KATHERINE ALLRED
Az
ámbrafa
Első kiadás
Írta: Katherine Allred
A mű eredeti címe: The Sweet Gum Tree
The Sweet Gum Tree Copyright © 2005 by Katherine Allred
Fordította: Todero Anna
A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2061-9332 ISBN 978 963 399 995 0
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www. konyvmolykepzo .hu Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -nem
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
rkansasban, a Crowley Ridge környékén nőttem fel, így hát nem sok figyelmet fordítottam az ámbrafákra, legfeljebb ősszel gyönyörködtem ragyogó színeikben. Meg persze jót nevettem azon, ahogy a Bíró szitkozódott, valahányszor a fűnyíró megakadt a fákról lehulló kemény bogáncsszerűségekben, az apró lövedékek hangos puffanással csapódtak a háznak vagy az autónak, és kicsorbították a fűnyíró nagy gonddal élesített pengéit.
Csak felnőtt nőként ébredtem rá, milyen is ennek a fának a valódi természete. Az ámbrafa az erdő kaméleonja, parafára emlékeztető kérge sajátos képességet rejt: a cseresznyefától a mahagóniig bármilyen fát utánozni tud. De a valódi értéke – és ezt sokan nem veszik észre – állhatatos, erős, vörös szívében rejlik. Az emberek többsége csak a fa lelkét körülvevő halvány, rostos, könnyen hajló törzset látja.
Ugyanígy voltak Morganville lakói Nick Andersonnal.
A legtöbb déli kisvárosi emberhez hasonlóan a jó hírnév iránti vágy ugyanúgy benne volt a DNS-emben, mint a hajam és a szemem színe. Mindenki előtt ez a cél lebegett, Morganville minden polgárát ez alapján ítélték meg. Családom, a French
család nem volt a leggazdagabb a városban – ez a kiváltság lan és Helena Morgannek jutott, de a leginkább köztiszteletben álló famíliák közé tartozott. Nagyrészt a nagyapámnak, a Bírónak köszönhetően.
A nagyapámnak Carl volt a keresztneve, de soha senki nem hívta másképp, mint Bírónak, még a lányai sem. Ötéves voltam, amikor a bírói pulpitust elhagyva nyugdíjba vonult, és mivel az apám nem sokkal a születésem előtt lelépett, a Bíró vette át a szerepét az életemben. Azt gondoltam róla, hogy képes a vízen járni, és valósággal csüggtem minden szaván.
– Alix – mondta nekem. – Ne menj a vasúti sínek közelébe! Egy mumusmacska él ott a híd alatt, és gondolom, nem szeretnél az útjába kerülni.
– Mi az a mumusmacska? – kérdeztem elragadtatva.
– Az egy húszkilós macska, amelyiknek nyolc lába és kilenc segglyuka van, és vadabb, mint egy kajmánhal.
A Bírónak különös humora volt.
Azon a nyáron, amikor nyolcéves voltam, az időm nagy részét a magas fűben heverészve töltöttem a vasúti híd közelében. Szerettem volna megpillantani a rejtélyes állatot. Sajnáltam őt, és azt gondoltam, ha van ember, aki képes megszelídíteni, akkor az én vagyok. Hiszen a félvad kismacskákat is megszelídítettem a pajtában!
Addig voltam ilyen naiv, amíg közelebbről meg nem ismerkedtem Nick Andersonnal azon az őszön.
Mindenki tudta, kicsodák Andersonék. Nick apjáé, Franké volt a városszéli roncstelep. Húszezer négyzetméteres terület, tele döglött járművek rozsdásodó, összecsavarodott tetemével, a többségük gyomok szemfedőjével letakarva vagy iszalaggal benőve. Az autóroncsok sorai közt poshadt vizű pocsolyák
terültek el, és szivárványszínekben csillogtak a szivárgó olajtól. A terület legvégében egy kis méretű lakókocsi parkolt. Alig volt jobb állapotban, mint a körülötte lévő járművek. Ebben éltek Andersonék, apa és fia.
Frank Anderson volt az egyetlen ember a városban, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy tisztelik-e. Nagydarab férfi volt, jóval magasabb, mint 180 centi, és a megjelenése arról árulkodott, hogy nem veti meg az alkoholt. Sosem láttam más öltözékben, mint ismeretlen eredetű foltokkal tarkított khakinadrágban és kinyúlt pólóban. Hatalmas pocakja rálógott a nadrágszíjára.
Gyakran lehetett látni, amint az áruház előtti padon üldögélt, vagy jobb kezében üveget szorongatva végigtántorgott a Fő utcán, és magában motyogva szidta azt a sok rohadékot, aki mind azt hiszi, különb nála, de majd megmutatja ő nekik! Morganville-ben minden gyerek tudta, hogy jobb messze elkerülni, amikor ilyen állapotban van. Frank Andersont józanul sem lehetett éppen barátságosnak nevezni. Részegen viszont kifejezetten veszélyes volt.
Egyetlen ember bírta elviselni: Liz Swanner. Jenna Howard, aki az óvoda óta a legjobb barátnőm volt, azt mondta, Mr. Anderson fizet Liznek, hogy „azt csinálhassa” vele. Azt hiszem, egyikünk sem tudta pontosan, mire is gondol, de úgy véltem, Liz minden bizonnyal hasznát veszi a pénznek. Végül is volt hat gyereke, akiket etetnie kellett, viszont nem volt munkája. Az egész család segélyből élt, bár éppen csak annyit kaptak, amennyi az életben maradáshoz elég.
Swannerék háza volt az utolsó a város és a roncstelep között. Egymagában állt, mintha kiközösítették volna a szomszédjai. Földszintes, hevenyészve összetákolt ház volt, a napszítta deszkákról itt-ott lepergett a festék. Jó néhány loncsos kutya
tisztelte meg a jelenlétével az előtte elterülő, poros udvart, mint megannyi élő kerti dísz, a rózsaszín műanyag flamingók déli megfelelői.
Amikor a Bíró elhajtott a furgonjával Swannerék háza előtt, kíváncsian bámultam ki az ablakon, határtalan érdeklődést váltott ki belőlem az ott lakók élete, amely annyira különbözött az enyémtől, de egy lelket sem láttam. A legkisebb Swanner gyerekkel, Lindsey-vel egy osztályba jártam, de igazából egyikünk sem ismerte. Mindig is magának való lány volt, világosszőke haja és kék szeme ellenére láthatatlanná zsugorodott. Soha senki nem bántotta. A legtöbben egyszerűen észre sem vették.
Azon a bizonyos napon anyám és a nagynénéim kiküldtek a házból, míg ők a másnapi gyülekezeti összejövetelre készültek. Ez volt az utolsó ilyen rendezvény a tanév kezdete előtt, és a családból mindenki ott akart lenni. A hűtőt máris óriási mennyiségű étel töltötte meg, és a Bírót meg engem Szörnyű Következményekkel fenyegettek, ha akár egy ujjal is hozzányúlunk.
A hintán ültem, amit a Bíró készített nekem a hátsó udvaron; egy láncfűrész láncát tekerte az ámbrafa egyik erős ága köré, aztán odaszögezte, és egy V alakban bevágott lécet illesztett rá ülőkének. A sokévi használattól egészen kikopott a fű alatta, és a lábam barázdát vájt a talajba. Annyira unatkoztam, hogy már arra gondoltam, szólok Jennának, hogy jöjjön velem meglesni a mumusmacskát, amikor a Bíró felbukkant a fészer mögül, és a furgonja felé indult.
A Bírónál magasabb embert soha életemben nem ismertem, de hórihorgas termete ellenére szemernyi háj sem volt rajta. Mindig vastag lencséjű, fekete szemüveg ült az orrán, kefefrizurára
vágott haja oldalt sötétszürke volt, a feje búbja felé pedig egyre világosodott. Nem öltözködött túlságosan változatosan: hétköznap barna munkásinget és farmert hordott, vasárnap öltönyt.
Amint rájöttem, hogy készül valahová, leugrottam a hintáról, és a nyomába eredtem. A Bíró sosem ajánlotta fel, hogy magával visz, én pedig sosem kértem az engedélyét, hogy vele mehessek. Minden érintett számára világos volt, hogy ha ő megy, én is megyek.
A furgon elhaladt Swannerék háza előtt. Attól kezdve, hogy befordultunk az Anderson-féle roncstelepre, csakis előrenéztem. A Bíró leállította a kocsit az egyik sor szélén, és kiszálltunk. A roncstelep központja a kapu előtt álló nagy bádogépület volt. Csillogó teteje forróságot sugárzott, a levegőt állott olaj- és benzinszag járta át.
Mihelyt beléptünk, magamon éreztem Frank Anderson tekintetét. A férfi egy koszos pult mögött ült, felrakott lábbal.
– Bíró úr! Mi szél hozta erre?
Goromba volt a hangja, mintha szívességet tenne azzal, hogy észleli a jelenlétünket.
– Benzinpumpát keresek egy 52-es Chevyhez, amit felújítok. Gondoltam, hátha magánál találok ilyet.
A Bíró a nyugdíjba vonulása napján vette a kocsit, és az ideje nagy részében a Chevyt csinosítgatta. Eleinte megengedte, hogy beüljek, míg ő dolgozik, de egyszer az történt, hogy véletlenül megnyomtam a dudát, miközben a Bíró feje a motorháztető alatt volt. Attól kezdve azt is megtiltotta, hogy mellette álljak, és adogassam a szerszámokat.
– Lehetséges. – Mr. Anderson elfordította a fejét. – Hé, kölyök! Az első jel, ami Nick jelenlétére utalt, az épület hátsó részéből
jövő zörgés volt. Aztán a fiú, akit félig elrejtettek az árnyékok, előtűnt a motoralkatrészek közül, amelyek úgy vették körbe, mint etetés idején anyámat a csirkék. Némán átlábalt a törmeléken, és várakozóan megállt a pultnál.
– Menj, szedd ki a benzinpumpát hátul abból az 52-es Chevyből! – Mr. Anderson ismét a Bíróra meredt. – Az valószínűleg jó lesz.
Amikor Nick felkapott egy szerszámosládát a pultról, úgy döntöttem, vele megyek. Kisvárosban laktunk, így hát tudtam róla, kicsoda, de még sosem beszéltem vele. Én nyolcéves voltam, ő tíz, és bár nem volt nagy korkülönbség köztünk, Nick más társaságban forgott, mint én. Vagyis hát azt hiszem, nem forgott semmiféle társaságban. Az iskolában csak párszor láttam, de olyankor mindig egyedül volt, egy fának vagy az épület falának támaszkodott, nézte, ahogy a többiek játszanak, de soha nem szállt be. Csak annyi volt a különbség közte és Lindsey Swanner között, hogy Nickről mindenki tudta, hogy ott van. Őt már tízéves korában is lehetetlen volt nem észrevenni.
– Ne koszold össze magad, Alix! – szólt utánam a Bíró, amikor kisurrantam az ajtón.
– Nem fogom. – Nagyon jól tudtam, mit kapok Darla nénitől, anyám idősebb nővérétől, ha összekoszolom magam. Darla néni halálos ellenségnek tekintette a piszok minden formáját, és ijesztő, de egyben csodálatra méltó kitartással üldözte. Kicsi koromban bebeszélte nekem, hogy elég, ha egyetlen kis porszem van rajtam, és akár ott helyben meghalhatok. A sokadik hisztériás rohamom után anyám végül rávette a nővérét, hogy vonja vissza ezt az állítását, és nyugtasson meg, hogy nem fogok meghalni. Újabban azzal viszonoztam a szívességet, hogy minden adandó alkalommal fülig összekoszoltam magam, amitől
viszont Darla néni kapott hisztériás rohamot.
A Bíró azt szokta mondani, azt kapod vissza, amit adsz, és mindketten tudtuk, hogy inkább csak a látszat kedvéért figyelmeztet. Így legalább ha Darla néni lehordja, őszintén mondhatja: ő szólt nekem, hogy vigyázzak a ruhámra.
Miután Nick lába kétszer olyan hosszú volt, mint az enyém, futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele. Amikor végre utolértem, lesni kezdtem a szemem sarkából. Korához képest magas volt és vékony, a teste csupa ín és kiálló csont. Sűrű, fekete haja még abban a világban is hosszúnak számított, ahol éppen a Beatlest és a Rolling Stonest utánozta mindenki.
– Biztosan nagyon értesz a motorokhoz – szólaltam meg, amikor már túl kínosnak találtam a csöndet.
– Asszem.
Izgatott borzongás futott végig rajtam. Nick szóba állt velem! – Néha én is segítek a Bírónak az autószerelésben.
Nick kétkedő pillantást vetett rám szürke szemével. – Olyan töpszli vagy, hogy fel se éred a motort. Ezen aztán már felhúztam az orromat.
– Nem vagyok töpszli. Anyám azt mondja, csak finomak a csontjaim. Különben sem a motoron dolgozom, hanem a szerszámokat adogatom.
Miután Nick nem felelt, úgy döntöttem, megbocsátom a sértést.
– Alix vagyok.
Kicsit felfelé görbült a szája.
– Tudom, ki vagy. Mindenki tudja a városban, ki vagy.
Lesújtott ez a hír. Nyilván tettem valamit, amitől felfigyeltek rám, például egyszer végigkeringőztem a templomban a padsorok között, aztán hasra feküdtem, és államat a tenyerembe
támasztva hallgattam Green tiszteletes beszédét. De ez már több éve történt, és azt reméltem, hogy az emberek egy idő után elfelejtik. Nyolcévesen nem túl kellemes dolog hírhedtnek lenni. Ideje volt, hogy témát váltsunk.
– Ma délután elkapok egy mumusmacskát – hencegtem. – A híd alatt lakik, a sínek mellett.
Nick egyik szemöldöke a magasba szaladt. – Mi az a mumusmacska?
– Az egy húszkilós macska, amelyiknek nyolc lába és kilenc segglyuka van, és vadabb, mint egy kajmánhal. De én majd megszelídítem és hazaviszem.
Ezúttal még a fogai is kivillantak, úgy vigyorgott.
– Még ha létezik is, minek akarsz hazavinni egy ilyen jószágot?
Nem akartam bevallani, hogy azért, mert sajnálom.
– Azért, hogy megijesszem Darla nénikémet – mondtam, aztán elbizonytalanodva folytattam. – Szerinted igazából nem is létezik mumusmacska?
Nick megállt egy ütött-kopott kék platós terepjáró mellett, majd elővett egy feszítővasat, hogy felnyissa a motorháztetőt.
– Ki mondta neked, hogy létezik? – A Bíró.
Nick vállat vont.
– Talán csak el akart ijeszteni a sínek közeléből. Túl veszélyes ott játszani egy kisgyereknek.
Átment a terepjáró túlsó oldalára, és a sárhányó fölé hajolt. A mozdulattól felcsúszott kinőtt inge, én pedig egyik pillanatról a másikra megfeledkeztem a mumusmacskákról meg a hírnevemről, és a kivillanó ütésnyomra meredtem.
csapott, mert az egyik templomi elöljáró előtt kimondtam egy csúnya szót, amit a Bírótól hallottam. Utána két óra hosszat sírtam. Anyunak olyan bűntudata volt, hogy velem sírt, és megígérte, hogy soha többé nem fenekel el. Amikor legközelebb csúnyán beszéltem, egyszerűen csak kimosta szappannal a számat, és ennyi volt. De ösztönösen tudtam, mi az a jel Nick hátán. Öt centi széles volt, nagyrészt sötétkék, átnyúlt az oldalára is, és a szélét vágások csipkézték.
Egy ujjal, gyengéden megérintettem. – Még fáj?
Összerándult a teste, aztán megpördült, és mozdulatlanná dermedve bámult rám. A szeme ugyanolyan sötétszürke lett, mint az ég, amikor vihar készülődik. Merészen farkasszemet néztem vele, bár közben egyszerre töltött el rémület és együttérzés, de az arcomon ebből semmi sem látszott. Tudtam, mi a büszkeség.
– Miért vert meg?
Nick szorosabban markolta a kezében lévő villáskulcsot.
– Nem kell neki ahhoz semmi különösebb ok. – A bádogbarakk felé pillantott.
– Idehallgass, ne mondd el senkinek, jó? Ha csak tehetem, távol tartom magam tőle.
– Nem mondom el senkinek, megígérem. De erre kellene valami gyógyszer. – Kivételesen igazat adtam Darla néninek. Üszkösödés, tetanusz, fertőzések szörnyű képei peregtek le előttem.
– Nekem nincs. Különben is, már sokat javult. Lehetséges, de nem akartam kockáztatni. – Mindjárt jövök.
izgatottan a kesztyűtartóban, míg meg nem találtam a kis kerek dobozkát, amit kerestem. Méhbalzsam.
Bárhová ment is a Bíró, méhbalzsamot mindig vitt magával. Nagy mennyiségben vásárolta, tizenkét tégely volt egy csomagban, és esküdött rá, hogy ez a kenőcs mindent gyógyít. Személyes tapasztalatból tudtam, hogy a méhbalzsam hatása csakugyan csodálatos. A Bíró mindig ezt használta, akár szálka ment az ujjamba, akár a térdemet horzsoltam le, és minden sérülésem gyorsan begyógyult. Az egyetlen kellemetlen incidens a kenőccsel kapcsolatban azért történt, mert kicsi koromban azt hittem, a méhek megnyugtatására szolgál, és bekentem vele egy méhet, ami éppen nektárt gyűjtött a kertünkben. Sajnos a méhecske nem jól tűrte, hogy a kenőcs hozzám ragasztotta, és megcsípett. Egyértelműen kiderült, hogy a méhbalzsam nem a méhek megnyugtatására szolgál, mert a szóban forgó rovart inkább felmérgesítette.
Mire visszaértem Nickhez, már félig le is szerelte a benzinpumpát.
– Húzd fel az inged!
Nick megdermedt, és a kezemben lévő dobozkára sandított. – Mi az?
– Méhbalzsam. Megakadályozza, hogy fertőzést kapj.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy gúny villan a szemében, miközben felegyenesedik. Épp csak annyira húzta fel az ingét, hogy látni engedje az ütésnyomot.
Inkább a méhbalzsamra koncentráltam, kivettem belőle egy keveset, és kenegetni kezdtem vele Nick hátát. Meleg volt a bőre a tenyerem alatt, és szakadt, elnyűtt ruhái ellenére tiszta szappanillat áradt belőle. Összeszűkült szemmel figyelte, ahogy az oldalát kenegetem, aztán elértem az ütésnyom szélét a hasán.
– Tessék. Kész is vagyunk. – Visszapattintottam a dobozka fedelét, és Nick kezébe nyomtam. – Megtarthatod. Nekünk rengeteg van.
A zsebébe csúsztatta a dobozt, de közben továbbra se vette le rólam a szemét.
– Te talán ápolónő akarsz lenni? – Nem. Én író leszek.
Hirtelen élénk érdeklődés jelent meg az arcán.
– Ahhoz, hogy valaki könyveket írjon, különlegesnek kell lenni.
– Hát akkor én különleges vagyok, mert igenis író leszek. – Lehet, hogy igazad van, Pöttöm. – Felemelte a kezét, és meghúzta egyik vastag copfomat. Olyan lágy volt a hangja, hogy igazán nem sértődhettem meg a csúfnéven. Inkább kedveskedésnek hangzott, mintsem a termetemen való gúnyolódásnak.
– Szeretsz olvasni? – kérdeztem a sárhányónak támaszkodva, miközben ő folytatta a munkát.
– Ha megtehetem. A fater szerint az olvasás időpocsékolás. Ő inkább piára költi a pénzt, mint könyvekre.
Ezt a kijelentést még a hátán lévő zúzódásnál is elképesztőbbnek találtam. A mi családunkban mindenki szeretett olvasni. A könyvek ugyanúgy létszükségletnek számítottak, mint az evés vagy az alvás. Nem is tudom, hány évesen kezdtem az olvasást, de azt tudom, hogy négyéves voltam, amikor anyám véletlenül észrevette, hogy tudok olvasni. Vett nekem egy új meséskönyvet, és megígérte, hogy lefekvés után felolvas belőle. Nekem viszont nem volt kedvem olyan sokáig várni, úgyhogy éppen a babáimnak olvastam fel hangosan, amikor anyám belépett a szobába. A jelenet akkora izgalmat váltott ki belőle,
mintha legalábbis a rák gyógyszerét fedeztem volna fel. El se tudtam képzelni, hogy valaki időpocsékolásnak tarthatja az olvasást.
Még mindig ezen a furcsaságon töprengtem, amikor a szemem sarkából valami mozgást észleltem. Néhány autóval arrébb Lindsey Swanner állt, az ujját szopta, és Nicket figyelte. A haja szétterült a vállán, és mezítláb volt.
– Mit csinál ez itt?
– Engem vár. – Nick végre kiszabadította a benzinpumpát, és kihúzta a motorháztető alól.
– Miért?
Vállat vont, aztán a karjával megtörölte izzadt homlokát. – Én gondoskodom róla.
– Miért?
– Mert senki másra nem számíthat.
– Ő a húgod? – kérdeztem növekvő kíváncsisággal. Gyanakvó pillantást vetett rám, aztán megrázta a fejét.
– Nem, Paul Nyland volt az apukája, aki balesetben halt meg a fűrészmalomban, még Lindsey születése előtt. Közvetlenül azután költöztek ide.
Hirtelen szánalom fogott el. Megfordultam, és odamentem Lindsey-hez. Nick követett, de hirtelen valahogy tartózkodó, védekező lett. Jobban oda kellett volna figyelnem a viselkedésére. Sok későbbi fájdalmat megspórolhattam volna. De nyolcévesen csak egy dolgot tudtam. Anyám azt mondta, Isten mindannyiunkat valamilyen feladattal ruházott fel, amikor e földre helyezett, és arra jutottam, az én feladatom az, hogy megmentsem Nick Andersont. Ha ez azt jelenti, hogy egyben Lindsey-n is segítenem kell, állok elébe.
hatalmas kék szemébe.
– Holnap gyülekezeti összejövetelt tartunk – mondtam neki. – Rengeteg ennivaló lesz, énekelünk, játszunk. Nem kell kiöltöznöd, még a templomba se kell elmenned előtte, ha nem akarsz. Hozd magaddal Nicket! Várni foglak titeket.
Akkor még nem tudtam, hogy a Bíró az egészet végignézte a bádogépület kis, piszkos ablaka mögül. Hazafelé elgondolkodva kérdezte:
– Tetszik neked az az Anderson gyerek?
Én az ülésen kuporogtam, és éppen azon tűnődtem, vajon rá tudom-e beszélni a Bírót, hogy álljon meg a boltnál, és vegyen nekem egy üdítőt, amikor feltette a kérdést.
– Ahhoz képest, hogy fiú, egész rendes.
– Lehet, hogy igazad van, aranyom. – Végighúzta a kezét kefefrizuráján. – De vigyázz vele! Ne engedd, hogy a lágy szíved felülkerekedjen a józan eszeden!
Felsóhajtottam, amikor lassítás nélkül hajtottunk el a bolt előtt. – Meghívtam őt és Lindsey-t a holnapi összejövetelre. Jól tettem?
– Azt hiszem, igen. De azért szólj róla anyádnak, és ne légy csalódott, ha nem jönnek el!
– Rendben.
Anyám, Ellie volt a legfiatalabb a Bíró lányai közül, és az egyetlen, aki férjhez ment. Darla néni volt a legidősebb, a csöndes Jane néni meg a középső. Mind a Bíróval laktak a nagy, kétszintes házban, a várostól másfél kilométerre lévő kis farmunkon.
Tudtam, hogy van egy bátyjuk, Vern bácsi, de sosem találkoztam vele. Jóval a születésem előtt elköltözött, és feleségül vett egy nőt, akit a család nem fogadott be. Ha egyáltalán szóba
hozták Vernt, csak suttogva beszéltek róla, kivéve az anyámat. Ő rendszeresen emlegette a bátyját, Darla néni legnagyobb bosszúságára.
– Ő a bátyám, és akkor beszélek róla, amikor akarok – hallottam anyám nyugodt hangját, amikor beszaladtam a konyhába. Anyám az asztalnál ült, épp az utolsó simításokat végezte egy citromtortán. Darla néni a mosogatónál állt, zöldségeket mosott. Jane néni ekkorra már bölcsen elhagyta a terepet.
– Akár tetszik neked, nővérem, akár nem – folytatta anyám Vern továbbra is a családunk tagja. Szerintem szégyen, hogy sosem látogatjuk meg őt és a gyerekeit.
– Nem nekünk kell szégyenkeznünk – vágott vissza Darla néni. – Vern szégyelli azt a nőszemélyt, akit elvett, és jól teszi. Gondolj csak bele! Feleségül venni valakit, aki egy bárban táncolt!
Az efféle vita nem jelentett újdonságot számomra. Igyekeztem észrevétlenül odasurranni a szekrényhez, kivettem egy poharat, majd az asztalon álló limonádés kancsó felé osontam. De nem jutottam messzire, mert Darla néni egyszer csak elhallgatott, és gyanakodva szimatolni kezdett.
– Csak nem benzinszagot érzek? – Közelebb hajolt hozzám, és alaposabban megszaglászott.
– De igen! Hol voltál, Alix?
– A roncstelepen jártam a Bíróval. Benzinpumpa kellett a kocsijához.
– Szavamra, a Bírónak több esze is lehetne, mint hogy ilyen helyre vigyen egy kislányt. Ellie, miért hagyod, hogy ezt csinálja? Anyám rám mosolygott, kékeszöld szeme, amely pont olyan volt, mint az enyém, vidám szikrákat szórt.
– Úgy látom, a kisasszony túlélte a kirándulást.
Kitöltöttem egy pohárral a limonádéból, aztán leültem.
– Anyu, meghívtam Nick Andersont meg Lindsey Swannert az összejövetelre. A Bíró azt mondta, szóljak neked.
Becsületére legyen mondva, éppen csak pislogott egyet.
– Ez nagyon kedves volt tőled, Alix. Már rég gondolnunk kellett volna rá, hogy meghívjuk őket.
Szigorú pillantást vetett Darla néni felé. Még épp időben fordultam hátra, hogy lássam, amint a nagynéném szája becsukódik.
Darla néni nem csupán a piszoktól védett minket elszántan, a jó hírnevünknek is ugyanilyen rendíthetetlen oltalmazója volt. Ha csak a legparányibb jelét is tapasztalta, hogy társadalmi pozíciónkat veszély fenyegeti, reszketni kezdett a dühtől, és azonnal előadást rögtönzött a helyes viselkedés szabályairól.
Bár előttem nem beszéltek ilyesmiről, tudtam, hogy anyám válása és az a döntése, hogy mind ő, mind én a lánykori nevét viseljük, elég nagy botrányt kavart a családban. És noha anyám volt a legfiatalabb testvér, ő volt az egyedüli ember, aki egyetlen pillantással el tudta hallgattatni Darla nénit.
Ismét anyám felé fordultam.
– Nem baj, ha Nicknek adom néhány könyvemet? Az apukája sosem vesz neki.
Mögöttem Darla néni felhorkant, de nem törődtem vele. – Azok a te könyveid, Alix. Azt csinálsz velük, amit akarsz. – Köszönöm, anyu. – Felpattantam. – Megyek, össze is szedek egy-párat.
A lépcsőhöz érve megfordultam, és hallgatózni kezdtem. Már rájöttem, hogy az érdekes beszélgetések mindig közvetlenül a távozásom után kezdődnek. Ezúttal sem ért csalódás.
– Rosszul teszed, ha hagyod, hogy barátkozzon azzal a fiúval – hallottam a nagynéném hangját az ajtó mögül. – Ismered azt a Frank Andersont.
– Igen, ismerem. – Anyám hangja nyugodt volt. – És azt is tudom, hogy nem a fiú a hibás. Talán a fiakat akarnád büntetni az atyák bűnéért, nővérem?
A nagynéném szipákolt egyet.
– Az alma nem esik messze a fájától. Egy-két év, és ugyanolyan lesz, mint az apja.
– És ha így lesz, ki tehet róla? Kezdettől fogva tudtuk, hogy Frank Anderson nem alkalmas a gyereknevelésre, de mind elfordítottuk a fejünket. Akkor most ki cselekszik helyesen? Mi, akik levegőnek nézzük a fiút, vagy Alix, aki megpróbál szót érteni vele? Ha holnap tényleg eljön, szándékomban áll megmondani neki, hogy bármikor szívesen látjuk ebben a házban.
– Ezt nem teheted!
– De igen. Én nem fordítom el a fejem többé. Talán megmutathatjuk annak a fiúnak, hogy más is van az életben, mint amit Franktól tanulhat.
Ó, micsoda boldogság! Lehunyt szemmel élveztem, hogy elégtételt kaptam. Anyu az én oldalamon áll. Segít, hogy megmentsem Nicket. Együtt hogyan is vallhatnánk kudarcot?
Bűntudatosan összerezzentem és megtorpantam a legalsó lépcsőfokon. Jane néni állt a lépcső tetején karba font kézzel, és engem figyelt. Aztán a szájához emelt ujjal a hálószoba felé intett a fejével.
Anyu és a Bíró mellett Jane nénit szerettem a legjobban a világon. Sokszor eltöprengtem, honnan örökölhette a külsejét. A családban mindenkinek sötét haja és világos szeme volt, de Jane
néni haja meleg mézszőke színben játszott, kifejező szeme pedig sötét volt, mint az éjszaka. Anyu azt mondta, Jane néni pont olyan, mint a dédnagymamájuk, és miután róla egyetlen kép sem maradt fenn, kénytelen voltam elhinni.
Bizonyos kihallgatott beszélgetéstöredékekből azt vettem ki, hogy Jane néni valaha nagyon szerelmes volt, de rajta kívül álló okokból elvesztette álmai férfiját. Ettől tragikus hősnő lett a szememben, afféle Csipkerózsika, aki várja, hogy a herceg felébressze a csókjával.
Mihelyt távolabb kerültünk a konyhától, Jane néni a vállamra tette a kezét.
– Alix, ugye, tudod, hogy nem szép dolog hallgatózni? – Igen, nénikém – feleltem lecsüggesztett fejjel.
Jane néni az állam alá nyúlt, és maga felé fordította az arcomat.
– Mondd csak, miért kezdett hirtelen ennyire érdekelni az Anderson fiú?
– Nem tudom. Azt hiszem, megsajnáltam. – Biztos, hogy csak ezért?
– Nem csak ezért. Tetszik nekem. Nem olyan, mint az apukája – mondtam kissé dacosan.
Jane néni arcán mosoly jelent meg.
– Helyes. Az is szép, ha azért segítesz valakinek, mert sajnálod, de sokkal jobb, ha azért teszed, mert kedveled az illetőt, és érdekel, mi történik vele. Ez azt jelenti, hogy nem önmagadért cselekszel.
– Darla néni azt mondja, ő jól érzi magát attól, hogy a gyermekotthonban önkénteskedik.
– Tudom, de az más, Alix. Az otthon egy intézmény. Szükségük van önkéntesekre, hogy gondoskodni tudjanak arról a
sok gyerekről, akinek máskülönben nem lenne hol laknia. Nick Anderson nem intézmény. Ő hús-vér ember. Szerinted mit érezne, ha azt gondolná, hogy jótékonykodni akarsz vele?
Tudtam, mit érezne. Megsértődne, haragudna, dühös lenne, rosszulesne neki.
– Nem erről van szó, Jane néni. Esküszöm. A néni bólintott.
– Én sem gondoltam, de biztos akartam lenni benne, hogy tudod, mi a különbség. Légy a barátja, édesem, de ne bántsd meg azzal, hogy sajnálod. Szánalomra senkinek sincs szüksége.
– Igenis, nénikém.
Így hát újabb szövetségesre tettem szert a Nick megmentéséért indított küldetésemben. És bár ekkor még nem tudtam, leginkább a Bíró vonzotta a házunkba ezt az állhatatos, erős szívű, magányos fiút.
MÁSODIK FEJEZET
organville-ben egyetlen közpark van, egy szépen gondozott, négyhektáros terület a domboldalon, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik az alant elterülő városra. Pár éve a közösség épített itt egy nyilvános illemhelyet, létrehozott egy futópályát, és új, modernebb játszóteret alakított ki. De azon a napon, amikor a családom találkozott Nickkel, a terebélyes tölgyek, szilfák és ámbrafák árnyékában még csak piknikasztalok sorakoztak a parkban, néhány állványra állított, megfeketedett vasgrillező, egy hinta meg egy csúszda.
Éppenséggel máskor sem voltam oda azért, hogy a templomban töltsék egy meleg nyári délelőttöt, de ezen a napon valóságos kínzásnak éreztem. Izgultam, nem fértem a bőrömbe, még az érdeklődés látszatát sem tudtam az arcomra erőltetni, ahogy ott ültem a fapadon, beszorítva anyám és a Bíró közé. Anyu kétszer is rám szólt, hogy maradjak nyugton, a Bíró meg folyton rágóval kínált. Ötöt elfogadtam, de többet nem. A fogaim már teljesen összeragadtak, alig bírtam kinyitni a számat.
Amikor elhangzott az utolsó ámen, átcikáztam a gyülekezet tagjai között, mint a golyó a flipperben, és rohantam a mosdóba, hogy megszabaduljak az ünneplőruhámtól, és felvegyem a
farmersortomat meg a piros pólómat. Mire kiértem, a legtöbb nő – beleértve anyámat és a nagynénéimet is – már elindult a parkba. Tudtam, hogy asztalokat tolnak össze, kipakolják az ennivalót, és kijelölik a családok helyét. A férfiak többsége kisebb csoportokba verődve álldogált a templom előtt, dohányoztak, beszélgettek, nevettek.
Megláttam a Bírót egy pipafüstfelhő alatt, és toporogva vártam, hogy szünet álljon be a társalgásban. Mi lesz, ha Nick és Lindsey felbukkan a parkban, de amikor látják, hogy nem vagyok ott, elmennek? Ez a gondolat elég ijesztő volt ahhoz, hogy megrángassam a Bíró kezét. Elöntött a megkönnyebbülés, amikor végre elindult a furgon felé.
Ezek a gyülekezeti összejövetelek elnöki díszebédnek is beillettek volna, már ami az ételkínálatot illeti. Hat asztalt toltak össze, kopott lapjaikat különböző, tarka lenvászon térítőkkel borították. Az asztalok valósággal roskadoztak a szorosan egymás mellé helyezett tálcák és tálak súlya alatt. Mindenfelé nők szorgoskodtak, leszedték a tálakról az alufóliát vagy a fedőt, gyanakvó pillantásokat vetettek a mások által hozott ételekre, és titkon összehasonlították a magukéval.
Mihelyt a furgon lelassított, feltéptem az ajtót, és anyámhoz vágtattam. Éppen Helena Morgannel nevetgélt valamin.
– Láttad őket? – suttogtam izgatottan. Lehajolt, és a fülemhez szorította az ajkát.
– Amott, az erdő szélén. Marasztald itt a fiút, Alix! – Úgy lesz.
A tekintetem máris a park szélén lévő árnyas területet pásztázta. Beletelt egy időbe, míg észrevettem Nicket. Sötét inge és nadrágja az árnyékba olvadt, mintha maga is a része lett volna. Egymagában állt ott.
Igyekeztem méltóságteljesen viselkedni, és úgy tettem, mintha csak véletlenül sétálnék felé. Bár csak a körvonalait láttam, éreztem, hogy engem figyel.
– Szia! – Megálltam előtte, mire kihúzta magát, és úgy mért végig, mintha megfejtésre váró talány volnék. – Örülök, hogy eljöttél.
– Nem maradok. Csak azért jöttem, hogy szóljak, ne várj ránk. Lindsey nem szeret idegenek között lenni. – A ruhája tisztább volt, mint máskor, az inge szépen kivasalva, kopott farmerén egyetlen folt sem éktelenkedett. Ha nem akar itt maradni, minek fáradt azzal, hogy eljött? Ettől a gondolattól csak tovább erősödött bennem az elszántság, hogy azért is itt tartom.
– Nem mehetsz el – fogtam meg a kezét. Ha úgy gondoltam volna, hogy azzal elérek valamit, képes lettem volna belekapaszkodni a lábába is, csak hogy a parkban marasztaljam. Hogyan fogom megmenteni, ha nem hajlandó együttműködni velem? – Hoztam neked valamit.
– Mit? – Megpróbálta lerázni a kezemet, de én nem engedtem. Jó érzés volt fogni a kezét. Erős volt, és meleg.
– Elhoztam neked pár könyvemet.
Akaratlanul is sóvár fény csillant a szemében. – Nem fogadok el könyöradományt.
– Ez nem könyöradomány. Nem örökbe adom, csak kölcsön. Mint a könyvtárban. Különben is, én már kiolvastam őket, úgyis csak ott porosodnak a polcon.
Ez nem egészen volt igaz, de azt reméltem, Isten megbocsátja ezt a kis füllentést. Kétórányi, szorongással terhelt mérlegelés után úgy határoztam, hogy könyvespolcom legféltettebb kincsét adom Nick-nek, Tolkientől A Gyűrűk ura három kötetét. Akkor még nem tudtam, hogy a legtöbb gyerek nem olvas olyan
folyékonyan, mint én, de ha tudtam volna, akkor is bíztam volna benne, hogy Nick képes megérteni a történet mögött rejlő gondolatokat. Nem is tudom, miért hittem benne ilyen erősen. Egyszerűen csak így volt, és kész.
Nick tétovázott, szürke szeme a parkot betöltő tömeget pásztázta. Szinte beleláttam a fejébe. Nem tartozom közéjük, gondolta. Úgyis elküldenek.
– Anyu azt mondta, marasztaljalak itt – csábítottam. – Megsértődne, ha nem ennél velünk. Több napra való ételt készítettek a nagynénéimmel.
Délen az anyatejjel szívjuk magunkba az udvarias manipuláció és a finom diplomácia művészetét.
– Elmondtad neki, hogy meghívtál?
– Igen. És azt mondta, szívesen látott vendég vagy a házunkban, amikor csak akarod.
– Ugye, nem hazudnál csak azért, hogy lerángass oda, Pöttöm? – A pillantása ugyanolyan gyengéd volt, mint a hangja.
– Én nem hazudok. – A hátam mögé bújtatott szabad kezemen keresztbe tettem az ujjaimat. Hátha Isten meghallotta, amit a könyvekről mondtam Nicknek. – Aki hazudik, pokolra kerül.
– Anyád tényleg meghívott?
– Igen. És a Bíró azt mondta, felőle jöhetsz.
Szemmel láthatóan összeszedte minden bátorságát, aztán bólintott.
Amikor Nicket magam után húzva kiléptem a fák közül, a parkban minden gyerek abbahagyta, amit éppen csinált, és ránk bámult. Kétségtelenül megint nagyot nőttem a szemükben, vagy éppen megvolt róluk a véleményem, attól függ, honnan nézzük, de kivételesen nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy Nick keze egyre erősebben szorította az enyémet, ahogy közeledtünk a
piknikasztalokhoz. Valahol a lelke mélyén képtelen volt elhinni, hogy olyan könnyen befogadják majd, ahogy én jósoltam, és várta, hogy lesújtson a bárd.
A beszélgető felnőttek zsongása egyszerre elhallgatott, amikor odavezettem Nicket anyámhoz. A fiú arca és nyaka kivörösödött, a tenyere izzadtan tapadt az enyémhez.
– Látod, anyu? Mondtam, hogy itt marasztalom.
– És így is lett – mosolygott Nickre anyám, aki mindig szép volt, de amikor elmosolyodott, hallani vélted, ahogy megszólal az angyalok kara. – Örülök, hogy eljöttél, Nick. Ott az asztalunk. Remélem, csatlakozol hozzánk.
– Igen, asszonyom.
Biztosan ő is meghallotta a mennyei kórust, mert úgy nézett anyámra, mintha egy angyal toppant volna elé. Anyu mögött Helena Morgan szája vékony vonallá préselődött, és undorodva nézett össze Gretchen Treece-szel, a polgármester feleségével. Csak remélni tudtam, hogy Nick nem látja őket.
Anyámmal és a nagynénéimmel együtt ez a két nő alkotta az előkelő társaság magját Morganville-ben. A város Ian Morgan egyik őséről kapta a nevét, és a fűrészmalommal ők voltak a környék legjelentősebb munkaadói. Legjobb barátnőm, Jenna apja, Mr. Howard is náluk dolgozott. Hugh, Morganék egyetlen gyereke annyi idős volt, mint én, és miután az én anyám meg az övé jóban voltak, pelenkás korunk óta kénytelenek voltunk elviselni egymás társaságát. Hugh folyton a hajamat húzgálta, vagy versengő természetemet kihasználva veszélyes és idétlen kalandokba rángatott bele. A legtöbb sebhelyem onnan származott, hogy képtelen voltam ellenállni ezeknek a kihívásoknak. De sosem tartottam gonosznak Hugh-t. Ő csak egy fiú volt, aki szeretett ugratni, és bár a dolgot bosszantónak
találtam, nem éreztem elviselhetetlennek.
Peggy Treece – akit mi Jennával csak Piggy, azaz Malac néven emlegettünk – egészen más lapra tartozott. A polgármester, Tim Treece és Gretchen túlsúlyos, szőke leánykája elkényeztetett kis hülye volt. Ha élt valaha a földön születésétől fogva gyűlöletes gyerek, hát Peggy volt az. Folyton Hugh körül sündörgött, és rosszindulatú megjegyzéseket tett a többi gyerekre, különösen rám. A született ellenségek szenvedélyével gyűlöltük egymást. Peggy most éppen Hugh mellett ácsorgott vaskos csípőjére tett kézzel, és önelégült vigyort küldött felém. Hátat fordítottam nekik.
– Anyu, hová is tetted a könyveket? – A kosárban vannak, az asztalunkon. Megrángattam Nick kezét.
– Gyere! Mindjárt meglátod, mit hoztam neked.
Ha tudtam volna, milyen fájdalomban lesz része a könyvek miatt, még mielőtt a hét véget ér, talán oda sem adom őket. De hát, ha akkor a jövőbe látok, sok mindent másképp csináltam volna Nick-kel kapcsolatban.
Miközben egyesével átnyújtottam neki a könyveket, elmagyaráztam, hogy a hobbitokról szólnak, olyan apró lényekről, akik Középföldén élnek. Nick minden egyes kötetet úgy vett a kezébe, mint valami ritka, értékes üvegtárgyat, ami eltörhet, ha ügyetlenül nyúlnak hozzá.
– Te olvastad ezt? – kérdezte. Előbb a vastag könyvekre pillantott, aztán ismét rám.
– Hát persze. Ez a kedvencem, de a sci-fi és a fantasy minden fajtáját szeretem. Rengeteg ilyen könyvem van. Ha ezzel végzel, visszahozhatod, és vihetsz másikat.
– Mert a könyvek arra vannak, hogy olvassák őket – feleltem. – És te szeretsz olvasni.
– A gyülekezeti összejövetel még hagyján, de a családod nem fog örülni, ha folyton nálatok lógok.
– Mondtam már, anyu azt mondta, bármikor szívesen látunk. – Csak udvariaskodott.
– Anyu mindig udvarias, de nem mondta volna, ha nem gondolja komolyan.
Nick egészen addig nem hitt nekem, amíg asztalhoz nem ültünk. A Bíró győzte meg.
Nálunk a piknik szigorú hierarchia szerint zajlik, már ami az étel felszolgálását illeti. A férfiak egyike elmondja az asztali áldást, azután elkezdődik a műsor. Először a gyerekeknek szednek az ételből, aztán amikor ők már az evéssel vannak elfoglalva, a férfiak sorakoznak fel, a nők pedig ott sürgölődnek körülöttük, és gondoskodnak róla, hogy mindent megtaláljanak. Végül a nők is sorra kerülnek. Ügyelnek rá, hogy mindegyikük ételét megkóstolják, nehogy valaki megsértődjön.
Amikor a gyerekeket szólították, Nick vonakodva követett. Kétszemélyes szigetet alkottunk a gyerekek tengerében, ahogy az asztalhoz igyekeztünk. Mindenki elhúzódott előlünk. Amikor láttam, hogy Nick nem fogja lerohanni a tálakat, én tettem meg helyette. A tányérjára halmoztam mindent, amiről úgy gondoltam, szereti. Krumplisalátát, főtt babot, kukoricát, töltött tojást, a tetejére sonkaszeleteket, sült csirkét meg zsemlét. Félő volt, hogy a papírtányérjaink nem bírják a sok étel súlyát, és minden lepotyog róluk, mire az asztalunkhoz érünk.
Otthagytam Nicket, aki hol az ételt bámulta, hol a könyveket, miközben kifürkészhetetlen kifejezés ült az arcán, és visszarohantam a tömegbe, hogy az egyik hűtőládából szerezzek
két üdítőt. Mire visszaértem, a Bíró helyet foglalt Nickkel szemben, és a motorokról kezdte kérdezgetni. Többek között azt szerettem annyira a Bíróban, hogy sosem úgy beszélt a gyerekekkel, ahogy a felnőttek szoktak.
– Szeretsz motorokkal foglalkozni? – hallottam, miközben letettem az üdítőt Nick elé.
– Igen. A motorok kiismerhetőek, mint egy nagy kirakós játék. Minden alkatrésznek megvan a maga helye, és ha nem oda tesszük, ahová való, a motor nem működik.
A Bíró bólintott.
– Csak arra nehéz rájönni, melyik a rossz alkatrész. Remélem, a benzinpumpa, amit tegnap vettem, beválik. Már három éve dolgozom azon a Chevyn, és még mindig nem bírtam beindítani.
– Mi történik, amikor megpróbálja?
És ezzel Nick bekapta a horgot. A délután hátralevő részében motorokról beszélgettek a Bíróval. Szerintem észre sem vette, hogy közben teljesen letakarította a tányérját. Egyik kezét féltőn a könyveken tartotta, mialatt a lehetséges mechanikai problémákról és azok javításáról beszélgettek. Még anyám és a nagynénéim felbukkanása sem zavarta meg a társalgást. Én is ott maradtam velük, lemondtam a lehetőségről, hogy az étkezés utáni softballmeccsen jól elverjek pár embert. Boldog voltam, hogy egyszerűen csak nézhetem Nicket. Sosem láttam még ilyen élénknek, ilyen lelkesnek, és ez elbűvölt. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen jól néz ki. Fekete haja kékesen csillogott, amikor megmozdult. Szürke szemében szikrákat gyújtott a lelkesedés. És amikor nevetett, huncut gödröcskék jelentek meg az arcán. Egyszer észrevettem, hogy anyám és a nagynénéim zavartan bámulnak rá, aztán jelentőségteljesen összenéznek.
Nick-be. Még csak nyolcéves voltam, sejtelmem sem volt a szerelemről meg a vágyról, undorítónak találtam volna, ha valaki elmondja, mi az, de melegség és boldogság töltött el attól, hogy Nicket néztem. Eddig azt tartottam küldetésemnek, hogy megmentsem, most viszont úgy éreztem, minél közelebb kell kerülnöm hozzá, hogy mindennap láthassam. Különféle ötleteket és terveket forgattam a fejemben, de még mielőtt bármelyiket is valóra válthattam volna, a Bíró megoldotta a dilemmámat. Mire a piknik véget ért, és mindenki pakolni kezdett, Nick megígérte, hogy amint lesz egy kis szabadideje, segít neki megszerelni a Chevyt.
A piknik utáni pénteken kezdődött a tanítás, úgyhogy már csak pár napig élvezhettem a szabadságot. Szerdán Jennának megengedte Droogin, a Sárkány – az egyik szomszédjuk, akit az apja megkért, hogy vigyázzon Jennára, míg ő dolgozik –, hogy az egész napot nálunk töltse. Negyedikbe készültünk abban az évben, és mindent alaposan kitárgyaltunk, a tanárunktól a nemrég vásárolt ruháinkon át az osztálytársainkig. De valahogy megálltam, hogy ne beszéljek Nickről. Ő az enyém volt, és senkivel sem akartam osztozni rajta, még a legjobb barátnőmmel sem.
Jenna erősen emlékeztetett árva Anne-re a Zöld Oromból. A szeme nem volt olyan huncut, mint az övé, de a haja igen: ragyogó vörös, makrancos, göndör fürtök borzas tömege, amely minden szelídítési kísérletnek ellenállt. Akárcsak a természete. Soha nem volt nyugta, be nem állt a szája, eleven volt, mint a tűz. Általában kevés is elég volt belőle, de nekem tökéletesen megfelelt így. Noha egyáltalán nem voltam szégyenlős, jobban szerettem hallgatni, mint beszélni, Jenna pedig imádta ezt. Én
semmit sem szerettem jobban, mint kezemben egy könyvvel bekuporodni valahová, és órákon át olvasni. Jenna úgy vélekedett, a könyvek valamiféle kínzóeszközök, amelyeket csak a szadista tanárok erőltetnek ránk, hogy megkeserítsék az életünket. Mindent megtettem, hogy jobb belátásra bírjam, de hiába. Azt hiszem, a legfőbb kifogása az volt, hogy olvasás közben nyugton kellett volna ülnie.
A pajtában voltunk aznap, a nemrég született kiscicákkal játszottunk. Háromhetesek voltak, gyenge lábaikon imbolyogva igyekeztek felfedezni minket és a környezetüket. Az anyjuk, aki még mindig félig vad volt, a pajta végéből tartotta szemmel őket.
– Tetszel Hugh-nak – jelentette ki Jenna.
– Ne már! Dehogyis tetszem neki. – Végighúztam a kezem egy fekete kismacska puha bundáján. Úgy tapadt a blúzomra, mint a tépőzár.
– Azért ugrat mindig.
– Mindenkit ugrat. Ilyen a természete. – Szerintem helyes srác.
– Szerinted minden srác helyes. – Ami a fiúkat illeti, Jenna fényévekkel járt előttem. Rég túl volt azon az időszakon, amikor minden srác csak zavaró tényező a köbön.
A szemem sarkából valami mozgást észleltem, úgyhogy a pajta nyitott ajtaja felé pillantottam. Nick tekintete találkozott az enyémmel. Alig észrevehetően elmosolyodott, aztán eltűnt a szín irányába. Az utóbbi napokban mintha valami titokzatos képességet fejlesztett volna ki, melynek segítségével mindig megérezte, mikor akar a Bíró a Chevyn dolgozni. Mihelyt a Bíró felemelte a motorháztetőt, Nick egyszeriben ott termett. Úgy görnyedtek a motor fölé, mint két orvos, akik a műtőasztalon fekvő beteg életét próbálják megmenteni. Ide böktek, oda
szúrtak, és közben halkan konzultáltak. Általában ott álltam mellettük, én voltam a műtősnő, aki a megfelelő eszközt adogatja az orvosok kinyújtott kezébe.
– Villáskulcsot. Puff!
– Csavarhúzót! Puff!
De ezen a napon vendégem volt. Nélkülem kellett boldogulniuk.
– Mit keres ez itt? – Jenna kék szeme összeszűkült, ahogy rám nézett.
– Segít a Bírónak autót szerelni.
Jenna végighúzott a földön egy szalmaszálat, és hagyta, hogy az egyik kiscica megpróbálja elkapni.
– Piggy mindenkinek azt meséli, hogy biztosan szerelmes vagy Nickbe, mert elhoztad a vasárnapi piknikre. Csak úgy emlegeti, Szutykos Nicky.
Ettől dühbe gurultam.
– Nem szutykos. Sokkal tisztább, mint Piggy, akiről folyton dől az izzadság. – Jenna meg az apja nem volt ott a pikniken. Nem nagyon jártak templomba, de ha mégis, akkor a házuk közelében lévő metodista templomba mentek.
– Tudom – mondta Jenna fitos orrát ráncolva. – Tavaly mellette ültem rajzórán. Szóval miért vitted magaddal Nicket a piknikre?
Megvontam a vállam.
– Mert ha szóba elegyedik vele az ember, rájön, hogy rendes. Kedvelem. És nem olyan, mint az apja. Szeret olvasni.
Jenna az égre emelte kék szemét.
szemedben igazi szent. Nyilván ő a lelki társad. – Mi az a lelki társ?
– Az a férfi, akihez feleségül mész majd, ha nagy leszel. – Én nem megyek férjhez – makacskodtam. – Én író leszek. – Nem is akarsz gyerekeket?
Egy-két másodpercig eltöprengtem a kérdésen. A gyülekezetünkben sok kisgyerek volt, és mindig szerettem játszani velük.
– De, talán igen.
– Hát, ha gyerekeket akarsz, akkor férjhez kell menned. – Liz Swannernek sincs férje, mégis hat gyereke van. Egymásra meredve tűnődtünk ezen a csodán.
– Talán ha volna férje, nem volna ilyen sok gyereke – vetette fel Jenna. – Kérdezzük meg anyukádat!
– Jó.
Anyám nagyon egyszerűen oldotta meg a kérdést. Azt mondta, túl sokat gondolkodunk, aztán elénk rakott egy maréknyi frissen kisült, meleg kekszet.
Jennának nem sokkal később haza kellett mennie, de nekem továbbra is fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Nick biztosan tudja. Végül is Swannerék a szomszédjai. Csak azt kellett kitalálnom, hogyan rángassam el a Bíró mellől annyi időre, hogy megkérdezhessem. Ösztönösen tudtam, a Bíró nem helyeselné, hogy Nickkel vitatom meg a kérdést.
Aznap nem adódott alkalmam rá, hogy beszéljek vele. Mire a színbe értem, már elment. Csak másnap este találkoztam vele, akkor pedig elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy a rémülettől minden kérdés kimenjen a fejemből.
szólt ki anyám a konyhából.
– Igen. – Alkonyodott, én a nappaliban hasaltam a földön, olvastam, és hallgattam, ahogy a nyitott ablakon át beáradt a kabócák éneke. A Bíró pipával a szájában a fotelben ült, és újságot olvasott.
Bár lovakat meg teheneket már évek óta nem tartottunk, kisebb állatok még mindig jócskán éltek a pajtában. Nem csupán a népes macskacsalád menedékeként és gyerekszobájaként szolgált az építmény, meghúzódott benne egy-egy kóbor kutya, néhány bagoly, galamb, mókus, oposszum és persze jó pár egér is. Egyszer még egy ezüstrókakölyköt is találtam. Valószínűleg ezért nem ijedtem meg, amikor valami motozást hallottam a pajta belsejéből.
Ki volt rakva két bádogtányér, azokba öntöttem a tál tartalmát, még az utolsó cseppeket is kikanalaztam. A barátkozóbb természetű cicák rögtön odarohantak, mihelyt beléptem a pajtába. A többiek megvárták, míg felállók, és távolabb megyek az ételtől.
Ekkor újra megzizzent valami, majd halk nyögés hallatszott. Felállt a szőr a karomon meg a nyakamon, amint a sötétségbe bámultam. Ilyen hangot egyetlen állat sem ad ki.
– Ki van ott?
Amikor nem kaptam választ, az ajtó felé oldalaztam, és kitapogattam a villanykapcsolót. A Bíró akkor vezette be a villanyt a pajtába, amikor átalakította azt a részt, ahol azelőtt a lószerszámokat meg a takarmányt tartottuk, és beköltöztette Mr. Bobot, a mindenesünket. Mióta Mr. Bob meghalt, senki sem lakott ott, bár a bútorok megmaradtak, és rendszeresen ki is takarítottunk.
lélegzetem, amikor megláttam, honnan jött a zaj. Nick összegömbölyödve feküdt, és valamit óvón a hasához szorított. Kicsúszott a kezemből a tál, átrohantam a pajtán, és letérdeltem Nick mellé.
– Nick! Mi bajod? – Olyan mozdulatlanul feküdt, hogy egészen megrémültem, attól féltem, meghalt. – Nick! – Amikor a vállához értem, hogy megrázzam, megint felnyögött, és kinyitotta szürke szemét, melyet most elhomályosított a fájdalom.
– A könyveid – suttogta. – Megpróbáltam eldugni őket, de apám megtalálta, és el akarta égetni. Nem hagyhattam. Vissza kellett hoznom őket.
– Lassan kinyújtotta az egyik karját, hogy lássam a könyveket, amelyeket magához szorított.
Csak amikor a könyvekért nyúltam, akkor vettem észre, hogy nedves a kezem. Elborzadva meredtem vörös ujjaimra.
– Te vérzel!
– Jól vagyok. Mennem kell.
Megpróbált feltápászkodni, de nem engedtem. Sosem fogom megtudni, hogyan gyalogolt öt kilométert a roncsteleptől a farmunkig. De elég volt egyetlen pillantást vetnem a hátára, amelyről cafatokban lógott a bőr, hogy tudjam, ezt a világ összes méhbalzsamja sem hozza rendbe. Az inge ronggyá szakadt, legalább tucatnyi sebből szivárgott a vér. Tudtam, hogy sürgősen segítséget kell hoznom.
– Ne mozdulj! Idehívom anyut.
– Ne! – ragadta meg a karomat. – Megígérted, hogy nem mondod el senkinek. Ha megtudják, bedugnak egy intézetbe.
Könnyek szöktek a szemembe, amikor megint megpróbált felállni. Nem hagyhattam, hogy elmenjen. Sosem jutna haza.
– Várj! Kérlek! Hadd szóljak a Bírónak. Megígértetem vele, hogy nem tesz semmi olyat, amire nem kérem. Ő tudni fogja, mit tegyünk.
Nick sovány testén borzongás futott végig, aztán úgy terült el a földön, mint egy nagy léggömb, amelyből kiszökött a levegő. Nick világában nem voltak szürke árnyalatok. Minden fekete volt, és fehér. Valaki vagy rendes ember, akiben meg lehet bízni, vagy nem az. Ekkorra már eldöntötte, hogy a Bíró és én rendes emberek vagyunk.
– De mindenképpen vedd rá, hogy ígérje meg! – suttogta, miközben lecsukódott a szeme.
Olyan sebesen száguldottam ki a pajtából, mint még soha, csak akkor lassítottam le, amikor a konyhához értem, mert tartottam tőle, hogy Nick meggondolja magát, és megpróbál eltűnni, mielőtt segítséget hoznék. Anyám és a nagynénéim még a vacsora utáni mosogatással voltak elfoglalva. A hátam mögé tettem a kezemet, hogy ne lássák a vért.
– Alix, hol a tál?
– Bocsánat! Ott felejtettem a pajtában. Mindjárt hozom. A Bíró felnézett, amikor áthajoltam a fotel karfája fölött. – Kijönnél velem? Vészhelyzet van – suttogtam.
A szemöldöke a magasba húzódott, de összehajtotta az újságot, és követett az éjszakába.
– Mi a baj, Alix?
Egy magányos szentjánosbogár körözött köztünk, amikor felnéztem rá.
– Azt kérte, hogy mielőtt megmondanám, ígérd meg, hogy nem szólsz róla senkinek.
– Kicsoda kérte ezt?
küldöd.
Bizonyára kihallotta a kétségbeesést a hangomból, mert bólintott.
– Rendben, megígérem, hogy senki sem fogja intézetbe küldeni.
– A pajtában van, nagyon csúnyán megsérült. – Odatartottam a kezem, hogy lássa rajta a vért. – Nem tudom, mit csináljak. Megfeszült az álla, ahogy a pajta felé indult.
– Maradj itt!
– Nem lehet. Ha nem vagyok veled, elmegy.
A Bíró nem felelt, én meg ezt beleegyezésnek vettem, hogy vele mehetek. Úgy éreztem, felelős vagyok Nickért, és a büntetést is vállaltam volna azért, hogy mellette legyek.
Már több embertől is hallottam a városban, hogy amikor a Bíró a pulpituson ült, olyan volt, mint a bosszú angyala, és hogy az igazság meg a becsület az életénél is többet ér neki, de egészen eddig az estéig nem értettem, miért mondják ezt. Eddig sosem láttam a Bírót dühösnek, de most igen.
Nick valahogy felült. Lógott a feje, és hangosan zihált, amikor a Bíró odalépett hozzá. Nagyapám egész testében megmerevedett, és esküszöm, szikrát szórt a szeme. Olyan szavak hagyták el a száját, amilyeneket még sosem hallottam, de amikor Nickhez szólt, lágy volt a hangja.
– Segítek felállni neked, fiam. Alix, nyisd ki Mr. Bob szobájának ajtaját! Bevisszük Nicket.
Sietve engedelmeskedtem, felkapcsoltam a villanyt, és lerángattam a takarót a sarokban álló ágyról. Mr. Bobnak nem voltak nagy igényei. Egy ágy, mellette egy karosszék meg egy asztal, egy hősugárzó a hideg téli éjszakákra, és egy fürdőszoba. Miután Mr. Bob mindig a családdal étkezett, még konyha sem
volt.
Nick arca fehér volt, amikor a Bíró az ágyra fektette, de meg se mukkant.
– Máris lázas vagy – mondta a Bíró, miközben óvatosan levette róla az ing maradványait. – Feküdj hasra! Alix, hozd ide az elsősegélydobozt a fürdőszobából, aztán keress valami tiszta edényt, és töltsd meg meleg vízzel!
Az elsősegélydobozt könnyű volt megtalálni. A gyógyszeres szekrényben tartottuk a mosdó fölött. Felkaptam egy üvegcse aszpirint is. Az edény már nehezebb ügy volt, mert nem akartam elmagyarázni anyámnak, mi történt. A pajtában nem volt semmi ilyesmi, de még vödör sem. Várjunk csak! A tál, amiben a maradékot hoztam.
Berohantam a pajtába, felkaptam, aztán bevittem a fürdőszobába. A kézmosáshoz használt szappannal jó alaposan kimostam, majd szépen kiöblítettem. Amikor megtelt meleg vízzel, beledobtam egy kéztörlőt, amit a szekrényből vettem ki, majd odavittem a Bíróhoz.
– Próbálok vigyázni, fiam, de ez egy kicsit fájni fog. – A Bíró kivette a kéztörlőt a vízből, és elkezdte lemosni a vért Nick hátáról. Én leültem a földre az ágy mellé, és fogtam Nick kezét.
– Ezt apád tette? – A Bíró hangja a körülményekhez képest meglepően nyugodtan csengett.
Nick nem felelt.
– El kéne menned orvoshoz.
– Nem. Megígérte. Apám csak berúgott, ennyi az egész.
A Bíró olyan hangosan csikorgatta a fogát, hogy én is hallottam.
– Mostantól ha inni kezd, átjössz ide. Ez most már a te szobád, hallod?
– Nem lehet. Utánam jönne, és abból csak gondok lennének. – Azt csak bízd rám. Én ígéretet tettem neked, most te is tégy ígéretet nekem. Ha apád inni kezd, átjössz ide.
Nick habozott, aztán alig észrevehetően bólintott. – Megígérem.
Miután a Bíró lemosta és gyógyszerrel bekente Nick hátát, előszedte neki Mr. Bob egyik pólóját, aztán betakarta, és felém fordult.
– Alix, maradj itt, és tartsd rajta a szemed, míg visszajövök! El kell intéznem valamit.
– És én addig mit csináljak?
– Csak ne engedd felkelni, és adj neki vizet, ha szomjas! – Rendben.
Csak évekkel később tudtam meg, hová ment aznap este. Beugrott a seriffhez, aztán együtt látogatták meg Frank Andersont. Nem csupán azzal fenyegették meg, hogy elveszik tőle Nicket, de a Bíró még azt is megígérte, hogy jó hosszú időt tölthet a hűvösön, ha még egyszer egy ujjal is hozzáér a fiához. A seriff pedig közölte vele, hogy Nick addig marad nálunk, ameddig akar, és ha Frank nem szeretne bajba kerülni, akkor belenyugszik a helyzetbe.
És bár nyíltan senki sem ismerte el, csaknem biztosra veszem, hogy családunk nőtagjai is tudták, mi történt. A pajtabeli macskák újabban napi három étkezésben részesültek, méghozzá a szebbik tányérjainkon tálalva, villával, és hozzá egy pohár tejjel. Kivételesen még Darla néni is hallgatott.
Aznap este ott ültem Nickkel, egy másodpercre sem engedtem el a kezét, és amikor képes volt beszélni, beszélgettünk.
– Holnap nem fogsz tudni iskolába menni.
összerándult a fájdalomtól.
– Nem, nem lesz muszáj. Első nap úgysem történik semmi érdekes. Majd kiderítem, ki a tanárod, és megszerzem neked a tanszerek listáját.
– Az nem érdekel – nézett rám lecsukódó szemhéja alól. – Lindsey miatt kell ott lennem. Megijed, ha nem megyek.
– Megmondom neki, hogy nincs semmi bajod. Még játszom is vele, hogy ne aggódjon.
– Nem fog játszani – mondta, majd némi habozás után így folytatta: – Ő nem olyan, mint te, Pöttöm. Senkivel nem áll szóba, csak velem, azt is csak ha muszáj.
– Fogyatékos?
– Nem. Talán egy kicsit lassú, de nem tehet róla. Soha senki nem törődött vele, nem próbált meg segíteni neki. – A hangja szinte suttogássá halkult, és láttam rajta, hogy mindjárt elalszik.
– Aludj csak! – mondtam neki. – Gondoskodom róla holnap, hogy Lindsey-nek ne legyen semmi baja, és nem is fogom megijeszteni.
Még mindig a földön ültem, de odahajoltam Nickhez, és a fejemet a feje mellé hajtottam a párnára. Majdnem összeért a homlokunk.
– Különleges vagy, Pöttöm – suttogta. – Te is – feleltem.
Ekkor alighanem elaludtam, mert amikor legközelebb felébredtem, reggel volt, és az ágyamban feküdtem.
HARMADIK FEJEZET
ármilyen elszánt volt is Nick, másnap nem tudott elmenni az iskolába. A fejét is alig bírta felemelni a párnáról, és még mindig fel-felszökött a láza. Én megtettem, amit ígértem, megszereztem a tanszerek listáját a tanárától, és vigyáztam Lindsey-re. A lány nagy bagolyszemébe könnyek szöktek, amikor megmondtam neki, hogy Nick nem tud jönni, úgyhogy leültem mellé, megnyugtattam, hogy Nick jól van, és amint lehet, újra jön iskolába. Lindsey egy szót sem szólt, csak a földet bámulta, mintha ott se lennék.
Máskor tanítás után órákig tartott, míg hazaértem, mert folyton megálltam játszani vagy beszélgetni a többi gyerekkel, de aznap végigrohantam az utat.
– Hogy van? – kérdeztem a Bírót. – Fájdalmai vannak, de rendbe jön. Elöntött a megkönnyebbülés. – Bemehetek hozzá?
– Azt hiszem, igen. Gondolom, nem bánja, ha más társasága is akad, nemcsak én.
Így hát az egész estét Nick szobájában töltöttem, elmeséltem neki, milyen volt az első tanítási nap és mi volt Lindsey-vel,
aztán megetettem, mert ha megmozdította a karját, levegő után kapkodott a fájdalomtól. Még a kölcsönadott könyveket is előszedtem, megkerestem, hol tartott, és felolvastam neki, míg el nem aludt. Egész éjszakára ott maradtam volna, ha meg nem jelenik a Bíró, és be nem küld a házba.
Másnap reggel anyu megállított, amikor éppen hanyatt-homlok rohantam a pajta felé, belökdösött a kocsiba, és elindultunk évi rendes tanszerbeszerző utunkra. A saját listám mellett Nickét is magammal vittem. Nem tudom, anyu észrevette-e, hogy a kosarunkban kissé több áru van, mint máskor, mindenesetre nem tiltakozott.
Meglepetésemre aznap reggel második állomásunk a használtruha-üzlet volt. Anyu igen szakszerűen nézte át a kínálatot, farmert, ingeket, fehérneműt és cipőt válogatott. Minden darabon látszott, hogy használt, de kitűnő állapotban voltak. Még egy meleg téli dzsekit is vett. Amikor hazaértünk, levagdosta a ruhákról a címkét, szépen összehajtogatta őket, majd egyenesen a szemembe nézve a kezembe nyomta a kupacot.
– Kitakarítottam a szekrényeket ma reggel, Alix, és megtaláltam Vern bácsi régi holmiját. Kivinnéd Mr. Bob szobájába, és betennéd a komódba, ha megkérlek?
Azt hiszem, soha nem szerettem még annyira anyámat, mint abban a pillanatban.
– Köszönöm – suttogtam, és szorosan átöleltem.
Egy hétbe telt, míg Nick annyira rendbe jött, hogy fel tudott kelni. Ebben az egy hétben a sivár szobából otthonos kuckó lett. Előbb egy régi íróasztal jelent meg benne, aztán egy könyvespolc, amelyet gyorsan teleraktam könyvekkel. Azután egy rongyszőnyeg került a padlóra, az ablakot pedig új, kockás
függöny takarta.
A Bíró szerint anyámon és a nagynénéimen kitört a takarítási láz, és mindent kipakoltak a padlásról. És mivel ő nem szeret kidobni semmit, aminek még hasznát lehet venni, bevitte a holmikat Nick szobájába. Kétlem, hogy Nick egy pillanatig is elhitte ezt a mesét, de nem szólt, én pedig egy idő után már nem is számoltam, hányszor láttam, hogy csodálkozó arccal simogatja a könyveket vagy a ruhákat. Azelőtt soha senki nem volt kedves hozzá, kivéve talán Lindsey-t, és nem igazán tudta, hogyan fogadja a dolgot.
Frank Anderson nem jelentkezett, mialatt Nick lábadozott, és azt hiszem, többé nem verte meg a fiát, de Nick megtartotta a Bírónak tett ígéretét. A pajtabeli szoba egyértelműen az övé lett. A következő tíz évben számtalanszor előfordult, hogy amikor éjszaka kinéztem, fényt láttam az ablakban, és tudtam, hogy Nick ott van, biztonságban van. Olykor, ha nem volt túl késő, kilopóztam, és beszélgettünk, vagy együtt olvastunk. És végre feltehettem Nicknek a gyerekekkel kapcsolatos kérdésemet.
Egy pénteki napon történt, késő este, nagyjából két héttel azután, hogy Nick újra iskolába ment. Láttam a fényt a szobája ablakában, felkaptam a könyvet, amit éppen olvastam (A Dűne volt az), és lementem hozzá. Bár az iskolánkba mindenféle korú gyerek járt, óvodástól a középiskolásig, napközben ritkán volt alkalmam beszélni vele. Szünetben ott állt Lindsey mögött karba font kézzel, és dühösen meredt rá mindenkire, aki túl közel merészkedett. Engem odaengedett ugyan, de ha mások is voltak körülöttünk, nem volt valami beszédes. Egy biccentéssel üdvözölt, azután folytatta az őrködést.
Azon az estén a falnak támaszkodva, törökülésben ültünk az ágyán, a vállunk barátian összeért olvasás közben. Nick már
átrágta magát A Gyűrűk ura-trilógián, és ekkor éppen az Amber krónikái-t olvasta.
Egy ismeretlen szó alá tettem az ujjam, és felnéztem. – Mi az az ágyas?
Talán még nem említettem, hogy anyám nagyon szigorúan ellenőrizte az olvasmányaimat, úgyhogy bár kiválóan tudtam olvasni, a túlzásba vitt gondoskodás miatt hihetetlenül naiv voltam. Azt gyanítom, anyám azért terelte az érdeklődésemet a sci-fi felé, mert abban volt a legkevesebb szexuális természetű utalás. A Dűné-ről nem tudott. Akkor csúsztattam a kosaramba a könyvet, amikor legutóbb a Bíró bevitt a városba, ő pedig már annyira hozzászokott a könyvéhségemhez, hogy sosem foglalkozott vele, mit olvasok.
A kérdésem hallatán Nick felpillantott a könyvéből.
– Azt hiszem, az a nő, aki olyan, mint egy feleség, de igazából nincs férjnél.
Aha! Lehet, hogy véletlenül belebotlottam a válaszba, amely megmagyarázza Liz Swanner hat gyerekét?
– És az ágyasoknak születhet gyerekük? – Persze.
Ez lesz az, gondoltam, de mielőtt beszámoltam volna a hírről Jenná-nak, meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól értettem a dolgot.
– Liz Swanner is ágyas? Nick szeme résnyire szűkült. – Nem.
A csudába! Pedig olyan biztos voltam benne.
– Hát akkor honnan van hat gyereke? Jenna azt mondja, egy nőnek csak akkor lehet gyereke, ha férjnél van.
