Gantner Ádám Gantner Ádám
A L@TOR
A L@TOR
www.lovebox.hu www.lovebox.hu JAFFA JAFFA Kiadó KiadóBudapest, 2010
Budapest, 2010
Copyright © Gantner Ádám, 2010 Copyright © Gantner Ádám, 2010
A könyv megjelenését támogatta: A könyv megjelenését támogatta:
www.diamondoptika.hu
www.diamondoptika.hu
www.bvklub.hu
www.bvklub.hu
Borítógrafika: Albert Csilla Borítógrafika: Albert Csilla
Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2010 Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2010
Minden jog fenntartva! Minden jog fenntartva!
ISBN 978 963 9971 29 5 ISBN 978 963 9971 29 5
Felelős kiadó: Rados Richárd Felelős kiadó: Rados Richárd
Jaffa Kiadó Jaffa Kiadó
www.jaffa.hu
Copyright © Gantner Ádám, 2010 Copyright © Gantner Ádám, 2010
A könyv megjelenését támogatta: A könyv megjelenését támogatta:
www.diamondoptika.hu
www.diamondoptika.hu
www.bvklub.hu
www.bvklub.hu
Borítógrafika: Albert Csilla Borítógrafika: Albert Csilla
Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2010 Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2010
Minden jog fenntartva! Minden jog fenntartva!
ISBN 978 963 9971 29 5 ISBN 978 963 9971 29 5
Felelős kiadó: Rados Richárd Felelős kiadó: Rados Richárd
Jaffa Kiadó Jaffa Kiadó
www.jaffa.hu
V. Vikinek V. Vikinek
1.
És akkor a majdnem híres író – későbbiekben Barátunk, Hősünk – végre elszánta magát, hogy nekiveselkedjen megírni a harmadik könyvét, ami az internetes párkeresésről szólna, meg úgy a nőkről általában. Ostoba módon meg volt róla győződve, hogy ismeri őket harminc valahány évesen.
És különben is, már régóta nyúzták: a kiadója, az olvasói, az internetes virtuális ismerősei, létező és nem létező barátai.
Még aktívabb író korában, amikor csak úgy ontotta magából a könyveket (szám szerint kettőt), és volt kedve írni, farigcsált már egy általa merésznek és végtelenül őszintének tartott, rövidke kis történetet www.szerelemdoboz.hu címmel sajátos internetes párkeresési szokásairól, humoros epizódokkal megspékelve.
Alig pár oldalas történetét habozás nélkül beválogatta második könyvébe, és nagyon okosan saját társkereső adatlapjára is felrakta, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy növelje az eladási statisztikáját – direkt marketing –, illetve, hogy lehetőleg még több lelkes olvasót, rajongót csalogasson az ágyába.
Barátai, ismerősei, olvasói elsőre kicsit megütköztek a novellán, mert ők bizony nem így ismerkednek – állították egybehangzóan.
Biztos tánciskolában, szórakozóhelyen vagy a vállalat karácsonyi buliján cipelitek be a vécébe illuminált állapotban levő kollégáitokat/kolléganőiteket… – gondolta magában a majdnem híres író, de végül inkább csak bölcsen hallgatott.
Az, hogy esetleg normális körülmények között, munkaidőben, társaságban is lehet ismerkedni, bizony eszébe sem jutott.
– Soha nem vetemednék arra, hogy a neten lógjak egész nap, és ott ismerkedjek mindenféle fura szerzettel. Az annyira szánalmas és kiábrándító – folytatták nem túl kedvesen a kétkedők.
– És – tették hozzá jól megnyomva a kötőszót, hangot adva pesszimizmusuknak és nemtetszésüknek a netes társkeresést illetően – a dolog legtöbb esetben arról szól, hogy vakrandizom egy vadidegennel, aki órákig traktál a hazugságaival, vagy jó esetben napestig azt hallgathatom, hogy a hülyéje hol rontotta el az életét, és mennyire vágyik már egy normális párkapcsolatra.
– Na, azt már nem! – Én nem!
– A netről semmi esetre sem!
Vonták le a végső konklúziót, megfogalmazva leegyszerűsített, nem túl hízelgő véleményüket az internetes társkeresést illetően.
A majdnem híres író viszont úgy érezte, hogy annak a három évnek a krónikáját, amit a neten töltött seregnyi lány ágyba csalogatásával, továbbá azzal, hogy lelkesen növelje az olvasótáborát, illendő lenne papírra vetnie, és – nem mellesleg – ezáltal egy kis pénzre szert tennie.
www.lovebox.hu
Erre a címre kattintott reggel és este, délelőtt és délután, otthon és a munkahelyén, külföldön és belföldön egyaránt.
Szerelemdoboznak hívta magában eleinte az oldalt – mert az olyan szépen és romantikusan hangzik, gondolta naivan –, de ahogy több időt töltött a gép előtt ismeretlen lányok társaságában fecserészéssel, flörtöléssel, virtuális szexszel elütve az időt, inkább átváltott a kevésbé jól csengő loboxra/boxra.
Igen hamar függővé lett.
Sutba dobta a munkát, az írást, a szerelmet. Nőket akart – azonnal, bármi áron.
De inkább átadom a szót magának a majdnem híres írónak, hadd kezdje el az elején… 2.
Hátradőlök kényelmesen az íróasztalom előtti székben, és jóleső hintázásba kezdek – eddig még sosem tört ki a szék lába –, majd egyenként kezembe veszem a színes kalendáriumokat, több évre visszamenőleg.
Közel három esztendőt töltöttem itt, árgus szemmel a monitort bámulva, fáradtságot semmibe véve, magamat nem kímélve.
Eleinte csak lopott perceket, órákat, idővel fél és egész napokat üldögéltem egy helyben jobb kezemet az egéren pihentetve, támadásra készen: lányokra, kalandra, kéjre kiéhezve.
Miközben a naptárakat forgatom, lapozgatom, levelek, üzenetek, telefonszámcserék, e-mailezések, SMS-ek, nevek, események, történetek, helyszínek, vakrandik, elutasítások, lemondott találkozások, átverések, bujkálások, leselkedések, mozik előcsarnokai, kávézók, palacsintázok, Normafa, könyvesboltok, Moszkva tér, kertkapuk, kapucsengők, zavart
kézfogások, kurta puszik, kutató csókok, előszobák, albérletek, olcsó panelek, lakótársak, kertes házak, éjszakai járatok, penthouse lakások, kisszobák, kuckók, díványok, matracok, konyhaasztalok, kezdeti téblábolások, visszautasítások, kudarcok, arcok, illatok, sóhajok, ruhaanyagok tapintása, fehér, fekete, színes bugyik kavalkádja, melltartók, szeméremszőrzetek, kivillanó fehér húsdarabok, keblek sokasága, csókolózások, átszeretkezett reggelek, nappalok és éjszakák, lerázások, hazugságok, könnyek, könyörgések, nevetések, vágyak, beteljesülések, fellángolások, könnyen jött és könnyen múló szerelmek, újabb és újabb levelek, üzenetek, telefonszámcserék jutnak az eszembe…
Életek. Sorsok.
– Hol is kezdjem? – töprengek félhangosan, amikor a loveboxon töltött évadjaimról próbálok számot adni.
Kavarognak a fejemben a keresztnevek: a Beákat és az Andikat Erikák sokasága, és Brigik, Mónikák tömkelege követi, feltartóztathatatlanul jönnek a Mariannok, karonfogva Ágiékkal, de már itt látom a küszöbnél a Katákat és a Zsuzsákat is nagy egyetértésben.
A beceneveket és a nickneveket már nem is jegyzem.
A heteket, napokat, időpontokat nézem, a társkeresőre való regisztrálásom dátumát – január ötödike, hétfő –, eszembe ötlik a tétovaságom, kezdeti félelmeim, hogy milyen sután
és naivan választottam felhasználónevet. Egyedi hangzásút akartam!
Idővel kiötlöttem a számomra legkedvesebbet: Katamana.
Régi gyerekkori novellahősömtől kölcsönöztem a nevet – az Ő engedélye nélkül.
Nekem ugyan később titokban, csak úgy, magunk között megsúgta kicsit fájón és szomorúan: – Csalódtam benned, majdnem híres író barátom! Azok után, hogy megírtad közös történetünket, nem ezt vártam volna tőled… A könyvedben szívesen szerepelek, de egy társkereső oldalon nicknévként inkább nem. Hagyjál békén… – tette még hozzá kiábrándultan.
Hallgattam. Igazat szólt.
Hamar belevesztem az Érted jöttem, a Király, a Sirály, a Maffiózó, a Megvárlak, a Don Carlos, a Director, a Nagyvillám, a Charme, az Indy, a Manager -féle felhasználónevek dzsungelébe, más internetes társkereső portálokon pedig az András, János, Béla, Sándor, Miklós – szerű jófiús keresztnevek tengerébe.
3.
Fényképek garmadáját néztem át a számítógépem leghátsó fájljaiban; a lomtáramban kotorásztam rólam készült használható, sőt ha lehetséges, csábos fényképek után. Kíméletlen öncenzúrázásba fogtam:
– Ez rossz, ez még rosszabb! – Szóba sem jöhet!
– Pocsék kép! Jesszusom, hogy nézek ki? – Ez nem is én vagyok!
– Ez vajon mikor készülhetett rólam?
– Ilyen ronda lennék? Ennyire megváltoztam? – Na, és a szép hajam? Hová tűnt?
A tükör – ami előtt tetemes időt szoktam eltölteni páváskodással, felsőtestem mustrálgatásával, pattanásaim nyomogatásával – valahogy nem ezt mutatta reggelente.
Elszontyolodtam.
A vastag albumért nyúltam, ahol kisgyermekkori önmagam mosolygott vissza rám önfeledten.
Igaz, kicsit almafejűre sikeredtem és fogakban sem bővelkedtem, de hosszú, barna fürtjeimmel, takaros rugdalódzóban vagy épp pőrén, kistrikóban és kisnadrágban szép baba voltam – a látottakat elégedetten nyugtáztam.
Próbaképpen nyomozásba kezdtem. Érted jöttem, Király, Sirály, Maffiózó, Megvárlak, Don, Carlos, Director, Nagyvillám, Manager és a többiek adatlapjait vettem górcső alá.
Leselkedni indultam.
Volt ott minden: egzotikus nyaralás, modellképek, Merci, Audi, BMW melletti feszítés, jetskizés az óceánban, koktél szürcsölgetése pálmafák alatt, pózolás félmeztelenül az edzőteremben vagy kommandós kiképzésen trópusi dzsungelekben, öltönyben és nyakkendőben tárgyalások közötti szünetekben, saját paloták árnyékában, szolgák hadával.
– Úgy látszik, legtöbbjük vagy Photoshopot használt, vagy belehazudnak szemérmetlenül a nagyvilágba – állapítottam meg magamban.
Visszatértem a saját albumaimhoz.
A legutóbbi kerek születésnapot megülő családi, baráti összejövetelen készült képeket is hamar elvetem, ahol unokaöcskösökkel és – hugikkal évődök (szinte visszahallom a gőgicsélésemet), nagybendőjű rokonokkal kvaterkázom; váratlanul nagypapám belém karol, totyog mellettem egy sort – mindezt kicsit szégyellem a csinos pultos lányok előtt az étterem különtermében, sunyin nézek bele a kamerába.
Nyaralni látom magam, fecskét idéző fürdőnadrágban, görbe pipaszár lábakkal, ványadt felsőtestem vörösre égve, de megbékélve a világgal, jólesően eregetem a füstöt a pálmafát ölelve.
Pergetem a közelmúltat, újabb képek után nyúlok.
Osztálytalálkozón készült fényképekben gondolkodom: a buli jóra sikeredett.
Csiricsáré ingemben feszítek, Tibor pajtásomat átkarolva, puszit lehelve tizenöt év késéssel az osztály egykori legérzékibb bombázójának, Andinak – időközben kissé megereszkedett – arcára egy flaska borral a kezemben. Félrészegen, de optimistán nézünk a vakuba. A ványadt puszikat felváltotta később egy érzékibb, borgőzös csók Andi szintén megereszkedett szájára: az osztálytalálkozó végén sikerült megérintenem nyelvem hegyével az ajka szegletét – igaz, Tibornak is. A fényképek kíméletlenül emlékeztetnek a történtekre és az idő múlására.
Nem ismertem a photoshopos „kozmetikázási” technikákat, trükköket. Segítséget szégyelltem kérni, ezért a webkamerámat hívtam segítségül.
Szemügyre vettem kopottas ruhatáram darabjait, sorra próbáltam fel az ingeket öltönnyel, nyakkendővel, a könnyű nyári pulóverek is előkerültek (kivillantani hivatott dús fekete
mellszőrzetemet), de végül is a színes, jól bevált ingem mellett döntöttem. Bevizeztem maradék hajamat, próbálgattam az arckifejezéseimet a tükör előtt, hol nevetős, hol szomorú, mélabús, vagány, magányos, vidám pózokkal kísérletezgettem, majd eszelős ide-oda mászkálás vette kezdetét a fürdőszoba és a webkamera közötti rövid szakaszon.
4.
Végül hosszas hezitálás, kísérletezgetés után délutáni félhomályban készült, távolba révedő, írói magányomban készült fényképeim mellett tettem le a voksomat.
Pulóverben, kardigánban, hosszú ujjú és nyári ingben, trikóban virítottam a képeken. Nagyon ötletesen az első (majd később a második) könyvemnek a címlapját, recenzióit jóval később pedig – amikor már majdnem híres íróvá lettem – a belföldi és a külföldi dedikálások, író-olvasó találkozók meghívóit használtam fel ábrándozó fotóim kiegészítéséül.
Szépen kezdett festeni az adatlapom.
Célszerű és egyedi bemutatkozáson törtem a fejem, de előtte (már szinte kebelbarátommá lett) Érted jöttem, Király, Sirály, Maffiózó, Megvárlak, Don Carlos, Director, Nagyvillám, Manager és társai regisztrációs lapjaira mentem fel leselkedni, plagizálni.
Nem csalódtam cimboráimban.
A bemutatkozó szövegeik tökéletesen passzoltak a fényképeikhez: üres frázisokat pufogtattak: Vágyom rád!, Érted jöttem! és Majd meglátjuk, mire jutunk egymással – pff. Legyél a királynőm/hercegnőm, és én hű szolgád leszek! Jelentkezzünk le együtt a társkeresőről, és éljünk boldogan, míg meg nem halunk!
Ezek a szövegek a maguk egyszerű módján meg is állták a helyüket. Tovább böngészve a fiúkák adatlapjait, az egyik díszpinty nemes egyszerűséggel (vélhetően a saját) nemi szervével örvendeztette meg a box sokat látott népét. Képaláírásként a „megkaphatod” volt olvasható.
Üdítő, nagyszámú kivételt képeztek, akik viccesre, önironikusra vették a figurát, jópofa fényképekkel tarkították mondanivalójukat, s néha talán komolyan is gondolták, amit írtak. Őket megmosolyogtam, és egyetértően bólogattam.
Én ezektől teljesen eltérő bemutatkozó „kisfilmet” szántam az adatlapomra.
Ihletet az elmúlt fülledt nyár története adott: hosszú idő után beleszerettem egyik akkori kolléganőmbe. Eleinte fel sem tűnt jelenléte – én inkább a szállodában épp nyári gyakorlatukat töltő, alig húszéves lánykákra fókuszáltam. Kolléganőm csak egy volt a sok közül.
Hogy ki volt Ő?
Az emlékek szinte maguktól tódulnak fel. A hangja, az illata… Mintha itt állna velem szemben, karnyújtásnyira tőlem, belenéznék nevető kék szemébe, és ismét érezném, elveszek; ahogy régen, most is pajkosan és kacéran tekint vissza rám a múltból.
A munkahelyünkön éltük lelki és szerelmi életünket. Testiségről eleinte szó sem esett.
Lopott pillantások, ujjaink összefonódása a sötét irodákban, ábrándos rajzok, meglepetések, kis ajándékok, aminek a mondanivalóját csak mi érthettük; a kollégák rosszallása, értetlensége, hosszúra nyúlt beszélgetések és vágyakozás jellemezte a viszonyunkat.
Ismét szerelmes kiskamaszként tipródtam, elpirultam, izzadt tenyeremet törölgettem lépten-nyomon, és beleborzongtam a látványába.
Kétségbeesve kapaszkodtam a szerelembe.
Bepótolván eltékozolt éveimet, rázúdítottam magamat, gyötrődésre ítélve mindkettőnket. Néha viharosra, máskor szépre és reményteljesre sikeredett a románcunk, aminek nem volt sem jelene, sem jövője, de cserébe megismertem, milyen egy igazi nő szerelme.
Erről írtam szépen egy megható történetet. Először neki küldtem el: éppen egy heves szakítás után voltunk.
Izgatottan, fel-alá járkálva, tipródva vártam a válaszát, abban a reményben, hogy ha kiadom magamat, feltárom és a kezébe helyezem a lelkem, átgondolja a döntését.
Akkor nem gondolta át.
Így született meg a Kék madár története. 5. Nagy mamlasz ez a majdnem híres író.
Kölyökkorában kezdődhetett töretlen lelkesedése a lányok iránt, ami bizony még a mai napig tart.
Házuk pincéjében – ami valójában közös helyiségként, tárogatóként funkcionált – látott először punit. Azért csak punit, és nem pinát, mert itt még kisleányok nemi szervéről esik szó.
Rögtön kettőéről.
Zsuzsikáéról és Évikééről.
Olvasni vetődtek le a biztonságot nyújtó pincébe, így hárman. De ne tovább!
A kisfiú nem volt különösebben szép gyerek, nem kérkedhetett lenszőke hajjal, villogó kék szemekkel vagy versenybiciklivel.
Egy évfolyamba jártak az iskolában, jó pajtások voltak. Sokat és szívesen játszottak együtt.
De a szomszédban az idősebb fiúk már ott sorakoztak hadrendben, és gyakran szemet vetettek Zsuzsikáékra: fogócskázni, hintázni, labdázni hívták a kis angyalokat, akik számtalanszor sírva, kék-zöld foltokkal tarkítva tértek vissza a nagyfiúktól.
Bántották őket.
A kisfiúnak panaszkodtak, ő pedig vigasztalni próbálta őket: félve, halkan kérte őket, hogy ne menjenek többet a szomszédba, játsszanak inkább vele! De a kisleányok rendre visszatértek a szomszédba, engedve az idősebb fiúk hívó szavának, akik lenszőke hajjal, villogó kék szemekkel és versenybringával rendelkeztek. A kisfiút soha nem hívták maguk közé ezek a nagyfiúk. Sőt! Még egy nagy verést is kilátásba helyeztek, ha szájalni mer velük!
Egyedül maradt tehát a kisfiú – a jövőbeli majdnem híres író –, aki ilyenkor búslakodva, hüppögve, csalódottan tért haza.
Szomorúan ténfergett a lakásban.
Édesanyja tanácsára bevette a játékaiba a mackóit, a Brumit és a Szomorúszeműt, de csakhamar elunta a néma párbeszédet.
A lánypajtásaira vágyott.
Megunva a magányos semmittevést, öltözködésbe kezdett, miközben a mackók kérdőn néztek rá. Ám a kisfiú rájuk sem hederített, leintette őket.
– Kint a kertben van dolgom! – vetette oda nekik.
A kerítéshez lopakodott, pipiskedve felállt, még a lélegzetét is visszatartotta. Félve a nagyfiúk haragjától – és a szégyentől, hogy rajtakaphatják a kukkoláson – leselkedésbe kezdett. Jól tudta, mi vár rá. Látta a visongó Zsuzsikát és Évikét, akik nevetve, sikongatva, a világról és a kisfiú bánatáról megfeledkezve múlatták a nagyfiúkkal az időt.
Így ment ez hetekig, hónapokig, évekig.
Inkább a képeskönyveibe temetkezett. Azokban soha nem csalódott.
Sok kötetet lapozgatott, forgatott a pincében egymagában, hiába csalogatta a kert, a nap, a jól ismert bokrok és fák, ő mégis inkább állandó sötétbe, sértett némaságba burkolózott. Lány pajtásaival lassan minden kapcsolata megszakadt. Zsuzsiék nem szerettek olvasni, inkább babáztak és egymással viháncoltak, amikor éppen nem házon kívül lődörögtek.
Egy nap azonban az idő barátságtalanul hidegre fordult, kint nagy cseppekben esett, sártengerré változott az udvar. Unatkoztak a kisleányok, társaságra vágytak, és a szigorú anyai intelem még a fülükben csengett: – Az udvarra nem mehettek ki, csak behordanátok a sarat a lakásba! – ezért a pincébe vezetett az útjuk, hiszen tudták, ott találják korábban elhanyagolt pajtásukat.
Elkerekedtek a kisfiú szemei, amint meglátta a leányzókat. Sorba adta kezükbe a kedvenc könyveit, és együtt kezdték el a lapok forgatását. De a kislányok hamar beleuntak a könyvtárosdiba:
– Játsszunk inkább olyat, mint múltkor a szomszédban a fiúkkal! – fújta nagy egyetértésben Évike és Zsuzsika. – Sokkal jobb lesz, mint itt a poros könyveket bújni! Bújócskázzunk! Akit elkapnak, annak büntetésből meg kell mutatnia a puniját vagy a fütyijét! Először mi bújunk el ketten, és te leszel a hunyó! – adták ki a parancsot a kislányok, majd szélnek eredtek.
Azóta vagyok én a hunyó…
6.
„Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak. Egy a jelszó, tartós béke, állj közénk és harcolj érte.”
Alsóban gyakran énekelte, fújta lelkesedve kórusban, kivétel nélkül az egész osztály ezt a régmúlt időkből való, közkedvelt partizánnótát.
Főleg a napköziben, iskola után.
Hősünk, a cseperedő majdnem híres író, magáénak érezte e dalocskát.
A tartós békére fittyet hányt, nem politizált, ideák sem zavarták össze még a fejét, inkább a legszebb lányokat említő strófát ismételgette. Nagy átéléssel és vehemenciával vetette bele magát a közös énekelésbe.
Gyakran magában is dudorászott.
Lánypajtásai időközben elköltöztek a társasházból, levelek jöttek-mentek egy darabig, majd a lelkesedést az üres postaláda bámulása váltotta fel, és lassan homályba veszett a két kislány emléke.
Magára maradt.
Még „úgy” nem közelített lányosztálytársai felé. Igaz, máshogy sem. Pedig akart, de nagyon. De hogy pontosan mit, azt még maga sem tudta.
A testiség az eszébe sem jutott, leszámítva azt a pár lopott puszit az iskolaudvaron, amiket a nagyétkű kislányoktól csalt ki uzsonna fejében, majd estéről estére, hetekig, hónapokig magában újra átélte és visszajátszotta ezeket a puszikat elalvás előtt.
Félni kezdett a lányoktól, mert nem értett szót velük – egyszerűen nem értett a nyelvükön.
Pedig az osztályában, a napköziben már több pár is felsorakozott: Zsolt és Zita, Gyuri és Anikó, Feri és Mónika. Együtt tanultak, egymást kínálták az uzsonnájukból, egymást kísérték haza és jobb osztályzatokkal is dicsekedhettek.
Másnak látszottak.
Egyre távolabbinak, felnőttesebbnek tűntek.
– Talán a kinézetem lehet a baj! – gondolta magában a cseperedő majdnem híres író. Sűrűn állt a fürdőszobai tükör előtt, arcát, frizuráját vizslatva. A ruhatárával sem volt kibékülve, pedig az nagyon sokat számított. Még nem rendelkezhetett az ízlése felől. Azt hordta, amit kapott.
– Vagy a viselkedésemmel van valami probléma? – morfondírozott magában. És minden egyes alkalommal, amikor nem őt választották a játéknál vagy tanulópárnak, vagy nem kapott meghívást egy-egy zsúrra – egyszóval minden visszautasításnál –, önvizsgálatot
tartott, és közben effajta fogadalmakat tett magában: „Szebben fogok beszélni a lányokkal, figyelmesebb leszek és kevésbé leszek durva.”
Azonban a nyári napközis táborok sem hozták meg a várva várt áttörést.
Távol a párok látványától, a rossz jegyektől, a sorozatos felsülésektől hetekig voltak összezárva a fiúk és lányok vegyesen, a tanárok szigorú felügyelete alatt. Tanácsért Hősünk senkihez sem fordulhatott. A fiúk többsége bandákba verődve froclizta, csúfolta a lányokat, akik rájuk sem hederítettek a maguk bölcs módján: a kisebb, kedvesebb srácok társaságát keresték. Káromkodással, köpködéssel, nagyfiúskodással itt bizony nem sokra mentek. A tábortüzes összefonódások, a danolászások, a szalonnasütések és egymás közelsége sem hozták meg a békülést. Már késő volt.
Kinevették, lesajnálták Barátunkat a lányok, ugyanúgy, mint év közben, az osztályban. Hősünk szorongva, teli kudarcokkal hagyta maga mögött az alsó tagozatot.
7.
Minden az ötödik osztályban kezdődött, a felső tagozat küszöbén. A szünetben. A nagy zsibongóban.
Egy új világban.
Mert azelőtt, még alsóban, a napköziben, a régi épületben, összezárva a többi kis pisissel, az órák közti szünetekben a fiúk matchboxozással, kergetőzéssel, bújócskázással, piszmogással, a lányok pedig hulahoppkarikázással, ugróiskolázással, valamint a fiúk
szüntelen beárulásával ütötték el az idejüket, egészen addig, míg meg nem szólalt a csengő, és kettes sorokban szépen, fegyelmezetten be nem vonultak az osztálytermekbe.
Így tették ezt éveken keresztül.
Addig csak fényképeken, „olyan” újságok hasábjain, poszterek garmadáján látott meztelen női testeket, fedetlen női melleket Hősünk.
Azt is csak úgy félve, vigyázva tette, oda-odasandítva az iskolában a pad alatt; de hogy alaposabban elmerüljön, és szemügyre vegye a látottakat, attól bizony berzenkedett, és annyira – még – nem is érdekelte a tiltott gyümölcsök habzsolása.
Igaz, alsóban még együtt tornáztak a lányokkal a fiúk, így vegyesen. A Hősünknél korábban érő fiúknak ismeretlen eredetű, addig még soha át nem élt izgalmat okozott két-három fejlettebb kislány domborodó tornadresszének a látványa.
A tornaterem öltözőjében, óra után, az „érettebb” fiúk hencegéseiből, nagyzolásaiból tudta meg a nem várt izgalmak, kurjongatások, sunyi pillantások okát. Nem mintha Hősünk nem vette volna észre a kislányokon lassan végbemenő változást – neki is feltűnt ám! –, de leginkább a vakáció befejeztével, tanévkezdéskor mustrálta végig jobban rég nem látott osztálytársnőit, és konstatálta elégedetten a változásokat.
Egyelőre azonban inkább a távolugrásra és a partizán kidobós játékra fókuszált, amiben előszeretettel bombázta meg a lányokat. Csípett a pöttyös gumilabda, terjedelmes piros foltokat hagyva a szemben álló csapat lánytagjai fedetlen combjain, karjain.
Akkoriban a tornaórákat és a lányok kidobását sokkal fontosabbnak tartotta, mint a lányok bámulását, és különben is: ez az egész tök ciki! Erről akár csak beszélni is égő, és ők csak lányok – győzködte magát Hősünk nem túl magabiztosan, tekintettel arra, hogy a domborodó tornadresszek látványa – kicsit késleltetett reakcióval ugyan, de – felzaklatta, elvonta a távolugrástól és a hőn szeretett partizán kidobós játékról a figyelmét.
Alig várta az óraközi szüneteket az ötödik osztályban.
A nagy zsibongóban megjelentek a felsőbb osztályba járó lányok, kis hölgyek is, akiknek már nemcsak duzzadt a tornadresszük, hanem kész nőként melltartót is viseltek.
Teljesen mások voltak, mint az unalomig ismert osztálytársnői. Sokan nem is hordtak már kék iskolaköpenyt, télen színes, testhez álló pulóverben tündököltek, hátuknál szinte kitapintható volt fehérneműjük pántja, és a jó idő közeledtével pedig lekerültek a vastag
holmik. Könnyű pamutpulcsikat, bő, áttetsző ingeket hozott a tavasz és a nyár közeledte, ami végtelen bámészkodásnak, leselkedésnek, fantáziálásnak adott teret.
Ahová csak néztek, a nagylányok egymásba kapaszkodva, fecsegve, csivitelve, vihorászva, uzsonnát majszolva – ügyet sem vetve a tátott szájjal bámuló, megzavarodott, megbabonázott kiskamaszokra – rótták végtelen köreiket a zsibongóban, kint az udvaron.
Átlagosan fejlődő cicik, apró kis falatnyi keblek, sőt néha súlyos, (akkor még) szégyellt teherként viselt óriási mellek voltak szemmagasságban mindenütt, nem lehetett elfordulni, félrenézni, kikerülni, tudomást sem venni róluk. Szembe jöttek, kellették magukat, mindenhol jelen voltak, és szinte kikívánkoztak a kombinékból, a kosarakból, a gyereklánymelltartókból a növekedő kebelcsodák.
8/a.
David Herbert Lawrence: Lady Chatterley szeretője című könyvét olvasta a leendő majdnem híres író azon a balatoni nyáron.
A könyvekkel már nagyon régen barátságot kötött, jó pajtásaivá szegődtek, mindenhová elkísérték.
Nyaranta a környéken és a környékbeli utcákban nyaraló gyerekek, testvérpárok és egykék csapatba verődtek – egy-egy hangadóval az élükön. A szülők, nagyszülők jól ismerték egymást, gyakran telekszomszédok voltak, s mivel a pihenés sem ártott, szemmel tartották ugyan a gyerekbagázst, de hosszú pórázra, szabadjára engedték őket.
Több kis tökmag, néhány csitri alkotta a sereget. Nevet nem adtak maguknak, önjelölt vezetőkben nem szenvedtek hiányt. Néha többen is megpróbálták irányítani a csapatot, vagy csak szövetkeztek egy ellen. Volt, akit a nagymamája ráncigált oda kézen fogva, nekiszegezve kérését az aktuális vezérnek: – Már pedig most beveszitek az én kis unokámat is a közös játékaitokba! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Közösen bringáztak és járták a strandot, esetenként pecáztak; ha elunták, behúzódtak egyikük verandájára és
(általában sértődésekig, sírásig fajuló) társasjátékba kezdtek.
Hősünk az irányíthatatlansága és az olvasottsága miatt – amivel gyakran kérkedett, és amikor csak tudott, hangoztatott – nem bírt pozícióval a gyerekek között: a testvérpárok mind összetartottak, többnyire össze is fogtak ellene, kiközösítették, amit nem nagyon bánt, de azért néha sajnált. Fanyalgott egy sort, majd ment a dolgára: a könyvei közé.
Vakációját rendszeresen a gyerekcsapattal kezdte, majd egyedül fejezte be. Így ment ez nyaranta. De nem azon a késői nyáron.
Átellenben üdült a közvetlen telekszomszédok kamasz lánya, Anna.
Anna a gimnázium utolsó évét koptatta, óvónőnek készült, és általában a nyarakat a Balaton partján töltötte szülei társaságában, testvérek nélkül, távol a gyerekbanda zsibongásától, unatkozva, hervadozva. A szülők gyakran összejártak, egymás névnapjait, születésnapjait ülték meg, ittak, és sós ropival kínálták egymást. Anna jó kislányként a szüleivel tartott ezekre a vigalmakra, amelyeket többnyire a már serdülőkorba érő majdnem híres író szüleinek hűs lugasában tartottak. Jóban voltak a fiatalok, Annát jól elszórakoztatták Hősünk viselt dolgai, megpróbáltatásai és kalandjai a lányokkal, ő pedig majdnem mindent elmesélt neki.
Anna sokat és jó könyveket olvasott, így számtalan közös témájuk akadt.
– A Lady Chatterley szeretője című könyvet még nem olvastam, ismerős, de most nem jut eszembe, miről is szól – mondta Anna, amikor kiszúrta a könyvet a lugas asztalán. Hősünk hebegett-habogott, zavart makogásba kezdett, hiszen a könyv tele volt „olyan” részekkel, amiket félve, de nagy izgalommal olvasott el egymás után többször is, szinte falva a betűket, sorokat, elképzelve az olvasottakat, gyakorta jóleső markolászásba kezdve.
Minden este. És reggel.
És napközben, amikor nem kellett tartania a lebukás veszélyétől.
– Ha akarod, szívesen kölcsönadom. Nemsokára befejezem a könyvet – vágta ki magát szorult helyzetéből Hősünk, de Anna más válaszra várt. – Nekem jobb ötletem támadt – csicseregte a lány. – Délután kimegyünk a gumicsónakotokkal a tóra! – sandított Anna a meggyfa árnyékában heverő lélekvesztőre, amivel Hősünk naponta egyedül evezett ki izmai növelése, illetve a fürdőzök távoli, biztonságos kukkolása okán. – Te hozod a csónakot és a könyvet, én viszem a napolajat, és majd bekenjük egymás hátát, hogy le ne égjünk – vetette oda még elmenőben Anna.
– Basszus! Ez tök ciki lesz! Most melyik fürdőgatyámat vegyem fel, amiben kevésbé fog látszani az ágaskodó farkam? – vívódott, s kezdte el izgatottan latolgatni nem létező esélyeit a tinédzserkorú majdnem híres író.
8/b.
– Madzag? Befőttes gumi? Szigetelőszalag? Vagy a cellux? – töprengett Hősünk a poros, pókhálós sufni félhomályában. Mind a hármat kipróbálta, tekergette a segédeszközöket a combja körül. Leborotválta magát, majd heves húzogatásba kezdett, felállított farkát a combja mellé préselte, spárgával odakötözte, hurkot is vetett rá próbaképp, de akkor épp kókadni látszott a kis pelyhes, így hát hagyta a csudába, és inkább a zacskószorító, zöld fecskéjét húzta magára.
Anna fecsegett, Hősünk pedig szorongott a strandra vezető úton.
Már a Balatonhoz közel, a parttól öt percre, ahol leszűkül a keskeny kis utca, Hősünk, a nehéz csónakot cipelvén, igen előzékenyen maga elé engedte Annát, kis időt engedélyezve feszes, kecses, ringatózó popsijának büntetlen bámulására.
Bár ne tette volna!
– Mégiscsak kellene egy rövid spárgadarab, vagy esetleg egy hosszú hínár is megtenné? – egyre zaklatottabban pásztázta a nádast ifjú majdnem híres író Barátunk valamiféle
használható madzagféle után.
Kényelmesen elhelyezkedtek a csónakban, és miközben Anna magát kenegette kecsesen, ráérősen a napolajjal, Barátunk sanda pillantásokat vetett rá, óvatosan szemrevételezve a lányt. Anna már bronzbarnára sült a nyár folyamán, apró kis szeplők tarkították a karját, a combját. Fekete Adidas bikinit viselt: Hősünk számon tartotta Anna ruhatárát, de leginkább a fürdőruha-kollekciójával kapcsolatban rendelkezett pontos információkkal. Apró, hetyke melleire rásimult az aprócska felsőrész, felül kis rést hagyván a fantáziának.
Friss epilálás árulkodó nyomai, piros kis pöttyök, kipattogzások, szőrtüszők látszottak Annán ott lent.
Még nem érte víz a testüket, de az evezés során egyre gyűltek a tócsák a csónak aljában, így apránként kezdett átnedvesedni Anna fekete bikinialsója, láthatóvá téve szeméremdombját, s egy kevés szőrt is a fürdőruha alatt. Hősünk már sehová sem mert nézni, inkább egyre erőteljesebb evezésbe kezdett, lohasztandó egyre jobban meredező kis bestiáját. De az fittyet hányva az elemi udvariasságra, önállósodni látszott.
Anna látszólag tudomást sem véve Barátunk nyilvánvaló zavarodottságáról, kínszenvedéséről, a könyv után nyúlt, lapozgatta, és a sokat forgatott, maszatos, szamárfüles oldalakat kezdte jó hangosan felolvasni. Hősünk abbahagyta az evezést – már mélyen bent jártak a Balatonban –, maga elé helyezte a lapátokat, hogy azok takarják a zöld fecskéből
egyre kikandikálni vágyó, fékezhetetlennek tűnő férfiasságát.
Elnyúltak a csónakban, csak a fürdőzők zaja, a Balaton zúgása, hullámzása törte meg időnként Anna hangját.
– Akkor én most csobbanok egyet – és Hősünk válaszra sem várva belevetette magát a megnyugvást ígérő hűs vízbe. Úszkált, majd egyik kezével a csónakot fogta, míg másik
kezével ütlegelte robbanásra kész, időközben óriásira nőtt farkát, magában heves szidalmazásba, kérlelésbe fogva:
– Kérlek szépen, nyughass már! Ne ágaskodjál itt nekem, ne hozzál rám szégyent!
– A tó alján esetleg téphetnék hínárt… – morfondírozott, de hamar elvetette ezt az egyetlen menekülési útvonalat, tekintettel arra, hogy a Balaton mélyén kezdett egyre hűvösebbé válni a víz.
Szuggerálással is próbálkozott, az iskolai bizonyítványára és a menzára gondolt, végső kétségbeesett próbálkozásként pedig felidézte egyik nyomasztóan kövér osztálytársnőjének tornadresszbe préselt testét.
A hűs víz végre megtette hatását, s farka – átmenetileg feladva a harcot – összezsugorodva, alattomosan alvást színlelve simult zöld fecskéjébe. Ezután Hősünk optimistán mászott vissza a csónakba – majd vissza a vízbe, vissza a csónakba, ismét vissza a vízbe és így tovább.
Anna zavartalanul, fennhangon olvasta tovább a legzaftosabb részeket a könyvből, időnként ő is bevizezte, frissítette magát. Már a bikinifelsője is átnedvesedett, ami határozottan kiemelte a keblei körvonalát, nagyságát, keménységét: mellbimbói megkeményedtek, önálló életre keltek.
Hősünk nem mert felnézni, inkább a csónak oldalába kapaszkodva, az oltalmat adó hűs vízben vészelte át a balatoni csónakázást.
8/c.
Ketrecbe zárt oroszlánként, megsebzett vadként ténfergett fel s alá a nyaraló teraszán, kertjében derék Barátunk.
Anna egy fél mosollyal a szája szögletében szépen megköszönte a közös csónakázást, és azzal, hogy szeretné befejezni az elkezdett regényt, kölcsönkérte a könyvet, majd ringatózva, a fenekére tapadt feszes fürdőruhájában átment az utca túloldalára, hazafelé véve az irányt.
Hősünk senkinek sem tett említést közös kirándulásukról, nagyokat hallgatott és sóhajtozott elszontyolodva. A szomszédok telkét leste állandóan, Anna hangjára, felbukkanására számítva. Estefelé bevetette magát hűs szobájába, és letolt fürdőgatyával kezdett bele az események felelevenítésébe. Addig húzogatta szegény, súlyos próbatételektől megfáradt farkincáját, amíg a lila erek dagadni nem kezdtek rajta – akkor
még gyakorlatlan Hősünknek szinte fizikai fájdalmat okozott az állandó kielégületlen merevedés.
Valamit már egészen határozottan sejtett, de az erekciónál tovább még sosem jutott. Kezében lankadt kis barátjával aludt el…
– Na, mi van, nagyfiú? Nem mersz hozzám nyúlni? Megcsókolni? Hiába ágaskodsz már órák óta? Mi lesz már? Meddig várjak? – incselkedett Anna Hősünkkel.
– Én ne mernék? Nem ismersz te engem! – replikázott a majdnem híres író. Anna türelme elfogyott, magához vonta Barátunkat, átdugta a nyelvét a száján, és közben belenyúlt a dudorodó zöld fecskébe.
Hősünk sem tétovázott tovább, s miközben hevesen csókolóztak, lefejtette Annáról fekete bikinifelsőjét, megérintve formás, fehér kis melleit. Simogatni kezdte őket: a tenyerében pont elfértek. Nem tudott betelni az apró kebelcsodákkal, amiket annyiszor elképzelt már melltartóban és anélkül, amiket esténként az ágyában vágyakozva, vagy mélázva a meggyfa alatt, az üres, partra vetett csónakban már számtalanszor megcsókolt, fogdosott, nyalt és szívott, dédelgetett és nevet adott nekik.
És most itt ringtak őelőtte: ráhajolt azokra az édes kis tüneményekre, magáénak akarta mindkettőt, puszilgatni kezdte őket felváltva. A barna színű, cseresznyemagnyi mellbimbókat a szájába vette, szívta, nyalta, csókokkal halmozta el őket.
Hol az egyiket, hol a másikat jutalmazta.
Majd Anna ismételten átvette az irányítást, lefejtette magáról Hősünk kezét, száját, megfordult, és oda térdepelt az ingatag gumicsónakban. – Ezt dugdostad előlem? – korholta. – De szép! És hogy áll! Szinte robbanásra kész! – hallotta a távolban Anna hangját, és
érezte, ahogy a lány a nyelve hegyével lassan megérinti feszülő, nedves makkját, és lüktető, szomjas hímvesszeje eltűnik Anna szájában.
– Szóval ez az… – gondolta kéjesen Hősünk, és abban a pillanatban belerobbant Anna szájába – vagyis inkább a paplanhuzatba.
Ez volt a majdnem híres író első magömlése, azon a bizonyos nyáron. 9.
– Hm… – még a nyála is kicsordult annak az álomnak a felidézésekor a majdnem híres írónak. Jóleső nyújtózkodásba kezd, megropogtatja a csontjait, majd fájlalva a derekát, morózusan a fürdőszobába csoszog, kiöblíti a száját, felfrissíti magát, éhgyomorra cigarettára gyújt, kicsit krákog, kicsit köhög, kicsit köpköd.
Kelletlenül odaül az íróasztalához, hogy a napi penzumot, azaz másfél oldalnyi adagot megírja, amit szigorúan kirótt magára – röhejes…
A Kék madár történettel kezdtem, bemutatkozás gyanánt, írtam magamról pár sort, majd webkameráimmal készült fényképekkel, illetve könyveim marketinganyagaival felvértezve nyitottam a társkereső oldalon.
Kíváncsi böngészés vette kezdetét.
Mivel új fiúként érkeztem a honlapra, illetve az internetes társkeresés berkeiben sem voltam járatos, hosszas előtanulmányokat végeztem a szerelemdobozon. Mohón, eufórikus állapotban szemléltem az összes lány adatlapját, és úgy éreztem, egyenesen a paradicsomba pottyantam. Évek óta, pontosabban szólva, ama bizonyos nyár óta permanens nőhiányban
szenvedtem.
Most talán itt gyógyírra lelek – vizionáltam optimistán a jövőmet.
Kislányok, lányok, hölgyek, asszonyok, elvált nők bemutatkozásait, fényképeit tanulmányoztam, de mivel még frissen regisztráltam és esetlennek éreztem magam, nem forszíroztam az ismerkedést, inkább arra vártam, hátha nekem írnak majd először. A Kék madár, csehovi magányomban készült képeim és írói mivoltom majd csak megteszi a hatását!
Egykettőre kiismertem a lobox működését… Egy patológus lány írt először.
Épp szünete volt, és ilyenkor – mint ahogy az későbbi levelezésünk során kiderült – mindig felugrott a netre kicsit csemegézni, ismerkedni, miközben az uzsonnáját majszolta az orvosi pihenőben. A patológus lány avatott be – stratégiámnak megfelelően –, hogy „hogyan is mennek itt dolgok a boxon”.
Minden újonnan regisztrált tagra – több más funkció mellett – rá lehet keresni a honlapon. És bőszen, lelkesen ecsetelni kezdte a társkereső lap pontos működését.
Lelkesedésében nem volt hiány, de mivel az adatlapja nem tartalmazott fényképet (szellemekkel nem kívántam levelezni, ismerkedni) és a munkája is undorított, magára hagytam a hulláival meg az uzsonnájával az orvosi pihenőben. Kiokosodva a loboxszal kapcsolatban, és átvéve tőle az irányítást, az igazi nagyvadra indultam.
Sorra érkeztek a bemutatkozó fényképes levelek.
Megfáradt, hervadozó, nálam jóval idősebb, magányos nők, asszonykák látták meg bennem a potenciális, szerető férjjelöltet.
Úgy látszik, a Kék madárral kiengedtem a szellemet a palackból…
Ódákat zengtek, hogy végre egy normális, komoly férfi – ez lennék én – bukkant fel a társkeresőn. Csak úgy itták leirt szavaimat, és áradoztak, hogy ők is a maguk „kék
ma-darát” keresik, és érzik a lelkük mélyén, ha én is nagyon akarom, akkor esetleg én lehetnék az Ő madárkájuk.
Minden levelet röviden, de becsülettel megválaszoltam. Sok sikert kívántam nekik a jövőre nézve, és nyomatékosan felhívtam a figyelmüket a regisztrációs lapomon közöltekre:
szigorúan tizennyolc és negyven év között szabtam meg a korhatárt. 10.
Megunva a háziasszonyoknak és a negyven fölöttieknek szóló, korhatárokat felemlegető levelek körmölését, támadásba lendültem.
Már legalább két napja garázdálkodtam a loveboxon.
Ekkor már nagyon érdekelt, hogy vajon merre járnak a magukat az írók lába elé vetni vágyó, groupie nimfománok? Pár név a naptárban, vakrandiidőpontok kérdőjelekkel megtűzdelve – ennyi. Provokáltam a lányokat, nem szerénykedtem a jelzőkkel, és a kinézetükre vonatkozó szubjektív véleményemnek is hangot adtam.
Hébe-hóba sikerült még tiltólistára is tetetnem magam. Ennek komoly következményei vannak a társkeresőn: nem tudok kontaktálni a kiszemelt potenciális áldozattal, bármit is teszek, ha a fene fenét eszik is. Legfeljebb más névvel regisztrálhatok, hogy újbóli provokációs offenzívába fogjak.
Sajátos humoromat és szókimondásomat nem mindenki értékelte kellőképpen, ami némi szívfájdalmat okozott: megdorgáltak, nyafogtak, fanyalogtak, más vizekre eveztek, vagy hangulatuktól függően rendre tiltóra tettek a humortalan, merev, randa, gyanús lányok.
Jókat nevettem a markomba kicsinyes bosszújukon, fittyet hánytam intelmeikre, és szorgalmasan jegyzeteltem – egyelőre fejben.
Szórakozásra, könnyű prédákra vágytam, nem pedig az érzelmi intelligenciám pallérozására, világmegváltással egybekötve.
Az adatlapok mustrálgatása közben – más, fontosabb dolgom nem akadván unalmas kis életemben – heves elméleti és teológia vitába bocsátkoztam egy harmincon túli, magához képest csinosnak mondható, régi napközis tanáromra, Emi nénire emlékeztetető, szemüveges álértelmiséginek látszó kékharisnya lánnyal.
Fényképei tanúsága szerint előszeretettel járt vasárnaponként kirándulni a János-hegyi kilátóhoz, hasonszőrű barátnői társaságában. Adatlapján valami lelki guru kinyilatkoztatása volt olvasható. Jókat mulattam rajta magamban.
Kik lehetnek ők? És mit keresnek itt a szerelemdobozon? Könyvtárosok? Pedagógusok? Népművelők? Szociális munkások?
Blúzban, hosszú szoknyában, fekete Miki egér cipőben, vászontarisznyával az oldalán szerencsétlenkedik, miközben képtelen felfogni, hogy zsidóként hogy lehetek ateista vagy ateistaként zsidó.
A Tórára, a Bibliára, a hagyományokra hívta fel szíves figyelmemet, kioktatatott az elemi helyesírási szabályokról, stilisztikáról, megkérdőjelezte könyveim hitelességét, majd szexista, hímsoviniszta, mocskos disznónak bélyegezett, amikor rátértem – végre – a lényegre, és feltettem igen empatikus kérdésemet: mikor részesítették utoljára kéjben?
Nekem csak ez járt a fejemben. Neki nem!
– Te is csak azt akarod! – nyafizott utolsó hozzám írt levelében, majd végső búcsút intett. Vonzottak ezek az álértelmiségi lányok, akik szívhez szóló, hatásvadász idézetekkel traktálták a nagyérdeműt, oldalakat másoltak ki A kis hercegből, Hamvas Béla könyveiből, és szinte magától értetődően az ezotériával is igen jó viszonyt ápoltak. Boldogtalan, de idealista, és néha bizony (nekem legalábbis úgy tűnt) eléggé ostoba képet festettek magukról.
Elvárásokban igencsak bővelkedtek.
Éveket töltöttek el romantikus hőseikre: Mr. Darcyra, Julien Solerle, a Tulipános Fan-Fanra és a többi nem létező lovagra várva.
A társkereső oldalakon időnként finomítottak az adatlapjukon, frissítették az idézeteiket, a kirándulós fényképeiket, és a gyorsan pergő idő múlásával, a szemük környékén felbukkanó szarkalábak megjelenésével párhuzamosan, egyre lejjebb és lejjebb tették a lécet.
11/a.
A párna alá vagy az éjjeliszekrény fiókjába helyezzem el az óvszereket? – tanakodtam, rögtön lábmosás után. Kiscica3-ra vártam.
Kiscica3 nagy franc lehet az adatlapjából és a képeiből ítélve! Fiatal, pattanásos, átlagos kinézetű vidéki kis fruska – maximum öt pont a tízből. Évei száma alig súrolta a gömbölyded húszat; szerette a zenés-táncos helyeket és a bódulatot.
Ő írt nekem először.
– Szexisek és érzékiek a képeid, írófiú! – dorombolta.
Így adta tudtomra a kicsike az első levelében, hogy tetszem neki, amelyhez egy strandon készült fényképet is csatolt. Alma nagyságú mellei csak úgy duzzadtak a fiatalságtól és a vágytól a bikinifelső takarása alatt; szépen ívelt combok, lábai szégyenlősen összezárva, résnyit engedve fehér alsója látványából.
– Prosti? Le akar húzni? Esetleg a telefonkártyáját akarja velem feltöltetni? – fontolgattam magamban, a levél és a kapott fénykép mögötti valós motivációt kutatva.
Megfeszített levelezés vette kezdetét. Teológiáról itt szó sem esett: annál többet beszéltünk ki nem elégített vágyakról, szexis alsóneműkről, kedvenc pózokról,
maszturbálásról.
Én: Miért írtál nekem? Több mint tíz évvel idősebb vagyok nálad!
Ő: A kor nálam nem számít, és különben is unom már a korombeli kis pöcsöket! Én: Mikor csókolóztál utoljára? – vágtam a közepébe.
Ő: Több mint egy hete, buliban! Imádok csókolózni! Főleg ha van kivel! – kacsintó smile-jel.
Én: Én is nagyon kedvelek ám, méghozzá lassan, érzékien, kutatóan… Egy ilyen irtó helyes lánynak (kegyes hazugság) miért nincsen barátja?
Ő: Nemrég szakítottunk! Állatira féltékeny volt, nem engedett el bulizni, barátnőzni, sehova. Meguntam.
Én: Milyen színű bugyi van most rajtad? – Barbarossa-hadművelet beindul. Ő: Mindig ilyen rámenős vagy? – ismét smile-jel.
Én: Jó, akkor beszélgessünk az elméleti matematikáról! – válaszolok sértődötten. Ő: Hu, várj, megnézem. Fehér csipkés! – (bekapta a csalit!)
Én (egyre szaporább lett a szívverésem): Jaj, az a kedvencem! Szép, fehér, érzéki pamutbugyi, nyam-nyam, ide vele, hadd lám!
Ő: Szép a történeted a Kék madárról! Megható. Megveszem a könyveidet, hol kaphatók? Én (magamban): Hol? Hol? A zöldségesnél, te ostoba! Kit érdekel most a Kék madár? Inkább a bugyidról mesélj tovább!
Hangosan pedig: A legtöbb könyvesboltban fellelhető a nevem alatt. Én meg dedikálom neked! Jó ötlet vagy jó ötlet?
Ő: Remek! Akkor biztosan megveszem! Te egyébként mit keres itt a boxon? Feleséget? Barátnőt?
Én: Nézelődöm, flörtölgetek, fecsegek, imposztorkodom, de se feleséget, se a gyermekeim anyját nem keresem. Anyagot gyűjtök a következő könyvemhez – nagyzoltam merészen.
Ő: De én ugye nem leszek benne? – smile-jel. Én: Dehogy! Sose tennék ilyet!
Ó: Randiztál már a boxról?
Én: Még senkivel, alig egy hete regisztráltam fel – írtam le első igaz szavam. – És te? Ő: Egy-két randi, semmi kül’! Nagyon szexis vagy azon a képen, ahol látni a szőrös mellkasodat, rögtön kiszúrtam, mutattam is a barátnőmnek! (hm… remek, még egy olvasó).
Én: Kedvenc póz?
Ő: Mindegyik! De talán hátulról leginkább! Lovagolni is szeretek! Imádok szexelni, és nagyon unom, hogy állandóan magamnak kell azt csinálnom!
Én (remegő kézzel és verejtékezve): Ezt látod, igazán sajnálom! Mit szólnál egy személyes író-olvasó találkozóhoz most hétvégén, nálam, Budán…?
11/b.
– Szombat este barátnőzöm, belevetjük magunkat az éjszakába, táncikálunk, bulizunk! Utána feltaxizom hozzád, így megfelel? – kérdezte Kiscica3 lelkesen az utolsó előtti levelében, péntek délután.
– Csak be ne pasizzál, királylány, mert az nem ér ám! – írtam emelkedett irodalmi stílusban az utolsó válaszlevelem. Közben számolgattam: mennyire rúghat majd a taxiszámla?
Két jött smile-jel Kiscica3 utolsó levelében. Ebben maradtunk.
– A könyveimmel megy el táncolni? Csak nem? És leadja majd a ruhatárban? Vagy talán inkább a könyveim nélkül jön hozzám? Lehet, hogy meg sem vette?! Hát ezért a két smile- jel… Biztosan lelkiismeret-furdalás gyötri – így töprengtem, miközben magamat hergelve
összeesküvés-elméleteket gyártottam. – Hát gyötörje is! Majd pótolja a könyvvásárlást! Arról gondoskodom? – füstölögtem magamban.
Próbaképpen azért elkértem a telefonszámát, megcsörgettem, felvette. Megtudtam, hogy Enikőnek hívják. Váltottunk gyorsan (csúcsidőben) pár közhelyes mondatfoszlányt – könyvvásárlásról szó sem esett –, majd elmentettem a számát.
Az éjjeliszekrényem fiókjában helyeztem el az óvszereket. Recéset. Rögtön egy egész pakkal. Mégiscsak húszéves!
Délután vaníliáskarikát és ásványvizeket spájzoltam be. Meg ivólevet – de azt inkább magamnak.
Kicsit rendbe szedtem a koszfészkemet, ímmel-ámmal takarítottam, még a porszívó is előkerült. Friss ágyneműt húztam, gyermekkori hű alvótársaimat – a macikat és a rongyikat – az ágytakaró alá rejtettem, de azért figyeltem, hogy jussanak friss levegőhöz!
Egész este a neten lógtam, most már sokkal magabiztosabban ismerkedetem – mégiscsak egy alig húszéves jön fel hozzám! Rutinleveleket váltottam a harmincasokkal, amikben összevissza hazudoztam a szombat estém további alakulásáról.
Kiscica3, alias Enikő hajnalra prognosztizálta a jövetelét. Szépen kimosakodva, beparfümözve el- elszenderedtem a megvetett ágyon, minden kocsizúgásra, ajtócsapódásra, bagolyhuhogásra felriadtam. Kora hajnali órákban SMS érkezett: Mondd a pontos címedet,
nem soká' érkezem! – adta tudtomra Kiscica3-Enikő közeli jöttét.
Egyből kipattantam az ágyból, végigsimítottam a – vasárnapi – legszebb ingemen, kiöblítettem a borzhányásszagot a számból, fogaimat megsikáltam, kimostam a szememből a csipát és az álmot, újabb dózis parfümöt lötyköltem az arcomra.
Beillatosítottam a lakást, ablakot nyitottam, megpihentem, bekapcsoltam a tévét, a hangot levettem, rádióállomást kerestem, rágóért nyúltam.
11/c.
Ajtócsapódásra lettem figyelmes, kiviharzottam a kertkapuhoz, majd zavart matatásba kezdtem kulcsaimmal, szusszanásnyi időt engedélyezve magamnak.
Az utca másik oldalán cigarettázott a kedves. Jólesően, nyugodtan eregette a füstöt, mintha minden este idegen férfiak lakásába várná a bebocsátást.
– Mégiscsak prosti lesz, és majd a tarifáját jól hozzácsapja a taxicechhez – jutott eszembe vékonyka pénztárcám.
Savanykás borgőz csapott meg a bemutatkozásnál – innen hát a nyugalom. Be volt rúgva. Egy kicsit.
Az idétlen, zavart kézfogást felváltotta a puszi-puszi. A sötétben is jól kivehető volt az alakja, arca inkább négypontos, ragyák csúfították, amit az erős smink sem takart. Enyhe izzadságszagot áraszott – biztos kihevült a táncikálásban. A pattanások helyett fiatal, kecses, izmos, feszes testére szegeződött a tekintetem.
A konyhában kezdtük el hajnali diskurzusunkat.
– Király helyen laksz! – áradozott. – A hülye taxis alig talált ide, és folyton célzásokat tett, hogy miért megyek oda, amit nem is tudok, hogy hol van, és inkább hazavisz, de azért előtte még szívesen meghívna egy italra! Végig oltogatott az a vén fasz! Várj, a barátnőmnek, tudod, akinek mutattam a fényképedet a neten, telefonálnom kell, hogy
rendben megérkeztem – hadarta egy szuszra.
Telefonál! A borosüveggel babráltam, nem néztem a szemébe, de azért követtem a tekintetemmel minden egyes mozdulatát. Enyhén éneklő hangon, suttogva, gyorsan beszélt.
Vaníliáskarikákat tettem ki a tányérra.
– Élőbben sokkal fiatalabbnak nézel ki, mint a képeken! – folytatta Kiscica3-Enikő a gyors telefonbeszélgetést követően. – Megvan még az a pulóvered, amiben látszik a mellszőrzeted? Tudod, a képen. Felveszed a kedvemért? – kérdezte.
Mindjárt előkerülnek a bilincsek és a jelmezek, és egy hatalmas suhogó ostor – gondoltam magamban. Öltözködés helyett inkább kérdezősködésbe kezdtem, untam már az üres fecsegését. Moralizáltam.
– Gyakran teszel ilyet? – szegeztem neki a kérdést. – Milyet? – játszotta a hülyét.
– Hogy vadidegen férfiakhoz felsétálsz éjszaka! És ha valami aberrált lennék? Nem féltél?
– Józanul sose tennék ilyet! – válaszolta Kiscica3, némi óvatossággal a hangjában. – De kíváncsi voltam rád, és a barátnőmmel különben is megbeszéltem, ha nem hívom fel őt félórán belül, értesíti a rendőr barátját, aki a készenléti rendőrségnél szolgál, és ő rád küldi az egész csapatát!
– Okos!
Beleborzongva adtam meg magamat, de azért vacilláltam, hogy blöfföl-e vagy nem. Beslattyog a sötét szobába, kíváncsiskodva körbekémlel a könyvespolcomon, hunyorogva próbálja kisilabizálni a könyvcímeket.
– A te könyveid hol vannak? – faggat.
Hallom a hangfoszlányokat, de már nem jutnak el hozzám, megragadom a karját, magamhoz húzom, és megcsókolom. Visszacsókol, két kezembe veszem az arcát, csókolom ahol érem, beletúrok a hosszú hajába, érzem, ahogy megfeszül, hozzám simul a testével, átveszi a ritmusomat.
Mohó. És kívánós. Nagyon.
A matracon tekergünk egymáson, mint a kígyók. Szenvedélyesen csókolgatom az arcát, a pattanásait, a szájában kavarok a nyelvemmel: a cigi, a borgőz, az epe és az éjszaka keverékét leheli vissza rám. Tudomást sem veszek róla, egyre jobban felizgulok, ki vagyok éhezve: a nőre, a fiatalságra, a csókolózásra, a nyálasra, a dugásra…
A mellei után nyúlok, s nem okoztak csalódást – almányi, kerek, gömbölyded, hetyke kis cicik!
Büszkén, fiatalon, ruganyosan, egyenesen állnak, melltartóért sem kiáltanak. Lejjebb haladok az ujjaimmal, a bugyijában járok, tágítom körbe-körbe, egyre mélyebben. A levegővétele felgyorsul, lefejtem róla az összes ruhát, és gumi nélkül, üvöltve, gyorsan belehatolok.
Fél perc! Se… Ennyi ideig tartott.
Zavart magyarázkodásba kezdek: nagyon régen voltam már nővel, és a látványod, a bőröd illata, a fiatalságod, már nagyon kívánós voltam, tudom, ez tök gáz, de majd
legközelebb, ne haragudj… Elszégyellem magamat.
A kielégülés meghozta a jóleső fáradtságot, az álmot, az oldalamra fordulnék, lábam között a megszokott paplanommal. Párnámba fúrva a fejemet elhelyezkedem, mocorgók, próbálok bekucorodni… egy vadidegen nővel az ágyamban.
11/d
– Nyugi, kicsit pihenünk, és aztán újrakezdjük – adta meg a végső tőrdöfést kicsit epésen, egy csipetnyi szemrehányással a hangjában Kiscica3-Enikő.
Kényelmesen elhelyezkedett a matracomon, meleg, izzadt testét hozzám nyomta, átfonta a lábával a lábamat, mellemre hajtotta a fejét, és lassan cirógatni, játszadozni kezdett a mellszőrzetemmel.
Farkam kimúlt vadként, kimerülten szendergett.
Nemi vágyam, izgalmam elmúltával lelkesedésem is alábbhagyott. Fiatalságának, hetyke, alma nagyságú melleinek, feszes, izmos testének a bűvölete megszűnt, pattanásos arca, borgőzös, gyomorsavas lehelete, üres fecsegése került előtérbe.
Már csak a hibáira figyeltem.
Festett vörös, vékony szálú haja simogatásakor a hajlakk megszáradt, síkos, ragacsos, kellemetlen tapintását éreztem. Az arcán elmázolódott szemfesték, csillámpor, csúf ragyák, és zsíros, elfolyt sminkréteg alkotott masszát. A meghagyott, ritkás barna szeméremszőrzet oázisként állt egymagában elnyúló, hófehér testén.
Ruhái, fehér melltartója, halványsárga színű, fura alakú, nagy bugyija, rózsaszín felsője, kurta, rövid kis szoknyája szétszórva hevert a földön.
A házon kívül akartam látni – de rögtön.
Aludni akartam; magányra, egyedüllétre vágytam.
Dolgozott még benne az alkohol, nem tűnt fáradtnak, sőt fel volt pörögve: a borosüveg után nyúlt, és szomjasan, egy hajtásra kiürítette a fél flaskát.
Lassan undorodni kezdtem tőle, és magamtól is.
A madarak kint rázendítettek, a bagoly is abbahagyta az éjszakai huhogását, a hajnali fény feltartóztathatatlanul szűrődött, lopakodott be a réseken, helyet követelve a reggelnek.
Beszélgetést kezdeményeztem.
– A szüléiddel élsz? Tanulsz? Dolgozol? Merrefelé laksz? – erőlködtem. Semmit sem tudtam róla. Még az időt húztam. Féltem az újabb felsüléstől. Nem válaszolt.
Láttam a vágyakozást a szemében, kezdett ismételten begerjedni, alvó farkamba próbált életet lehelni: húzogatta, a szájába vette, simogatta. Magamban fohászkodtam, hogy csak most az egyszer, kérlek, kérlek, ne hagyj cserben!
Erőre kapott, enyhe, visszafogott duzzadásba kezdett. Jó fiú – dicsértem magamban. Megérezte bennem a visszatérő energiát. A szemérméhez hajoltam – talán meggyorsítom az orgazmusát, reménykedtem szőrszálakkal a fogam között. Miközben lagymatagon lefetyeltem, halkan nyögdécselt, még jobban szétnyitotta a lábát, még több helyet engedve
magából. Megfordítom, terpeszállásba állítom, ő egyre hangosabb, én egyre dühösebb. Hátulról közelítek…
– Basszál meg! Jó erősen basszál meg! Még, még, ne hagyd abba, erősebben! – követeli. Erősen koncentrálok, kizökkentenek a hangok, régi elfeledett barátnőkre, szeretőkre gondolok, akik ismertek, akik szerettek, akikkel szerelmeskedtünk, lágyan, finoman, érzékien, jól ismervén egymás testét, vágyait, gondolatait.
Miközben a múltban kalandozom, Kiscica3-Enikő méhéig hatolok. 12/a.
„Bomba robbant fel a szívemben, a gyújtózsinór te voltál,
El ne küldj, mert meghalok menten, Elsősegélyt adhatnál!
Ádám! Mi van veled? Orvos kéne neked, Van még egy akadály:
a fejem valahol máshol jár.” – Neoton Família –
– Ezt a verset neked írtam! – adta oda Hősünk szemlesütve, zavartan, izgatottan – válaszra várva – a macskakaparással teli, gyűrött, szamárfüles, pecsétes noteszlapot Kingának a nyári tábor végén.
Levelére azonban nem kapott választ.
Komolyan hitte, hogy a saját szüleménye a költemény. Valójában egy közkedvelt nyári sláger volt, amit naponta többször is leadott a rádió. Hősünknek nagyon megtetszhetett a szöveg és a tartalom, hogy ilyen nyíltan magáénak vallotta, és kérkedett vele.
Kingával évről évre együtt nyaraltak szüleik vállalati nyári táborában. A lány nyaranta a be nem teljesedett szerelmet jelentette Hősünk számára. Egykorúak voltak. Kiskamaszok.
Kinga jó tanuló, pedáns kislány volt. A szülők, pedagógusok álma. Neki mindig rendben folytak az iskolai dolgai. Ceruzái tűhegyesre kihegyezve, katonás sorban sorakoztak emeletes tolltartójában, házi feladata mindig kész volt, és a tanév végén ugyanolyan makulátlanul kerültek ki a kezeiből iskolai füzetei, könyvei, mint tanévkezdéskor.
Magaviselete, szorgalma: példás!
Ráadásul az év végi elszámolásnál őt hívták ki elsőnek az osztályból, ajándék könyveket, plakettet, dicséreteket kapott színjeles bizonyítványa mellé.
Kinga sápadt, vérszegény, nyurga kislány volt, akinek a nyári tábor nem a hőn áhított megváltást hozta – lélegzetvételnyi, átmeneti szünetet két tanév között –, hanem folytatását a sikeresen megkezdett tanévnek.
– Sokat legyél a friss levegőn, és az iskola eszedbe se jusson! – Kinga ezt kapta útravalóul a szüleitől, intelemként.
A lányok és a fiúk mindig külön csoportosulnak a tábor elején. A kamaszok a strandon és a focipályán őgyelegnek, ők már nagyok, egyedül, külön is csatangolhatnak, felügyelet nélkül.
Az első napokban Hősünk és Kinga nézegetik, félénken kerülgetik egymást, elszorul a torkuk, elvesznek a szavak, pedig annyi mondanivalójuk lenne a másik számára. A napok múlásával azonban egyre inkább kezdik megszokni a másik közelségét, felszabadultan beszélgetnek, ott folytatják, ahol tavaly abbahagyták, be nem áll a szájuk, kuncognak,
nevetgélnek, tudja itt mindenki: egy párt alkotnak. Úgy gyerekesen.
A strandon zavartan napoznak egymás mellett a stégen. Kingának már szemmel láthatóan fejlődésnek indult a teste, törülközőbe csavarva kezeit bimbózó keblei előtt tartja, szégyenkezve tereli a szót, inkább a vízben lenne biztonságban, nem is érzi jól magát. Pillanatok alatt lépcsőfokokat átugorva, kihagyva, megszabadulva lepedőnyi nagyságú kék frottírtörülközőjétől, szinte belekúszik a vízbe, egy fél pillantást sem engedélyezve a kíváncsi, mohó kamasztekintetnek. A vízben már önfeledten úszkálnak, labdáznak, nevetgélnek. Kinga pironkodva, zavartan, kétpercenként igazgatja a melltartója pántját, nem csúszik-e le – nem tud vele mit kezdeni.
Zavarja.
Kiskamasz még.
A strand után, a megmosakodást és hajszárítást követően – Kinga lenge, áttetsző, virágmintás kis nyári ruhában volt – együtt sétáltak vissza alkonyatkor a Balatonhoz, megnézni a naplementét. A víztornyot megkerülik, végigmennek az Ezüstparton, fagyizni hívják egymást, cirkuszt látogatnak, pónit lovagolnak, csillagokat néznek – minden este.
Testiségről szó sem esik, mint azon a nyáron Annával. Még egymás kezét sem merik megfogni. Hősünk szeretné nagyon, de nem meri. Meg puszit is adna. A szájára.
Ahogy telik a nyár, egyre jobban lebarnulnak.
Az utolsó éjszakán tábortüzet ülnek, zenét hallgatnak, a gitár is előkerül, nótába kezdenek, egymás mellett forgatják nyársaikat, közös a pokróc, összeér a válluk, nevet a szemük, de az érzelmeikről nem beszélnek.
12/b.
Korábban kezdett alkonyodni, a nap sem sütött már olyan melegen, rövidültek a nappalok, sárgulni kezdtek a levelek, esténként pedig szeles viharok kerekedtek. Közeledett az ősz, és vele a nem várt iskolakezdés ideje.
Új könyvek, füzetek, papirosok, borítók lepték el Hősünk asztalát; tankönyveit forgatta, csomagolta.
– Majd levelezünk! – vetette még oda Kinga gyorsan Hősünknek a pályaudvaron elmenőben, ahol a szülők már várták lebarnult, pirospozsgás, kipihent csemetéiket.
Egyszerre megszűnt a nyár varázsa, a közös naplemente, a tábortűz, a ki nem mondott szavak értelme. Barátunk szomorúan nézett Kinga után, aki tudomást sem véve róla, boldogan ölelkezett rég – vagyis két hete – nem látott családjával.
– Talán visszajön? Vagy legalább csak visszanéz?! – reménykedett még a peronon állva, de már csak Kinga hátát látta, ahogy édesanyával összeborulva, kicsit pityeregve siettek a metróállomás felé. – Hát ennyi? Valóban csak ennyi volt? Most megint várhatok majd jövő nyárig? – kesergett Hősünk. Végtelenül szomorúnak érezte magát.
Peregtek a napok, és teltek a hetek, a hónapok. Kinga sem a címét, sem a telefonszámát nem tudta. Erről nem beszéltek, hogy mi legyen nyár után. Vagy csak elfelejtődött.
Hősünk egyszer a szülők hivatalában járt, talán ebédelni, vagy csak könyveket kölcsönözni ment. Kinga anyukája jött vele szembe a folyosón. Elbújni már nem lett volna ideje, eloldalogni sem volt esélye, ezért inkább szemlesütve köszönt, és iszkolt is volna már, de Kinga anyukája megállította. – Kinga sokat emleget téged! Miért nem írsz neki egy levelet? Biztosan örülne! Én szívesen átadom! – mosolygott. Hősünk irult-pirult, majd elsüllyedt szégyenében, köszönömöket makogott, gyorsan eloldalgott, és rohant haza szerelmes levelet fogalmazni.
Egész délután írt.
Még este is. Sőt másnap reggel is. Majd újrakezdte; a legelejéről.
Pacás, tintafoltos, helyesírási hibáktól hemzsegő, girbegurba sorok alkották a levelét. Pedig igazán igyekezett.
Írt neki az elmúlt nyárról, az érzelmeiről: – Kár, hogy vége szakadt a tábornak, így el kellett hogy váljunk – jegyezte meg egy helyen, majd így folytatta: – Remélem, a jövő nyáron még közelebb kerülünk majd egymáshoz, én már visszafelé számolom a napokat.
Testvére sietett segítségére – enyhén megütközött a levél tartalmán, elfojtott egy mosolyt, de nem szólt egy szót sem. Bár megelégelte, hogy drasztikusan megcsappant papirosai, borítékai száma, mégis piszkozatot íratott, vonalvezetőt kölcsönzött, és kijavíttatta az
éktelen helyesírási hibákat a levelében.
Két napra rá anyjához sündörgött egy borítékkal a kezében.
– Hát, szóval, ezt a levelet át kéne adni a Szepesi Kinga mamájának, és ő majd… – kezdett bele az előre begyakorolt mondókájába.
– Tudom, tudom, már szólt nekem Erzsi, hogy segítsük a gyerekek levelezését! – vágott közbe édesanyja.
Rózsaszín borítékban és rózsaszín levélpapíron érkezett a válasz. A jobb felső sarokba a Vukot ragasztották oda.
Szó esett az iskoláról: „Már majdnem minden tantárgyból kaptam ötöst” és „…megyünk majd Aggtelekre osztálykirándulásra, ott is alszunk a faházakban. Csuda izgalmas lesz, már nagyon várom. A szabadidőmben sokat pingpongozom, és már kétszer is láttam a Házibuli című filmet, otthon is állandóan annak a zenéjét hallgatom” – állt a levélben.
A nyárról egy szó sem esett. Még csak utalás formájában sem.
Hősünk azért egyre jobban belejött a levélírásba, spórolt zsebpénzéből bordó levélpapirost és borítékokat vett az Ápiszban.
Aztán cselhez folyamodott. Felütötte anyja hivatalában a telefonkönyvet, és kinézte Kingáék címét. A maradék zsebpénzét bélyegekre költötte.
Eleinte hetente váltottak levelet. Iskolából hazafele jövet rögtön a postaláda résein kukucskált, rózsaszín borítékra vadászva. Aztán ezeket többször is elolvasta, megmosolyogta, és mappába sorolta dátumnak megfelelően.
De idővel ritkulni kezdett a levélváltás. Először csak kéthetente, majd havonta érkeztek a levelek. Majd hosszú időre mély hallgatás következett.
„Sokat tanulok, hogy az idén is kitűnő legyen a bizonyítványom” – írta tavasszal utolsó levelében Kinga, viszont nem tett említést a közelgő nyári táborról.
Hősünk izgatottan nyújtogatta a nyakát a Déli pályaudvar peronján, ahol már gyülekeztek a nyári tábor résztvevői: Kingát pásztázta, kereste a tekintete.
De Kinga nem jött el.
Csak a pályaudvaron tudta meg, hogy Kinga anyukája elhagyta a hivatalt, ezért a lánya nem vehetett részt többet a vállalati nyaraláson.
– Hát ezért nem írt többet! – szontyolodott el.
Hősünk a vonatra letörten és reményvesztetten szállt fel első szerelmi csalódása után. 12/c.
Majdnem híres író barátunk némi nosztalgiával, jó érzéssel eltelve idézte fel a balatonfenyvesi nyarakat. Most Kinga megsárgult, gyűrött leveleit böngészgeti – nem fűlik
a foga az íráshoz, pedig már régen a folytatásokat kéne papírra vetnie a loveboxon történtekről, a kalandozásairól. De a régmúltban, Kinga agyonolvasott irományai társaságában sokkal jobban érzi magát.
Még a narancssárga Vuk matrica is ott figyel, fent a jobb sarokban, az első Kingától kapott levélen.
Az orrához emeli a megfakult rózsaszín borítékokat – a levelek illata a könnyed, légies szappan és a parfüm illatával keveredik össze! Hosszan szívja magába a papirosok szagát. Több mint negyedszázada nem kerültek elő ezek a borítékok a régi kacatjait, lim-lomjait
