R
EBECCA
S
INCLAIR
Eredeti cím: Wild Scottish Embrace Copyright © 1991 by Rebecca Sinclair
All rights reserved!
A fordítás a Zebra Books kiadása alapján készült A borítón Szendrei Tibor festménye
Fordította: Szabó Andrea
Hungarian edition and translation © 1992 by Hajja,& Fiai ISSN 1216-5514 ISBN 963 7603 33 6
Hajja & Fiai Kulturális és Szolgáltató Kft. Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető
Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8119.66-14-2 Felelős vezető: György Géza
Terjedelem: 20 (A/5) ív
Előszó
Anglia és Skócia közötti határvidék Kinclearnon vár a skót határon, 1571 Megjöttek.
A lány az ablaküveghez nyomta az orrát, szaggatott légzésével bepárásította az üveget, de még így is tisztán látta őket. A látványtól meghűlt ereiben a vér.
Apja vezette a csoportot, kétségtelenül az ellenállás legyőzésére. A kis tizenöt éves lány szíve összeszorult, ahogy meglátta apja magas, izmos alakját. Hatalmas karjai, melyek egykor őt ringatták, az ő alvó testét vitték, most meg voltak kötözve a háta mögött. Alvadt vér festette bíborvörösre sűrű, vörös szakállát. Bal szeme erősen bedagadt, nyílt sebek látszottak arcán és homlokán, karjából folyt a vér.
Még ha legyőzték is, diadalmas ellenségének foglyaként is, Connor MacKenzie büszkesége töretlen volt. Testtartása egyenes, fejét magasra emelte.
Győzelemittas kiáltások és nevetések zaja olvadt össze azoknak a harcosoknak megkínzott sikolyaival, akik ellenálltak, de elbuktak.
Ahogy a lány nézte őket, egy nyolcévesforma fiú az első lovas elé perdült. Gyakorlatlan kezében nehéz, ormótlan pallost lóbált. Vadul vicsorgott, szemeiben gyilkos szándék tükröződött.
Egy testetlen hang ütötte meg a lány fülét, hideg volt, mint az üveg, melyhez arcát préselte.
- Harcolni akar önnel, uram!
- Kölyök még - felelt egy mélyebb hang. - De a kölyöknek karmai vannak.
- A puszta kezemmel téplek szét! - kiáltotta a fiú erős ír akcentussal. Arca még gyerekesen kerek volt, de már vörös a dühtől.
Az apja megfordult, dünnyögött valamit, amitől a fiú méregbe gurult. Fiatal izmai megfeszültek, ahogy felemelte a súlyos pallost, és úgy állt ott, hogy a legyőzött földbirtokosok szemében megvillant a büszkeség.
- Nem! Ez egy hitvány angol. Nem kímélem a fattyút - kiáltotta a lány apjának. Szurokfekete, bozontos haja keskeny vállát súrolta. - Ne is kérjen rá, mylord!
A lekicsinylés megfelelő hatást fejtett ki az angol vezérre. Igaz, hogy csak egy gyerek mondta, de a sértés mégis súlyos volt.
Kihúzta a hüvelyéből a kardját. A lánynak, noha az üvegen keresztül nem hallhatta a suhintást, mégis úgy tűnt, hogy hallotta. Lobogó fáklyafény játszott a hideg acélpengén. Lehelete ismét bepárásította az üveget. Gyorsan törölt egy foltot rajta.
- Gyere el az ablaktól, Marea! - szólalt meg egy hang, majd egy kéz megrántotta a karját.
Ő anyja felé fordult, akinek hasában egy csecsemő növekedett, és leguggolt mellé. Alice MacKenzie más körülmények között békés tekintetében most félelem
ragyogott Marea ritkán látta anyja szemében a félelmet, ezért ez most jobban megrémítette, mint apja, akit megsebesítettek, megvertek, de mégsem győztek le.
Ujjai remegtek, amint kezét anyja kezébe helyezte, és engedte, hogy egy alig kivilágított folyosóra vezesse. Csupasz lábai alatt a kövek rezegtek, ahogy siettek. A folyosó egyik végén becsapódott egy ajtó. A másik vége felöl elkínzott kiáltás hallatszott. A fiú elbukott. Marea tudta anélkül, hogy mondták volna. Sírás fojtogatta, amikor arra gondolt, milyen bátran kiállt az országért és az emberekért. Ugyanez a sors vár rá is? És ha igen, vajon ő lesz-e olyan bátor és küzdő, mint a fiú?
Remegés futott át a testén, ahogy próbált lépést tartani anyja nehézkes lépteivel. Amikor elérték a konyhát a nagy hall végén, hallotta, hogy a bejárati ajtó nagy csattanással kinyílik.
- Anya? - Marea levegő után kapkodott és nagy szemeket meresztett arra, aki olyan erősen szorította a karját, hogy azt hitte, eltöri.
De Alice MacKenzie nem figyelt, nem hallotta, amit a lánya mondott. Szépen megformált arca hamuszürkére változott. Marea szabad kezével átfogta anyja széles derekát, aki összerándult, amint egy újabb fájdalomhullám vonult végig a testén.
Határozott léptek visszhangzottak a hallban, a folyosón. A nevetés és a trágár tréfálkozás hangjai úgy tűnt, visszatérítették anyját az életbe. Megragadta Marea karját.
- Gyere, leányom! Gyorsan és csendben. Nem fognak követni.
Elérték volna az ajtót, ha Alice nem érzett volna egyfajta szorító fájdalmat, melytől összegörnyedt. Elengedte lánya kezét, a gyomrához kapott, és fájdalmasan felnyögött. Lába összecsuklott, erőtlenül a földre zuhant, mint egy rongybaba.
Marea eddig is félt, most azonban megrémült. Egy kőre térdelt, anyja fejét az ölébe vette, és gyengéden ringatni kezdte. Ujjai remegtek, mikor egy ezüstszínű tincset kisimított a homlokából. Rémülten nézegetett a kifelé vezető és a konyhából a várba vezető ajtók felé.
Azok meg egyre csak közeledtek. Már tisztán hallotta a lépéseket a folyosóról. Nem volt menekvés. Bárhogy is próbálta, nem tudta anyját talpra állítani. De nem lett volna képes a hátán cipelni az eszméletlen testet a biztonságot jelentő dombokig.
- Mi van még itt? Felnyársaljuk, mint egy disznót, hiszen az is! Aztán a fejét magasra kitűzzük elrettentésképpen a többiek számára. Legyőzött társuk látványa majd megalázza ezeket a skót fattyakat.
- Jól van, jól van. Mi van még itt?
A démoni nevetésre Marea felkapta a fejét. Nehezen nyelt egyet, közben a két férfit bámulta. Az egyiket az arcáról, a másikat a hangjáról ismerte fel. Mindketten körülbelül olyan idősek voltak, mint az apja, látványuk riadalmat keltett a lányban.
Egyikük magas volt, széles vállú, szőke, a győzelem féktelensége tükröződött nem is kellemetlen vonásaiban. Zöld szeme éles volt és ravasz, intelligenciáról árulkodott. Kezében kihúzott kard, pengéje véres.
A másik férfi az első tökéletes ellentéteként sötét hajú, alacsony, szikár. Fekete szeme vérszomjasan szikrázott. A kezében tartott tőrről csöpögő vér összemocs-kolta a testére feszülő nadrágot és zekét, a halántékán tátongó sebtől haja ragacsos volt.
Ahogy meglátták a lányt, mindketten megtorpantak. Azt hitték, a vár lakói már régen elszöktek. Legtöbbjük hanyatt-homlok menekült, remélve, hogy asszonyaik és gyermekeik is ezt tették. De anyja keményen dolgozott az éjszaka folyamán, és Marea nem tudva, mit tegyen, nem merte indulásra bírni. Most egy bíborszínű folt kezdett el riasztó gyorsasággal terjedni Alice szoknyáján.
Egy másodpercre a lány és a sötét hajú férfi tekintete összekapcsolódott. Nem érezte bátornak magát, de hideg kihívás szikrázott a szemében még akkor is, amikor a férfi tetőtől talpig végigmérte.
Egy mosoly torzította el a sötét hajú száját, egy mosoly, mely csak magától az ördögtől származhatott. - Megédesítjük ezt az éjszakát - dorombolta.
- Még kislány - gúnyolódott a szőke. Zöld szemeit összehúzta, és érzéketlenül nézte a bő fehér hálóing alatt kirajzolódó fejletlen melleket.
Marea tekintete visszasiklott a fekete hajúra - az ördögre. Szeme szikrázott. A lány nyelt egyet. Számtalanszor látta már ezt a kifejezést apja szemében, mikor anyjára nézett, de míg apjáé melegséget sugárzott, ez a tekintet, amit most látott, kemény, könyörtelen, szinte bántó volt.
A fekete hajú gyors pillantást vetett a szőkére.
- Az a fiú is fiatal volt, akit most szúrtál le. És ez aligha tartott vissza.
- A fiú megérdemelte a büntetést. Az a kis tacskó megsértett engem. Nem engedem, hogy az embereim előtt sértegessenek. Még ha egy kisfiúról van is szó.
Az ördög tekintete visszakúszott a lányra. Fekete szemei tűzben égtek.
- Biztos vagyok benne, David, ha a lánynak lenne lehetősége rá, engem is megsértene. És én meg akarom adni neki ezt a lehetőséget. Megadod az engedélyt, hogy azt tegyem vele, amit akarok?
Igazából nem kérdésnek szánta. A hangszínéből kiderült, egy percig sem érdekli a válasz. Ördögi szeméből sugárzott, azt tesz, amit akar; és ez halálra rémítette Marea-t.
- Megadom - mondta a Davidnek szólított férfi, és megrántotta a vállát Felhúzta arany szemöldökét, szája széles mosolyra húzódott. Figyelmét azonban elterelte a folyosóról beszűrődő felbolydulás zaja, és megfordult - Tégy, amit akarsz, Reubin, vele és a másikkal is - vetette oda a válla felett, ujjait szorosabbra fűzve a kard markolatán. - Hát nem mindig is azt tetted?
- De igen - nevetett az. Nevetése rideg volt. A levegőhöz beszélt, mivel társa már elment Visszanézett a lányra, pillantásával szinte átdöfte, ahogy halkan, jelentőségteljesen megismételte: - De igen. És mindig is azt fogom tenni. Anyja teste ismét összerándult. Marea egyik kezével haját simogatta, másikkal nagy hasán simított végig. Mindkét keze remegett.
Szeme sarkából látta, hogy a férfi közeledik felé, mire ismét félelem öntötte el. Lelki szemei előtt felrémlett a fiú. Annak ádáz kitartása és bátorsága, valamint saját elhatározása, hogy követi példáját, arra késztette, hogy bátran, emelt fővel várja az eseményeket.
Az ördög csizmája kopogott a padlón, talpa alatt csikorogtak a kövek. Nem kellett óvatosnak lennie, de nem is volt az. Ehelyett széles, kimért léptekkel közeledett a lány felé, mint egy párduc. Marea lenézett, és látta, hogy a férfi csizmája a térde mellett megáll. A férfi lába körülbelül másfélszer olyan hosszú volt, mint a lányé, nadrágja eltakarta izmos, erős lábszárát. Marea nyelt egyet, és azt kívánta, bárcsak lenne elég ereje kibírni azt, ami most következik.
- Állj fel, te szuka! - Tőrét visszatette a tokba, és sovány kezeit összefonta vékony mellkasa előtt. Éles szeme észrevette, hogy a lány elsápad. Mosolyogva várta, hogy összegörnyedve rimánkodni kezdjen.
De a MacKenzie-k büszkék. Könyörgésnek nem volt helye. Anyját óvatosan lefektette a hideg kövekre. Aztán azt tette, amit parancsoltak neki. Mozdulatain nem látszott a vonakodás, mégis az idegenkedés és a gyűlölet kimondatlanul is érződött.
- Mi az, semmi ellenállás? Hm! Azt hittem, ti, átkozott skótok mást sem tudtok. Nők és gyerekek is. Te ennyire különbözöl a többiektől? - Hogy megkapja a választ, csak rá kellett néznie: a lány elbűvölően szép volt. Bájos alakjában nem látszott semmi félszegség, csak könnyed elegancia és lenyűgöző szépség, mely minden férfi vesztét okozza. Kaján nevetés gyöngyözött fel torkából, amint érezte, hogy megkeményedik a férfiassága. - Nem lesz majd ilyen bájos, sem ilyen gőgös, ha majd befejezem - gondolta -, és ami a büszkeségét illeti... egy morzsányit sem hagyok!
Szemhéja elnehezült, amikor tekintete végigsimította a lány testét. Szemei tüzet szórtak. A teste sokat ígért. Néhány év múlva alakja felvehetné a versenyt csinos arcocskájával. Ha ő most nem talál rá, olyan alakja lehetett volna, amiért a férfiak az életüket is feláldoznák. De már nem lesz ilyen lehetősége többé.
- Csinos! Csinos kislány vagy - mondta, és az ír akcentust utánozta. Nem sajnálta, amikor kinyújtott kezével megragadott egy maroknyi aranyvörös hajat, de oly közel a fejbőrhöz, hogy a lánynak kicsordult a könnye. Tekintetük összevillant. Egy rövid pillanatig Reubin engedte, hogy elmerüljön a nagy könnyes szempárban. Ametiszt - egy szín, amit még sohasem látott, és való-színűleg nem is fog. Nagy erőfeszítésbe került, hogy elszakadjon ettől a tekintettől.
Megnémultál? - gúnyosan elmosolyodott, és gonoszul megrántotta a haját Fogai sárgák voltak, lehelete visszataszító, ahogy a lány arcába lihegett.
- Nem tudsz beszélni... vagy nem akarsz? Bár ez egyáltalán nem számít. Túl szép vagy ahhoz, hogy elengedjelek. Nem mintha annyira úriember lennék, hogy ez a tudat csak szórakoztasson.
Egy csuklómozdulattal maga elé rántotta. Nagy élvezetet okozott neki, ahogy a lágy test a keménységhez ért. A lány megpróbálta kiszabadítani magát, de koránál és méreteinél fogva próbálkozásai gyengének bizonyultak. Mint egy nőstény patkánynak a csapda acélfogainak fogságában, hadonászó öklei hatástalanok voltak.
Ló, bőr, izzadság és vér szaga tömítették el orrlyukait. Orrfacsaró és rémisztő. Nem kevésbé voltak ijesztőek a mohó kezek, melyek a férfi mellkasához szegez-ték, elzárva előle a levegőt. Kesztyűs ujjak vándoroltak a testén, felszántották érzékeny bőrét, és olyan helyeket fedeztek fel, amit soha férfikéz nem érintett.
Marea hamar elvesztette önuralmát. Végül mégsem az ördög érintése okozta vesztét, hanem az anyja. Egy fájdalmas nyögés töltötte meg a levegőt. Meglátta a gyilkos villanást a férfi szemében, rögtön utána érezte, hogy elengedi a haját, és a tőrért nyúl.
Azonnal reagált. Egy mozdulattal - amelyet még apja tanított neki arra, hogy szerelemsóvár udvarlók hevességét lehűtse - térdét felrántotta, és a férfi ágyékába rúgott. Az, hogy a puhaság a csonttal összetalálkozott, ugyanolyan szörnyű volt, mint az az áporodott lehelet, mely kiáramlott a férfi hirtelen elfehéredett száján.
Most már könnyűszerrel kiszabadult a szorításból. Nehezen és szaggatottan vette a levegőt, és nézte, ahogy a férfi összegörnyed, szeme kidülled, fátyolossá válik. Egyik kesztyűs keze sajgó férfiasságát markolta meg, másikkal még mindig a tőrt szerette volna elérni.
A lány szeme elkerekedett. Nem lehet, hogy ilyen hamar kiheverje! Megmerevedett. Nem tudta eldönteni, hogy meneküljön-e, vagy az anyjához fusson. Pillanatnyi ijedtsége miatt elvesztette azt a kis előnyt, amit szerzett. Mint egy éhes farkas a nyers hús közelében, a férfi lecsapott a lány szemében vibráló ingadozásra.
Egy pillanat alatt rajta termett, a lendület mindkettőjüket felborította. Hideg kövek fúródtak Marea hátába, fejébe fájdalom hasított. Keze kettőjük közé szorult, ujjai a ránehezedő test súlyától elzsibbadtak. Nem tudott lélegezni, nem tudott harcolni sem. Démoni nevetés égette a fülét, nemsokára a férfi szája is. Ajkai túl melegek és túl nedvesek voltak. Éhesen cuppogtak az arcán. A bőre zsibbadt. Bár tudta, nem sok értelme van, mégis megpróbált harcolni. A férfi kesztyűs kezét felemelte, fejletlen kis mellére tette, és keményen megmarkolta. A lány kiáltani akart, de MacKenzie-büszkesége elfojtotta a hangot.
Pillanatok alatt meztelen lett, porcelán teste a köveken feküdt, melyektől szinte megfagyott puha bőre. A férfi sötét, kéjsóvár tekintete felfedte a testét. Megnyalta a száját, mintha máris az édes testet ízlelné. Vészjósló tekintetéből látszott, úgy gondolja, elég édes ahhoz, hogy megkóstolja.
A lány összeszorította a szemét, és megharapta a nyelvét. Vére meleg volt és sós - jólesően elvonta figyelmét. Egy kiáltás visszhangzón a folyosón, amit no-szogató hangok és durva férfinevetés kísért. A lány szívdobogása elnyomta a kinti zajt.
Lábait a férfi szétfeszítette. Érezte, amint a csípőjét megfelelő helyzetbe állítja. Megfeszült, és rettegve várta a durva lökést. Anyja azt mondta neki, hogy először-re fájdalmas lesz, nem kellemes. Ez akkor volt, amikor elmondta lányának, hogy a MacKenzie-k kiválasztottak egy férjet a számára. Most már nem lesz férj, gondolta Marea, és rájött, milyen ostoba ez a gondolat. Ilyen helyzetben nem szabadna arra gondolnia, hogy...
Az ördög megállt. Másodpercek óta nem mozdult - jutott el halványan a tudatáig. Lábai között a keménység egyre csökkent. Ritmikus lihegése szaggatottá és rekedtté, lassan egyenetlenné vált. Marea nem értette, mi történt, kíváncsian kinyitotta a szemét, hogy megnézze, mi az oka.
Tekintete körbejárt, és megállapodott egy férfin, aki nem egészen háromlábnyira állt tőle. A hallból a folyosóra kiszűrődő hangok egyre távolodtak, míg végül Marea csak a saját lélegzését hallotta.
Az idegen tartása olyan büszke volt, mint azé a kláné, amit most győzött le. Marea-nak ez volt az első gondolata. A második már korántsem ilyen nemes lelkű.
Sokkal fiatalabb volt, mint a másik kettő; tősgyökeres angol. Egyenes tartású, magas, felépítése elég szilárd ahhoz, hogy tekintélyes árnyékot vessen az ernyedt testre, mely Marea-t a földhöz szegezte. Tucatnyi gyertya fénye vetődött a hajára, melytől szőkesége az arany számtalan árnyalatában játszott. Bozontos vége széles vállaira omlott.
Előrelépett, sarkai vészjóslóan csattogtak a hideg, kemény köveken. Egyik lábát a lányon fekvő fenekére tette, majd kirántotta, a véres tőrt az ördög oldalából. Pengéjét az eszméletlen férfi ingujjával tisztára törölte, és visszacsúsztatta a hüvelyébe. Csak ekkor emelte fel a tekintetét; pillantása a lányéba kapcsolódott. Szeme keskeny volt, és smaragdzöld színű. A gyertya fényében egy sólyoméra emlékeztetett. Merev, kifürkészhetetlen kifejezés ült az arcán.
Marea agya sebesen forgott. Kétségbeesetten szeretett volna anyjához futni, biztonságot találni a domboknál, és segítséget keresni a babának; de ezek egyike sem valósulhatott meg addig, amíg nem nyerte el a szabadságát. Egy probléma volt: a harmadik férfi. Angol volt, és ő fékezte meg a támadóját. Ez csakis egyet jelenthetett: át akarja venni a sötét hajú ördög helyét!
Összeszorult a torka. Dühösen letolta magáról a ránehezedő súlyt. Az összegörnyedt test legurult róla, és tompa puffanással a földre zuhant. Felnyögött, de eszméletlen maradt. Hála istennek! Marea-nak egy támadóval sem lett volna ereje megküzdenie, nemhogy kettővel. Levegő után kapkodva feltápászkodott, és szembeállt ellenfelével. Az nem vetette rá magát, Marea nem tudta, miért. Aztán lejjebb csúszott a tekintete, és meglátta az ördög tőrét. A férfi derekán volt, kilátszott a hüvelyéből, drágakövekkel kirakott markolatát pislákoló narancssárga árnyak világították meg, olyan volt, mint egy talizmán.
Gyorsan döntött, miután arra gondolt, milyen lesz a sorsa, ha most nem cselekszik. A tőrre vetette magát, és remélte, sikerül megszereznie, mielőtt a férfi kitalálja szándékát, és megakadályozza. Testének lendületét felhasználva hirtelen leguggolt, és amikor felállt, már kezében forgatta a véres pengét. Szemöldökét felhúzta, mikor azt látta, hogy a férfi még mindig ugyanott áll, mint egy eleven fa. Szeme még mindig sötét, fürkésző volt, megfejthetetlen kifejezés tükröződött az arcán. Úgy figyelte Marea-t, mint egy ketrecbe zárt vadállatot. Egy lépést tett felé, mire az összerezzent.
A tőrrel hasított egyet a levegőbe figyelmeztetésképpen. Nem volt elég közel ahhoz, hogy a húsába mélyessze a pengét, de ahhoz elég közel volt, hogy az illatát megérezze. Ugyanolyan volt, mint az előző két férfié. Majdnem. Vér-, izzadság-, bőr- és lószag keveréke. Nála azonban érződött egyfajta meghatározatlan fűszeres mellékíz, mely nem volt olyan visszataszító.
A férfi lehajolt, felvette a hálóinget, és odadobta neki. A ruhadarab végighullámzott a helyiségen, majd a lány lábánál a köves talajra hullott. A másik felegyenesedett, élénken bólintott és elfordult.
Ostoba dolog volt, gondolta Marea, és a széles, izmos férfihátat szinte átszúrta a tekintete. Milyen könnyű lett volna a tőrt a lapockái közé döfni! Ujjai megrándultak a gondolatra.
Mindig azon fog gondolkozni, hogy miért nem tette meg mégsem. Miért bújt bele inkább a hálóingébe, és kötötte meg a szalagot a derekán? Amikor felöltözött, melléhez szorította a tőrt, hegyes vége a föld felé nézett. Tekintete a férfit kereste: az anyja mellett térdelt. Ahogy mezítlábasan elindult felé a köveken, az felnézett. Valami fellobbant a szemében, de akármi is volt, kihunyt, mielőtt még Marea megfejthette volna. A férfi kezét nézte, ahogy az ölébe ejtette. Ujjai vastagok vol-tak, itt-ott sötétvörös foltokkal. A vér megalvadt rövid, kerekre vágott körmei alatt.
Aztán anyjára siklott a tekintete. A drága, ismerős arcon halálos kék szín jelent meg. Marea megmerevedett. Sírás fojtogatta a torkát, de öklével gyorsan letörölte forró könnyeit. A fájdalmat, mely elöntötte szívét, elnyomta egy újabb félelemhullám, amikor a férfi felegyenesedett.
Pillantásuk találkozott. Marea látta, hogy a szeme könnybe lábad. Legalább annyira gyűlölte ezt, mint saját szemében égő könnyeit.
Figyelmeztetés nélkül a férfi egy lépést tett felé, és kinyújtotta a karjait.
Azért, hogy kifejezze együttérzését, vagy azért, hogy a tulajdonjogáért harcoljon? Marea nem tudta eldönteni, de nem is akarta. Remegő ujjakkal felemelte a tőrt, maga felé fordította, és hegyét a szívét eltakaró fehér anyaghoz
szegezte. A drágaköves markolat a tenyerébe vágott, hegye pedig a húsába fúródott. Azért csinálta ezt, hogy nyugodtan rendezhesse gondolatait. Most már csak magára gondolhatott, és megköszönte Istennek, hogy bölcsessége nem hagyta cserben.
- Nem adom meg magam egy gyenge Sasunach kutyának, mint te vagy! - és köpött egyet. Hangja remegett, ahogy zihált.
A férfi fejét lassan oldalra billentette. Vastag, aranyszínű szemöldökét tiszteletteljesen összehúzta, és olyan figyelmesen vizsgálta Marea-t, mintha csak az emlékezetébe akarná vésni. Aztán mélyen és gúnyosan meghajolt, majd megpördült, és kisietett a helyiségből. Olyan gyorsan és váratlanul tűnt el, hogy Marea néhány másodpercig nem tudott mozdulni, csak döbbenten nézte a boltíves átjárót. Vajon rá fog jönni, hogy hibát követett el, és visszajön érte? Bolond ő, hogy áll és várja, hogy ez megtörténjen? Nem fog visszajönni!
Visszafojtotta a zokogását, és felemelte hálóingének alját. Még egy utolsó pillantást vetett anyjára, aztán feltépte az ajtót, és remegő lábakkal, attól félve, hogy összeroskad, kiszökött az éjszakába.
1. fejezet
A skót határvidék, 1581
A Kinclearnon vár úgy állt ott, mint egy hatalmas kőkísértet a kis szigeten, melyet a Solway folyó kinyúló partja ölelt körül. A várat és a tornyot körülvevő várral vastag volt és erős, több mint két évszázada állta az időjárás viharait. Hosszú, keskeny fahíd és földsáv kígyózott a szigettől a partig. A híd már néhány helyen beszakadt, a földet feltúrták - begyógyulatlan sebek, amiket Lord David Graham okozott; az a férfi, akinek a fia most a vár és a környező falvak ura. De nem volt ez mindig így.
A vár eredetileg nemzedékeken keresztül a Douglaséké volt, addig, amíg a Gazember Rory nem engedte, hogy a MacKenzie-k kezébe kerüljön. Angus MacKenzie egy arrogáns, felföldi hegylakó volt, aki hosszú évek erőfeszítése után megérte, hogy az utolsó Douglas ált fel a díszemelvényre a Kinclearnon nagytermében.
Ahogy a hagyomány követelte, ádáz, véres viszály tört ki a két klán között, és évekig tombolt. Akkoriban Mária csecsemő fia lett Skócia uralkodója 1567-ben - amikor a skót határvidéken az erőszak kicsúcsosodott, az emberek a tűz és a kard szava szerint éltek -, jóval több mint egy évszázadig egyetlen Douglas sem tette be a lábát a Kinclearnon várba. Nem mintha nem próbálták volna. Most azonban mindenki meglepetésére, de senkinek sem örömére, a határ mindkét oldalán egyaránt gyűlöletnek örvendő család birtokában volt a vár. Kinclearnont a fiatal uralkodó régensén, Morayn keresztül, vagy tíz évvel ezelőtt David Grahamnak ajándékozták, bátortalan kísérletképpen, hogy véget vessenek a viszálynak a
MacKenzie-k és a Grahamek között. Hasonlóakkal próbálkoztak a skót és az angol határvidék kormányzói is, de ez a trükk nem jött be. A vár továbbra is a Graham klán tulajdonában maradt - de egy határozott testamentum mindkét fél számára egyértelművé tette, hogy a határsértések nem maradnak megtorlatlanul.
Ez - gondolta Marea MacKenzie, miközben a folyópartot szegélyező domboldalról a várat nézte - hamarosan meg fog változni.
A vár eddigi története átfutott agyán, mikor felemelte átlátszó, koromfekete fátylát az arcáról. Átvetette fején, ami így hátul a lapockájáig leért. Néhány tincs kiszabadult tarkóján összefogott szoros kontyából, melyeket a könnyű szellő az arcába fujt. Bokájánál úgy hullámzott fekete köpenye, mintha egy takarót ráznának ki.
Kürtszó harsant fel a várudvaron, jelezve az étkezés kezdetét. A hang visszhangzott a dombok között, visszaverődött a vízmosta partról, és ismerős könnyedséggel kúszott fel Marea gerincén. Megborzongott, majd szorosabbra vonta magán a köpenyét, hogy ne fázzon. Tíz esztendeje, mióta el kellett jönnie ősi otthonából, csupán néhányszor volt a vár falain belül, és csak egy szer bent a várban. De újra és újra visszajött ide a domboldalra, hogy a szeretett kőóriást nézegesse.
Visszaemlékezett. Felidézte apja alakját, ahogy a nagyteremben a díszemelvényen ül, oldalán asszonya, Alice. Az emlék elhomályosult, helyébe lépett a szikár Agatha, egy boszorkány, aki a Graham klán támadása utáni órákban talált rá, amikor keservesen sírt az erdőben. Oly sok évvel ezelőtt az öregasszony - nem szívesen - befogadta házába, mely a ködös mocsár szélén állt. Drága, édes Agatha! Mindenki közül legjobban ez a furcsa, bőbeszédű barátja hiányzott Marea-nak.
Szíve elszorult, fátylát visszarántotta az arca elé. Elfordult a vártól, mert hirtelen túl fájdalmasnak találta, hogy ránézzen; a domb tetején lévő erdő felé indult. Mozdulatait lelassította a ruhája alatt lévő kitömés, mely természetes vékony alakjának mesterségesen telt, kövérkés külsőt kölcsönzött. Lába alatt fényes őszi levél- és mohaszőnyeg zizegett. Ezt túlharsogta egy fent köröző súlyom vijjogása.
A völgyet lángba borították az alkonyat narancsszínű fényei. Marea csak egy futó pillantást vetett tüzes szépségére, miközben elhaladt mellette, majd újra bement az erdőbe.
A mocsár felől jellegzetes, erősen sós levegő áramlott. Ködfoszlányok kavarogtak a talaj felett. Mintha élőlények lennének, Marea bokájára csavarodtak. Ha letekint, láthatta volna, hogy lepi el a leheletnyi pára csizmáját és szoknyáját. De látását elhomályosították visszafojtott könnyei, miközben igyekezett keresztülnézni az árnyas fatörzseken és görcsös ágakon, amelyek mellett elhaladt.
Egy pillanatig habozott, amikor megpillantotta a lepusztult kunyhót. Egyetlen kéményéből felszálló füstcsíktól eltekintve kihaltnak látszott. De Marea jól ismer-te, mivel ez volt az otthona.
Krumplileves illata töltötte be a levegőt. Elmosolyodott. Már régen hozzászokott az olyan ételekhez, amelyekre a koldusok is csak fintorognának. A kellemes illat körülölelte, mint egy ismerős takaró, és válaszként megkordult a gyomra. Meggyorsította lépteit, ahogy közeledett a kunyhóhoz. Sietségében - hogy csillapítsa éhségét, és vigaszt találjon szerény otthonában - nem vette észre a férfit, amíg bele nem botlott. Szó szerint.
Az oldalán feküdt, testének nagy részét köd borította, csak egy széles váll és egy vékony csípő látszott ki a ködös párából. Ez utóbbi keltette fel Marea
figyelmét. Visszatartotta lélegzetét, és amikor átlépte a fekvő testet, belelépett egy fenyőtűbe. A férfi felnyögött, amint egy láb az oldalába mélyedt. Hátára fordult, és azonnal elnyelte a köd. De a lélegzése még hallatszott. Szabálytalan, szaggatott zihálása visszhangzott a mocsárban. Félelmetes hang volt, riasztóbb, mint a sötétedő égbolt árnyékos ujja.
Marea szeme tágra nyílt, mikor fenyőtűk szúródtak durva köpenyébe és ruhájába. De figyelme másra irányult, így nem érezte, hogy megkarcolják a bőrét. Csak akkor merészkedett valaki a mocsárba, ha nyomós oka volt rá! Még kevesebben jutottak el a kis kunyhóhoz, ahol Agatha, a köd boszorkánya lakott! De akik eljutottak, azok pontosan tudták, hogy miért jöttek ide. Keze önkéntelenül húzta ki a tőrt a derekán lévő hüvelyéből, mielőtt még a gondolat megfogalmazódott volna agyában. A fémmarkolatot szorítva lassan közeledett ahhoz a helyhez, ahol a férfit eltűnni látta. Óvatosan lépkedett, az éles pengét szúrásra készen tartotta. De a férfi nem támadón rá, nem is mozdult. Marea kezével tapogatózva talált rá, és valami meleg és ragadós dolgot érintett meg. Gyenge nyöszörgés hallatszott. A vér szaga erősen érződött, és Marea gyomra felkavarodott, ahogy emlékei megelevenedtek. Az étvágya is elmúlt.
Lélegzetét visszafojtva hessegette el a ködöt a férfi arcából. Úgy tűntek a semmibe, mint a gőzfoszlányok, s végre meglátta, ki a betolakodó. A látványtól megfagyott ereiben a vér, ernyedt ujjai közül kicsúszott a tőr. - Marea!
Felkapta a fejét. A köd susogta a nevét... vagy a férfi? Nem tudta megmondani, mivel a vér hangosan dübörgött fülében.
Gyorsan visszahúzta a kezét, amely véres lett. A ködtakaró alatt megbúvó száraz levelekkel törölte le a vért. Ujjaival megérintette a tőr hideg markolatát. Hirtelen felkapta és remegő kézzel a hüvelyébe csúsztatta. - Marea! Hol vagy, kislány?
Egy hang hallatszott a háta mögül, kemény és férfias, mint a tulajdonosa. Marea mozdulatlanná dermedt, amikor meghallotta a száraz leveleken és ágakon keresztül törtető határozott, egyre közeledő lépteket. Egy szempillantás alatt felismerte. Villámgyorsan a legközelebbi nyírfa törzse mögé futott. Az érdes kéregnek támaszkodott, egyik bokája fölé hajolt, és kutató ujjaival vizsgálgatta, amikor Raonull MacKenzie rátalált.
- Hát itt vagy! - széles mosoly terült el unokatestvére csontos arcán, kettéválasztva sűrű, vörös szakállát.
- Mit csinálsz itt, az isten háta mögött? És hol az ördögben voltál?
Marea felpillantott, elmosolyodott, ami természetesen nem látszott a vastag, fekete fátyol miatt. Pillantásuk mégis találkozott, és fogva tartotta ennek a férfinak a tengerzöld szemeit, akit az Al- és Felföldön mindenhol úgy ismernek, mint a nagy Randy MacKenzie. Magas, testes alakja olyan volt, mint az ádáz felföldi földbirtokos fiának kicsinyített mása. Viharvert arcát sebhelyek torzították el, mintha minden csatában, amiben részt vett, szerzett volna egyet. Marea-nak nem volt kétsége afelől, hogy ruhája még többet is rejt. Haja zabolátlan, vadvörös. Gondozatlan szakálla egy árnyalattal sötétebb és valamivel durvább volt, mint a haja. Termetét tekintve egy meglehetősen mogorva medvéhez hasonlított.
- Megbotlottam egy fatuskóban, és megrántottam a bokámat - magyarázta Marea, és szoknyája szélét visszasimította. Nem kerülte el figyelmét a férfi elismerően elhomályosuló tekintete, ahogy karcsú lábszárát és bokáját végigmérte.
Randy bozontos szemöldöke összehúzódott, miközben furcsán nézegette Marea-t.
- Nem vall rád ez az esetlen külső, kislány! Valamit forgatsz a fejedben?
- Nem, csak ez a kitömés teszi, hogy olyan nehézkesen járok - hazudta, és megütögette széles derekát - Semmit nem forgatok a fejemben, Randy. - Szerencsétlenségére az a „semmi", amire gondolt, ajkára csalt egy sóhajt.
Szíve egy pillanatra megállt, ahogy unokatestvérére vetett egy gyors pillantást. Vajon észrevette? Az elmélyült, komor tekintet azt sejttette, hogy igen. Gyorsan el kellett terelnie a figyelmét.
Hátrasimította a fátylat arcából, egy angyali mosolyt küldött felé, és látta, ahogy földi gondolatok kelnek életre benne.
Marea remélte, hogy gyengének és erőtlennek látszik a mozdulat, amellyel kinyújtotta felé a kezét, majd színlelve megborzongott.
- Ne bámulj, Randy, inkább segíts fel! Nagy szükségem lenne most egy erős vállra, hogy rátámaszkodjam. - Ametiszt pillantása csillogott, és egy sóhajjal fejezte be: - Mivel Douglas nincs itt, azt hiszem, neked kell megtenni.
- Most Douglas van soron? - kérdezte a férfi morajló nevetéssel, amint átfogta Marea ujjait. Tenyere kérges volt, hiszen évekig csatabárdot és pallost forgatott Marea nem találta egyértelműen kellemetlennek.
- És mióta táplálsz pozitív érzelmeket egy ilyen söpredék iránt.. - tengerzöld szemei gonoszul szikráztak - „Agatha, te köd boszorkánya”?
Marea-t minden humorérzéke elhagyta, amikor tetőtől talpig végigmérte a férfit. Saját magassága elenyésző volt, alig érte fel a férfi vállára tűzött klánmelltűt De tekintete megfélemlítő is tudott lenni. Így nézett most is rá, miközben rendre utasította:
- Neked Marea MacKenzie, te félkegyelmű. Ezt ne felejtsd el! És most kísérj be! Lekozmál a krumplilevesem, ha hamarosan nem kavarom meg. - Rámosolygott, és egy szemernyi bűntudatot sem érzett, amiért a MacKenzie-k természetellenesen nagy étvágyát használta fel arra, hogy sietve elvonja a ködben fekvő sebesült közeléből a férfit
- Éhes vagy, Randy? Kettőnknek is elég lesz.
- A krumplilevesedre? - kérdezte, és megsimogatta Marea kitömött derekát, amint a fák között vezette. - Igen, kislány. Erre mindig éhes vagyok, főleg ha né-hány bucit is teszel mellé. Lágyabb zsemlét, mint a tiéd, még sosem ettem.
Marea még mindig lassan bicegett, és engedte, hogy a férfi bevezesse a kicsi, egyszobás, telezsúfolt kunyhóba. Kimerte a levest, és néhány felföldi pletykát próbált kiszedni a férfiból, melyek elég ritkák voltak a határ innenső oldalán. Csak miután elmosta az agyagedényeket, terelte a beszélgetést arra, hogy valójában miért is hívta Kinclearnonba Randyt.
- Összeszedtem az embereket - tájékoztatta a férfit, s közben az asztalon hagyott rozmaring ágacskával játszott.
- Összesen százan vannak. Thomas meggondolta magát, vagy ezután is ő fogja összeválogatni az embereket?
Randy gonosz pillantást vetett felé, miközben letört egy darabot a zsemléből, kérges tenyerében hintáztatta, majd bekapta. Néhány morzsa a szakállára hullott, ahogy tele szájjal válaszolta:
- Az apám nem hazudik. Ha azt mondta, hogy összeválogatja az embereket, akkor össze is fogja válogatni. Bár nem nagyon lelkesedik az ötletért. Sohasem értett egyet az óhajoddal, hogy visszaszerezd Kinclearnont. És még kevésbé tetszik neki, hogy Agathának adod ki magad.
- Nem is kell hogy tessen neki mindaddig, amíg állja a szavát. Mikor küldi el az embereket?
- Két hét múlva. Legrosszabb esetben egy hónap múlva. - Összeszűkült a tekintete. - Tudod te, mit csinálsz, rokon? Az angolokkal harcolni nem kifejezetten biztonságos időtöltés manapság. Még a fiatal Jamie-vel sem, aki alig várja, hogy próbára tegye bátorságát, amikor majd megoldja a határproblémákat. Talán hagynod kellene ezt az ügyet.
Marea az asztalra csapott.
- Hagyni? - kiáltotta, és arca bíborszínűvé vált. - Hagytam, mióta az az átkozott Graham legyilkolta a családomat. De Thomasnak sem kellene hagyni. Vagy talán nem érdekli, hogy kifosztották a bátyja földjét, és a családját kiirtották?
- Dehogynem érdekli - dörmögte Randy de ezek most zavaros idők, kislány, főleg itt lent; a Felföldön már kevésbé. Nem ritkaság, hogy az angol haramiák megölik valakinek a családját.
Marea felemelte állát, és szilárdan a férfi szemébe nézett: - Ez igaz. De az sem ritkaság, ha valaki ezért bosszút esküszik.
- A vérbosszúk ideje régen lejárt. Ha elfognak, az uralkodó nem lesz könyörületes hozzád. Jamie vaskézzel bánik el a határsértőkkel szemben. Múlt héten Sterlingnél hármat lefejeztetett, mert marhát loptak a Fenwick angol klántól. Nem szeretném, ha te is így végeznéd.
- Nem lopok marhákat - gúnyolódott Marea -, és hogy szeretnéd, hogy végezzem? Mint Agatha, a köd boszorkánya? Inkább néznéd, hogy itt éljem napjaimat ebben a kunyhóban, ahelyett, hogy Kinclearnon ura lennék a MacKenzie-k születési jogán!
Születési jogán egy Douglas lenne a vár ura - javította ki a férfi, mire Marea hevesen rápillantott. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. - Ekkora bátorságot egy férfiban is csodálnék, de nem hiszem, hogy jól átgondoltad ezt az egészet. Felföldön vagy Alföldön a MacKenzie-knek még sohasem volt női vezérük. Nem hiszem, hogy a férfiak követnének egy. szoknyát - akadékoskodott Randy.
- Már összegyűjtöttem száz embert, akiknek semmi kifogásuk a dolog ellen. Még! - tette hozzá a férfi.
Mióta Randy megérkezett, Marea gondolatai többször is visszatértek a vérző férfihoz, aki valahol a ködben feküdt odakint. Elhatározta, hogy nem foglalkozik többet vele.
Nem volt meglepő, hogy Randy és ő nem értettek egyet. Ez gyermekkoruk óta így volt.
- Köszönöm, hogy törődsz velem, de nem tudsz rávenni, hogy megváltoztassam a tervemet. Kinclearnon a MacKenzie-ké lesz megint - egy pillanatra elhallgatott. Akkor is, ha segítesz, akkor is, ha nem.
A férfi bólintott, átnyúlt a kopott asztalon, és megveregette Marea kezét.
- Segítek, kislány - biztosította. - És hogy bebizonyítsam, már hozzá is kezdtem. Könnyebb lesz elfoglalni a várat, ha nincs ott az új földbirtokos.
- Ha nincs ott? De Graham fiai Brackenhillben laknak! Eljöttek az apjuk temetésére?
- Csak az idősebbik, - Randy ravaszul elmosolyodott, és dicsekedni kezdett. - Eljött és... eltávozott, hogy úgy mondjam. Már nem okoz több gondot neked, kislány. Gondoskodtam róla.
- Bementél a várba? - kérdezte hitetlenkedve.
- Nem volt rá szükség. Itt, az ajtód előtt találkoztam a kölyökkel. Egy csapással leterítettem.
Marea elsápadt. Ujjai úgy megmarkolták az asztal szélét, hogy szinte fájt. A ködben fekvő férfi arca rémlett fel előtte. Ő lenne a vár új ura, ő, aki oly sok évvel ezelőtt megmentette az életét? Nehezen nyelt egyet.
- Ne nézz már olyan döbbenten! - csúfolódott Randy, és végigsimított a szakállán. - Ez volt a legkevesebb, amit az ügyedért tehettem.
- Igen... köszönöm. Igazán köszönöm. Igazad van, így könnyebb lesz a támadás. Mi-mit csináltál a holttesttel?
A férfi hanyagul megvonta a vállát, és az ablak felé mutatott.
- Ott van kint... valahol. Beleveszett ebbe a pokoli ködbe, De ne aggódj! Elég súlyos a sebe, mostanra már biztosan meg is halt. Majd megkeresem a hullát, ha megyek vissza.
- Ne! - mondta gyorsan Marea, túl gyorsan, és talán valamit jelentett a férfi tekintete, ahogy ránézett. Megszilárdította hangját, és azt kívánta, bárcsak ugyanilyen könnyen lecsillapíthatná szívdobogását is.
- Ne! - ismételte meg halkan, immár teljesen visszanyerve uralmát hangja felett. - Majd én. - Erőtlenül megköszörülte a torkát. - Add meg nekem azt az örö-möt, hogy én temethessem el a Sasunach gazembert! Ne tagadd meg tőlem ezt a szívességet!
Randy egy mélyet sóhajtott. Nem nagyon tetszett neki a gondolat, hogy Marea a ködben bolyongva keres egy véres holttestet
Mivel fel nem fedhető okok miatt a lánynak saját magának kellett ezt a feladatot elvégeznie, hozzáfogott hát, hogy amilyen gyorsan csak tudja, meggyőzze erről makacs unokabátyját. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre sikerült.
Megvárta, amíg Randy jó messzire ér, azután felkapta köpenyét, és a vállára vetette. A gyapjú jó meleg volt, mivel a tűz közelében lévő hintaszékről vette fel, éles ellentéteként a kinti hűvös levegőnek, mely megcsapta arcát, amikor kinyitotta a kunyhó nyikorgó ajtaját. Arca elé simította a fátyolt, és kilépett az éjszakába. A hold nem világított, hogy vezesse lépteit, de nem is volt rá szüksége. Gondolatban annyiszor megtette már ezt az utat a kunyhótól a sebesült férfiig - amíg Randyvel beszélgetett -, hogy már behunyt szemmel is eltalált volna oda.
A köd egyre sűrűbb lett, már a térde körül kavargott. A sötétben a falevelek susogása hátborzongatóan hangos volt, az éjszaka élőlényeinek hangja és zaja ellenére is.
Marea letérdelt azon a helyen, ahol emlékezete szerint a férfit hagyta. Ködszerű lehelete töltötte be a levegőt, ahogy a sűrű közegbe nyúlt. Gőzölgő pára vette körül alkarját, s ezt furcsán nedvesnek érezte. Keresgélő ujjai csak mocskos, összepréselődött leveleket markoltak. Egy törött faág hegye megkarcolta a tenyerét. Megborzongva visszarántotta a kezét, amikor megérezte, hogy egy nyálkás állat tekereg rajta.
Hová tűnhetett? - gondolta rémülten, s feltápászkodott. Csak egyetlen másodpercet késett a válasz.
Egy öklömnyi kő zúgott el a feje mellett, elég közel ahhoz, hogy hallja sivítását. Egy fatörzsnek ütközött, majd nagyot koppanva a földre esett. Marea megmerevedett. Válla fölött hátranézett.
- Engem keres, hölgyem? Jött befejezni azt, amit az a pokolfajzat elkezdett? A férfi a hideg földön ült, hátával erősen egy hajlott nyírfa törzsének támaszkodott. Deréktól lefelé köd takarta. Sötétvörös folt piszkította be a nadrágját, bal vállát szorító keze vértől ragadt. Széles mellkasa tüdejéből felszakadó, szaggatott légvételeitől hullámzott. Arca hamuszürke, szeme beesett
és természetellenesen komor volt. Bár szemhéja félig leereszkedett, smaragdzöld tekintete éles volt, és tiszta. Mint egy gyanakvó sólyom, úgy méregette Marea-t.
- Nem azért jöttem, hogy megöljem - lágy hangját az „Agatha"- féle rikácsoló hangszín torzította el. Vigyázva felállt. Csak ekkor vette észre, hogy a férfi kezében pisztolyt szorongat. Csövét Marea szívére irányította.
- Akkor miért jöttél ide, Agatha, köd boszorkánya? Hogy végignézd, hogyan halok meg?
Marea fekete fátyla vállainál suhogott, ahogy megrázta a fejét. A fátyolszerű anyag eltakarta szomorú tekintetét. Ujjait kitömött derekára fonta, és visszanézett a férfira, bár tudta, az úgysem láthatja.
- Nem, azért jöttem, hogy segítsek. Semmi többért. Egy fának támaszkodott, és elfintorodott, mikor a férfi vállaiba görcs hasított. Az megfeszítette erős áll-kapcsának izmait, és arra várt, hogy elmúljon a bénító fájdalom. Amikor elmúlt, szaggatottan fellélegzett.
- Segíteni, boszorkány? Úgy, ahogy az apámon segítettél? Nem téged hívtak, hogy meggyógyítsd David Grahamet, amikor megbetegedett? Nem te vagy az a boszorkány, aki megmérgezte?
Marea nehezen nyelt egyet, és örült, hogy a fátyol eltakarja az arcát; elfedi bizonytalanságát. - De igen.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
- Akkor bocsáss meg nekem, de nem kockáztatok, inkább megvárom, amíg egy segítőkészebb valaki rám bukkan, mielőtt meghalok.
- Nem talál rád. Rajtam kívül senki nem merészkedik ebbe a mocsárba. - Szent Isten! Felajánlja, hogy megmenti a férfi életét, Ő meg visszautasítja! Makacssága miatt megérdemelné, hogy itt hagyja meghalni, de közben nagyon jól tudta, hogy nem lenne képes magára hagyni.
- Az embereim tudják, hova mentem. Keresni fognak.
- Végül majd igen - engedett Marea. - De csak miután legyőzték a rettegésüket. Túl régóta félnek az emberek Agathától. Mire leküzdik a félelmüket, az élet utolsó szikrája is kihuny benned. Ostoba halál, még egy Sasunach kutyának is.
A férfi szépen ívelt szája legörbült. Smaragdzöld szeme a tőrre villant. De gyenge volt, egyre gyengébb. Ha teljes erejében lett volna, Marea féltette volna az életét, mert a férfi nagyon dühös volt.
- Talán - szólalt meg -, de még mindig sokkal jobb, mint úgy meghalni, mint az apám, nem igaz? Hallottam, hogy hosszú és fájdalmas halála volt. Sokat szen-vedett.
Marea színlelt hanyagsággal megrántotta a vállát, és büszke volt, hogy nem látszott rajta, hogy belülről megborzongott.
- Igen. Biztos vagyok benne, hogy elvérezni kevésbé fájdalmas és sokkal gyorsabb.
Sarkon fordult, hogy elmenjen, de hirtelen megállt. Évekkel ezelőtt ez a férfi mentette meg az életét. Gyűlölt gyengesége azt követelte, hogy ne hagyja itt meg-halni. Szoknyája sötéten ráncolódott bokája körül, amint kitömött válla felett visszanézett rá.
- Milyenek az angol temetkezési szokások, Sasunach? Ha már nem engeded, hogy meggyógyítsalak, legalább hadd temesselek el úgy, ahogy kell.
Ebben a pillanatban halálos szürkeség ült ki a férfi arcára. Teste erőtlenül dőlt oldalra, fáradt szemhéja alatt smaragdzöld szemében kihunyt a szikra, bár úgy tűnt, keményen küzd ellene.
- Azt mondtam - szólalt meg, és próbált feltápászkodni az érdes fatörzsnek dőlve -... az embereim... - a pisztoly kiesett erőtlen kezéből, és eltűnt a ködben -, ... jönni fognak... - pislogott, és egy örökkévalóságnak tűnt, míg szemhéja újra felemelkedett. Másodjára már nem tudta felnyitni a szemét. Állát lehajtotta és megtámasztotta robusztus mellkasán. Nehéz légzése perzselte a levegőt.
- Igen, Kinclearnon ura - felelte Marea, és hangjából eltűnt a boszorkányos rekedtség. Legyőzve félelmét, az eszméletlenül fekvő férfihoz közeledett. Szoknyája alja suhogott, ahogy a lágy szél cibálta, lába alatt falevelek és ágak ropogtak.
- Jönni is fognak. De nem találnak meg. Nem, amíg Agathánál vagy.
2. fejezet
Marea felsóhajtott, és folytatta az asztalt beborító virágszirmok és levelek szétmorzsolását. A mozsártörőt ütemesen mozgatta le és fel, de ez sem tudta levezetni bosszúságát. A fátyol elrejtette a pillantást, amit az asztalnál ülő férfira vetett.
- Már megmondtam önnek, Sir Godfrey, hatszor, ha emlékezetem nem csal, hogy fogalmam sincs, hova tűnt az ura, miután tőlem elment.
Hangjának lágyságát tompította a fátyol, és elnyomta az a sipítozó hangszín, ami mindig hallatszott, ha megszólalt. Magas, éles orrhangjának hallatán még a legbátrabb lelkeket is kirázta a hideg.
Robert Godfrey, a magas, vékony, sötét hajú férfi sem tudta magát kivonni annyira a rémisztő hang hatása alól, mint ahogy mutatta. Már az elején megmondta, milyen kellemetlenül érzi magát a kemény padon, ahol ült. De Marea átlátott rajta, mivel Agatha hírneve megelőzte őt.
- Szóval már megmondta - felelte a férfi, és a csukott ajtó felé pillantott. Odakint fél tucat fegyveres várakozott, hogy segítségére siessenek, ha szükséges. De úgy látszott, ez a tudat sem nyugtatta meg.
- Mégsem hiszek magának. Hova máshova mehetett volna itt Lord Graham, miután elhagyta a várat? Két nappal ezelőtt vacsorához vártuk. - Könyökével az asztalra támaszkodva, fenyegetően előrehajolt. - Amire nem érkezett meg.
Marea felhúzta vöröses szemöldökét, és őrült, hogy a fátyol eltakarja gonosz mosolyát. - Azt hiszi, hogy itt vacsorázott? - mosolya szélesebbre húzódott. - Talán ő volt a főfogás? Nevetésére a férfinak borsózni kezdett a háta. Arcába futott a vér, mikor az öregasszony befejezte gondolatát.
- Nem ezt mondtam - vörösödött el. A vén fapad recsegett, ahogy kényelmetlenül fészkelődött rajta.
- Nem?
- Nem! Csak azt mondtam, hogy máshova nem mehetett. Már régóta nem járt ezen a vidéken. Könnyen eltévedhetett a fák között. Még azok is eltévednek, akik itt születtek ezen a nyomorult helyen.
Marea megvonta a vállát. A fátyol vége kitömött vállát súrolta, ahogy megfordult, hogy folytassa a szirmok és a levelek szétmorzsolását egy pépszerű masszába. Elkomorodott, mikor arra gondolt, hogy ezt a gyógyírt annak a férfinak a testére keni, akit Sir Godfrey oly bőszen keres.
- Talán át kellene fésültetnie az erdőt. Ha az ura eltévedt, már biztosan alig várja, hogy megtalálják. A férfi az asztalra csapott. Az összeválogatott füvek, bogyók, cserjedarabok felugrottak az ütéstől.
- Az isten szerelmére, már napokkal ezelőtt megtettem! A nyomai a maga ajtójához vezetnek, de tovább nem. - Ökölbe szorított kezét a fára tette, és úgy ült rá. vészjóslóan ráhajolt a telezsúfolt asztalra. - Meg fogom tudni, hogy mit csinált vele, vagy fejét veszem. A boszorkányságot szigorúan büntetik errefelé, biztos maga is tudja.
- Igen - válaszolta Marea sipítozó hangján. Felemelte a táblát, és a masszát kezével egy agyagedénybe seperte. Ujja hegyét levendula festette kékre. - Tudom, mi lenne a büntetés, ha boszorkány volnék. De nem vagyok az. Én gyógyító vagyok. Kérdezzen meg bárkit, aki a mocsárba merészkedik. Az én borogatásaimért, kenőcseimért jönnek, nem pedig szerelmi bájitalért. Kérdezze meg őket. Majd megmondják, mi az igazság.
- Lefizetem őket, és azt fogják mondani, amit hallani akarok. Efelől ne legyen kétsége.
Marea félretette a táblát, és szembefordult a férfival. Mint egy jó MacKenzie-nek, arcizma sem rándult, ahogy az egyértelműen megfenyegette.
- Nem vagyok boszorkány - ismételte meg Marea. Éles hangjának határozottsága megfékezte a férfit, aki egy másodperc habozás után visszarogyott a padra, ami a hirtelen rázuhanó súly alatt nagyot reccsent.
Marea egy ócska, koszos ruhával törölte le a ragacsos lét az ujjairól, és csendesebb hangon folytatta:
- Ha boszorkány lennék, elmondanám magának, hogy a sír csak növeli egy boszorkány erejét. Ha bosszúra vágyna, a föld, amely elfedi testét, nem állítaná meg az erejét, inkább megnövelné - megvonta a vállát.
- Én csak azt mondtam, amit a szóbeszéd tart, de értette, mit akartam kifejezni vele, Sasunach?
A férfi arcát elöntötte a méreg, de ezúttal nem állt fel. - Igen - morogta -, megértettem a fenyegetést.
- Akkor jó.
Marea határozott bólintással felszedett egy marék szentlászlófüvet az asztalról, és elhelyezkedett a recsegő hintaszékben, a kandalló szélénél. Néma csendben ül-tek. A férfi nézte, ahogy Marea letépkedi a fényes leveleket, és a kecses sárga virágokkal együtt félredobja, mivel csak a rostos szárra volt szüksége.
- Nem kellene keresnie az urát? - kérdezte sipító hangján. - Besötétedik, amíg itt pocsékolja az idejét egy gyenge öregasszonnyal, aki semmit sem tud.
- Maga minden, csak nem gyenge - jegyezte meg Sir Godfrey halkan, ahogy felállt. Kardhüvelye, mely mindig a derekán lógott, a padnak ütődött.
- Igaz - értett egyet Marea, elmosolyodott, amit ugyan a férfi nem láthatott, vállrándítását azonban már látta. - De öregnek öreg vagyok. Kétezer éves múltam a múlt nyáron, de lehet, hogy több is. Százhatvanhét után abbahagytam a számolást.
A férfi utálkozva fújt egyet, és az ajtó felé indult. Ahogy kint az emberei meghallották a kilincszörgést, felpattantak. Visszafordult, és végigmérte Marea-t
- Egy szavát sem hiszem el. Nem hiszem, hogy fogalma sincs, hol van Lord Graham. Nyilvánvaló - kesztyűs kezével körbemutatott -, hogy itt nincs. De ma este már nem sokat tehetek. - Kék szeme vibrált, fekete szemöldökét szigorúan összehúzta. - Hadd mondjam meg egyszer és mindenkorra: ha rájövök, hogy hazudott nekem, visszajövök ebbe a mocskos viskóba, és magam szúrom keresztül. Sőt mi több, élvezni fogom! Marea felemelte állát. Bár a fátyol eltakarta az arcát, büszke taglejtését nem lehetett nem észrevenni. - Megpróbálhatja, de azt megmondhatom, nem fogom megkönnyíteni a dolgát. A boszorkányok nem könnyen adják meg magukat. És azt tartják, a skót boszorkányok a legelvetemültebbek. De én ezt nem saját tapasztalatból tudom, ezt jegyezze meg. Ezt beszélik. - Vén szuka - köpött egyet a férfi. Kivágta az ajtót, kiviharzott, majd maga mögött becsapta. De az ajtó nem csapódott be, csak halkan becsukódott.
Marea elmosolyodott, és visszatért a munkájához. Hallotta, ahogy a férfi kint dühös parancsokat osztogat az embereinek. A föld is beleremegett, amikor dübörögve elindultak, majd lassan elhalt lépteik zaja. Okosan, Marea hallgatta, ahogy eltávoznak. Ha nem csal a számítása, Sir Godfrey biztosan hagyott hátra egy őrt az ajtajánál, aki - bármibe kerül is - megbizonyosodik az ő becsületességéről vagy ennek ellenkezőjéről, és akkor a megfelelő büntetés nem marad el. Sir Godfrey helyében Marea is ezt tette volna. Felsóhajtott, és a sebesült férfira gondolt, akit a bokrok alá rejtett, jó messzire a kunyhó mögött. Gondoskodni kell róla, mielőtt a kábító orvosság hatása elmúlik.
A lecsupaszított, felvagdosott szárakat összegyűjtötte a szoknyájába, és felállt. Gyanúja beigazolódott, mikor kinézett a függönytelen ablakon. Egy fiatal férfi álldogált a nyírfák és a fenyők közelében, de nem annyira közel hozzájuk, hogy eltakarják. Aranyvörös haját cibálta a szél. Állig fel volt fegyverkezve, tekintetét elszántan a kunyhóra szegezte. Abból, ahogy egyik lábáról a másikra állt, látszott, nincs megelégedve a sorsával.
Marea mosolyogva - egy régi skót vadászdallamot dúdolgatva - nekilátott, hogy megszabaduljon az őrétől. Nagy örömet talált benne.
Áldott sötétség!
Legalábbis így gondolta Chase Graham minden alkalommal, valahányszor érezte, szinte kettéhasítja testét a mély vágás. Amikor a fájdalom már elviselhetetlenné vált, úgy tűnt, képes lenne megadni magát az áldott bársonyos sötétségnek, mely úgy nyúlt ki felé, mint egy szerető anya meleg karja.
Máskor kevésbé volt így. Például mikor hűvös ujjak simítottak végig homlokán, vagy selymes haj csiklandozta meztelen mellkasát és karját. Ilyenkor beleszagolt a levegőbe, és beszívta a fűszerek átható, erős illatát, mely finoman keveredett a virágzó hanga aromájával. Ezekben is volt valami csodálatosan bársonyos, de egészen más természetű - édesebb. Olyasmi, amit egy zsúfolt táncparketten kialakult ártatlan flört után vagy egy lágyan ívelt boka láttán érez az ember. Érzéki dolog volt, és az ilyenre mindig könnyebben vonatkoztatott. Ebben a pillanatban rettenetesen hiányzott neki. Fájdalom égette testét vállától a derekáig oly erősen, hogy szinte elviselhetetlen volt. Gondolatait összezavarva, ijesztő rendszerességgel érzékelte azt, melyről később meg is bizonyosodott, hogy időnként egy ápolónőt látott maga mellett. Haja illatos, lágyan omlott vállaira, szene színe olyan volt, mint a harmat kristálycseppjeitől nedves hanga.
Biztosan csak képzelődött. A látvány nem volt más, mint látomás. A testében tomboló láz terméke. Mi más magyarázat lenne rá? Ilyen gyönyörű nő nem létezik.
Chase tudta, hiszen élete célja volt felkutatni Őt, ha létezik. Egyáltalán nem lepte meg, hogy eddig még nem bukkant rá.
Mégis jó volt azt képzelni, hogy létezik, és itt van. Mit árthat az, ha azzal foglalja le gondolatait, hogy minden egyes hajszálának próbálja megállapítania színét, vagy ha már az is csökkenti egy kicsit a fájdalmait, hogy rágondol. Egy nedves, hűvös kendő törölte meg újra homlokát, és Chase öntudatlanul is a gyengéd érintés felé fordította az arcát. A kendő egy másodpercig tétovázott, majd továbbsiklott, le a nyakára. Nagy önuralom kellett hozzá, hogy nyelni tudjon. Főként, amikor a gyógyító simogatás egyre lejjebb haladt. A kendő hűvössége a látomásbeli nő ujjainak csodálatos gyengédségére emlékeztette, ahogy azok homlokát megérintették.
Az érdes anyag nem ugyanazt a mámorító érzést váltotta ki benne, mint a nő ujjai, de Chase úgy gondolta, egy kis rábeszéléssel kibírja a kendő hűsítő, megnyugtató érintését.
Amikor abbamaradt a simogatás, automatikusan utánanyúlt. Égető fájdalom hasított a vállába, melyet csak fokozott a mozdulat hirtelensége.
Egy lágy lélegzetet érzett a fülénél. A hang a tarkóját csiklandozta, mint egy zivatar előszele, amikor az illata már érződik a levegőben. A fájdalmat enyhítette a jutalom - ujjai egy vékony csuklóra fonódtak.
A kéz, amit fogva tartott, bársonyos volt, és ide-oda mozgott kérges tenyerében. Túlságosan lágy ahhoz, hogy valóságos legyen, gondolta futólag. A nő pulzusának szabályos, majd egyenetlen lüktetését érezte kezén. A fülében visszhangzó lélegzés - határozottan nem a sajátja - szaggatottá vált. Amikor beszippantott egy kis levegőt, hanga illata csapta meg az orrát.
A „látomás" megint itt volt, és Chase már boldogabb nem is lehetett volna. Minden érzéke ujjai hegyében összpontosult. A fájdalom elhalványult, átadta helyét értelmetlen gondolatainak. Még ha agyát gyötrő elképzelései távolról sem voltak reálisak, pokoli erőfeszítéssel próbálta felnyitni szemét, hogy megpillantsa azt, amiről addig azt hitte, hogy csak álom.
- Pihenjen! - suttogta egy lágy, elbűvölő hang. Édes lélegzete felkavarta a férfi homlokába hulló haját. Felkavart mást is, aminek Chase nem nagyon örült, mivel túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy mozdulni tudjon. - Sohasem nyeri vissza az erejét, ha továbbra is küzd a gyógyítója ellen, Sasunach! Most pedig pihenjen!
A férfi, mint egy illedelmes gyermek, ujjait meglazította, és keze visszahanyatlott a szalmaágyra. Miért érezte úgy hirtelen, hogy hideg és üres lett a tenyere? - csodálkozott. Biztos a láz miatt van, mondta magának, bár szíve mélyén tudta, hogy többről van szó, de ugyanakkor mégsem akarta megfejteni a választ.
Sasunach, így szólította őt erős, ír akcentussal. Gyakran hívták így régen. Mint mindig, ez felidézett benne egy emléket, amint egy kamaszlány tőrt szegez a mellének. Marea MacKenzie-nek hívták, tudta meg később. Neki is olyan haja volt, mint a látomásbeli nőnek - színét még meg kell állapítania -, fátyolos volt a hangja, mely szenvedélyt sejtetett, és olyan teste, amely néhány év elteltével még többet ígért.
Most először Chase nem zuhant vissza abba a fekete ürességbe, ami megszabadította a fájdalomtól. Túlzottan el volt foglalva azzal, hogy látomásának elragadó szépségét és azokat az érzéseket élvezze, melyeket felébresztett benne.
Furcsa, hogy most Marea MacKenzie-re gondol. Bár nem is olyan furcsa, mivel azóta az éjszaka óta a Kinclearnon várban már gyakran álmodott róla.
Látomás volt, ismételte, ahogy izzó gyötrelem és megnyugtató sötétség között hánykolódott. Annak kellett lennie. Nincs még egy nőnek ilyen haja, hangja és teste. Csak egy álom volt, képzeletének szüleménye hogy elterelje figyelmét a fájdalomról.
Kár, gondolta Chase. Ha már meg kell halnia - és efelől nem volt kétsége annyi esze lehetett volna, hogy másra gondol, és nem ez lesz utolsó gondolata az életben. Vállalnia kellett volna a szégyent azért, amit apja és Reubin tett azon az éjszakán, amikor elhagyták Kinclearnont. De ha ezer évig él, sem lenne képes rá.
De miért gondol erre? És miért most? Inkább gondoljon egy felkínálkozó lány karjaira vagy a kielégített szenvedély suttogó hangjaira, vagy gyötrelmes gyer-mekkorára Brackenhillben, gondoljon bármire, még a csaták heves küzdelmeire is akár, mint hogy kínozza magát látomásának eleven másával.
Látomás volt, mondogatta, ahogy a sötétség, érezte, ismét körbefogja. Ezúttal azonban, nem úgy, mint máskor, a jótékony feledés sötét ujjai nyomasztónak, kellemetlennek tűntek. Látomás volt, hajtogatta, az agyában visszhangzó szavak elmosódtak. Fáradt volt, ereje elfogyott, de agya nem pihent: „Látomás volt, semmi több. Kellemes, mert elvonja a figyelmét, a fájdalomtól. Gondolatainak csalóka játéka, hogy túlterhelt agyát lefoglalják. Az a nő nem valóságos senki más számára, csak nekem, természetesen. "
Utolsó értelmes gondolata, még mielőtt elszenderedett volna, az volt, mennyire szeretne találkozni az emlékében élő lánnyal, csak azért, hogy megbizonyosodjon arról, beváltotta-e gyönyörű szépségének ígéretét, vagy sem. Valahonnan tudta, hogy igen.
Elmosolyodott, felsóhajtott és elaludt.
3. fejezet
Majd egy hétig tombolt a láza. Két nappal ezelőtt, hajnalban abbamaradt. De a férfi még aludt.
Marea-nak fogalma sem volt, miért. Már fel kellett volna ébrednie. Mióta először érezte hűvösnek a férfi homlokát, elkezdte hozzáadni a sugárkankalint éjszakai orvosságához. Múlt éjjel már nem adta be neki a nőorchidea-szirmokból készített erős főzetet, inkább nyugtató hatású fahéjas kamillateát itatott vele.
Marea nagy nehezen földet hordott össze, és az így készített ágyon töltött két éjszakát, miközben várta a férfi ébresztő hangjait - de azok nem jelentkeztek. A kényelmetlen földön nyugtalanul hánykolódott. Néha el-elszundított, de akkor is éber volt. Aggódni kezdett.
Már dél volt, egy hét telt el azóta, hogy megtalálta a vérző férfit a ködben. Odakint a nap az esőt szárította fel, mely már két nap óta esett.
Marea csak félig figyelt arra, hogy füvekből készített gyógyírt kever, melyet akkor használ fel, ha átkötözi a sebet.
Nem a feladatra összpontosított. Azon törte a fejét, mi tarthatta a férfit a békés álom védőszárnyai alatt. Orvosságok nélkül lenyomta a torkán a készítményt. Fel kellett volna ébrednie tőle. Nem ébredt. Arra, hogy „kellett volna, rá se hederített.
Marea sóhajtott egyet, állát megvakarta kitömött vállával, és azon gondolkozott, mit tehetne még érte. Az igazi Agatha tanítása a füvekről és gyógyító hatásukról erre a különleges esetre már nem terjedt ki. Már nem először, Marea szerette volna, ha öreg barátja mellette van és irányítja. Biztosan van valami ital, amit az öreg boszorkány vagy leforráz, vagy felforral, és az felébreszti az embert. Még ha így is lenne, fogalma sem volt, milyen füvek kellenek hozzá, és különben is félt újabb gyógyszert adni neki. Legjobb esetben minimális hatása lenne, legrosszabb esetben túl nagy.
Még hat óra, döntötte el, miután lefedte az egyik agyagtálat egy ruhával, és félretette az asztalra. Hat órát ad neki, egy perccel sem többet. Ha alkonyatra nem nyitja ki a szemét, ráteszi a talicskára, amelyen a Sir Godfrey által otthagyott őrt szállította, de nem teszi azt, amit vele csinált, hanem a várba vezető hídra helyezi, hogy a rokonai megtalálják. Ápolják ők tovább, ha tudják. Ő már megtette, amit tudott.
Egy ferde mosoly játszott a száján, amikor a fiatal őrre gondolt. Meg fog még fizetni Marea azért, amit vele tett. Alig volt ideje elrejteni betegét, a nagy rőzsehalom alatt, mikor a klán vezére újra dörömbölt az ajtón.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy Sir Godfrey mérges volt, amikor megtalálta az emberét megkötözve, betömött szájjal, mint egy szúrásra előkészített malacot.
Csak az mentette meg Marea-t a megtorlástól, hogy rájátszott megérdemelten szerzett hírnevére. Úgy tűnt, hogy még egy ilyen erős ember is, mint Robert Godfrey, tétovázik, hogy megbüntesse-e Liddesdale legfélelmetesebb boszorkányát.
Mégis a csábítás, hogy megtegye, vadul lobogott metsző kék szemében. Marea úgy látta, hogy végül az csillapította le Sir Godfrey haragját, hogy megfenyegette: egy fokkal halálosabb mérget tesz söröskorsójába, mint amit az őrnek adott be. így több őrt nem hagyott hátra, valószínűleg attól félt, hogy a következőt Agatha már megmérgezi. Marea hálás volt az ideiglenes nyugalomért. Azonban mégsem felejtkeztek el róla teljesen; mindössze az utóbbi három napban lazult az őrizet. Most már csak naponta egyszer, délben figyelték, aztán másnap délig semmi. Sir Godfrey távol tartotta magát a mocsártól.
Marea átment a szobán, és leült a hintaszékbe. A fa recsegett-ropogott, ahogy ide-oda fészkelődött benne. A levegőben érződött a közelgő tél fagyos lehelete, és a vastag kitömés ellenére Marea jólesően fogadta a tűz melegét.
Még hat óra, emlékeztette magát, és rápillantott az alvó betegre. Hat óra, és visszaadja Chase Grahamet a klánnak - örökre megszabadul tőle. Megtette a kötelességét: visszafizette a kölcsönt, ő is megmentette a férfi életét, mint ahogy annak idején az is megmentette az övét Mással már nem tartozik neki.
Két napja szűnt meg a láza, Chase jól emlékezett rá, mivel akkor tűnt el az angyal is, mint a köd, mely éjszaka a kunyhóajtónál lebeg, de a hajnal első hangjára elszáll.
Új ápolója mogorva volt, hárpiaszerű, sipító hangú, és kövérkés, alaktalan vonalai után az embernek nem volt kedve sötét fátyla alá nézni.
Mégis időnként figyelte a férfi, szempillája alól. Szorongva várta a szembesülést. Nyilvánvalóan csak addig tud alvást színlelni. Amikor a láz kitört rajta, nagyon sok pihenésre volt szüksége. Most már úgy érezte, kevesebb is megteszi. Gyógyuló teste mozgás után vágyakozott. Kemény munkához szokott
izmai szenvedtek a fájdalmas mozdulatlanságtól. Gyötörte az a tudat, hogy itt kell bénán feküdnie, de eddig ez ellen nem tehetett semmit. Ma más volt a helyzet Szinte érezte, hogy a levegő is más, mintha tapintható dolog lett volna, és fel-tételezte, hogy Agatha is érzi ezt.
A délelőtt folyamán többször azon kapta a boszorkányt, hogy furcsán figyeli, mintha arra várna, hogy felnyissa a szemét. Néhány alkalommal, mikor nyíltan végigmérte a férfi Marea-t, azt vette észre, hogy mozdulatai feszélyezetten magabiztosak, mintha érezné, hogy figyelik. Most, ahogy a tűz mellett hintázott, és a lángok sötét ruhás alakján táncoltak, a férfinak úgy tűnt, mintha mozdulatlanná dermedt volna. Így gondolta, de nem volt benne biztos. Már napokkal ezelőtt feladta, hogy logikát keressen cselekedeteiben vagy indítékaiban, mivel az igazat megvallva, nem várta el tőle, hogy oly sokat kockáztatva megmentse az életét.
Marea érezte, hogy őt nézi. Megmerevedett, és miután túl volt az első „megrázkódtatáson", egyáltalán nem tetszett neki az a bizsergető érzés, amit a férfi vizsgálódó tekintete kiváltott benne. Pillantásának súlya alatt hirtelen úgy érezte, hogy a kitömés, amihez már úgy hozzászokott, egyszeriben súlyosnak és esetlennek látszik. Verejtékcseppek lepték el homlokát, és tudta, nemcsak a jó illatú lé miatt, amihez kihajolt a székből, hogy megkavarja.
A merőkanál beleesett a bugyborékoló lébe. Marea örült, hogy ült, mert térde gyengébb volt, mint a lé, amelyet főzött. Nyugtalanító érzés fogta el, mert csak most jött rá, hogy a férfi színleli csak az alvást, és közben őt figyeli. Volt egy olyan érzése, hogy már jó ideje ezt csinálja.
- Egész nap engem fog bámulni? - kérdezte sipítozó hangján a válla felett, amikor már nem bírta a néma vizsgálódást.
Lassan feltápászkodott a nyikorgó székből, és nem tudta, hogy az ágyon fekvő férfi szemében maga volt a megtestesült fájdalom. Felé fordult, és kezével a hátát dörzsölgette. Ujjai fájós részeit masszírozták. Bár ez a mozdulat egy viharvert öreg testre utalt, a fájdalom valójában a kemény földön való fekvéstől eredt, miután kényelmes ágyát a betegnek adta át.
- Azon gondolkoztam, mivel köszönhetném, meg hogy megmentette az életemet - hazudta Chase. Szándékosan érthetetlenül fogalmazta meg a szavakat, mintha az erőfeszítésből, mellyel kiejtette őket, látszana, menynyire kevés ereje van.
- Igen? No és hogyan? - gúnyolódott Marea. A vastag fátyol eltakarta szépen ívelt homlokát. Karját összefonta a melle előtt, és megfontoltan méregette a férfit: - Azt hiszem, köszönő szavakat csak legvégső esetben venne a szájára. Vagy már elfelejtette, milyen szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam meghalni?
Chase megfordult a matracon, és vett egy rövid lélegzetet. Aranyszínű homloka összeráncolódott. Ez már valódi volt, mivel a fájdalom - ami úgy tűnt, megszűnik - vállaiban ismét előtört.
- Nem felejtettem el. Lehet, hogy a testemet fájdalom gyötri, de az emlékezetem tiszta. Ahogy visszaemlékszem, egyetlen vágyam az volt akkor, hogy túléljem az éjszakát. Megértheti, hogy szerettem volna életben maradni, ha maga gondoskodik rólam?
- Csak az apja miatt gondolta ezt? - kérdezte Marea, mivel képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Végigsimított kitömött combján, és furcsán ránézett. - Még mindig engem vádol?
A férfi arca megfeszült.
