Írta: L.A. Casey A m ű eredeti cím e: Until Harry Text copy right © 2 01 6 by L.A. Casey
This edition m ade possible under a license arrangem ent originating with Am azon Publishing, www.apub.com.
A m űv et eredetileg kiadta: Montiake Rom ance Publishing, Seattle,
a tradem ark ofAm azon.com , Inc. Cov er design by Ry an Young
Fordította: Guti Eszter A szöv eget gondozta: Késm árki Anikó
A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó m unkája.
© Katona Ildikó, 2 01 4 ISSN 2 06 4 -7 1 7 4 ISBN 9 7 8-9 6 3 -4 57 -1 6 9 -8
© Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 7 -ben Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84
Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9 E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu
www.kony v m oly kepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schm idt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa Ny om ta és kötötte az Alföldi Ny om da Zrt., Debrecen
Angyalaimnak a mennyországban - még találkozunk!
ELSŐ FEJEZET
York, első nap
Lane,
azért írok neked levelet, mert azt remélem, ezt nagyobb eséllyel bontod ki és olvasod el, mint az e-mailjeimet, amiket úgyis tudom, hogy törölsz. Nem akarok bájcsevegni vagy mellébeszélni. Egyenesen a lényegre térek. Sajnálom, hogy egy nyamvadt papírdarabból kell megtudnod, de Harry bácsi ma reggel meghalt. Haza kell jönnöd elbúcsúzni tőle. Anya és nagyi nehezen viseli Harry bácsi távozását, ahogyan mindannyian. Nagyon hiányzol és most igazán szükségünk van rád. Mindannyiunknak. A temetés szombaton lesz. Légy szíves, gyere haza! Nagyon kérlek!
Lochlan
FELJEBB TOLTAM A SZEMÜVEGEMET AZ ORROMON, miközben
már milliomodszorra olvastam újra a bátyám levelét, mióta két napja megérkezett. Két dolog derült ki belőle. Egyrészt, hogy a nagybátyám elhunyt. Keresztapám és kedves barátom nincs többé. Másrészt az, hogy haza kell mennem.
Egyik hírtől sem ugráltam örömömben.
Felnéztem a gyűrött papírdarabról, melyre Lochlan a levelét írta, és kibámultam a vonat ablakán. Yorkshire tájain haladtunk keresztül, én pedig másodperceken belül elvesztem zöldellő
szépségében. Sajnos azonban a végtelen, álomszerű vidék bája sem volt elég ahhoz, hogy elfedje a fájdalmat a mellkasomban. A szörnyű gyötrelem gyorsan visszarángatott a jelenbe, a képembe ordítva, hogy nem menekülhetek.
Ezúttal nincs kiút, Lane – sziszegte egy savanyú hang a fejemben. – Ezt nem úszhatod meg.
A világ minden szépsége sem tudta feledtetni az elkerülhetetlen valóságot, mellyel hamarosan szemtől szemben fogok állni. Nyugtalanul fészkelődtem az ülésen, a gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy mit tartogatnak az elkövetkezendő napok.
Miért kellett ennek így történnie? – tűnődtem borúsan.
Szégyelltem, hogy pár percre azt kívántam, bárcsak New York-i lakásomban lehetnék, ahelyett, hogy angliai szülővárosom, York felé vonatozom. Még inkább bűntudatom támadt, amiért az a legnagyobb bajom, hogy a nagybátyám halála miatt ilyen pocsék helyzetbe keveredtem, mikor inkább azon kéne bánkódnom, Isten miért vette el őt tőlünk.
A fontossági sorrendemmel, mint mindig, most is komoly gondok voltak.
Csak nehezen tudtam visszatartani a torkomban gombócként formálódó sírást. Vettem pár mély levegőt, hogy ellazuljak, és elővettem a telefonomat a kabátzsebemből. Ránéztem az e-mailjeimre. A szám megrándult, ahogy végigpörgettem őket. Levelek százait Harry bácsitól, mert szerencsére sosem jutottam oda, hogy kitöröljem őket.
Ő volt az egyetlen ember az otthoniak közül, akivel napi kapcsolatban voltam. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, akivel egyáltalán szóba álltam. Mindenki elől el tudtam futni, de Harry bácsi elől nem.
Sokszor az agyamra ment, de a világ minden kincséért sem cseréltem volna el. A legigazabb barátom volt, akiben leginkább megbíztam, és most nincs többé.
Furcsálltam, mikor kedden reggel nem jött tőle e-mail. Előző délután Skype-on beszéltünk, és minden teljesen rendben volt. Megvolt a menetrendünk: az ő levelére ébredtem minden reggel,
délelőtt chateltünk, majd ebédszünetben felhívtam Skype-on. Amikor New Yorkban délután 2 óra van, Yorkban este 7. Harry bácsi este 9 körül szokott lefeküdni, így előtte beszéltünk. Kedden reggel, amikor nem jött tőle e-mail, azonnal felhívtam az otthoni számán, de csak kicsörgött, és végül bekapcsolt az üzenetrögzítő. Hagytam egy rövid üzenetet, hogy hívjon vissza, amint tud, és amikor nem érkezett válasz, elfogott a félelem. Borzasztóan nyugtalan voltam, de nem hívhattam fel a szüleimet, hogy érdeklődjek Harry bácsi felől, mert évekkel ezelőtt kitöröltem a számukat a telefonomból, ahogy a bátyáimét is.
Az egyetlen telefonszám, amit fejből tudtam, a nagybátyámé volt, mivel az övé nem változott, mióta az eszemet tudom.
Mikor eljött a szerda reggel, és még mindig nem hallottam felőle, eldöntöttem, hogy a neten megkeresem a Pavement Street-i Lilly’s Café telefonszámát. A kávézó a nagyanyámé volt, de ő is rajta volt a tiltólistámon, ugyanúgy, mint a szüleim és a testvéreim, így nem voltunk szoros kapcsolatban.
Nem úgy, mint az elköltözésem előtti időkben.
Ettől az apróságtól eltekintve, mindent összevetve, úgy gondoltam, ha már fel kell hívnom valakit Harry bácsi miatt, az csak a nagyim lehet. Makacs volt, mint az öszvér, de ő volt a család egyetlen tagja, akivel értelmesen lehetett beszélni. Valamennyire.
A lakásomban nem volt internet – ami eléggé döbbenetes, tekintve, hogy szabadúszó szerkesztőként dolgoztam –, mert a környékünkön nagyon rossz volt a kapcsolat minősége. Ha szükségem volt internetre, a helyi Starbucks ingyenes wifijét vettem igénybe. Azon a szerda reggelen is felöltöztem, azzal a szándékkal, hogy lemegyek a Starbucksba, és kapcsolatba lépek a nagyimmal.
A postással a ház földszintjén találkoztam, kifelé menet. Egyetlen levelet hozott nekem, ami tele volt ragasztva elsőbbségi és másnapi kézbesítés címkékkel. Előző nap adták fel. A feladó címe a bátyámé volt, így azonnal feltéptem.
Azt az átkozott levelet olvasva másodszor éreztem úgy életemben, hogy a szívem milliónyi szilánkra törik. A pusztító
kétségbeesés érzése, mely eltöltött, ismerős volt, de ezúttal egy teljesen más emberhez és egy teljesen más szituációhoz kötődött. Ismét elöntött az a fajta szomorúság, mely bekúszott a csontjaimba ahelyett, hogy könnyek záporában tört volna ki. Nyomorúságosan éreztem magam tetőtől talpig, és képtelen voltam szabadulni ettől.
Pedig megpróbáltam. Próbáltam másra gondolni, amikor lefoglaltam a repülőjegyet Londonba. Akkor is, amikor leszálltam Londonban, és a Heathrow Express vonattal bementem a Paddington állomásig. Próbáltam bármi egyébre gondolni, mint Harry bácsi arcára, és addig jól is ment, míg a Paddingtonról taxival átmentem a King’s Cross pályaudvarra, és felszálltam az utolsó vonatra Yorkba vezető utamon. Amint beléptem a csendes fülkébe, Harry bácsi hangja hirtelen áttörte minden gondolatomat, melyeket azért kreáltam, hogy őt elfedjem. Nem ment ki a hangja a fejemből, és ez egyszerre volt szomorú és vigasztaló.
A vonat hirtelen megállt, kirángatva a gondolataimból. Pislogtam néhányat, és kinéztem az ablakon. Már nem a vidéki tájat láttam viszont, hanem a végállomásom nyüzsgő peronját. York.
Üdv itthon, Lane.
Nagyot sóhajtottam, idegesen felálltam, és a telefonomat a kabátom zsebébe süllyesztettem. Kis csomagomat levettem a poggyásztartóról a fejem fölül. Pár perccel később már a peronon sétáltam, magam mögött húzva a bőröndöt. Taxival mentem az állomásról a Holiday Innbe, ami egy kis hotel tízpercnyire a szüleim házától. Bejelentkeztem, és elhelyezkedtem a kicsi, de barátságos szobában. Éppen felfrissítettem magam a hosszú út után, mikor csipogott a telefonom. A bátyám neve láttán felsóhajtottam.
Lochlan tudni akarta, jövök-e a nagybátyánk temetésére. Nem hibáztatom, hogy érdeklődött, hiszen nem válaszoltam semmit a levelére. Csak elolvastam, és foglaltam egy jegyet az első londoni gépre.
Próbáltam visszafogni az idegességemet, amint türelmetlenül vártam a válaszra. Rengeteg kérdésem volt, de igazából nem akartam választ kapni rájuk. Tudni akartam, hogy lehet, hogy meghalt a nagybátyám, mikor tökéletesen egészséges volt. Hogy lehet, hogy hétfő este még élt, másnap reggel pedig már nem? Ha válaszokat kaptam volna minderre, az azt is jelentette volna, hogy elfogadom a nagybátyám halálát, amire egyszerűen még nem álltam készen.
Összerezzentem, mikor ismét jelzett a telefonom.
Anyáéknál. Mindannyian itt vagyunk.
Gombócot éreztem a torkomban. Várható volt, hogy a szüleim házában vesznek búcsút Harry bácsitól: anyám imádta a testvérét és a nagybátyám is nagyon ragaszkodott anyámhoz. Nemcsak az ikertestvére volt, de a kis hugicája és cinkosa is.
Megdörzsöltem a szemem, mert a könnyek szúrni kezdték.
20 perc múlva ott vagyok.
Felvettem egy szűk fekete farmert, fekete bokacsizmát, fekete hosszú ujjú felsőt és egy szürke blézert. Mikor végeztem, alaposan megnéztem magam a teljes alakos tükörben. Úgy festettem, ahogy mindig, de észrevettem azokat az apróságokat is, amik másoknak is feltűnnek majd. Csokoládébarna hajam hosszabb volt, majdnem a derekamig ért. A mellem teltebb volt, a csípőm szélesebb: a vonalaim már nőnek mutattak, nem lánynak. Porcelán bőrömet halvány szeplők tarkították, smaragdzöld szemem pedig még mindig szemüveg mögött rejtőzött.
Megigazítottam a blézeremet. Nem tudom, miért, de nem akartam slamposan öltözni, mikor először látom a családomat hat év után. Legalább kívülről összeszedettnek akartam tűnni, még ha belül éppen darabjaimra is hullottam.
A hajamat franciafonással fogtam hátra az arcomból, sminkkel viszont nem vesződtem, mert sejtettem, hogy a nagybátyámat megpillantva úgyis előtörnek az eddig elfojtott érzelmek, és csak tönkremenne a festék. Felkaptam egy halványkék sálat az ágyról, a nyakamba kötöttem, fogtam a telefonom, a szobakulcsot és elindultam.
A szüleim háza közel volt, így a séta mellett döntöttem. Kivételesen nem esett, de mivel október közepe volt, már délután hatkor koromsötét volt, és kezdett igazán hideg lenni. Karba font kézzel és lehajtott fejjel siettem el a nagyim kávézója mellett. Zárva volt, ahogy gondoltam is. Nem láttam a szemem sarkából semmilyen fényt, de azért a biztonság kedvéért nem néztem oda.
A távolság a szüleim házáig rövidebb volt, mint emlékeztem rá, és mire feleszméltem, már ott álltam az épület előtt, ahol felnőttem. Sűrűn pislogtam, ahogy végigjárattam a szemem a házon. Itt-ott fel volt díszítve halloweenre, emlékeztetve a közelgő ünnepre, de ettől eltekintve pont úgy nézett ki, mint hat éve, amikor utoljára láttam, mintha semmi nem változott vagy történt volna.
Menni fog – biztattam magam.
Ezt ismételgettem, miközben felemeltem a kezem, hogy kopogtassak a sötétre polírozott ajtón. Ám végül erre nem volt módom, mert az ajtó hirtelen kinyílt, és ott állt két húszas évei közepén járó fiatal nő, akik épp távozni készültek. Fogalmam nem volt, kik lehetnek, és csak bámultam rájuk ostobán.
– Jaj, bocsánat – bukott ki a platinaszőke lányból meglepetten, mielőtt összeszedte volna magát. – Segíthetek?
Ki ez? És miért kérdez ilyet tőlem? – gondoltam, hangosan
pedig udvariasan annyit feleltem: – Nem, köszönöm. Beengednétek?
A lány nem mozdult, a mellette álló barna hajú társa pedig karba fonta a kezét és közelebb húzódott hozzá. Rápillantottam, majd vissza a szőkére. Nagyon úgy festett, hogy igyekeztek kívül tartani.
– Kihez van szerencsénk? – kérdezte a szőke, inkább kíváncsian, mint barátságtalanul.
Türelmetlenül toppantottam, és magamban elszámoltam ötig, mielőtt válaszoltam:
– Lane vagyok. Ez a szüleim háza. Szeretnék bemenni.
– Lane? – döbbent meg a szőke lány. Úgy beszélt, mintha ismerne, de én nem ismertem fel őt. Bólintottam a kérdésére,
mire mindketten tágra nyitották a szemüket, és azonnal utat nyitottak, hogy elférjek közöttük. Megköszöntem nekik, és beléptem a szüleim házába. Mély levegőt vettem, és egyenesen a szalon felé indultam el a folyosón.
Hátrapillantottam, mikor a két lány elviharzott mellettem, és a konyha felé vették az irányt, de aztán ismét a szalonajtóra összpontosítottam a figyelmem. Tudtam, hogy a nagybátyám ott lesz, sok évvel ezelőtt Teresa néni is így volt felravatalozva.
Megérintettem a kilincset, és az ujjaim hegyével finoman lenyomtam. Jázminillat csapta meg az orromat, mely takaróként terített be. Mélyet szippantottam, engedtem, hogy körbevegyen az ismerős illat. A szememet lesütöttem, de a szemem sarkából láttam az állvány lábát, melyre a koporsót helyezték. Lassan közelebb mentem, és vártam egy pillanatig. Mielőtt végleg megdermedtem volna, a koporsó jobb oldalához sétáltam, majd nagy levegőt vettem és felnéztem: a pillantásom egyenesen Harry bácsi arcára esett.
A kezemet a számra tapasztottam, ahogy feltört belőlem a zokogás. Tényleg ott volt, nem csak valami beteg vicc az egész... A nagybátyám tényleg halott. A látványa hirtelen egy évekkel ezelőtti Skype-beszélgetés emlékét idézte fel, mely feldúlta a szívemet.
– Lane, kis bogaram, valld csak be nyugodtan! – kérlelt a nagybátyám. – Nem vagy boldog. Látom rajtad.
– Minden rendben, Harry bácsi – sóhajtottam. – Csak tovább tart itt otthon éreznem magam, mint gondoltam.
– Négy éve költöztél oda – jegyezte meg szárazon Harry bácsi.
– És? Ez egy másik ország. Még mindig sok mindenhez hozzá kell szoknom.
– Biztos vagy benne? – A nagybátyám nem hagyta annyiban. – Talán beszélned kéne a nagyiddal. Tudod,
milyen ügyesen tud jobb kedvre hangolni.
Az agyamban rögtön jelzett a vörös vészvillogó.
– Á, nem, nem hinném. Nem akarok az ír Oprah Winfrey-vel beszélgetni. Minden apróságba beleköt, és ehhez semmi kedvem. Tudod, hogy képes lenne rábeszélni, hogy menjek haza. Nagyon tehetségesen tud győzködni, de nem hagyom, hogy eltérítsen a szándékaimtól.
– Akkor mondd el nekem, hogy mi a baj, kérlek! Látom rajtad, hogy valami bánt. Történt valami?
– Jól vagyok – ismételtem, de végül megszántam Harry bácsit. – Csak volt egy gyenge pillanatom, és majdnem csináltam valami butaságot. Ennyi az egész.
– Bővebben! – mordult fel a nagybátyám. – Fejtsd csak ki!
Beharaptam az alsó ajkam és lehalkítottam a hangomat, hogy a Starbucks többi vendége ne hallja, amit mondok:
– Tegnap vele álmodtam, és hideg verítékben úszva ébredtem fel. Egy pillanatra, csak a pillanat töredékéig bevillant, mi lenne, ha bevennék egy marék tablettát. De mielőtt kiakadsz és követeled, hogy hazamenjek, megnyugtatlak, hogy tudom, hogy az ilyen gondolatokat nem szabad félvállról venni, és már be is jelentkeztem egy pszichológushoz.
– Lane – kezdte Harry bácsi szigorúan.
– Minden oké. Csak szeretnék egy terapeutával is beszélni róla.
– Esetleg segítene, ha beszélnél Ka... – Nem – vágtam közbe. – Nem megy. – Lane...
— Nem, Harry bácsi! Nem akarom sem látni, sem
beszélni vele. Légy szíves, értsd meg, hogy nem megy. – Oké. Rendben – dörmögte nagybátyám, én pedig felnyögtem:
– Hetente legalább egyszer eljátszod ezt. Mikor adod végre fel, hogy rávegyél, hogy beszéljek vele?
– Ilyet ne is mondj! – fenyegettem meg az ujjammal. – Nem mész te sehová!
– Harry bácsi – nyöszörögtem, ahogy visszatértem a jelenbe. Közelebb léptem a koporsóhoz, a hasam az oldalát súrolta. – Úgy sajnálom, hogy nem voltam itt. Annyira sajnálom!
Eltöltött a bűntudat, abban a percben undorodtam magamtól. Nem voltam itt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. A saját önző érdekeimet helyeztem előtérbe, pedig ez az ember egész életében szeretett, és soha semmivel nem bántott.
Egy halk kiáltást hallottam a hátam mögül, és ölelő karok fogtak át. Nem jöttem rá, ki az, aki vigasztal, bár éreztem az after shave-jét, ami pont úgy beborított, mint az ölelés. Rátettem a kezem a kézre, mely a hasamon nyugodott.
– Minden rendben, kincsem.
Apa!
Könnyekben törtem ki, és megfordulva átöleltem apám derekát, belebújva az ölelésébe. Apám a karjaiban tartott és ringatott, míg a zokogásom szipogássá csendesült. Pár perc után visszafordultam a nagybátyámhoz. Rátettem a kezem a feje búbjára, és szorosan behunytam a szemem, mikor éreztem, hogy jéghideget érint a kezem. Kinyitottam a szemem, és jóképű arcát figyeltem.
– Bocsáss meg! – ismételtem. Előrehajoltam, és puszit nyomtam az arcára. Gyengéden a fejéhez szorítottam a homlokomat. – Úgy sajnálom!
Teljesen elengedtem magam és csak bőgtem, bőgtem, bőgtem.
Akkor is sírtam, mikor elolvastam Lochlan levelét, de az semmi nem volt ahhoz képest, amit a nagybátyám megpillantásakor éreztem. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. A szívem majd’ meghasadt, és minél többször pillantottam csodálatos nagybátyámra, annál üresebbnek és
nyomorultabbnak éreztem magam.
– Milyen utad volt? – kérdezte egy hang az ajtóból.
Nem is kellett odanéznem, tudtam, hogy Layton bátyám az. Már majdnem egy éve nem hallottam a hangját, de még mindig ugyanolyan volt. Egy kicsit rekedtesebb talán, valószínűleg rossz szokása, a dohányzás miatt. Ez nem volt meglepő persze. Huszonkilenc éves volt, és mióta az eszemet tudom, cigizett.
– Hosszú – feleltem, fel sem emelve a tekintetemet a nagybátyámról.
Az apám még mindig mögöttem állt, és átölelve tartott. Tudtam, hogy ez a közeli kapcsolat valószínűleg csak a holnapi temetésig tart majd, de most nem foglalkoztam vele. Nem jöttem ki jól a szüleimmel, a nagyimmal vagy a bátyáimmal, de most nem a nézeteltéréseinkre gondoltam, hanem Harry bácsira.
– Hol van a bőröndöd?
Kissé megfeszültem anyám hangjára, mielőtt annyit mormoltam:
– A Holiday Innben.
Már hallottam is a felhördülést:
– Képes voltál hotelben megszállni, ahelyett, hogy ide jöttél volna?
Fáradtan sóhajtottam:
– Ne csináld ezt most, Lochlan! Légy szíves! De a bátyám meg se hallotta.
– Nem fogsz egy vacak kis hotelben...
– Lochlan! – Layton határozott hangja félbeszakította Lochlant. – Ezt majd később beszéljük meg.
Csend.
Behunytam a szemem, amint hallottam Lochlant kicsörtetni a szobából, át a nappaliba, lendületesen becsapva maga mögött az ajtót. Nem lepődtem meg, hogy kiviharzott. Lehet, hogy ő az indulatosabb, de Layton szava mindig is szent volt. Layton volt az egyetlen, aki bírt Lochlannal, ha túlzásokba esett. Próbáltam nem tudomást venni a testvéremről vagy a reakciójáról, és teljesen a nagybátyámra fókuszáltam.
válaszát most is, noha tudtam, hogy sosem érkezik meg. – Hirtelen történt, kicsim – szorította meg a karom apám. Rosszul éreztem magam.
– Hogy történt? – mondtam ki végül a rettegett kérdést, ami azóta járt a fejemben, mióta két napja elolvastam Lochlan levelét.
– Szívinfarktus – sóhajtott apám. – Nem érzett fájdalmat, álmában történt.
Szívinfarktus – ismételtem magamban. Szóval ez vitte el a nagybátyámat.
Beharaptam az alsó ajkam, mikor a pillantásom az öltözetére esett. Muszáj volt elmosolyodnom, ahogy megláttam a vastag gyapjúpulóvert, amit tizenhat évesen kötöttem neki. Harry bácsi imádta, és nem volt hajlandó tőle megválni, pedig hányszor mondtam neki, hogy dobja ki. Azt mondogatta, ez a legjobb ajándék, amit valaha kapott, amiért én csak sajnálni tudtam, ugyanis a pulóver egyenesen förtelmesen nézett ki. Ha az életem múlna rajta, sem tudnék normálisan kötni.
A nagyanyám erőltette, hogy tanuljak meg kötni, azon a nyáron, mikor tizenhat lettem. A csapnivaló enyhe kifejezés a teljesítményemre, de a nagyimat nem érdekelte. Minden hétvégén kötnöm kellett vele és a barátnőivel, akik összesen háromszáz évvel voltak öregebbek nálam. Ha ezt a nagyim hallaná, jól meglegyintene. Magamban mosolyogtam a gondolatra, és kedvesen megráztam a fejem.
– Ő meg az a rémes pulcsi – dünnyögtem.
A szalont csendes kuncogás töltötte be, ami segített oldani a fájdalmat és a feszültséget néhány futó pillanatra.
Mikor készen álltam, mély levegőt vettem és megfordultam, hogy szembenézzek az arcokkal, akiket hat éve nem láttam élőben. Az első, akire a pillantásom esett, anyám volt. Idősebbnek tűnt ötvennégy évesnél, bár nyilván a nagybátyám halála is szaporította a ráncokat még mindig szép arcán. A nagyim, aki mellette állt, pont olyan volt, mint aznap, amikor elmentem. A bátyám viszont egészen másképp nézett ki. Izmos volt, nem is kicsit. Legutóbb még egy kis túlsúlyt cipelt, de ez
már a múlté volt.
– Jesszus, Lay, valaki vett neked egy konditerembérletet? – kérdeztem döbbenten.
Apám nevetésben tört ki mögöttem, anyám és a nagyim pedig kezüket a szájuk elé kapva próbálták visszafojtani a kacagást. A bátyám grimaszolt, de tengerkék szeme élénken csillogott.
– Nem lehetek mindig én a kövér iker, nem? – kérdezte jókedvűen.
Rávigyorogtam.
– Gondolom, nem. Jól nézel ki. Layton rám kacsintott.
– Te is, hugi.
Kissé megrándult a szám, és megfordultam, hogy apámat vegyem szemügyre. Jóképű arca ugyanolyan volt, noha kissé szőrösebb és teltebb. Az egész alakja teltebb volt.
– Szóval, amíg Layton edzeni volt, te fish & chipset faltál? Apám gyengéden meghúzta a fülemet.
– Szemtelen leányzó! Tudatom veled, hogy pár réteg zsírpárna még senkinek sem ártott meg. Legalább melegen tart ezeken a hideg téli napokon.
– Vicceltem – kuncogtam, és átöleltem. Tetszett, hogy kikerekedett, így jobban oda lehetett bújni hozzá.
A bátyám, anyám és a nagyim mind jól szórakoztak azon, ahogy ugratom apámat, és kellett pár pillanat, míg lenyugodtak. Aztán a nagyim odajött és melegen átölelt.
– Szervusz, kicsikém – dünnyögte. Szorosan öleltem, elveszve megnyugtató hangjában. Nagyi Írországból származott, Dublin Crumlin nevű városrészéből. Az akcentusa világosan felismerhető volt: bár az elmúlt ötven évben Angliában élt, megtartotta a saját kiejtését, és ezt nagyon kedveltem benne.
Szeretetteljesen rámosolyogtam. – Szia, nagyi!
Amint a nagyim elengedett, Layton már ott is termett, és felkapott erős, izmos karjaival. Sikkantottam egyet, mikor felemelt a padlóról és a levegőben tartott, mintha semmi súlyom nem lenne.
– Nem kapok levegőt! – szuszogtam játékosan, mire a bátyám letett és grimaszolt.
– Rémes vagy.
Pimaszul felnevettem, de aztán rögtön átváltottam egy széles mosolyra, amint anyám közeledett felém. Arra számítottam, hogy mosolyog majd, és esetleg kicsit meghatódik, de arra egyáltalán nem, hogy könnyekben tör ki, amikor átölel, márpedig pontosan ez történt.
– Isten hozott itthon, kisbabám! Annyira hiányoztál! Átkaroltam apró testét és megszorítottam.
– Te is hiányoztál nekem!
Isten lássa lelkem, ez volt az igazság. Valóban hiányzott. Nem értettünk egyet abban, hogy elköltöztem otthonról, de attól még az anyám volt, akit nagyon szerettem. Sokáig ölelt így, miközben a könnyei sem apadtak el. Időnként hátralépett, hogy lássa az arcomat, aztán megint a nyakamba borult és olyan erősen szorított, ahogy csak tudott. Olyan volt, mintha nem hinné el, hogy valóban ott állok előtte. Ez egyszerre töltött el örömmel és szomorúsággal. Boldog voltam, mert anyám is az volt, de szomorú, mert az én hibámból nem találkozhattunk gyakrabban.
Megvan rá az okod – emlékeztettem magam.
– Most már minden rendben, anya – simogattam meg anyám hátát.
Semmi nem volt rendben, de jólesett ezt mondani.
Mikor végül kibontakoztam anyám öleléséből, a családomról ismét a nagybátyámra esett a pillantásom.
– Gondolom, akkor már csak Lochlan maradt, akit üdvözölnöm kéne.
Mögöttem valaki megköszörülte a torkát. – Nem egészen.
Jaj, ne! – fohászkodtam magamban. Kérlek, Uram, csak ezt ne!
Éreztem, ahogy a hangja meleg takaróként borít be, és tágra nyílik a szemem. Nem számít, mennyi év telt el, akkor is felismerném ezt a hangot, ha csak suttogna. Lassan felé fordultam, de lefagytam, amikor megpillantottam. Az
ajtófélfának támaszkodott, kezét a farmere zsebébe süllyesztette.
A szeme – villant át az agyamon. – Mi a baj a szemével?
Sok dolgot szerettem a férfiban, aki előttem állt, de a szeme volt az abszolút kedvencem. Mindig erre esett legelőször a pillantásom, ahányszor találkoztunk. A szemszíne a whisky árnyalatára emlékeztetett, a tekintetében pedig folyton ott bujkált valami játékos csillogás, amit csak én láttam, mert én néztem meg elég alaposan. Ez a csillogás árulkodott arról, hogy a lelke él és boldog, ám amit most láttam, attól kirázott a hideg.
Nemhogy csillogás, de semmilyen fény vagy élet nem látszódott a szemében. A tekintete halott volt, pont olyan ködös és felhős, mint az ég York felett. Így is megkapó volt, de legalább annyira kísérteties is.
Bár több ezer kilométerre költöztem, hogy elszakadjak tőle, az elmúlt hat évben mégis minden egyes nap úgy ébredtem, hogy ezt a mogyoróbarna szempárt láttam magam előtt, és úgy merültem álomba, hogy ezt a megnyugtató hangot idéztem fel. Nem tudtam megszabadulni tőle a világ másik felén sem, ennyi erővel a szomszéd szobába is mehettem volna.
Kale Hunt benne élt minden szívdobbanásomban és lélegzetvételemben, és ez szép lassan felemésztett.
– Kale.
Ennyit sikerült kinyögnöm. Csak bámultam a férfira, aki először törte össze a szívemet.
Kale visszanézett rám, és teljesen érzelemmentesen, szinte robotszerűen biccentett.
MÁSODIK FEJEZET
Hatévesen (húsz évvel ezelőtt)
– LANE! HOLVAGY?
A fülemre szorítottam a kezem és szorosan becsuktam a szemem, hogy megpróbáljam elfojtani a zokogásomat, de nem sikerült. Ráadásul az egész testem belesajdult, mert annyira fájt a fejem. Hiába tapogattam, ettől nem múlt el a fájdalom, sőt, csak jobban lüktetett.
Mikor valaki a térdem alá nyúlt, és átkarolta a hátam, kinyitottam a szemem. Ijedtemben felsikkantottam, ahogy felemelt, és ösztönösen is a nyakába kapaszkodtam. Ránéztem az arcára, és mikor élénk mogyoróbarna szemek ragyogtak vissza rám, csak még jobban eleredt a könnyem.
– Kale!
Kale Hunt volt a legeslegjobb barátom az egész világon. Ha bárki tudott rajtam segíteni, mikor ilyen rosszul éreztem magam, az Kale volt. Mindig ő volt az, aki felszárította a könnyeimet és mosolyt csalt az arcomra.
A nyakába temettem az arcom, és úgy sírtam, mintha elérkezett volna a világvége. Kale egy padhoz sétált az osztálytermemben, letelepedett, engem az ölébe ültetett és szorosan átölelt. Így ringatott egészen addig, míg meg nem nyugodtam annyira, hogy fel tudjak ülni anélkül, hogy mindent összemaszatoljak a könnyeimmel és a taknyommal. Kale-re néztem, mikor elővett egy zsepit a zsebéből és odaadta. Megtöröltem az arcom, kifújtam az orrom, és szipogtam még egy kicsit, mielőtt összegyűrtem a használt zsepit.
– Mi történt?
Kale szavain átsütött az aggodalom.
mozdultam. Azért nem akartam neki elárulni, mert akkor haragudna rám és valószínűleg kiabálna velem. Nem akartam, hogy kiabáljon.
– Lane? – Kale nem hagyta annyiban, noha elfordítottam tőle a tekintetemet. – Mondd el, mi történt!
Éreztem, hogy megremeg az alsó ajkam, Kale pedig felsóhajtott.
– Nem vagyok mérges rád – magyarázta gyengéden. – De muszáj elmesélned nekem, mi történt. Anna O’Leary odajött hozzám azzal, hogy berohantál ide az udvarról, mert valami történt. Mondd el, hogy mi volt az. Légyszi!
– Mi csak... épp ugróköteleztünk Anna O’Learyvel és Ally Dayjel, mikor Jordan Hummings elvette a kötelünket és elszaladt vele.
Annyira lehajtottam a fejem, hogy az állam már a mellkasomat súrolta.
– Utánafutottam, és megpróbáltam visszaszerezni, de Jordan elesett, és azt mondta, hogy az én hibám volt, és megütött itt a fejemen, és most nagyon fáj!
Éreztem, hogy Kale erősebben szorít magához. – Jordan Hummings? Aki az én osztályomba jár?
Lassan bólintottam. Pont ezért voltam ennyire megijedve. Jordan is nagyfiú volt, mint Kale.
– És megütött?
Kale hangja dühödt acsargáshoz hasonlított. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Kale mérges, megint sírva fakadtam. Kale arca gyorsan kisimult, újból átölelt, csitítgatott, kedves dolgokat mondott nekem és megnyugtatott, hogy minden jobb lesz.
Hittem neki.
– Gyere velem! – mondta, amint felállt, és engem is letett a földre. – Pár perc múlva vége a szünetemnek, úgyhogy gyorsan el kell intéznem.
Kale nagyfiús osztályba járt, és ennek nem örültem. Persze oda kellett járnia, mert már kilencéves volt, és nagyfiús dolgokat kellett tanulnia, például matekot. De ő maga mondta, hogy
jövőre, ha másodikos leszek, ő és én ugyanabban az időben leszünk az udvaron a szünetekben, és folyton együtt játszhatunk. – Hova megyünk? – érdeklődtem, mikor Kale megfogta a kezemet, egymásba fonva ujjainkat.
Csak mordult egyet válaszként. Kimentünk a termemből, és végigvezetett a hosszú folyosón, egészen a kijáratig, ami a játszótérre nyílt.
– Helyre teszem, ami veled történt – mondta végül, miközben szélesre tárta az ajtót és kilépett.
Szorosan fogtam a kezét, amint elhaladtunk egy csomó gyerek mellett, akik fogócskáztak, ugróiskolát játszottak vagy ugrálóköteleztek. Megálltunk két lánynál, akik pont ott ugráltak, ahol korábban mi is.
– Sziasztok, lányok, nem látta valamelyikőtök Jordan Hummingsot? – kérdezte tőlük Kale.
Én nem tudtam, kik azok a lányok, de biztos idősebbek voltak, mint én. Lehet, hogy Kale osztálytársai voltak, mert nagyon lelkesen mosolyogtak rá, mikor megszólította őket. Összeszűkült szemmel figyeltem őket, és még közelebb húzódtam Kale-hez. Nem tetszett, ahogy Kale-re bámultak. Egy kicsit túl boldognak tűntek, hogy láthatják.
– Szia, Kale!
Az élénkvörös hajú, halvány szeplős lány csak úgy ragyogott. – Én láttam! A műhely mögé ment a barátaival, de nem tudom, miért.
– Köszi, Drew! – mosolygott rá Kale.
Drew mosolya elért egészen a füléig, olyan széles volt. – Máskor is!
A vörös hajú szégyenlősen a füle mögé igazgatta dús fürtjeit. Nem tetszett nekem ez a Drew, egyáltalán nem tetszett. Megráncigáltam Kale kezét, mikor nem mozdult. Csak állt ott, és erre a Drew-ra bámult fura, idétlen kifejezéssel az arcán, amitől egészen dühös lettem.
– Kale! – szóltam rá.
Kale összerezzent, lenézett rám, és úgy lesett, mintha elfelejtette volna, hogy ott vagyok.
– Annyira édes! A húgod?
Kale megint visszanézett Drew-ra, ahogy megszólalt:
– Lane? Igazából a legjobb barátom. Nagyon jóban vagyok a családjával és a bátyjaival. Szóval, igen, végül is majdnem a húgom.
A csodálat, amivel Drew nézett fel Kale-re, kiborított. – Hű! Ez olyan édes tőled, Kale!
Drew a jobb kezével csillogó vörös hajának egy tincsét csavargatta. Én legszívesebben tőből levágtam volna a haját. Túl sokat babrált vele.
– I-igen? – dadogta Kale, és meg kellett köszörülnie a torkát, mert furcsa hangon beszélt.
– Igen. Szerintem tök menő, hogy vigyázol rá – bólintott Drew.
Kale magatartása hirtelen megváltozott. Vállat vont, mintha az, amit Drew mondott, nem lenne nagy ügy. Aztán elengedte a kezem, és helyette lazán átkarolta a vállamat.
– Hát, tudod, hogy van ez. Valakinek vigyáznia kell rá. Hatéves, de nagyon kicsi a korához képest. Még csak egy kiskölyök.
Homlokráncolva néztem fel Kale-re, és el is döntöttem, hogy nem tetszik, mennyire másképp viselkedik Drew meg a szőke barátnője előtt, aki semmit sem csinált, csak állt és bámulta Kale-t, amióta csak megkérdeztük, merre van Jordan.
Jordan.
Amint eszembe jutott, miért is álltunk szóba egyáltalán ezekkel a lányokkal, megszorítottam Kale kezét, hogy rám figyeljen, és mikor lenézett, csak annyit mondtam:
– Jordan.
Kale pislogott, megrázta a fejét. A vonásai megkeményedtek. Visszapillantott Drew-ra.
– Ugye azt mondtad, Jordan a műhely mögé ment? – Aha – bólogatott hevesen Drew.
– Köszi, szépségem! – kacsintott rá Kale, majd hozzám fordult.
Azzal már ott sem volt, elindult a műhely irányába. Én kis híján elsírtam magam, mert Kale valami rossz dolgot csinált. Szépségnek hívta Drew-t, pedig ez biztos nem volt igaz, mert korábban azt mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen szép lány a világon. Csak én. Mindig ezt szokta mondogatni.
– Hallottad ezt? – viháncolt Drew a barátnőjének, és úgy tapsikolt, mint a fókák az állatkertben. – Szépségemnek hívott! Szépségemnek!
Drew barátnője is viháncolt, és közben fel-le ugrált örömében. Legszívesebben a fülembe dugtam volna az ujjam, hogy ne halljam azt a rémes ricsajt.
– Hallottam! – válaszolta Drew barátnője, és most már ő is úgy tapsolt, mint a fókák. – Tutira! Te jó ég! Tetszel Kale-nek! Láttad, hogy bámult? Tök szerencsés vagy, Drew! Olyan jóképű!
Nem bírtam tovább ott állni, és hallgatni Drew meg a barátnője ömlengését Kale-ről, úgyhogy inkább a barátom nyomába eredtem. Hallottam, hogy Drew utánam kiált, de nem fordultam meg, hogy válaszoljak neki. Sőt, magamban még a nyelvemet is kiöltöttem rá.
Ezt kapd ki!
Pont akkor szúrtam ki Kale-t, mikor eltűnt a műhely mögött, így rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Éppen odaértem a műhely mögé, mikor egy kéz nehezedett a vállamra.
– Állj csak meg! Kale azt mondta, velem kell maradnod!
Hátranéztem a vállam felett, és Drew-t pillantottam meg, aki szigorúan ráncolta a szemöldökét. Mindketten igencsak lihegtünk, ahogy próbáltunk levegőhöz jutni.
Drew aztán felemelte a pillantását és egyenesen előre nézett. Az ajka hirtelen „o” alakot formált, a szája elé kapta a kezét és felsikított. Én ijedtemben összerezzentem, de mikor én is arra néztem, ugyanúgy sikoltottam, mint Drew.
Kale verekedett, méghozzá egyszerre három fiúval. – Kale! – kiáltottam oda, mikor az egyik fiú oldalba rúgta. Megpróbáltam odarohanni, hogy segítsek neki, de hátulról karok fonódtak rám.
De engem nem érdekelt, segíteni akartam Kale-nek, mielőtt neki esik baja.
– Hagyjátok békén! Hagyjátok abba! Légy szíves! – kiabáltam a fiúk felé.
A záporozó ütések hangja fülsiketítő volt. Már épp újra kiáltottam volna, mikor az egyik Kale-t ütlegelő fiú hirtelen felordított fájdalmában, miután Kale a két lába közé rúgott. A fiú hanyatt esett a földre, és mindkét kezével a fájdalmas részt tapogatta. Nem kelt fel, és nem próbálta meg újból megütni Kale-t, a földön összekucorodva elsírta magát fájdalmában.
Pár perccel később az orrát fogva a második fiú is lepattant Kale-ről. Akárcsak az előző, ő sem kelt fel a földről, hanem sírva fakadt, amint vér kezdett szivárogni az orra elé tartott ujjain át.
Nem tudtam, miért, de szorosan markoltam Drew karját, ő pedig lehajolt és felvett. Magához szorított, és próbált úgy fordulni, hogy ne lássam, mi történik, de én pont annyira el tudtam fordítani a fejem, hogy nézhessem, ahogy Kale az utolsó fiúval verekszik. Ez Jordan Hummings volt, a fiú, aki ellopta az ugrókötelemet és megütötte a tarkómat.
Kale volt felül, miközben Jordant püfölte. Mindketten véresek voltak, de Jordan sokkal jobban, és már ő is sírt, mint a barátai. Kale nem sírt. Mikor Jordan felemelte a karját, hogy lelökje magáról Kale-t, Kale egyszerűen oldalra söpörte, és keményen megragadta az iskolai egyenruhája nyakánál fogva.
– Ha még egyszer, csak egyszer is, a családom közelébe mész, kurvára megöllek! – üvöltötte Kale Jordan arcába.
Én levegő után kapkodtam. Kale csúnyán beszélt, nagyon csúnyán. Ezt nem fogja megúszni szárazon, ha az anyukája és az apukája rájön.
– Nem bántottam senkit! – siránkozott Jordan, miközben kétségbeesetten próbálkozott kiszabadulni Kale szorításából.
– De igen! – ordította Kale, és a másik kezével is belekapaszkodott Jordan gallérjába. – Megütötted Lane-t! Ő csak egy kislány! Csak hatéves, és te fejbe ütötted!
Drew érezhetően megdöbbent, mikor ezt meghallotta, és még szorosabban ölelt, simogatva a hátamat. Nem örültem neki, hogy
ez kissé megvigasztalt, és alábbhagyott a sírásom. Annak sem örültem, hogy attól, hogy átöleltem, jobban éreztem magam. Nem akartam, hogy Drew segítségére legyek szorulva, mert Kale szépségnek nevezte.
– Drew, mit csinálsz te itt hátul? Hé!
A hátunk mögül egy felnőtt hangja hallatszott, én pedig még jobban megijedve Drew vállába temettem az arcom. Egészen megdermedtem a félelemtől, amint a felnőtt férfi elrohant mellettünk egyenesen Kale és Jordan irányába. Leszedte Kale-t Jordanról, és az egyik karjával távol tartotta, majd lenyúlt, hogy Jordant is talpra segítse. Jordan és a két barátja is sírt, akik még mindig a földön hevertek. Egyedül Kale nem ejtett egy könnycseppet sem. Továbbra is fenyegetően meredt Jordanre. A kezét ökölbe szorította, és kifulladva kapkodta a levegőt.
Most, hogy Kale felállt, megnézhettem az arcát, de nem tetszett, amit láttam. A szemöldöke felett volt egy repedés, amiből vér csordogált le az arca közepéig. Mindkét szeme vörös és kissé duzzadt volt, a száját pedig vér borította. Még a fogai is véresek voltak: ezt onnan láttam, hogy nyitva volt a szája, annyira erősen lihegett.
Most, hogy elült a verekedés zaja, tisztán hallatszott, ahogy sírdogálok. Kale felém fordult, és egyszeriben az egész tartása megváltozott.
– Nincs baj, Lane – kacsintott rám. – Jól vagyok, becsszó! – Hazudsz! Vérzel! Úristen, mennyi vér! Lehet, hogy meg fogsz halni!
Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomrom.
– Mi a franc történt itt? – vágott közbe a férfi, aki Jordant és Kale-t fogta le.
Nagyon meglepődtem. Ő is csúnyán beszélt!
– Jordan megütötte Lane tarkóját – jelentette ki Kale, egyenesen Jordan szemébe nézve.
A férfi rám nézett, majd Kale-re, Jordanre és a két földön pityergő fiúra. Fejcsóválva elindult, maga után húzva Jordant és Kale-t.
Indulás!
Most már annyira rettegtem, hogy kis híján elájultam. Drew letett a földre és kézen fogva vezetett Kale, Jordan és a verekedést beszüntető férfi előtt, aki hátraszólt a másik két fiúnak is, hogy jöjjenek, ne várják meg, míg visszajön értük.
– Igen, uram – válaszolta mindkettő rekedten.
Uram! Ezek szerint a férfi az iskola tanára volt, aki most az
igazgató elé visz minket. Nagyon nagy bajban voltunk!
A következő eseményekre nem emlékszem tisztán. Az igazgatói iroda előterében kellett várakoznom Kale-lel, Jordannel és a másik két fiúval, míg felhívták a szüleinket. Drew-t visszaküldték az osztályába, mivel neki nem volt közvetlenül köze a verekedéshez, csak szemtanúja volt. Elmondta a tanárnak, mit látott, aztán órára kellett mennie.
Én a fejemet lehajtva ücsörögtem, noha az „uramnak” szólított tanár, aki véget vetett a verekedésnek, megnyugtatott, hogy nekem nem kell aggódnom, engem nem fognak megbüntetni. Ettől kicsit jobban éreztem magam, de az még mindig szörnyű érzés volt, hogy Kale miattam keveredett bajba.
Az egyébként csendes előtér hirtelen zajossá vált, mikor megérkeztek a szüleink. Hallottam, ahogy apukám és Kale apukája még a folyosón vitatkozott más felnőtt férfiakkal. Aztán hallottam az anyukáinkat, akik próbálták csitítani őket, és más női hangok is csatlakoztak hozzájuk.
Mikor végre anyukám belépett a helyiségbe, zokogva rohantam a karjaiba, ő pedig felemelt és magához szorított. Éreztem, ahogy egy kéz a hátamhoz ér, és valaki puszit nyom a halántékomra.
– Lane? – szólított meg gyengéden apukám. Ránéztem, de alig láttam a könnyeimtől. – Jól vagy? – kérdezte aggódva.
Megráztam a fejem.
– Jordan megütötte a fejemet, és nagyon-nagyon fáj!
Apukám arca megkeményedett, amint hátrapillantott és odaszólt valakinek:
Ismét kitört a veszekedés, és a verekedést felfedező tanárnak kellett bejönnie és közbeavatkoznia, hogy mindenkit lenyugtasson. Jordan anyukája a széken ücsörgő fia elé térdelt, úgy szidta meg. Az ujját rázva nyomatékosította a szavait, az apja pedig karba font kézzel állt mellettük, és szigorúan nézett le a Jordanre.
Nagyot nyeltem, mikor észrevettem Kale szüleit. Az apukája lehajolt hozzá, hogy megnézze az arcát, és az anyukája is aggódva legyeskedett körülötte, bár Kale próbálta meggyőzni, hogy jól van. De nem nézett ki jól, a korábban piros és dagadt szeme mostanra bekékült a véraláfutásoktól. Sötét folt keletkezett a szemöldökénél és a felrepedt szájánál is. Biztos nagyon fájt neki, de valahányszor elkapta a pillantásomat, szélesen rám mosolygott, és még kacsintott is.
Be kellett mennem az igazgatóhoz a szüleimmel, hogy elmondjam, mi történt. Így tettem, és mikor végeztünk, megint leültünk az előtérben, amíg a fiúk a szüleikkel az irodában időztek. Nagyon sokáig várakoztunk, és hallgattuk a kiszűrődő hangokat: hol emelt hangon vitatkoztak, hol sírtak. Tudtam, hogy egyik hang sem Kale-től származik. Kale soha nem sírt. Soha. Még akkor sem sírt, mikor előző évben meghalt a nagymamája.
Apukámmal éppen barkochbát játszottunk, mikor Kale és a szülei visszajöttek. Felugrottam és szélvészként rohantam oda Kale-hez, amin ő is és a szüleink is nevettek. Átkaroltam a derekát, a hasához nyomtam az arcom és jól magamhoz szorítottam. Kale az egyik karjával a vállamat fogta át, a másikkal a fejemet simította meg gyengéden.
– Jól vagy?
Most már jól vagyok – gondoltam magamban. Felnéztem
Kale-re, és bólintottam. – Szeretlek!
Anyukáink felsóhajtottak, apukáink pedig próbálták elfojtani a nevetésüket. Kale is kuncogott.
– Én is szeretlek, Laney Baby.
barát!
– Mit mondott az igazgató? – érdeklődött apukám Kale apjától, miközben kiléptünk az irodából és hazafelé indultunk.
Anyukám megsúgta, hogy mindannyiunkat hazaengedtek, én pedig nagyon örültem, mert amúgy sem volt kedvem visszamenni az osztályba.
– Azt, hogy megérti, hogy Kale ideges lett, és úgy érezte, meg kell védenie Lane-t, de az erőszak akkor sem jó megoldás. Kale-t két napra függesztették fel, de Jordan és a barátai egy hetet kaptak.
Értetlenkedve grimaszoltam.
– Mit jelent az, hogy függeszteni? – billentettem oldalra a fejem.
Kale felnevetett, és lazán átvetette a karját a vállamon. Lehajolt, úgy súgta oda:
– Azt jelenti, hogy én egész nap fel sem kelek az ágyból, míg neked iskolába kell menned.
Micsoda?
– Ez nem igazság! Én is függesztve akarok lenni!
Kale nevetése betöltötte az egész folyosót. Hirtelen azonban megtorpant, mikor kinyílt egy ajtó a folyosó távolabbi részén, és Drew lépett ki rajta azzal a hülye vörös hajával, ami olyan szép volt. Kale karja megfeszült, de lazán rámosolygott Drew-ra, mikor a lány megpillantotta.
– Kale! – sikkantott Drew, és végigrohant a folyosón, egyenesen Kale-hez.
Szó szerint végigfutotta a távot.
Oldalra léptem, mikor Drew egyenesen Kale karjaiba rohant, hogy megölelje. Csúnyán néztem rá, de még hátrébb léptem, mígnem nekiütköztem apukám lábának. Ahogy felnéztem, láttam, hogy egymásra vigyorognak Kale apjával, és a fejüket csóválják. Az anyukáink ugyanúgy kedvesen rázták a fejüket, és mosolyogva figyelték Kale-t és Drew-t.
Ezt nem értem – gondoltam. – Minek örülnek ennyire?
– Hello, Drew – mormolta Kale bele Drew hajába, miközben mély levegőt vett.
Ez undorító volt! Beleszagolt a hajába! Láttam, hogy beleszagolt!
Drew hátralépett.
– Annyira örülök, hogy jól vagy! Annyira aggódtam miattad! – Aggódtál miattam? – hitetlenkedett Kale.
– Hát persze – bólintott Drew. – Felfüggesztettek? Kale vállat vont, mintha magasról tenne rá.
– Két napra.
Nem értettem. Kale úgy csinált, mintha semmiség lenne az egész. Drew elcsodálkozott.
– Mert megvédted a húgodat? Ez annyira béna! – Nekem mondod?
Kale nevetgélve vakarta meg hátul a nyakát. Drew elpirult, mikor észrevette, hogy a szüleink végig figyelték őket.
– Hát, én mindennap itt leszek. Összeszedhetem neked, hogy miket vettünk, és felírhatom a házikat. Szívesen átviszem neked mindennap iskola után, hogy ne maradj le.
Drew már annyira vörös volt, hogy az egész feje paradicsomszínűre változott. Kale is elvörösödött, de nem szólt semmit. Legszívesebben belérúgtam volna, és a nevében nemet mondtam volna Drew-nak, de nem tehettem. Nem tehettem semmit. Nagyon dühös voltam, de nem tudtam, miért.
– Ez nagyszerű lenne! Drew, ugye? – szólalt meg végül Kale anyukája, miután Kale nem válaszolt.
Drew ránézett, és félénken mosolyogva bólintott. – Igen, Drew-nak hívnak.
– Szép neved van – mosolygott rá Kale anyukája. Drew még jobban elpirult.
– Köszönöm – motyogta.
De aztán megköszörülte a torkát, ahogy a kezére esett a pillantása. Én csak akkor vettem észre, hogy egy rakás különféle szóval teleírt papírlap volt nála.
– Ezt most le kell fénymásolnom, a tanár kért meg rá, úgyhogy mennem kell. De teszek félre neked egyet, és jegyzetelek is rá. Ma suli után átviszem hozzátok, az úgy jó? – kérdezte Drew reménykedve.
– Igen! – vágta rá Kale azonnal, de aztán köhintett egyet. – Mármint, ja, persze, gyere csak! Nekem mindegy.
Kale apukája és az enyém kis híján nevetésben tört ki, ettől pedig Kale még feszültebb lett.
– Oké, szuper. Tudom, hol laktok, úgyhogy akkor majd megyek.
Drew odahajolt Kale-hez, és puszit nyomott az arcára.
Megpuszilta!
Aztán rám is odapillantott. – Remélem, te is jól vagy, Lane!
Ezután elköszönt tőlünk, és ment tovább a dolgára a folyosón. Kale meg sem moccant, így az apukájának kellett előrelöknie, miközben nevetve megjegyezte:
– Ügyes, fiam! Nagyon ügyes!
Kale arca még mindig vörös volt, de ő is lökött egyet játékosan az apján, a szája szegletében pedig mosoly bujkált.
– Hagyjál békén!
Én nagyon mogorván figyeltem őket, és anyukám észre is vette. Oldalba bökte Kale anyukáját, és egymásra mosolyogtak, ahogy meglátták az arckifejezésemet. Nagyon furcsák voltak, hogy mindig nevettek rajtam, mikor Kale-re néztem.
Nem tetszett, de nem szóltam semmit, mert öregek voltak, és örültem, ha boldogok.
– Kale – szólt oda gyengéden az anyukája, és felém biccentett. Kale rám nézett, és meglepődött a morcosságomon.
– Miért vagy ilyen mérges?
Nem tudtam, miért, azt leszámítva, hogy Drew halálra idegesített, de ezt nem akartam megmondani Kale-nek.
– Fáj a fejem.
Nem hazudtam, mert tényleg fájt, bár nem annyira, mint a mellkasom, amibe hirtelen szintén fájdalom hasított. Kale odajött hozzám, hogy átkarolja a vállamat.
– Ha hazaértünk, nézhetnénk filmet anyuékkal, és jégkrémet is ehetünk. Attól jobb lesz, mit gondolsz?
Azonnal elfeledkeztem mindenről. A hasogató fejemről.
A szorításról a mellkasomban. Drew-ról.
Arról, hogy Kale szépségemnek hívta, rámosolygott, és olyan furcsán viselkedett vele.
Csak arra tudtam gondolni, hogy a nap hátralévő részében Kale-lel játszom majd, és együtt nézünk filmeket. Felvidulva odabújtam hozzá, amin megint mindenki mosolygott. Kale is tudta, hogy a válaszom egy kimondatlan, de annál hangosabb igen.
– Akkor gyere, menjünk! – ragyogott fel Kale arca, és elengedte a vállamat, de csak azért, hogy megfoghassa a kezemet. – Egy csomó film vár ránk, Laney Baby!
Szorosan fogtam Kale kezét, és boldogan mosolyogtam, mialatt kisétáltunk az iskolából. Imádtam együtt lenni vele, és imádtam, mikor Laney Babynek szólított. Mindent imádtam Kale-ben, és tudtam, hogy ez örökké így marad.
Ő volt a legjobb barátom, a legkedvesebb pótbátyám és a legjobb védelmezőm. Ő volt a legjobb, és az enyém volt.
HARMADIK FEJEZET
York, első nap
A SZÍVEM MAJD KIUGROTT A HELY ÉRŐL, a kezem pedig
hirtelen ragadt az izzadságtól.
Laney Babynek hívott. Csak ez járt a fejemben. Kale Hunt itt áll előttem teljes életnagyságban, és Laney Babynek hívott.
Úgy éreztem magam, mintha visszalöktek volna a gyerekkoromba, mikor a dolgok rendben voltak közöttünk, mikor nem nehezedett ránk a feszültség súlya. Ezt a gondolatot azonban nagyon gyorsan az agyam leghátsó zugába száműztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak. Semmiképp nem akartam olyan szétesettnek és felkészületlennek tűnni, mint amilyen valójában voltam. Azt tudtam, hogy a hazatérésemmel megnő az esélye, hogy belebotlom Kale-be, de az eszembe sem jutott, hogy ez már tíz perccel azután megtörténik, hogy beteszem a lábam a szüleim házába.
– Hogy vagy? – kérdeztem végül hűvös hangon, hosszú hallgatás után.
Kale ajka elvékonyodott. – Jól, Kölyök. Te?
Kölyök? Legszívesebben felmordultam volna, hogy már rég nem vagyok kölyök, de nem tettem. Valahogy sikerült megőriznem a nyugalmam.
– Voltam már jobban is – pillantottam a nagybátyám koporsójára, majd vissza Kale-re.
Kale megértően grimaszolt és bólintott. – Jó, hogy itthon vagy.
Tényleg? – gúnyolódott egy hang a fejemben.
– Köszi. Jó itthon lenni – hazudtam. Nem volt jó újra itthon.
Valóságos kínzással felért, hogy ott kellett állnom és úgy csinálnom, mintha nem öntene el újra ugyanaz a fájdalom. Mintha a szívem nem kalapálna őrülten pusztán attól, hogy megpillantom Kale-t. Mintha a tenyerem nem viszketne a vágytól, hogy megsimogathassa. Mintha a térdem nem remegne attól, hogy igyekszem magam visszafogni, hogy ne ugorjak a nyakába. Mintha nem bizseregne az egész testem Kale rekedtes hangjától. Mintha az ajkam nem akarná addig falni az övét, míg semmi nem létezne körülöttünk, csak ő meg én.
Csak pár napról van szó – emlékeztettem magam gyorsan. – Végig tudod csinálni.
Nem szóltam semmit, mikor a családom azt javasolta, hogy menjünk át a nappaliba beszélgetni. Azért mentem velük, mert muszáj volt elszakadnom a nagybátyámtól egypár percre, hogy összeszedjem a gondolataimat. Már eleve iszonyúan éreztem magam Harry bácsi elvesztése miatt, és magamon kívül voltam Kale láttán, így attól féltem, ha nem lépek ki a szobából, hogy kicsit másra koncentráljak, idegösszeomlást kapok.
Én voltam az utolsó, aki belépett a nappaliba, így én egy széles fotelbe ültem le, szemben a többiekkel, akik a hatalmas L alakú kanapén sorakoztak. Lochlan is ott volt, és bosszúsan méregetett. Úgy tettem, mintha észre sem venném, pedig minden idegszálammal tudatában voltam, hogy meredten néz.
A bátyáim, anyámhoz és nagybátyámhoz hasonlóan, kétpetéjű ikrek voltak. A köztük lévő kapcsolat is éppolyan szoros volt, még akkor is, ha a személyiségük tűz és víz volt. Lochlan indulatos volt, Layton hidegfejű, így jól kiegészítették egymást. Én nagyon tudtam értékelni Layton természetét, mikor Lochlan mérges lett rám valamiért, mert Lochlan aztán soha nem engedte, hogy megfeledkezzek arról, hogy haragszik. Egyértelműen és folyamatosan kifejezte nemtetszését, és úgy
tűnik, ez a hozzáállása felnőtt korunkig kísért minket.
Mindenki dühös bátyám mellé telepedett a kanapéra, kivéve Laytont, aki mellém préselte magát a fotelbe, és átkarolta a vállamat. Elmosolyodtam, mert jól megizmosodott, és így alig fértünk el a fotelben. De nem bántam egyáltalán, örültem a közelségének. Hiányzott már ez, és hiányzott Layton is.
Layton volt a családi békebíró, és csak azért nem jöttem ki vele jobban, mert nem tetszett neki, hogy külföldön élek. Aggódott a biztonságom miatt, és kegyetlen dolognak tartotta, hogy ennyire semmibe veszem a családom nyugalmát. Világosan megmondta, mennyire fogok neki hiányozni, ha elmegyek, és hogy mennyire ki van akadva attól, hogy ilyen messze akarok élni tőlük, ám Lochlantől eltérően ő magában intézte el a dolgokat, miután tisztáztam velük, hogy nem jövök haza. Layton csendben szenvedett, és komolyan is vette ezt a csendet, így miután elmentem, nem beszéltünk többet, csak akkor, ha szülinapi vagy karácsonyi jókívánságot küldtem nekik.
Most minden rózsásnak tűnt, a családom örült, hogy végre láthatott, de ettől még a tény, hogy voltak problémáink, nem változott. Jó oka volt annak, hogy csak a nagybátyámmal álltam szóba. Ő volt az egyetlen, aki nem próbált meg fenyegetéssel vagy a lelkiismeretemre hatva hazacsábítani. Mindenki más bűntudat nélkül próbálkozott ezzel.
Nem értették, hogy muszáj volt hátrahagynom mindent. Tudták, hogy miért kellett elmennem, de nem tudták igazán átérezni. A döntésem, hogy hirtelen távozom, megszüntette a napi kapcsolatot köztünk. Szívás volt, hogy nem beszélhettem velük. Borzasztóan hiányoztak, de pont olyan makacs voltam, mint ők, a saját haragommal és fájdalmammal harcoltam az övék ellen. Mindennek az eredményeként falként magasodott köztünk a csend, melyet csak a nagybátyám halála tudott áttörni.
Hátradőlve Layton vállára hajtottam a fejem, és elégedetten dünnyögtem, mikor ő is odabújt.
– Istenem, de hiányoztál, Lay! Layton megpuszilta a fejem búbját. – Te is hiányoztál nekem, hugi.
Kényelmesen elhelyezkedtem Layton ölelésében, és hallgattam, amint a többiek hétköznapi dolgokról beszélgettek. Nagyon figyeltem rá, hogy véletlenül se nézzek Kale-re, aki a kanapé másik végén, tőlem kellő távolságra ült. De nem is kellett, hogy lássam, így is tudtam, hogy ott van. Éreztem a jelenlétét. Mindig érzékeltem, ha közel volt hozzám, mintha a testemnek lett volna egy hatodik érzéke speciálisan erre kifejlesztve.
A nappali bejárata vonta magára a figyelmem, amikor a szőke lány és barna hajú barátnője, akikkel érkezésemkor találkoztam, elsétáltak az ajtó előtt, ki a házból, becsukva maguk mögött az ajtót.
– Kik ezek? – érdeklődtem, mert eléggé bizarrnak találtam, hogy két idegen így mászkál a házban, és ez senkit nem zavar.
Layton felém fordult.
– A barna hajú Samantha Wright, a másik pedig Ally Day. Biztos voltam benne, hogy ismerem a második nevet. Törtem a fejem egy percig, aztán mintegy csettintésre a név hirtelen helyére került. Értetlenül pislogtam a többiekre.
– Ally Day? Az az Ally Day, aki régen a szemét barátnőjével együtt azt sulykolta belém, hogy milyen kövér és csúnya vagyok? Az az Ally Day?
Mindenki rám nézett, és megfagyott a levegő.
– Az emberek változnak, Lane – mormolta Layton, és szorosan karolt, mintha attól félne, hogy felugrom. – Ally már nem az a gonoszkodó, undok lány, aki fiatalabb korában volt.
Most ettől meg kéne nyugodnom? – gondoltam mérgesen.
Lenyeltem a torkomban hirtelen keletkezett gombócot, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat.
– Te nem szenvedtél úgy, mint én miatta és Anna O’Leary miatt. Nagyon sokáig pocsékul éreztem magam a külsőmmel kapcsolatban, és az miattuk volt. Tudod, hányszor kívántam, bárcsak bárki másra hasonlítanék, csak ne saját magamra, csak hogy normális lehessek?
Senki nem válaszolt, én pedig bosszúságomban ökölbe szorítottam a kezem.
– Mi a francért volt itt egyáltalán? – kérdeztem vádlón.
Nagyon rosszulesett, hogy egyáltalán beengedték Allyt a házba azok után, hogy úgy megbántott. A nagyim sóhajtott.
– Nálam dolgozik a kávézóban.
Ez teljesen leforrázott, hitetlenkedésemben megszólalni sem tudtam.
– Lane? – szólított meg a nagyim, miután csak üres tekintettel bámultam rá. – Minden oké?
Erre csak úgy tudtam volna reagálni, hogy a vége az lett volna, hogy kapok a nagyimtól egy jól irányzott pofont.
– Akkor már az ördöggel is cimborálsz munkaerő tekintetében? – kérdeztem végül jeges tekintettel. – Pompás, nagyi, igazán pompás!
A nagyim erre nem felelt, így nekem is volt időm végiggondolni a dolgokat. Hihetetlen volt, hogy nem ismertem fel Allyt. Utoljára akkor láttam, mikor befejeztük a középiskolát, csaknem egy évtizede. Úgy hallottam, Londonba költözött, de nyilván visszajött, és épp a nagyim kávézójában kell dolgoznia!
Imádtam azt a helyet, de most már örökre bemocskolódott a számomra.
– És a barna hajút ismerem? – kérdeztem összeszorított fogakkal.
– Igen – szólalt meg élesen Lochlan. – Évfolyamtársak voltatok, de nem lógtatok együtt. Ő is nagyi kávézójában dolgozik. Mindketten a barátaink.
Samantha Wrightra nem emlékeztem, így vele nem is foglalkoztam, visszatértem a nyavalyás Ally Dayre.
– Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy Ally Day hirtelen mindannyiótok barátja. Anna O’Learyt is meghívjátok hétvégenként teázni? – érdeklődtem szarkasztikusan.
Apám bosszúsan csettintett.
– Úgy beszélsz, mint egy gyerek, Lane.
Igaza volt. Szemtelen voltam és durva. Felesleges és igazságtalan volt a viselkedésem, de bántott, hogy így el tudtak feledkezni róla, mit tett velem Ally. Első kézből látták, hogy min mentem keresztül miatta, egyszerűen nem értettem, hogy
tudták túltenni magukat rajta. Mogorván néztem apámra.
– Akkor jó is, hogy néhány napig kell csak elviselnetek, nem igaz?
Övön aluli ütés volt az arcába dobni a távozásomat, mikor épphogy csak megérkeztem, de nem tehettem róla. Kicsúszott a számon, mielőtt gondolkozhattam volna.
– Hogy érted azt, hogy csak néhány napig? – csapott le anyám, aki először szólalt meg azóta, hogy a szalonban átöleltük egymást. – Mikor tervezel elmenni?
Nem néztem a szemébe, csak halkan, motyogva válaszoltam: – Vasárnap este.
– Lane!
A családom egy emberként kiáltott fel.
Azt hiszem, vége a bájcsevejnek.
– Vissza kell mennem! – védekeztem. – Dolgoznom kell! – Szabadúszó szerkesztő vagy! Ha van internet-hozzáférésed, nem számít, honnan dolgozol! – mordult rám Lochlan, alig bírta magát türtőztetni, hogy ülve maradjon.
Nem jutott eszembe semmi, amit erre mondhattam volna, mert Lochlannak igaza volt, így hallgattam.
– Lane, a konyhába! Indulás! – közölte a nagyim.
Néztem, ahogy a nagyim felkelt és kisétált a nappaliból. A teste minden egyes lépéssel egyre jobban megfeszült.
– Basszus... – morogtam magamnak, miközben én is felálltam, és szemlesütve követtem a konyhába. Megint kisgyereknek éreztem magam, akit épp megszidni készültek.
Amikor beléptem, láttam, hogy a nagyim már ott ül a konyhaasztalnál, úgyhogy odamentem én is, és leereszkedtem egy székre vele szemben. Összekulcsolt kezemet az asztallapon nyugtattam, és fel sem emeltem róla a tekintetemet.
– A kisunokám vagy, és tiszta szívemből szeretlek – kezdte a nagyim –, de néha legszívesebben jól elagyabugyálnám azt a csinos kis fejedet, hogy szoruljon beléd egy kis józan ész!
A nagyim sosem okoz csalódást, ha életszerűvé kell tenni a dolgokat.
– Sajnálom – mondtam, remélve, hogy ezzel lehűtöm nagyi kedélyeit.
– Ez nem elég! – vágta rá a nagyim, aztán elhalkult. – Meghalt a kisfiam, Lane. A nagybátyád meghalt, érted? És te úgy gondoltad, hogy fogod magad és itt hagysz minket egy nappal azután, hogy elhantoltuk? Ez nem az én kiscsibém... ő nem tenne ilyet!
A kiscsibéd már jó régen meghalt – kötekedett a fejemben egy hang.
Égető fájdalom áradt szét a mellkasomban. A nagyimra néztem, de gyorsan el is kaptam a pillantásomat idős, de még mindig finom vonásairól. Harry bácsit láttam, mikor rá néztem, neki is pont ilyen tengerkék szeme, magas arccsontja és kicsi, gombszerű orra volt. A bátyáim és én is örököltük ezeket a külső jegyeket.
– Nem maradhatok itt – motyogtam ismét a nagyimra pillantva. – Tudod, hogy miért.
De nagyi csak csóválta a fejét. Csalódás suhant át az arcán. – Az nem elég ok, és ezt te is pontosan tudod! Viselkedj huszonhat éves felnőtt nőként, és ne a Kale-lel kapcsolatos problémáiddal foglalkozz! Most Harry a lényeg! Harry nem azt érdemli, hogy háttérbe szorítsd. Éppen neked ezt nagyon is tudnod kéne.
Pocsékul éreztem magam, ahogy leülepedtek bennem a nagyim szavai. Tényleg megérdemeltem volna, hogy erőszakkal táplálják belém a józan észt. Hogy is gondolhattam, hogy ha rögtön a temetés után lelépek, az jó lesz bárkinek is? Összetörném a családom szívét, sőt, a magamét is.
Nem tudtam úgy itt maradni, hogy megőrizzem az ép eszemet, de elmenni sem tudtam volna ilyen hamar a nagybátyám halála után anélkül, hogy bele ne bolonduljak. Egyik verzióval sem nyerhettem, de a lelkiismeretem legalább tiszta maradhatott, ha az utóbbi megoldást választom.
– Majd... igen, igazad van – ismertem be. – Harry bácsi többet érdemel, mint hogy csak így lerázzam magamról. Maradok tovább. Segítek nektek, bármiben is kell segíteni.
Megígérem.
A nagyim átnyúlt az asztal felett, a kezébe vette az enyémet, az ujjaival a kézfejemet simogatta.
– Segíthetsz nekem és anyádnak kitakarítani a házát hétfőn, miután találkoztunk az ügyvéddel. Rengeteg mindent kell szortírozni, de hallanunk kell Harry végakaratának részleteit, mielőtt elkezdhetjük a takarítást.
Bambán bámultam a nagyimra. – Harry bácsinak volt végrendelete?
– Igen, mindannyiunknak van, te kis buta – bólintott a nagyim.
Nekem nincs – gondoltam.
Nagyim felhorkant az arckifejezésem láttán.
– Mindannyiunk alatt Harryt, a szüleidet és magamat értem... mert mi öregek vagyunk, és bármikor beadhatjuk a kulcsot.
– Nagyi! – fulladt el a hangom. – Ne beszélj így! Nem mész te sehová.
Legalábbis reméltem, hogy nem.
A szívem már nem bírná ki, ha még valaki meghalna. Nagyi szeretetteljesen mosolygott rám, és odanyúlt, hogy megint megsimogassa a kézfejemet. Mikor kicsi voltam, gyakran csinálta ezt, hogy megnyugtasson, és úgy tűnt, hogy még most is működik ez a hatás. Jó érzés volt, hogy ez nem változott.
Pár percig csendben voltam, de mikor felnéztem ismét a nagyimra, láttam, hogy engem figyel.
– Mi az? – kérdeztem.
A nagyim pislantott egyet, és kerek perec közölte velem: – Azt akarom, hogy minden karácsonykor itthon legyél. Nem kérdés volt. Nem is kérés. Hanem követelés. Mozdulatlanul ültem.
– Nagyi...
– Nem kellenek a kifogásaid – vágott közbe szigorúan. – Add a szavadat, hogy itthon leszel minden karácsonykor! Nem élhetek úgy tovább, hogy a kisunokám a világ másik felén él, és sosem láthatom. A szívem nem bír ki már több fájdalmat és vágyakozást.
Elborzadva kiáltottam fel:
– Te jó ég! Minden rendben a szíveddel?
– Igen, rendben – nyugtatott meg a nagyim. – De a jövőben nem lesz rendben, ha nem jössz haza minden karácsonykor – tette hozzá.
Egy percig csak meredten néztem a nagyimra, de aztán kirobbant belőlem az indulat:
– Megint a lelkiismeretemre akarsz hatni? Most komolyan megfenyegettél, hogy ha nem jövök haza a karácsonyokra, akkor akár szívinfarktusod is lehet?
A nagyim már korábban is próbált idős korával zsarolni és bűntudatot keltve bennem rávenni, hogy térjek haza New Yorkból, és mikor ez nem működött, egyszerűen beszüntette a kommunikációt köztünk.
Úgy látszott, most emelte a tétet. Nem is tudtam, mi az erősebb érzés bennem, a düh vagy a csodálat.
A nagyim a körmeit piszkálta, miközben vállat vont.
– Nem pontosan így fogalmaznék, hogy megfenyegetlek. Csak annyit mondtam, hogy ha továbbra sem vagy hajlandó a családoddal kapcsolatot tartani, nekem pedig szívinfarktusom lesz és meghalok, az a te hibád lesz.
Már megint itt tartunk – figyelmeztettem magam. Megint kezdi a győzködést.
– Nagyi!
– Igen, tudom, iszonyú belegondolni, hogy ez megtörténhet – bólogatott.
A fenébe is, hogy ilyen dörzsölt!
– Hihetetlen vagy – jelentettem ki morcosan. – Azt se tudom, mit mondhatnék erre.
A nagyim kárörvendő mosolyra húzta a száját. – Például, hogy minden karácsonyra hazajössz.
A saját nagyanyám egy szégyentelen szélhámos.
– Ezt nem mondhatod komolyan – füstölögtem.
– Halálosan komolyan mondom – felelte erre a nagyim, a humor legkisebb jele nélkül.
