Stephen King - A két Rose.pdf

475 

Loading.... (view fulltext now)

Loading....

Loading....

Loading....

Loading....

Full text

(1)

STEPHEN

KING

A két Rose

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1997

(2)

STEPHEN KING: ROSE MADDER VIKING, NEW YORK, 1995 COPYRIGHT © STEPHEN KING, 1995

ALL RIGHTS RESERVED

HUNGARIAN TRANSLATION © SZÁNTÓ JUDIT, 1997

A szerzőtől az

Európa Könyvkiadónál megjelent:

AZ I-II. ÁLLATTEMETŐ BILINCSBEN BORZALMAK VÁROSA CARRIE CHRISTINE CUJO DOLORES HALÁLOS ÁRNYÉK A HALÁLSORON HASZNOS HOLMIK A HOLTSÁV A NAPKUTYA

NEM JÖN SZEMEMRE ÁLOM A RAGYOGÁS RÉMÁLMOK ÉS LIDÉRCEK

A RÉMKOPPANTÓK SORVADJ EL! A TALIZMÁN

TITKOS ABLAK, TITKOS KERT TORTÚRA

(3)

Ez a könyv JOAN MARKSNAK

(4)

Ez nem vicc, én Rosie vagyok, Frankón igazi Rosie,

És jobb lesz, ha vigyáztok, Mert ez ám nem semmi…

MAURICE SENDAK

Mint romlott tojás.

Papírba égetett terjedő lyuk.

Veszett rózsa; ha nem vagytok résen, még kivirágzik.

(5)

Előjáték

(6)

ÜL A SAROKBAN. Levegőhöz próbál jutni; ám a szobából, ahol néhány perce még zavartalanul lehetett lélegezni, mostanra kifogyott a levegő. Vékony, gurgulázó hang hatol el hozzá, mintha nagy messzeségből jönne, de ő tudja: a torkán leszivárgó levegő az, amely aztán lázas kis hörgésekben szakad fel újra, ettől azonban a tény még tény marad – ő lassan megfullad itt, a nappalija sarkában, miközben egy puha kötésű regény összetépett maradványaira mered. Ezt olvasta éppen, amikor hazajött a férje.

Nem mintha a dolog annyira izgatná. A fájdalom olyan éles, hogy nem ér rá efféle apróságokkal törődni; mit számít, hogy nem tud lélegzetet venni, mert hiába is lélegezne, ha egyszer nem kap levegőt. A fájdalom úgy magába nyelte, mint állítólag a Jónás nevű, behívója elől sunyító szentfazekat a bálna. A hasa úgy lüktet, mintha mérgezett nap izzana benne, éppen azon a helyen, amelyet ma estig egy meghitt nyugalomban növekedő új élet töltött be.

Nem, ilyen fájdalmat még soha nem tapasztalt, hasonlóra sem emlékszik – emellett még az is eltörpül, amikor tizenhárom éves korában, hogy egy gödröt kikerüljön, félrerántotta a bicikli kormányát, lezuhant, és a fejét bevágta az aszfaltba; a seb, amelyet beszerzett, később pontosan tizenegy öltésnyi hosszúnak bizonyult. Emlékezetében mindebből valami ezüstösen robbanó fájdalom élt, amelyet az értetlenség csillagosan szikrázó sötétje – valójában rövid eszméletvesztés – követett; de hol volt mindez ettől a fájdalomtól, ettől az észbontó kíntól? Hasára szorított keze mintha nem is húst tapintana; mintha felrántottak volna egy cipzárt a bőrén, és eleven kisbabája helyére izzó szikladarabot tömtek volna.

Ó, Istenem, könyörgök, gondolja. Csak a babának ne legyen baja! De most, ahogy a légzése végre kissé könnyebbé válik, észreveszi, hogy a babának igenis baja van, ha valamiről, hát erről aztán Norman gondoskodott. Amikor negyedik hónapban van az ember, a baba még inkább csak az ő testrésze, semmint önmaga, és ha aztán az ember ott kucorog egy sarokban, a haja csomókban tapad verítékes arcához, és úgy érzi, mintha parázsló követ nyelt volna…

Valami mérgezett, nyálkás kis puszikat cuppant a combja belsejére. – Ne – suttogja –, ne. Ó, édes, drága jó Istenem, ne! Jóságos Isten, édes Jóisten, ne!

(7)

Biztosan izzadság, reménykedik. Legyen izzadság… vagy talán összepisiltem magam. Igen, ez nagyon is valószínű. Az a harmadik ütés már annyira fájt, hogy bepisiltem, és észre se vettem. Hát persze, ez az.

Csak hát ez nem izzadság és nem pisi. Ez vér. Itt ül a nappali sarkában, nézi a ronggyá tépett könyvet, egyik fele a díványon, a másik a kávézóasztal alatt, és a méhe közben arra készül, hogy kihányja magából a babát, akit addig minden gond és panasz nélkül hordott.

– Ne – nyöszörgi –, ne, ó, Istenem, mondd, hogy nem!

Látja a férje árnyékát, amely olyan megnyúlt és kicsavarodott, mint akasztott ember árnyéka vagy egy madárijesztő a búzaföldön, ahogy ott táncol-himbálózik a nappaliból a konyhába vezető boltíves átjáró falán. Látja az árnyékfülhöz tapasztott, árnyékzsinóron függő árnyékkagylót, még az árnyékujjakat is látja, amint simára húzkodják a zsinór kacskaringóit, egy pillanatra kifeszítik, aztán elengedik, hadd göndörödjön vissza, ha már nem hajlandó lemondani erről a rossz szokásáról…

Első gondolata az, hogy a férfi a rendőrséget hívja. Ugyan már – hiszen ő maga a rendőrség!

– Vészhelyzet – mondja éppen –, úgy éljek, hogy az, szépségem; tudniillik várandós. – Aztán elhallgat, a zsinórt gyötri, s amikor megszólal, mogorva a hangja. Ez a csöppnyi ingerültség is elég, hogy az asszonyban feléledjen a rettegés, és száját fémes íz árassza el. Ki merné bosszantani ezt az embert, ki merne neki ellentmondani – ó, hol létezik ily könnyelmű, ostoba teremtmény? No persze csak olyasvalaki lehet, aki nem ismeri – legalábbis nem olyan jól, mint ő. – Naná hogy nem fogom megmozgatni, hülyének képzel?

A ruhája alá nyúl, és ujjait óvatosan siklatja felfelé a combján, az átnedvesedett, forró pamutbugyiig. Ó, könyörgök, gondolja. Hányszor cikázott át tudatán ez a szó, amióta a férfi kitépte a kezéből azt a könyvet? Meg nem mondhatja, de most újra előtolakodott. Könyörgök, hadd legyen átlátszó a nedv az ujjaimon. Könyörgök, édes Istenem, add, hogy átlátszó legyen.

De amikor a keze előbukkan a ruha alól, ujjai hegyén vér vöröslik. És ahogy elnézi, hirtelen iszonyatos görcs fűrészfogai marnak belé. Össze kell szorítania a fogát, hogy fel ne sikoltson. Tudja ő, hogy ebben a házban nem bölcs dolog sikoltozni.

(8)

– Hagyja most a szarakodást, csak jöjjenek, de gyorsan! – A kagyló a helyére csattan.

Az árnyék felfúvódva ugrál a falon, aztán már ott is áll a férfi az átjáróban. A kivörösödött, csinos arc a sarok felé fordul. A csinos arcban a szem olyan kifejezéstelen, mint vidéki országúton az elhullajtott, tompán szikrázó üvegcserép.

– Még ilyen rumlit – mondja, s előremutat, hogy aztán a keze halk csattanással visszacsapódjék a combjához.

Az asszony felé tárja a kezét, hogy látszódjanak a véres ujjhegyek – ennél nyíltabb szemrehányást nem kockáztathat.

– Tudom – mondja a férfi, mintha ezzel a szóval mindent megmagyarázna, mintha így az egész kérdést összefüggő, értelmes rendszerbe illesztené. Aztán sarkon fordul, és a széttépett könyvre mered.

Felveszi a díványról az egyik felét, aztán lehajol a másikért a kávézóasztal alá. Amikor kiegyenesedik, az asszony jól látja a borítót: fehér parasztblúzos nő áll egy hajó orrában. Haja drámaian lobog a szélben, tejfehér válla elővillan. A cím: Tortúra utazása ragyogó piros fóliabetűkkel domborodik ki a papírból.

– Ez itt a baj – mondja a férfi, és úgy rázza felé a könyvcafatokat, ahogy az ember egy összegöngyölt újsággal fenyegeti a kutyakölyköt, ha már megint a padlóra vizelt. – Hányszor megmondtam már, mi a véleményem az ilyen szarról?

A válasz igen egyszerű: soha nem mondta meg. Az asszony tudja: nem számít, hogy éppen egy sarokban gubbasztva elvetéli a magzatát. Ugyanez történt volna, ha a férfi hazajövet a tévé előtt találja, amint a híradót nézi, vagy akkor lepi meg, amikor éppen az ő ingére varrja fel a gombot, vagy esetleg olyankor toppan be, amikor a felesége történetesen elbóbiskolt a díványon. Mostanában rosszul áll a szénája, egy Wendy Yarrow nevű nő sok borsot tör az orra alá, és Norman nem fösvény: mindig megosztja vele a baját. Hányszor megmondtam már, mi a véleményem az ilyen szarról? – kiabálta volna akkor is, függetlenül az éppen esedékes szar mibenlététől. És utána, még mielőtt az ökle mozgásba lendül: Most elbeszélgetünk, cicám. Közvetlen közelből.

– Hát nem érted? – suttogja az asszony. – Elmegy a baba!

A férfi – bármilyen hihetetlen – elmosolyodik. – Lehet még másik – mondja, mintha egy gyereket vigasztalna, aki elejtette a fagylalttölcsért.

(9)

Aztán kiviszi a széttépett könyvet a konyhába, ahol bizonyára akkurátusan a szeméttartóba dobja.

Te disznó, gondolja az asszony szinte öntudatlanul. Ismét belemar a fájdalom, és most már sorozatban jönnek a görcsök, undorító rovarokként özönlik el a belsejét. Az asszony hátraveti a fejét, mintegy belevájja a falba, és vinnyog. Mennyire gyűlöllek, te disznó!

A férfi visszatér, közeledik. Az asszony úgy kapál a lábaival, mintha a falba akarna süppedni, és eszelősen mered a férfira. Egy pillanatra elfogja a bizonyosság: ezúttal valóban megöli. Már nem éri be azzal, hogy fájdalmat okozzon vagy megfossza a gyerektől, akire ő oly régóta áhítozik, nem: most már az életére tör. Ahogy fejét leszegve, lazán himbálózó karral közeledik felé, és látszik, ahogy a combjában megfeszülnek a hosszú izmok, az egész jelenségben van valami nem emberi. Mostanában a gyerekek lökött zsernyáknak csúfolják az ilyet, de régebben volt rájuk egy másik kifejezés is, és ahogy a férfi leszegett fejjel, vaskos ingaként lóbálódzó karokkal jön egyre közelebb, az asszonynak ez a kifejezés villan az eszébe: bikacsök. Bika…

Ő meg csak nyöszörög, dobálja a fejét, kapál a lábával. A fél papucscipője leesik, és az oldalán áll meg. A nőt friss fájdalom önti el, a görcsök rozsdás horgonyként mélyesztik hasába fogaikat, érzi, hogy a vérzés újra megindul, de a rugdalózást képtelen abbahagyni. Ha a férfi ilyen állapotban van, hiába nézi, csak a semmit látja: valami félelmetes űr tátong a helyén.

És már ott is áll fölötte, csüggedten ingatja a fejét. Aztán leguggol, és alácsúsztatja a karját. – Nem bántlak – mondja, mialatt letérdel, hogy felemelje –, úgyhogy elég a baromkodásból.

– Vérzek – suttogja az asszony, és hirtelen eszébe jut, mit mondott a férfi az imént a telefonba: dehogyis mozdítja meg, hát mit képzelnek róla?

– Aha, tudom – feleli a férfi közömbösen, és közben körülnéz: hol is kellett történnie a balesetnek? Az asszony úgy kitalálja a gondolatait, mintha a fejében sétálna. – Semmi baj, majd eláll. El fogják állítani.

És a vetélést is elállítják? – kiáltja magában a nő, s eszébe sem jut, hogy ha ő magában kiabálhat, a férfi is megteheti, mint ahogy azt sem veszi észre, milyen fürkészőn, bizalmatlanul méregeti a másik. És a gondolata második részét ezúttal sem akarja meghallani: Gyűlöllek. Ó, mennyire gyűlöllek.

(10)

A férfi átviszi a szobán, majd letérdel, és az ernyedt testet elhelyezi a lépcső tövében.

– Így kényelmes? – kérdi aggódón.

A nő lehunyja a szemét, hogy ne is lássa; most nem bírná elviselni a képét. Úgy érzi, megőrül, ha tovább nézi.

– Akkor jó – mondja a férfi, mintha választ kapott volna a kérdésére, és amikor a nő ismét felpillant, olyannak látja, mint már annyiszor: kiüresedettnek. Mintha a tudata elszállt volna, s csak a test maradt volna hátra.

Ha késem volna, most leszúrhatnám, gondolja – de ezt a gondolatot sem akarja meghallani, nemhogy fontolóra venni. Csak úgy szólal meg benne, mint tompa visszhang, talán férje tébolyának továbbrezgése, halkabban a barlangbeli denevér röpténél.

A férfi arca hirtelen megélénkül; feláll, hallatszik, ahogy roppan a térde. Lepillant az ingére, van-e rajta vér, de semmi baj. Aztán a sarok felé néz, oda, ahol a nő az imént összetörve gunnyasztott. Hát igen, ott már akad vér: csöppecskék, csíkocskák. A nő most ismét vérezni kezd, ezúttal már gyorsabban, hevesebben; érzi, amint elönti az a beteges, szinte falánk melegség. Úgy patakzik, mintha már régóta készülne kiönteni az idegent a maga piciny hajlékából. Mintha – ó, micsoda iszonyatos gondolat – az apai hányadot, a tébolynak az ő testébe átköltözött részét akarná elmosni.

A férfi visszamegy a konyhába, ott időzik vagy öt percen át. A nő hallja, ahogy sertepertél, közben pedig valóban végbemegy a vetélés: a fájdalom tetőzik, aztán apró rebbenésekkel elfolyik, szétporlad – nemcsak érezni, de hallani is. Végül olyan érzése támad, mintha valami meleg, sűrű fürdőben, ragacsos vérmártásban ülne.

A megnyúlt árnyék táncol az átjáró falán, mialatt nyílik-csukódik a frizsider, nyílik-csukódik egy szekrény (a parányi nyikorgás elárulja, hogy a mosogató alatti). Víz folyik a mosogatóba, utána pedig – éppen mialatt a baba kilökődik belőle – hallatszik, ahogy dúdolni kezd – mit is? Úgy rémlik, az „Így szeret a férfi” című nótát.

Amikor visszajön, szendvics van nála – hát persze, nem kapott vacsorát, és nyilván megéhezett –, a másik kezében pedig nedves rongy; a mosogató alól szedte elő. Leguggol a sarokban, ahová a nő támolygott, azután, hogy a férje kitépte kezéből a könyvet, és háromszor keményen a hasába öklözött – piff, paff, puff, alászolgája,

(11)

idegen –, és feltörli a vércsöppeket meg a vércsíkokat. Most már jobbára csak a lépcső tövénél véres a padló, éppen úgy, ahogyan eltervezte.

Takarítás közben a szendvicsét majszolja. A töltelék szaga a megmaradt grillezett disznóhúst sejteti; ebből akart a nő szombat estére spagettis vacsorát készíteni. Könnyen összeüthető, egyszerű étel; bekaphatták volna, miközben a tévé előtt ülve a kora esti híradót nézik.

A férfi lenéz a halványpirosra színeződött rongyra, majd a sarkot fürkészi, ismét a rongyra pillant, és bólint. Aztán jó nagyot harap a szendvicséből, és feláll. Amikor ismét visszajön a konyhából, lassan erősödő szirénabúgás hallatszik. Bizonyára a kihívott mentőautó közeleg.

A férfi odajön, letérdel mellé, megfogja a kezét, homlokráncolva állapítja meg, milyen hideg, és gyengéden dörzsölgetni kezdi.

– Sajnálom – mondja közben. – De hát tudod… történt mindenféle… az a dög a motelből… – Elhallgat, tekintete messzire kalandozik, aztán újra a nőre néz, valami furcsa, panaszos mosollyal. Látod, még neked próbálok magyarázkodni, sugallja ez a mosoly. Hát idáig fajultak a dolgok, hogy enné meg a fene!

– A baba… – suttogja a nő. – A baba…

A férfi megszorítja a kezét, jó erősen, hadd fájjon.

– Most ne bánd a babát, inkább figyelj. Két perc, és itt lesznek. – Valóban, a mentő már egészen közel járhat, úgy száguld bömbölve bele az éjszakába, mint véreb egy lidércnyomásból. – Jöttél a lépcsőn, elvétetted a lépést, és lezuhantál. Világos?

A nő ránéz, nem felel. A hasában dúló kín valamelyest enyhült, és amikor a férfi ezúttal még keményebben markolja meg a kezét, a fájdalom végre a tudatáig hatol, úgyhogy felnyög.

– Válaszolj! Világos?

A nő a besüppedt, kifejezéstelen szempárba bámul, és bólint. Körülötte tompa szag lengedez – sós víz és réz szaga. Ez már nem a vérmártás; most mintha szétfröccsent vegyszerben ülne.

– Akkor jó – mondja a férfi. – Tudod, mi lesz, ha nem ezt mondod? A nő bólint.

– Halljam! A saját érdekedben. A biztonságod kedvéért. – Megölsz – suttogja a nő.

(12)

A férfi elégedetten bólint, mint a tanár, aki végre kipréselte nehéz felfogású növendékéből a bonyolult feladat megoldását.

– Úgy van. De el is húznám jó ráérősen. Mire elkészülök, úgy éreznéd: ami ma este történt, csak annyi, mintha megszúrtad volna az ujjad.

Odakinn lüktető skarlátvörös fények nyomulnak a kocsifelhajtóra. A férfi elrágcsálja az utolsó falatot, és feltápászkodik. Úgy nyit majd ajtót, mint egy aggodalmas férj, akinek állapotos feleségét sajnálatos baleset érte. De mielőtt elfordulhatna, a nő megrángatja az ing kézelőjét. A férfi lenéz rá.

– De miért? – suttogja a nő. – Mit akartál a babától, Norman?

Egy pillanatig el sem hiszi, amit lát: a férfi arcán mintha félelem suhanna keresztül. De hát az nem lehet, hogy őtőle féljen – vagy épp a babától…

– Baleset volt – mondja a férfi. – Véletlen baleset. Nekem semmi közöm hozzá. És vigyázz, hogy ők is így értelmezzék. Úgy legyen hozzád irgalmas az Isten.

Úgy legyen irgalmas hozzám, gondolja a nő.

Odakinn ajtók csapódnak, rohanó léptek közelednek a házhoz, és már hallatszik a hordágy csattogó, fémes csörömpölése; ezen szállítják majd szirénabőgés közepette a megfelelő helyre. A férfi ismét odafordul felé, opálos szemmel, a fejét most is bikamódra lesunyva.

– Majd lesz másik, és akkor már nem lesz semmi hézag. A következőnek kutya baja se lesz. Kislány lesz; vagy talán egy stramm kisfiú. Ki bánja, rózsaszín-e vagy kék, nem igaz? Ha fiú, veszünk neki kis baseballszerelést. Ha kislány – bizonytalan mozdulatot tesz –, akkor egy szép kis szalagos főkötőt, vagy mit tudom én. Így lesz, csak várd ki a sorát. – Elmosolyodik, és a látványtól a nőnek ismét sikolthatnékja támad: mintha egy hulla vigyorogna a koporsójában. – Ha megbecsülöd magad, minden szépen rendbe jön. Erre mérget vehetsz, babám.

Azzal beengedi a mentősöket, sietségre nógatva őket, mert, ahogy mondja, minden csupa vér. A nő lehunyt szemmel vár, nem akarja, hogy alkalmuk legyen olvasni a szemében, és kényszeríti magát, hogy a hangjukat a tudata peremére szorítsa.

Ne izgulj, Rose, ne edd magad, semmiség az egész, gombház, ha leszakad, helyébe más akad.

(13)

Tűszúrást érez a karjában, aztán felemelik. A szeme mindvégig lehunyva, és közben arra gondol: Hát persze, igaz. Tényleg lehet még másik babám. Megszülhetem, és elvihetem oda, ahol már nem fér hozzá azzal a gyilkos kezével.

De múlik az idő, és a gondolat, hogy elhagyja – ez a pontosan soha meg sem fogalmazódott gondolat apránként szétfoszlik, ahogyan elalvás közben foszlik szét az ébrenlét józan, értelmes világának képe. Apránként már nem létezik számára más, mint az álomvilág, amelyben él. Ilyen álmokat látott kislánykorában, amikor csak futott-futott az úttalan vadonban vagy valami sötét útvesztőben, és közben hallotta az üldöző vadállat, valamilyen egyre közeledő, félelmetes, eszelős szörnyeteg patadobogását, és tudta: akárhogy szedi a lábát, akármerre kanyarodik, akármilyen kerülő utat választ, a szörny a végén úgyis elkapja.

Ébren a tudat tisztában van az álom mibenlétével, de az alvó számára ismeretlen az ébredés, a való világ, az ép elme fogalma; csak az álom jajsikolyos eszelőssége létezik. És Rose McClendon Daniels még további kilenc éven át aludt férje tébolyának burkában.

(14)

I

(15)

1

Összesen tizennégy évet töltött a pokolban, anélkül, hogy igazából érzékelte volna. Többnyire halálosan mély kábulatban lebegett, s nemegyszer megesküdött volna rá, hogy az élet, amelyet megél, káprázat csupán, és előbb-utóbb felébred belőle, nyújtózva-ásítozva, teljes szépségében, akár egy Walt Disney-rajzfilm hősnője. Legtöbbször olyankor fordult ez meg a fejében, amikor egy-egy különösen súlyos verés után egy ideig feküdnie kellett, hogy összeszedje magát; évente háromszor-négyszer fordult elő ilyesmi. 1985-ben – ez volt Wendy Yarrow, a hivatali fegyelmi és a „vetélés” éve – tucatnyi ilyen eset is volt. Az év szeptemberében járta meg másodszor és utoljára a kórházat, Norman munkálkodásának folyományaképpen… legalábbis eddig ez volt az utolsó ilyen útja. Akkor már vért köhögött fel. Norman három napon át halogatta a kórházba szállítást, abban a reményben, hogy majdcsak eláll, de amikor ehelyett egyre romlott a helyzet, a fejébe sulykolta, mit kell mondania (mindig a fejébe sulykolta, mit mondjon), és mégiscsak elvitte a Szűz Mária Kórházba. Azért éppen oda, mert az úgynevezett vetélés után a mentő a városi közkórházba vitte. Mint kiderült, az egyik törött bordája böködte a tüdejét. Így aztán negyed év alatt másodszor adta elő a lépcsős mesét; úgy tűnt, ezúttal még a vizsgálatnál és a kezelésnél jelen lévő medikus sem hiszi el, de azért senki nem tett fel kényelmetlen kérdéseket, egyszerűen csak ellátták, majd hazaküldték. De azért Norman felfogta, mekkora szerencséje volt, és attól kezdve jobban vigyázott.

Éjszakánként, amikor az ágyában feküdt, olykor mint furcsa üstökösök, képek rajzottak a fejében. Legtöbbször a férje öklét látta, amint a vér a bütykök redőibe ivódik, és szétkenődik a rendőrakadémián kapott aranygyűrű domborulatán. Reggelenként néha meglátta a gyűrű háromszavas feliratának – Szolgálat, Hűség, Bajtársiasság – lenyomatát a gyomrán vagy a fél mellén, és ilyenkor eszébe jutott a karajon vagy a marhabélszínen látható kék közegészségügyi pecsét.

A képek mindig olyankor jöttek, amikor a feszültség már kioldódott belőle, a teste ellazult, és végre elaludt volna. Akkor aztán meglátta a

(16)

felé süvítő öklöt, összerándult, a tudata kitisztult, és remegve feküdt a férje mellett; csak abban reménykedett, hogy az nem fordul át, és nem öklöz álomittasan a hasába vagy a combjába, amiért felriasztotta.

Tizennyolc éves korában szállt alá ebbe a pokolba, és majdnem fél emberöltővel később, egy hónappal harminckettedik születésnapja után eszmélt fel a kábulatból. Egyetlen, tízcentesnél nem nagyobb vércsepp térítette magához.

2

Ágyazás közben vette észre. A takaróhuzaton volt, az ő térfelén, közel a párnához. Ha beágyazáskor a párnát kissé balra tolja, akár el is takarhatná a rút barnára száradt foltot. Gyerekjáték lenne, és el is fogta a kísértés, hogy megtegye, főleg azért, mert kifogyott a tiszta fehér ágyneműből, és ha a vérfoltos fehér huzatot valamelyik virágmintásra cserélné, a másik takarót is át kellene húznia, mert ha nem, Norman még zokon venné.

Az anyád, hallotta már a férfi hangját. Még csak össze se passzol ez a rohadt ágynemű. Alul fehér, felül virágos. Úristen, hogy lehet valaki ilyen lusta? Na, gyere csak ide; beszélgessünk el közvetlen közelből.

Ott állt az ágynál, a saját térfele mellett, a tavaszi napfény kévéjében, mint afféle lusta kurva, aki naphosszat takarította a kis házat (egyetlen elkenődött ujjnyom a fürdőszobatükör sarkában már ütleggel járhatott), megszállottan törte a fejét, mit is készítsen neki vacsorára, és most csak bámult le a huzaton barnálló parányi vérfoltra, olyan ernyedt, élettelen arccal, hogy a kívülálló szellemileg visszamaradottnak vélhette volna; Azt hittem, már nem vérzik az a nyavalyás orrom, motyogta magában. Esküszöm, azt hittem.

Norman ravasz volt: csak nagy ritkán pofozta. Az arcban csak részeg seggfejek tesznek kárt, éppen azok, akiket egyenruhás rendőrként és később városi nyomozóként százával kapott el pályája során. Ha az ember a kelleténél többször töröl pofán másokat – teszem azt, a saját feleségét –, előbb-utóbb már nemigen lehet elsütni a kis meséket, hogy az illető leesett a lépcsőn, éji sötétben nekiment a fürdőszobaajtónak, avagy gereblyére lépett a hátsó udvarban. A jónép szagot kap és fecsegni kezd, az ember meg végül bajba jut, még akkor is, ha az

(17)

asszony befogja a száját, merthogy úgy fest a dolog, hogy elmúltak azok a szép idők, amikor a jónép nem ütötte az orrát a más dolgába.

Csakhogy az efféle józan megfontolások olykor leperegtek Norman természetéről, márpedig neki igen rossz, sőt pocsék egy természete volt, és időnként nem bírt magával. Ez történt előző este is, amikor a második pohár jeges teából az asszony véletlenül a kezére loccsantott néhány cseppet… és bumm – az orrából máris úgy ömlött a vér, mint repedt főcsőből a víz, még mielőtt Norman egyáltalán tudta volna, mit csinál. Az asszony, ahogy a vér végigfolyt a száján meg az állán, látta férje arcán az undor, majd a gondterhelt számítgatás kifejezését – mi van akkor, ha ezúttal eltört az orra? Mehetnek újra a kórházba. Rose egy pillanatig azt hitte, jön az újabb verés, a szokásos, amelynek végén a sarokban köt majd ki; ott kucorog lihegve és zokogva, és levegő után kapkod, hogy legalább hányni tudjon. Bele a kötényébe. Ahová mindig hányt. Ebben a házban nem volt szokás vitatkozni a főnökséggel, sikoltozni vagy éppenséggel lehányni a padlót – mármint ha az ember ragaszkodott hozzá, hogy a feje biztosan üljön a nyakán.

Ám ekkor bekattant a férfi élesre fent önvédelmi ösztöne: jeget szedett egy törlőruhába, áttámogatta a nőt a nappaliba, lefektette a díványra, és két, könnyben úszó szeme közé szorította a rögtönzött jégtömlőt, ide kell rakni, magyarázta, ha azt akarjuk, hogy a vérzés minél gyorsabban elálljon, és a hátramaradó duzzanat is hamar lelohadjon. Igazából persze ez a duzzanat aggasztotta; másnap volt esedékes a heti piaci bevásárlás, és napszemüveggel csak a lila monoklis szemet lehet álcázni, a dagadt orron az sem segít.

Aztán visszaült a vacsorájához; roston sült sügér volt a menü, újkrumplival.

Reggel Rose-nak elég volt egy pillantás a tükörbe, hogy lássa, a dagadás szót sem érdemel (Norman már korábban alaposan megnézte magának, és fitymálón legyintett, mielőtt felhajtotta volna a kávéját, és munkába indult volna), a vérzés pedig röpke negyedórányi borogatás után elállt; ő legalábbis így hitte. De valamikor az éjjel, alvás közben egyetlen áruló vércsepp mégiscsak kicsurrant az orrából és foltot hagyott, ez pedig annyit jelent, hogy most, bárhogy sajog a háta, át kell húzni az ágyat és újra megvetni. Mostanában állandóan sajgott a háta, és ha éppen csak előrehajolt vagy mégoly könnyű súlyt emelt, máris belenyilallt a fájdalom. Norman előszeretettel vette célba a hátát, lévén

(18)

az sokkal biztonságosabb, mint a „pofántörlés”, ahogy ő nevezte; elég, ha a céltábla nem szegi meg a fecsegési tilalmat. Norman immár tizennégy éve foglalkozott a veséjével, az asszonyt már meg sem lepte, sőt nem is aggasztotta, hogy egyre sűrűbben lát vért a vizeletében. Ez már csak a házasélet egyik kellemetlen velejárója, semmi több; millió és millió nő nyilván ennél is többet visel el. Akár ebben a városban is ezrével lehetnek. Mostanára legalábbis így fogta fel a dolgot.

Nézte a vérfoltot, és közben eddig ismeretlen sértettség dobolt az agyában; de érzett mást is: valami tűszúrásszerű bizsergést. Nem tudta, hogy ez a jele, ha az ember végre felébred.

Az ágynál, az ő térfele mellett egy kis tonett hintaszék állt, amely gondolataiban, megmagyarázhatatlan okból, mindig Micimackó-székként szerepelt. Most odahátrált, leült, szemét mindvégig a fehér vásznon rikító vércseppre szegezve. Majd’ öt percen át üldögélt a Micimackó-székben, aztán hirtelen összerezzent: a szobában megszólalt egy hang, s először nem jött rá, hogy az a hang az övé.

– Ha ez így megy tovább, a végén megöl – mondta, és amikor magához tért futó döbbenetéből, úgy gondolta: alighanem a vércsepphez beszél – önmaga e piciny, halott részecskéjéhez, amely az orrából bújt elő, hogy kiszenvedjen az ágyhuzaton.

A válasz már csak a tudatában szólalt meg, és sokkal ijesztőbb volt, mint az imént fennhangon megfogalmazott lehetőség:

Vagy mégse. Gondoltál már erre? Nem kell, hogy megöljön.

3

Nem, erre még nem gondolt. Az, hogy egy szép napon a férfi túl nagyot üt vagy túl kényes helyen találja el, már sokszor átfutott a fején (bár a mai napig, még ha egyedül volt is, sosem mondta ki), de az, hogy esetleg életben maradhat, még soha nem ötlött fel benne…

Izmaiban, ízületeiben erősödött a bizsergés. Eddig általában csak mozdulatlanul, ölbe tett kézzel üldögélt a Micimackó-székben, és az ágyon túl tekintve bámulta a nyitott fürdőszobaajtón át a tükörképét, de ezen a délelőttön hintázni kezdett – rövid, szaggatott rántásokkal lendült előre-hátra a székben. Kényszeres mozgás volt – az izmaiban zsongó

(19)

zümmögés váltotta ki. És ezúttal csöppet sem vágyott rá, hogy a tükörképével szemezzen – akármilyen kevéssé dagadt is meg az orra.

Gyere csak ide, szivi, hadd beszélgessünk el közvetlen közelből. Ezt hallgatja tizennégy éve, azaz százhatvannyolc hónapja, attól kezdve, hogy a férje a nászéjszakájukon a hajánál fogva rántotta magához és a vállába harapott, amiért túl nagyot csapott az ajtón. Mi is a mérleg? Egy vetélés. Egy átszúrt tüdőlebeny. A rémség, amit a teniszütővel művelt. A régi nyomok teste ruha takarta részein. Nagyrészt harapások nyomai. Norman szeretett harapni. Rose eleinte megpróbálta bemesélni magának, hogy érzéki szenvedélyből harap. Ennyire fiatal volt még… Ma már ezt elképzelni is nehéz, de hát csak ez lehet a magyarázat.

Na gyere csak ide. Elbeszélgetünk közvetlen közelből.

A bizsergés immár egész testére átterjedt, és hirtelen rájött a forrására: igazából harag, sőt düh tombol benne, és a felismerés nyomán csoda történt.

Tűnj el innen, súgta a mélyből egy hang. Tűnj el, de most rögtön, még ebben a percben. Addig se időzz, amíg megfésülködsz. Tűnés, érted?

– De hisz ez nevetséges – mondta. A hintaszék ringása felgyorsult. Az ágyhuzaton lévő vérfolt mintha sercegett-fortyogott volna. Innen kezdve úgy festett, mint pont a felkiáltójel alatt. – Nevetséges! Hová mehetnék?

Bárhová, ahol ő nincs, vágott vissza a hang. De most kell megtenned. Még mielőtt…

Mielőtt mi lesz?

Ezúttal könnyű volt a válasz. Mielőtt újból elaludnék.

Agyának egyik beidomított, megfélemlített rekeszében hirtelen megszületett a felismerés, hogy a terv komolyan foglalkoztatja, és a rekeszből rémült sivalkodás csapott ki. Hagyja el a házat, amely tizennégy év óta az otthona? Ahol bármit keres, rögtön a kezéhez áll? Hagyja el a férjét, aki ha ingerlékeny is, ha előbb üt, mint gondolkozik, mégiscsak mindig tisztességesen eltartotta? Micsoda nevetséges ötlet! El kell felejteni, minél előbb, annál jobb.

És talán így is tesz, szinte bizonyosan így tett volna, ha nincs ott az a folt az ágyhuzaton. Az az egy szem rozsdavörös foltocska.

(20)

Akkor ne nézz oda! – süvöltötte idegesen a hang, amely józannak és gyakorlatiasnak képzelte magát. Az ég szerelmére, fordítsd el róla a tekinteted, mielőtt bajt hoz rád!

Csak hát nem tudott nem odanézni. A szeme megigézve tapadt a foltra. A hintaszék gyorsabban ringott, mint valaha. Fehér tornacipője mind lázasabb ritmusban csapódott a padlóra (a bizsergés most a fejébe költözött, az agyában kalapált, és egész testét átforrósította), és közben arra gondolt: Tizennégy év. Tizennégy éve beszélget el velem közvetlen közelből. A vetélés. A teniszütő. Három fog; az egyiket lenyeltem. A bordatörés. Az ökölcsapások. A csípések. No és persze a harapások. Hány meg hány. Annyi, hogy…

Elég legyen! Mi haszna az ilyen gondolatoknak? Úgyse mégy te sehová. Csak az lenne belőle, hogy utánad jönne és visszahozna, mert az biztos, hogy megtalál, elvégre rendőr, az a dolga, hogy megtalálja az eltűnteket, sőt éppen ez az egyik szakterülete…

– Tizennégy év… – mormolta, de ezúttal nem az elmúlt, hanem az elkövetkező tizennégy évre gondolt. Mert jól mondja ez a másik, mélyről jövő hang. Talán nem öli meg. Igen, még ez is előfordulhat. De ő vajon hogyan festene majd, ha további tizennégy éven át beszélgetnének el vele közvetlen közelből? Vajon le tudna-e még hajolni? Lenne-e a napnak olyan órája – vagy akár negyedórája is –, amikor a veséje nem a hátába mélyesztett forró kőtömbként perzselné? Nem kapna-e valamikor olyan ütést, amely megbénítaná az egyik idegközpontját, és többé nem tudná mozgatni a fél lábát vagy a fél karját; vagy a fél arca fityegne olyan petyhüdten és kifejezéstelenül, mint azé a szegény Mrs. Diamondé, aki a domb alján lévő éjjel-nappali boltban szolgál ki?

Hirtelen felállt, akkora lendülettel, hogy a Micimackó-szék háta a falhoz koppant. Egy-két pillanatig kapkodva szedte a levegőt, tágra nyílt szemét továbbra is a rőt foltra tapasztva, aztán megindult a nappali felé.

Hová mégy? – sikoltotta fejében Józanság nagysád, lényének az a része, amelyik készségesen vállalta volna a csonkítást vagy a halált, csak el ne veszítse becses kiváltságait, és továbbra is tudja, a kredenc melyik polcán van a filtertea, és hová kell nyúlni a dörzsikéért. Mégis mit képzelsz, hová…

(21)

Fedelet kattintott a hangra – eddig a pillanatig fogalma sem volt, hogy ilyesmi is kitelik tőle. Felkapta retiküljét a dívány melletti asztalról, és a nappaliból a bejárati ajtó felé indult. A szoba hirtelen óriásinak, az út végtelen hosszúnak tetszett.

Csak lépésenként szabad haladnom. Ha két lépéssel előre gondolkodom, elfogy a bátorságom.

Mindazonáltal nem tartott ilyesmitől. Először is úgy érezte, látomás az egész, hallucináció; elvégre mégiscsak lehetetlen, hogy csak így, egy kósza ötlet sugallatára kisétáljon a házból és a házasságából, hát nem igaz? Ugyebár ez csak álom lehet. De volt ennek a különös magabiztosságnak egy másik oka is: rég leszokott róla, hogy előre gondolkodjék. A folyamat már a nászéjszakáján megkezdődött, amikor túl nagyot csapott az ajtón, és a férje, mint egy kutya, belémart.

Nahát így akkor se mehetsz neki, még akkor se, ha a következő sarkon már kifut belőled a gőz, vélekedett Józanság nagysád. Legalább ebből a farmerből bújj ki, minek közszemlére tenni, mennyire szétment a segged. És a hajad is ki kell fésülni.

Rose megállt, s egy pillanatra már ott tartott, hogy felhagy az egésszel, még mielőtt elérné az ajtót. Aztán egyszer csak átlátott a jó tanácson: kétségbeesett trükk az egész, hogy itthon marasztalják. És persze agyafúrt is. Hiszen a farmerből átbújni egy szoknyába pillanatok műve, egy kis tupírozás-fésülés se tart sokáig, de az ő helyzetében szinte bizonyos, hogy éppen elég lenne.

Elég? Aztán mire? Hát arra, hogy újra elaludjon – ez csak világos. Mire a szoknya cipzárját felhúzza, már komoly kétségek fognák el, és mire a frizuráját is megigazította, már azt is tudná, hogy csupán röpke elmebaj tört rá, múló, alighanem a ciklusával összefüggő kihagyásos tudatzavar.

Aztán visszamenne a hálószobába, és friss ágyneműt húzna. – Nem – mormolta. – Azt már nem. Soha.

Mégis, amikor a keze már a kilincsen volt, ismét mozdulatlanná dermedt.

Végre megjött az esze! – visította Józanság nagysád, megkönnyebbült, ujjongó és – lehetséges? – enyhén csalódott hangon. Halleluja, a spinkó végre észnél van! Jobb későn, mint soha!

Ám a belső hangban csilingelő ujjongó megkönnyebbülést szótlan borzadály váltotta fel, amikor Rose gyorsan a gázkályha fölötti

(22)

párkányhoz lépett; Norman szerelte fel ezelőtt két évvel. Úgy gondolta, aligha lesz ott, amit keres; Norman rendszerint csak a hónap vége felé hevertette a párkányon („Nehogy kísértésbe jöjjek”, mondogatta volt), de kinek fáj, ha utánanéz? Az azonosító kódot pedig ő is ismerte; Norman egyszerűen csak felcserélte a telefonszámuk első és utolsó számjegyét.

Fájni fog! – jajongott Józanság nagysád. Ha elveszed, ami az övé, fájni fog, de nagyon, te is tudod!

– Úgyse lesz ott – mormolta, de ott volt – a Merchant Bank élénkzöld ATM-kártyája, rajta Norman dombornyomású nevével.

El ne vedd! Ne merészeld elvenni!

De lám csak, igenis el merészelte venni – nem kellett hozzá más, mint hogy felidézze magában azt a vércseppet. Különben is, a kártya, a pénz éppúgy megilleti őt is; vagy talán nem erről szól a házassági fogadalom?

No persze igazából nem a pénz itt a lényeg. A lényeg az, hogy végre elhallgattassa Józanság nagysádot; meg hogy ez a hirtelen-váratlan szabadulási kísérlet lehetőségből szükségszerűséggé váljék. Lelke mélyén érezte, hogy ha ettől a mozzanattól visszariad, valóban nem jut tovább a következő saroknál; addigra ködoszlopként mered fel előtte az egész bizonytalan, kiszámíthatatlan jövő, mígnem sarkon fordul, hazaszalad, és sietve áthúzza az ágyat, hogy utána még délig felsikálhassa a földszinti helyiségekben a padlót – és bármilyen hihetetlen, amikor reggel felkelt, még csak ez járt a fejében: ma padlót kell sikálni. Ez és semmi más.

Nem törődve a fejében sivalkodó hanggal, lekapta a párkányról a bankkártyát, a retiküljébe dobta, és nagy léptekkel visszaindult a bejárati ajtóhoz.

Ne tedd! – siránkozott Józanság nagysád hangja. Ó, Rosie, ezúttal nem úszod meg szimpla veréssel, most a kórházban kötsz ki, vagy talán meg is öl – ne mondd, hogy ezzel nem vagy tisztában!

Rose úgy gondolta, nagyon is tisztában van vele, de azért csak lépkedett tovább, fejét lehajtva, a vállát előredöntve, mintha szélviharral akarna megbirkózni. Valóban, Normantól mindez kitelik – de csak akkor, ha sikerül őt utolérnie!

Amikor megmarkolta a kilincsgombot, ezúttal nem tétovázott – elforgatta, kinyitotta az ajtót, és kilépett a házból. Április közepe volt,

(23)

gyönyörű, napsütéses idő, a fák ágain már híztak a rügyek. Az asszony árnyéka úgy nyúlt végig a verandán és az előkert zsenge, sápadtzöld füvén, mintha karbonpapírból vágták volna ki nagyon éles ollóval. Megállt, mélyet lélegzett a tavaszi levegőből, beszívta az éjszakai záportól felpezsdült föld nyirkos illatát. Amikor az eső eleredt, ő mélyen aludt; de orrlyukából már levált az a száradó vércsepp.

Nemcsak én éledezem, gondolta. Velem együtt ébred az egész világ. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, tréningruhás férfi vágtatott el előtte a járdán. Futás közben intett Rose-nak, ő pedig visszaintegetett. Várta, nem kezd-e ismét sivalkodni a belső hang, de ezúttal csendben maradt. Meglehet, némává kábította a bankkártyalopás, vagy talán csak az áprilisi délelőtt békés derűje csitította el.

– Megyek – mormolta. – Hát igazán elmegyek.

De azért még elidőzött néhány pillanatig, mint az állat, amely olyan sokáig volt a ketrec foglya, hogy nem tud hinni a felkínált szabadságban. Hátranyúlt, és megérintette a kilincsgombot. Ez az ajtó vezet vissza a ketrecbe.

– Elég volt – suttogta, azzal hóna alá szorította a retiküljét, és megtette első lépéseit a ködös jövő felé.

4

Az első lépések után a betonozott ösvény a járdába torkollt – egy perccel korábban itt loholt át a kocogó. Rose először balra fordult, aztán megállt. Norman egyszer azt mesélte, hogy ha valaki eltéved, mondjuk, egy erdőben, és elszánja magát, merre induljon, többnyire öntudatlanul az „okos” keze irányába mozdul. A dolognak alighanem semmi jelentősége, de Rose azt akarta, hogy férjének még ebben se legyen igaza; ne ő mondja meg, melyik irányban induljon el a Westmoreland utcán, miután elhagyta a házat.

Még ebben se legyen szava.

Így hát csak azért is jobbra fordult, a suta keze irányába, és lesétált a kis magaslatról. Elhaladt az éjjel-nappali bolt mellett, leküzdve a kísértést, hogy közben eltakarja a fél arcát. Máris szökevénynek érezte magát, és iszonyatos gondolat rágcsálta az agyát, mint patkány a sajtot: hátha Norman korán jön meg a munkából, és meglátja, így, farmeresen,

(24)

tornacipőben, hóna alá szorított táskával, fésületlenül az utcán? Nemde álmélkodna, mi a fenét keres ilyenkor házon kívül, holott éppen a földszinti helyiségek padlóját illenék sikálnia? Bezzeg mindjárt rászólna, hogy jöjjön csak oda hozzá, nem igaz? Jöjjön oda, hadd beszélgessenek el közvetlen közelből…

Hülyeség. Miért is jönne haza, amikor csak egy órája, hogy elment? Semmi teteje.

Ez igaz… de előfordul, hogy az emberek olyasmit művelnek, aminek semmi teteje. Itt van például ő maga… Meg aztán hátha valami ösztönös megérzése támad. Hányszor mesélte, hogy a zsarukban egy idő múltán hatodik érzék fejlődik ki, és megérzik, ha valami rendellenes esemény készül. Mintha egy kis tű lengene ki a gerincükben, mondta egyszer. Nem tudok rá jobb kifejezést. Tudom, a legtöbben röhögnének ezen, de kérdezz csak meg egy zsarut – ő nem röhögne. És elhiheted, szivi, ez a kis tű már jó párszor megmentette az életemet.

És mi van akkor, ha ez a kis tű már vagy negyed órája birizgálja, addig-addig, míg végül kocsiba vágja magát és hazaszáguld? Ha így volna, éppen erre jönne. Rose elátkozta magát, amiért a bekötőútjukat elhagyva nem balra, hanem jobbra fordult. Aztán még kínosabb gondolata támadt, a gondolat hátborzongatóan valószínű volt, egyszersmind gunyoros igazságtétel visszhangzott benne. Mi van, ha a rendőrségtől két sarokra megáll a pénzautomatánál tíz-húsz dollárért, hogy megebédelhessen? És ha aztán rájön, hogy a kártya nincs a tárcájában, és hazamegy érte – nos, akkor mi van?

Szedd össze magad. Ez csak képzelgés. Semmi ilyesmi nem fog történni.

Néhány házzal arrébb kocsi fordult be a Westmoreland utcába. Piros kocsi volt, ez pedig igazán sajátos véletlen, mert piros az övék is, azazhogy az övé; Rose éppoly kevéssé mondhatta magáénak a kocsit, mint a bankkártyát vagy a pénzt, amelyhez a kártya hozzásegít. Az ő piros kocsijuk egy új Sentra volt, és – újabb csodaszerű véletlen – nem egy piros Sentra közeledik itt felé?

Ugyan már, ez egy Honda!

Csakhogy nem Honda volt; azt csak el akarta hitetni magával. Sentra volt a javából, vadonatúj, égőpiros Sentra. Alighogy a leglidércesebb lehetőség megfogant benne, máris valóra vált.

(25)

Néhány pillanatig képtelenül súlyosnak, perzselőnek, telítettnek érezte a veséjét; úgy tűnt, nyomban bepisil. Hát valóban azt képzelte, hogy megszabadulhat ettől az embertől? Úgy látszik, elment az esze.

Késő bánat, közölte Józanság nagysád. A hangból elpárolgott a reszketeg hisztéria, sőt immár ez lett egész lényének egyetlen, még gondolkodásra képes része. Most hidegen, számítón beszélt, mint aki a túlélést minden egyéb szempont elé helyezi. Inkább találd ki, mit mondasz neki, ha majd lefékez melletted és megkérdezi, mi dolgod errefelé. De jó szöveget találj ki, mert tudod, milyen éles a szeme, és milyen gyorsan odacsap.

– A virágok… – motyogta. – Sétáltam egyet, és kíváncsi voltam, hol hajtottak már ki a virágok… – Amikor megállt, szorosan összepréselte combját, nehogy átszakadjon a gát. Vajon elhiszi-e Norman ezt a mesét? Fogalma sem volt, de hiába, ha egyszer nincs jobb. Semmi más nem jutott az eszébe. – Éppen csak a Szent Márk út sarkáig akartam menni, aztán haza készültem, hogy felmossam a…

Itt megszakadt a gondolat fonala, tágra nyílt, hitetlenkedő szemmel nézte, ahogy a kocsi – végül mégiscsak Honda volt, elég régi, és inkább narancssárga, mint piros – lassan elhajt mellette. A kormánynál ülő nő kíváncsian nézett ki rá, a járdán álló nő meg arra gondolt: Ha ő az, semmilyen mese, még a leghihetőbb se vált volna be – az arcodról olvasta volna le a neonbetűs, kétszer aláhúzott igazságot. Hajlandó vagy végre észhez térni és hazamenni?

De hát nem vitte rá a lélek. A heves vizelési inger elmúlt, de a hólyagját most is súlyosnak, túlterheltnek érezte, a veséje továbbra is lüktetett, amellett remegett a lába, a szíve pedig olyan vadul dobolt a mellében, hogy maga is megijedt. Úgysem tudna visszabaktatni a dombra, akármilyen enyhe az emelkedő.

Dehogynem tudnál. Még jó, hogy tudnál. Nehezebb dolgokat is véghezvittél, amióta a felesége vagy, és nem haltál bele.

Hát jó – mondjuk, hogy vissza tudna jutni. Csakhogy most újabb gondolat ötlött fel benne. Norman időnként hazatelefonált. Általában ötször-hatszor havonta, de néha sűrűbben. Csak épp annyit, hogy szia, mi újság, ne hozzak haza egy karton kávétejszínt vagy egy doboz jégkrémet, oké, szia. Rose azonban semmilyen gondoskodást, figyelmességet nem érzett ki ezekből a hívásokból. A férfi csak ellenőrizni akarta, és ha ő most nem veszi fel a telefont, az csak

(26)

csöngene-csöngene. Üzenetrögzítőjük nem volt. Egyszer megkérdezte Normant, nem lenne-e célszerű, ha vennének egyet, de Norman csak lökött egyet rajta, igazából nem is ellenségesen, és azt ajánlotta, térjen észhez. Te vagy az üzenetrögzítő, mondta.

Mi van akkor, ha telefonál, és ő nem veszi az üzenetet? Majd azt hiszi, korábban indultam a piacra, azzal kész.

Csak az a bökkenő, hogy nem fogja ezt hinni. Délelőtt a padló volt műsoron; a piac délután esedékes. Így ment ez mindig, és Norman elvárta, hogy ne legyen műsorváltozás. A Westmoreland utca 908-ban nem volt keletje a hirtelen elhatározásoknak. Ha telefonál…

Rose ismét elindult. Tudta, hogy a következő saroknál le kell térnie a Westmoreland utcáról, bár csak zavaros elképzelése volt róla, hová is vezet a Tremont út, akár jobbra, akár balra fordul. Ez azonban most nem is számított. Egy a lényeg: ha a férje, ahogy szokta, az I-295-ösön jön haza a városból, akkor éppen erre vezet az útja, és Rose úgy érezte magát, mint akit egy céltábla közepére szögeztek.

Balra fordult a Tremont úton. Újabb csendes kis kertvárosi házak mellett haladt el, amelyeket alacsony sövény vagy sűrű sorban ültetett díszfák választottak el; úgy látszott, errefelé különösen az orosz olajfák vannak divatban. Egy Woody Allenre emlékeztető szeplős férfi, szarukeretes szemüvegben, formátlanra nyomott kék kalappal a feje búbján, felnézett a locsolásból, és odaintett neki. Úgy látszik, ma mindenkiben feltámadt a jószomszédi hajlam, talán a szép idő hatására, ő azonban örömest lemondott volna a barátságos megnyilatkozásokról. Nagyon is könnyű volt elképzelni, amint később Norman teszi meg ugyanezt az utat, nagy türelemmel illesztve össze a nyomokat, kérdezősködik, latba veti a maga kis emlékezetfrissítő trükkjeit, s minden állomásnál felmutatja a keresett személy fényképét.

Integess vissza. Ne gondolja, hogy barátságtalan vagy, a barátságtalan arcok megragadnak az emlékezetben, szóval csak integess, és igyekezz tovább.

Így hát integetett, és igyekezett tovább. Ismét elfogta a vizelési inger, de hiába, ki kell bírnia. Közel s távol semmi remény – ameddig a szem ellát, újabb házak, újabb sövények, újabb sápadtzöld kiskertek, újabb orosz olajfák.

A háta mögött kocsi közeledett, és tudta: ez ő. Tágra nyílt, iszonyodó szemmel tekintett hátra, és rozsdaszínű Chevroletet pillantott meg,

(27)

amint szinte gyalogtempóban araszol az út közepén. A kormánynál ülő idős férfi szalmakalapot viselt, arcán rémült elszántság tükröződött. Rose ismét előrenézett, még mielőtt az öregúr észrevenné, hogy az ő arca is csupa rettegés, megbotlott, aztán lehajtott fejjel, elszántan sietett tovább. Veséje újra kínzón lüktetett, és ugyanerre a ritmusra kalapált a hólyagja is. Úgy érezte, még egy, legföljebb két perc, és eleresztenek a záróizmok – akkor pedig búcsút inthet a reménynek, hogy észrevétlen elillanhat. Az emberek, ha minden jól megy, nem figyelnek fel egy sápadt, barna hajú nőre, aki egy szép tavaszi délelőtt elsétál mellettük a járdán, de ha ennek a sápadt barna nőnek a farmerján, éppen a lábaközénél, nagy, sötét folt terjeng, mindjárt éberebbek lesznek. Nincs mese, a problémát sürgősen meg kell oldania.

Két házzal arrébb, azon az oldalon, ahol ment, csokoládébarna bungaló állt. A redőnyök lehúzva, a verandán három újság hevert, a negyedik a kocsifelhajtón, mindjárt a lépcső tövében. Rose sebtében körülnézett: úgy látszott, senki sem figyeli. Ekkor átszaladt a bungaló előtti gyepen, majd végigsettenkedett a ház oldala mentén. A hátsó udvar is üres volt. A dróthálós alumíniumajtó gombjáról négyszögletű papírlap lógott. Rose apró, merev léptekkel odatipegett, és elolvasta a cédulára nyomtatott üzenetet: Az Avon cég helyi képviselője, Ann Corso szeretettel üdvözli Önt! Ezúttal sajnos nem találtam itthon, de hamarosan újra jelentkezem! Köszönöm a figyelmét – és ha bővebbet szeretne tudni a kitűnő minőségű Avon kozmetikumokról, hívjon a 655-1731 számon! Az üzenet, mint azt a cédula aljára odafirkantott dátum: IV. 17. tanúsította, két napja függött az ajtón.

Rose még egyszer körülpillantott, és amikor meggyőződött róla, hogy az egyik oldalról sövények, a másikról orosz olajfák védik, kicsatolta a farmer övét, lehúzta a cipzárját, majd leguggolt a hátsó lépcső és a fűtőgáz-tartályok közti beszögellésben. Most már késő volt azon vívódni, nem lesi-e valaki a két szomszédos ház felső szintjéről. Különben is, a megkönnyebbüléshez képest az ilyen aggályok – legalábbis egyelőre – lényegtelennek tűntek.

Ha nem tudnád, közlöm, hogy tisztára be vagy golyózva!

Tudta ő, hogyne tudta volna – de ahogy a hólyagja nyomása alábbhagyott, és vizeletének vékony sugara cikcakkban tekergett tovább a hátsó veranda téglái között, egyszer csak bolond öröm fogta el. Ebben a pillanatban megértette, milyen érzés lehet, ha valaki átkel egy

(28)

határfolyón, felégeti maga mögött a hidat, és mélyeket lélegezve nézi az idegen partról, hogyan válik semmivé füst és lángok között a visszavonulás egyetlen útja.

5

Majd’ két órán keresztül gyalogolt, sorra hagyva maga mögött az ismeretlen negyedeket, míg végül a város nyugati részén, egy bevásárlóutcában kötött ki. Egy festék- és padlószőnyegbolt előtt bedobós telefonkészüléket pillantott meg, és amikor taxit rendelt, ámulattal értesült róla, hogy már el is hagyta a várost, és a Mapleton nevű elővárosban van. Ekkorra már mindkét sarka felhólyagzott, de úgy gondolta, ez igazán nem csoda, elvégre legalább hét mérföldet gyalogolt.

Negyedórával a hívás után megjött a taxi; addigra már megjárta az utca túlsó végén lévő mindenesboltot, és beszerzett egy olcsó napszemüveget, valamint egy tarka mintás piros műselyem kendőt, mert eszébe jutott Norman egyik megjegyzése; ha az ember el akarja terelni a figyelmet az arcáról, viseljen valami élénk színű, feltűnő holmit, amely magára vonzza a többiek tekintetét.

A taxisofőr dagadt, ápolatlan hajú ember volt, véraláfutásos szemmel és rossz szagú lehelettel, lötyögős, kifakult pólóján Dél-Vietnam térképével. A térkép alatt e szöveg állt: HA MEGHALOK, A MENNYBE JUTOK, MERT A POKLOT MÁR MEGJÁRTAM. És még lejjebb:

VASHÁROMSZÖG, 1969. Apró, vörös cipőgombszemével gyorsan felmérte magának a nőt, a szájától a mellén át a csípőjéig, aztán láthatóan lelohadt az érdeklődése.

– Merre lesz az út, kedveském? – kérdezte. – Elvinne a Greyhound-állomásra?

– A Portside-ra?

– Az a buszpályaudvar?

– Aha. – A sofőr a visszapillantóban kereste meg a szemét. – Csakhogy az a város túlsó felén van. Húsz dollárra is felmehet a fuvar. Telik rá?

(29)

– Természetesen – felelte Rose, majd nagyot lélegzett és megkérdezte: – Mit gondol, találunk útközben egy Merchant Bank ATM-automatát?

– Csak soha ennél nagyobb problémánk ne legyen – mondta a sofőr, és lecsapta a taxiórát. 1,50 $ – állt rajta. ALAPDÍJ.

Rose attól a pillanattól keltezte új életét, amikor a taxióra ablakában lévő szám 2,50 $-ról 2,75 $-ra ugrott, és az ALAPDÍJ felirat eltűnt. Ezentúl nem lesz többé Rose Daniels, legföljebb ha nagyon muszáj – nemcsak azért, mert a Daniels az ő neve, és ezért veszélyes lehet, hanem mert leszámolt a Daniels név birtokosával. Ezentúl ismét Rosie McClendon lesz, az a lány, aki tizennyolc évesen elsüllyedt a pokolban. Bizonyára adódnak majd alkalmak, amikor kénytelen lesz az asszonynevét használni, de belül, a szívében és a tudatában, akkor is Rosie McClendon marad.

Nem vicc, tényleg Rosie lettem, gondolta, miközben a taxi átgurult a Trunkatawny hídon, és mosolyogva hallgatta, amint Maurice Sendak szövege és Carole King hangja páros kísértetként suhan át a fején. Frankón igazi Rosie…

De vajon így van ez? Frankón valódi Rosie lennék? Ezt fogom kinyomozni, gondolta. Méghozzá itt és most.

6

A sofőr megállt az Iroquois téren, amelynek parkosított részét szökőkút és egy absztrakt, semmire sem emlékeztető krómplasztika díszítette, és rábökött egy sor pénzautomatára. A bal szélen álló masina vidámzöldre volt festve.

– Ez megfelel? – kérdezte.

– Igen, köszönöm. Egy perc, és itt vagyok.

A művelet azonban valamivel tovább tartott. Először is, bármekkorák voltak is a billentyűk, nem sikerült helyesen beütnie a kódot, és amikor ezzel végre megbirkózott, nem tudta eldönteni, mennyi pénzt vegyen ki. Lenyomta a hetes, ötös, tizedesjel, nulla, nulla billentyűket, de aztán a BEVITEL gomb fölött megállt a keze, és végül el is húzta. Norman – efelől semmi kétség –, ha elcsípné, csúnyán összeverné a szökésért. De ha úgy kikészíti, hogy valóban a kórházban

(30)

végzi (vagy ha megöl, Rosie, susogta egy halk hangocska, mert erre is képes, és ha ezt nem veszed számításba, tényleg meghibbantál), annak nem pusztán a szökés lesz az oka, hanem mindenekelőtt az, hogy el merte szipkázni a bankkártyáját – és még használta is! Ekkora veszélynek tegye ki magát rongyos hetvenöt dollárért? Nem lesz ez kevés?

– De igen – motyogta, és ismét nyomkodni kezdte a billentyűket. Ezúttal a hármas, ötös, nulla, tizedesjel, nulla, nulla számsort pötyögte ki, de utána ismét elfogta a tétovázás. Nem tudta, pontosan mennyi készpénzt tart Norman a számlán, amelybe a gép most belenyúl, de az biztos, hogy a háromszázötven dollár jócskán megcsapolná. Norman valóban nagyon dühös lesz…

A TÖRLÉS/JAVÍTÁS gomb felé nyúlt, aztán ismét arra gondolt: mit számít ez most már? Norman így is, úgy is dühös lesz. Többé nincs visszaút.

– Soká piszmog még, hölgyem? – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Merthogy mindjárt letelik a kávészünetem.

Rosie összerezzent.

– Jaj, elnézést! – mondta. – Dehogyis… csak elkalandoztam… – Azzal jó erősen lecsapott a BEVITEL gombra. Az automata képernyőjén

megjelent a TÜRELMET KÉRÜNK felirat. Nem kellett soká várakozni, de ahhoz azért eleget, hogy Rosie elképzelje: az automata egyszer csak éles szirénázást hallat, egy gépi hang pedig azt harsogja: „EZ A NŐ TOLVAJ! FOGJÁK MEG! TOLVAJ!”

A szerkezet azonban, ahelyett, hogy leleplezte volna, „KÖSZÖNJÜK

”-öt villogott felé, további kellemes napot kívánt, majd tizenhét húszdolláros és egy tízdolláros bankót köpött ki magából. Rosie idegesen rámosolygott a mögötte álló fiatalemberre, vigyázva, nehogy a szemébe nézzen, aztán visszasietett a taxijához.

7

A Portside-nak nevezett épület alacsony volt és széles, sivár, homokkőszínű fallal. Körülötte nemcsak a Greyhound, de mindenféle más társaság – a Trailway, az American Pathfinder, az Eastern Highway és a Continental Express – járatai is várakoztak, orrukat mélyen az

(31)

állásokba fúrva. Rosie-nak úgy tetszett, mintha megannyi hájas krómmalacka tapadna egy visszataszítóan csúf anyakoca emlőire.

Megállt a főbejáratnál, és belesett a várócsarnokba. Azt remélte, nagy lesz a zsúfoltság (tömegben a biztonság!), bár ugyanakkor szorongott is a sok embertől (ha valaki tizennégy éven át jóformán csak a férjét látja, meg azt a néhány kollégát, akit a férj időnként meghív egy vacsorára, az bizony hajlamossá válik a tömegiszonyra), ám mind a remény, mind a szorongás megalapozatlannak bizonyult; hét közepén jártak, és még odébb volt a következő ünnep. De azért így is lehettek odabenn vagy kétszázan: céltalanul ődöngtek, ücsörögtek a régimódi, magas támlájú fapadokon, játszottak a videogépeken, kávéztak a büfénél vagy sorban álltak a pénztárak előtt. Anyjuk kezén csüngő gyerkőcök bőgtek mint eltévedt kisborjak, hátravetett fejjel bámulva a fakitermelést ábrázoló, megfakult mennyezeti freskót. A megafon az úti célokat mondta be, egy bibliai tárgyú Cecil B. DeMille-filmeposz jóistenére emlékeztető kongó basszus hangon: Erie, Pennsylvania; Nashville, Tennessee; Jackson, Mississippi; Miami, Florida (a testetlen, visszhangzó basszus Miamúnak ejtette); Denver, Colorado.

– Hölgyem – szólalt meg egy fáradt hang –, hallja, hölgyem, nem volna kedve segíteni rajtam?

Rosie odafordult: koszlott fekete sörényű, sápadt fiatalember ült a földön, hátát a bejárati ajtó egyik szárnyának vetve. Ölében kartonpapír tábla adta tudtul: HAJLÉKTALAN ÉS AIDS-ES VAGYOK. SEGÍTSENEK!

– Csak van egy kis fölösleges aprója? Mi lenne, ha megosztaná velem? Maga még vígan siklik a motorcsónakjában a Saranac-tavon, amikor én már rég feldobtam a talpam. Na, hogy viszonyul a kérdéshez?

Rosie-t hirtelen furcsa gyengeség fogta el, mintha bármely percben összeroskadna az érzelmi és szellemi túlterheléstől. A várócsarnok apránként székesegyház méretűvé duzzadt előtte, s a benyílóiban, járásaiban nyüzsgő emberek árapályszerű hullámzása mindinkább megrémítette. Egy férfi, akinek nyakáról oldalt ráncosan rezgő hústömlő csüngött, leszegett fejjel csörtetett el mellette, spárgán húzva maga után katonai vászonzsákját, amely kígyóként sziszegve siklott a koszos padlócsempéken. A zsákból Miki egér bábu dugta ki a fejét, s bárgyún mosolygott Rosie-ra. Az isteni szózat éppen azt közölte az

(32)

egybegyűlt utasokkal, hogy a Trailways omahai gyorsjárata húsz perc múlva indul a 17-es állásból.

Nem megy, villant át hirtelen Rosie agyán. Én nem bírok ebben a világban élni. Nemcsak arról van szó, hogy tudjam, hol a filtertea meg a dörzsi. Volt egy ajtó, amely mögött kínszenvedés volt az életem; de ez az ajtó zárt el ettől az egész tébolyult káosztól is. És most már soha többé nem léphetek be rajta.

Egy pillanatra meghökkentő élességgel rajzolódott ki előtte egy kép a hajdani vasárnapi iskola tananyagából: Ádám és Éva, amint fügefalevéllel takarva, arcukon hajszálra egyforma szégyenkező és kétségbeesett kifejezéssel, mezítláb indulnak el a köves ösvényen a keserves, rideg jövő felé, miközben mögöttük teljes buja, virágzó pompájában ragyog az Édenkert. A zárt kapu előtt szárnyas angyal áll, kezében félelmetes fénnyel izzik a kard.

– Kikérem magamnak ezt a felfogást! – tört fel hirtelen torkán a kiáltás, mire az ajtóban kuporgó férfi úgy visszahőkölt, hogy a tábla kis híján kiesett az öléből. – Most aztán elég legyen!

– Jaj, elnézést, ne haragudjon már! – mondta a férfi, és a szeme forgott az ijedtségtől. – Ha így értelmezi a dolgot, inkább egy szót se szóltam!

– Nem, dehogy… nem magához beszéltem… Csak a saját…

Ekkor eszmélt rá, milyen képtelenséget művel: magyarázkodik egy koldusnak, aki a buszpályaudvar ajtajában ücsörög! A taxisofőrtől visszakapott két dollár még ott volt a kezében; a táblás fiatalember mellé helyezett szivardobozba hajította, majd a várócsarnokba menekült.

8

A csarnok túlsó végében egy további fiatalember – ennek történetesen csinos, bár nem épp bizalomgerjesztő ábrázata és vékonyka Errol Flynn-bajsza volt – kártyákat rakott ki bőröndje tetejére. Rosie a tévéből ismerte a játékot: három lefordított kártyából egyet kell kitalálnia a fogadónak.

– Rajta, hölgyem! – biztatta a fiatalember. – Nem akarja megtalálni a pikk ászt?

(33)

Rosie lelki szeme előtt éppen egy ököl úszott felé a levegőben, a középső ujján gyűrűvel, amelybe a Szolgálat, Hűség, Bajtársiasság szavakat vésték.

– Nem, köszönöm – felelte. – Azzal még nem volt bajom.

Menet közben észrevette a fiatalember arckifejezését: azt sugallta, hogy ennek a nőnek sincs ki minden kereke, de ki bánja azt most? Neki aztán semmi gondja se ezzel a fiúval, se azzal a másikkal a bejáratnál, akár AIDS-es, akár nem, se pedig az iménti férfival, akinek hústömlő lóg a nyakáról, és a zsákjából egy Miki egér vigyorog a világba. Neki most egyes-egyedül Rose Danielsszel – bocsánat, törölve, Rosie McClendonnal van gondja, senki és semmi mással.

Elindult a középső járáson, aztán egy szemétgyűjtő tartály láttán hirtelen megtorpant. A tartály kerek zöld hasán kurta parancs feketéllett: NE SZEMETELJ! Kinyitotta a táskáját, kivette az ATM-kártyát,

egy pillanatra megbámulta, aztán a billenő fedélen át a szemetesbe csúsztatta. Nem szívesen vált meg tőle, de ugyanakkor meg is könnyebbült a búcsútól. Ha megtartja, esetleg nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy újból használja – márpedig Norman, bármilyen durva, ostobának aztán nem mondható. Ha nyomokat hagy maga után, Norman megtalálja. Bölcsen teszi, ha ezt mindig szem előtt tartja.

Mélyet lélegzett, néhány másodpercig magában tartotta a levegőt, majd kifújta, és a csarnok közepén felfüggesztett

ÉRKEZÉSEK/INDULÁSOK monitorsor felé vette útját, anélkül hogy visszanézett volna. Ha visszanéz, meglátta volna az Errol Flynn-bajszos fiatalembert, amint máris a tartályban kotorászik, hogy ugyan mitől vált meg ilyen sietve az a napszemüveges, piros kendős lökött tyúk. Az ifjúnak nagyon is úgy rémlett, hogy egy hitelkártya volt az. Persze valószínű, hogy téved, de jobb az ilyesmiről személyesen megbizonyosodni. Az embernek néha szerencséje van. Néha? Egy túrót – inkább eléggé gyakran. Elvégre nemhiába nevezik ezt az országot a korlátlan lehetőségek földjének!

9

Nyugati irányban a legközelebbi nagyobb város csak kétszázötven mérföldre volt, és Rosie úgy érezte, ez nem elég. Választott hát egy még

(34)

nagyobbat; az ötszázötven mérfölddel odább volt. Tóparton épült, akár az ő városuk, de már a következő időzónába tartozott. Fél óra múlva indul oda a Continental Express járata. Rosie a pénztárfülkékhez ment, és beállt az egyik sorba. A szája kiszáradt, szíve ismét hevesen kalapált. Az előtte álló éppen végzett a jegyvásárlással, de mielőtt még átadta volna a helyét, Rosie gyorsan a szájához kapott, hogy elfojtsa a feltoluló, kellemetlenül forró böfögést, amelynek íze a reggeli kávéjára emlékeztetett.

Nehogy akár az egyik, akár a másik nevedet használd, figyelmeztette magát. Ha kérdezik, találj ki egy harmadikat.

– Mit óhajt, asszonyom? – nézett fel rá a pénztáros az ingatagon az orra végére biggyesztett fél-szemüveg mögül.

– Angela Flyte – mondta. Így hívták az aubreyville-i középiskola alsó tagozatában a legjobb barátnőjét, aki egyszersmind az utolsó barátnője is volt. A felső tagozatban már együtt járt azzal a fiúval, aki aztán, az érettségi utáni héten, feleségül is vette, és azóta kétszemélyes birodalomban éltek, ahová nemigen engedtek be turistákat.

– Mi tetszik, asszonyom?

Rosie rádöbbent, hogy úti cél helyett nevet mondott, és hogy ez (a hapsi nyilván most azt nézi, nem hagyott-e nyomot a kényszerzubbony a nyakamon vagy a csuklómon)

milyen kínos hatást kelthetett. Elpirult zavarában, és kapkodva próbálta rendezni gondolatait.

– Elnézést – mondta, és baljós előérzete támadt: bármit tartogasson számára a jövő, ez az egyszerű, bűnbánó szócska úgy kíséri majd végig útján, mint kóbor kutyát a farkához kötözött konzervdoboz. Tizennégy éven át választotta el bezárt ajtó a külvilágtól, és most úgy érezte magát, mint rémült egér, amelyik tévedésből a konyha padlójában vájt magának lyukat.

A pénztáros mereven nézte, és szemében a mókás félüveg fölött most már nyílt türelmetlenség tükröződött.

– Szóval, asszonyom, óhajt valamit vagy sem?

– Jaj, hát persze. Kérnék egy jegyet a tizenegy óra öt perces járatra. Van még rajta ülőhely?

(35)

– Csak oda – mondta Rosie, és ahogy ráeszmélt az állítás észveszejtő vakmerőségére, ismét elöntötte arcát a vér. Mosolyogni próbált, aztán, valamivel határozottabban, megismételte: – Csak oda kérném.

– Az annyi, mint ötvenkilenc dollár és hetven cent – mondta a pénztáros, és Rosie térde elgyengült a megkönnyebbüléstől. Sokkal nagyobb összegre számított, sőt arra is felkészült, hogy a pénze nagy része rámegy az útiköltségre.

– Köszönöm – mondta, a pénztáros pedig kiérezhette hangjából az őszinte hálát, mert felnézett az éppen maga elé húzott nyomtatványról, és rámosolygott; szemében már nyoma sem volt az iménti rosszalló türelmetlenségnek.

– Nagyon szívesen – mondta. – Poggyász is van, asszonyom?

– Poggyász? Nem, az nincs… – motyogta Rosie, és egyszer csak megijedt a férfi nézésétől. Valami magyarázaton törte a fejét – hát persze hogy gyanút kelt, ha egy magányos nő csak így, az egy szál retiküljével vág neki egy ekkora útnak –, de semmi sem jutott az eszébe. Ám egykettőre kitűnt, hogy nem is kell magyarázkodnia. A pénztáros nemhogy nem gyanakodott, de még csak érdeklődést sem mutatott. Éppen csak bólintott, és hozzálátott a jegy kitöltéséhez, Rosie-ban pedig kényelmetlen felismerés öltött formát: korántsem fehér holló ő a Portside pályaudvaron. Ez az ember itt nap mint nap találkozik hasonló, sötét szemüveg mögé rejtőző nőkkel, akik más időzónákba váltanak jegyet, és látszik rajtuk: idejövet rég elfelejtették, kik is ők valójában, mire készülnek, és miért teszik, amit tesznek.

10

Rosie-t mélységes megkönnyebbülés fogta el, amikor a busz – egy percet sem késve – ormótlanul kifarolt az állomásról, balra kanyarodott, áthajtott a Trunkatawny hídon, majd nyugati irányban megindult az I– 78-ason. Amikor a városból kivezető harmadik kijáratot is elhagyták, megpillantotta a rendőrség új, háromszögletű, üvegfalú épületét. Arra gondolt, a férje alighanem ott van az egyik hatalmas ablak mögött, sőt talán ki is néz az autópályán tovaguruló hosszú, fényes autóbuszra. Lehunyta szemét, és százig számolt. Mire ismét felpillantott, az épület eltűnt. Remélhetőleg mindörökre, gondolta.

Figure

Updating...

References

Updating...

Related subjects :