Gondolkodj_ugy_mint_Sherlock.pdf

Name: KAKUSEI Order: 2121869

Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és re-méljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

Maria Konnikova

MESTERELME

A fordítás alapja: Maria Konnikova: Mastermind: How to Think Like Sherlock Holmes. Published by arrangement with Viking Penguin,

New York. All rights reserved.

Copyright © Maria Konnikova, 2013

Fordította:

© Matolcsi Gábor (1–2. fejezet), 2013 © Morvay Krisztina (3–8. fejezet), 2013

Szerkesztette: Rapajka Gabriella Szaklektor: Bányász Réka Borítóillusztráció: Varga Natália

Borítóterv: Tabák Miklós

HVG Könyvek Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős szerkesztő: Koncz Gábor

ISBN 978-963-304-176-5

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos re-produkálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy

eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2013 Felelős kiadó: Szauer Péter

A figyelem megválasztása ugyanazt jelenti a belső élet számára, mint a cselekvés megválasztása a külső számára. Az ember mindkét esetben felelős döntéséért, amelynek következményeit el kell fogadnia. Ortega y Gasset szavaiv-al élve: „Mondd meg, mire figyelsz oda, és én megmon-dom, ki vagy!”

ELŐHANG

Gyermekkoromban édesapám Sherlock Holmes-történeteket olvasott fel nekünk lefekvés előtt. Öcsém ilyenkor többnyire azonnal álomba szenderült a kanapé végében, mi, többiek azon-ban feszült figyelemmel hallgattuk a mesét. Emlékszem apám hatalmas bőr karosszékére, ahol a fél kézzel maga elé tartott könyvet olvasta, miközben a kandallóban lobogó lángok fénye meg-megcsillant fekete keretes szemüvegén. Sosem felejtem el beszédének dallamát, amikor az izgalom a tetőfokára hágott, és azt sem, amikor végül, hosszú-hosszú várakozás után végre minden értelmet nyert, én pedig, akárcsak dr. Watson, fejc-sóválva mormoltam: „Hát persze! Olyan egyszerű minden most, hogy elmagyarázta.” Máig az orromban érzem apám pipájának földes-gyümölcsös illatát, amely még a fotel pórusaiba is beivó-dott – maga is pipára gyújtott néha, s pipaszárának íve termész-etesen Holmesét követte –, és magam előtt látom a kinti világ befüggönyözött franciaablakunkra vetülő esti árnyait. S emlék-szem arra is, ahogyan apám végül összecsapta a könyvet, és a karmazsinszín fedél rázárult a sűrűn teleírt lapokra, és ahogy így szólt: „Ennyi elég is lesz mára.” Nekünk pedig mennünk

kellett, akármilyen savanyú ábrázattal könyörögtünk is neki, fel a szobánkba aludni.

Sok év eltelt azóta, és örülök, ha Holmes és hűséges történet-mondója kalandjaira nagy vonalakban emlékszem. Van azonban valami, ami olyan mélyen az emlékezetembe vésődött, hogy az azóta eltelt évek sem tudták kitörölni onnan, pedig a többi történet homályosan ködlő emlék maradt csupán. Ez a valami máig nem hagy nyugodni. A lépcső.

A lépcsősor, amely a Baker Street 221/B-hez vezet. Hány foka is van? Ezt a kérdést feszegeti Holmes a „Botrány Csehország-ban” (A Scandal in Bohemia) című novellában, és ez a kérdés számtalanszor eszembe jutott már azóta. Amikor Holmes és Watson karosszékükbe süppedve beszélgetnek, a detektív kiok-tatja az orvost, mi a különbség látás és megfigyelés között. Wat-son eleinte nem ért semmit, aztán egyszerre megvilágosodik, és minden kristálytisztán összeáll előtte.

– Amikor a logikai fejtegetéseit hallgatom, a dolog olyan nevetségesen egyszerűnek tűnik, hogy úgy érzem, magam is könnyűszerrel lennék efféle mutatványra képes – [jegyezte meg Watson]. – Habár minden apró részlet a meglepetés ere-jével hat, és addig nem is látom az összefüggést, amíg az egészet el nem magyarázza. Pedig bizonyára én is látok mindent, amit maga, barátom.

– Ez így is van – felelte Holmes, miközben cigarettára gyújtott, és az egyik karosszékbe vetette magát. – Maga is lát mindent, Watson, csak éppen nem figyeli meg. Ugye, világos a kettő közti különbség? Példának okáért nézzük a lépc-sősort, amelyik a bejárattól eddig a szobáig vezet. Elég gyakran megjárta már, igaz?

– Igaz.

– Mit gondol, hányszor? – Több százszor legalább.

– Akkor alkalmasint azt is tudja, hány foka van? – Hány foka? Sejtelmem sincs.

– Na látja! Mert nem figyelte meg. Pedig látta, éppúgy, ahogy én. Ugye, érti már, mire célzok? Én pontosan tudom, hogy tizenhét lépcsőfok vezet ide föl, mivel én nemcsak nézek, hanem figyelek is.1

Amikor először hallottam ezt a párbeszédet az egyik pipaillatú estén a kandalló tüze mellett, valósággal beleborzongtam. Lázas izgalommal magam is megpróbáltam felidézni, hány lépcsőfok vezet fel házunkban az emeletre (halvány fogalmam sem volt), hány a bejárati ajtónkhoz (még csak nem is sejtettem), és hány le az alagsorba (tíz?, húsz?, még hozzávetőleg sem tudtam). At-tól kezdve kitartó számlálgatásba és adatmemorizálásba fogtam minden lehetséges lépcsősornál és lépcsőházban, hátha egyszer

valaki éppen ezt az információt kéri majd számon tőlem. Még Holmes is büszke lett volna rám.

Persze, amilyen szorgalmasan próbáltam megjegyezni, olyan gyorsan el is felejtettem minden számot, és csak később jöttem rá, hogy ezzel az erőltetett magolással éppen csak a lényeg fe-lett siklottam át. Törekvéseim kezdettől fogva kudarcra voltak ítélve.

Azt akkoriban még nem értettem, hogy Holmes előnye fino-man szólva is tetemes velem szemben. Ő egész élete során egy módszer tökéletesítésén dolgozott, méghozzá a világgal való tudatos interakció módszerén. A Baker Street lépcsősora? Csak röpke felvillantása annak a természetes készségének, amely tőle a legcsekélyebb agymunkát sem igényelte. Mellékes megnyilvánulása annak a folyamatnak, amely szüntelenül dol-gozó elméjében a megszokott módon, szinte öntudatlanul megy végbe. Ha úgy tetszik, egyfajta trükk, amelynek semmiféle valós következménye sincs, amely azonban, figyelembe véve, mi áll a hátterében, nagyon is mély értelmet nyer. Ez a trükk arra ih-letett engem, hogy egy egész könyvet szenteljek a tiszteletére. A tudatos jelenlét (mindfulness) fogalma önmagában nem új találmány. William James, a modern pszichológia atyja már a 19. század végén leírta, hogy „az elkalandozó figyelem tudatos és ismételt visszaterelésének képessége az ítéletalkotás, a

jellem és az akarat valódi gyökere. […] Az a nevelés, amely fe-jleszti ezt a képességet, a legkiválóbb nevelés.”2_{A figyelem}

vis-szaterelésének képessége jelenti a tudatos jelenlét lényegét. A James által szorgalmazott nevelés pedig olyan életszemléletet és gondolkodásmódot jelent, amely a tudatos jelenlét módszer-én alapszik.

Az 1970-es években Ellen Langer pszichológus kimutatta, hogy a tudatos jelenlét kínálta lehetőségek még „az íté-letalkotás, a jellem és az akarat” fejlesztésén is túlmutathatnak. A tudatos jelenlét módszere akár arra is alkalmas lehet, hogy idős emberek fiatalabbnak érezzék magukat általa, hogy aktív-abbak legyenek, sőt életfunkcióik (például vérnyomásuk) vagy éppen kognitív teljesítményük javuljon tőle. Az elmúlt évek kutatásaiból kiderül, hogy akár napi negyedórányi meditá-ciószerű gondolkodás (a tudatos jelenlét központját fejlesztő figyelemszabályozó gyakorlat) olyan homloklebenyi aktivitást vált ki, amelynek mintázata a pozitívabb, megoldásorientáltabb érzelmi állapotokat is jellemzi, és amely, ha csak rövid távon is, de segíthet abban, hogy tisztábban lássunk, valamint kreatívab-bak és produktívabkreatívab-bak legyünk. Minden eddiginél nagyobb bizonyossággal tudjuk azt is, hogy agyunk felépítése nem ked-vez a különböző feladatok egyidejű teljesítésének. A multitasking teljesen ellehetetleníti a tudatos jelenlétet. Ha arra kényszer-ülünk, hogy többféle dolgot csináljunk egyszerre, az nemcsak

azzal jár, hogy minden területen rosszabbul teljesítünk, de em-lékezetünk és általános közérzetünk érzékelhető romlásához is vezet.

Sherlock Holmes számára azonban a tudatos jelenlét csupán az első lépés. Eszköz egy sokkal nagyobb, praktikusabb, gyakor-lati sikerrel kecsegtető cél eléréséhez. Holmes pontosan azt hajtja végre, amit William James javasol: tudatos gondolkodási képességünk javítására, és ezáltal teljesítményünk fokozására, gondolkodásunk élesítésére és döntéshozatalunk fejlesztésére nevel bennünket. Olyan eszközt kíván átadni, amelyet szélesebb körben alkalmazva általános döntési és ítéletalkotó képess-égünket tökéletesíthetjük, méghozzá elménk legalapvetőbb építőelemeiből kiindulva.

A látás és a megfigyelés szembeállításával Holmes valójában arra inti Watsont, hogy soha ne tévessze össze a tudatos jelen-létet az öntudatlansággal, az aktív részvételt a passzív bámészkodással. Hiszen látásunk automatikus: az érzékszervi ingerek felvétele részünkről semmiféle erőfeszítést nem kíván – leszámítva persze, hogy kinyitjuk a szemünket. Gondolkodás nélkül látunk, hiszen ahhoz, hogy a világ elemeinek özönét ma-gunkba engedjük, nincs feltétlenül szükségünk arra, hogy meghatározzuk, miféle elemekről is van szó. Talán fel sem fo-gjuk, amit látunk, pedig ott van az orrunk előtt. Ezzel szemben, amikor megfigyelünk valamit, rákényszerülünk arra, hogy

odafigyeljünk rá. A passzív befogadást fel kell váltania az aktív tudatosításnak. Be kell vonódnunk. Méghozzá minden esetben, vagyis nemcsak a látottak, hanem minden egyes érzet, észlelet és gondolat alkalmával.

Ami elménket illeti, meglepően gyakran vagyunk öntudat-lanok. Hányszor előfordul, hogy csak megyünk tovább vakon, észre sem véve, mi minden felett siklottunk át, milyen keveset fogtunk fel a fejünkben zajló folyamatokból, és mennyivel job-bak lehetnénk, ha időt szántunk volna az elgondolkodásra, a megértésre. Akárcsak Watson, tízszer, százszor, ezerszer is megjártuk azt a bizonyos lépcsőt, napjában akár többször is, mégsem tudnánk felidézni a legegyszerűbb részletét sem. Az sem volna meglepő, ha Holmes nem is a lépcsőfokok számáról, hanem színükről érdeklődött volna Watsontól – valószínűleg éppily sikertelenül.

Pedig nem arról van szó, hogy képtelenek vagyunk rá, csupán arról, hogy meg sem próbálkozunk vele. Gondoljunk csak vissza a gyermekkorunkra! Ha arra kérnének bennünket, hogy meséljünk az utcáról, ahol felnőttünk, valószínűleg a legapróbb részletet is fel tudnánk idézni. A házak színét, a szomszédok furcsaságait, az évszakok illatát. Azt is, hogyan változott az utca képe a nap folyamán; és merre játszottunk, merre csatangoltunk, és merre nem merészkedtünk. Szinte biz-tos, hogy élménybeszámolónk órákon át tartana.

Gyermekként ugyanis rendkívül tudatos megfigyelők vagy-unk. Olyan sebességgel szívjuk magunkba és dolgozzuk fel az információkat, amire később már soha többé nem leszünk képesek. Új látványok, új hangok, új illatok, új emberek, új érzelmek, új tapasztalatok során fedezzük fel a világot és ismer-jük meg lehetőségeinket. Minden új, minden izgalmas és minden érdekes. S mivel környezetünk csupa újdonság, töké-letesen éberek vagyunk: teljes figyelmünkkel szívjuk magunkba a világot. Sőt mi több: meg is jegyezzük, méghozzá azért, mert motiváltak és részesek vagyunk benne – e két jellemzőre többször is visszatérünk a későbbiekben. Ráadásul nem elég, hogy gyermekként mindent tökéletesebben fogadunk be, mint ahogyan feltehetőleg valaha is fogunk, de el is raktározzuk a be-fogadott dolgokat. Ki tudja, hátha jó lesz még valamire.

Csakhogy amint öregszünk, a fásultság egyre jobban eluralkodik rajtunk. Alapérzésünkké válik, hogy nekünk már nem lehet újat mutatni, hogy minek figyeljünk olyan dolgokra, amelyekre talán soha többé nem lesz szükségünk. Mire észbe kapunk, nyomát se leljük magunkban a világra való rác-sodálkozásnak, a beleélésnek és a kíváncsiságnak, cserébe azon-ban passzív, öntudatlan szokásokat vettünk fel. Amikor pedig valóban átélnénk valamit, már nem tudjuk megengedni magun-knak ezt a gyermekkori fényűzést. Lejárt számunkra a tanulás ideje, amikor még az volt a legfőbb feladatunk, hogy

felfedezzük és magunkba szívjuk a világot. Ma már más, fon-tosabb (vagy annak hitt) kötelezettségeknek kell eleget ten-nünk, más kihívások állnak előttünk. Ahogy elménknek egyre többfelé kell helytállnia – reális veszély, hogy ez az állandósuló megosztottság a digitális kor jellemző létformájává növi ki magát –, úgy csökken tényleges figyelmünk. Ezáltal pedig egyre kevésbé leszünk képesek arra, hogy megismerjük vagy figyelembe vegyük saját gondolkodási szokásainkat, és egyre inkább átadjuk a gyeplőt elménknek, hogy helyettünk hozza meg ítéleteit és döntéseit. Ez önmagában még nem feltétlenül rossz, hiszen – amint a későbbiekben többször is rámutatunk majd – bizonyos, eleinte még bonyolult, kognitív nehézséget okozó folyamatokat automatizálni kell. Csakhogy ezt az állapo-tot riasztóan kevés választja el az öntudatlanságtól. A hatékonyság és a gondolkodás hiánya között vékony a határvonal, és vigyáznunk kell, nehogy átlépjünk rajta.

Bizonyára ismerős élmény, hogy amikor el kellene térnünk egy megszokott rutintól, csak utólag jövünk rá, valahogyan elfelejtettük megtenni. Például hazafelé menet útba kellene ejtenünk egy boltot. Egész nap észben tartjuk a feladatot, is-mételgetjük, még magunk elé is képzeljük a szokásos útvon-alunkról való pár perces kitérőt. Aztán egyszer csak a lakásajtó előtt találjuk magunkat, és persze elfelejtettünk bemenni az üz-letbe, még azt sem vettük észre, hogy elhaladtunk mellette. A

megszokás öntudatlanul vette át az irányítást, a rutin ér-vényesült elménk azon részével szemben, amely tudta, hogy mást kell tennie.

Az eset mindennapos. Annyira megszoktunk egy bizonyos menetrendet, hogy a napszakok öntudatlan kábulatban telnek, és ha ráadásul munkaügyeken, egy megválaszolatlan emailen vagy a vacsorafőzésen is gondolkodunk, még reménytelenebb a helyzet. Az állandó feledékenység, a megszokás uralma és a könnyen elterelődő figyelem pedig csupán a jéghegy csúcsa – bár legalább szembeötlő, hiszen ilyenkor az a luxus is kijár nekünk, hogy mulasztáson kaphatjuk magunkat. Ennél sokkal gyakoribb, hogy egyáltalán nem vesszük észre saját figyelme-tlenségünket. Hány gondolat cikázik át a fejünkön nap mint nap anélkül, hogy tudatosítanánk? Hány ötlet, hány felismerés sikkad el, csak mert nem figyeltünk rá? Hány döntést és ítéletet hozunk meg anélkül, hogy tudnánk, mi játszott közre bennük, és miért éppen így határoztunk? Van fogalmunk arról, milyen önjáró mechanizmusok élnek bennünk és uralkodnak fe-lettünk? Hány napnak kell eltelnie, mire végre ráeszmélünk, hogy azt sem tudjuk, mit is csinálunk pontosan, és hogyan jutottunk idáig?

Könyvem éppen ezen a problémán szeretne segíteni. Holmes módszerét alkalmazva igyekszik felderíteni és megmagyarázni, milyen lépések során fejleszthetünk ki olyan gondolkodási

szokásokat, amelyek segítségével természetes, mégis tudatos módon viszonyulhatunk önmagukhoz és a világhoz. Miután pedig mindezt elsajátítottuk, már mi is el tudjuk kápráztatni kevésbé avatott közönségünket a lépcsőfokok számának felidézésével.

Vágjunk hát bele, helyezzük kényelembe magunkat a díványon, és köszöntsük régi ismerőseinket, Sherlock Holmest és dr. John H. Watsont! Kövessük őket kalandozásaik során Lon-don bűnös utcáin – és az emberi elme legmélyebb bugyraiban!

I. RÉSZ

1. FEJEZET

AZ ELME TUDOMÁNYOS MÓDSZERE

Sötét erő garázdálkodhatott Great Wyrley környékén, mert az éj leple alatt egymás után hullott birka, marha, ló. A halál oka minden esetben ugyanaz: hosszú, nem túl mély vágás a hason, s ennek következtében lassú és fájdalmas elvérzés. A gazdákban forrt a tehetetlen düh, a helyi közösség nem tudott napirendre térni a megdöbbentő eset felett. Ugyan ki kívánhatta e védtelen állatok kínhalálát?

A rendőrség kész válasszal állt elő: a tettes nem más, mint George Edalji, a helyi lelkész félig indiai fia. A huszonhét éves férfit 1903-ban hét év kényszermunkára ítélték a tizenhat rend-beli csonkítás egyikének elkövetéséért, miután a leölt póniló tetemét megtalálták a lelkészlak közelében, egy gödörben. A lelkész megesküdött rá, hogy a fia éppen aludt a mészárlás idő-pontjában, de hiába, és az sem sokat nyomott a latban, hogy a vérengzések George bebörtönzése után is folytatódtak. A bizonyítási eljárás ráadásul egy George-nak tulajdonított névtelen levélen alapult, amelyben beismerte bűnösségét. A Ge-orge Anson rendőrfőkapitány vezette staffordshire-i rendőrség

rendíthetetlenül hitt abban, hogy a valódi bűnöst küldték rács mögé.

Edalji három évvel később szabadult. Bizonyíték hiányára hivatkozva két fellebbezési kérelmet is benyújtottak ügyében a Belügyminisztériumba (Home Office): az egyiket tízezer ember, a másikat egy háromszáz ügyvédből álló csoport írta alá. Ezzel azonban a történet korántsem ért véget. Edalji jogilag talán sza-bad ember volt, de nevéhez vér tapadt. Letartóztatása előtt ügyvédként tevékenykedett, a történtek után azonban esélye sem volt arra, hogy visszakaphassa praxisát.

1906-ban George Edaljira rámosolygott a szerencse: esetére ugyanis felfigyelt Arthur Conan Doyle, Sherlock Holmes nagy hírű megalkotója. Conan Doyle beleegyezett, hogy fogadja Edal-jit. Találkozójukra a Grand Hotelben került sor a Charing Cros-son. Ha maradt volna szemernyi kétely is Sir Arthurban a fi-atalember ártatlanságát illetően, az most a hotel szalonjában végleg eloszlott. Későbbi visszaemlékezésében így ír kettejük találkozásáról:

Megbeszéltük, hogy a szállodámban várom, ahová csak késve érkeztem meg. Emberem a várakozás perceit újságolvasással töltötte. Sötét arcbőréről azonnal felismertem, és közelebb léptem hozzá, hogy szemügyre vegyem. Az újságot ferdén tartotta a szeme előtt, egészen közel hajolva, ami nemcsak

rövidlátásról, de komoly szemtengelyferdülésről is tanúskodott. Nevetséges volt arra gondolni, hogy ez a vaksi fiatalember állatokat cserkészett be az éjszakai mezőn, és közben még a rendőrjárőröket is kijátszotta. […] Ez az egyszerű testi fogyaték minden kétséget kizáróan bizonyította ártatlanságát.

Conan Doyle azonban jól tudta, az ő szilárd meggyőződésénél több kell ahhoz, hogy a Belügyminisztériumban is felfigyeljenek erre a tényre. Így aztán Great Wyrleybe utazott, hogy újabb bizonyítékokat szerezzen védence ügyében. Anson kapitánnyal is találkozott, aki azóta talán még ellenségesebb lett. Körbeszi-matolt George régi iskolájában, és áttanulmányozta a család névtelen zaklatójának leveleit. Felkutatta a grafológust, aki Edalji kézírását vélte felfedezni rajtuk. Végül összeállított egy aktát, és elküldte a Belügyminisztériumba.

A véres borotvák? Csupa rozsda mind, de legalábbis alkal-matlanok olyan sebek ejtésére, amelyekkel az állatok vérét kiontották. A sár Edalji ruháján? Nem azonos a pónitetem megtalálásának helyszínén találhatóval. A grafológus szak-véleménye? A kézírásszakértőnek már korábban is voltak melléfogásai, amelyek hamis bizonyítékul szolgáltak más es-etekben. És akkor még nem beszéltünk Edalji szeméről:

asztigmiával és ilyen komoly rövidlátással hogyan is lett volna képes állatokat csonkítani az éj leple alatt?

1907 tavaszán Edaljit végleg felmentették az állatok lemészárlásának vádja alól. Conan Doyle ugyan ennél fényesebb győzelemben reménykedett, hiszen a férfi semmiféle kárpótlást nem kapott a vizsgálati fogságban és a börtönben eltöltött idejéért, de amit elértek, még így is több volt a sem-minél. Edalji folytathatta ügyvédi praxisát, a vizsgálóbizottság megállapítása pedig, Conan Doyle összefoglalója szerint, így hangzott: „A rendőrség elindította és lefolytatta a nyomozást, de nem azért, hogy megtalálják a valódi tettest, hanem azért, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek Edalji ellen, akit kezdettől fo-gva bűnösnek véltek.” Még az év augusztusában felállt az első angliai fellebbviteli bíróság az esetleges későbbi jogsértések szisztematikus kezelésére. A közvélekedés szerint az in-tézmény megalapítása mögött éppen az Edalji-ügy állt.

Conan Doyle barátait lenyűgözte a siker. Ám senki nem fogalmazott olyan találóan, mint a regényíró George Meredith, aki csak annyit mondott Sir Arthurnak: „Ki sem mondom a nevet, hiszen unos-untalan ezt halljuk. Legyen elég annyi, hogy a mi bámulatos amatőr detektívünk megalkotója megmutatta, miféle csodákra képes maga is egyetlen szemvillanás alatt.” Le-het, hogy maga Sherlock Holmes kitalált figura, tévedhetetlen gondolkodásának metódusa azonban nagyon is valóságos. Csak

helyesen kell alkalmazni, és a módszer megelevenedik. Az ered-mény kézzelfogható pozitív változás, és nem csupán a bűnözők világában.

Sherlock Holmes nevének említésére kétségkívül mindenkinek meglódul az emlékezete, és emlékképek sora bukkan fel benne. Eszünkbe jut például Holmes pipája. Vagy a kalapja. A kabátja. A hegedűje. Markáns arcéle. Mivel az elmúlt évtizedekben sok színészlegenda – köztük William Gillette, Basil Rathbone, Je-remy Brett vagy újabban Benedict Cumberbatch és Robert Downey Jr. – bújt már Holmes bőrébe, sokféle kép élhet róla bennünk. Azt azonban csaknem biztosra vehetjük, hogy pszich-ológusként még senki nem gondolt rá. Talán éppen ennek jött el most az ideje.

Nem vitás, hogy Holmes páratlan detektív volt. Ám képess-ége, amellyel átlátta az emberi elme működését, bátran em-líthető egy lapon a bűnüldözés terén elért legnagyobb diadalaival. Amit Sherlock Holmestól elleshetünk, több, mint a bűnesetek megoldásának módszere. Sokkal inkább egy átfogó szemléletmód, egy gondolkodási rendszer, amely korántsem csupán a ködös London alvilága ellen vethető be. Tudományos módszeren nyugvó felfogás, amely azonban tudományon és bűnüldözésen egyaránt túlmutat, és egy olyan gondolkodási modellt, ha tetszik, létmódot kínál, amely ma is éppoly életképes, mint Conan Doyle idejében volt. Megkockáztatom,

Sherlock Holmes máig ható erejének és általános népszer-űségének éppen ez a titka.

Amikor Conan Doyle megalkotta Sherlock Holmes figuráját, nem voltak vele nagyratörő tervei. Erősen kétséges, hogy tud-atosan törekedett volna egy olyan gondolkodási és döntéshozatali modell felállítására, amely egy probléma felvázolásától az elemzésen át egészen a megoldásig vezet. Már-pedig pontosan ezt tette. Olyan figurát alkotott, aki az elmúlt évtizedekben és a harmadik évezred hajnalán forradalmian megújult, és a folyamatosan megújuló tudományt és emberi gondolkodást képviseli. 1887-ben egy új detektívtípus lépett színre. Egy olyan páratlan gondolkodó, aki újszerű módon bon-takoztatta ki saját elméjét. Sherlock Holmes tökéletesen mod-ellezi, hogyan gondolkodhatunk sokkal hatékonyabban annál, mint ahogyan tesszük.

Holmes sok szempontból megelőzte saját korát. Érvelése, módszertana, a gondolkodásról vallott egész felfogása olyan tudományos eredményeket vetített előre, amelyekkel a pszich-ológia és a neurpszich-ológia még sokáig, a detektív születése után száz, az író halála után pedig nyolcvan évig adós maradt. Ugy-anakkor mégis úgy érezzük, abban a korban és közegben Sher-lock Holmes nem is gondolkodhatott volna másként. Ha a tudományos módszer az emberi gondolkodás és cselekvés minden frontját – az evolúcióelmélettől a radiográfiáig, az

általános relativitáselmélettől a baktériumok és az érzéstelenítés felfedezéséig, a behaviorizmustól a pszicho-analízisig – meghódítja, akkor miért éppen a gondolkodás alapelveit hagyná érintetlenül?

Arthur Conan Doyle számára Sherlock Holmes kezdettől fo-gva a tudományosságot testesítette meg. Egy olyan eszményt, amelyet akkor is célul tűzhetünk ki magunk elé, ha nem sikerül maradéktalanul megvalósítanunk – hiszen milyen eszmény az, amely nem elérhetetlen egy kicsit? Már Holmes neve is sokat elárul arról, hogy az alkotói szándék nem pusztán egy egyszerű, régi vágású detektív megalkotására irányult. Conan Doyle nagy valószínűséggel gyermekkori bálványa, az orvos-filozófus idősebb Oliver Wendell Holmes előtt kívánt tisztelegni vele, ak-inek neve nemcsak orvostudományi berkekben, de korabeli olvasóinak körében is jól ismert volt. A detektív karakterét azonban nem róla, hanem dr. Joseph Bellről, a remek meg-figyelőképességéről ismert sebészről mintázta. Dr. Bell állítólag egyetlen pillantásra meg tudta állapítani, hogy betege egy mo-stanában leszerelt, barbadosi szolgálatából nemrégiben vissza-tért és a skót felvidékről származó tiszthelyettes; amellett pedig rendszeresen tette próbára tanítványai felfogóképességét sajá-tos módszereivel, s eközben nem rettent vissza akár a mérgező anyagokkal saját magán végzett kísérletektől sem. Holmes is-merői számára mindez persze ismerősen cseng. „Arra

törekedtem, hogy a dedukció, a megfigyelés és a következtetés tudomásom szerint Ön által is szorgalmazott módszere köré egy olyan karaktert rajzoljak meg, aki egy adott gondolatmenetet a lehető legnagyobb szigorral képes végigvezetni, néha túl szig-orúan is” – írta Bellnek Conan Doyle. Íme Holmes legfőbb sajátosságai: a dedukció, a megfigyelés és a következtetés, amely megkülönbözteti minden más nyomozótól, legyen az elődje és minden bizonnyal utóda is. A detektív, aki tudományos szintre emelte a nyomozás művészetét.

A Sherlock Holmes védjegyével ellátott módszer először A bíborvörös dolgozószoba (A Study in Scarlet) című regényben tűnik fel, ahol a detektív elsőként mutatkozik be az olvasóközön-ségnek. Hamar kiderül, hogy az eset hősünk számára nem ugy-anazt jelenti, mint a Scotland Yard munkatársai számára: nem bűncselekményt, nem bizonyos érdekes tények és személyek együttesét, amelyek segítenek bíróság elé állítani egy bűnözőt. Számára az eset fogalma több is, kevesebb is ennél. Több an-nyiban, hogy az esetek jelentősége tágabb és általánosabb, hogy széles körű elmélkedés és vizsgálódás tárgyát képezik, ha úgy tetszik, tudományos fejtörők. Bizonyos mintázatokat követnek, amelyek korábbi problémák során már előfordultak, és a jövőben is bizonyosan felbukkannak majd, általánosságuk révén pedig olyan egyéb mozzanatokra is kiterjednek, amelyek első ránézésre nem illenek a képbe. De kevesebb is annyiban, hogy

az esetek felgöngyölítése nélkülöz mindennemű érzelmet és találgatást – az efféle dolgok ugyanis kívül esnek a tiszta gon-dolkodás hatáskörén –, és olyan fokú objektivitást feltételez, amelyet a tudományon kívüli valóság egyáltalán lehetővé tesz. Mindez azt eredményezi, hogy a bűncselekmény nem más, mint a legszigorúbb kritériumok alapján végrehajtott tudományos vizsgálat tárgya, amely vizsgálat a tudományos módszer alapel-vei szerint zajlik, eszköze pedig maga az emberi elme.

A gondolkodás tudományos módszere

Amikor tudományos módszerre gondolunk, rendszerint fehér köpenyes, kémcsövet tartó laboratóriumi kutatók jutnak es-zünkbe, akik adott műveletsorokat hajtanak végre. Egy ilyen műveletsor nagyjából a következőkből áll: jelenség meg-figyelése, hipotézis felállítása a megfigyelések magyarázatára, a hipotézis ellenőrzésére szolgáló kísérlet megtervezése, a kísér-let végrehajtása, a kísérkísér-leti eredmények összevetése az előzetes várakozásokkal, szükség esetén a hipotézis újragondolása. Szappanozás, öblítés, szappanozás, öblítés, és így tovább. Egyszerű, mint az egyszeregy. Vagy legalábbis annak látszik. De hogy léphetünk túl ezen? Rá tudjuk-e szoktatni az agyunkat erre az állandó mechanikus munkára?

Holmes szerint az alapokkal kell kezdenünk. Már legelső színrelépése során arra figyelmeztet, hogy „mielőtt a dolognak ezekkel a legnagyobb kihívást jelentő morális és intellektuális vetületével foglalkozna, a vizsgálódó kezdje a legelemibb problémák megoldásával”.1 _{A tudományos módszer ugyanis a}

dolgok leghétköznapibb, lehető legközönségesebb megjelenésével kezdődik: a megfigyeléssel. Amíg ezt a nélkülözhetetlen alapozást el nem végeztük, még csak fel sem tehetjük azokat a kérdéseket, amelyek majd irányt szabnak a bűneset felgöngyölítésének, tudományos kísérletünknek vagy akár annak a banális döntésnek, hogy meghívjuk-e vacsorára egy bizonyos barátunkat. Holmes nem véletlenül nevezi vizs-gálódása alapjait a „legelemibbeknek”, hiszen pontosan ezek határozzák meg, hogyan működik valami, és ezek teszik azzá, ami.

Ez a tény egyébként még a tudósok körében sem tudatos mindenkinél, annyira mélyen beivódott már a gon-dolkodásukba. Amikor egy fizikus megálmodik egy új kísérletet, vagy egy biológus elhatározza, hogy megvizsgálja egy frissen izolált vegyület tulajdonságait, sokszor nem is gondolarra, hogy a hosszú évek alatt megszerzett elemi tudása nélkül fogalmat sem alkothatna arról, mit is csinál. Ha megkérdeznénk tőle, pontosan honnan vette az ötletet a kutatáshoz, és miért

gondolta, hogy érdemes lefolytatnia, könnyen lehet, meggyűlne a baja a válasszal.

A II. világháború után Richard Feynman fizikust felkérték, hogy a kaliforniai Állami Tantervi Bizottsággal (State Cur-riculum Commission) karöltve működjön közre a középiskolai természettudományos tankönyvek kiválasztásában. A tudós leg-nagyobb megdöbbenésére a tesztek alapján kiderült, ahelyett, hogy a tankönyvek rendet raktak volna a tanulók fejében, csak még jobban összezavarták őket. A vizsgált könyvek mindegyike rosszabb volt elődjénél. Feynman végül aztán egy ígéretes képsorra bukkant, amely egy felhúzható játékot, egy gépkocsit és egy kerékpáron ülő fiút ábrázolt, alattuk a „Mi hajtja őket?” felirattal. Na végre, gondolta, épp ideje volt már, hogy elmag-yarázzák az alapvető tudományos ismereteket: a felhúzható játék kapcsán a mechanika, az autó kapcsán a kémia, a bicik-lizés kapcsán a biológia alapjait. Lelkesedése azonban nem tar-tott sokáig. A várva várt, valódi megértést elősegítő magyarázat helyett csupán ezt kapta válaszul: „Az energia.” Na de az mic-soda? Miért hajtja? Hogyan hajtja? Ezekre a kérdésekre hiába kereste a választ, a tankönyv nemhogy nem fejtette ki, de még fel sem vetette. „De hát ez így nem jelent semmit! Ez így csak egy szó! – méltatlankodott. – Jobban tették volna a szerzők, ha az energia emlegetése helyett bemutatják a felhúzható játékot, lerajzolják a belsejét, megmutatják belső rugózatát, és

beszélnek ezekről a rugókról meg a kerekekről. Később, amikor a gyerekek már elsajátították valamelyest a játék működését, elő lehet hozakodni az energia általánosabb elveivel is.”

Feynman azon kevesek közé tartozik, akik nem tartják evid-ensnek tudásuk alapjait, hanem folyamatosan észben tartják, mely részekből épül fel, milyen elemek bújnak meg minden kérdés, minden tétel mögött. Holmes pontosan erről beszél, amikor azt mondja, hogy az alapokkal kell kezdenünk, olyan banális kérdésekkel, amelyek esetleg elkerülhetik a figyelmünket. Hogyan is állíthatnánk fel hipotéziseket, ellenőr-izhető elméleteket, ha azt sem tudjuk, mit és hogyan figyeljünk meg, ha először nem értjük meg a vizsgálandó probléma alapvető természetét, legelemibb tényezőit? (Az egyszerűség nagyon félrevezető lehet, amint a következő két fejezet is tanúsítja.)

A tudományos módszer széles körű tudással, a vizsgálandó probléma tényeinek és körvonalainak megismerésével kezdődik. Míg Holmes és A bíborvörös dolgozószoba esetében min-dez a Lauriston Garden egyik üresen álló házában elkövetett re-jtélyes gyilkosság, addig a személyes életünkben egy olyan jel-legű döntés lehet, hogy például akarunk-e pályát változtatni. Akármi is a konkrét kérdés, a lehető legpontosabban kell körülírnunk és megfogalmaznunk, majd ki kell egészítenünk múltbeli tapasztalatainkkal és legújabb megfigyeléseinkkel.

(Holmes is felrója Lestrade és Gregson nyomozóknak, hogy nem veszik észre a hasonlóságot az éppen vizsgált és egy korábbi es-et között: „Nincs új a nap alatt, csupán a régi dolgok változatai.”)

Csak ezután térhetünk rá a hipotézis felállítására. A nyomozó e ponton mozgósítja képzelőerejét, és eközben nem ragaszkodik a legnyilvánvalóbb lehetőséghez, hanem több le-hetséges nyomozási irányt is kijelöl. A bíborvörös dol-gozószobában például a rache nemcsak a Rachel név töredéke le-het, hanem németül bosszút is jelentle-het, és az új irányoknak megfelelően több lehetséges forgatókönyvet is kitalál. A hi-potézisek azonban soha nem lehetnek véletlenszerűek, minden szóba jöhető forgatókönyv és magyarázat a meglévő ismeretan-yagból és megfigyelésekből származik.

Mindezek után térhetünk csak rá az ellenőrzésre. Mi következik a hipotézisünkből? Ezen a ponton Holmes minden lehetséges nyomozási irányt megvizsgál, és egyesével zárja ki a megcáfoltakat: „csupán az összes lehetetlen variációt kell kiküszöbölni, s akkor, ami marad, bármennyire valószínűtlen is, okvetlenül megfelel a valódi tényállásnak”.2 _{Mi ugyanígy}

végigvesszük pályamódosításunk lehetséges forgatókönyveit, és megpróbáljuk végiggondolni, melyik milyen következményekhez vezet, amíg logikus, hibátlan ered-ményhez nem jutunk. Amint látni fogjuk, ez sem lehetetlen.

Csakhogy még most sem végeztünk, hiszen változnak az idők és változnak a körülmények, a meglévő tudást pedig mindig frissíteni kell. Ahogy környezetünk változik, nem feledkezhet-ünk meg arról, hogy felülvizsgáljuk és ellenőrizzük hipotézi-seinket. Ha nem vagyunk elég körültekintőek, előfordulhat például, hogy forradalmi felismerésünk idővel jelentőségét veszti, leleményes gondolatmenetünk érvénytelenné válik. Ezért mindig résen kell lennünk, új kihívásokra készen, lankad-atlan törekvéssel.

A tudományos módszer tehát dióhéjban a következő: megérteni és megfogalmazni a problémát; megfigyeléseket végezni, hipotézist felállítani (vagy bevetni a képzelőerőt); el-lenőrizni és következtetni, majd megismételni a lépéseket. Sher-lock Holmes követőinek meg kell tanulniuk ugyanezt a mód-szert nemcsak a külvilágra, hanem saját gondolataikra, majd pedig minden érintett személy minden gondolatára is alkal-mazni – lépésről lépésre, a lehető leggondosabban.

Amikor Holmes először vázolja fel módszere elméleti alapvetését, egyetlen gondolatban megragadja a lényegét: „Egy jó megfigyelő […] nagy tudásra tehet szert azáltal, hogy pon-tosan és következetesen megvizsgál mindent, ami az útjába ker-ül.” És ebbe a „mindenbe” minden egyes elképzelés is beletar-tozik: Holmes világában nem találni olyasvalamit, legyen az akár csak egy gondolat, amit ő készpénznek venne. „A logikus

elme egyetlen csepp vízből is következtetni tud az Atlanti-óceánra vagy a Niagarára anélkül, hogy látta volna őket, vagy hallott volna róluk.” Más szóval, meglévő ismeretanyagunkra alapozva megfigyeléseink révén semmitmondó tények is be-szédessé válhatnak számunkra. Miféle tudós is az, aki képtelen működtetni képzelőerejét, és hipotéziseket felállítani a számára új, ismeretlen és egyelőre ellenőrizhetetlen dolgokra?

Ez a tudományos módszer alapja. Holmes azonban továbbmegy egy lépéssel, és ugyanezt az elvet az emberekre is alkalmazza. Aki Holmes nyomdokaiba akar lépni, „szerezze meg […] azt a tudást, amellyel első pillantásra kitalálja a vele érintkezésben lévő emberek foglalkozását és egész múltját is. Az efféle gyakorlatok – akármennyire gyerekesnek tűnnek is – élesítik a megfigyelőképességet, és megtanítják, hová kell nézni és mit kell keresni.”3_{Minden megfigyelés és gyakorlat, minden}

egyszerű tényből levont egyszerű következtetés erősíti azt a képességünket, amelynek segítségével egyre bonyolultabb műveleteket hajthatunk végre. Olyan új gondolkodási szokások kialakítását alapozza meg, amelynek révén a megfigyelés ösztönös mechanizmussá válik.

Holmes pontosan erre képezte ki önmagát – és erre képezhet ki most bennünket is. Tán nem éppen ez teszi őt olyan ellenáll-hatatlanná? Nemcsak megoldja a legnehezebb bűnügyeket, de ha jobban megnézzük, egészen egyszerűnek tűnő módszerrel

teszi. Módszere tudományos alapokon, konkrét lépéseken és olyan gondolkodási szokásokon nyugszik, amelyek elsa-játíthatók, gyakorolhatók és alkalmazhatók.

Mindez nagyon jól hangzik – elméletben. De hogyan lássunk hozzá a gyakorlatban? Tudományosan gondolkodni, kon-centrálni, elemezni, figyelni, hipotéziseket gyártani, következtetéseket levonni, méghozzá megállás nélkül, fölöttébb macerásnak tűnik. Nos, valójában az is, meg nem is. Egyfelől hosszú út áll még előttünk. Látni fogjuk, hogy elménk nem áll rá magától a holmesi gondolkodásra. Másfelől azonban az új gon-dolkodási szokások megtanulhatók és alkalmazhatók. Agyunk bámulatra méltó fogékonysággal sajátít el új megközelítésmó-dokat, neuronhálózatunk alkalmazkodóképessége pedig még időskorban is egészen meglepő. Ha e könyv segítségével követjük Holmes gondolkodásmódját, képesek leszünk hétköznapjaink során is alkalmazni módszertanát. Megtanulunk jelen lenni és tudatosan reagálni minden helyzetben, és minden választást, problémát és szituációt az azt megillető gondossággal fogunk kezelni. Eleinte mindez természetellenesnek fog tűnni. Idővel azonban, ha eleget gyakoroljuk, éppoly ösztönössé válik, mint amilyen ösztönös Sherlock Holmesnál volt.

Holmes gondolkodásának – és a tudományos ideálnak – az az egyik sajátossága, hogy természeténél fogva szkeptikus, és kíváncsi a világra. Semmit nem vesz készpénznek. Mindent szemügyre vesz és megfontol, és csak aztán fogad el (vagy ép-pen nem fogad el, esete válogatja). Sajnálatos módon elménk alapjáraton idegenkedik ettől a módszertől. Ha Sherlock Holmes módjára akarunk gondolkodni, először is le kell győznünk a világszemléletünket mélyen átható természetes ellenállást.

Ma már a legtöbb pszichológus egyetért abban, hogy az em-beri elme működése kettős rendszeren alapul. Az egyik rend-szer gyors, intuitív és reaktív, itt az elme lankadatlan éber-séggel figyeli, belevágjon-e valamibe, vagy inkább elkerülje. A másik rendszer lassabb, mérlegelőbb, alaposabb és logikusabb, ugyanakkor nagyobb terhet is ró a gondolkodásunkra. Ha te-heti, kivár, amíg csak lehet, és csak akkor lép, ha feltétlenül szükségesnek érzi.

Mivel a hűvös, reflektív rendszer komoly mentális rá-fordítást igényel, gondolkodásra szánt időnk nagy része a heves, reflexszerű rendszerben telik, és ettől a természetes megfigyelői pozíciónk ennek jellegzetességeit veszi fel: az auto-matizmus, a (sokszor indokolatlan) intuitivitás, a reaktivitás és a gyors ítéletalkotás uralja. Csináljuk, mert megszoktuk. A megismerés csak akkor kezdődik, csak akkor kapcsolunk át a

megfontoltan gondolkodó, hűvös másik rendszerbe, amikor valami igazán megragadja a figyelmünket, megállásra késztet, vagy valahogyan megakaszt.

Nevezzük a továbbiakban a két rendszert Watson-rend-szernek, illetve Holmes-rendszernek. Nem nehéz kitalálni, me-lyik meme-lyik. A Watson-rendszer naiv énünk, kényelmes gon-dolkodási szokásaival, az ún. legkisebb ellenállás elvén megszü-lető gondolataival, amelyeket egy életen át gyűjtögettünk. A Holmes-rendszer pedig törekvő énünk, amellyel akkor azono-sulhatunk igazán, amikor megtanuljuk mindennapi életünkre alkalmazni ezt a gondolkodásmódot. Akkor aztán Watson-rend-szerünk szokásaitól mindörökre megválhatunk.

Amikor ösztönösen gondolkodunk, elménk arra állítódik be, hogy mindent elfogadjon, ami csak elé kerül. Először elhisszük a dolgokat, és csak azután kérdezünk rájuk. Agyunk mintha feleletválasztós tesztként érzékelné a világot, és az igaz és hamis válaszok közül automatikusan mindig az előbbit jelölné be. Amíg az igaz válaszok kiválasztása nem kerül semmiféle erőfeszítésbe, addig a hamisaké éberséget, időt és energiát követel.

Daniel Gilbert pszichológus a következőképpen írja le min-dezt. Amikor agyunk fel akar dolgozni valamit, ha csak egy másodperc töredékére is, de el kell hinnie. Képzeljük el például, hogy arra kérnek bennünket, gondoljunk egy rózsaszín

elefántra! Pontosan tudjuk, hogy rózsaszín elefánt valójában nem létezik, de amikor halljuk a kérést, kénytelenek vagyunk egy pillanatra elképzelni egy rózsaszín elefántot. Ahhoz, hogy belássuk, rózsaszín elefánt nem létezik, egy pillanatra el kell hinnünk, hogy létezik. Egyidejűleg értünk meg és hiszünk el valamit. Azt, hogy a hit szükségszerű előfeltétele a megértés-nek, elsőként Benedict Spinoza ismerte fel, William James pedig a következőképpen magyarázta az elvet Gilbert előtt száz évvel: „A megértés ténye révén vagyunk képesek elhinni bármilyen közlést, akár tulajdonságra, akár létezésre vonatkozik.” Csak akkor tudunk igazán kételkedni valamiben, ha már elképzelést alkottunk róla, és ahogy Gilbert rámutat, a folyamatnak ez a része korántsem automatikus.

A rózsaszín elefánt esetében a megcáfolás folyamata megle-hetősen egyszerű. Nem kerül sem komolyabb erőfeszítésbe, sem számottevő időbe, noha feldolgozása kétségkívül nagyobb ter-het ró az agyra, mint ha szürke elefántot kellene értelmeznie, hiszen a tényeknek ellentmondó információk esetén – szemben a valósakkal – be kell iktatnia az ellenőrzés és a cáfolás extra lépését. Csakhogy ez nem minden esetben történik így, hiszen nem minden olyan szembeszökő, mint egy rózsaszín elefánt. Minél bonyolultabb egy fogalom vagy gondolat, vagy minél kevésbé nyilvánvalóan igaz vagy hamis, annál nagyobb erőfeszítést igényel. (Maine- ben nincsenek mérges kígyók. Igaz

vagy hamis az állítás? Tessék eldönteni! Bár még ez is igazol-ható tényszerűen. No és a következő? A halálbüntetés nem olyan kemény, mint az életfogytiglani fegyház. Ezt hogyan döntjük el?) És nem sok kell, hogy gondolkodási folyamatunk összezavarodjon, vagy el se kezdődjön. Ha úgy döntünk, az állítás elég hihetőnek tűnik (Persze. Maine-ben nincsenek mérges kígyók. Igaz lehet.), valószínű, hogy átengedjük a rostán. Ugyanígy, ha nem érünk rá, feszültek vagyunk, máshol jár az eszünk, vagy szellemi kimerültségtől szenvedünk, gyakori, hogy anélkül ítélünk ig-aznak valamit, hogy időt szántunk volna az ellenőrzésre. Amikor mentális kapacitásunk egyszerre többféle igénnyel szembesül, korlátozottsága miatt egyszerűen nem tud mindent egyszerre kezelni, és legkönnyebben az ellenőrzési folyamat marad el. Ilyenkor elképzeléseink felülbírálatlanul maradnak, később pedig igaz állításokként fogjuk felidézni, holott valójában hamisak. (Vannak mérges kígyók Maine államban? Nos, ami azt illeti, vannak. Csakhogy, különösen ha e sorok olvasása közben fáradtak vagyunk, vagy máshol jár az eszünk, amikor egy év múlva valaki megkérdezi, ki tudja, hogy erre vagy az ellenkezőjére fogunk-e emlékezni?)

Ráadásul nem minden fekete vagy fehér – vagy esetünkben: rózsaszín vagy szürke –, ahogy az elefánt. Még akkor sem, ha ösztöneink azt súgják. Ebben a kérdésben nagyon könnyű lépre csalni önmagunkat, ugyanis nemcsak hogy mindent elhiszünk

(legalábbis először), amit hallunk, de nagy valószínűséggel még akkor is igaznak tartjuk a hallottakat, ha előzetesen közölték velünk, hogy hamisak. Az alapvető attribúciós hiba néven is-mert, könyvünkben is tárgyalt jelenség esetén például azt feltételezzük a másikról, hogy amit mond, azt úgy is gondolja. Még akkor is ragaszkodunk ehhez, amikor félreérthetetlenül közlik velünk, hogy ez nem így van, sőt odáig megyünk, hogy eszerint ítéljük meg az illető beszélőt. Gondoljunk csak vissza az előző bekezdésre! Mit gondolnak, a halálbüntetésről írtakkal tényleges vélekedésemet közöltem? Bár nem tudják mi alapján megválaszolni a kérdést – hiszen nem osztottam meg a véleményemet –, jó eséllyel mégis megtették, saját véleménynyilvánításomnak tekintve a leírtakat. Még ennél is aggasztóbb azonban az az eset, amikor hallunk egy tagadást – például „Joe nem áll kapcsolatban a maffiával” –, de a későb-biekben tévesen, a tagadószót kifelejtve idézzük fel az állítást, és azt hisszük, Joe kapcsolatban áll a maffiával, vagy ha nem is hisszük ezt, mégis nagy valószínűséggel alkotunk negatív képet Joe-ról. Ha megtehetnénk, hogy mi bíráskodjunk felette, jó es-éllyel ítélnénk hosszabb börtönbüntetésre. Az a hajlamunk, hogy a kelleténél könnyebben és gyakrabban bólintunk rá valamire és hisszük el, nagyon is valóságos következményekkel jár mind magunkra, mind pedig másokra nézve.

Holmesnak az a trükkje, hogy minden gondolatra, élményre és észlelésre úgy tekint, mint a rózsaszín elefántra. Más szóval az elme természetes létállapotával, a hiszékenységgel szemben jó előre felvértezi magát egy nagy adag szkepticizmussal. Mi se gondoljuk, hogy minden az, aminek látszik. Tekintsünk mindent olyan képtelenségnek, mint amilyen egy természetben nem létező állat. Nem könnyű ez a hirtelen váltás, az bizonyos, hiszen végül is éppen olyan, mintha arra kérnénk agyunkat, hogy természetes nyugalmi állapotából kapcsoljon állandó fiz-ikai aktivitásba, és az egymás után beérkező információk auto-matikus nyugtázása helyett az energiáját pazarolja – de nem is lehetetlen, főleg ha Sherlock Holmestól tanulhatunk. Talán nem túlzás kijelentenünk, hogy Sherlock Holmesnál jobb társat keresve sem találhatnánk mindehhez, hiszen az ő örök példája megmutatja, hogyan végezhetünk el sikerrel egy első látásra talán megoldhatatlannak tűnő feladatot.

Holmes munkamódszerének megfigyelése saját elménk vizs-gálatát is megkönnyíti. „Honnan tudja Holmes, hogy én Afgan-isztánból jövök?” – kérdezi Watson Stamfordtól, aki Holmesnak bemutatta. Stamford erre rejtélyesen mosolyog. „Ő éppen emi-att rendkívüli – feleli Watsonnak. – Sokan csodálkoztak már azon, honnan tud egyet-mást.”

A válasz csak még jobban felcsigázza Watson kíváncsiságát. Az ilyen kíváncsiságot csak hosszú és részletes tanulmányozás révén lehet kielégíteni, és ehhez rögvest hozzá is lát.

Sherlock Holmes eleve rózsaszín elefántnak fogja fel az egész világot. Bármi is éri, azt ugyanolyan körültekintéssel és egész-séges kétellyel fogadja, akár egy nem létező állatot. S ha a könyv elolvasása után gondolkodni kezdünk, vajon mit tenne, mit gondolna Sherlock Holmes egy adott helyzetben, azt fogjuk tapasztalni, már a mi világunk is kezd Holmeséhoz hasonlítani. Soha azelőtt nem tudatosított gondolatokat fedezünk fel, és vetünk vizsgálat alá, mielőtt továbbengednénk az elménkbe, hogy a megszűrés révén többé már ne befolyásolhassák a viselkedésünket tudtunk nélkül, alattomosan.

Ahogy felfedezetlen izmaink is megfájdulnak hirtelen, de új gyakorlatsorokkal edzve megerősödnek és megnőnek, úgy válik egyre könnyebbé elménk számára az állandó megfigyelés és a lankadatlan vizsgálódás is. (Később látni fogjuk, milyen helytálló az izmos hasonlat.) A vérünkké válik, ahogyan Sher-lock Holmesnak. Beindulnak a megérzéseink, a következteté-seink, az ösztönös gondolkodásunk, és azt látjuk, már nem is kell hozzá olyan komoly tudatos erőfeszítés.

Egy másodpercre sem szabad azt hinnünk, hogy mindez nem kivitelezhető. Ha Sherlock Holmes kitalált figura is, Joseph Bell nagyon is valóságos. Conan Doyle is az (és az ő módszerének

nem George Edalji az egyetlen haszonélvezője: Sir Arthur a jogtalanul bebörtönzött Oscar Slater ellen felhozott vádakról is bebizonyította, hogy alaptalanok).

Sherlock Holmes talán éppen azért nyűgöz le bennünket en-nyire, mert el tudja hitetni velünk, hogy akár különösebb er-őfeszítés nélkül is lehetséges úgy gondolkodni, amitől az át-lagember bizony hamar kimerülne. Sherlock Holmes a legszig-orúbb tudományos kritériumoknak megfelelő gondolkodási módszert hozza elérhető közelségbe. Nem véletlenül kiált fel mindig Watson Holmes magyarázatai után, hogy a dolog nem is lehetne világosabb. Mi azonban, Watsontól eltérően, már a magyarázatok előtt is megvilágosodhatunk.

Tudatos jelenlét és motiváció

Nem lesz könnyű, és erre Holmes is figyelmeztet: „A következtetés képessége is, mint minden más tudomány, csak szorgos tanulmányok árán szerezhető meg, azonban egy em-berélet sohasem elég ahhoz, hogy azt a tökéletességig lehessen fejleszteni.”4_{Nem könnyű, de nem is hiú ábránd. Lényege}

egye-tlen mondatban megfogalmazható: átállni a Watson-rendszer-ről a Holmes-rendszerre, ahol is az irányított gondolkodás egy-enlő tudatos jelenlét plusz motiváció (és emellett sok gyakorlás). Tudatos jelenlét, vagyis az elme állandó ébersége,

figyelmesség és jelenvalóság: a világ aktív és valódi meg-figyelésének elemi fontosságú tényezői. Motiváció, vagyis aktív bevonódás és szándék.

Az olyan apró-cseprő bosszúságokért, mint amikor rossz kul-ccsal akarunk kinyitni valamit, vagy összevissza keressük le sem vett szemüvegünket, a Watson-rendszert kell okolnunk, hiszen robotpilóta üzemmódban nem figyelünk oda arra, amit éppen csinálunk. Ha megzavarnak, emiatt felejtjük el, mivel is foglalkoztunk; ezért állunk bambán a konyhaajtóban, nem tudva, miért is nyitottunk be tulajdonképpen. A Holmes-rend-szer lehetővé teszi, hogy figyelmesen felidézzük és vissza-vezessük lépéseinket, és robotpilótáról kézi vezérlésre váltva emlékezzünk arra, mit miért csináltunk. Nem mindig vagyunk motiváltak és tudatosak, és a legtöbbször ez nem is számít. Ön-tudatlan cselekvésünk révén fontosabb dolgokra tartalékoljuk erőforrásainkat annál, mint hogy éppen hol tettük le a kulcsunkat.

Ám robotpilóta üzemmódról csak akkor tudunk átkapcsolni, ha elegendő motivációt érzünk arra, hogy jelenlétünk és gon-dolkodásunk tudatos legyen; hogy ha kell, erővel felügyeljük gondolatainkat, ahelyett, hogy csak úsznánk az árral. Ahhoz, hogy Sherlock Holmeshoz hasonlóan gondolkodjunk, azt ak-tívan akarnunk kell. A motiváció valójában annyira lényeges, hogy kutatók gyakran panaszolják, milyen nehéz megfelelő

eredményeket kapniuk, amikor idősebb és fiatalabb alanyok kognitív teljesítményét akarják összehasonlítani. Hogy miért? Mert az idősebb felnőttek sokkal motiváltabbak arra, hogy jól teljesítsenek, mint a fiatalabbak. Jobban igyekeznek. Jobban odateszik magukat. Komolyabbak, jobban figyelnek a feladatra, jobban beleadják magukat. Számukra a jó teljesítmény sokat számít, hiszen a szellemi képességeikről árulkodik, és ők be fo-gják bebizonyítani, hogy azok mit sem fakultak az idő múlásáv-al. Nem így a fiatalabb felnőttek. Össze sem mérhető, náluk milyen csekély mértékű ez a bizonyításvágy. De ha ez így van, hogyan is hozhatna pontos eredményeket a két csoport össze-hasonlítása? Az öregedést és a kognitív funkciókat vizsgáló kutatások mindmáig ezzel a kérdéssel küszködnek.

A motiváltság azonban nem csak itt számít. A motivált alanyok mindig kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. A motivált diákok olyan, látszólag objektív mérések során is jobban szere-pelnek, mint az IQ-teszt, sőt átlageredményük szórása pontosan 0,064-del jobb. És ez még nem minden. A motiváció jobb iskolai teljesítményt, alacsonyabb bűnözési hajlandóságot és siker-esebb elhelyezkedést valószínűsít. Ellen Winner olthatatlan tudásszomjnak (rage to master) nevezi azt a belső késztetést, amely arra ösztönöz bennünket, hogy egy adott terület sza-kértőjévé váljunk. Azok a gyerekek, akiket olthatatlan tudásszomj hajt, nagyobb eséllyel érnek el sikereket, akár a

művészetek, akár a tudomány területén. Ha motiváltan tanu-lunk egy nyelvet, valószínűleg eredményesebbek leszünk. De bármiféle új dolog elsajátítására igaz, hogy több sikerrel kec-segtet, ha megvan rá a motivációnk. Még a memóriánk működésében is számít motiváltságunk mértéke, ugyanis job-ban emlékezünk arra, aminek a bevésése pillanatájob-ban motivál-tak vagyunk. Ezt a jelenséget motivált bevésésnek (motivated en-coding) nevezzük.

Persze nem lehet teljes a kép a kirakó utolsó darabja, a gyakorlás nélkül. Önmagunk tudatos motiválását elképesztő mennyiségű kemény edzéssel kell kiegészítenünk. Ez elkerül-hetetlen. Gondoljunk csak arra a tudásra, amelyet a különböző szakértők és tudósok képviselnek. Akár sakknagymester, akár mesterdetektív valaki, választott szakterületén kiemelkedő memóriával rendelkezik. A kriminalisztikai ismeretek Holmes kisujjában vannak. Egy sakkozó gyakran több száz játékot tart észben, amelyeket bármikor kész előhívni, az első lépéstől az utolsóig. K. Anders Ericsson pszichológus szerint egy szakértő vagy tudós még a világot is másképpen látja a maga szakterü-letén belül: kezdők számára láthatatlan dolgokat észlel, olyan összefüggéseket ismer fel első ránézésre, amelyek az avatatlan szem számára korántsem nyilvánvalóak. Az apró részleteket mindig a nagy egész viszonylatában veszi szemügyre, és rögtön tudja, mi fontos és mi mellékes.

Ne legyenek illúzióink: pályafutása hajnalán maga Holmes sem támaszkodhatott a Holmes-rendszerre. Semmi kétség, hogy mentális világában, ahogy a miénkben is, kezdetben Watson irányított. Holmes azonban gondoskodott arról, hogy ez ne maradjon így. Az érthető, ám reflexszerű válaszok helyett re-flektív gondolkodást előírva megtanította a Watson-rendszert, hogy a Holmes-rendszer szabályai szerint működjön.

Szokásunk szerint az idő legnagyobb részében Watson-rend-szerünk van működésben. Ám ha tudatosítjuk befolyását, sokat tehetünk azért, hogy ne uralkodjon el teljesen gondolkodásunk felett. Holmes gyakran utal rá: ő hozzászoktatta magát ahhoz, hogy szüntelen, a nap huszonnégy órájában aktívan tartsa Holmes-rendszerét. A benne élő, elhamarkodott ítéletalkotásra hajlamos Watsont lassan vezette rá arra, hogy a nyilvánosság előtt megjelenő külső énje, Holmes mintájára dolgozzon. Ön-maga fegyelmezettségre szoktatásával és akaraterejével megtanította azonnal ítélkező énjét egy sokkal reflektívebb szemléletmód szerint gondolkodni. Ennek az alapozásnak köszönhető, hogy azonnal, másodpercek alatt képes felmérni Watson személyiségét. Ezért nevezi ezt Holmes intuíciónak. A pontos intuíció – olyan, amilyennel Holmes rendelkezik – tör-vényszerűen tanuláson, sokórányi gyakorláson alapul. Egy sza-kértő vagy tudós nem feltétlenül tudja megmondani, honnan származik ez a képessége, pedig valamilyen begyakorlott szokás

áll a hátterében, akár tudatában van ennek, akár nem. Holmes érdeme az, hogy fényt derített a folyamatra, részleteiben meg-mutatta, hogyan válik a forró hűvössé, a reflexszerű pedig re-flektívvé. Anders Ericsson ezt nevezi szakértői tudásnak. Nem veleszületett zsenialitás, hanem hosszú és intenzív gyakorlásnak köszönhető képesség. Holmes sem született a tanácsadó detektívek legjobbikának: egyszerűen csak alkal-mazta – és mint látjuk, idővel tökélyre fejlesztette – a tudatos jelenléten nyugvó módszerét.

Első közös esetük megoldása után dr. Watson így méltatja új társa mesteri teljesítményét: „Ön oly magasra, jóformán a tudománnyal egy színvonalra emelte a nyomozást, amilyenre eddig soha senki.” Komoly bók. Ám a következő oldalakon mi is el fogjuk sajátítani ugyanezt a képességet, és minden gondola-tunkat uralni fogjuk, már megszületésük pillanatában. Pon-tosan úgy, ahogy Arthur Conan Doyle is tette George Edalji védelmében, illetve Joseph Bell a betegei diagnosztizálásakor.

Sherlock Holmes akkor lett nagykorú, amikor a pszichológia még gyerekcipőben járt. Ma már szélesebb eszköztár áll rendelkezésünkre, mint neki bármikor is. Tanuljuk meg a gyakorlatban hasznosítani ezt a tudást!

2. FEJEZET

MI IS AZ AZ ELMEPADLÁS?

Közkeletű vélekedés Sherlock Holmesról, hogy nem ismeri a Kopernikusz-féle elméletet. „Mit törődöm én azzal?” – csattan fel a detektív Watson értetlenkedése hallatán A bíborvörös dol-gozószobában, majd így folytatja: „Ön azt mondja, hogy mi a Nap körül forgunk. Ez rajtam és munkámon egy cseppet sem változtathat, tőlem foroghatnánk akár a Hold körül is!” És most, hogy már tudja? „[A]zon vagyok, hogy elfeledjem.”1

Persze van ebben az ellentmondásban valami abszurd: egy szinte emberfeletti képességekkel megáldott detektív képtelen felfogni egy olyan elemi tényt, amellyel még a kisgyermekek is tisztában vannak. És hát valljuk be, a Naprendszerünkről szóló ismeretek hiánya olyan mulasztás, amely nehezen elfogadható attól az embertől, akit éppen az imént neveztünk ki a tudományos módszer megtestesítőjének. Ezt a kettősséget a BBC Sherlock-sorozata is vezérmotívumként emelte ki egyik epizódjában.

Két dolgot azonban nem árt, ha tudunk mindezzel kapcsolat-ban. Először is, Holmes tudatlansága szigorúan véve nem igaz. Olvassunk csak bele egy kicsit a későbbi történetekbe, ahol a

detektív többször is utal a csillagászatra. „A Musgrave-szer-tartásban” (The Musgrave Ritual) például a „személyes kiegyen-lítés eszközéről” beszél, „ahogy azt a csillagászatban nevezni szokták”. „A görög tolmácsban” (The Greek Interpreter) „az ekliptika ferdeségének változására” hivatkozik, míg „A Partington-tervek történetében” (The Adventure of the Bruce-Partington Plans) a „kijelölt pályáját elhagyó bolygót” említi. Vagyis Holmes tanúbizonyságot tesz mindarról a tudásról, amelynek létezését dr. Watsonhoz fűződő barátságának hajn-alán még letagadta. (Egyébként a tudományosság végül az alapul vett történetek motívumait követő BBC-sorozatban is diadalt arat: Holmes mégiscsak ismeri a csillagászatot, tudásáv-al pedig megmenti egy kisfiú életét.)

Meggyőződésem szerint Holmes azért állítja be magát a valóságosnál tájékozatlanabbnak, mert ezzel valami sokkal fon-tosabbra akarja felhívni a figyelmünket. Amikor nem hajlandó az emlékezetébe vésni egy információt a Naprendszer létezéséről, valójában az emberi elmét szemlélteti egy olyan analógiával, amelynek központi szerepe van Holmes gon-dolkodásában és a Holmes-módszer sikeres alkalmazásában. Közvetlenül a Holmes-féle kopernikuszi fordulat után a detektív ezekkel a szavakkal fordul Watsonhoz: „Tudja, én úgy képzelem az emberi agyat, mint egy üres padlást, ahová tetszése szerint hord be bútort az ember.”2

Amikor hétéves fejjel először hallottam az „agyunk padlása” kifejezést – még a lobogó kandallótűz és a bíborvörös, kemény kötésű Sherlock Holmes-könyvek idején–, persze, rögtön Shel Silverstein verseskötete jutott eszembe, amely előkelő helyet foglalt el a könyvespolcomon. A könyv fekete-fehér borítójáról egy félrebillent fejű figura mosolygott le rám félszegen, akinek ráncos homloka egy háromszögletű padlásszobában csúcsosod-ott ki a feje tetején, szabályos tetővel, kéménnyel, padlásab-lakkal. Az ablak nyitva állt, és egy arcocska kukucskált ki belőle a nagyvilágra. Vajon Sherlock Holmes is erre gondolt? Egy kis tetőtéri szobára, benne egy mókás képű, fura figurával, aki a lámpazsinórt húzogatva fel-le kapcsolgatja a villanyt?

Mint kiderült, nem is tévedtem olyan nagyot. Sherlock Holmes számára az ember elmepadlása valóban kézzelfogható, fizikai tér. Talán még kéménye is van. Vagy talán nincs. Ám akárhogyan fest is pontosan, annyi bizonyos, hogy a fejünkben lévő térről van szó, amely arra szolgál, hogy a legkülönfélébb holmikat tároljuk benne. És igen, lámpazsinór is van, amellyel tetszés szerint fel-le kapcsolható a villany. Így magyarázza Wat-sonnak Holmes: „A bolond sokféle holmit behord oda, így ami később még jól jöhetne neki, lassan kiszorul onnan, vagy jobb esetben összekeveredik a többivel, és alig lehet megtalálni. Az végez jó munkát, aki kétszer is meggondolja, mit hord fel az elmepadlásra.”

A párhuzam nagyon is találó. Látni fogjuk, hogy az emlékek bevésését, megőrzését és előhívását vizsgáló későbbi kutatások mennyire alátámasztják a padlásanalógia helyességét. A későbbi fejezetekben nyomon követjük, mi az elmepadlás szerepe a gondolkodás folyamatában, a gondolat megfoganásától a kiér-lelődéséig, megvizsgáljuk felépítését és berendezését a külön-böző fázisokban, és utánajárunk, milyen rendszeres közreműködéssel segíthetjük elő optimálisabb működését. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az elmepadlásnak két fő jellemzője van: felépítése és tartalma. A padlás felépítése az elme működését jelenti, azt, hogyan fogad be információkat; hogyan dolgozza fel őket; hogyan válogatja szét és tárolja el a későbbiekre; hogyan kapcsolja (vagy nem kapcsolja) össze azokkal a dolgokkal, amelyek már a padlástérben vannak. Egy valódi padlással ellentétben az elmepadlás szerkezete nem teljesen rögzített. Ha nem is korlátlan mértékben, de képes tágulni és összehúzódni, attól függően, hogyan használják (más szóval az emlékezés és a feldolgozás hatékonysága különböző mértékű lehet). Képes előhívási módot váltani (vagyis megváltozhat, hogyan jutunk hozzá az eltárolt információhoz), és a tárolási rendszert is módosíthatja (változhat, hogyan rak-tározzuk el a befogadott információkat, hova kerülnek, milyen jelölést kapnak, és hogyan épülnek be). Bár vannak bizonyos

korlátok, amelyek megszabják a mozgásterét – minden padlás más és más, eltérő, egyéni feltételrendszerrel –, az adott határokon belül korlátlan számú alakzatba rendeződhet, attól függően, hogyan tudjuk megközelíteni.

Másfelől az elmepadlás tartalma a külvilágból hozott, életünk során megtapasztalt dolgokból épül fel. Emlékeinkből. Múltunkból. Ez tudásunk alapja, azok az információk, amelyekhez először nyúlunk, valahányszor egy kihívással szembesülünk. Ahogy egy valódi padlás berendezése is átalakul-hat az idők folyamán, úgy az elmepadlás is folyamatosan fogad be és vet ki magából dolgokat, egészen az utolsó pillanatig. A gondolkodás folyamatának beindulásakor az emlékezet beren-dezése a belső szokások és a külső körülmények szerkezetével együttesen határozza meg, adott esetben milyen elemet fog előhívni a tárolórendszerből. Sherlock egyik legbiztosabb mód-szere annak megállapítására, kivel van dolga, és mire számíthat az illetőtől, az, hogy a külső megjelenéséből következteti ki, mi mindent tart a padlásán.

Mint láttuk, azt nem akadályozhatjuk meg, hogy agyunkba információk jussanak be. Ahogyan magunk elé kell képzelnünk a rózsaszín elefántot ahhoz, hogy nemlétezését elfogadhassuk, éppúgy informálódunk önkéntelenül, még ha csak rövid pillan-atokra is, Watsonnak köszönhetően a Naprendszer működéséről vagy Thomas Carlyle műveiről. Azt azonban már

módunkban áll megtanulni, hogyan térképezzük fel mindenre kiterjedő alapossággal padlásunk felépítését, hogyan sele-jtezzük ki onnan, ami tévedésből került oda (ahogyan Holmes is megígéri, hogy mihamarabb elfelejti Kopernikusz nevét), és hogyan állítsunk fel fontossági sorrendet a fennmaradó holmik között, hátrébb sorolva a kevésbé fontos elemeket. Ha eközben alaposan kiismerjük saját, egyedi padlásszobánkat, mega-kadályozhatjuk, hogy az agyunkat érő hatások ellenőrzés nélkül befolyásoljanak bennünket.

Bár arra a szintre talán nem jutunk el, mint a külső jegyekből legbensőbb gondolatokra következtetni képes mesterdetektív, elmepadlásunk felépítésének és funkcióinak fokozatos megis-merésével megtesszük az első lépést afelé, hogy a lehető legjob-ban tudjuk kihasználni adottságait. Más szóval, megtanuljuk optimalizálni a gondolkodásunkat annak érdekében, hogy döntéseinket vagy cselekvéseinket a legjobb és legtudatosabb énünk hajtsa végre. Padlásunk felépítése és tartalma nem azért olyan, amilyen, mert így kell gondolkodnunk, hanem azért, mert az idők folyamán, az ismételt gyakorlás révén (miközben gyakran nem is tudtuk, hogy azt tesszük) elsajátítottunk bizonyos gondolkodási szokásokat. Egy adott szinten úgy döntöttünk, hogy a tudatos figyelem nem éri meg a fáradságot, és a mélység helyett a hatékonyságot választottuk. De ha talán

hosszú időt is vesz igénybe, még most sem késő megtanulnunk másképpen gondolkodni.

Ha padlásunk szerkezete fő vonalaiban meg is marad, azt mégis meg tudjuk tanulni, hogyan módosíthatjuk építő- és kötőelemeit. Ezáltal pedig gyakorlatilag átépíthetjük a szobát. Gondolkodási szokásaink megváltoztatásával az idegsejtjeink közötti összeköttetéseket is „áthuzalozhatjuk”. Ám mint minden felújításnál, itt is vannak időigényesebb műveletek. Nem reális elvárás, hogy egy nap alatt faltól falig kitatarozzunk egy padlást. A kisebb változtatásoknak azonban már néhány nap, esetleg pár óra leforgása alatt érezhető a hatásuk, függe-tlenül attól, milyen régi a padlás, és mikor volt ott utoljára rendes nagytakarítás. Agyunk tehát rendkívül gyorsan képes új készségeket elsajátítani, és nemcsak fiatalkorunkban, hanem egész életünk során. Ami pedig a szoba berendezési tárgyait il-leti, közöttük is vannak örök bútordarabok, a többiről pedig eldönthetjük, meg akarjuk-e tartani őket a jövőre, vagy sem. Megtanulhatjuk, hogyan rendezzük be úgy a padlást, hogy a valóban szükséges tárgyak ott legyenek a kezünk ügyében, míg a kevésbé értékesek vagy ritkán használatosak félreesőbb sarkokba kerüljenek. Még ha nem is lesz minden tekintetben vadonatúj padlásunk, az biztos, hogy jobban fog emlékeztetni Holmeséra.

Az emlékezet bútorai

Miután új barátja kifejtette neki nézeteit a vízcsepptől a Niagaráig vezető következtetés tudományáról, egy zavarba ejtő bűncselekmény apropóján Watson még aznap meggyőződhetett a detektív gondolkodásmódjának bámulatos erejéről. A két férfi éppen Holmes cikkéről beszélget, amikor levelet kapnak a Scot-land Yardról. Tobias Gregson detektív Sherlock véleményét kéri egy rejtélyes esettel kapcsolatban. „Az illetőt nem rabolták ki, és a halál okát sem lehetett megállapítani. A szobában voltak ugyan vérnyomok, de a hullán egyetlen karcolás sem volt látható. Megfejthetetlen, miként került a férfi a jelzett házba, s ugyanolyan rejtelmes az egész eset is.” Holmes nyomban útnak indul Watsonnal a Lauriston Garden felé.

Valóban ennyire egyedi volna az eset? Gregson és kollégája, Lestrade felügyelő szerint igen. „Bár már nem vagyok mai gyerek, de ehhez foghatóval még nem találkoztam” – jelenti ki Lestrade. Sehol semmi nyom. Holmes azonban mentő ötlettel áll elő. „Akkor ez a vér másé” – közli a két rendőrrel. Majd így folytatja: „Az is lehet, hogy a gyilkosé, ha egyáltalán gyilkosság-gal állunk szemben. Ez az eset emlékeztet engem Van Jansen halálára […] Utrechtben történt, 1834-ben. Emlékszik, Gregson?”

Gregson bevallja, hogy nem emlékszik. „Olvassa csak figyelmesen, higgye el, érdemes. Nincs új a nap alatt, csupán a régi dolgok változatai.”

Miért emlékszik Holmes Van Jansenre, és miért nem emlék-szik Gregson? Hiszen a Van Jansen-eset körülményei vélhetően mindkettejük számára ismertek voltak – ne feledjük, hogy Greg-sonnak komolyan képeznie kellett magát jelenlegi beo-sztásához –, ám míg egyikük megőrizte emlékezetében, addig a másiknak homályos emlékei sem maradtak a bűnügyről.

A titok nyitja az elmepadlás természetében keresendő. Mivel alapjáraton a Watson-rendszer szerint működünk, Watson-féle padlásunkban összevisszaság uralkodik, és tartalma nagy részének nem vagyunk tudatában. Egykor talán Gregson is hal-lott Van Jansenről, de hiányzott belőle a kellő motiváció és a tudatos jelenlét ahhoz, hogy meg is jegyezze az idevágó in-formációkat. Hiszen minek is vesződjön régi esetekkel? Ehhez képest Holmes motiváltan és tudatosan megjegyzi a régi ügyeket, hátha jól jönnek még valamikor. Holmes padlásszobájában az információk nem vesztek el, mert tud-atosan úgy döntött, hogy ezek a részletek számítanak. Döntése pedig alapvetően meghatározza, mire, mikor és hogyan emlék-szik vissza.

Emlékezetünknek meghatározó szerepe van abban, hogy miként gondolkodunk, hogyan alakítjuk ki preferenciáinkat, és