ami illik a csillogó ruhához. Felveszem, az ajtóhoz lépek, és kinyitom. Felnézek az apukámra, aki egy kis csokor rózsaszínű margarétát tart a kezében.

– Soha nem unom meg ennek a gyönyörű mosolynak a látványát – mondja, aztán megfogja a kezemet és megpuszilja. Aztán a kezembe nyomja a virágokat. – A hercegkisasszonyomnak.

– Köszönöm, ap… Akarom mondani, herceg.

– Beléphetek a kastélyodba? – kérdezi, és megragadom a kezét, behúzom a szobámba, ami ma délután játékból a kastélyom lesz.

– Kérsz egy kis teát? – kérdezem, miközben az ablak alatt álló asztalhoz megyünk, amelyen már meg van terítve.

– Nagyon jólesne. Igen sokáig tartott az utazás a királyságomból. – Figyelem, ahogy helyet foglal az apró széken, kuncogni kezdek, amikor a térde a mellkasának verődik.

Gyakran játsszuk ezt apucival, rendezünk tündérmeséből vett teapartikat. Nincs anyukám, sem pedig fivéreim és nővéreim, akikkel játszhatnék, de ez nem is baj, mert így apuci egyedül az enyém. Neki vannak a világon a legcsinosabb kék szemei, de azt mondja, hogy az enyém még szebb. Leteszem a virágokat, felveszem a teáskancsót, és úgy teszek, mintha töltenék a csészébe, apuci pedig közben a műanyag sütikkel szemezget, mozgatja fölöttük az ujjait, mintha nem tudná eldönteni, melyiket szeretné. – Csak válassz egyet, apuci!

Izgatottan felhúzza a szemöldökét, és lecsap egy színes cukorral megszórt sárga muffinra. – Ah, ez itt nagyon finomnak látszik – jegyzi meg, úgy tesz, mintha beleharapna, és aztán megnyalogatja az ujjait.

(27)

– Tényleg?

– Tényleg. Szalvétát használnak.

Körülnéz. – Nos, nincs szalvétám, és nem akartam elpocsékolni az ujjamra ragadt cukormázat.

Úgy teszek, mint aki erősen töri a fejét, az ujjaimmal az arcomat ütögetem, aztán beleegyezően bólintok. – Igazad van. Rendben, lenyalhatod az ujjaidat.

Üldögélünk a napsütötte szobában, teázgatunk, mint a mesében, és repülő lovakról beszélgetünk, amelyekkel majd a varázserdőbe utazunk.

– Meséltem már neked Carnegie-ről, a hernyóról, akivel a minap találkoztam? – kérdi apuci.

– Találkoztál egy hernyóval?

– Igen, amikor legutóbb elvittem a paripámat az erdőbe. Volt nála némi bogyó, amelyet megosztott velem, és közben elárult egy titkot is – feleli halkan, aztán leteszi a csészéjét.

– Micsoda? – kiáltok fel izgatottan. – Találkoztál egy beszélő hernyóval? – Igen. Akarod tudni, mit árult el nekem?

– Mhm – hümmögök, és határozottan bólogatni kezdek.

– Rendben, szóval, azt mesélte, hogy már évek óta él a varázserdőben, de valaha herceg volt.

– Tényleg? És mi történt?

Összefonja a karjait a térdén, ráhajol, és suttogva válaszol, mintha tényleg titkot árulna el. – A király varázslója átkot szórt rá, és hernyóvá változtatta.

– Ó, nem! – kapok levegő után. – Miért?

– Kiderült, hogy a király megharagudott Carnegie-re, mert hiába mondta neki, hogy ne lopakodjon ki éjszakánként a szobájából és lopkodjon gyümölcslevet a hűtőből, ezért megparancsolta a varázslónak, hogy változtassa hernyóvá.

– Apuci!

Játékos mosoly önti el az arcát. Tudom, hogy csak ugrat, mert állandóan korhol, amiért felkelek és gyümölcslevet iszom éjszakánként. Múlt éjjel megijesztett, amikor felkapcsolta a konyhában a villanyt, és rajtakapott, hogy almalevet iszom.

– Nem fogsz elvarázsolni, ugye? Nem akarok hernyóvá változni! – Miért nem? Bemutathatnálak Carnegie-nek.

– De hiányoznál nekem – duzzogok.

(28)

széken, aztán kinyújtja a lábait. Az ölébe vesz, átölel hatalmas karjaival, és kuncogni kezdek, amikor megpuszilja az orrom hegyét. – Soha nem varázsolnálak és küldenélek el. Te vagy az én pici lányom, ugye, tudod?

– Azt hittem, már nagylány vagyok, mióta ötéves lettem.

– Bármilyen idős is leszel, mindig a kislányom maradsz. Jobban szeretlek a világon mindennél.

– Mindennél? Még a csokoládénál is?

Figyelem, ahogy felnevet, a mosolygástól ráncok jelennek meg a szeme sarkában. – Még a csokoládénál is jobban. Az arcára fektetem a tenyeremet, a borostája csiklandozza a bőrömet. – Én is jobban szeretlek a csokoládénál – vallom be. Apró puszit nyom a számra. – Akarod tudni, hogy mi édesebb a csokoládénál? – kérdezi. – Aha.

Mielőtt sikerülne leugranom az öléből, játékosan a nyakamra támad, csiklandozni kezd, és hangos puszikat fúj a hasamra, aztán mindketten a földre zuhanunk, gurulok a nevetéstől, hangosan sikoltozom. Nem hagyja abba, míg meg nem szólal a csengő. Levegő után kapkodok, apuci feltérdel. – Ugorj fel! – szól rám.

Felkelek a földről, és a hátára ugrom, így masírozunk az ajtóhoz.

Hallották már a mondást, hogy „óvakodj attól, ami a túloldalon van”, igaz? Valószínűleg egyikünk sem tudta elképzelni, mennyire meg fog változni az életünk örökre, amikor kinyitotta az ajtót. Sokáig azt kívántam, bárcsak elvarázsolt volna valaki, és örökre hernyóvá változtatott volna. Akkor jó életem lehetett volna Carnegie-vel a varázserdőben. Bogyókat keresgéltünk volna, gondtalanul lebeghettünk volna a liliomleveleken a tóban. Ehelyett ötévesen rá kellett döbbennem, milyen kemény az élet. Amikor kisgyerek vagy, eltitkolják előled az igazságot, hagyják, hogy elhidd, igazak a tündérmesék… pedig nem azok. Ahogy varázslat sincs.

– Cook megyei rendőrség – csak ennyit hallok, ahogy férfiak rontanak be a házba. Káosz. Zajos káosz. – Apuci! – sikítom rémülten, pánikban, erősen szorítom a nyakát, amikor egy férfi megragad. – APUCI! – Minden rendben, kicsim – hallom apám hangját, de közben egy másik férfi is beszél. – Le van tartóztatva.

(29)

erősen markolom az apukám ingét, nem akarom elereszteni.

– Minden rendben, kicsim. Minden rendben lesz – ismételgeti, de a hangja megváltozott, és azt hiszem, ő is halálra van rémülve.

– Velünk kell jönnöd – mondja a férfi, aki megragadott. – Nem! Eresszen el!

Rugdalózni kezdek, amikor kiragadnak az apukám karjaiból, húzom magammal az ingét, mert az ujjaim görcsösen szorítják az anyagot. Meglátom az apukám szemeit – kék szemek –, ahogy felém fordul. – Minden rendben – mondja nyugodtan, de nem hiszek neki. – Ne félj. Minden rendben. – Nem, apuci! – kiáltom, és potyogni kezdenek a könnyeim. Fogom az ingét, míg el nem húznak tőle olyan messzire, hogy az anyag kicsúszik a kezemből. Abban a másodpercben elcipelnek onnan, ahogy nem érek többé hozzá ahhoz az emberhez, aki énekel nekem éjszakánként, lófarokba fésüli a hajamat, táncol velem, míg a lábfején álldogálok. A férfi vállán keresztül, aki elcipel, látom, hogy a hercegem térdre hullik.

– APUCI! – sikítom, ég a torkom, miközben valamivel összefogják az apukám kezeit a háta mögött. Nem veszi le rólam a tekintetét, megállás nélkül ismételgeti: – Szeretlek, kicsim. Olyan nagyon szeretlek, kicsi lány.

És életemben először látom az apukámat sírni, mielőtt becsukódik az ajtó mögötte, és nincs többé.

– Engedjen el! APUCI! NE! – Rúgok és csapkodok, de képtelen vagyok kiszabadulni a karjaiból.

– Minden rendben. Nyugodj meg, kölyök – mondja, de nem vagyok rá hajlandó. Az apukámat akarom.

A férfi leül az apám ágyára, miközben még mindig küszködöm a karjaiban. Próbál rábeszélni, hogy nyugodjak meg, de addig folytatom a sikítozást és rángatózást, míg el nem fáradok. Petyhüdten dőlök a mellkasának.

– Elárulod a nevedet? – kérdezi. Nem szólalok meg.

Eltelik egy perc, mire újra megszólal. – Harp vagyok. Michael Harp. Rendőrtiszt. Tudod, mi az, ugye?

Bólintok a mellkasára borulva. – Elárulod a nevedet?

Még mindig rémült vagyok, elcsuklik a hangom, amikor megszólalok. – Elizabeth.

(30)

neve Elizabeth. De ő sokkal idősebb nálad.

Tovább beszél, de nem figyelek arra, amit mond. Halálra vagyok rémülve, és nem akarok mást, csak az apukámat. Lehunyom a szememet; magam előtt látom, ahogy térdel és sír. Ugyanúgy meg volt rémülve, mint én. Egy idő múlva kinyílik az ajtó, felemelem a fejemet, és látom, hogy belép egy pufók hölgy. Azt hiszem, láttam már őt korábban, de nem emlékszem, hogy hol. Közelebb lép. – Gyönyörű vörös a hajad. Mondták már neked? – Hol van az apukám?

– Azért vagyok itt, hogy erről beszéljünk – feleli. – Lenne kedved kijönni velem a konyhába? Nassolhatunk valamit, vagy adhatok neked inni.

– Hm… R-rendben – motyogom, és a rendőr talpra állít. Követem őket ki a hálószobából a konyhába, kinézek a nyitott bejárati ajtón, de már nincs ott senki.

– Miért nem ülünk le? – kérdezi a hölgy, így odamegyek az asztalhoz, és leülök. – Kérsz valamit inni?

Bólintok, mire tovább faggat. – Elárulod, mit szeretnél? – Gyümölcslés doboz.

A rendőrre néz, aki kinyitja a kamra ajtaját. – A hűtőben van – mondom neki. Hozzám lép, beledugja a dobozba a szívószálat, leteszi elém a dobozt, aztán kimegy a konyhából.

– Zavarba ejtő nap, mi? – kérdezi a hölgy, és összefonja a kezeit az asztalon. – Hogy hívnak?

– Barbara – feleli, de ez nem segít eszembe idézni, honnan ismerem. – Mikor jön vissza az apukám?

Mély lélegzetet vesz. – Erről akarok beszélni veled. Az édesapád megszegett néhány nagyon komoly szabályt. Mi történik, amikor te csinálsz ilyesmit?

– Bajba kerülök.

Bólint. – Nos, az apukád is bajba került, így most nem jöhet haza. – Mit csinált?

– Még nem tudom pontosan. De egyelőre velem kell jönnöd. A gyerek- és családvédelmi szolgálatnál dolgozom, ami azt jelenti, hogy keresek neked egy otthont igazán kedves emberekkel, és velük maradsz, apád, az édesapád bajban van, és nem lehet itt veled, rendben?

– D-de én nem akarok elmenni.

– Sajnos nem maradhatsz itt egyedül. De pár holmidat magaddal hozhatod. Mit szólsz? – kérdi mosolyogva, de ez nem segít, így is összerándul a gyomrom.

(31)

Szép csöndben lesiklom a székről, és elindulok a szobám felé. Odamegyek a teáskészlethez, és felveszem az asztalról a rózsaszín margarétákat. A hercegkisasszony virágaim. Leülök a székre, amelyiken apukám ült, visszanézek a vállam fölött, és látom, hogy Barbara belép a szobába.

– Van valami táskád?

A gardróbra mutatok, és figyelem, ahogy keresgélni kezd a fiókos szekrényben, összepakolja a ruháimat. Fel-alá mászkál, oda és vissza a hálószoba és a fürdőszoba között, míg én csak ücsörgök, a mellemhez szorítom a virágokat.

– Mehetünk? – kérdezi, mikor visszatér a szobába, de nem akarok ránézni, mert nem akarok elmenni. Kinézek az ablakon, a kék égre. – Mikor jöhetek vissza? – kérdezem. – Nem tudom biztosan – feleli. – Valószínűleg egy darabig nem. A szemem sarkából látom, ahogy keresztüljön a szobán, és letérdel mellettem. Feléje fordulok, mire megszólal. – Ne aggódj. Minden rendben lesz. – Lepillant a margarétákra. – Szép virágaid vannak. Szeretnéd magaddal hozni őket?

Elhagyjuk a házat, kisétálunk az autójához, és beugrom a hátsó ülésre. Kinézek az ablakon, és látom, hogy a rendőr becsukja az otthonom ajtaját, aztán valami fekete dobozt erősít a kilincsre. – Mi az? – kérdem Barbarát, aki elől ül. – Micsoda, kedvesem? – Az a valami, amit az ajtóra tett. Odanéz, hogy lássa, miről beszélek. – Csak egy zár, mivel nincsenek nálunk a kulcsok – feleli, aztán beindítja a motort, és elindulunk, én pedig erősen szorítom a virágaimat.

(32)

Öt

(MÚLT)

HÁROM ÉV TELT EL, mióta elvittek az otthonomból, és állami gondozásba helyeztek. Három éve nem láttam az apukámat. Azt mondták, hogy fegyvert csempészett Dél-Amerikába. Még mindig nem értek mindent, de hiszen csak egy nyolcéves kölyök vagyok. Illinois állam gyámsága alatt. Három év telt el, és még mindig hiányzik az apukám minden nap. Senki sem visz el meglátogatni, mert hatórás autóútra van, a kilencéves büntetését tölti a menardi börtönben.

A szobámban ülök, és várom, hogy a szociális gondozóm, Barbara megérkezzen, és elvigyen az új otthonomba. Három év telt el, és az ötödik otthonomat hagyom el a hatodikért. Az első hely Northbrookban volt, abban a városban, ahol korábban éltem. De miután párszor rajtakaptak, hogy éjszaka kilopóztam a hálószobám ablakán, közölték, hogy nem tudnak mit kezdeni velem, így hát eljöttem. Ugyanez történt minden egyes helyen, ahol laktam.

Eleinte halálra voltam rémülve. Sokat sírtam. Hiányzott az apukám, visítva hívogattam, de soha nem jött. Akkor nem értettem a dolgot, de most már igen. Nem fogom látni addig, míg nem szabadul. Addigra tizennégy éves leszek. A tizennégyes az új szerencseszámom. Mindent tizennégyes csoportokba osztok, csak hogy emlékeztessem magam, eljön majd az idő, amikor újra láthatom őt, és visszatérhetünk a közös életünkhöz a szép kis házunkban, a kellemes szomszédságunkhoz. Hiányzik a mosolya és az illata. Nem tudom megmagyarázni, de halványan emlékszem, hogy az óvodában néha felemeltem a blúzomat, hogy beszívjam az apukám illatát, amikor hiányzott nekem. Az apukám illata.

Biztonság. Otthon.

Meghallom a csengőt, és tudom, hogy itt az idő. Jó néhány költözésen túl vagyok már. Azt hihetnék, hogy meg vagyok rémülve, de már hozzászoktam. Megragadom hát a táskámat, és elindulok az ajtó felé. Barbara ott áll, és Mollyval beszélget, a nevelőanyával, aki többé nem akar velem bíbelődni. Mindketten megfordulnak a közeledtemen. – Helló – köszönök.

– Kész vagy, Elizabeth? – kérdezi Barbara.

Bólintok, elmegyek Molly mellett, de a vállamra teszi a kezét. – Várj – mondja.

Letérdel mellém, hogy megöleljen, de nem viszonzom az ölelést. Szomorú vagyok, de nem sírok; csak szeretnék elmenni végre, így amikor elenged, akkor

(33)

pontosan ezt is teszem.

Az anyósülésen ücsörgök, figyelem a házakat, amelyek mellett elhaladunk. Barbara kikapcsolja a rádiót. – Beszélj hozzám, kölyök – mondja.

Utálom, amikor kölyöknek nevez, mintha nem lennék eléggé különleges ahhoz, hogy a nevemen szólítson. Azt csak akkor használja, ha mások is vannak a közelben, de amikor kettesben vagyunk, akkor csak kölyök vagyok.

– Ezt hogy érti? – kérdezem.

– Öt jó otthont is találtam a számodra, de mindegyikből sikerült kirúgatnod magadat. Nem hagyod, hogy lazítsak, ugye, tudod?

Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg vár-e választ a kérdésre, ezért csöndben maradok, és folytatja a mondandóját. – Nem osonhatsz ki éjszakánként. Egyébként is, mi az ördögöt csinálsz az utcán az éjszaka kellős közepén?

– Semmit – motyogom, csakhogy megbékítsem. Az igazság az, hogy azért kezdtem kilopózni, hátha megtalálom Carnegie-t. Most már butaságnak hangzik, de amikor ötéves voltam, azt hittem, ott lesz valahol, várja, hogy rátaláljak. Ezért aztán kilopóztam, sétálgattam, reménykedve, hátha belebotlok a varázserdőbe. Soha nem történt meg, és most már elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam, a tündérmesék nem valóságosak, de még mindig kilopózom, és keresem az erdőt.

– Szóval, ide hallgass, nem találtam neked új otthont errefelé, ezért egy másik városba mégy. Nem fogunk többet találkozni, mivel én nem ott élek. Változatlanul én kezelem majd az ügyedet, de Lucia lesz a kapcsolatod. Valamikor a héten meg fog téged látogatni. De adok neked egy jó tanácsot: ne okozz több bajt, különben a következő megálló a csoportotthon lesz.

– Szóval többet nem találkozunk?

– Valószínűleg nem, kölyök – feleli, miközben a szemembe néz. Majdnem két órát utazunk, mire végre letér az autópályáról.

– Üdvözlet Posenben – mondja Barbara, és egypár perccel később már be is fordul egy lepusztult környékre.

Lánckerítés fut a repedezett járda mentén. A házak öregek és kicsik, nem is hasonlítanak a hatalmas téglaépületre, amelyikben az apukámmal laktam.

A legtöbb előtt autók parkolnak az elhanyagolt füvön, pattogzik róluk a festék, és a látvány könnyeket csal a szemembe. Összeszorul a gyomrom, és Barbara felé fordulok. – Nem hiszem, hogy szeretnék itt élni, Barb.

– Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor figyelmeztettelek, hogy ne szökdöss ki éjszakánként.

– Megígérem. Soha többé nem teszem. Bocsánatot kérek Mollytól – könyörgöm, és amikor befordul egy mocskos, öreg, kétszintes ház felé, amin

(34)

látszik, hogy mindjárt összedől, sírni kezdek. – Kérem! Nem akarok itt élni. Haza akarok menni.

Leállítja a motort, és rám néz. Úgy érzem, bármit megtennék, hogy meggyőzzem, forduljon meg, és vigyen vissza Northbrookba.

– Meg van kötve a kezem. Nyolcéves vagy, állandó problémákkal. Ez a család évek óta nevel gyerekeket. Most is van náluk egy fiú, aki pár évvel idősebb nálad – mondja. – A minap beszéltem velük. Lesz saját szobád, és abba az iskolába fogsz járni, ahová a másik nevelt gyerekük.

Csukva tartom a számat, és figyelek. Nem akarok itt lenni. Legszívesebben elfutnék, csak kinyitnám az ajtót, és rohannék, amilyen gyorsan csak tudok. Eltűnődöm, vajon el tudna-e kapni.

– Figyelsz? – kérdezi, és ismét visszafordítom feléje a figyelmemet. Bólintok.

– Gyere. Hosszú az út hazáig – jegyzi meg, és kiszáll a kocsiból, aztán kinyitja a hátsó ajtót, hogy kivegye a holmimat.

Reszkető kezekkel kinyitom a kocsi ajtaját, és követem Barbarát a koszlott behajtón a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőre. A rozsdás külső ajtó hangosan nyikorog, amikor kinyitja, és párat kopog. Csak ácsorgok mellette, a körmömet piszkálom, imádkozom, hogy senki ne nyisson ajtót. Hogy ez az egész egy nagy tévedés legyen és rossz háznál kopogtassunk.

De nem tévedés, és valaki válaszol. Egy egyszerű, hosszú farmerszoknyába és világoslila pulóverbe öltözött asszony nyit ajtót. Csak bámulok rá, míg Barbara beszélni kezd. Az asszony nem tűnik ijesztőnek, mégis úgy érzem, hogy mindjárt menekülőre fogom. Lenéz rám, és lágyan elmosolyodik. Kócos lófarokba van kötve hosszú, barna, göndör haja.

Beljebb lép, beinvitál minket a házba, ami állott cigarettaszagtól bűzlik. Keresztülvezet minket az apró nappalin, hátra a konyhába, ahol folytatják a beszélgetést, míg én körülnézek. Falambériával borított falak, barna szőnyeg, szedett-vedett bútorok, és kacsák mindenhol. Mindenhol. Kacsák a párnákon, fából faragott kacsák, porcelánkacsák, üvegkacsák. Ott sorakoznak a polcokon, beborítják az asztalokat, és amikor felnézek, látom, hogy a konyhaszekrények tetején is kacsák vannak.

– Elizabeth.

Beletelik egy percbe, mire rájövök, hogy Barbara a nevemet mondja, és amikor ránézek, erőltetetten rám mosolyog. – Mrs. Garrison azt mondja, hogy az emeleten van a szobád.

– Remélem, szereted a lilát – szól oda nekem az asszony. Ránézek lila felsőjére, aztán vissza az arcára. – Te vagy az első lány, akit kaptunk, és egy kicsit elragadott a hév.

(35)

Barbara bosszúsan rám pillant, és biccent, hogy szólaljak már meg. – Igen – mondom végül. – A lila szép.

Az asszony elmosolyodik, és a kezemre fekteti a kezét. Legszívesebben kirántanám alóla, de nem teszem. Nem teszek semmit, amit az agyam sikongatva követel. Csak ülök ott.

– Rendben, hadd segítsek felvinni a holmidat, mielőtt elmegyek – mondja Barbara.

Hármasban felsétálunk a lépcsőkön, amelyek nyikorognak a lábunk alatt, és be a lila szobába. A falak színe hasonló Mrs. Garrison pulóveréhez, és figyelem, ahogy megmutatja a gardróbot, aztán a két oldalról nyíló fürdőszobát, amelyik összeköti a szobámat a másik oldalon lévővel.

– Remeknek tűnik a szoba, nem igaz? – kérdezi Barbara, és lehajítja a táskáimat a lila ágyra.

– Mhm.

– Nos, ideje indulnom – közli velem, és azonnal potyogni kezdenek a könnyeim.

Hirtelen úgy érzem, soha nem voltam még ennyire magányos. Ennyire üres. – Nem kell sírni. Jól elleszel. Tudom, hogy a változás nehéz lehet, de minden rendben lesz. Ahogy mondtam, Lucia meglátogat pár nap múlva, oké?

– Oké. – A válaszom automatikus, mert nagyon messze vagyok az okétól.

Barbara gyengéden megpaskolja a vállamat, aztán otthagy egyedül a lila szobában a kacsás hölggyel. – Akarod, hogy segítsek kipakolni? – kérdezi. – Megcsinálom. – Nem vagy éhes? Csinálhatok neked egy szendvicset. Könnyes szemmel felpillantok rá, és bólintok. – Remek. Általában a konyhaasztalnál eszünk, de felhozom neked, ha akarod. – Oké – felelem, és elkezdem kicipzározni a táskáimat.

– Elizabeth – szól vissza a hallból. – Remélem, hogy tetszeni fog neked itt. Carl, a férjem sokat dolgozott, hogy kifesse neked ezt a szobát. Elment, hogy elintézzen pár dolgot, de hamarosan itthon lesz.

Mikor nem válaszolok, kimenti magát, és elindul lefelé, magamra hagy, hogy kipakoljak. Az ágy mellett van egy kis ablak, ami a ház utcai frontjára néz. Minden ház egyforma, csak a színük más. Minden korhadni látszik.

(36)

amelyet Bobbi hozott. Azt mondta, hogy inkább így hívjam, mint Mrs. Garrisonnak.

Egy kis fiókos szekrénytől, asztaltól és faliújságtól eltekintve a szoba meglehetősen üres. Bemegyek a fürdőszobába, és a mosdókagyló szélét elfoglalják a másik kölyök cuccai. Eltűnődöm, vajon olyan-e, mint én, hány éves, kedves-e. Úgy érzem, soha nem volt még ennyire szükségem egy barátra. Olyan messze vagyok az otthonomtól, és annyira egyedül.

Hangos zörömbölés vonja magára a figyelmemet, az ablakhoz megyek, hogy kinézzek. Egy öreg, szürke, ócska pickup fordul be a felhajtóra. Figyelem, ahogy egy idősebb, kövér fickó kikászálódik az ülésről, és elindul a ház felé. Aztán kiszáll egy fiú is, de nem látom, hogy néz ki, mert baseballsapkát visel.

A szobámban maradok, hallgatom, ahogy besétálnak, beszélnek egymáshoz, aztán meghallom a lépcső recsegését. Először Bobbit látom meg, aztán a férjét, aki követi.

– Elizabeth, hogy megy a pakolás? – kérdi Bobbi.

– Jól – felelem, és a férfira nézek. Hatalmas hasa van, az inge foltos, a haja hosszú és kócos. – Nagyszerű. Ő itt Carl, a férjem – mutatja be a férfit. – Elizabeth, igaz? – kérdezi Carl. Bólintok. – Berendezkedtél már? Bólintok. – Nem beszélsz valami sokat, igaz? Úgy érzem, mondanom kell valamit. – Csak fáradt vagyok – motyogom. – Rendben, akkor magadra is hagyunk – mondja erre. – Örülök, hogy itt vagy. Bobbi mosolyog, miközben Carl kisétál a szobából, aztán megkérdi, hogy érzem magam, szükségem van-e valamire, én pedig hazudok, és megnyugtatom, hogy jól vagyok. Becsukja maga mögött az ajtót, és abban a pillanatban meglátom a fürdőszobán keresztül, hogy a másik szobában felkapcsolták a villanyt. Figyelek, és meglátom a fiút a baseballsapkában. Felém fordul. – Szia – mondja, és megáll a fürdőszoba másik végében. – Szia. Leveszi a sapkáját, az ágyra hajítja, beletúr izzadt, sötétbarna, majdnem fekete hajába. Aztán átsétál a fürdőszobán, be a szobámba, és körülnéz.

– Rosszul vagyok ettől a színtől – jegyzi meg, és hosszú idő óta először mosolyog rám valaki őszintén.

Figure

Updating...

References

Updating...

Related subjects :