3
Laurell K. Hamilton: Affliction Laurell K. Hamilton: Dancing Copyright © 2013 by Laurell K. Hamilton Hungarian translation © Török Krisztina, 2015
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: Affliction
Jove Books, The Berkley Publishing Group, a division of Penguin Group,
New York, 2014 Laurell K. Hamilton: Dancing
The Berkley Publishing Group, a division of Penguin Group, New York, 2013
Fordította: Török Krisztina ISBN: 978 61 5552 285 7
Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Rácz I. Péter Korrektor: Horváth Krisztina
Készült: a Belvárosi Nyomda Zrt. nyomdájában, 2015–ben Felelős vezető: Derecskey László
4
Ezt Anitának és magamnak ajánlom. Hogy legyen még húsz év rejtélyeket megoldani, rosszfiúkat fülön csípni, félelmeinkkel szembenézni és megtalálni a szerelmet.
A művész és művészete nem egyéb, mint tükör s benne a tükörkép, a jin és a jang, taszítás és vonzás, oldhatatlan szétválás, melyből végül újrateremtés sarjadzik, mert ha igazi műalkotást akar létrehozni a művész, közben önmagát is újra kell teremtenie.
5
Lord Acton axiómájával élve: a hatalom megront, s az abszolút hatalom abszolút megront. Amikor ezekbe a könyvekbe belefogtam, mélységesen hittem a fenti igazságban, ma már sokkal kevésbé hiszek benne. Nem mindig ront meg a hatalom, néha megtisztít. Amit viszont mindenképpen igaznak hiszek a hatalomról, az az, hogy mindig megmutatja a valós arcodat.
Robert Caro
Míg a hatalom gőgössé teszi az embert, addig a költészet a korlátaira figyelmezteti.
Míg a hatalom beszűkíti az ember vizsgálódási tereit, addig a költészet az eszébe idézi, milyen gazdag és változatos a lét.
Míg a hatalom megront, addig a költészet megtisztít.
6
1.
A pisztoly nyomta a hátamat, előrébb csusszantam hát a széken az íróasztal felé. Rögtön jobb lett, már csak a királykék szoknya korca alá rögzített pisztolytáskát éreztem, ami inkább megnyugtató volt, mint kényelmetlen. Mostanság csak akkor szoktam hordani a vállszíjat, amikor szövetségi rendőrbíróként megyek bevetésre, amikor a Halottkeltő Rt.–nél fogadom az ügyfeleket, már inkább a kevésbé látható pisztolyviseletre szavazok. Az ügyfél valahogy mindig ideges lesz, ha kivillan a fegyver. Pedig az ember azt gondolná, hogy annak, aki zombikra kíváncsi, jobbak az idegei, de úgy fest, a pisztoly látványa nagyobb sokk, mint sírból előhívott emberi maradványokról tárgyalni. Amikor már a zombi ténylegesen jelen volt, naná, hogy rögtön megváltozott minden, akkor egyszeriben már senkit sem izgatott annyira egy egyszerű fegyver. Viszont addig a halloweeni pillanatig okosabb volt ügyelni rá, hogy ne villogjon sokat a pisztoly.
Kopogtak az ajtón, és Mary, a délelőttös titkárnőnk válaszra se várva már bent is volt. Közös ténykedésünk hat éve alatt most először fordult vele elő ilyesmi, eddig mindig akkurátusan kivárta, míg kikiáltom neki, hogy Bújj
be!, így aztán nem is problémáztam, sejthettem, hogy
rendkívüli helyzet állt elő. Felnéztem rá a
határidőnaplómból, mert éppen a bejegyzett időpontjaimat csekkoltam, nehogy véletlenül egymásra csússzon két ügyfél.
Mary hatvan felé járt, már kissé ki is gömbölyödött, és az őszülés problematikát is elengedte: bár a frizurája még
7
most is hibátlan és friss volt, az őszre nem festetett rá. Ettől, és a szemüvegtől, amit egy ideje szintén hordani kezdett, közel tíz évvel látszott öregebbnek, de láthatóan nem bánta. Azt mondogatta, hogy ha egyszer nagymama lett, nézzen is ki nagymamának. Most szomorú együttérzéssel tekintett rám, pont azzal az arckifejezéssel, amit a gyászoló hozzátartozóknak tartogat, akik a szerettük feltámasztását várják tőlünk. Határozottan zakatolni kezdett a szívem, hogy most én vagyok ennek a tekintetnek a címzettje, még a gyomrom is összerándult tőle.
Miközben behúzta maga mögött az ajtót, koncentráltam, hogy mélyeket lélegezzek, és a levegőt lassan préseljem ki a tüdőmből. Csak nyugalom. Mary közben az asztalom felé tartott.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Ezt nem akartam a sok várakozó ügyfél füle hallatára telefonon mondani – kezdte.
– Mit? – Igyekeztem nem türelmetlenül ugatni a kérdést. Még egy semmitmondó válasz, és nem ússza meg az ordibálást.
– Egy nő keres a kettes vonalon. Azt mondja, a jövendőbeli anyósod. Mondtam neki, hogy legjobb tudomásom szerint nem jársz jegyben senkivel, mire azt felelte, hogy nem is tudja, pontosan minek nevezze magát, de a lényeg, hogy a fiával élsz együtt.
Valójában több férfival is együtt éltem, de a legtöbbnek nem volt anyja, aki ilyen szöveggel telefonált volna.
– Hogy hívják a nőt, Mary? – szegeztem neki a most már hallhatóan türelmetlen kérdést.
8
– Nem élek együtt Morgan nevű pasival – ráncoltam a homlokomat. – Még csak nem is jártam soha ilyen nevűvel. – Nekem se volt ismerős, de azt mondja, a férjének balesete volt, bele is halhat, és szerinte a fiának is értesülnie kell róla, mielőtt még túl késő lenne. Őszintén kétségbeesett a nő, Anita. Ne haragudj, lehet, hogy hibbant, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a férje állapota miatt zaklatott, és nem tud tisztán gondolkodni. Nem akartam egyszerűen csak lerázni. Mármint, nem tudom pontosan minden pasidnak a vezetéknevét, szóval ezért...
Majdnem mondtam neki, hogy nyugodtan pattintsa csak le a bolond asszonyt, de Mary arckifejezését látva meggondoltam magam. Évek óta szűrte már a bejövő hívásaimat, megbíztam az ítéletében. Jó érzékkel választotta el a zaklatott telefonálókat a hibbantaktól.
– Azt mondta, hogy hívják a fiát? – Mike–nak.
– Soha nem volt dolgom Mike Morgan nevű pasassal – ingattam a fejemet lassan. – Gőzöm sincs, miért épp ide telefonált, talán egy másik Anita Blake kell neki.
Mary bólintott, bár az arca cseppet sem könnyebbült meg.
– Megmondom neki, hogy nem ismersz Mike Morgant. – Az jó, Mary. Vagy másik Anita Blake–et keres, vagy hibbant.
– Nem hallatszik annak. Csak feldúlt.
– Te is tudod, hogy a hibbantak is lehetnek feldúltak. Őszintén. Ők maguk néha mély meggyőződéssel hisznek a tévképzeteikben.
Mary bólintott, és ment vissza a telefonjához, hogy lerázza Beatrice Morgant, én pedig visszatértem a mai
9
utolsó ügyfelemhez. Úgy kellett szerveznem az időpontjaimat, hogy bármennyire hosszúra nyúljék is az eggyel korábbi, a következőre is biztonsággal odaéljek, és ne kelljen az ügyfelet a temetőben várakoztatnom. Elég vacakul viselték, ha magukban kellett ott ácsorogni és várni. Mondjuk az esetek többségében leginkább történelmi társaságok képviselőivel, esetleg ügyvédekkel volt dolgom, az elhunyt családtagjai már vagy maguk is a föld alatt porladoztak, vagy a hagyaték rendezéséig törvényi rendelkezés szerint nem jöhettek a zombi közelébe, nehogy a zombinak kedve támadjon a néhai szerettei láttán megváltoztatni a végrendeletét. Én azért személy szerint kételkedtem benne, hogy egy zombit ebben a kérdésben lehetne befolyásolni, de a legújabb bírósági gyakorlatot csakis helyeselni tudtam, hogy amíg bármilyen függő ügy érinti még az elhaltat, vagyis a zombit, addig a családtagok ne láthassák. Jobb a biztonság. Elég, ha egy milliárdost hirtelen kiforgatnak a frissen szerzett vagyonából, mert valaki súgott a zombinak, és befolyásolta, aztán rögtön a feje tetejére áll a világ.
Mary másodjára már kopogás nélkül rontott be:
– Micah az. Csak kiskorában becézték Mike–nak. És a nőt a második házassága miatt hívják Morgannek, régebben Callahan volt. Micah Callahan anyja van a kettesen, és az ő apja került kórházba.
– A rohadt életbe! – átkozódtam, és kaptam fel a kagylót, míg a másik kezemmel a kettesre kapcsoltam. – Halló, Mrs. Callahan, vagyis elnézést, Mrs. Morgan, Anita Blake vagyok.
– Jaj, hál’istennek! Annyira sajnálom, egyszerűen megfeledkeztem a név–változásokról. Tizennyolc éve
10
hívnak Morgannek, vagyis Micah tizenkét éves kora óta, amikor még Mike–nak szólíttatta magát, mert azt sokkal felnőttesebbnek érezte, mint a Micah–t – magyarázta, és hallottam, hogy közben sírdogál, még ha értelmesen, tisztán beszélt is. Ugyan mi lehet a foglalkozása ennek a nőnek, futott át az agyamon, de persze nem kérdeztem rá. Majd. Az embernek effélék járnak a fejében, amikor küzd, hogy ne szippantsa be egy adott helyzet érzelmi kavargása. Olyankor a legjobb, ha gondolkodsz, és nem érzel semmit.
– Azt mondta a titkárnőnek, hogy Micah apját baleset érte.
– Igen, Rusht, vagyis a volt férjemet, Micah apját megtámadta valami. A helyettese szerint egy zombi volt, de a harapás nem emberi. És meg is fertőzte ez a valami.
– Zombik ritkán támadnak emberre.
– Én is tudom! – kiabálta. Aztán hallottam, ahogy mélyeket lélegzik, igyekszik megnyugodni kicsit. Telefonon át is hallottam, milyen erőfeszítéseket tesz, szinte éreztem, ahogy próbálja összekaparni magát. – Bocsásson meg! Amikor Mike elhagyott minket, förtelmesen viselkedett, de Rush később elmondta, hogy a végére járt, és kiderült, hogy csak azért csinálta, hogy bennünket védjen valakiktől, akik másoknak bántották a családját.
– Kik ezek a valakik?
– A részletekbe nem ment bele, merthogy rendőrségi ügy. Folyton ezt csinálta még a házasságunk alatt is, tisztára kikergetett vele a világból, de megnyugtatott, hogy biztosan tudja, hogy Mike vérállatcsoportjából többeknek is megölték a családtagját, és ő csak azért tesz úgy, mintha gyűlölne bennünket, hogy minket ne bántsanak. Maga mit
11
tud erről? Tényleg így van? Elképzelhető, hogy Mike akarja még látni az apját? Vagy bármelyikünket? – folytatta már megint könnyek közt. Annyira sírt, hogy szünetet is kellett tartania. Közel húsz éve elvált ettől a pasitól, és mégis ennyire kikészíti ez az ügy. Bakker.
Eszembe jutott, hogy Micah apja seriff volt vagy talán még most is az, és akkor tessék, most azt hallom, hogy olyasmiket szimatolt ki, amikről soha nem hittem volna, hogy rajtam kívül más egyenruhás–jelvényes is értesülhet. Elég kellemetlen, ha arra gondolok, hogy embereket öltem, hogy Micah–t meg a falkáját mentsem, márpedig kivégzési parancsot a témában soha nem láttam, vagyis akkor gyilkosságot követtem el. Kissé kiakasztott, hogy Callahan seriff ilyen sokat tud az ügyről. És persze az is fix, hogy Micah lassan évtizedek óta nem beszélt a családjával, tehát nem tőle tudja. De akkor meg honnan a halálból?
Most rajtam volt a sor, hogy a légzésemmel csillapítsam a bennem tomboló viharokat, és leálljak a hülye paranoiámmal, hogy normálisan letárgyaljam végre ezt a krízishelyzetet ezzel a zokogó asszonnyal.
– Mrs. Morgan, Mrs. Morgan! Asszonyom, figyeljen rám! Miért éppen ezt a számot hívta? Kitől kapta meg? – váltottam hát témát, mert hátha lenyugtatja kissé, ha konkrét kérdésekről kell gondolkodnia.
Kicsit szipogott még, de végül el–elcsukló hangon folytatni tudta:
– Láttuk Mike–ot a tévében. Hogy ő a Koalíció elnöke. – Az emberek és alakváltók közötti harmonikusabb együttműködést segítő Koalíció, igen.
– Igen, igen – fűzte tovább jóval higgadtabban. – És már több helyen is olvastam, hogy magával él.
12
Nem tudom, azt is olvasta–e, hogy Nathaniel is osztozik a kis hármasunkban, vagy hogy mellesleg a Város Ura is a pasim. Szinte soha nem olvastam a lapokat, és a híradót sem figyeltem, szóval ritkán értesültem, hogy épp mit mesél rólam, rólunk a sajtó.
– Miért nem a Koalíciót hívta, hogy közvetlenül vele beszéljen?
– Tudja, legutóbb egészen borzalmas dolgokat vágott a fejemhez, és ha megint olyanokat kellett volna tőle hallgatnom, azt hiszem, végképp kiborultam volna. Megmondaná neki, hogy ha találkozni szeretne velünk, vagyis ha látni akarja még Rusht mielőtt... mármint ha még időben... Jaj, istenem, nem szoktam ennyire szétesni, csak annyira szörnyű ez az egész, ami Rushsal történik, annyira nehéz látni ebben az állapotban.
– Milyen állapotban? Mi van vele?
– Élve elrohad... Magánál van, a tudatánál, és közben rohad a teste, és az orvosok nem tudnak tenni semmit. Kap gyógyszereket, lassítják valamennyire a folyamatot, de olyan nagyon nem.
– Ne haragudjon, ezt nem értem. Valami természetfeletti lény támadta meg Mr. Callahant, és megfertőzte valamivel?
– Igen – lehelte.
– De ismert a fertőzés?
– Igen, a keleti parton akadtak már ilyen esetek, ezért is
tudják lassítani valamennyire a lefolyását. De
meggyógyítani nem lehet. Véletlen hallottam, ahogy egy nővérke zombikórnak nevezi, de rögtön le is kapták érte a tíz körméről. A főnővér jól letolta, hogy lehetőleg ne aggasson rá olyan elnevezéseket, amire a sajtó azonnal
13
ráharap. És az orvosok is arról suttognak, hogy ha a sajtó kiszagolja, tele lesznek vele az újságok.
– De miért nevezte zombikórnak? – kérdeztem, leginkább hogy időt nyerjek, és megrághassam magamban az ügyet.
– Mert kívülről befelé rohad szét az ember, szóval végig pontosan tudja, mi történik vele. Ráadásul úgy tűnik, irtó gyors lefolyású, és eddig csak egy ember életét sikerült valamicskét meghosszabbítani – borzongott bele a saját szavaiba.
– Szeretnék feltenni pár kérdést, Mrs. Morgan, de nem akarom felzaklatni.
– Kérdezzen csak nyugodtan.
Mély levegőt vettem, lassan kifújtam, és végül nekiduráltam magam.
– Azt mondja, van ez a másik beteg, akinél sikerült kissé kitolni a dolgot. Milyen hosszan tartották életben?
– Öt napig.
Azt a rohadt! Ezt persze hangosan nem mondtam ki...
– Adja meg a címet és a telefonszámot, és beszélek Micah–val – mondtam, és már majdnem megígértem, hogy amint tudunk, ott leszünk, de aztán kénytelen voltam befékezni. Mert, hogy is tehetnék ígéreteket Micah nevében? Tíz éve nem is beszélt velük. Csak mert én rá tudtam venni magamat, hogy meglátogassam a családomat, akiktől én is totál elidegenedtem, még nem biztos, hogy Micah is megteszi ugyanezt. Mindenesetre leírtam mindent, amit az anyja mondott.
– Köszönöm, köszönöm, annyira hálás vagyok. Tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha egy másik nővel beszélek. Sokkal jobban kezeljük őket, mint hinnék, nincs igazam?
14
– Igazából nálunk éppen fordítva van. Micah kezel engem jól.
– Aha. Biztos, mert maga is rendőr, mint Rush. Akkor lehet, hogy nem is a nemen múlik ez a dolog, hanem hogy állományban vannak?!
– Gyanús, hogy igen. – Elhozza Micah–t?
Annyira nem akartam volna hazudni neki, csak épp féltem, hogy a teljes igazságot most éppen nem tudná kezelni; kellett valami biztató, amibe belekapaszkodhat, amit várhat, míg az élve rothadó férje betegágya mellett ül. Édes Jézus, Mária és Szent József, még a gondolat is fertelmes volt! Nem hagyhattam, hogy a teljes reménytelenségbe süppedve kelljen ott ülnie a szerencsétlennek, ezért hát hazudtam.
– Persze.
– Látja, mennyire jól gondoltam! Ha meg tudja ígérni, hogy elhozza, akkor nagyon is jól tud bánni vele, nem is tudja, mennyire jól.
– Meglehet, Mrs. Morgan, meglehet.
– Szólítson Beatrice–nek vagy Beának, mint a barátaim – mondta már jóval higgadtabban. – Hozza haza a fiamat, Anita, kérem!
Mit mondhattam volna? – Hazaviszem... Bea.
Letettem, és közben mélységesen reménykedtem, hogy végül nem maradok hazugságban.
15
2.
Más körülmények között fokozatosan adagoltam volna be a hírt Micah–nak, talán még Nathanielt is bevontam volna, de most szorított az idő, fejjel kellett belerántanom őt a családi katasztrófa kellős közepébe. Úgy kellett rázúdítanom a hírt, ahogy az ember nagy lendülettel letépi a sebtapaszt, mert azt semmiképpen sem hagyhattam, hogy meghaljon az apja, mielőtt még odaérhet elbúcsúzni tőle. Vagyis nem agyalhattam azon, hogy mégis milyen hatással lesz ez az egész a pasira, akit szeretek, és végső soron a közös életünkre. Ahogy meglehetősen gyakran, most is gondolkodás nélkül kellett cselekednem.
A mobilszámán hívtam, nem a hivatalos vonalason, hogy ne kelljen átbeszélnem magam a titkárságán. A gyomrom görcsben volt, és csakis a rutinnak köszönhettem, hogy a légzésem és a beszédem kiegyensúlyozott maradt. Ha nem tudtam volna fegyelmezni magam, én is kiborultam volna. Mert iszonyatosan „nem akarom feladat” volt ez, nagyon nem akaródzott elmondani neki, de jobb ötletem nem volt, másra soha nem bíztam volna. Elég hülye helyzet, de van ilyen: te magad nem akarod elmondani a dolgot, de azt sem akarod, hogy mástól kelljen megtudnia. Tisztára sakk– matt.
– Honnan tudtad, hogy pont rád gondoltam? – vette fel a telefont. A hanga boldogan csengett, örült, hogy én hívom. Láttam magam előtt az íróasztala mögött a jól szabott öltönyében, ami istenien áll karcsú, kisportolt testén. Olyan magas, vagy inkább alacsony volt, mint én, de a vállai
16
szélesek, a dereka pedig keskeny. Tisztára úszóalkat, pedig futni szokott. Sötétbarna göndör haja a válla alá ért, mert nemrég közös megegyezéssel mindketten vágattunk pár centit, így nem kellett egyikünknek se megszegni az alkut, ami úgy szólt, hogy ha bármelyikünk is levágatja a haját, a másikunk is megteszi.
Valami romantikus reakció illett volna erre a kedvességre, de ahhoz túlságosan is meg voltam rémülve, túlságosan is tele volt a fejem a rossz hírrel, amit nekem kell a nyakába zúdítanom. Nem habozhattam, nem
kerülgethettem a forró kását, nem időzhettem
kedveskedésekkel, nem húzhattam az időt, elő kellett állnom a hírrel, különben olyan lett volna, mintha hazudnék, mintha cukorral próbálnám megédesíteni a mérget. Meleg, óvó takaróként vontam magam köré drága, édes szavait, jól beléjük burkolóztam, és belevágtam a közepébe:
– Az előbb beszéltem anyáddal.
A vonal túlsó végén nehéz, hallható csend fogadta a szavaimat, hogy a vérem hangosan zakatolt a fülemben. A légzésem felgyorsult, míg Micah–é elállt, míg az ő szívverése kihagyott, az enyém duplán szedte a ritmust, mintha ledermedt volna a végső lendület előtt, amivel leveti magát ő is utánam a szikláról. Nem sokáig bírtam ezt a csendet:
– Hallottad, amit mondtam, Micah?
– Hallottam – felelte, de már semmi melegség vagy öröm nem csengett a hangjában. Üres volt teljesen, érzelemmentes, a jeges indulatot nem számolva. Ilyennek még soha nem hallottam a hangját. Be is ijedtem tőle, ami viszont feldühített, mert elég nagy ostobaság volt ilyen
17
helyzetben beijedni, de ez „érzelmi félelem” volt, az a fajta, amit az vált ki az emberből, ha valaki, akit nagyon szeretsz, hirtelen különálló akaratra kel, és hirtelen világossá válik, hogy tőled függetlenül is elcseszhet mindent néhány rossz döntéssel. Hiába bíztam Micah–ban, hogy ilyet úgysem tesz, utáltam, hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok, hogy érzelmileg ennyire függök bárkitől is. Már képes voltam átadni magam a szerelemnek, de azért a félelem megmaradt. És ez a lappangó félelem indította be egyből a védekező dühöt, hogy ha bármi gáz lenne, akkor én tudjak elsőként rúgni, hogy akkor az ő rúgása már válasz legyen, és ne fájjon annyira. Legalábbis a tudatalattimban ilyesmi magyarázat lakozhatott, hogy éveken át babusgattam magamban a stratégiát. Szerencsére a tudatommal átláttam, hogy miről szól az egész haragimpulzus, így csak uralkodnom kellett rajta, és igyekezni megőrizni a józanságomat. De azért nagyon nem tetszett, hogy már az ennyire kiakasztja, hogy az anyja egyáltalán telefonált nekem. Pedig az apját még meg sem említettem. Nem sok jót ígért az első reakció...
– Mit akart? – kérdezte ugyanazon a rémes, idegen hangon.
Mély levegőt vettem, hogy átmossa a neurotikus ösztönöket, amivel csuklóból lereagáltam volna ezt a párkapcsolati aknamezőt, elszámoltam tízig, és utána higgadtan, szinte normális hangon feleltem. Nagy fejlődés, hogy le tudom nyomni a haragomat, de az ismerős reflex egyből felébredt bennem, hogy inkább dühöngök, mint hogy bármi is fájjon. Dolgozom az ügyön, de volt ebben a témában valami, ami előhozta a régi mintázatot, a régi, jól bevált reakciókat. Pedig ennél már sokkal jobban csinálom,
18
már rég nem az a szomorú, dühödt lány vagyok, akit Micah is megismert az elején.
– Apádat baleset érte. Az is lehet, hogy soha nem épül fel. Pontosabban valószínűleg haldoklik – mondtam ki már nem hűvösen vagy haragosan, hanem sokkal inkább bocsánatkérőn. Jesszus, mennyire nem ment ez nekem!
– Hogy? Mi ez az egész, Anita?
Nekifutottam elölről, elmondtam mindent szép sorjában, amit az anyjától megtudtam. Nem volt túl sok, pontosabban rohadt kevéske volt a körülményekhez képest.
– Mennyire súlyos?
– Elmondtam mindent, amit tudok.
– Meg fog halni? Az apám meg fog halni?
– Anyukád legalábbis ezt mondta, mellesleg eléggé padlón van.
– Mindig is ilyen volt. Könnyen elragadták az érzelmei. Jó kontraszt volt apám higgadt kiegyensúlyozottsága mellett. Leállt az agyam, Anita. Most mi legyen?
– Akarsz találkozni az apáddal, nem?
– Mármint ki akarok–e vele békülni, mielőtt meghal? Hát igen.
– Jó, akkor felülünk az első gépre, és már indulsz is hozzá.
– Jó – mondta végtelen bizonytalanul. Annyira nem volt ez jellemző rá.
– Akarsz egyedül menni? – Hogy érted?
– Egyedül akarsz menni, vagy kísérjelek el? – Gyere velem, igen!
– Jöjjön Nathaniel is? – Igen.
19
– Akkor felhívom őt is. Meg Jean–Claude–ot, hogy elvihetjük–e a gépét.
– Jó, igen, kösz. Miért állt le az agyam?
– Most tudtad meg, hogy az apád kórházban van, és ha nem sietsz, talán már nem is találod életben. Drámai körülmények között kell kibékülnöd a családoddal, ez bárkit megviselne, Micah. Adj magadnak néhány percet, hogy meg tudd emészteni.
– Van benne valami – mondta. Még mindig nem volt magánál.
– Maradjak vonalban?
– Ha velem beszélgetsz, nem tudsz a repülő ügyében intézkedni – felelte. Amit mondott, logikus volt, kár, hogy a hangja nem árulkodott ugyanilyen józan higgadtságról.
– Az tény, de a hangod alapján jobb lenne, ha nem hagynálak most magadra.
– Jobb lenne, de most fontosabb, hogy mielőbb el tudjunk indulni. Most leteszem, és pár percig emésztem, amit mondtál, utána megszervezem a helyettesítést arra az időre, amíg nem leszek.
– Én is elintézek mindent. – Szeretlek – mondta. – Én jobban szeretlek. – Én még jobban. – Én a legeslegjobban.
Nathaniellel hármunk közös kis játéka volt ez, de néha kettesben is lezongoráztuk. Mert néha egyszerűen szükségünk volt rá.
20
3.
Eléggé előrehaladt már a délután, hogy a Kárhozottak Cirkuszában a vámpírok éledezni kezdjenek, így amikor telefonáltam, Jean–Claude–dal is tudtam beszélni. Az álmosságnak nyoma sem volt a hangjában, nem úgy beszélt, mint aki most ébredt, azon egyszerű oknál fogva, hogy igazából nem aludt, hanem halott volt. A nappali halott állapotból nem ébredeztek a vámpírok, hanem egy csapásra magukhoz tértek, feléledtek. Olyan volt, mintha egy kapcsolót kapcsolnának fel és le. A nemlétük alatt, napközben még a testük is kezdett kihűlni, de persze a bomlás nem indult meg, szóval nem igazi halál volt ez. Mert ha az ember meghal, a bomlás abban a pillanatban megindul, ahogy utolsót dobban a szív. Pont, mint amikor levágsz egy szál virágot a kertben. Az is azonnal enyészni kezd, még ha eleinte csigalassú is a folyamat, nem érzékelhető, és azzal, hogy vízbe rakod, elhúzhatod a folyamatot, és a szépségét megőrizheted egy ideig. De vissza már nem fordíthatod, mert abban a pillanatban meghalt a virág, hogy levágtad a száráról. Ezzel szemben Jean–Claude vámpír volt, méghozzá mestervámpír a leghatalmasabbak közül, aki már hatszáz éve ugyanolyan szépségesen virul. Elméletileg a világ végezetéig vagy még annál is tovább megmaradhat szépsége teljében nyíló rózsának, létezhet, míg a napunk vörös törpévé nem aszik, és magába nem szippantja a bolygót. Elméletileg. Mert azért a vámpírok sem sebezhetetlenek. Én magam is, mivel vámpírhóhér volnék, végeztem már nem eggyel, világosan látom hát, hogy Város Urának lenni még nem
21
életbiztosítás, sőt, attól se lesz senki halhatatlan, hogy az Amerikai Vámpírtanács feje, legfeljebb rohadtul hatalmas. Ezért is tudott ébren lenni délután, amikor a nap még fenn jár az égen. Persze ha nem a föld alatti barlangrendszerből kialakított luxuskecójában lett volna, messze lenn a mélyben, a napfénytől távol, ő se tért volna még magához.
– Érzem a nyugtalanságodat, ma petite. Mi történt? Beszámoltam mindenről.
– Azt megszervezhetem, hogy Micah–val ti ketten most rögtön induljatok, de én csak azután követhetlek benneteket, ha tárgyaltam a terület urával, és biztosítottam róla, hogy nincsenek ellenséges szándékaink.
– Az fel se merült bennem, hogy nem látogathatjuk meg Micah apját a kórházban anélkül, hogy erről értesítettük volna a helyi vámpírokat.
– Ha csak ti ketten lennétek, és egyszerű párként érkeznétek, nem is lenne rá szükség. De a halandó szolgám vagy, a triumvirátus egyik oszlopa. Ha Richarddal mennél, vagy én utaznék oda vele kettesben, az már nyílt hadüzenetnek számítana.
– De most csak az a lényeg, hogy Micah időben az apja mellett lehessen. Azt nyilván le tudják ellenőrizni, hogy ott fekszik a kórházban, és hogy haldoklik.
– Egy mestervámpírnak vagy egy vérállatcsoport vezetőjének nem ilyen egyszerű beutazni mások területére, már tudhatnád. És te meg Micah vagytok a falka királynője és királya. Vannak leopárdok abban a városban?
– Fogalmam sincs.
– Meg kell tudnod – felelte halkan.
22
– Az új Vámpírtanács még nagyon fiatal szervezet,
mapetite. Nem kelthetjük erőszakos bunkók benyomását.
Ha legalábbis előzetes tájékoztatást nem adsz azoknak, akiknek a területére utazol, azt hatalmi gőgnek fogják gondolni. Úgy éreznék, hogy azt hiszed, hisszük, hogy kényünk–kedvünk szerint jöhetünk–mehetünk az egész országban, mert a miénk. Az ilyen viselkedés felzaklatná a kisebb urakat, és az ellenfeleink könnyedén ellenünk fordíthatnák őket, lázadást szíthatnak.
– Nem úgy van, hogy már nincsenek lázadók? Tudsz valamit, amit én nem?
– Tudomásom szerint senki sem lázadozik Amerikában, abban azonban bizonyos vagyok, hogy elégedetlenek mindig akadnak. Soha egyetlen kormánnyal sem elégedett mindenki, a politika természete, hogy mindig vannak, akik utálják a hatalmon lévőket.
– Ezt értsem úgy, hogy azért utálnak bennünket, mert létrehoztuk a tanácsot, hogy mindenkit megvédhessünk a gonosztevő vámpíroktól?
– Értsd úgy, hogy hozzánk szaladtak a bajban, de most, hogy már biztonságban vannak, kezdik kritikusan szemlélni a hatalmat, amivel éppen őket védjük meg, kezdenek félni tőlünk, bizalmatlanokká válni.
– Hát ez pazar. Szóval akkor Nathaniellel hárman nem látogathatjuk meg Micah haldokló apját a kórházban?
– Nathaniel minek megy?
– Mert ő is a társunk. És Micah szeretné, ha jönne.
– Ja. Azt hittem, hívóleopárdodként vinnéd magaddal, és megy Damian is, hogy egyben legyen a triumvirátusod.
Na, ez meg rögtön egy második hatalmi hármas, vagyis triumvirátus, méghozzá az enyém. Mert az van, hogy egy
23
igazán hatalmas vámpír egy halandó szolgával és egy hívóállattal hatalmi rendszert építhet ki, de halandó lénynek ilyesmi még soha nem sikerült. Akkor jöttem én. Jean–Claude szerint a vele való triumvirátusból szereztem annyi erőt, ami a nekromanciámmal megfejelve felülírta a metafizika szabályait, és létrehoztam a lehetetlent. Őszintén szólva még mindig nem értjük pontosan, hogy csináltam, de tény, hogy megcsináltam, és Damiannel meg Nathaniellel lett egy saját triumvirátusunk.
– Damiant nem akartam magunkkal vinni. Ő nem a szerelmem.
– De alkalmi szeretőd.
– Ha minden alkalmi szeretőmet vinném, csapatszállító géppel kéne utaznunk.
Elnevette magát azzal a bársonyosan csodás nevetéssel, ami végigborzongatta a bőrömet, és a telefonon át is úgy simogatott, mintha itt állna mellettem.
– Nagyon igaz, ma petite, de mennyire igaz – mondta félig nevetve.
Nagyot nyeltem, a hangja elég volt, hogy kiszaladjon a lábam alól a talaj.
– Istenem, Jean–Claude, ezt ne csináld. Tudod, hogy ettől leáll az agyam.
Megint nevetett, és ez kicsit se segített. Aztán leesett, hogy direkt csinálja, mert már az alhasamban is éreztem, ahogy növekedni kezd a kéj.
– Meg ne próbáld!
Erre visszahúzódott az ereje. Míg nem volt a Vámpírtanácsunk feje, soha nem volt rám ilyen hatással a nevetése pusztán telefonon át. Korábban nem hittem volna, hogy ha a mestervámpírok felesküsznek rá a tanácsban, az
24
az ő személyes erejét ilyen szinten felturbózza. Mert erre egyikünk se gondolt, amikor létrehoztuk, nem ez volt a célunk, hanem, hogy legyen végre egy biztonságos rendszer, azt viszont valakinek vezetnie is kell. És akkor már magunkban bíztam a legjobban.
– Bocsáss meg nekem, ma petite! Új hatalmam néha a fejembe száll. Most már megértem, miért tart minden mestervámpír a tanács fejétől. Azzal, hogy felesküsznek rá, a hatalmukból átadnak neki egy keveset, és a sok kis kevés összeadódik, így a végeredmény igen figyelemreméltó lehet.
– Azt akarod mondani, hogy ha nem lennél ilyen becsületes, akit nem ront meg a hatalom, ettől az erőtől végleg korrumpálódnál?
– Nem vagyok benne biztos, hogy én magam vagyok a becsületes, ma petite. De azt tudom, hogy így együtt becsületesek vagyunk, és le tudjuk küzdeni a hatalom romboló hatását.
– Nem hinném, hogy én lennék a jobbító tényező, Jean– Claude.
– Én sem. De a metafizikai hálózaton át bennünk van
Richard lelkiismeretessége, Micah bajtársiassága,
Nathaniel kedvessége, Cynric tisztessége és Jade emlékei a szörnyeteg mesteréről, aki gonoszul visszaélt rajta a hatalmával. A mieink, akiket magunk köré gyűjtöttünk, nemcsak nagyobb hatalomhoz segítettek bennünket, de azt is a tudatunkban tartják, hogy nem vagyunk szörnyetegek, hogy nem vagyok szörnyeteg, és nem is szándékozom azzá válni.
– Úgy nem lehetnél nem szörnyeteg, ha egyszerűen úgy döntenél, hogy nem leszel az? – kérdeztem, és ismert már
25
annyira, hogy rögtön értse, nem a benne lakó szörnyeteg lehetősége aggaszt.
– Te sem vagy szörnyeteg, mapetite. És ha mindketten tisztában vagyunk vele, milyen lehetőségek bujkálnak bennünk, akkor el is kerülhetjük, hogy előtörjenek belőlünk ezek a lehetőségek.
– Mi tehát a teendő, mielőtt Micah–val és Nathaniellel betennénk a lábunkat abba a kórházba?
– Ténylegesen hármasban akartok csak menni? – Mi hárman, meg persze a pilóta.
– Testőröket is vinned kell, ma petite.
– De akkor a helyiek nem fogják még inkább azt hinni, hogy hódítani jöttünk?
– Biztos lesznek köztük olyanok, akik majd azt gondolják, de az még biztosabb, hogy ha az ellenségeink megtudják, hogy a halandó szolgám a hívóleopárdjával és a Vadak Királyával hármasban messze jár, kísértésbe esnek, hogy kipróbálják, mi történik vajon velünk, többiekkel, ha ti hárman meghaltok.
– Ja, tudom, elméletben mindenkinek annyi, ha túl sokan kiesnek a hatalmi szerkezetből.
– Sajnos ez nem pusztán elmélet. Láthattad, hogy Nathaniel és Damian kis híján belehalt, amikor elszívtad tőlük az életerőt. És te magad is érezted az energiahiányt és veszteséget, amikor Richard és én megsebesültünk. Inkább ne teszteljük azt a felállást, amikor mindhárman egyszerre sérülünk meg.
– Ezzel egyetértek. De testőrök kérdésében maradjunk a minimumon, Jean–Claude. Most először fogunk Micah családjával találkozni. Nem kéne túlságosan rájuk hozni a frászt.
26
– Biztos vagy benne, hogy pár testőrrel is tudsz vigyázni magatokra?
– Ja, hát, ha a megfelelő pár személyt visszük, mindenképp.
– Micsoda magabiztosság, ma petite. Csodálatot ébreszt bennem, ugyanakkor meg is rettent.
– Megrettent?
– Csak mert veszedelmes, sőt halálos vagy, csak mert könnyen és ügyesen ölsz, még nem leszel golyóálló, ha érted, mire gondolok.
– És bombaálló sem. Nem vagyok szuperhős, tisztában vagyok vele. És ott lesz velem Micah és Nathaniel. Még ha a metafizikai károkat nem is számítom, akkor is lebénít annak a lehetősége, hogy nekik esetleg valami bajuk esik.
– És ha nekem esik bajom?
Helyben voltunk: ez a szépséges, lenyűgöző pasas is elbizonytalanodik néha, felmerül benne, hogy szeretem–e, vagy legalábbis, hogy mennyire szeretem. Érdekes, hogy mindannyiunkra rátör alkalomadtán ez a bizonytalanság, pedig elég leereszteni a pajzsunkat, és mélyen benne járunk egymás érzelmeiben, gondolataiban. És emiatt csak még jobban szerettem őt, pedig régebben igazi nőfalónak hittem, akit az ilyesmi soha nem foglalkoztat. Édes volt.
– Szeretlek, Jean–Claude. Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha nem lennél nekem, a szívemben, az ágyamban.
– Milyen költői lettél, ma petite.
– Túl sok időt töltöttem Requiemmel, gondolom.
– Ha túl vagyunk ezen a válságon, vele kapcsolatban is döntésre kell jutnunk. Hogy végleg visszaküldjük–e Philadelphiába.
27
– Hogy örökre Evangeline kettes számú szívszerelme legyen, tudom.
– Ahogy mondod.
– Amikor kicsi voltam, apu beagle kutyusokat tenyésztett. Én soha nem akartam megválni egy kölyöktől sem, és amikor már kicsit idősebb lettem, folyton aggódtam, hogy az új tulajdonosok majd nem gondoskodnak róluk úgy, ahogy mi.
– Ezt még nem is mesélted.
– Mi nem egyszerűen kutyakölykökön adunk túl, Jean– Claude. Ők a mi embereink, a szeretőink, barátaink, és mi elküldjük őket. Azoknál nem fáj annyira a szívem, akiknek saját birodalma lesz, akik a maguk és mások uraként élik tovább az életüket, de amikor más mestervámpírok alá rendeljük őket, az soha nem hagy nyugodni. Zavar.
– Ezért teszünk oda néhány próbalátogatást. Hogy a saját szemünkkel lássuk, hogy jól bánnak–e a mieinkkel, hogy jó helyük lesz–e ott.
– Requiem nem szereti Evangeline–t. – Nem. Requiem téged szeret.
– Nem szándékosan bolondítottam magamba – sóhajtottam nagyot.
– Ahogy én sem szándékosan adtam át neked az ardeurt, a kéjvágy tüzét, nem akartam, hogy az inkubusom szukkubusa légy, de így alakult. Vagyunk, akik vagyunk, és már ismered az ardeurt, hogy mire képes benned szex közben.
– Requiem mestervámpír, és a kezdeti kötődést fel is tudta bontani.
– Igen, ma petite, és szerintem nem is az ardeur miatt szerelmes beléd, hanem csakis önmagad miatt. A szerelem
28
soha nem a szerelmünk tárgyáról szól, sokkal inkább arról árulkodik, hogy mi magunk milyenek vagyunk.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Hogy Requiemnek kell valaki, akit szerethet. Mindig is reményvesztett romantikus volt, és annál romantikusabb nincs is, mint olyanba lenni reménytelenül szerelmesnek, aki másokat szeret.
– Ez úgy hangzik, mintha pszichológusra lenne szüksége.
– Nem ártana neki.
– Gondolod, elmenne terápiára? – kérdeztem nagy sóhajjal.
– Ha utasítanánk, mindenképpen.
– Arra utasíthatjuk, hogy kérjen időpontot egy szakembertől, és beszéljen vele, de arra nem kényszeríthetjük, hogy komolyan át is gondolja a problémáit. Magadnak kell akarnod megoldanod a gondjaidat. Önként kell szembenézned a kemény igazságokkal, és magadnak kell akarnod küzdeni, hogy változz. Ehhez bátorság kell, és akaraterő.
– Bátornak bátor, csak szerintem nem szeretne kigyógyulni a bajából.
– Nem tehetek róla, hogy én fontosabb vagyok neki, mint ő nekem.
– Hát nem.
– Beszéljünk inkább az eredeti problémáról – váltottam.
– Vagyis kezd eleged lenni Requiemből.
– Hát, ja. – Igazából már elég régóta és elég súlyosan elegem volt belőle, de mindegy. – Minden napra egy nyavalya, jó?
29
– Ahogy tetszik.
– Nekem így sem tetszik, Jean–Claude. Egészen máig még az se volt biztos, hogy valaha találkozom–e egyáltalán Micah szüleivel, de ha már, hát semmiképpen sem ilyen körülmények között szerettem volna.
– Persze, hogy nem. A repülő a rendelkezésetekre áll, csak azt kell eldöntened, hogy melyik testőröket akarod vinni.
– Mi a minimum? – Hat fő.
– Vagyis fejenként kettő. – Oui.
– Elintéznéd a gépet, amíg én megszervezem az őröket? – kértem.
– Természetesen. És ha javasolhatom, olyan testőröket vigyetek, akik a szeretőid. Táplálnod kell az ardeurt, és Micah–t bizonyára alkalmatlanná teszi majd erre a gyász.
Bólintottam, aztán eszembe jutott, hogy látni éppenséggel nem lát, hát hangosan is kimondtam:
– Egyetértek.
– Régebben sokszor bántott, hogy nem tudlak hazavinni, hogy megismerd a családomat, mert évszázadokkal ezelőtt meghaltak mind. Az ilyen alkalmakkor viszont mindig belátom, hogy vannak rémesebb és rosszabb dolgok is az életben annál, hogy rég elveszítettem őket.
– Ja, hát a jelenben elveszíteni őket elég nagy szívás. – Ó, mapetite, ahogy te fogalmazni tudsz – nevetett fel kurtán.
– Csak hogy tudd, épp dühösen felvontam a szemöldökömet.
30
– De nem komolyan.
– Hát nem – mosolyodtam el. – Je t’aime, ma petite.
– Én is szeretlek, mesterem.
– Ezt mindig olyan gúnyosan, a szemedet forgatva mondod. Soha nem fogod komolyan gondolni.
– Mert komolyan szeretnéd, hogy komolyan gondoljam?
– Nem. Partnerekre vágyom, igazi társakra, nem rabszolgákra meg szolgákra. Ezt megtanulhattam abból, hogy éppen téged és Richardot választottam. Mert
tudhattam, hogy mindketten harcolni fogtok a
szabadságotokért, hogy azok maradjatok, akik vagytok. – És azt is tudtad, milyen dühödten fogunk harcolni? Erre csak nevetett, hogy az egész testem borzongott, az asztalba kapaszkodtam, és lehunytam a szemem.
– Ezt fejezd be! – lihegtem.
– Őszintén azt akarod, hogy soha többé ne tegyem? Remegve szakadt ki belőlem a levegő:
– Nem – nyögtem ki végül. – Felhívom Fredót, hogy kit tud nélkülözni, és hogy egyetért–e a felállással, akiket összeválogatok.
– Ezeket a részleteket bizton rátok bízhatom.
– Köszönöm. Volt idő, amikor személyesen akartad volna kiválogatni, hogy kik kísérjenek el.
– Volt idő, amikor a gyengébbekhez vonzódtál. De ezek az idők régen tovaszálltak már.
– Azt azért ne felejtsd el, hogy azokban az időkben hozzád is vonzódtam.
– De te jobb emberré tettél, Anita Blake, ahogy minden más férfit és nőt is az életedben.
31
– Gőzöm sincs, erre mit mondhatnék. Kicsit olyan, mintha mentegetőznöm illenék, vagy valami.
– Néhány vezető a természetéből adódóan a legjobbat hozza ki a környezetéből.
– Hahó, ezt a metafizikai villamost nem én vezetem, rémlik? Hanem te.
– Én a politikai vezető vagyok, de vészhelyzetben az embereink java a te utasításodat követi.
– Ez marhaság. – A harcban igen.
– Jó, ha erőszakról van szó, abban tényleg profi vagyok. Te meg a politikában meg a vacsorapartikban vagy az.
– Azért neked is vannak jó megvillanásaid a politikai színtéren.
– És a vívótőrrel csak a Harlekin néhány harcosa bánik nálad jobban – viszonoztam a bókot, mert tényleg durván lenyűgöző volt, ahogy a kedvenc fegyverével bánni tudott. Kiderült, hogy fiatal vámpír, sőt már halandó korában is híres–hírhedt bajvívó volt. Azt is kifejtette, hogy egyenesen a vívótőrnek köszönheti az életben maradását, mert több mestervámpír is kihívta akkoriban, és a fegyvernemet ő maga választhatta ki, sorban végzett hát minden kihívójával. És erről egészen addig halvány fogalmam sem volt, míg az új edzőtermünkben el nem kezdett gyakorolni, és nem ámulhattunk tátott szájjal a testőrökkel együtt.
– Most az egómat próbálod ápolgatni, ma petite? – Azt hiszem.
Nagyot nevetett, de most csak jókedvében.
– Arra semmi szükségem. Én vagyok a király, te pedig egyszerre vagy a királynőm és a generálisom. Aki a
32
támadást vezeti. Nálamnál sokkal jobban ismered az embereink erős és gyenge pontjait, mert te gyakorolsz és dolgozol velük. Többünket, öreg vámpírokat szégyenben hagytál, és miattad próbálunk többet törődni a formánkkal.
– De a legtöbb vámpír nem tud izmosodni, az eredeti testükön nem tudnak a halál utáni életben változtatni.
– Viszont én nem a legtöbb vámpír vagyok. Én fejlődhetek, változhatok, ahogy az enyéim mind.
– Erre mondta az egyik lázadó vámpír, hogy a másoktól, a tőlük ellopott energiákból vagy erre képes.
– Hogyne, attól hatalmasabb vagyok, de azt gondolom, hogy a testem változásait igazából az segíti, hogy igen szoros a kapcsolatom a vérállatainkkal. Én egyenlőként fogadom meleg hatalmukat és energiáikat, míg a régi, nagy öregek csak a rabszolgát látják bennük, csak a mestereik akarnak lenni.
– Hát igen, mi nem a tulajdonunkként vagy a háziállatainkként tekintünk rájuk.
– Márpedig a régi vámpírok ebben a kérdésben nem engednek.
– Akkor bekaphatják. Nyilván ezért is jönnek hozzánk az alakváltók. Mert mi egyenlő viszonyokat kínálunk nekik.
– Képtelenség úgy cselekedni, hogy az mindenkinek megfeleljen, hát törekedjünk olyasmire, ami legalább nekünk megfelel, úgy, hogy az közben másoknak se fájjon. Az én királyságomban nem lesznek rabszolgák.
– Egyetértünk.
– Most leteszem, hogy elintézzem nektek a gépet. – Persze, hogyne.
33
– Te most húzod az időt, igaz? – szegezte nekem a kérdést.
Át kellett gondolnom a választ, de ahogy rájöttem, ki is mondtam, még ha régebben inkább meghaltam volna, mint hogy ilyesmi elhagyja a számat:
– Nem tudom, mikor beszélhetünk legközelebb, és máris hiányzol.
– És ez engem mindennél boldogabbá tesz, szerelmem. Ez a vallomás meglepő, de rendkívül jólesik.
– Ha esetleg nem mondanám elégszer, Jean–Claude, tudd, hogy szeretlek. Szeretem látni az arcodat az asztal túloldalán, amikor eszünk, szeretem, ahogy Cynric focimeccsét nézed, szeretem hallgatni, ahogy Matthew–nak esti mesét olvasol, ha nálunk alszik, és még ezernyi meglepő apróságot szeretek benned, mert szeretlek téged teljes szívemmel.
– Mindjárt megríkatsz.
– Van egy nagyon okos barátom, aki szerint nincs semmi baj a sírással, mert az ember néha annyira boldog, hogy egyszerűen kibuggyan a szemén a boldogság.
– Jason, Nathaniel vagy Micah?
– Az egyikük – feleltem talányos mosollyal.
– Tényleg rendkívül okos barátaid vannak. De most menjünk a dolgunkra, mapetite. Je t’aime, au revoir, hamarosan látjuk egymást.
– Én is szeretlek.
Gyorsan letettem, mielőtt még romantikusabbá és butácskábbá válnék. De azért a boldogságért a hangjában bőven megérte. Ha leengedjük a pajzsunkat, mindent érzünk, amit a másik, sőt, szavakat, gondolatokat is látunk, de azért jólesik időről időre a másik szájából hallani ezeket
34
a szép szavakat. Hiába vagyunk afféle mágikus, csodabogár banda, az nekünk se divatjamúlt, ha a szerelmünk elmondja, mennyire szeret bennünket. Mivel mind Isten képére teremtettünk, ez is tőle származhat, vagyis akkor nyilván neki is van egy „kis kedvence”, aki néha jó hangosan kimondja neki a szép szavakat: „Köszönöm, Istenem, ez a naplemente ez dögösre sikerült, és hát az a kacsacsőrű emlős is nagyon vagány móka.” Lehet, hogy ezért is imádkozunk hozzá úgy, ahogy imádkozunk, mert a mi szavaink nélkül talán magányos lenne az Úr. Néha felmerül bennem, hogy a wicca barátaim jól csinálják ezzel az egész Isten meg Istennő témával. Ha az emberek jobban működnek az életben, ha párban, boldogan élnek, és az Isten képére formáltak bennünket, akkor logikus, hogy az Istennek is szüksége lehet egy
Istennőre. Ahogy a szerelmi életem egyre
kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá vált, egyre többet tanakodtam azon, hogy Isten nem magányos–e az ő Istennője nélkül. Lehet, hogy túl sok pogány haverom van?
Elmondtam egy hálaimát a boldogságomért és egy másik fohászt Micah apjáért, aztán hagytam az Urat, hogy intézze nélkülem a saját szerelmi életét, ahogy neki tetszik. Miközben felhívtam Fredót a testőrök miatt, csak a fejemet csóváltam, hogy milyen bizarrul romantikus teológiai tévelygésekbe keveredem... mennyire csajos dolog, hogy az Istennek is nyilván csak kellene egy feleség. De ehhez igazából fikarcnyit sem értek. Ahhoz viszont, hogy veszedelmes pasikat válogassak össze, akik vigyáznak ránk a bajban, ahhoz nagyon is.
35
4.
Micah megüzente, hogy beszélt Nathaniellel, aki
összecsomagol mindhármunknak, és a reptéren
találkozunk. Küldtem neki egy okét SMS–ben, aztán hívtam a hármasunk harmadikját. Nathaniel a második csengésre felvette.
– Halihó, Anita.
– Szia, cica – doromboltam neki. Jó, aláírom, a legtöbb pasi hidegrázást kapott volna egy ilyen becenévtől, de Nathaniel nem volt átlagos pasi. – Micah írta, hogy te csomagolsz mindhármunknak. Ugye nem felejted el, hogy ez az első találkozás a családjával?!
– Nyugi, észben tartom.
– Kelleni fog olyan felső is, aminek nem ér a köldökömig a dekoltázsa.
– Ha egyszer odavagyunk a melleidért – felelte mosolygós hangon.
– És ennek nagyon örülök is, sőt, helyeslem, de első alkalommal ne akarjuk az én adottságaimmal lehengerelni a családot.
– Gondolod, magamtól úgy csomagolnék, hogy az a csodás, tejszínhabos gyönyörűség mindig szem előtt legyen? – kérdezte megjátszott ártatlansággal.
– Gondolom – nevettem nagyot.
– Eskü, hogy bedobok pár normál pólót is, de a legtöbb ruhád mélyen kivágott.
– Azért, mert az egyszerű selyemblúzok sehogy sem állnak rajtam.
36
– Mert azokat nem dupla E kosarakhoz szabják, Anita. Nem is gondoltam, hogy sebészi rásegítés nélkül lehet valakinek ekkora melle, miközben ilyen karcsú, mint te.
– A genetika csodái.
– Éljen a genetika! – kiáltotta olyan lelkesen, hogy elnevettem magam.
– Úgy pakolok, hogy passzoljunk egymáshoz, de ne félj, nem fogom kínos helyzetbe hozni Micah–t. Eskü.
– Köszönöm. Másra nem is bíznám a csomagolást.
– Sőt, öltönyt veszek én is, hogy szépen, csinosan érjünk oda a kórházba – mondta. Pazar öltönyei voltak, csupa menő márka, de egy vetkőzős táncosnak nem éppen ilyesmiben kell dolgozni járni. Az öltönyöket a rendkívüli alkalmakra tartogatta, esküvőkre, bizonyos üzleti megbeszélésekre, ahol Jean–Claude embereinek decensen, üzletemberesen kellett kinézni.
Most fogtam csak föl, hogy Nathaniel tulajdonképpen boldog. Ami elég bizarr volt, tekintve, hogy milyen apropóból utazunk. Épp rákérdeztem volna, hogy mitől van ennyire feldobva, amikor egy másik hívás futott be.
– Bocs, valaki keres. Muszáj csekkolnom, hogy nem Micah–e.
– Várok – mondta vidáman. Túlságosan is vidáman, vagy csak így próbálta megkönnyíteni a krízishelyzetet?
Jean–Claude keresett. – Na, mi az ábra?
– Vannak vérfarkasok a testőrök közt, akiket vinni szeretnél? – kérdezte.
– Persze. Micah is azt vallja, amit te, hogy igyekezzünk diverzifikálni. Mármint annyiféle vérállatot vigyünk magunkkal, amennyit csak lehet.
37
– Most erről kivételesen le kell mondanunk, ma petite. – Mert?
– A helyi farkasok kérik, hogy ne vigyél senki olyat magaddal, aki kihívást jelenthet a számukra. Ha temetésre kerülne a sor, akkor megértik, ha magunkkal visszük a hívófarkasunkat, de amíg ez a szomorú szükség nem áll fenn, kérik, hogy jó szándékunk jeleként hagyjátok itthon a farkasokat.
– És akkor most hagyjuk, hogy mindenben ők dirigáljanak?
– Ha szeretnéd, hogy ez az utazás Micah–ról és a haldokló apjáról szóljon, akkor igen. Ha politikai leckét szeretnél adni a helyi vérfarkasoknak, és vállalod a kockázatot, hogy az ijedtség akár erőszakba is fordul, akkor persze ne változtass, vidd a farkast!
– Jó, átszervezem a felállást. – Helyes.
– Van még valami, amit nem árt tudnom?
– A helyi mestervámpír tesz a politikai formaságokra, mindenre hajlandó Micah kedvéért. Még azt is felajánlotta, hogy az emberei gondoskodnak rólatok, hogy nektek csak a fájdalmas magánügyre kelljen koncentrálnotok.
– Ez igen kedves tőle – feleltem, és még én is hallottam a hangomban bujkáló gyanakvást.
– Persze, kedves, de ne feledd, ma petite, hogy már nem egyszerű látogatók vagyunk bárki területén is. Mi a személyünkkel a Tanácsot jelentjük ott, ahová érkezünk, ezért kijár nekünk a tisztelet és a kiszolgálás. Ezért ajánlotta fel a szolgálatait.
– Vagyis nem kell végigzongorázni a sok kötelező vámpírpolitikai kört?
38
– Részben nem, de azért óvatosnak és figyelmesnek kell lennünk, nem gyalogolhatunk bele más mesterek lelkébe és egójába, különben elhintik az elégedetlenség és a lázadás magvait.
– Tudod, hogy soha nem tennék ilyet.
– Erre akkor is ügyelj, amikor szemtől szembe kerülsz vele és az övéivel, kérlek!
– Félsz, hogy goromba leszek, és rájuk hozom a frászt? – Ugyan, ma petite, hogy is fordulhatna meg a fejemben, hogy te valaha is goromba leszel bárkivel? – csak enyhe éllel mondta, de az egész valahogy nagyon ült.
– Jó leszek. Kedves tőlük, hogy így, egyik pillanatról a másikra készek segíteni.
– Nincs sok választásuk. A régi, európai Tanács az ilyen gesztusok hiányát súlyos sértésnek értékelte volna, és ennek megfelelően járt volna el.
– És ez mit jelent ebben az esetben?
– Te magad is találkoztál már annak a néhai Tanácsnak a küldötteivel. Szerinted mit tettek volna egy mesterrel, aki nem adja meg nekik a kívánt tiszteletet?
– Halálra rémisztették volna, megkínozzák, meggyötrik, és ha van emberük a helyére, még a hatalmát is megdöntik, bár talán akkor is, ha csak a káosz és a zűrzavar marad utána, csak a tréfa kedvéért.
– Bizonyos szempontból sokat árt nekünk a régi Tanács efféle gyakorlata, hiszen miattuk sokan tartanak attól, hogy egy amerikai Tanács is épp ilyen félelmetes lesz. Aggódnak, hogy nekünk is a fejünkbe száll a hatalom. Más szempontból viszont jól jön, mert a megszokott etikett alapján készséggel ajánlják fel a segítségüket, és
39
gesztusokat tesznek felénk, nehogy kihozzanak a sodrunkból, és magukra haragítsanak bennünket.
– Vagyis a régiek híre egyszerre nehezíti a dolgukat, mert mindenki be van szarva tőlünk, ugyanakkor valószínűleg éppen ezért rendesebben is viselkednek majd velünk. Mert be vannak szarva.
– Exactement.
– Várjunk csak! Amikor hozzánk jönnek tanácstagok, mi étellel fogadjuk őket. Akkor most engem is így fogadnak, és megkínálják majd az ardeurt?
– Nem kértem ilyesmit, de ha nem teszik meg, akkor nem mutatják ugyanazt a tiszteletet, amit a régi Tanács tagjainak.
– Értem már. Te tulajdonképpen azt teszteled, hogy viselkedik velünk, veled Fredrico – próbáltam nem nagyon szemrehányóan mondani.
– Nem én szerveztem ezt az utazást, mapetite, de ha már egyszer így alakult, jó alkalmat teremt, hogy lássuk, mit gondol felőlünk a helyi vámpírúr. Ebből tudni fogjuk, hogyan uralkodunk, hogy nem vagyunk–e túlságosan gyengekezűek, nem kell–e szorosabbra fognunk a gyeplőt.
– Jobban örülnék, ha Micah haldokló apját nem használnánk a helyi vámpírok hűségének próbálgatására.
– Nem csak a vámpírokat, a helyi vérállatokat is teszteljük. Micah bejárja az országot, mindenféle alakváltócsoportokkal tárgyal, segít megoldást találni a problémáikra. Neki köszönhetően javul a kapcsolat az emberek és a vérállatok között. A mozgalom arcává vált, gyakran keresik meg több száz kilométerről is, hogy vitás ügyekben közbenjárjon.
40
– Azt már tudjuk, hogy azért nincs másik állatcsoportból királyod, mert Micah metafizikailag a mindenki felett álló király neked, melletted. Rajtad keresztül a leopárdokon kívül sok más vérállatcsoporthoz is szoros kötelékek fűzik.
– Tisztában vagyok vele, hogy mindenféle vérállattal van kötődésünk, és hogy Micah metafizikai értelemben igazi leopárdkirály, aki természetfeletti hatalommal uralkodik, nem egyszerűen az akarata és a teste erejével. Ha nem igazi király lenne az egyik vérállat szeretőm, akkor persze nem léteznének ezek a kötődések, de azt gondoltam, hogy ez csak nálunk, helyi szinten igaz. Most akkor azt mondod, hogy Micah energiája országszerte vonzó másoknak is, csak épp fel sem tűnik nekik?
– Nem. Azt mondom, hogy amikor elutazik egy találkozóra, királyi hatalma is utazik vele. Az embereknek fontos, hogy biztonságban érezzék magukat, ma petite. Nálatok Amerikában az a lecke, hogy mindenki legyen a hőse a saját történetének, miközben a legtöbben erre alkalmatlanok. Nekik kell a vezető, akit követhetnek. Ha szerencsések, meg is találják azt, akit érdemes követniük, aki mellett jó lesz nekik, ha pechesek... – Csak sóhajtott, nem mondta végig a gondolatot.
– Micah jó vezető.
– Igen, az. Jó szándékú, erős, aki mindig a többség érdekeit és a nagyobb célokat tartja szem előtt.
– Szerintem nem hívta fel a szülei városában a helyi vérállatokat. Nem beszélt senkivel.
– Ezért is tárgyaltam velük én a nevében. – Esetleg szólhatnál neki erről.
– Már megtettem. – És mit mondott?
41
– Hálás volt, hogy besegítettem, mert, ahogy mondta, a politika most végképp kiesett a fejéből.
– Érthető – bólintottam.
– De azon nem változtat, hogy az utatoknak politikai természete is van, ma petite.
– Ó, a francba is, már értem. Ez az egész arról szól, hogy nekem kell Micah helyett is figyelnem ezekre a dolgokra.
– Ez így nagyon szögletes megfogalmazás – kuncogott Jean–Claude, de az tény, hogy időközben Fredóval is egyeztettem, de nem az őrökről, akiket magad mellé választottál, hanem az esetleges politikai csapdákról és buktatókról. Biztosított, hogy beszél az emberekkel, akik veled utaznak, és politikailag kiműveli őket, bár megjegyezte azt is, hogy ha ennyire lényeges szempont a diplomácia, akkor nem feltétlenül ért egyet a választásaiddal. Erre megnyugtattam, hogy a legfontosabb a biztonságotok, tehát ne variáljunk az eredeti felálláson.
– És abban is biztos vagyok, hogy meg sem kérdezted, kikről van szó.
– A katonák kiválasztásában százszázalékosan bízom az ítélőképességedben, ma petite.
– Kösz. Én pedig a politika és a diplomácia kérdéseiben bízom rád meg Micah–ra magam totálisan. Elég pocsék helyzet, hogy ezen az utazáson épp az én fejem lesz a legtisztább, hogy effélékkel nekem kelljen törődni.
– Elég szerencsétlenül alakult, igen.
Ki tudja, honnan, de valami megvilágosodott bennem, valami, amitől elég vacakul éreztem hirtelen magam:
– A patkánykirály Rafael és a hattyúk királya, Reece is táplálja időnként az ardeurömet. Ha valamelyikükkel
42
hamarabb hoz össze ilyen szempontból a sors, mint Micah– val, most ő lenne ugyanúgy a „királyom”, mint Micah?
– Nem hinném, bár biztosan nem cáfolhatom. Abban az egyben biztos vagyok, hogy éppen a patkányoknak és a hattyúknak van országos szinten egy közös uralkodója. Hiába, hogy nem használod őket túlságosan gyakran, viszont azokon a ritka alkalmakon igenis érzem, hogy az összes alattvaló energiája belénk áramlik.
Beleborzongtam a gondolatba. Egészen döbbenetes érzés volt több száz kilométernyire élő emberek energiáját megérezni olyankor, ahogy átadják a királyuknak és rajta keresztül nekem. Akadtak hattyúk és vérpatkányok, akik annak dacára voltak arcról ismerősek, hogy az életben soha
nem találkoztam velük, csakis a metafizikai
energiaáramlásban láttam őket.
– Szerinted Micah kezd amolyan mindenki felett álló királlyá válni?
– Azt gondolom, hogy megnyílhat előtte az a rendkívüli lehetőség, hogy az ország likantróp közösségeinek legfőbb uralkodója legyen. Szerintem a vérpatkányok modelljét vette ehhez alapul.
– Erről beszéltél már vele? – Szóba került már, igen.
– Nem gondolod, hogy nem ártott volna engem is beavatni?
– Miért, mapetite, te mit hittél, mi történik? Az ország minden fertályáról Micah–hoz és a Koalícióhoz fordulnak a különböző vérállatcsoportok, ha konfliktusaik adódnak egymás között, Micah segít elkerülni az erőszakot, megtalálni a békés megoldást, vagyis közelíteni a likantrópokat a halandó emberekhez. Ha a halandó
43
emberek csoportjai kérik mindig ugyanannak a személynek az iránymutatásait efféle ügyekben, akkor az mit jelent, ma
petite?
– Hogy az a személy a vezetőjük, vagy hamarosan az lesz belőle.
– És ez benned eddig csakis azért nem tudatosodott, mert nem akartál gondolni rá. Mert ki nem állhatod a politikát. Micah nem akar király lenni, de ahhoz túlságosan is okos, hogy ne lássa meg a kínálkozó lehetőségeket.
– Bocs, hogy lassú voltam, és némiképp ostoba.
– Lassú, de soha nem ostoba. Néha talán felületes kissé. – Jó. A kérdés akkor sem változik: mi a dolgom ezen az utazáson, ha Micah–t túlságosan is lefoglalja a családja ahhoz, hogy politikailag aktivizálja magát?
– Csakis Micah–ra figyelj. Fredrico tényleg rendkívül megértő volt az utazás céljának tekintetében.
– Mit tudunk egyébként erről a Fredricóról?
– Hogy valaha spanyol konkvisztádor és nemes volt. – Pedig a valaha volt nemesek általában nem kifejezetten megértők az olyan gondokban, amilyennel most Micah küzd.
– Ez tény, ma petite. Talán tart tőlünk. Egy nemes hamar megtanulja, hogy a legbölcsebb rendkívül udvariasan viselkedni azokkal, akiktől tart.
– Én a magam részéről ilyen esetekben az erőszakot tartom a legcélravezetőbbnek.
– Ah, hogyne. Csakhogy neked soha nem kellett egy nemesi udvarban törekedned a túlélésre. Abban a helyzetben könnyen kitanulja az ember az alázatot.
44
Ezen hatalmasat kacagott. Szerintem soha még ilyen nagyot nem hallottam nevetni. Kivártam, míg rendesen kineveti magát.
– Oké, nevess csak. Itt van nekem Nathaniel.
– Bocsáss meg nekem, ma petite, de nálad kevéssé alázatos emberrel soha még nem volt dolgom, már ha diplomáciai tárgyalásokról van szó.
– Én szeretek az erő oldaláról megközelíteni minden diplomáciai tárgyalást.
– Még ha nem is vagy épp erős egy adott helyzetben. – Ennél a Fredricónál erősebbek vagyunk, nem? – De igen. Sokkal erősebbek.
– Akkor azért olyan nagyvonalú, mert nincs más választása.
– Pontosan, ma petite, de kérlek, az embereinek ezt ne fejtsd ki, ha találkoztok. Hagyd meg nekik a büszkeségüket. Fredrico olyan időkből származik, amikor a becsületen ejtett legapróbb sérelmekért is halálos párbajokat vívtak az emberek. Kérlek, ne éreztesd vele, hogy semmibe vesszük!
– És a farkas a hívóállata? Azért voltál olyan készséges az ottani hordával?
– Non, ma petite, Fredricónak nincsen hívóállata. A fontosabb vérállat–közösségekkel azért viselkedtem korrekten, mert Micah így tartja helyesnek. Hatalmunkat a természetfeletti lények egyenlőségére alapozzuk, nem pedig a vámpírok kizárólagos felsőbbrendűségére. Újsütetű megközelítés ez, nagyon amerikai, nagyon haladó. A fiatalabb vámpíroknak nincs is kifogása ellene, de az idősebbek helytelenítik, nem bíznak benne, ellenzik, hogy a likantrópokat is hatalmi helyzetbe hozzuk.
45
– Mivel Fredrico konkvisztádor volt, felteszem, ő is az utóbbi csoportba tartozik. Ő is kifogásolhatja a gyakorlatunkat, és azzal sincs kibékülve, hogy a bundásokat is bevonjuk a hatalomba?
– Soha nem mondott ilyet.
– De ha nincs hívóállata, akkor elég gyenge kis Város Ura lehet – vontam meg a vállamat, még ha a telefonban ez nem is látszott.
– Az is. Ezért volt sokáig a puszta vidék a birodalma. Arra senki se számított, hogy a civilizáció odáig is eljut, és abból a tájékból is viszonylag gazdag és sűrűn lakott települést farag, ezzel jócskán megnövelve a hatalmát és a fontosságát is.
– De hogyhogy nem próbálta senki sem megdönteni a hatalmát, ha ennyire gyenge mester?
– Mindig is mesterien bánt a karddal meg a vívótőrrel, így ha valaki kihívta, ő választotta meg a fegyvernemet, így nem volt nehéz dolga.
– Vagyis csak azért maradt idáig hatalmon, mert jól vív? – Amíg a kihívója nem a Vámpírtanács tagja, neki mint kihívottnak adott a fegyverválasztás joga, és a másik fél nem vetheti be a hívóállatát, hiszen neki nincs, ezért csalásnak minősülne az effajta előnyszerzés.
– Így fordította erősségévé a gyengeségét. – Részben.
– De te a Vámpírtanács tagja vagy. Ez változtat a dolgokon?
– Az oldalamon harcoltál, amikor a Földmozgató megpróbált elpusztítani bennünket. Tanácstagként minden létező hatalmát felhasználhatta volna ellenünk. Még a Föld
46
bolygót is ellenünk fordíthatta volna, hogy porig rombolja szépséges városunkat.
– A Földmozgató azt akarta elérni, hogy az emberek megint rettegjenek a vámpíroktól. Azt egy földrengéssel nyilván nem érte volna el, mert a kutya sem hitte volna el neki, hogy ő csinálta.
– Ez igaz, de attól még teljes joggal megtehette volna, hogy így pusztít el mindannyiunkat.
– De a lényeg az, hogy ha Fredrico ellen akarnánk harcolni, nekünk szabad lenne minden vérállatunkat is bevetni ellene, hogy tönkreverjük.
– És a helyébe azt ültessük, akit csak akarunk, igen. – De mi kedvesek leszünk, és meghagyjuk neki a méltóságát.
– Oui.
– Oké, minden tiszta.
– Remek. Akkor beszélj Nathanielünkkel! Akarod, hogy felhívjam helyetted Fredót, és másik embert kérjek a vérfarkas helyett?
– Inkább szeretném én kiválasztani.
– Akkor ne édelegj hosszasan a cicusunkkal! – Úgy lesz. Szeretlek.
– Je t’aime, mapetite.
Ezt a hívást befejeztem, mehettem vissza Nathanielhez. – Kihangosítottalak, mert közben haladnom kell a csomagolással – közölte egyből.
– Oké.
– Mit akart Jean–Claude?
– Majd a gépen elmesélem. Most fel kell hívnom Fredót a testőrök miatt.
47
– Szeretlek. – Én jobban. – Én a legjobban. – Én a legeslegjobban.
Gyanús, hogy a két vérleopárdom érzelmileg kissé labilissá vált. De bagoly mondja verébnek, mi?
