ANDERSEN-DÍJAS ÍRÓK
Sziget a romok között
Uri Orlev
animus
Budapest, 2003
A fordítás a The Island on Bird Street című angol kiadás alapján készült, a The Institute for the Translation of Hebrew Literature engedélyével.
Fordította: Kodaly Dániel
Magyar Kiadás © Animus Kiadó 1301 Budapest, Pf.: 33 animus@axelero.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
ISBN 963 9307 84 X ISSN 1587 7248
Felelős kiadó: Balázs István Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft. Borítóterv: Beleznai Kornél
Előszó
Képzeld magad elé a várost, amiben laksz, vagy ami a lakóhelyedhez a legközelebb esik. Képzeld el, hogy elfoglalta egy idegen hadsereg, és a lakók egy részét elkerítették a többiek-től: mondjuk mindenkit, akinek fekete vagy sárga a bőre, vagy zöld a szeme. És képzeld el, hogy nem egyszerűen különválasztották őket, hanem az a fallal körülvett városnegyed a börtönük is. A fal végighalad egyes utcákon, keresztez másokat, néha még egy házat vagy udvart is kettéoszt. Az elkerített negyedben minden ugyanolyan marad: a mozik, az iskolák, a mulatók, a különféle boltok, a kórházak. De a fal bejáratánál őrök állnak, és csak külön engedéllyel lehet ki- és belépni. A boltokba alig érkezik áru, és persze a tömegközlekedés is enyhén szólva akadozik. A kocsik és a villamosok eltűntek, az utcákat "riksák"* járják. Rádiót szintén hiába keres az ember. Azokat rögtön a megszállás után elkobozták. A tévét pedig még nem találták fel. Ha a megszállás előtt gazdag voltál, most is megvehetsz magadnak mindent, még mulatókba is járhatsz. Bár ehhez nagyon gazdagnak kell lenned, és figyelned kell a kijárási tilalomra. Ha pedig bátor vagy és eltökélt, megpróbálhatsz élelmiszert csempészni a falon túlról. Ha elkapnak, lelőnek, még akkor is, ha gyerek vagy. Ha viszont sikerrel jársz, másnapra dúsgazdag lehetsz. Legközelebb felfogadhatsz valakit a piszkos munkára, és nem kell kockáztatnod az életedet. A gazdagok és szegények közti különbség itt nem az életkörülményekben és ruházatban mutatkozik meg, hanem élet-halál kérdése: a gazdagok tudnak mit enni, a szegények éhen halnak.
Én egy ilyen városban, Varsóban éltem a második világháború alatt, annak is a zsidók számára elkerített negyedében, a gettóban.
* Ezek háromkerekű kocsik, amiket hátulról, pedálozva hajt a sofőr, s három sovány vagy két kövér utas fér el rajtuk.
Emlékszem, anyám nem volt hajlandó kimenni az utcára, mert nem akarta látni a sok kenyérért kolduló gyereket, akiknek nem adhatott semmit. Az öcsém és én voltunk a fő gondja, ha másoknak adott volna abból a kevésből, azt a mi szánktól vette volna el. Emlékszem, egyik reggel épp "iskolába" mentünk (ami csak egy szűk szoba volt, három diákkal és egy tanárral), mikor egy férfi kikapta a kezemből az uzsonnás zacskót, és a papírral meg a madzaggal együtt megette a szendvicsemet. Nem értettem, hogy ehette meg a madzagot is - a papír még rendben van, de a madzag? Aztán két jól öltözött férfi jelent meg, és megverték, amiért ételt lopott egy gyerektől.
szültek. És születésnapokat tartottak.
Egy nap a megszálló hatóságok úgy döntöttek, az elkerített negyed lakóit elszállítják valahová, messzire. Ma már tudjuk, hogy megsemmisítő táborokba hurcolták őket. Egy kis bőröndöt vagy hátizsákot vittek csak magukkal, minden mást hátrahagytak. Az otthonuk ugyanúgy nézett ki, mint előtte, bútorokkal, ruhákkal, ággyal, könyvekkel. A bejárati ajtót nyitva hagyták, mert ez volt a parancs.
A gettó olyanná vált, mint egy kísértetváros. Itt-ott maradt csak egy-egy élő sziget - gyárak, ahol a munkások ingyen készítettek mindenfélét a megszállóknak: vastag zoknit, csizmát, kötelet, kefét. Mindegyik gyár mellett egy munkásszálló állt.
A nagynéném, az öcsém és én egy ilyen házban laktunk, ameddig a munkásoknak engedték, hogy maguknál tartsák a gyerekeiket. Anyám akkor már nem élt. Emlékszem, a nagynéném mindig elküldött két ismerős férfival szenet keresni a kihalt házakba. Akkoriban még szénnel fűtöttünk télen, és szénfűtésű tűzhely állt a konyhában. Ugyanúgy, ahogy ebben a könyvben olvashatjátok, fali átjárókon és padlásokon surrantunk végig, és összegörnyedve futottunk át az utcán két ház között. Szenet kerestünk ugyan, ám ha a két férfi nem figyelt, én mindig besurrantam a gyerekszobákba, és könyveket kerestem, meg bélyegeket a gyűjteményembe. Amikor hazatértem egy-egy kis csomag kinccsel, az öcsém sárgult az irigységtől. Persze, ha valamelyik bélyegből kettő volt, azt nekiadtam, és a könyveket is, miután elolvastam őket. Robinson történetét is így találtam.
Ezzel el is érkeztünk a mi könyvünkhöz, a Sziget a romok közötthöz. Alex, történetem hőse, egy romos házban bújik el, amit a háború elején bombatalálat ért. A környező házak ellenben sértetlenek, és tele vannak a gettóból elhurcolt lakók holmijaival. A romos ház majdnem olyan, mint egy lakatlan sziget. Alexnak itt kell várnia, míg megérkezik az édesapja. De apja sokáig nem jön, és Alex kezd arra gondolni, talán nem is fog. Így hát egyedül kell ellátnia magát hosszú hónapokon keresztül. A többi házból szerez élelmet és egyéb holmikat, mint a hajótörött Robinson a hajóroncsból. A különbség az, hogy Alex nem tud növényeket ter-meszteni, és rejtőzködnie kell. Látja viszont a búvóhelyéről a világ többi részét, mert a romos ház mellett pont ott a gettó fala. Egy lyukon keresztül figyeli azokat az embereket, akiket nem vesz körül fal, bár a megszállók kegyetlenkedéseit nekik is el kell szenvedniük. Még gyerekeket is lát, akik reggelente iskolába mennek - és egészen közelinek tűnnek, pedig olyan távol vannak tőle, mint Robinsontól a legközelebbi lakott vidék ...
Uri Orlev Jeruzsálem, 1983
1
Felriadtam. Apa a földön ült, egy égő gyertya mellett. Még kába voltam, álomittas. Ásítottam egyet, és megpróbáltam folytatni az álmot. Néha sikerül, ha még nem vagy egészen éber. Anya azt mondta, az a fontos, hogy ne nézzek ki az ablakon. De az ablakban most úgyse látszott semmi, mert odakint sötét volt.
Kíváncsi voltam viszont, mit csinál apa a földön. Apró fémdarabokat láttam nála. Hallottam, ahogy zörögnek. Apa megtörölgette őket, és végignézett rajtuk. Aztán észrevette, hogy ülök. Először betakarta az egészet a kezével, mintha valami titok lenne. De addigra kitaláltam, mi az. Megláttam a ravaszt és a markolatot. Apának pisztolya van! Egyszeriben teljesen éber lettem. Németeket akar ölni?
Anya még mindig nem jött haza. Ismerősökhöz ment át az A gettóba, és azóta nem láttuk. Ez egy, talán másfél hete történt. Először azt hittük, elfogták és kivitték dolgozni valahova a gettó környékére. Utána arra gondoltunk, pár napra átszállították egy másik helyre. Végül kezdtük úgy vélni, Németországba vitték. Onnan alig-alig hozott levelet a Vöröskereszt, és ha hozott is, sose lehetett tudni, hogy az írója a valóságot mondja-e, vagy amit lediktáltak neki.
Apa egy percig nézett rám, aztán levette a kezét az alkatrészekről. Kérdezgetni kezdtem őt, de csendre intett - talán Grynék miatt, akik a szomszéd szobában aludtak. Kikászálódtam az ágyból, és én is odaültem a gyertyához.
- Igazi? - kérdeztem suttogva. - Igen - mondta, és elmosolyodott.
Mintha nem tudtam volna. De így is nehéz volt elhinni.
Sose hallottam arról, hogy a gettóban valaki pisztolyt szerzett volna. Persze a gyerekeket nem avatták be az ilyesmibe. - Mihez kezdesz vele?
- Kitisztítom és megolajozom, hátha használnom kell. - Arra, hogy németeket ölj vele?
- Igen, Alex - felelte apa. - Mikor…? Már holnap…? - Nem, nem. Ne aggódj.
Apa hűséges társa voltam mindenben. Bunkert építettünk Grynékkel, búvóhelyet csináltunk kettőnknek a plafonban, javítgattunk ezt-azt a ház körül. Azt azonban nem akarta elárulni, hogy pisztolya van. Ám miután már úgyis láttam, megmutatta, hogyan kell a fegyvert szétszedni és össze rakni, megtisztítani, megolajozni, és használat előtt letörölni róla az olajat.
- Te honnan tudod mindezt? - Voltam katona - felelte. - Sose mesélted.
- Nem volt életem legboldogabb korszaka. Én még szerencsésnek mondhattam magam, mert bejutottam a bokszcsapatba. De a többi zsidónak nagyon nehéz dolga volt, és ettől én is rosszul éreztem magam.
A fegyver egy olasz Beretta volt, hétlövetű. Apa egyenként kiszedte a töltényeket és elmagyarázta a felépítésüket. Egy pillanatra elgondolkozott. Aztán, mintha hirtelen el-határozásra jutna, megszólalt:
- Megtanítalak lőni.
Meg is tanított. Ma is fejből fújnám, ha éjszaka ráznának is fel: 1934-es olasz Beretta, űrméret 9 milliméter, csőhossz 92 milliméter, teljes hossz 149 milliméter, súly 680 gramm.
Attól kezdve éjjelente letelepedtünk a padlóra, és én gyakoroltam a pisztoly összeszerelését. Megtanultam az alkatrészek nevét, azt, hogy mi mire jó, s hogy hogyan kell célozni. Hasra feküdt, és maga elé tartott egy kartonlapot, aminek kis lyukat fúrt a közepére. Én céloztam, aztán meghúztam a ravaszt.
- Bumm! - mondtam.
Apa a lyukon átkukucskálva meg tudta állapítani, pontosan célzok-e.
- Egy nap, Alex, ezek a leckék megmenthetik az életedet - jegyezte meg. - Ki tudja, mikor ér véget ez a háború.
Sóhajtott. A háború már három éve tartott. A második világháború. Apa emlékezett az elsőre is. Egyszer keserűen megjegyezte:
- Ha kis szerencséd van, a harmadikat is megéred. Vajon ezt úgy értette, hogy legyen hosszú életem, vagy hogy lesz még háború? Mikor rákérdeztem, elmesélte, hogy az első világháború végén mindenki azt hitte, ez volt az utolsó, most meg tessék, itt vagyunk egy újabb közepén. De az előző háborúban nem öltek zsidókat. Legalábbis nem célzatosan, bár zsidók mindenhol harcoltak és néha egymást is megölték. Apa szüleinek a házában német tisztek is laktak, és mindenkivel nagyon udvariasan viselkedtek. Fura gondolat. A legrosszabb, amit tettek, az volt, hogy leszedték a bronzkilincseket és elvitték beolvasztani. És az egyikük Lunya néni barátja akart lenni, amitől nagymama begurult. De miért viselkedtek akkor olyan rendesen, most meg nem?
Nem csak apa nem tudta a választ. Először senki nem hitte el, hogy a németek különleges táborokba szállítják, és megölik a zsidókat.
Apával pár háznyira laktunk a gyártól, ahol a németeknek készítettek kötelet. Apa hajnalban elment a gyárba, én pedig elbújtam a mennyezeti kis zugban, ha nem döntött úgy, hogy inkább a bunkerba menjek. Attól függött, milyen hírek jártak aznap. Néha még a gyár raktárába is elvitt a titkos padlásátjárókon keresztül. Az öreg Boruch, a raktáros megtanított mindenféle csomót kötni, és annyi dologról mesélt nekem, hogy úgy éreztem, legalább olyan bölcs, mint Salamon király. A pisztolyról viszont nem szóltam neki, mert apa megtiltotta.
Apa mindig magánál hordta a pisztolyt. Varrt magának egy bőrtokot, amit a hóna alá csatolt, és abba csúsztatta bele. Éjszaka a párnája alá tette. Nem félt, hogy a németek rajta-kapják, mert azok álmukban se gondolták volna, hogy egy zsidónál fegyver lehet.
Miközben a raktárt felügyel te, Boruch egy kis elektromos vízforralóval teát készített. Ha bejött vagy kiment egy bálányi kötél, felírta egy listára. A bálákat két gyári munkás pakolta fel egy teherautóra, amit németek vezettek. Egyikük, egy szőke, mindig cigarettával kínálta Boruchot, ő viszont sose adott neki teát. Volt azonban egy másik, aki üvöltözött Boruchhal, és ráparancsolt, hogy segítsen cipekedni. Néha bele is rúgott. Mikor elmentek, Boruch megtörölte verejtékező homlokát, nyögve leült, megtapogatta a bal bokáját, közvetlenül a cipő fölött, és mormogott valamit.
Egyszer megkérdeztem tőle: - Fáj a lábad, Boruch?
Tétovázva rám nézett, aztán feltűrte a nadrágszárát. A cipőjébe egy nagy konyhakés volt beletűzve.
- Egyszer a vén Boruch lerendezi a dolgot valamelyikkel.
- Én pedig egyszer... - kezdtem, de még időben észbe kaptam. - Egyszer én is szerzek egy ilyen kést - böktem ki végül.
- Kicsi vagy te még ehhez - legyintett Boruch.
Pedig egy merénylet gyerekjáték lett volna, mivel egyik németben se merült fel, hogy egy zsidó az életükre törhet. A raktárt felügyelő katona például egy lezárt bőrtokban hordta a pisztolyát. Ahhoz, hogy előhúzza, előbb ki kellett volna nyitnia, Boruch pedig addigra simán leszúrhatta volna. Hátulról pofonegyszerű lett volna. Lehet, hogy nem a legbecsületesebb dolog, de apától egyszer azt hallottam, a németek ellen nem kell tisztességesen harcolni, mert ők felrúgták az összes szabályt még az elején. De apa ugyanúgy nem használhatta a pisztolyát, mint Boruch a kését, mert ha csak egy karcolás ér egyetlen németet is, szörnyű lett volna a bosszú, a többiek rengeteg embert legyilkoltak volna, férfiakat, nőket,
- Nem is tudjuk, hogy a táborokban tényleg megölik-e a zsidókat - jegyezte meg egyszer apa.
- Már hogyne tudnánk! - felelte Boruch. - Én beszéltem egy fiúval, aki megszökött. Nem meséltem?
Apa felsóhajtott. Szerette volna azt hinni, hogy anya még visszatérhet.
- Ha olyan biztos vagy benne, Boruch - szólalt meg -, miért nem teszel valamit? - Teszek - mondta Boruch, és rám kacsintott. - Vigyázok a fiadra.
Apa visszament dolgozni.
Boruchhal Hitlerről is beszélgettem. Boruch sose látta őt személyesen, de sok könyvet olvasott róla. Még egy olyan könyvet is olvasott, amit maga Hitler írt.
- Vegyük Napóleont - példálózott. - Az ő háborúiban is sok ezren haltak meg. Éhínség, járvány pusztította az embereket. De Hitler olyasmit csinál, amit előtte soha senki. Gyárakat épít, melyekben úgy mészárolják az embereket, mint a marhákat a vágóhídon. Ez a különbség. És ezért fogja elveszteni a háborút. Úgy fog megdögleni, mint egy veszett kutya. Németországot porig rombolják, az ő nevét pedig az idők végezetéig átkozni fogják.
- Jobb lenne - mondta apa -, ha egyszerűen kitörölnék a nevét mindenünnen. Mintha nem is létezett volna.
- Nem, nem lenne jobb! - ellenkezett Boruch. - Mindenre emlékezni kell, hogy az emberek tudják, mi történik, ha egy őrültet választanak vezetőnek. Hogy megértsék, vannak idők, amikor még a gyerekeket is meg kell tanítani a fegyverrel bánni.
Apára pillantottam.
2
Volt egy kis fehér egerem. Egyedül ő maradt meg társai közül, miután a régi házunkból a gettóba kellett költöznünk.
Egyesek utálják az egereket, mások félnek tőlük. Pedig az egér igenis lehet ugyanolyan házi kedvenc, mint egy macska, kutya vagy kanári. Csak kisebb, kevesebbet eszik és kevesebb a gond vele, persze csak ha tudod, hogy kell bánni vele. Boruch egyszer bevallotta, hogy utálja őket. Nem mondta el egyből. Először csak arra kért, ne hozzam magammal az egeret a raktárba. El fog szaladni a kötélbálák közé, és sose találom meg. Azt feleltem, ha fütyülök neki, visszajön, majd meglátja. Ettől nagyon megszeppent, pedig a németektől egyáltalán nem félt.
- Nem, kösz - tiltakozott.
Figyelmeztetett, hogy a raktárban szürke egerek laknak, és megölik majd az én egeremet. Sose láttam ott szürke egereket, de Boruch azt állította, a padló lyukaiban élnek.
- De miért ölnék meg? - Mert fehér.
- Lehet, hogy összebarátkoznak.
- Akkor meg sose látod többé. Összeáll egy egérlánnyal, és eltűnik vele. - Lehet, hogy ő is lány.
- Akkor egy fiúval.
Úgyhogy végül otthon hagytam az egeremet. Hógolyó volt a neve. Reggel elmondtam neki, hogy este vissza jövünk apával, nem kell aggódnia. Apa nevetett, mikor látta, hogy az egérhez beszélek.
- Te is mindig beszéltél Rexhez - vágtam vissza. Rex a kutyánk volt. Elhoztuk magunkkal a gettóba, de meghalt, mert már öreg volt.
Apa rám hagyta a dolgot.
Hógolyó különleges egér volt. Kivételesen okos. Ezért is maradt életben, miközben a többiek a ketrecben mind megbetegedtek és meghaltak. Apa szerint az okosságnak semmi köze ahhoz, hogy nem fertőződött meg. De Hógolyó mindig is kicsit más volt, mint a többiek. Már akkor észrevettem, mikor még többen is éltek.
Nem tudom, hogy bírtam volna ki teljes napokat nélküle, hajnaltól sötétedésig, egyedül kuporogva a mennyezetben vagy a bunkerban. Csak ülni ott, és olvasni... Apa nem is mindig talált nekem új könyveket. A jó könyveket kétszer, háromszor is el lehet olvasni. Például a
Robinsont. Vagy a Grant kapitány gyermekeit. De képtelenség minden nap reggeltől estig
olvasni. Úgyhogy mikor már nagyon elegem volt az olvasásból, Hógolyóval játszottam. Elrejtettem az ennivalóját és figyeltem, ahogy megkeresi. Mindenfelé szaglászott, míg rá nem talált az elemózsiára. Majdnem mindig sikerült neki. Ha nem egy helyen rejtettem el az egészet, tovább keresgélt, bekukkantott a rongyok és párnák alá, míg összeszedegette a harapnivalóját.
Bár beszéltem hozzá, tudtam, hogy nem értheti, mit mondok, még ha figyel is rám. De jobb volt így, mint magamban beszélni, mintha bizony félnótás lennék. Elmondtam Hógolyónak, hogy nemsokára véget ér a háború, és akkor veszek neki egy szép, nagy ketrecet. És hozok sok barátot, hímeket és nőstényeket is, mert nem tudtam, ő fiú-e vagy lány.
A búvóhelyről nem jöhettem elő egész addig, míg apa este haza nem ért, és jelzett nekem. Akkor se jöhettem volna ki, ha egész éjszaka és rákövetkező nap is távol marad. Ez sose fordult elő, de a biztonság kedvéért bekészítettünk több napra elegendő élelmet és vizet. Még a vécére se mehettem ki. Egy vödröt kellett használnom. Apa megígérte, hogy ha (isten ments) történik vele valami, akkor értem jön majd valaki, például Boruch. De erre nem szerettem gondolni.
Fiatal korában bokszolt. Biztos voltam benne, hogy ő a legerősebb ember a gyárban. És pisztolya is volt. És jóképű volt. Anya nem véletlenül ment hozzá feleségül.
De azért ha este hazaért és füttyentett, rögtön a karjába ugrottam és átöleltem, szóval lehet, hogy mégis aggódtam napközben, csak nem vettem észre. Apa mindig feldobott a levegőbe, bár már elég nagy voltam, aztán elkapott és megpuszilt.
Miután hazajött, leült pihenni, én pedig vacsorát készítettem neki. Butaság, hogy a fiúk nem tudnak főzni, vagy hogy a főzés nem fiúknak való munka. Boruch is mondta, hogy a világ legjobb szakácsai férfiak. Meséltem neki, hogy mindig én főzök esténként teát és főtt krumplit kettőnknek.
- No, egyszer majd hívj meg vacsorára - felelte.
Meg is hívtam. Ő pedig eljött. Hozott magával szalámit, meg másfajta kenyeret, mint amit a gyárban kaptunk. Hógolyót ezúttal nem raktuk fel az asztalra. Ott kucorgott a dobozában, amiért sajnáltam. De hát a vendég az első.
Vacsora után apa és Boruch a háborúról kezdett beszélgetni. Elővettek egy nagy térképet, és arról vitatkoztak, mekkora veszteségeket szenvednek a németek az orosz fronton. Mutogattak az ujjukkal, meg ceruzával jelöltek meg részeket. Aztán sakkoztak. Mindketten nagyon fáradtak voltak, ezért nem játszották végig a partit, aminek én örültem, mert egyiküket sem szerettem látni vesztesként. Néha olyan elszántan játszottak, hogy szólni se lehetett hozzájuk; úgy tűnt, valami háború folyik köztük, nem egy egyszerű játék.
Szerettem, ha elalvás előtt apa leült az ágyam mellé, és beszélgettünk.
Egyszer, még kiskoromban, mikor anya még velünk volt, nagyon megharagudtam rá. Anyáról beszéltünk, és apa megjegyezte, hogy ha nem anyát veszi el, én meg se születtem volna. Sőt! Ha nem pont akkor születek, amikor, én akkor sem léteznék. Nagyon mérges lettem. Nem voltam hajlandó szóba állni vele, amíg meg nem ígérte, hogy soha többé nem hozza ezt az ügyet szóba. Mert mi az, hogy ha nem anyát veszi el?!
Ráadásul egyébként is csak azt tudtam elképzelni, hogy én mindenképp léteznék. Lehet, hogy mások lennének a szüleim, és máshogy néznék ki, de akkor is én lennék az. Talán nem is most élnék. Talán egy másik korban. Mondjuk, a háború után születek csak meg. Jó is lett volna...
Apa vitázott velem, anya meg közbeszólt, hogy születhettem volna lánynak is. Ezt elfogadtam ugyan, de nem éreztem, hogy ellentmondana annak, amit gondoltam. Csak vicces volt rágondolni.
Anya az én oldalamra állt a vitában. Szólt apának, hogy ne piszkáljon. Ha én ezt érzem, mondta, akkor nekem így helyes. Ebbe senki sem szólhat bele. És ha apa másképp érzi, akkor neki úgy helyes. Ezekről a dolgokról nem lehet vitatkozni. Csak elmondhatja az ember, ő mit gondol.
Ez az emlék is közrejátszhatott abban, hogy később anya pártjára álltam a cionizmussal* kapcsolatban. Apával eltért a véleményük. A háború előtt apa hallani sem akart róla, hogy kivándoroljunk Palesztinába. Otthon érezte magát Lengyelországban. Anya nem.
- Túl érzékeny vagy - közölte apa. - Ha valaki kinyújtja a nyelvét, rögtön azt hiszed, téged akar bántani. Na és, ha zsidó vagy? A protestánsokat és mohamedánokat is gúnyolják.
Anya azt felelte, az nem ugyanaz, és hajba kaptak. Újra és újra előhozták ezt a témát, még akkor is, amikor már úgyse mehettünk volna Palesztinába**.
Nem pontosan emlékszem, anya miket mondott. Borzasztóan bonyolult volt az egész, egy végeérhetetlen vita. Néha rettenetesen komolyan vették, máskor csak viccelődtek róla. Például apa azt mondta:
- Tudod, ki a cionista? Egy gazdag zsidó, aki fizet azért, hogy a szegény zsidó kivándoroljon Palesztinába.
Anya először nevetett ezen. Én nem. Nekem el kellett magyarázni. De később, mikor apa újra és újra elsütötte ezt a viccet, anya feldühödött tőle.
Apa azt mondogatta, hogy mindannyian emberek vagyunk. Mindegy, milyen a bőrszíned, mekkora az orrod, milyen néven nevezed Istent. Akkor meg mit számít, hol él az ember, itt vagy Honoluluban? Ezt meggyőzőnek éreztem. De anya csak sóhajtott, és annyit felelt:
- Bárcsak igazad lenne...
Egyik megjegyzése, a fáról szóló hasonlat, megragadt bennem.
- Persze, hogy ugyanolyan ember vagy, ha kínainak vagy afrikainak vagy indiainak születsz. De ha már megszülettél, nem tagadhatod meg a gyökereidet. Ha egy fának elvágod a gyökereit, elpusztul. Az emberek nem pusztulnak el, ha megtagadják a múltjukat, de nem lehetnek önmaguk. Ha felnőnek, szomorúak és torzak lesznek, s nem csak ők, a gyerekeik is.
Apa mást gondolt. Szerinte a második vagy harmadik nemzedéknél ez már nem probléma. De elismerte, hogy a zsidóknak mélyre nyúló gyökereik vannak, még azoknak is, akik keresztények lettek. Vajon apa is keresztény akart lenni? Nem hiszem. Az gyávaság lett volna, és apa aztán nem volt gyáva. Na mindegy, szóval anya azért akart Palesztinába menni, hogy hű maradhasson a gyökereihez, amit Lengyelországban veszély fenyegetett. Csak azért álltam az ő pártjára, mert korábban ő is mellém állt. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy igaza van-e.
* Cionizmus: a zsidó nemzeti állam (Izrael) létrehozását, később annak megsegítését célzó mozgalom.
** Palesztina: a történet idején brit fennhatóság alatt álló terület, melyen a cionisták meg akarták alapítani Izrael államot
3
Olyan váratlanul történt az egész. Senki sem készült fel rá. Nem keringtek róla pletykák, nem célozgattak a lengyel munkavezetők. Lehet, hogy ők sem tudták. Aznap reggel mindenki szokás szerint bejött a gyárba. Én Boruchnál voltam a raktárban. Hógolyó otthon maradt. Nyitva hagytam a dobozát, mert ha egész nap benne kellet lennie, sírt. Apa megnyugtatott, hogy nincs sehol a lakásban rés, amelyen keresztül Hógolyó kijuthatna.
- És ha rág valahol egy lyukat? - Ó, addig mi bőven hazaérünk!
Mielőtt hazaküldték volna a lengyeleket, lengyel és zsidó rendőrök meg német katonák vették körül a gyárat. Nagy rohangálás támadt, s hamarosan kiderült, hogy nemcsak én szoktam bujkálni a gyárban, hanem más gyerekek is. Senki se tudta, mit tegyünk. Próbáljunk az utcán át menekülni? Az ablakon kipillantva ez lehetetlennek tűnt. Volt azonban egy titkos járat a tetőre, onnan pedig az üres tetőlakásokon és padlásokon keresztül tovább lehetett haladni. Mielőtt eldönthettük volna, hogy hazaszökünk és elrejtőzünk a mennyezetben vagy a bunkerban, lövések dördültek. Valaki köpött: elárulta, hol az átjáró. Kit lőttek le? Örültem, hogy itt vagyok apával, és nem egyedül a búvóhelyen.
Mindig az volt a legnagyobb félelmem, hogy apát elfogják, és én egyedül maradok a mennyezetben vagy lent a bunkerban. Megígérte ugyan, hogy egy-két napon belül valahogy visszajut hozzám. De mi van, ha mégsem? Hiszen anya is így búcsúzott tőlünk.
Apa rohant be a raktárba. - Válogatás - közölte.
Tudtam, hogy ez mit jelent. Mindenkit kitereltek az udvarra, aztán egyenként át kellett menni egy kapun, ami előtt a német gyártulajdonos és lengyel üzlettársa állt, rendőrök társaságában. Ők döntötték el, ki marad a gettóban, és kit visznek el. Persze a gyerekeknek és öregeknek esélye sem volt. Sem annak, aki gyerekkel érkezett.
Boruch rávágta, hogy ő nem megy ki. Elrejtőzik. Utána majd szerez egy érvényes munkaengedélyt. Ő ismerte a lengyel társtulajdonost, mert a háború előtt munkavezetőként dolgozott nála. Így szerezte ezt az állást, amitől az élete függött.
Néha, mikor egyedül kuksoltam a búvóhelyen, azon töprengtem, milyen lehet, ha tőlem függ mások élete. Elképzeltem, hogy például megmentenék mindenkit, akinek rés van az elülső fogai közt, mert nekem is az volt. Hahó! Apának és Boruchnak nem ilyen a foga. Akkor valami mást kell kitalálni; mondjuk kék a szeme. De jogom lenne megmenteni három olyan embert is, akinek barna. Az egyik természetesen anya volna, a másik apa és Boruch. A többi barna szeműnek elém kéne járulnia. A kis Joszi lenne a következő, mert Grynék közül ő volt a legkedvesebb. De ez ostobaság. Hogy választhatnék ki egyetlen gyereket egy egész családból? Módosítanom kellett: megmenthetek tíz embert is. A végén mindig rosszkedvű lettem, talán mert olyan késő volt, és apa még mindig nem ért haza.
Miért adott a lengyel üzlettárs olyan munkát Boruchnak, amihez már öreg volt? Talán a barátságuk miatt. Bár az is igaz, hogy Boruch, öregsége ellenére, még mindig erős és egészséges volt, és jól tudott dolgozni.
Boruch odakúszott hozzám a kötélbálák közé, és várta, hogy dönt apa. Apa töprengett. Tudta, hogy elvinnének engem. Ha ellenállna, az csak rontana a helyzeten, ezért úgy döntött, ő is elrejtőzik. Bemásztunk jó mélyre a kötelek közé, és apa odavonszolt egy nagy, nehéz bálát, hogy eltorlaszolja az utat.
Sípolást hallottunk. Rendőrök rohantak fel az emeletre, hogy lezárják a tetőt. Aztán lépések haladtak az udvar felé. Egy kisfiú a mamájáért kiáltozott. A zsidó rendőrök azt kiabálták:
- Mindenki lefelé! Aztán németül:
- Alle runter gehen!
Elkezdték átkutatni a gyárat a földszinttől a padlásig. Elértek a raktárhoz, hallottuk, ahogy beszélgetnek. Visszatartottuk a lélegzetünket; átöleltem, és megtapogattam, nála van-e a pisztoly. Nála volt.
Elkezdték odébb tologatni a kötélbálákat. Honnan jöttek rá? Megint egy spicli. Lehet, hogy azt hitte, ettől megmenekül. A spiclik a németeknél is rosszabbak voltak. A németekről tudni lehetett, hogy nem szabad bízni bennük. Nem titkolták, hogy gyilkosok. Még koponya alakú kitűzőket is viseltek az egyenruhájukon. Ha egy spicli mosolygott rád, úgy tett, mintha a barátod lenne, aztán a hátad mögött beárult. Azt hitték, ezzel időt nyernek maguknak. Mint a németek, akik azt hitték, megnyerik a háborút - de a végén fizetniük kell majd azért, amit tettek. És a spicliknek is. De nekik hamarabb. Ezt mondta Boruch, és ő tudta. A németek ugyanis megölik a spicliket is, mielőtt vesztenének. Egyetlen spicli sem ússza meg.
Furcsa dolog jutott eszembe, mikor elkaptak minket. Azt gondoltam: még szerencse, hogy Hógolyó otthon van. Mintha ő is zsidó lenne, és őt is megverték és kivonszolták volna, mint minket.
Boruchot fenékbe rúgták. Egy rendőr apába is belerúgott.
Apa megpördült, mire a rendőr hátralépett. Pedig apa nem fenyegette meg. Az utolsók közt voltunk, akiket kivittek az udvarra. Mikor elkezdődött a válogatás, apa és Boruch veszekedni kezdett miattam. Igazából nem veszekedtek, csak nem értettek egyet. Mindketten kötötték az ebet a karóhoz. És a döntésre alig volt idő. Boruch azt akarta, hogy apa menjen át a kapun nélkülem. Őt természetesen jobbra küldik. Boruch és én később jövünk. Minket balra küldenek. A válogatás nem arról szólt, hogy ki a jó és ki a rossz. Olyan csak a mennyországban van.
- Ismered azt a romos házat az utcánkban? - suttogta Boruch. - A hetvennyolcasat. Ott elrejtem a fiút, és te érte mégy.
Az utca elején levő házról volt szó, arról amit még a háború elején bombatalálat ért. Tudtam, hol van. Apa is.
- Hogy rejted el?
- Azt bízd rám - súgta Boruch.
Aztán Boruch hozzátette, hogy nekem egy élő apára van szükségem, úgyhogy apa viselkedjen okosan. De Apa még mindig nem akart belemenni. Ő mást tervezett, bár az nem is volt igazi terv. Azt mondta, velem megy át. Nyilván balra küldenek minket, Boruchhal együtt. Aztán majd valahol útközben eliszkolunk. Mikor a vonathoz visznek. Vagy az ál-lomáson. Még a vonatból is kiugorhatunk. Apa egy kalapácsot és egy fémfűrészt rejtegetett a kabátja alatt, az övébe tűzve, és a raktárból kifelé menet egy csípőfogót is a zsebébe csúsztatott. A rendőr is látta, aki megrúgta. Apa és Boruch aggódott, hogy spicli lehet. Erről sugdolóztak, mielőtt veszekedni kezdtek miattam.
- Te mész először - erősködött Boruch. - Akiket nem visznek el, azokat haza szokták küldeni. Utoljára legalábbis így volt. Otthonról a padlásokon át eljuthatsz Alexhez.
- Hogy juthatnék el? Három háztömbnyire lesz.
- Na és? A saroknál majd lejössz a földszintre. Ne nyakaskodj. Hallgass az öregebb szavára!
- Nem hagyhatom, hogy meghalj a fiamért - mondta apa.
- Viccelsz? Micsoda lehetőség, hogy meghaljak valamiért! Végig azon törtem a fejem, hogy halhatnék meg értelmesen. Erre most megmenthetek valakit, akit szeretek! Szégyelld magad, hogy pont a legfontosabb célomat akarod megakadályozni.
Apa nevetett. Boruch is. Átölelték egymást. Aztán apa lehajolt, hogy lelket öntsön belém. - Ne félj, Alex. Minden rendben lesz.
A vita itt amúgy is véget ért volna, mert a németek úgy döntöttek, megkönnyítik a dolgunkat. Nem lesz válogatás. A lengyel üzlettárs odajött Boruchhoz, és a fülébe súgta:
- Mind mentek.
magammal, hogy nem lesz baja. Van elég ideje, hogy kirágja magát. Meg egyébként is, elég nagy az a lakás egy ekkora kis lény számára. Valahogy biztos bejut a konyhakredencbe.
Ekkor a rendőr, aki meglátta apánál a csípőfogót, súgott valamit az egyik németnek. A német elmosolyodott és elkapta apát, Boruch pedig ugyanabban a pillanatban kézen fogott és átrohant velem a kapun. Tényleg nem volt válogatás. Kint az utcán egy nagy csoportban állt mindenki
Boruch a nyakába vett. Az emberek feje fölött láttam, hogy apa még a kapunál áll, és átadja a németnek a fogót. A német arcul csapta. Apa átadta a kalapácsot. Újabb pofon. Aztán apa mondott valamit, amire a német nevetett. Nem mindig jó jel, ha egy német nevet. De aztán nem ütötte tovább apát.
Elkezdték őt megmotozni, és megtalálták a fűrészt. Tudtam, hogy ha a pisztolyt is megtalálják, ott helyben megölik. A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem, megfulladok. De nem került elő a pisztoly - pedig láttam, hogy teljesen megmotozzák. Aztán a kintieknek megparancsolták, hogy álljanak hármas sorokba. Apa még nem jött ki hozzánk, és az udvaron is sokan álltak. Biztos úgy döntöttek, hogy két csoportban visznek minket az állomásra, és a miénk lesz az első.
- Apa! - kiáltottam.
Boruch megszorította a karomat, és azt mondta, maradjak csöndben. Apa a második csoporttal maradt.
Elindultunk. Boruch egész úton magyarázta, mit és hogyan kell csinálnom. Amint odaérünk a Madár utca 78. elé, neki kell iramodnom a kapu felé. Ismertem a házat. Csomó betört ablaka volt. A belsejében se maradt semmi, csak romos falak, amikből padlódarabok álltak ki, meg félbetört csövek. Boruch azt mondta, meglök, ha itt az idő. Megígérte, hogy apa követni fog. Vagy pedig elszökik és visszajön, legkésőbb két-három nap múlva. Akárhogy is, lényeg, hogy lapuljak meg, amíg csak lehet. Még ha egy egész hónapot is kell várnom. Vagy egy teljes évet.
- Ügyes fiú vagy - mondta Boruch. - Boldogulni fogsz.
Ha mindannyiunkat meg akarják ölni, a gyerekeknek sincs esélye.
Aztán elárult valamit, amit már tudtam: a romos házban van egy kis hasadék, ami a pincébe vezet. Olyan szűk, hogy csak egy gyerek fér át rajta.
- Apánál valami más is volt... - suttogtam.
- Tudom - felelte Boruch. - Azt átadta nekem, amikor láttuk, hogy a rendőr észrevette a csípőfogót. Itt van - akasztotta a zsákját a vállamra. Majd odaadod apádnak, ha találkoztok. Én csak hallgattam.
- Tudod, mit kell tenned, Alex? Bólintottam.
- Fuss egyenesen a hasadékhoz, és nyomakodj át rajta olyan gyorsan, ahogy csak bírsz. Ne félj. A hátizsákban van egy zseblámpa.
Boruch előre eltervezhette a szökésemet. De erre csak később jöttem rá; ott helyben teljesen üres volt az agyam. Záporoztak rám az utolsó utáni tanácsok. Lássam el magam. Szerezzek élelmet. De hozzám egy szó se jutott el. Végig az járt a fejemben, hogy apát megütötték a németek, és a pisztoly ott van Boruch zsákjában, a vállamon. Aztán hirtelen Boruch megtaszított. Nekiiramodtam, ahogy csak bírtam. Mindig jó futó voltam. Egy rendőr elindult utánam, Boruch meg őutána. A rendőr hirtelen elesett. Sose fogom megtudni, de azt hiszem, Boruch fellökte. Aztán fájdalomüvöltést hallottam. Nem Boruchét. Már bejutottam a kapun át a romos házba és a hasadék felé iszkoltam, mikor lövéseket hallottam kintről. Átfurakodtam a szűk nyíláson. Mikor a fiúkkal még a deportálások előtt itt bújócskáztunk, ennél tovább sose merészkedtünk. Legfeljebb a nyílás elejéig nyomakodtunk be, ahol még volt fény. A sötéttől nagyon féltünk. Azt gondoltuk, szellemek tanyáznak odabent.
Hallottam, hogy jönnek utánam. Téglák csapódtak a földhöz, valakik németül kiáltoztak: Ott van! - Nem, itt! Nagy levegőt vettem, és előre tapogatóztam a lépcsőn, ami egy fo-lyosóhoz vezetett. De hamarosan megtorpantam, és leültem a lépcsőre. Rettenetesen féltem. Aztán eszembe jutott, hogy nálam van a pisztoly. Kinyitottam a hátizsákot és remegő ujjakkal kotorászni kezdtem benne. Egy vizespalack. Kenyér. Zseblámpa. Nem törődtem velük. Valami puha dolog zsírpapírban; lekvár vagy margarin. Végül megéreztem a bőrszíjat és a tokot. Kihúztam a zsákból, kigomboltam a kabátomat, és a nyakamba akasztottam a szíjat. Aztán meggondoltam magam, kivettem a pisztolyt a tokból és megpróbáltam a zsebembe csúsztatni. Túl nagy volt, ezért vágtam egy lyukat a zsebemen a bicskámmal, és átbújtattam rajta a csövet. Így már befért. Elégedett voltam magammal. Kicsit megnyugodtam, bár kint még mindig nagyon közel jártak a hasadékhoz. Mi van, ha utánam jönnek? Úgy döntöttem, teszek egy próbát. Felálltam. Ahogy a pisztolyért nyúltam, apa hangját hallottam magamban: A meglepetés ereje a legfontosabb. Sejtelmük se lesz, hogy fegyver van nálad. Ne hamarkodd el a dolgot. Közelről pontosabban tudsz célozni. Ha ketten vannak egymás mögött, egy golyóval felfűzheted őket.
Arra, hogy felfűzheted őket felnevettem. Mintha gyöngyök lennének. Anya vajon tudott a pisztolyról? Ő biztos nem nevetett volna. Mindig azt mondta, ezzel nem szabad viccelni. A háborús könyveket is utálta, amiket apával annyira szerettünk. Még a Tűzzel-vassalt is Sienkiewicztől, ami a legfantasztikusabb könyv a világon. Anya azt mondta, túlságosan kegyetlen, de pont ettől volt olyan izgalmas.
Előhúztam a pisztolyt, és óvatosan kibiztosítottam. Egyenesen előre céloztam. Ha bejönnek, a fény közvetlenül hátulról éri majd őket, és pontosan látni fogom a körvonalukat. Előnyösebb helyzetben leszek. Aztán eszembe jutott, hogy át se férnek a lyukon, hacsak ki nem szélesítik valahogy.
Lődözni kezdtek a fölső emeletek felé. Mire céloznak?
Nem tudják, hogy itt vagyok lenn? Egy idő után már nem hallottam őket. Kibiztosítottam a fegyvert, visszatettem a zsebembe, de előbb betekertem a zsebkendőmbe, hogy tiszta
maradjon. Kortyoltam a vízből, és kipróbáltam a zseblámpát. Erős fénye volt. Kikapcsoltam. Szükségem lesz rá éjszaka, nem szabad pazarolnom az elemet. Fel kell majd derítenem a pincét is, hátha van ott valami jó búvóhely. Hógolyóra gondoltam. Vajon mit csinálhat most? Aztán messziről kiabálást, lábdobogást hallottam. A második csoport, köztük apa. Szerettem volna kirohanni hozzá. Vagy már el is szökött? Lehet, hogy ott sincs, engem meg elkapnak. Boruch megmondta, hogy ha nem maradok nyugton, apa soha nem talál meg. Soha... - nagyon ijesztő volt erre gondolni. Mintha a halált jelentené. A léptek zaja és a kiáltások lassan
elhaltak. Aztán csend lett. A helyemen maradtam.
Visszamentem a lépcsőhöz, és a hátizsákra borulva elaludtam. Boruchról álmodtam. Álmomban odajött és beszélt hozzám, én pedig nem értettem, hogyan tudott átfurakodni a nyíláson.
Sötét volt, mikor felébredtem. Valaki lezárta az átjárót? - futott át rajtam a rémisztő gondolat. Nem, nem! Az átjáró nyitva, csak leszállt az éj. Csend lett. Csak az épület túlsó ol-daláról, a lengyelek lakta házak felől hallatszottak emberi zajok.
4
A romos ház
"titkos" háborús játékokat játszani a Madár utca 78-ba. Pedig a szüleink szigorúan megtiltották, hogy bemenjünk oda, mert omlott a fal. Apa azt mondta, akár egy egész fal is ránk dőlhet. Ám hiába ijesztgettek bennünket. Vonzott minket a pince, melynek éjsötét kamráiban szellemeket sejtettünk, a felnőttek szerint veszélyesen romos lakások, a semmibe vezető lépcsőfokok. Ennél jobb helyet ki sem lehetett volna találni a játékhoz.
A szomszédos épületek teljesen épek maradtak, és a ház elülső és hátsó fala is megmaradt. Egyik sem ért fel az egykori tető szintjéig, de álltak, itt-ott egy cső vagy belső fal támasztotta őket. Kormos ablaknyílásaik mögött üresség ásított. A homlokzat és a kapu a mi utcánkra nézett, a gettó felé, a hátulja pedig a keresztény részre.
A kilátás legalább olyan lenyűgöző volt, mint maga a ház.
Csak egyetlen hátsó ablakot lehetett elérni, a második emelten, és azt is egy ingatag lépcsőn, amire csak egyenként léphettünk rá, különben leszakadt volna. Felette még négy ablak sorakozott egymás fölött, mivel a ház hajdan hatszintesnek épült.
A rejtekhelyem mögötti utcát egy téglafal osztotta ketté. A legfelső habarcsrétegbe üvegcserepeket szórtak, nehogy átkapaszkodjék valaki. A falon túl már a lengyelek házai álltak, tőlünk karnyújtásnyira, mégis egy másik világban. Régen mi is abban a világban éltünk, és nem is tudtuk, milyen jó dolgunk van. De miért is jutott volna eszünkbe, hogy valami különleges kiváltság lenne, ha az ember szabadon járhat-kelhet az utcán. Vagy kikocsizhat a városból. Kimehet a nagy parkba szaladgálni, és kenyérmorzsát szórni a hattyúknak. Igaz, a deportálások előtt a gettóban is voltak üzletek, lehetett ezt-azt csinálni. Volt egy üres telek, ahol fociztunk, meg eljöhettünk a romos házba játszani. De a fal fojtogatón körbevett bennünket. Ráadásul odaát, a lengyel oldalon, sokkal több ennivaló volt, mindig lehetett tejet és kenyeret kapni, ami kevesebbe is került. A tejet kicsit felvizezték, de egy kis víz nem árt meg senkinek. Ott nem haltak éhen emberek nap mint nap.
A többiekkel egyenként felóvakodtunk az ablakhoz, és kikukucskáltunk. Egy nap egy nagy- darab gyerek dobálni kezdett minket a túloldalról. Először vissza akartuk dobálni a köveit. Ám aztán úgy döntöttünk, jobb, ha visszafogjuk magunkat, mert a végén még befalazzák az ablakot, vagy ledöntik a még álló falakat.
A gyerek nem német volt, de sokan utáltak minket a lengyelek közül is. Apa azt mondta, ezt tanítják nekik otthon, az iskolában és a templomban. Azt mondták nekik, hogy a zsidók feszítették meg Jézust, hogy mindegyik lop, csal, és uzsorakamatot szed. Apa megjegyezte, hogy lop, csal, uzsorát szed épp elég lengyel is, de aki idegen vagy annak hiszik, azt könnyű megutálni. Ha mondjuk nincs munka, valaki kitalálja: A zsidók veszik el a munkahelyeket! El velük Palesztinába!
A harmadik és negyedik emeleten padlófoszlányok lógtak ki a semmibe. Itt egy szekrény, amott egy asztal nézett le a mélybe, mintha arra készülnének reménytelen helyzetükben, hogy levessék magukat.
A negyedik emeleten rengeteg veréb és más madár tanyázott. Inni jártak oda. Egyszer életem kockáztatásával felmásztam egy nagy törmelékhalomra, s egy mosogatót pillantottam meg, csöpögő csappal… De hogy lehet ez? - töprengtem. Csakis úgy, hogy a vízvezeték a lengyel oldalról jött. A harmadik emeleten is volt egy mosogató, amit beborított a vakolat-, tégla- és parkettahalom. És mindkét emeleten felfedeztem egy-egy ép konyhakredencet.
Az utcánk persze nem az emeleti madarakról kapta a nevét.
Anya elmondta, honnan. Egyszer rég, mikor még nem voltak autók: az utca közepén volt egy fasor, mely alatt lovaskocsik közlekedtek. Ez olyan rég volt, hogy még anya sem látta. Csak a nagymama. Ő mesélte, hogy a fákon nyüzsögtek a madarak. Ezer és ezer madár. Ezért hívták az utcát Madár utcának. A romos ház madarai az ő unokáiknak az unokái lehettek.
A madarakról és a csöpögő csapról persze egy szót sem szólhattam a szüleimnek. Rájöttek volna, hogy megszegtem az ígéretemet. Ráadásul, amint lemásztam, az egész falrész,
amin álltam, hirtelen összedőlt, és porfelhővel töltötte be az épületet. Köhögve, prüszkölve kiszaladtunk.
- Hát ezt megúsztad, Alex - szólt oda nekem az egyik fiú. Hát meg... Bármit megadtam volna, hogy eldicsekedhessek ezzel apának és anyának. Apa amúgy is sokat mondogatta, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Anya még magyarázatot is adott rá: burokban* születtem, és aki burokban születik, az állítólag szerencsés. Babona volt az egész, de Boruch is így gondolta.
Ők hárman voltak a tanáraim. Persze voltak rendes iskolai tanáraim is, de az összes fontos dolgot anyától, apától vagy Boruchtól tanultam.
- Ha búvóhelyet választasz, mindig ügyelj rá, hogy legyen rajta vészkijárat - okított Boruch.
- A meglepetés ereje a legfontosabb. Ne hamarkodd el…- Ezt apa mondta.
- Ha kedves vagy másokhoz és bízol bennük, mindig segítségre találsz. - Ezt anyától tanultam.
Mikor ezt apa meghallotta, hozzátette:
- Legyél kedves, de csak magadban bízz. - Kicsit összezavarodtam.
- Az a helyzettől függ - helyesbített anya. - Az okos ember tudja, mikor kell az egyik szabályt követni, és mikor a másikat.
Apa egy ideig hallgatott, aztán megszólalt: - Igen, Alex, így igaz.
Ha már a szerencséről van szó: egyszer, még a háború elején épp kint voltam az utcán, mikor a németek bombázni kezdtek. Megszólalt a légiriadó. Egy idegen férfi megpróbált bevonszolni magával a házába. Megálltam egy másodpercre a kapuja előtt, aztán hátrafordultam és hazarohantam.
- Hé, gyere vissza! - kiabált utánam. - Ide, vissza! Attól félt, eltalál egy repesz vagy egy bomba. Egy pillanat múlva hatalmas robbanás hallatszott, por és kő fröccsent szét
mindenfele. Levetettem magam a járdára, ahogy apa tanította. Amint leülepedett a por és elhalt a zaj, felpattantam és hátranéztem. Nem hittem a szememnek. A férfi házának hűlt helye volt. Még a kapu is eltűnt. Semmi se maradt az egészből, csak egy füstölgő romhalmaz.
* Burokban születni: ez az a rendhagyó eset, amikor az újszülöttön még rajta van az ún. magzatburok, mikor megszületik.
Néha valamiféle védangyalt vagy jótékony szellemet képzeltem magam mögé. De apa nem hitt a vaksorsban. Azt mondta, én irányítom a sorsomat, csak akarnom kell.
Boruch másképp gondolta:
- Minden meg van írva. Senki se kerülheti el a sorsát, se a jót, se a rosszat.
Eltöprengtem, tényleg előre meg van-e írva, kivel mi történik. Hiszen ha így lenne, miért is tenne bárki bármit is? Vagy arról van szó, hogy ha ezt vagy azt csinálja az ember, akkor annak ez vagy az lesz a következménye? Nem voltam biztos a válaszban.
Akarat..., akarat... Vajon Hógolyónak van-e akarata, sorsa? Ha bejut a konyhaszekrénybe, talán sikerült életben maradnia.
Azután, hogy anya elment, a védangyalom képében egyre többször őt láttam. Éreztem, hogy a közelemben van, vigyáz rám. Néha, a szemem sarkából még látni is véltem elsuhanó árnyékát.
5
Úgy döntöttem, elmegyek Hógolyóért. Magamhoz vettem a pisztolyt és a zseblámpát, s minden mást az odúban hagytam, ahol estig szundítottam. Hosszas töprengés után visszatettem a pisztolyt a tokjába. Csináltam egy övet apa vállpántjából, a derekam köré kötöttem, és betakartam a kabátommal. Szerettem volna a tokot hónom alatt hordani, mint apa, de ott nem fért el. Végül vágtam egy lyukat a kabátzsebembe, hogy azon keresztül rögtön elő tudjam rántani a pisztolyt.
Fölkelt a hold, és halványan bevilágította az utcát. A házak mind sötétek voltak. Nem a kötelező elsötétítés miatt. Már több mint egy hete üresen álltak, leszámítva a hátrahagyott holmikat. A németek a teljes gettónkat kiürítették, csak a gyári munkások és a magamfajta rejtőzködők maradtak.
A gyári munkások nem tarthatták maguknál a gyereküket.
Ez nem mindig volt így. Először még lehetett. Aztán egy nap hirtelen bejelentették, hogy tilos. Mindenki pánikba esett. Apa le akart küldeni vidékre a lengyel barátaihoz. De anya nem engedte. Nem akarta, hogy olyan messzire menjek egyedül, anélkül, hogy bárki vigyázna rám. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megépítjük a mennyezeti zugot, majd Grynékkel a bunkert.
A németek a munkásokat nem bántották, mert szükség volt rájuk. Legalábbis azt hittük. Apa biztos volt benne. Logikus, mondta. De Boruch szerint a németek nem mindig viselkedtek logikusan. Lehet, hogy a német igazgató akart még kötelet gyártani, ahogy keféket is gyártottak a kefegyárban vagy zoknikat a Miller zokniüzemében. A lengyel tulaj-donostárs, Boruch barátja, mindenképp nyitva akarta tartani a gyárat. A háború előtt még az egész az övé volt.
Mire kellett a németeknek az a sok kötél? Egyszer megkérdeztem anyáékat, hogy az orosz hadifoglyokat akarják-e összekötözni vele. Nevettek.
- Nem - felelte apa. - Arra kell, hogy legyen mivel felakasztani magukat.
A környező házak zsúfolásig voltak az egykori lakók holmijaival. Senki sem értette, miért nem ürítették ki őket a németek; máshol állítólag így jártak el. Lehet, hogy ez jó jel volt, és az is lehet, hogy rossz. Apa szerint az orosz fronton már teletömték a zsebüket. Ez persze csak vicc. Boruch nevetett rajta. Azt felelte, még nem pucolták ki a B gettót, de hamarosan elérnek hozzánk. A B gettóban éltek korábban a gazdag zsidók. A mi utcánkban senki sem volt gazdag. Kevés családnak voltak szép bútorai. Talán ezért sem siettek annyira a németek.
Visszagondoltam a székeinkre. Nem voltak a legszebb székek a világon, de én szerettem őket. Főleg miután apával átfestettük őket világoskékre. Ki ül majd rajtuk Németországban? Ezt egyszer meg is kérdeztem Boruchtól.
- Mit törődsz te azzal, ki ül rajtuk? Ücsörögjön rajtuk bárki, amíg telibe nem kapja egy amerikai vagy angol bomba!
A székek miatt eléggé bánkódtam. A játékaimért még inkább. De hogy a könyveimmel mi lesz... Hiszen azok lengyel könyvek, nem tudják elolvasni őket a németek!
Pár szót kell szólnom a gettókról. Három volt belőlük. A B gettót még egész korán kiürítették. Nálunk, az C gettóban működtek a háborús üzemek. Az A gettót, ami nagy volt és zsúfolt, elkezdték kiüríteni, aztán abbahagyták. Boruch biztosított, nemsokára újrakezdik. De még mindig sokan laktak ott. Egy csomó utcája és sikátora volt, pincéi, padlásai. És bunkerjei is, mélyen a föld alatt, egy évre elegendő élelmiszerrel és vízzel. Akadtak cionista csoportok is (anya is tagja volt egynek), sok munkás és mindenféle keményfiúk. Apa azt jósolta, a fiatalok előbb-utóbb fellázadnak.
falához.
- Állj meg időnként, és hallgatózz - idéztem fel apa szavait. - Pillants körbe, a hátad mögé. Veszély nemcsak szemből leshet rád. - Akkor tanított meg ezekre a dolgokra, mikor éj-szakánként kiosontunk a kijárási tilalom* alatt, hogy kenyeret vegyünk a csempészektől. Visszafele mindig más úton mentünk, és egy lefűrészelt rácsú, hátsó ablakon át másztunk be a házba. Apa füttyentett, Boruch pedig bentről kinyitotta az ablakot.
Nehéz volt a házakhoz simulva haladni. A járdán mindenféle szemét, bútordarabok, kivehetetlen tárgyak hevertek, főleg a kapubejáróknál. Állandóan kerülgetnem kellett a szeméthalmokat, és olyankor egy német tekintetét éreztem a hátamon. Egyszer tényleg megláttam egy szempárt - egy macskáé volt -, és (sose éreztem még ilyet) szó szerint égnek állt a hajam. Addig azt hittem, ilyen csak kísértettörténetekben van.
Nem is tudom, mitől rettegtem jobban, a németektől vagy a kísértetektől. Tudtam, hogy a németek nem bújnak el a romok közé, csak hogy elkapjanak egy bóklászó zsidót. Ők fényes nappal szerettek jönni, mint Boruch megjegyezte, egy kiadós reggeli után. És mindig segítőkkel érkeztek - mindenféle rendőrnépséggel, akik elvégezték helyettük a piszkos munkát.
Hirtelen a mellettem levő ház ajtaja nagy csattanással becsapódott. Ez úgy hatott a csendes utcában, mint egy puskalövés. A házunk felé haladva újra meg újra földbe gyökerezett a lábam az ilyen zajoktól. Ajtók, ablakok nyikordultak, csikorogtak. Egyszer egy maréknyi toll (egy szétszakadt párna vagy paplan belseje) vitorlázott elő egy ajtó mögül, amitől a falnak ugrottam ijedtemben. Próbáltam észérvekkel nyugtatgatni magamat. De attól, hogy beláttam, fényes nappal fikarcnyit sem félnék ezektől a dolgoktól, kicsit sem lettem higgadtabb.
A bútorokon és berendezési tárgyakon kívül kiszakadt, felnyitott bőröndök is hevertek a járdán. Talán a gazdáik túl nehéznek találták, s az utolsó pillanatban kikapkodtak belőlük néhány értékesebb dolgot.
* Kijárási tilalom: háborús viszonyok között rendelik el a hatóságok, általában az esti, éjszakai órákra
Végül levettem a cipőmet, megfogtam és zokniban rohantam a házunkig. A kaput zárva találtam. Körbementem, felkapaszkodtam a falon és belöktem a lefűrészelt rácsú ablakot. Nyikorogva nyílt ki, mint mindig. Bemásztam, leugrottam az udvarba és átlopakodtam a túloldalára. Senki sem volt ott, bár egy pillanatra mintha neszezést hallottam volna. Mintha járkálnának a tetőn. Lehet, hogy van fönn valaki? Mi történt Grynékkel? Ők neszeznek? Felmentem a lépcsőn. A lakásunk tárva-nyitva állt. Berohantam. Titkon reméltem, hogy ott vár apa, pedig tudtam, hogy az lehetetlen. Hiszen azt beszéltük meg, hogy a 78-as házban találkozunk. Meghallottam viszont Hógolyó cincogását. Ha nem lett volna olyan pici, magamhoz ölelem. Felemeltem és betettem a kabátom zsebébe.
Aggódni kezdtem, hogy nem hagytam semmiféle jelet a 78-as házban, arra az esetre, ha apa értem jönne. Sietnem kell hát. Eszembe jutott azonban, hogy magammal kéne vinnem pár dolgot: például a párnámat és a takarómat, meg némi elemózsiát. Odamentem a konyhaszekrényhez. Üres volt, valaki megelőzött.
A mennyezeti búvóhelyen is tartottunk egy adag élelmet.
Felmásztam. Ugyanaz a látvány. Valaki ott járt, és elvitt mindent. Az illető jól ismerte a helyet, ebben biztos voltam. Talán apa? A búvóhelyet nagyon nehéz volt észrevenni.
Kettőnkön és Boruchon kívül csak Grynék tudtak róla. Ahogy a bunkerről is. Átmentem a fürdőszobába és megpróbáltam félretolni a vécécsészét, ami a bunker bejáratát eltakarta, de
nem mozdult. Mintha lentről rögzítették volna. Húzni kezdtem teljes erőmből. Semmi. Megkocogtattam a padlót és azt suttogtam:
- Pan Gryn! Pani Gryn! Cippora! Avrom! Joszi! Nem érkezett válasz. Eszembe jutott a titkos jelünk.
Egyet, majd kettőt kopogtam. Semmi válasz. Teljes erőmből dörömbölni kezdtem. - Pan Gryn! - kiabáltam.
Erre már beengedtek, és bőszülten nekem estek.
- Minek üvöltözöl? Ránk akarod hozni az egész német sereget? Meg az összes spiclit? Normális vagy te?!
Lemásztam, s Gryn becsukta a csapóajtót. Apa nem volt ott. De semmi joguk sem volt, hogy így beszéljenek velem. - Miért nem válaszoltál? - vágtam vissza.
- Rögtön válaszoltunk - felelte dühösen.
Felemelte a kezét, hogy pofon üssön. Elhátráltam.
- Állj le, Mietek! - szólalt meg a felesége. - Gyere, ülj le, Alex. Hol van az apád? - A második csoportban volt - feleltem.
- És nélküle jöttél vissza?
- Nem jöttem vissza. El se mentem. - De hol voltál? Itt biztos nem... - Ti vittétek el az összes kajánkat? - Nem - közölte Gryn.
Tudtam, hogy hazudik. Ránéztem Cipporára és a kis Joszira, aki az anyja szoknyájához bújt. Avron felmászott a felső priccsre, és a fejére húzta a paplant.
- A mennyezeti zugból is elvitted az ételt - folytattam.
Nem féltem tőle. Próbáljon csak megütni! Hadd lássák a gyerekei, milyen ember az apjuk. - Nem vittünk el semmit - mondta Pani Gryn erőltetett kedvességgel.
Mit tehettem? Ők öten voltak, kettő közülük felnőtt.
Avrom és Cippora is nagyobb volt nálam. De apa és Pan Gryn a bunkerben is rejtettek el élelmet, ami hónapokra elegendő volt. Arra nem mondhatják, hogy eltűnt.
- Rendben - mondtam. - Akkor kérem a mi részünket az ennivalóból. Hozok egy zsákot, és elviszek annyit, amennyi belefér. Aztán fordulok még egyet.
Pan Gryn úgy pattant fel, mint akinek kígyó csusszant a nadrágjába. Egy pillanatig azt hittem, fejbe kólint. De a felesége lefogta és visszaültette.
- Hallgass! - utasította. - Majd én beszélek a fiúval. Felém fordult, és az előbbi mézédes hangján folytatta: - Alex, drágám, tisztáznunk kell pár dolgot. Először is, nem járkálhatsz ide csak úgy. Nagyfiú vagy, tudod, hogy lebukhatunk miattad. Tudod, hogy mindenhol nyüzsögnek a spiclik. Remélem, legalább idefele jövet senki sem látott meg vagy hallotta meg az óbégatásodat.
- Ha beengedtek volna, amikor...
- Ez nem számít - vágott a szavamba. - Jól figyelj, Alex.
Meg kell ígérned, hogy ha most elmész, soha többé nem jössz vissza. Ez az első pont. - De... - dadogtam. Azt akartam mondani, hogy ez a mi bunkerünk, a mi ételünk, de közbevágott.
- Persze, tudom mit akarsz mondani. Most idehallgass. Hallgattam.
- Itt maradhatsz velünk, ameddig csak tetszik, és megosztjuk veled az ételünket. Eddig világos?
- Igen, Pani - feleltem udvariasan.
- Helyes. Feküdj le az egyik priccsre, és Cippora hoz neked ennivalót, ha megéhezel. De takarékosnak kell lennünk, mert fogalmunk sincs, meddig leszünk itt. Messze még a háború vége.
- Nem maradhatok itt - mondtam. - Szerintem se! - csattant fel Pan Gryn.
A felesége ezúttal nem mondott neki semmit. Joszi, Cippora és Avrom hitetlenkedve bámult rám.
- Vissza kell mennem..., hogy megvárjam apát - közöltem. - Hol? - kérdezte egyszerre Pan és Pani Gryn.
- Hát a... - kezdtem, de még időben észbe kaptam.
- Nem bízol bennünk? Miért nem mondod el? Apád ott van most? Vagy a többiek? Ki küldött ide?
Csak úgy záporoztak rám a kérdések.
- Senki - mondtam. - Senki sem küldött ide. Magamtól jöttem. Az apámat várom. - Akkor minek jöttél? - kérdezte Pan Gryn.
- Hogy elvigyem Hógolyót. - Hógolyót? - néztek Grynék. - Az egerét - kotyogta közbe Joszi.
Mindenki harsány nevetésben tört ki, kivéve Pan Grynt.
Úgy éreztem, ott süllyedek el. Még szerencse, hogy Hógolyó nyugton maradt a zsebemben. - Akartam vinni egy kis ennivalót is, de nem találtam.
Ezért jöttem ide, hogy elvigyem a magunk részét. Felviszem magammal, és majd jövök, ha kell még. Nem mászom le ide többet, még kopogni sem fogok.
- Ajánlom is - jelentette ki Pan Gryn.
Félrevonultak a feleségével egy sarokba, és sutyorogni kezdtek. Hallottam, hogy veszekednek… Pani Gryn végül odajött hozzám, és ridegen azt mondta:
- Vagy maradsz, vagy elmész, de ételt nem viszel el innét. - Hogyhogy? Miért nem?
- Csak pocsékba megy az egész - szólalt meg Pan Gryn. - Egy-két nap, és elkapnak, nem is lesz időd megenni. - Maradj itt! - suttogta Joszi.
- Nem maradhatok - mondtam, könnyekkel küszködve. - Apára várok, és...
- Az apád itt is fog keresni - mondta Avron.
Ebben igaza lehetett. Tényleg, ez logikus, Velük kéne maradnom. Rájuk néztem. Joszi reménykedve nézett vissza. Cippora és Avrom egész elviselhető volt. Mégsem tudtam rászánni magam a maradásra. Vissza kell mennem a romos házba. Annál is inkább - gondoltam - mert Boruch tudott a bunkerünkről, ám egy szóval sem említette, hogy ha apa nem jön értem az első nap, ide kéne jönnöm. Azt mondta:
Várj a hetvennyolcasban. Még ha egy hétig, hónapig, vagy egy teljes évig is tart. Ezt mondta. Ezt kell tennem.
Pani Gryntől végül csak kaptam három doboz tejport.
Semmit se bizonyíthattam rájuk, de ugyanaz a fajta volt, amit mi a konyhaszekrényben tartottunk. Kaptam némi kekszet és egy üveg lekvárt is.
- Ennyi - mondta.
- Maradj velünk, Alex! - suttogta újra Joszi. - Pofa be! - reccsent rá Pan Gryn.
Régebben, mikor átugrottak hozzánk csevegni, milyen kedvesek voltak Grynék. - gondoltam. Ilyenek lehetnek a spiclik is. Kedveskednek, aztán egy nap kiderül, milyenek is valójában.
Visszamentem a földszintre, és becsomagoltam a paplanomat és párnámat egy pokrócba. Betettem pár könyvet is, az ételt, amit kaptam, egy lepedőt, egy törülközőt, alsóneműt és
tartalék ruhákat. Mintha nyári táborra csomagoltam volna. Úgy döntöttem, viszek magammal gyertyákat és gyufát is. És apa zseblámpáját: így már két lámpám volt. Villa, egy leveseskanál, kávéskanál és egy kés; mindegyikből apának is egy-egy. Már épp indultam volna, mikor eszembe jutott a fényképalbumunk. Elraktam azt is. Nem akartam, hogy a mi képeink is az utcán hányódjanak, mint annyi másik.
Magamtól nem vettem volna észre őket, de anya szólt.
Olyan emberek képei, mondta, akik régen boldogok voltak. Esküvői fényképek. Valakinek a nagyszülei. Egy újszülött. Mint a halottak lábnyomai, mondta anya.
Elindultam vissza. Nem volt könnyű áttuszkolni a csomagomat az ablakon. Miután kimásztam, helyére nyomtam a rácsot. Így senki se fogja észrevenni, hogy el vannak fűré-szelve. A vén Boruch ügyes munkát végzett.
Beborult az ég, szemerkélni kezdett az eső. Hirtelen eszembe jutott, mennyi mindent kellett volna még magammal hoznom. Miért nem töltöttem ott legalább egy éjszakát? De nem fordultam vissza.
A visszaút nem tartott olyan soká. Talán mert nem voltam olyan elővigyázatos. Mire odaértem a 78-as házhoz, már szakadt az eső. A hasadék előtt ki kellett bontanom a csoma-got, mert egyben nem fért volna át. A pokróc kicsit elázott. A könyvek is. Mindegy, majd megszáradnak.
Megágyaztam magamnak a hasadék túloldalán, de a föld kemény volt, úgyhogy a paplant is magam alá terítettem. Holnap majd keresnem kell egy matracot valamelyik házban, emlékeztettem magamat. Talán ételt is sikerül találnom. Bár az nem valószínű. Az ember az ételt vagy magával vitte, vagy gondosan elrejtette. Matracok viszont biztos mindenhol maradtak.
Apáról álmodtam. Mosolygott rám. Egész közel állt hozzám, s én kinyújtottam a kezem, hogy megöleljem. De nem sikerült. Minél inkább kapaszkodtam felé, ő annál inkább eltávolodott.
- Apa! - kiabáltam. De hiába. Oda akartam futni hozzá.
Tisztán láttam őt, de a lábam mintha ólomból lett volna, nem moccant. Pedig apa olyan jóságos, biztató mosollyal nézett rám, mintha azt mondaná: Ne félj, Alex! Eljövök!
6
Madárcsiripelésre ébredtem, meglehetősen korán. Kikukkantottam a nyíláson. Kellemes reggel volt. A romos ház esőszagot árasztott, amit szerettem. De eszem ágában sem volt újra kimerészkedni. Fogtam egy zseblámpát, és elindultam, hogy felderítsem a pincét. Ugyanolyan pince volt, mint bármelyik: hosszú folyosó, amiből az egyes lakásokhoz tartozó kamrák nyíltak. Régen két lépést sem mertem megtenni lefelé, ám most, hogy muszáj volt felderítenem, nem tétováztam. Még ha léteznek is szellemek, és ilyen helyeken tanyáznak - bátorítottam magam -, miért akarnának bántani? Éppenséggel segítségemre is lehetnek. Nyilván ők is gyűlölik a németeket.
A raktárhelyiségek tárva-nyitva, üresen álltak. A zseblámpa fényében szénkupacok, e1rohadt krumpliszsákok nyomai látszottak. A folyosó végén apró mennyezeti ablak nyílt, amit eltorlaszolt a törmelék. Emlékeztettem magamat, hogy keresnem kell egy létrát, hogy eltakaríthassam a szemetet. Egy búvóhelynek mindig legyen vészkijárata.
A hasadékhoz legközelebb eső kamrát választottam. Feltöröltem egy ócska zsákkal, aztán bepakoltam a holmimat.
Ha apa keres, itt biztosan meghallom. Ha beljebb mennék, semmit se hallanék, se az üres gettó csöndjét, se a lengyel oldalról érkező zajokat. Hogy ne pazaroljam a gyertyát és az elemet, úgy döntöttem, csak nappal fogok olvasni, a nyílás tövében. Így hallani fogom, ha valaki bejön a házba, és lesz időm visszahúzódni. Az egész napot lent töltöttem a pincében. Apa nem jött.
Másnap elhatároztam, hogy kimegyek matracért az egyik szomszéd házba. Elmentem egész a kapuig, de féltem kilépni az utcára. Aztán eszembe jutott, hogy a fiúkkal egyszer felfedeztünk egy titkos átjárót, ami a 78-asból egy szomszédos házba vezetett át. Annak idején be volt deszkázva, de most deszkáknak nyomát sem láttam. Lehet, hogy a lakók itt próbáltak menekülni, mikor értük jöttek a németek.
Az átjáró egy teljesen üres lakásba nyílt. Onnan kiléptem a lépcsőházba. Egy pillanatra megálltam, füleltem. Halotti csönd volt. Lenyomtam a szemközti lakás ajtajának a kilincsét. Az ajtó kinyílt. Itt minden a helyén volt, mintha a lakók bármikor visszatérhetnének. Csak a mindent beborító por árulkodott arról, hogy már rég jártak itt.
A konyhába siettem. Ennivalónak nyomát se leltem, de ez nem izgatott különösebben. Amit Grynéktől szereztem, az kitart egy hétig, és addigra megjön apa. Átmentem a gyerek-szobába, ami tele volt könyvvel. Fogtam egy lepedőt és beledobáltam néhányat, amit még nem olvastam. Találtam egy játékokkal teli ládát is. Játszani kezdtem, már-már elfeledve, hol vagyok. Aztán egyszer csak lépteket hallottam. Valaki járkált a fölöttem levő lakásban. Megdermedtem, és úgy is maradtam, míg a léptek eltávolodtak és elhaltak. Fosztogatók, gondoltam. Ha nem iparkodom, nekem semmi sem marad.
Végignéztem a többi lakást is. Mindegyik nyitva volt. A németek ügyeltek rá, hogy az ajtók nyitva maradjanak, mert úgy könnyebben fel tudták kutatni a szökevényeket. Először mindig a konyhákban néztem körül, de hiába. Az ételt vagy elvitték, vagy jól eldugták. Ruhákat azonban találtam bőven. Lepedőt terítettem ki, s arra hordtam, amiről úgy gondol-tam, szükségünk lehet rá. Találtam három jó állapotban levő öltönyt. Elhoztam mindhármat, mert nem tudtam, mi apa mérete. Zsákmányoltam egy vastag télikabátot is. Nagy batyukba kötöttem össze mindent, aztán megpróbáltam felemelni őket. Szörnyű nehezek voltak. Rádöbbentem, milyen ostoba vagyok, és lezöttyentem az egyik ruhahalomra. Mire kell nekem ez a sok minden? Mit tudok kezdeni velük? A jó ég tudja, meddig kell várnom apára a pincében. És ha el is jön, nem szökhetünk ki a gettóból óriás zsákokkal a hátunkon! Persze, persze: régen, mikor még voltak boltok és árusok, a sok holmiért rengeteg pénzt és élelmet kaphattunk volna. De most?
Bosszúsan rúgtam bele az egyik csomagba, s csak egy batyut vittem magammal. Ebbe bele-raktam pár dolgot, ami az én méretem volt, az öltönyöket apának, a kabátot, pár törülközőt és lepedőt. Találtam egy ütött-kapott ellenzős sapkát, amit a lengyel keményfiúk szoktak hordani, és vidáman a fejembe csaptam. Egy másik lepedőbe beleraktam a könyveket, és a két batyut magam után húzva elvánszorogtam a pincémig. Ott kibontottam őket, és kis részletekben behordtam a holmikat. Még sötétedés előtt visszamentem, és szereztem egy matracot is. Kényelmes, puha matracot. Aztán tettem még egy utolsó kiruccanást egy összecsukható székért, amit át lehetett csúsztatni a nyíláson.
Késő éjjel arra riadtam fel, hogy hangokat hallok. Úgy tűnt, a szomszédból jönnek, ahol napközben járkáltam. Sokáig tartott, míg újra el tudtam aludni. De a 78-asba senki sem jött be.
Reggel megint átmentem a szomszédba. Helyesebben osontam. Ezúttal pontosan tudtam, mit keresek: gyertyát és élelmet. A ruhásbatyuk azóta eltűntek. A fosztogatók nyilván éjszaka rájuk találtak, és elcipelték. Hát, egészségükre. A lakásokat, amik tegnap még szép rendezettek voltak, teljesen felforgatták. Megtapogattam a zsebemben apa pisztolyát. Felóvakodtam a padlásra. Apa egyszer elmagyarázta, hogy a padlásokon át könnyű egyik házból a másikba jutni, mert a lakók átjárókat építettek köztük, hogy veszély esetén és a ki-járási tilalom alatt is lehessen közlekedni. Igaza volt. Házról házra osontam, meg-megálltam, hallgatóztam. Az egyik házban találtam egy nagy kenyérvágó kést. Elraktam. De ételnek sehol sem látszott nyoma. Találtam a földön egy szatyrot, kiráztam, és teleraktam vizespalackokkal. Lehet, hogy egy hétig is várnom kell apára, s jobb, ha nem hagyom el a pincét túl gyakran.
Három nap telt el. Olvastam, és a Grynéktől kapott ételt eszegettem. Kezdett lassan elfogyni. A romos házba senki se jött be, és apa sem tűnt fel. Már egy teljes hét eltelt. Kezd-tem aggódni. Mi lesz? Boruch azt mondta: Várj... Még ha egy hétig, hónapig vagy évig is tart. Komolyan gondolta, hogy egy teljes évig, vagy csak úgy értette, hogy sokáig? Kivettem Hógolyót a dobozából, és játszottunk egy kicsit. Kekszmorzsákat rejtettem el a matrac alatt, meg egy másik raktárhelyiségben, és füttyentettem, hogy keresse meg őket. Megtalálta. Mint mindig. Okos kis egér volt.
7
Éhes vagyok, de mások is
Úgy számoltam a napokat, hogy egy darab szénnel rovátkákat húztam a falon. Pár nap múlva úgy döntöttem, megint átmegyek a könyvbarát gyerek szobájába. Találtam ott pár ceruzát és füzetet, amihez a fosztogatók nem nyúltak. Fogtam egy füzetet, megszámoztam a lapjait, és a
