1
V I L Á G S I K E R E K
Greg Iles
AZ ÖRDÖG HAJÓJA
GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN
2
A mű eredeti címe The Devil's Punchbowl Copyright © 2009 by Greg Iles
Hungarian translation © SZIEBERTH ÁDÁM © GENERAL PRESS KIADÓ
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította SZIEBERTH ÁDÁM Szerkesztette BODNÁR ZOLTÁN A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette
ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 170 9 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026
Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ irodalmi vezető, BESZE BARBARA
Művészeti vezetőLANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 36 nyomdai ív terjedelemben. 53 g-os, volumenizált Norbulky papíron.
3
Madeline-nek és Marknak,
akik a legnagyobb árat fizetik azért, hogy íróként élhessek. Köszönöm nektek.
4
Aki rosszban sántikál, nem tud ellenállni egy olyan fickónak, aki a jó oldalon áll, és közeledik,
mint a veszedelem…
Bili McDonald százados, texasi ranger
Sara: Állat vagy! Manny: Nem, rosszabb: ember!
5
Köszönetnyilvánítás
Egyik regényemet sem írhattam volna meg számos barátom, ismerő-söm nagylelkű segítsége nélkül. E könyv megírásához Mimi Miller, a Natchezi Történeti Alapítvány, és Stanley Nelson, a The
Concordia Sentinel című helyi lap munkatársa járult hozzá a
legna-gyobb mértékben. Stanley kiváló helytörténész, egyes cikkei az in-terneten is hozzáférhetők. A natcheziek mindig örömmel segítenek nekem a kutatómunkában, pedig a fiktív város, amelyet a könyveim-ben viszontlátnak, nem mindig olyan hely, ahol szívesen élne az ember. Mi, itt élők azonban tudjuk, hogy mi az igazság, és semmi pénzért nem költöznénk el innen. Ezúttal a következőknek tartozom hálával: George Ward bíró, Sally Durkin, Jake Middleton polgár-mester, Tony Byrne egykori polgárpolgár-mester, Mike Mullins rendőrfő-nök, Jody Waldrop őrnagy, Keith Benoist, Kevin Colbert, Billy Ray Farmer, Jim Easterling, Don Estes, dr. Mike Wheelis orvos, vala-mint John Goodrich helikopterpilóta.
Személyes jellegű támogatásukért a „szokásos gyanúsítottak-nak” mondok köszönetet: dr. Jerry Ilesnak, Betty Ilesnak, Geoff Ilesnak, Jane Hargrove-nak és Courtney Aldridge-nak.
Köszönet Ed Stacklernek, aki egy hosszú, idegölő októberen át bábáskodott a születőben lévő könyv fölött. Köszönet Charlie New-ton regényírónak a Las Vegasszal kapcsolatos szakavatott informá-ciókért. És hálával tartozom még néhány derék embernek, akik úgy döntöttek, hogy inkább névtelenek maradnak.
Szívből köszönöm a Simon & Schuster csapatának: Carolyn Reidy-nek, Susan Moldow-nak, Louise Burke-nek, Colin Harrisonnak, Dan Cuddynak, valamint texasi barátomnak, Gene Wilsonnak, hogy türelemmel vártak a könyvre. Wayne Brookesnak
6
a HarperCollins UK-től, illetve a Simon & Schuster kanadai társula-tának köszönöm a Niagara Fallsban együtt töltött kellemes napokat, és az egész évben nyújtott értékes támogatásukat.
Végezetül köszönöm Aaron Pnestnek, Lucy Childsnak es Lisa Erbach-Vance-nek, hogy átvállalják a bal agyféltekés dolgokat egy magamfajta jobb féltekés fickótól.
Azokkal az olvasóimmal, akik vették a fáradságot, hogy ezt az oldalt is elolvassák, közlöm, hogy Penn Cage jövőre visszatér Nem ez volt a szándékom, de amit eredetileg e könyv egyik felének szán-tam, az időközben önálló regénnyé nőtte ki magát. Jó szórakozást mindkét könyvhöz!
Azokat pedig, akik Natchezbe készülnek, tájékoztatom, hogy a folyón jelenleg csupán egy kaszinóhajó üzemel. A regény írásakor tervbe volt véve két újabb kaszinó megnyitása, de a gazdasági válto-zások felülírták ezeket a terveket. Tudom, hogy sok olvasóm azért utazik el Natchezbe, hogy megnézze a könyveimben leirt nevezetes-ségeket. Őket arra biztatnám, hogy megbízható információk után az interneten kutassanak. A valóság ugyanis helyenként erősen külön-bözik attól a fiktív világtól, amelyet Penn Cage számára kreáltam. Natchez ettől függetlenül csodaszép, titokzatos város, ahova nagyon is érdemes ellátogatni. Az évenként megrendezett hőlégballon-fesztivál pedig az év egyik fénypontja, és bár az egyes rendezvények időpontját helyenként szabadon kezeltem, a háromnapos fesztivál a valóságban is igen látványos esemény.
7
1. fejezet
Éjfélkor, a holtak kertjében.
A tükörfekete folyó és a fáradt töltés fölött magasan jár az égen az ezüstfehér hold. Hideg fénye elárasztja a Texas felé elnyúló Mis-sissippi-deltát. A temető folyó felőli oldalán állok a fénylő kövek között, borzongva a tudattól, hogy több kilométeres körzetben én vagyok az egyetlen élő ember. A lábamnál heverő rideg, merev grá-nitlap alatt nyugszik a feleségem.
A gránitlap felső végén ez olvasható:
SARAH ELIZABETH CAGE 1963-1998
Leány, feleség, anya, tanár.
Szeretünk.
Nem azért lopóztam be éjfélkor a temetőbe, hogy ellátogassak a feleségem sírjához. Egy barátom sürgető kérésére jöttem – de nem a barátságunk kedvéért, hanem a bűntudat miatt.
A férfi, akire várok, negyvenöt éves, de számomra mindig kilenc marad. Ennyi volt ugyanis a barátságunk csúcspontján, az Apollo-11 holdra szállásakor. Olyan szoros barátságokat azonban nem sűrűn köt az ember, mint kisfiú korában, így aztán igencsak régi adósságot próbálok törleszteni. Olyasféle bűntudatot érzek, amely akkor fogja el az embert, ha valakitől lassanként eltávolodik, és nem tesz meg mindent azért, hogy fennmaradjon a kötelék. Az én bűntudatom an-nál is fájdalmasabb, mert Tim Jessup az évek során elég sokszor bajba sodorta magát, és én az első nyolc-kilenc alkalom után már nem voltam ott, hogy kihúzzam a csávából.
8
A bennem munkáló félelemnek azonban semmi köze Timhez. Ő csupán futár, aki talán olyan híreket hoz, amelyeket jobb lenne nem hallani. Olyan híreket, amelyek megerősítik a golfpályán mormo-gott, középiskolai sportpályákon harsomormo-gott, vadásztáborokban sutto-gott, vihar előtti csöndet borzoló pletykákat.
Amikor Jessup kérte, hogy találkozzunk, először vonakodtam teljesíteni a kívánságát. Aligha választhatott volna rosszabb időpon-tot arra, hogy felébressze akár az én lelkiismeretemet, akár a városét. Végül mégis beleegyeztem, hogy meghallgatom. Hiszen ha igazak a pletykák, es ha tényleg betette a lábát a varosomba egy különleges, mélységesen nyugtalanító gonosz, akkor én nyitottam neki ajtót. Engem késztetett arra valamiféle jeffersoni „kötelességtudat-roham”, hogy megmentsem a szülővárosomat, és igazam tudatában én voltam annyira arrogáns, hogy elhiggyem: kezelni tudom az ör-dögöt, és valahogy meg tudom őrizni kollektív erényünket. De saj-nos, ez vágyálom maradt csupán.
Már hónapok óta gyülemlik a mellkasomban a kudarc érzése. Eddig csak ritkán vallottam kudarcot bármiben is, és soha nem ad-tam fel. Az amerikaiakat többnyire így nevelik, a déli államokban pedig gyakorlatilag vallásos buzgalommal tartják magukat ahhoz a tételhez, hogy „Ne add fel!”. Két éve, amikor bánattól csordultig telt szívvel álltam a feleségem sírjánál, én is szilárdan hittem abban, hogy puszta akaraterőmmel föltámaszthatom poraiból azt az idilli városkát, amelyben születtem. Begyógyíthatom a faji gyűlölködés által ejtett sebeket, amelyek miatt nem lett messzire világító jelző-fény, pedig tudtam, hogy az lehetne. Vissza akartam hozni a jólétet, a jómódot, amit ez a varos érdemel, de négyéves polgármesteri cik-lusom felénél rá kellett jönnöm, hogy az emberek többsége nem akarja a változást, még akkor sem, ha az ő jól felfogott érdekét szol-gálja. Úgy teszünk, mintha hinnénk a szép eszmékben, de valójában megalkuvóan, törzsi előítéletektől vezérelve élünk. Kis híján össze-törtem, amikor el kellett fogadnom ezt a képmutatást.
Sajnos, a hozzám legközelebb állók már régóta látták, hogy ez lesz a vége. Apám és az akkori szeretőm próbált megmenteni
önma-9
gamtól, de én tántoríthatatlan voltam. A legsúlyosabb teher, amit cipelnem kell, annak a tudata volt, hogy az illúzióimért a lányomnak kellett fizetnie a legnagyobb árat. Két éve még azt képzeltem, hogy a halott feleségem hangját hallom, hogy ő űz-hajt előre. Most viszont csak a szél üres zúgását hallom. Azt susogja, amit előttem már oly sokan megtanultak: Nem mehetsz többé haza.
Az órám szerint hajnali fél egy van. Harminc perccel túl va-gyunk a megbeszélt időponton, de Tim Jessup még mindig nem bukkant elő a temetőhöz vezető Cemetery Road és a közöttem sora-kozó, vállig érő kövek mögül. Némán búcsút veszek a feleségemtől, majd sarkon fordulok, és a síremlékek között a találkánk helyszíne, a Jewish Hill felé haladok. Nesztelenül lépkedek a harmatos szépen nyírt füvön. A kövekre vésett neveket ismerem, mióta az eszemet tudom, megtestesítik a város történelmét, és az én kis magántörté-nelmemet is. Fent a Jewish Hillen ott nyugszik Friedler, Jacobs, Dreyfus, a sírkövükön Bohemia, Bavaria, Alsace felirattal, a protes-táns szekcióban a Knoxok, Henryk, Thornhillek, a Katolikusdombon pedig a Donnellyk, Binellik, O'Banyonok. Az itt nyugvó holtak nagy része fehér bőrű volt, amíg élt, de ahogy az életben, a temetőben is a peremen lakik az igazság. A „színes parcellák” elnevezésű területen nyugszanak ugyanis azok a bizalmi munkakört betöltő szolgák és a gazdájuk kegyeit élvező rabszolgák, akik a fehérek világának a pe-remén éltek, es megszolgáltak, hogy halálukban övek legyen egy darabka megszentelt föld. A többségüknek még sírköve sincs. Aki egy kicsivel továbbmegy az úton, az a nemzeti temetőben megtalálja a valóban szabad feketék sírjait is. Jó részük az északi hadsereg két-ezer-nyolcszáz ismeretlen katonája között nyugszik.
Ez a temető azonban, amelyben lépkedek, még a polgárháború-nál is régebbi idők leheletét árasztja. Vannak, akiket még a 18. szá-zad közepén temettek ide, és ha holnap föltámadnának, a város egyes részein szinte ugyanazt látnák, mint akkor. Sárgalázban elha-lálozott csecsemők, spanyol donok, elfeledett tábornokok porladnak egymás szomszédságában síró angyalkák és márványszentek alatt. Az egyre terebélyesedő tölgyfák meg a göcsörtös ágaikat zöld
sza-10
kánként borító spanyolmoha filmvászonra kívánkozik. Natchez az egyik legrégebbi Mississippi-parti varos, még New Orleansnál is régebbi, és az erdőbe vesző, megsötétedett, megdőlt sírkövek láttán az ember ezt pontosan érzi is.
Legutóbb azért jártam itt, hogy szemügyre vegyem az egymillió dolláros kárt okozó részeg vandálok művét. Azt rongálták meg, ami-től ez a temető egyedi, a pótolhatatlan öntöttvas díszeket, kerítéseket meg a szobrokat. Most mind a négy kaput beláncolják szürkületkor. Tim Jessup ezt jól tudja, többek között ezért választotta éppen ezt a találkozóhelyet. Amikor először telefonált, azt hittem, kényelmi szempontok vezérlik, hiszen a sziklafal tövében horgonyzó kaszinó-hajók egyikén dolgozik (a Magnolia Queenen, szinte hajszálponto-san a Jewish Hill alatt), és éjfélkor van műszakváltás. Tim azonban erősködött, hogy nem miatta kell a néptelen, elhagyatott temetőben találkoznunk, hanem miattam. Esküdözött, hogy sem a saját rendőre-imben, sem a városi tisztviselőkben nem bízhatok. Megígértette ve-lem azt is, hogy semmilyen körülmények között nem fogom hívni a mobilján és az otthoni számán sem. A lelkem mélyén nevetségesnek tartom, amit összehord, de az óvatosabbik énem tapasztalatból tudja, hogy a korrupció nagyon mélyen be tudja enni magát a társadalom szövetébe.
Az előző életemben jogász voltam, ügyészként dolgoztam. Az elején Atticus Finchnek, a Ne bántsátok a feketerigót! főhősének példája lebegett a szemem előtt, a végén pedig tizenhat embert küld-tem a siralomházba. Visszagondolva nem is tudom pontosan, ho-gyan történt. Aztán egy napon arra ébredtem, hogy Isten rendelése mégsem az, hogy megbüntessem a vétkezőket. Felmondtam tehát a houstoni kerületi ügyészségen, majd hazamentem örömtől repeső feleségemhez és kislányomhoz. Mivel nem tudtam mit kezdeni a nyakamba szakadt rengeteg szabad idővel (no meg az égető anyagi gondok miatt is), elkezdtem írogatni a bírósági élményeimről, és egyszer csak – más, John Grisham farvizén evickélő jogászokhoz hasonlóan azon vettem észre magam, hogy a könyveim szépen fogynak, olyannyira, hogy ott virít a nevem a bestsellerlistákon.
Na-11
gyobb házat vettünk, és beírattuk Annie-t egy elit magánóvodába. Az életembe szép lassan bekúszott az önelégültség addig ismeretlen érzése. Kiválasztottnak képzeltem magam, aki bármibe is fog, siker-re van ítélve. Irigyléssiker-re méltó karriert mondhattam magaménak, csodálatos családot. néhány jó barátot és rengeteg hűséges olvasót.
Voltam annyira fiatal, arrogáns és bolond, hogy elhiggyem: mindezt megérdemeltem, és ez már mindig így is lesz.
Aztán meghalt a feleségem.
Négy hónappal azután, hogy apám diagnosztizálta Sarah-nál a rákot, már el is temettük. Kis híján összeroppantam, és négyéves kislányunkat is összetörte az édesanyja halála. Kétségbeesetten me-nekültem el Houstonból. Visszavittem Annie-t abba a Mississippi állambeli kisvárosba, ahol felnőttem, a szüleim ölelő karjaiba. Ott, azaz itt történt, hogy – még mielőtt visszatérhettem volna a földi valóságba – belemerültem egy harmincéves gyilkossági ügybe, amelynek végül az életemet köszönhettem, négy másik ember életé-nek viszont ez az ügy vetett véget. Ez hét éve történt. Annie immár tizenegy éves, és mintha az édesanyja reinkarnációja lenne. Most otthon alszik, a bébiszitter pedig a nappaliban vár, és ennek tudatá-ban úgy döntök, hogy Tim Jessupra még pontosan öt percet szánok az időmből. Ha képtelen odaérni az éjféli találkozónkra, amelynek helyszínét és időpontját ő maga választotta, akkor eljöhet szépen a városházara félfogadási időben is, ahogy mindenki más.
A Jewish Hill csaknem függőleges oldalán fölfelé kaptatva sza-porábban ver a szívem, de minden levegővételnél a még most, októ-ber közepén is virágzó olajfák édes illatát szívom be. Töményebb szagok is terjengnek a levegőben: a kudzu meg a nyirkos humusz szaga, meg valami állati tetem bűze árad a fák közül. Talán egy has-lövést kapott szarvast nem talált meg a vaksi orvvadász. Aztán föl-érek a kis fennsíkra, és egy csapásra lélegzetelállító látvány tárul elém: végtelenbe nyúlik a föld és az ég.
Hatvan méterrel alattam, a szélfútta, kudzuval benőtt löszfal tö-vében hömpölyög a folyó. A lösz a gleccserek által finomra őrölt kövekből jött létre, s erre a tápanyagban gazdag, kiváló termőtalajra
12
épült a városunk. Ahogy innen, a magasból végigtekintek a nyugat felé elterülő végtelen lapályon, szinte mámorító büszkeség fog el. Arra gondolok, hogy bizonyára ez az érzés volt az oka, hogy oly sok nemzet követelte magáénak ezt a földet. A franciák, a spanyolok, az angolok, a déli államok szövetsége mind-mind igényt tartott a terü-letre, de ugyanúgy nem sikerült megtartaniuk, ahogy előttük a natchez indiánoknak sem. A domb nyugati oldalán ma is ott lobog az amerikai zászló, és alatta ma is várja a gyászolókat, emlékezőket, vagy csak az egyszerűen erre járókát egy középen besüppedt drótpad Talán az lesz a legjobb, ha itt töltöm el a Timre szánt utolsó négy percemet.
Amint leülök, egyből meglátom a Cemetery Roadon fölfelé ha-ladó autó reflektorfényét. Mintha viharban küszködő hajó közeledne a sziklafal peremén kanyargó úton. Fölállok, de a két, ide-oda ugráló fénypont nem lassít le, és a temetővel szemközti keskeny lakóházak mellett hamarosan elzötyög egy jellegtelen külsejű kisteherautó. Az Ördög Puncsostálja felé tart: ebbe a félreeső hegyszorosba dobálták egykor áldozataik holttestét az indiánok által kitaposott Natchez-ösvényen garázdálkodó haramiák.
– Akkor ennyi volt, Timmy – mondom hangosan. – Lejárt az időd.
A folyó felől fújó szél végül utat talált a kabátomba. Fázom, fá-radt vagyok, szeretnék lefeküdni. Polgármesterként az év legsűrűbb három napja áll előttem: kezdetnek holnap délelőtt egy sajtótájékoz-tató és egy helikopteres repülés vár rám. De ha letudtam ezt a három napot... akkor gyökeresen meg fogom változtatni az életemet.
Fölállok a padról, és elindulok jobbra, a domb lankásabb oldala felé Ott, a temető kerítésének túloldalán vár az öreg Saabom Behajlí-tom a térdem, és mar indulnék lefelé, amikor izgatott suttogás töri meg az éjszaka csendjét: – Hé, pajtás! Ott vagy?
Árnyalak közeledik a temető belső része felől, a Jewish Hill tö-vében haladva. Onnan, ahol állok, mind a négy bejáratot látom, de autóreflektor nem bukkant föl, és motorzúgás sem hallatszott. Mégis itt van Tim Jessup. úgy bukkan elő a semmiből, mint a kísértetek,
13
amelyek sokak szerint visszajárnak erre a régi-régi dombra. Tudom, hogy Tim az, mert kábítószerfüggő volt, és még ma is olyan szagga-tott a mozgása, mint egy drogosé: döcögve-rángatózva halad előre, és folyton ide-oda kapkodja a fejét, mintha a következő belövés igé-zetében vinné előre a lába, és közben azt lesné, nincs-e a közelben rendőr.
Jessup állítása szerint ma már tiszta, és ez nagyrészt új feleségé-nek, Júliának köszönhető, aki három évvel alattunk járt a középisko-lában. Julia Stanton tizenkilenc éves korában férjhez ment az iskolai amerikaifoci-csapat irányítójához, majd ezért öt éven át bűnhődött, mire végül feladta a játszmát. Amikor meghallottam, hogy férjhez megy Jessuphoz, arra gondoltam, hogy nyilván csupa vereséggel szeretné zárni az életét. Ezzel szemben az a hír járja a városban, hogy csodát művelt Timmel. Szerzett neki munkát, és Tim meg is maradt a munkahelyen: több mint egy éve osztja a lapot a blackjackpartikhoz a kaszinóhajókon, most éppen a Magnolia
Queenen.
– Penn! – kiáltja el magát végül Jessup. – Én vagyok az, ember! Gyere elő!
A holdfényben jól látszik, hogy milyen sovány, beesett az arca. Egykorúak vagyunk, mindössze egy hónap köztünk a különbség, de Tim tíz évvel idősebbnek néz ki, mint én. Cserzett a bőre, látszik, hogy hosszú éveken át dolgozott a szabad ég alatt a napfényes Mis-sissippi államban. Amikor nappal mentem el mellette az utcán, ennél zavaróbb jeleket is láttam: őszülő bajsza sárgul a cigarettafüsttől, és sárgás a szeme is, jelezve, hogy a mája már nem bírja sokáig.
Gyerekkorunkban az kötött össze minket olyan szorosan Jessup-pal, hogy mindkettőnknek orvos volt az apánk Pontosan értettük, miért nehezedik ránk különleges súllyal ez a teher, mint ahogy a prédikátorgyerekek is tisztában vannak a helyzetük érzelmi termé-szetrajzával. Ha az ember apja orvos, az előnyökkel es hátrányokkal is jár, ha viszont az ember egy orvos elsőszülött fia, akkor mindenki azt várja tőle, hogy egyszer majd az apja nyomdokaiba lépjen. Végül egyikünk sem tudott megfelelni a várakozásoknak, de Tim esetében
14
ez egészen másképp zajlott le, mint nálam. Most, hogy közelről lá-tom, ahogy szerencsétlenül forgolódik a sötétben, nehéz elképzelni, hogy szinte ugyanott kezdtük az életünket. Valószínűleg ebből fa-kadt a bűntudatom is. Hiszen igaz, hogy Tim Jessup folyton rosszul döntött az életben, méghozzá úgy, hogy abszolút tisztában volt a kockázattal, de mégis, azt az egy rossz döntést, amely elindította a lejtőn, bármelyikünk meghozhatta volna, és igazság szerint sokan meg is hoztuk. Mi, többiek, csak a szerencsénknek köszönhetjük, hogy Timmel ellentétben megúsztuk a következményeket.
Rezignált sóhajjal lépek ki a sírkő mögül. – Tim! – kiáltom el magam. – Hé, Tim! Én vagyok az, Penn!
Jessup villámgyorsan felém fordítja a fejét, és a jobb kezével a zsebéhez kap. Egy pillanatra elfog a pánik, hogy mindjárt pisztolyt ránt, de aztán rám ismer, és tagra nyílik a szeme a megkönnyebbü-léstől.
– Ember! – kiáltja el magát széles vigyorral. – Már azt hittem, berezeltél. Hogy a francba!
Miközben kezet rázunk, nem győzök álmélkodni. Jessup negy-venöt éves fejjel is úgy beszél, mint egy drogtól kábult hippi. – Te késtél el, nem?
A szükségesnél sűrűbben bólogat, egy pillanatig sem bírja ki mozdulatlanul. Vajon hogy tud ez a fickó egész este a kártyaasztal-nál j ülni es lapokat osztani?
– Nem tudtam csak úgy elhúzni a hajóról – magyarázza. – Azt hiszem, figyelnek. Ezek mindig figyelnek minket. Kivétel nélkül mindenkit. De szerintem most gyanítanak is valamit.
Kedvem lenne megkérdezni, hogy kik azok az „ezek”, de a maga idejében alighanem úgyis elmondja. – Nem láttam a kocsidat – mondom neki. – Merről jöttél?
Ravaszkás mosoly ül ki viharvert arcára. – Megvannak a magam kis külön útjai, ember! Az ilyenekkel óvatosnak kell lenni! Ragado-zók ezek, komolyan mondom. Ha veszélyt szimatolnak, akkor bumm. – Tim összeüti a két tenyerét – ösztönösen, mint a cápák. – A város felé pillant a válla fölött. – Igazából fedezékbe kéne
húzód-15
nunk. – Az egyik közeli kriptát elkerítő, egy méter magas téglafal felé int – Mint a középsuliban, ember! Emlékszel, amikor a falak mögött kuporogva füvet szívtunk? Leültünk, hogy a zsernyákok ne lássák a spangli parazsát, igaz?
Soha nem téptem be Timmel középiskolás korunkban, de nem látom okát, hogy megtörjem a pozitív hangulatot, amelynek hatására nyugodt marad, és dől belőle a szó. Minél előbb kinyögi, amit akar, annál hamarabb hazaérek.
Meglepően ügyes mozdulattal lendül át a kis falon. Én is átlépek utána, és közben végigfut a hátamon a hideg, mert eszembe jut egy régi emlék, amely valóban Timhez kötődik. Egyszer Halloween éj-szakáján vagy öten-hatan átdobtuk a falon a kis bringánkat, és hisz-térikusan röhögve, vadul tekertünk a keskeny földutakon, egészen addig, amíg egy falka elvadult kutya föl nem kergetett minket a harmadik kapu közelében lévő tölgyfákra. Vajon Tim emlékszik erre?
Vet még egy utolsó ideges pillantást a Cemetery Road felé, majd leül a nyirkos földre, és két fal találkozásánál a mohalepte téglának dől. A szomszédos falnak támaszkodva, Timmel derékszöget bezár-va én is leülök. A futócipőm orra majdnem hozzáér az ő viseltes csukájához. Csak most döbbenek rá, hogy minden bizonnyal átöltö-zött munka után: fekete farmerre és szürke pólóra cserélte a krupiék egyenruháját.
– Ide nem jöhettem munkaruhában – szólal meg, mintha olvasna a gondolataimban. De aztán rájövök, hogy csak vizsla tekintetemben kellett „olvasnia”. Hiába, éles eszét az évek során magához vett te-kintélyes mennyiségű drog sem tette tönkre egészen.
Úgy döntök, hogy mellőzöm a bevezető bájcsevejt. – A telefon-ban elég ijesztő dolgokat mondtál. Olyan ijesztőeket, hogy képes voltam éjnek évadján idejönni.
Bólint, majd a zsebében kotorászik. Egy szál meggörbült ciga-rettát húzott elő. – Meggyújtani veszélyes lenne – mondja, miközben a szájába dugja –, de jó tudni, hogy van egy szál a hazaútra. – Ismét
16
elvigyorodik, majd az arca elkomolyodik. – Szóval, mit hallottál, mielőtt telefonáltam volna?
Nem akarok olyat mondani, amit Tim még nem látott, nem hal-lott. – Homályos pletykákat. Hogy hírességek röpködnek ide játsza-ni, és amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan el is tűnnek. Profi sportolók, rapperek, meg effélék. Olyanok, akik amúgy nem jönné-nek ide.
– A kutyaviadalokról is hallottál?
Hamar szertefoszlik a pislákoló reménysugár, hogy talán nem is igazak a pletykák. – Hallottam, hogy ilyesmi is folyik, de nehéz volt hitelt adni a szóbeszédnek. Persze, pár helybeli suttyó csinálja az árterületen, meg a túlparti falvakban, de a nagyágyúk meg a celebek nem.
Tim beszippantja az alsó ajkát – Mit hallottál még?
Ezúttal nem felelek. Hallottam másféle pletykákat is, például hogy a kaszinók körül virágzik a prostitúció, és mennek a kemény drogok is, de hát ezek a bajok mindig is sújtottak minket – Nézd, nem akarok spekulációkba bocsátkozni olyan dolgokról, amelyekről nem tudom, hogy igazak-e.
– Most úgy beszélsz, mint valami elcseszett politikus, ember. Hát, alighanem az lett belőlem, de most inkább ügyvédnek ér-zem magam, aki egy megbízhatatlan ügyfél sztorijából próbálja ki-szűrni az igazságot – Mi lenne, ha csak egyszerűen elmondanád, amit tudsz? Én meg utána elmondom, hogy mennyire vág egybe azzal, amit hallottam.
Jessup percről percre egyre idegesebbnek látszik. Nem bír to-vább dacolni a nikotinéhséggel. Kattan az öngyújtója, majd odatartja a lángot a cigaretta végéhez, es úgy szívja a kis papírcsövet, mintha méteres vízipipa lenne. Riasztóan hosszú ideig tartja bent a füstöt, majd miközben kifújja, megszólal. – Hallottad, hogy gyerekem szü-letett? Van egy fiam.
– Igen, pár hete láttam Júliával a szupermarketben. Nagyon szép kisfiú.
17
Tim arca földerül. – Akár az anyja, ember! Julia még mindig igazi szépség, mi?
– Igen, az – hagyom rá őszintén. – Szóval… miért is vagyunk itt, Timmy?
Még mindig nem felel. Megint nagyot slukkol, és úgy tartja a ci-garettát a begörbített ujjai kőzött, mint egy jointot. Észreveszem, hogy remeg a keze, de nem a hidegtől. Egész testében remeg, és most először fordul meg a fejemben, hogy talán megint drogozik.
– Tim? – szólítom meg aggodalmasan.
– Ez nem az, amire gondolsz, bratyókám. Csak már egy ideje ci-pelem magammal ezt a terhet, és időnként rám jön a rázkódás.
Sír! – döbbenek meg. Törölgeti a szemét! Bátorítóan megszorí-tom a térdét.
– Ne haragudj – suttogja. – Messzire kerültünk a Mill Pond Roadtól, igaz?
A Mill Pond Road volt az az utca, ahol felnőttem. – Messzire bi-zony – mondom. – Jól vagy?
Elnyomja egy sírkövön a cigarettát, majd előrehajol, és szinte lángol a tekintete. Azt hittem, rég kiveszett belőle ez az izzó szenve-dély.
– Ha ennél többet mondok el, akkor már nincs többé visszaút. Érted? Ha elmondom, amit tudok, akkor nem fogsz tudni aludni, ismerlek. Te is rákattansz a dologra, mint egy pitbull. Nem lesz nyugtod tőle.
– Hát nem ezért hívtál ide?
Jessup vállat von. Megint remeg a feje és a keze. – Csak figyel-meztetlek, Penn: ha ki akarsz sétálni ebből a buliból, akkor most tedd meg. Lépj át ezen a falon, és szánkázzál le szépen a kocsidhoz. Okos ember ezt tenné a helyedben.
A hideg téglának dőlve latolgatom a hallottakat. Többféleképpen érheti el az embert a sorsa. Lecsaphat villámként a derült égből, mint amikor a feleségem rákos lett, vagy az utunkba fekve várhatja, hogy belebotoljunk, feltűnően, hogy lássa mindenki, aki hajlandó észre-venni. Néha azonban egyszerű útelágazás formájában jelentkezik, és csak ritkán fordul elő, hogy ott áll egy jó barát is, aki megmutatja
18
nekünk a biztonságosabb utat. A legősibb emberi választás ez, ké-nyelmes tudatlanság, vagy kínnal-keservvel megváltott tudás? Szinte hallom Timet, amint a Magnolia Queen blackjackasztalánál azt kér-dezi: „Kér még lapot, vagy megáll, uram?” Bárcsak most is lenne választásom! De mivel a Magnolia Queen az én segítségemmel ke-rült Natchezbe, csak egy út áll előttem.
– Halljam, Timmy. Nem ülhetek itt egész éjjel
Jessup lehunyja a szemét, és keresztet vet. – Hála istennek! – suttogja. – Nem tudom, mit csináltam volna, ha most elmész. Na-gyon vékony jégen csúszkálok, és teljesen egyedül vagyok.
– Akkor bízzunk benne, hogy kettőnk alatt sem szakad be a jég – felelem kényszeredett mosollyal.
Hosszan végigmér, majd fészkelődni kezd. Féloldalasan meg-emeli egy kicsit a csípőjét, és előhúz valamit a hátsó zsebéből. Mint-ha kártyalapok lennének. Tenyerét lefelé fordítva odatartja elém a kezét A lapok alig látszanak ki az ujjai alól.
– Húzzak egyet? – kérdezem.
– Ez nem kártya, hanem fényképek. Kicsit homályosak. Mobil-telefonnal készültek.
Rezignált sóhajjal veszem át tőle a fotókat. Ezrével láttam már bűncselekmények helyszínén készült, olykor mikroszkopikus részle-teket kinagyító felvételeket, ezért nem számítok arra, hogy Tim Jessup hozhat olyasmit a farzsebében, ami még sokkolhat. De ami-kor kattan az öngyújtója, és az első fotó fölé tartja a lángot, hirtelen mintha darázsraj kapna szárnyra a fejemben, és lassan fordul egyet a gyomrom.
19
2. fejezet
Linda Church a férfi alatt fekszik, akitől a fizetését kapja, és igyek-szik uralkodni az arcvonásain, hogy ne látsszon, mennyire fél. Ami-kor az izzó tekintetű, gyöngyöző homlokú férfi belehatol, ő kőszo-bornak képzeli magát, aki mozdulatlanul áll talapzatán a katedrális-ban, és semmit sem lehet kiolvasni kőszeméből. Linda szabad órái-ban fantasyregényeket olvas, és néha az egyik könyv szereplőjének képzeli magát: nemesasszonynak, aki a sors kegyetlen tréfája folytán olyasmit kénytelen csinálni, amiről soha nem gondolta volna, hogy valaha is rákényszerül. A regények hősnőivel azonban folyton effélék történtek. Linda világéletében (vagy legalábbis azóta, hogy négyéves korában királykisasszonyt játszott az óvodai színdarabban) az ő ki-rályfiját kereste: egy igazi úriembert, aki szelíden kivezeti majd élete tövises labirintusából. Azóta ilyen mostoha a sorsa, mióta ki van szolgáltatva egy egészen másfajta férfi kénye-kedvének. Pedig ami-kor megismerte a férfit, aki most használja őt, szentül hitte, hogy végre elérkezett a varázslatos pillanat. Csak egy hónap választotta el a harmincadik születésnapjától (és annak ellenére még mindig jól nézett ki, hogy milyen durva bánásmódban volt része), amikor a sors végre egy királyfi útjába vetette.– egy filmsztár külsejű, katonás tar-tású férfi útjába, akiben az volt a legjobb, hogy pontosan úgy be-szélt, mint a királyfik azokban a filmekben, melyeket a nagymamája szokott nézni, úgy beszélt, mint Cary Grant, vagy Laurence Olivier, vagy... szóval értik.
Csakhogy igazából még Cary Grant sem volt Cary Grant. Archie Leach volt az igazi neve, vagy valami ehhez hasonló, és bár nagyjá-ból alighanem rendben volt a fickó, nem az volt, akinek gondolta volna az ember... és ezzel el is jutottunk az élet nagy igazságához.– semmi sem az, aminek az ember gondolja, mert senki sem az, akinek
20
kiadja magát. Mindenki akar valamit, és a férfiak többnyire mind ugyanazt akarják. Ha az ő királyfija békává változott volna, Linda legalább azzal vigasztalhatta volna magát, hogy ismerős a történet. Az ő története azonban másmilyenre sikeredett az álkirályfi nem béka lett, hanem tűhegyes méregfogaival fenyegetőző kígyó. Linda most már tudta, hogy ő csak az egyike annak a húsz-harminc nőnek, akivel a „királyfi” lefeküdt a Magnolia Queenen, és valószínűleg még mindig keféli a többieket is, hiába állítja az ellenkezőjét. De hát most, amikor olyan nehéz jól fizető munkát találni, hogy is mondhat-na neki nemet?
– Mi bajod van ma este? – mordul rá a férfi, aki még mindig lankadatlanul dolgozik rajta. – Szorítsd össze azt a húgytömlőt, kis-anyám, hadd dolgozzon a nagyfiú!
Leginkább a hangját gyűlöli, mert az, hogy mások előtt olyan csodaszépen beszél, csak álca, ahogy minden más is. Így leplezi, hogy mi lakozik a bőre alatt meg az embereket ridegen mustrálgató szeme mögött. Ilyen volt az egyik szereplő is valamelyik korábban olvasott regényben. De nem pozitív hős volt, hanem alakváltoztató démon, aki jól tudta, hogy a legbiztosabban úgy férkőzhet be a nor-mális emberek lelkébe, ha annak mutatkozik, amire a legjobban vágynak, és elhiteti velük, hogy pontosan olyannak látja őket, ami-lyennek ők szeretnék, így csalta kelepcébe Lindát: elhitette vele, hogy az önmagára vonatkozó legtitkosabb fantáziái igazak. Épp csak annyi időre hitette el, hogy Linda önként odadobja magát neki, az-tán... aztán lehullt az álarc
Annak az éjszakának a borzalma vastag heget maga után hagyó sebhelyként vésődött bele a lelkébe. Elég volt néhány perc, hogy rádöbbenjen, mit fogadott magába, és ekkor valami örökre meghalt benne. Itt történt, ebben a szobában, a Magnolia Queen gyomrában megbúvó, barlangszerű odúban. A kaszinóhajón összesen két helyi-ség nincs bekamerázva. Ez az egyik…
Linda fent dolgozik a fedélzeten, Az ördög puncsostálja nevű bárban, de a Magnolia Queenen melózó nők szerint ez a lenti kis helyiség az ördög igazi puncsostálja. Hiszen itt bonyolítja a démon a
21
napvilágot rosszul tűrő üzelmeit: ide hozatja azokat a kártyásokat, akik számolják a lapokat, meg a többi bajkeverőt is, és beszíjaztatja őket a szoba közepén álló, padlóhoz csavarozott székbe. És ide hozza a nőket is, akiknek ugyanazt kell elszenvedniük, mint Lindának azon a bizonyos éjszakán, amikor lehullt az álarc...
Aznap este, miután a férfi elment, és ő nagy nehezen megpróbál-ta összeszedni magát, elhatározmegpróbál-ta, hogy felmond. De végül nem volt hozzá bátorsága. Részben, persze, a pénz miatt, meg a biztosítás miatt is, de szerepet játszott a dologban az is, hogy az emberi elme képes hazudni önmagának. Egy ismerős hang azt kezdte duruzsolni a fejében, hogy Linda téved, hogy félreértett pár dolgot, hogy valójá-ban ő provokálta ki, amit a férfi tett, s még ha nem is szóvalójá-ban, de a viselkedésével mindenképpen. A férfi újabb látogatásai azonban rendre megerősítették, amit az óvatosságra intő ösztönei súgtak, és Linda félelme egyre fokozódott. Nagyon szeretett volna kiszállni, elmenekülni a Magnolia Queenről, sőt még a városból is, mégsem tette. A démonnak mintha furcsa, megfoghatatlan hatalma lett volna fölötte... Ugyan már, mi az, hogy „mintha”? Biztos, hogy volt! Oly-annyira, hogy Linda félt említést tenni a sorsáról másoknak. Józa-nabb pillanataiban ez igencsak dühítette. Hiszen egyértelmű, hogy szexuális zaklatás történt – igaz, a férfi hivatkozhatna arra, hogy az ő beleegyezésével szeretkeztek, s mivel Linda előzőleg lelkesen lett az övé a hajó legkülönbözőbb pontjain, és ezt az irodán, meg ezen a lenti helyiségen kívül a kaszinó minden négyzetcentiméterét figyelő kamerák is bizonyíthatták. Igen, még a vécét is bekamerázták, tör-vény ide vagy oda.
Már arra is gondolt, hogy szól még néhány lánynak, hogy men-jenek el együtt ügyvédhez, de be kellett látnia, hogy ez kockázato-sabb lenne, mintha az összes pénzét föltenné valamelyik fönti aszta-lon. Hiszen a többi lány sorsáról csak azért tud, mert egyszer vélet-lenül kihallgatta két lecsúszottabb kolléganője beszélgetését. A her-cegnek hitt férfi, meg valami hongkongi nagykutya részvételével le-zajlott gruppenszexet tárgyalták ki…
22
Linda beleborzong a gondolatba, hogy a férfi, aki most rajta fekszik, azokkal a lányokkal is volt, de nem kezd el sikoltozni, nem próbálja lelökni magáról. De miért? Hiszen a regények hősnői pon-tosan ezt tennék keresnének egy kalaptűt vagy egy tőrt, és „a szen-vedély csúcspontján” a hátába döfnék. A való élet azonban nem ilyen. A való életben „a szenvedély csúcspontja” elmúlik, és amikor a férfi lehengeredik róla, ő úgy érzi magát, mintha gyökerestől kitép-ték volna a lelkét, és annak, ami előtte volt, csak a száraz burka ma-radt volna meg.
Linda ilyen állapotban volt akkor is, amikor besétált az életébe az ő igazi hercege. Nem hófehér paripán érkezett, és varázslópalás-tot sem viselt. Krupié-egyenruhában oszvarázslópalás-totta a lapokat a blackjackasztalnál, és a tekintetéből áradó empátia egyből áthatolt Linda megkeményedett védőpáncélján. Az a kedves, lágy, végtelenül megértő szempár szöges ellentéte volt a most ránehezedő férfi izzó tekintetének. És Linda tudta, hogy az a szempár valahogy már látja az ő kínjait, pedig még nem is beszélt vele. Persze a krupié nem tud-hatta, hogy pontosan milyen jellegűek az ő gyötrelmei. Jobb is volt ez így, mert ha tudta volna, abba szó szerint belehalhatott volna. Hiszen biztosan megpróbált volna tenni valamit, és az alakváltoztató démonnal úgysem tud szembeszállni. A krupié túl jó ehhez a munká-hoz – sőt, igazából őmunká-hozzá, Lindámunká-hoz is túl jó –, de ő ezt nem így gondolja. Az a férfi szereti őt.
Csak az a gond, hogy nős. Ráadásul a felesége nagyon rendes nő. Linda megveti magát, amiért egy másik nő férjét kívánja, de hát mit tehet az ember, ha igazán szerelmes? Hogy is parancsolhatna megálljt egy olyan érzésnek, amely az őt belülről rágó sötétségnél is erősebb?
– Baromi lanyhán muzsikálsz – morogja megvetően a démon. – Akarod, hogy átszálljak a Baker Streetnél?
Linda összerezzen undorában, és hevesebben kezdi mozgatni a csípőjét. Elég jól érti már a „szakzsargont”, és hányinger kerülgeti az ártatlanul hangzó kérdés hallatán. Erőfeszítése sikerrel jár, a
23
férfi haragja mintha csillapodna. Legalábbis nem célozgat többé virágnyelven arra, hogy a hasára fordítja...
Lehunyja a szemét, és elrebeg egy hangtalan fohászt, hogy a démon, aki a testébe hatolt, ne leplezze le az ő titkos királyfiját, aki éppen azon fáradozik, hogy helyreállítsa a világ rendjét, pont úgy, ahogy a regényhősök teszik. Add, Uram, hogy csak akkor jöjjön rá, amikor már egy minden kinccsel felérő, mézédes másodperccel elké-sett! Mert ha a démon vagy a pribékjei kiszagolják, hogy miben mes-terkedik, akkor Timothy meghal, méghozzá keserves kínok között. És ami a legrosszabb, előtte ráadásul még mindent kiszednek belőle.
24
3. fejezet
Penn? – szólít meg halkan Tim, és megérinti a térdemet – Jól vagy? Az ölemben heverő három fénykép fölé hajolok, és az öngyújtó reszketeg lángjának a fényénél próbálom kisilabizálni, mi látható az olcsó nyomtatópapírból kivágott kockákon. Beletelik egy kis időbe, mire az ember úgy istenigazából látni kezd egy ilyen képet. Főál-lamügyész-helyettesként rá kellett jönnöm, hogy a gyilkosságok áldozatainak látványa – bármilyen brutálisan összeverték vagy meg-csonkították őket – nem gyakorol rám olyan erős hatást, mint azok a felvételek, melyek szörnyű bűncselekmények túlélőit ábrázolják. Az emberi agy ugyanis úgy van programozva, hogy a halottaktól távol-ságot tartson, ez nyilván növeli a fajunk túlélési esélyeit Az élő em-berek szenvedéseinek távol tartására viszont nincs ilyen hatékonyan működő szűrőnk. Legföljebb annyit tehetünk, hogy elfordulunk, akár fizikailag, akár pszichésen, és tagadunk. (Sőt, ha jó nevelést kaptunk, ahogy Ruby Flowers, az egyik pótmamám mondaná, akkor még ezt sem tehetjük meg.)
Az első képen egy kutya pofája látható. Úgy néz ki, mintha el-ütötte volna egy kamion, majd száz méteren át vonszolta volna egy üvegszilánkokkal teleszórt úton. Az állat azonban rettenetes sérülé-sei dacára a saját lábán áll, és épen maradt fél szemével a fényképe-zőgép lencséjébe bámul. Iszonyodva megborzongok, és legalulra csúsztatom a fényképet. Most egy szőke lányt látok – nem nőt, ha-nem lányt –, aki söröskorsókkal megrakott tálcát visz. Eltelik egy-két másodperc, mire tudatosul bennem, hogy a lány, aki nem lehet több tizenöt évesnél, félmeztelen. A szája bamba mosolyra húzódik, és kísértetiesen üres a tekintete, mint egy Thorazinnal telenyomott pszichiátriai betegé.
25
Amikor ezt a fotót is félreteszem, a lélegzetem is elakad. Lehet, hogy ugyanez a lány fekszik a fapadlón, ezt biztosan nem tudom megállapítani. Azt viszont igen, hogy egy nála jóval idősebb férfi üzekedik vele. Az a legdöbbenetesebb az egészben, hogy a felvéte-lek hátulról készültek, és az aktust egy kis csapatra való férfi nézi. Ők csak térdtől vállig látszanak. Hárman bő szárú nadrágot és póló-inget viselnek, a negyedik pedig öltönyben van – de mindegyik sö-röskorsót tart a kezében.
– Te csináltad a képeket? – kérdezem rosszul leplezve undoro-mat
– Nem! A francba is, dehogy! – Tim méltatlankodva gesztikulál az öngyújtót tartó kezével, és a pislákoló lángocska elalszik. – Ele-get láttál?
– Sokat is. Ki fényképezett?
– Egy ismerős fickó. Egyelőre maradjunk ennyiben. – Tudja az illető, hogy nálad vannak a képek?
– Nem. És nyakig lenne a szarban, ha kiderülne, hogy ő csinálta őket.
Leteszem a fotókat Tim lába mellé, majd lehunyom a szemem, és megdörgölöm a halántékomat, mert kezd fájni a fejem. – Ki ez a lány?
– Nem tudom. Tényleg. Mindig újakat hoznak. – Ránézésre maximum tizenöt éves lehet. – Vagy még annyi se.
– Itt készültek a képek a kornyéken?
– Innen pár kilométernyire, egy vadásztáborban. A VIP-hajón viszik az embereket a kutyaviadalokra. Mindig más-más helyszínre.
Most, hogy elaludt az öngyújtó, megint kezdi megszokni a sze-mem a sötétet Tim beesett arcát holtsápadtnak mutatja a holdfény. Nagyot fújok. – Istenem, bárcsak ne láttam volna semmit!
Tim nem felel.
– És a kutya? – kérdezem.
– Alulmaradt egy viadalon. A gazdája közvetlenül azután, hogy a kép készült, megölte.
26
– Jézusom! És ezek a legdurvább dolgok, vagy folyik ott más is? Tim úgy sóhajt föl, mint akit megfosztottak illúzióitól. – Attól függ, mire vagy érzékeny.
– És azt mondod, hogy mindezt a Magnolia Queen... hogy is mondjam csak, reklámozza?
Tim szótlanul bólint. – És miért?
– Hogy lecsábítsák az élet császárait a messzi délre. – Az élet császárait?
– A nagymenőket, akik nagy pénzben játszanak. Arab playbo-yokat, dúsgazdag ázsiai családok csemetéit. Meg drogbárókat, profi sportolókat, rappereket. Igazi cirkusz ez, ember. És tudod, mivel lehet idecsalogatni őket a legmesszebbről? A kutyaviadallal. Vért akarnak látni. – Tim a fejét csóválja. – Gyomorforgató.
– És működik a dolog? Tényleg jönnek?
– Jönnek bizony. És nem csak nézik ám! Versenyeznek. Hozd el a harci kutyádat, és ereszd össze a legjobbakkal! A múlt héten jött egy gép Makaóról. Egy kínai milliárdos fia hozta el bully kutta fajtá-jú kutyáját. Hallottál már egyáltalán róla? Az a mocsok nehezebb volt, mint én. Mármint a kutya.
Próbálom magam elé képzelni a Tim Jessupnál nehezebb kutyát. – A natchezi reptéren szálltak le?
– Dehogy! Vannak errefelé más repterek is, ahol fogadni tudnak egy magángépet
– Azért nem sok.
– Szóval a lényeg az, hogy nagyban megy a játék. Engem habo-zás nélkül kinyírnának, ha megtudnák, hogy beszéltem veled. Kutyacsali lennék, és az elég szörnyű halál.
A „kutyacsali” szónál belém nyilall, hogy Tim hangja kissé fur-csa. Aztán rájövök, hogy a félelem érződik benne. Árgus szemekkel figyel, próbál leolvasni valamit az arcomról.
– Vajon miért érzem úgy, hogy a java még hátravan? – kérde-zem.
27
Jessup egy kicsit habozik, mint a műugró, mielőtt elrugaszkodna a trambulinról. Aztán csettint egyet a nyelvével, és kiböki: – Meg-lopják a várost, Penn.
Összezavar a hirtelen váltás. Nekidőlök a téglafalnak, és egy on-nan húsz méterre lévő angyalszobor szárnyait figyelem. Kezd le-szállni a harmat. A levegő mintha finom permet lenne, amelyet csak fárasztó munkával tudok beszívni a tüdőmbe. Olyan sűrűnek tűnik, hogy talán még a kőangyal is szárnyra kelhet benne. A mélyben hömpölygő folyón tolóhajó kavarja a vizet. Jobban terjed a hang, mint gondoltam volna, idehallatszik a halk motorzúgás. Majdnem suttogva teszem föl Timnek a kérdést: – Kik lopják meg a várost?
Tim átkarolja magát, és ültében lassan hintázni kezd. – Akiknek dolgozom. Az Arany Ejtőernyő Szerencsejáték Rt., vagy nevezd őket, aminek akarod.
– A Magnolia Queent működtető cég meglopja a várost? Hogy tudják ezt megcsinálni?
– Na mégis, hogy? Megrövidítenek az adóval, haver, úgy.
Jessup arra utal, hogy a kaszinóhajó koncesszió fejében befizeti a városnak a bruttó bevétel egy bizonyos hányadát – Az lehetetlen – mondom.
– Ja, tényleg. Nem is értem, hogy jutott eszembe! Igazából csak azért hívtalak ide, hogy fölidézzük a régi szép időket.
– Tim, hogy tudnának átverni minket az adóval úgy, hogy ne jöj-jön rá az állami szerencsejáték-bizottság?
– Ez két külön kérdés. Egy: hogy tudják elsumákolni az adó egy részét? Kettő: tud-e erről a szerencsejáték-bizottság?
Kezd az idegeimre menni, hogy ilyen hideg fejjel taglalja ezt az eshetőséget. Hiszen számomra és a város számára ez fölérne egy rémálommal – Tudod a választ a kérdéseidre?
– Az első kérdésre könnyű a válasz: számítógép! Hiszen még a lég- és űrvédelmi parancsnokság gépeit is tinédzser kölykök hekkelik meg, ember! Komolyan azt hiszed, hogy egy kaszinótársa-ság hálózatát nem lehet manipulálni? És pont a hálózat gazdái ne tudnának vele trükközni?
28
– És a kettes kérdés?
– Az már keményebb dió. A szerencsejáték-bizottság egy külön világ. Nem látom át annyira a működését, hogy tudjam, mi lehetsé-ges és mi nem Három tagja van, de hogy ezek közül hányat kell megkenni, hogy fedezzék az akciót, azt nem tudom.
Még mindig a fejemet csóválom. – Az auditrendszeren évtizede-ken át dolgoztak Las Vegasban. Senki sem játszhatja ki.
Jessup kuncogásából csak úgy árad a nyers cinizmus. – A ha-zugságvizsgálóról is azt mondják, hogy nem lehet átverni. De hadd mondjak valamit! – folytatja határozottan, és energikusan csillanó szeme arról árulkodik, hogy ő éjszaka van igazán elemében. – Egy pillanatra tételezzük fel, hogy a bizottság tiszta, és térjünk vissza az egyes kérdéshez. Mint mondtad, úgy leszabályoztak mindent, hogy a kaszinó működésének egyes részterületeiről nem lehet hamis adato-kat szolgáltatni. A cég saját biztonsági rendszere teszi lehetetlenné a csalást. Éjjel-nappal videózzák a hajó minden négyzetcentiméterét, és rögzítenek minden szót. A robotkamerákat nem Natchezből, ha-nem Vegasból irányítják. Egyik éjjel egy haverom beengedett a biz-tonsági központba, és láttam, ahogy Pete Elliot megujjazza a bátyja feleségét az étterem sarkában.
– Ilyen kis piti mocsokságokról nem akarok tudni. – Csak azt akarom mondani...
– Értem, mit akarsz mondani És mire próbálsz ezzel kilyukadni? – Arra, hogy a cég csak egyféleképpen tudja meglopni a várost: úgy, hogy a tényleges bruttó összbevételnél kevesebbet vall be. Ti láttok egy jó nagy számot, kiszámoljátok, mennyi jár belőle, és nem firtatjátok, hogy mennyi az annyi. így van?
– Bizonyos fokig igen. A szerencsejáték-bizottság viszont job-ban megnézi az adatokat. Mennyi pénzről beszélünk?
Kattan az öngyújtó. Jessup megégett hüvelykujját vizsgálgatja, majd hunyorogva nézi a lángot, mintha valami nehéz matematikai problémán törné a fejét – Egy kaszinóhajó havi bruttó bevételéhez képest nem olyan sokról. De ez olyan,, mintha azt mondanám, hogy
29
földtörténeti szempontból ezer év nem nagy idő. Egy közönséges földi halandónak azért komoly összeg, amiről szó van.
– Egy pillanat! – mondom. – A feltevésed hibás. Végzetes hiba csúszott bele.
– Miért?
– Mert a kaszinótársaságnak ez nem éri meg. Bármennyit lopnak tőlünk, minimális a nyereségük a kockázathoz képest. Hiszen azo-kon a hajóazo-kon annyit kaszálnak, mintha saját pénzverdéjük lenne. Miért tennék kockára az aranytojást tojó tyúkot évi pár milliócská-ért? Vagy akár havi pár milliócskámilliócská-ért?
Jessup bölcsen mosolyog. – Jól forog az agyad, haver. Nem sok értelme lenne, igaz?
– Én úgy látom, hogy nem.
– Én is. – Újabb cigarettára gyújt, és olyan mélyen megszívja, mint a nádszálon át lélegző fuldokló. – Csak akkor van értelme, ha azt is tudjuk, hogy nem az anyacég lop, hanem egyetlen fickó.
– Egy ember? Na, ez már tényleg lehetetlen! A kaszinótársasá-gok soha nem adnának ekkora hatalmat egyetlen ember kezébe!
Tim hatalmas füstfelhőt fúj ki. – Ki mondta, hogy adták neki? – Nem, Timmy. A kaszinók minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe.
– Igen, minden tőlük telhetőt. És ki is telik tőlük elég sok min-den, de azért nem mindenhatók. – Elvigyorodik, mint aki titkon él-vezi ezt az egészet Mintha nem is sima cigi lenne a szájában, hanem egy joint – A cég feltételez bizonyos dolgokat bizonyos emberekről, valamint bizonyos helyzetekről, és ezért sebezhető.
Az államat simogatom. Kissé már szúr. Későre jár. – Nyilván van gyanúsítottad – mondom. – Ki az?
Tim arcáról leolvad az önelégült vigyor. – Jobb, ha ezt egyelőre nem tudod. Komolyan mondom. Legyen Mr. X., oké? Az ember, akinek nem szabad kimondani a nevét A lényeg az, hogy elég régen van mar a cégnél ahhoz, hogy össze tudja hozni ezt a dolgot.
Elég sokat tudok az Arany Ejtőernyő Szerencsejáték Részvény-társaságról. De inkább nem riasztom el Timet azzal, hogy
találgatá-30
sokba bocsátkozom a cég vezetőivel kapcsolatban. Nem kezdek el tippelgetni, hogy melyikük lehet a hunyó, inkább beérem azzal, amit magától elmond. Egyelőre. – Hadd tisztázzak valamit Mr. X. áll a kutyaviadalok meg a közönség előtt meghágott lányok mögött is?
– Hát persze! Ezek a járulékos szolgáltatások vonzzák ide az élet császárait, akik még több bevételhez juttatják a Magnolia Queent, Mr. X. meg zsebre tehet egy kis mellékest Azaz egy nagy zsák lóvét. Nagyot sóhajtok. Belebetegszem a gondolatba, hogy én, aki, ha nem is túl szívesen, de körbeudvaroltam az Arany Ejtőernyőt, talán azt is elősegítettem, hogy a városomat ilyen veszélyes vírus fertőzze meg. De önostorozás helyett inkább Timen töltöm ki a mérgemet. – Baromi jól választottad ki az időpontot hogy előhozakodj ezzel! Ezen a hétvégén van a hőlégballonverseny. Nyolcvanhét léggömb érkezik a városba, és tizenötezer turista. Meg egy nagy cég vezér-igazgatója, aki fejedelmi bánásmódot vár el, és akkor esetleg ke-gyeskedik idetelepíteni az új hulladék-feldolgozó üzemét!
Tim bólint. – Igen, olvastam az újságban. Ne haragudj.
– Beszéljünk komolyan, Tim. Nem tudom, hogyan segíthetnék, ha nem mondod meg, kicsoda Mr. X. Így nem tehetek semmit sem.
Tim megint előadja a cigarettájával a fuldokló magánszámát A fel-felizzó parázs fényénél a tekintetét fürkészem, és megrémít, amit látok. A felelem a domináns érzelem, de keveredik vele még valami, ami a gyűlöletre emlékeztet.
– Hogy képzeled el a segítséget? – kérdezi halkan. – Hogy érted ezt?
Rám villan a tekintete. Mélyen a szemembe néz. – Te egy nagy-városi főállamügyésznek dolgoztál. Tudod jól, hogy értem.
– Láttam a képeket – mondom szelíden. – Tudom, hogy rossz, ami történik. Ezért kell a hatóságokra bíznunk az ügyet
– A hatóságokra? – Úgy ejti ki a szót, mintha szembe köpne ve-le. – Hát nem hallottad, mit mondtam a telefonban? Senkiben sem bízhatsz!
31
Tim úgy néz rám, mintha mélyen megdöbbentené a tudatlansá-gom. – Ők nem a tieid. Azok a zsaruk már jóval azelőtt zsaruk vol-tak, hogy te hivatalba léptél, és akkor is zsaruk lesznek, amikor te már nem leszel sehol. Ugyanez vonatkozik a rendőrfőnökre meg az embereire. Az ő szemükben te csak egy politikai turista vagy, aki ma épp erre járt, holnap pedig odébbáll.
Meghökkent, hogy ilyen könnyedén besározza a helyi bűnüldö-zőket – Én azokban az emberekben megbízom – mondom neki. – A többségükkel együtt nőttünk fel, vagy ha nem velük, akkor az ap-jukkal.
– Én nem azt mondom, hogy a zsaruk gazemberek. Csak azt, hogy emberek. Vigyáznak magukra meg a családjukra, és ugyanúgy benne vannak egy kis mókában, mint bárki más. Szerinted hányan vannak, akik nem hunynának szemet egy-két dolog fölött, ha lefény-képeznék őket, amint együtt söröznek az amerikai foci valamelyik sztárjával? Ott voltam egy-két ilyen banzájon, oké? Tudom, kiket láttam.
Lassan, fokozatosan ül be az agyamba, hogy mi minden követ-kezik abból, amit Jessup mond. Mintha azt közölnék velem, hogy rákos vagyok. – Személyesen láttad Mr. X.-et ezeken a kutyaviada-lokon? És láttad, hogy bátorítja a kiskorú prostituáltak kihasználá-sát?
Jessup megvetően horkant föl. – Most komolyan beszélsz? Le akarod tartóztatni Mr. X.-t kutyaviadalok szervezéséért? Az én el-mondásom alapján? Ha az a rohadék egyet füttyent, húsz tisztes pol-gár tanúsítja eskü alatt, hogy a szóban forgó időpontban a Magnolia
Queenen látták!
– A kutyaviadal szervezése Mississippi államban bűncselek-mény – mondom kimérten. – Sőt az is bűncselekbűncselek-mény, ha valaki csak nézi a kutyaviadalt. A maximális büntetési tétel tíz év. És ha többrendbeli elkövetéssel vádolnak valakit, az már tényleg nyakig ül a szarban.
Ez mintha fölkeltené Tim érdeklődését De hiába dobálózom ke-mény szavakkal, közben szép csöndben kénytelen vagyok belátni,
32
hogy van valami abban, amit mond: tényleg elég problematikus tanú lenne. – Nyilvánvaló, hogy az lenne a halálos csapás, ha az adócsa-lást tudnánk rájuk verni. Akkor az Arany Ejtőernyő elvesztene a játékszervezői licencét, és egy lendülettel öt kaszinójukat is bezár-nák. Az adóhivatal elevenen fölfalná őket, az üzlettársaik pedig százmillió dolláros nagyságrendben buknának.
– Na, ez már beszéd! – mondja keserű gúnnyal Tim.
– Te mit javasolsz, hogy kezeljük ezt az ügyet? – vonom kérdő-re. – Van a kezedben más bizonyíték a fotókon kívül?
Megnyalja a száját, mint egy ideges pókerjátékos. – Nem mon-dom, hogy nincs, de még nem elég. Van egy tervem. Egy hónap alatt dolgoztam ki.
Balsejtelem szorítja össze a mellkasomat: Tim végig erre akart kilyukadni. – Tim, nem fogok segíteni neked abban, hogy kockára tedd az életedet – jelentem ki. – Vannak tapasztalataim az efféle műveletek terén, és nem egyszer láttam már olyat, hogy az informá-tornak végül elvágták a torkát
Tim Jessup a messzeségbe réved, mint a máglya felé lépkedő vértanú. Aztán hirtelen megragadja a csuklómat. Riasztóan erős a szorítása. – Ez a mi városunk, ember! Nekem ez még ma is jelent valamit Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy ezek a jöttment, szarházi kalandorok leromboljanak mindent, amit az őseink verejté-kes munkával.
– Cssss! – pisszegem le. Érzem, hogy kipirul az arcom. – Nem
vagyok süket, oké? Megértem az indulataidat, de ez az egész nem ér annyit, hogy kinyírasd magad. Sőt még annyit sem, hogy megverje-nek. Ennek a városnak a lakói már a hőskorban is űzték a szerencse-játékot, sőt rabszolgákkal is kereskedtek, indián nőket is megerőkoltak, és egymás torkát is nemegyszer elvágták. Már jóval a sza-badságharc előtt is.
Tim szeme vadul csillog. – Annak már több száz éve! Mi a franc van veled, Penn? Itt ártatlanok életéről van szó! Kiskorú lányokról és védtelen állatokról! – Végre visszavesz a hangerőből, de az izga-tottsága nem hagy alább. – Mr. X. minden héten kiküld négy
ketre-33
cekkel teli teherautót! Százötven kilométeres körzetből szedik össze az angol spánieleket, uszkárokat, dalmatákat, még a macskákat is. A kiképzők bedobálják őket egy nagy gödörbe a kiéheztetett pitbullok elé, vagy kikötik őket, hogy versenyt fussanak értük a dögök, és utána etetik meg őket velük. így tanítják ölni a pitbullokat. Az oda-hordott kutyákat egytől egyig széttépik.
Szavai hallatán végigfut a hátamon a hideg. Közben eszembe jut, hogy a harmadik szomszédomnak a múlt hónapban eltűnt a hét-éves spánielje. Kiengedte, hogy elvégezze a dolgát, de a kutya nem jött vissza.
– Én nem akartam ilyesmibe keveredni – jelenti ki konokul Tim. – De olyan helyzetben vagyok, hogy tehetek valamit. Én vagyok olyan helyzetben, oké? Miféle ember lennék, ha csak úgy hátat for-dítanék, és hagynám, hogy menjen minden a maga útján?
Mintha az élő lelkiismeretem szólalt volna meg.
– Timmy... a francba is! Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy csak azért vagyok még mindig polgármester, mert nem tudom, hogy jelentsem be az apámnak, hogy kiszállok?
Jessup úgy pislog, mint egy kisgyerek, aki olyasmin tori a fejét, amit még nem érthet. – Azt gondolnám, hogy biztos csak szívatsz. De... – Gyökeresen megváltozik az arckifejezése. – Ugye, nem mondasz le?
Lassan megcsóválom a fejem.
– De hát mi a baj? Beteg vagy, vagy mi?
Azért kérdi ezt, mert az előző polgármesterünk azután mondott le, hogy tüdőrákot diagnosztizáltak nála – Nem igazán – felelem. – Legföljebb lelki beteg.
Tim hitetlenkedve néz rám. – Lelki beteg? Most viccelsz? Akkor én is lelki beteg vagyok! Ember, te kiálltál a város elé, és azt mond-tad, hogy változtatsz a dolgokon. El is hitetted az emberekkel. Most meg le akarsz mondani? A főcserkész le akar mondani? És ugyan miért? Mert keményebb a meló, mint gondoltad? Vagy valaki a lel-kedbe taposott?
34
Próbálnám elmagyarázni, de Jessup már az első mondatot sem hagyja végigmondani. – várj egy percet, kitalálom! Pénzzel környé-keztek meg, vagy ilyesmi, igaz? Nem is... megfenyegettek, jól mon-dom?
– Nem, nem, nem.
– A francokat nem! – Villog a szeme. – Valahogy beléd vájták a karmaikat, és te erre csak úgy tudsz reagálni, hogy elszaladsz...
– Tim! – ügy megszorítom a lábát, hogy alighanem kék-zöld lesz a helye. – Fogd már be a szád, és figyelj rám egy percre!
Hullámzik a mellkasa az izgalomtól meg a dühtől. Közel hajolok hozzá, hogy lássa a szememet. – Senki sem látogatott meg semmifé-le kaszinóból. Nem volt se vesztegetési kísérsemmifé-let, se fenyegetés. Azért akartam polgármester lenni, hogy rendbe rakjam ennek a városnak az iskolarendszerét, amely 1968 óta el van cseszve. Majdnem negy-ven énegy-ven át ez volt a város Achilles-sarka. De most már latom, hogy nem tudom rendbe rakni, mert nincs hozzá elég hatalmam, pedig az én gyerekem is megsínyli ezt a rendszert Ilyen egyszerű ez az egész, Timmy Amiről beszéltél, az egészen mostanáig csak kósza pletyka volt a számomra, nem több!
– És most?
– És most nem tudom kiverni a fejemből azokat az istenverte fényképeket!
Szomorúan elmosolyodik. – Én szóltam. – Igen. Szóltál
Olyan erővel dörgöli az arcát, hogy serceg a bajusza. – Akkor most mi van? Egyedül vagyok, vagy mi?
– Ha nem mondod meg, ki az a Mr. X., akkor egyedül vagy. Jessup szeme kifejezéstelen üveggolyóként mered rám.
– Na, ne csináld már! ismerek máshol is rendőröket, nem csak helyben. Elég komoly embereket Ha megadod a fickó nevét, elindí-tok egy igazi nyomozást, és a végén kiszögezzük Mr. X. irháját az istállóajtóra. Volt már dolgom efféle alakokkal, tudod jól A siralom-házba juttattam őket
35
Tim lassú, elszánt mozdulattal elnyomja a cigarettáját a háta mögötti mohás téglán. – Tudom. Ezért fordultam hozzád. De ponto-san tudnod kell, hogy mivel állsz szemben, Penn. Ennek a fazonnak, akiről beszélek, messzire elér a keze. Attól, hogy valaki Houstonból jön, vagy akár Washingtonból, még nem biztos, hogy tiszta ebben az ügyben.
– Tim, én az FBI fejével is szembeszálltam. És én nyertem. Nem úgy néz ki, mintha meggyőztem volna. – Az más volt Azoknak az ürgéknek szabályosan kell játszaniuk. Ez olyan, mint amikor Gandhi Indiában legyőzte az angolokat. Ne csapd be magad! Ha Mr. X.-et veszed üldözőbe, az olyan, mintha becsobbannál a Szent János-tó sekély végén, hátha sikerül kinyírnod egy aligátort, mielőtt megenne.
Elemi erővel vág mellbe a hasonlata. Furikáztam már éjszaka a helyi tó sekély végén vízisívontató motorcsónakkal, és mondhatom, minden képzeletet felülmúló látvány, amikor a göcsörtös ciprustör-zsek között, közvetlenül a vízfelszín fölött piros szemek tucatjai villannak. Amikor az első pikkelyes páncélzatú farok a vízbe csap, az embert egy pillanat alatt valami atavisztikus rettegés szállja meg, és erősen fohászkodik, hogy jó erősen be legyen csavarozva a mo-torcsónak dugója...
– Nem vagyok süket – ismétlem. – De szerintem egy kicsit túl-zásba viszed a cidrizést. Az a fickó is csak ember, nem igaz?
Jessup a bajszát huzigálja. Olyan nyughatatlan, mintha még mindig drogozna. – Te nem tudod, mit beszélsz, ember! Én mondom neked! Az a fickó mézesmázos, sima modorú, de belül pikkelyes a bőre, mint a krokodilnak! Amikor széttépik egymást a kutyák, vagy a tréler hátuljában ott sikít egy kislány, jeges tekintete ott, előtted kezd izzani!
– Tim... – Előrehajolok, és megfogom a csuklóját – Nem értem, mit akarsz tőlem. Ha a hivatásos bűnüldözőkhöz nem akarsz fordul-ni, akkor mégis, hogy akarod megállítani ezt a pszichopatát? Mi a terved?
36
Jessup szeme furcsán csillog. – Te is tudod, hogy egy ilyen fic-kót csak egyféleképpen lehet lebuktatni.
– Hogyan? – Belülről.
Jézusom! Tim túl sok krimit nézett – Akkor tisztázzuk, miről is van szó. Ha jól értem, be akarod drótozni magad, hogy lehallgasd ezt a fickót, akiről magad mondtad, hogy maga a megtestesült sátán? Jessup gúnyos, vakkantásszerű kacajt hallat – Lószart! Ezek az ürgék a retyóra is detektorral járnak!
– Akkor mit akarsz csinálni?
Gyerekes makacssággal csóválja a fejét – Azt neked nem kell tudnod. De az biztos, hogy Isten nem ok nélkül hozott engem ilyen helyzetbe.
Ha egy informátor istenről kezd beszélni, nekem azonnal jelez a riasztóm. – Tim...
– Figyelj, én nem kérem tőled, hogy ugyanúgy higgyél ebben az egészben, ahogy én! Csak azt kérem tőled, hogy fogadd el az infót, amit hozok neked, és tedd azt, amit helyesnek látsz.
Kötelességemnek érzem, hogy megpróbáljam lebeszélni a tervé-ről. Szeretném megvédeni kedves gyerekkori barátomat de közben ott motoszkál bennem a rideg, racionalis, mondhatni cinikus felis-merés, hogy igaza van. Az ilyen esetekben gyakran csak úgy lehet börtönbe juttatni a legfelül lévőket, ha van egy belső tanú, aki köz-vetlen megfigyelője a bűncselekményeknek. Ilyen munkát pedig ki más vállalna, mint egy mártír?
– És mit akarsz hozni nekem?
– Bizonyítékokat. Karót, amivel átdöfheted Mr. X. szívét, és pal-lost, amivel lecsaphatod a cég fejét Csak annyit mondj, hogy velem vagy, Penn! Csak annyit mondj, hogy nem adod fel, hogy nem mon-dasz le, amíg el nem intézzük ezeket a rohadékokat!
Ahelyett, hogy a jobbik eszemre hallgatnék, és azon nyomban hatat fordítanék, pillanatnyi habozás után megszorítom Tim felém nyújtott kezet. – Oké. Csak aztán sűrűn nézz hátra. Meg előre is Az
37
informátorokat sokszor egy ostoba hiba miatt kapják el. Te nagy utat tettél meg, most már ne nyírasd ki magad.
Tim egyenesen a szemembe néz. Már-már derűs a tekintete. – Hét persze hogy vigyáznom kell! – mondja. – Hiszen van egy fi-am, emlékszel? – Mintha hirtelen eszébe jutna valami, megragadja a csuklómat a szabad kezével. Lelkipásztort idéz a gesztusa, aki kö-nyörögve kér, hogy fogadjam el végre: Jézus az én megváltóm. – De ha valami történik, ne hibáztasd magad, oké? Én úgy látom, hogy nincs más választásom.
A feleséged meg a fiad nem így látná – gondolom magamban, de nem szólok semmit sem, csak bólintok.
Szótlanul, félszegen üldögélünk, mint akik tisztáztak egy kelle-metlen kérdést, és már nincs mit mondaniuk egymásnak. A bájcse-vegésnek nincs sok értelme, de hát különben hogy váljunk el. Talán vágjuk meg a tenyerünket, és kössünk vérszerződést, mint Tom Sawyer és Huckleberry Finn?
– Jársz még azzal a könyvesboltos hölggyel? – kérdi végül eről-tetett lezserséggel Tim.
– Libbyvel? – Úgy látszik, Jessup köreibe még nem jutott el a hír.
– Úgy egy hete szakítottunk. Miért?
– A fiát láttam párszor az utóbbi hetekben a Magnolia Queenen. Erősen úgy nézett ki, mint aki baromira be van tépve. Biztos hamis személyivel jutott be.
Mindazok után, amit hallottam, úgy hat rám ez a hír, mintha most esne a fejemre az utolsó tégla a lezúduló kupacból. A kelleté-nél jóval több időt és politikai tőkét áldoztam arra, hogy a volt ba-rátnőm tizenkilenc éves fia ne kerüljön összeütközésbe a torvénnyel Alapvetően jó gyerek, de ha nem tartja a szavát, és nem tiszta, akkor mindkettőnk számára komoly kellemetlenségeket hozhat még a jö-vő.
Tim aggodalmas arcot vág. – Jól tettem, hogy elmondtam? – Biztos vagy benne, hogy be volt tépve?
