Borvörös köntösű, hajlott hátú vénség lépett elő az egyik fagyos, sötét falifülkéből. A zsoldoslégió veterán boszorkány-mestere volt, csaták százait átvészelő, hírhedt varázstudó. A vén strateggior egyetlen bűvigéjével tisztára seperhette volna a kapu előtti teret. Bizonyára felismerték ezt az üldözők is, mert azonnal meghátráltak a borvörös köpenyű aggastyán láttán. A Yankaraon strateggiora végigmérte a vadorkot támogató Arbót.
Shadoni? Ráadásul inkvizítor?
- Úgy látom, nem vagy buta, és tanultál is - szólította meg. - Az ilyeneknek, mint te, semmi keresnivalójuk itt. Nem fogod jól érezni magad!
Arbo állta a boszorkánymester tekintetét.
- Nem azért jövök, hogy jól érezzem magam. De az ember-nek néha csak rossz választása lehet.
A csatamágus vállat vont. Tűhegyes és borotvaéles, homorú pengéjű kést húzott elő köpönyege ujjából és szemé-ben valamiféle érzelem - meglehet, fojtott derű - csillant a vércsatakos idegenek láttán.
- A k k o r egy kevés vérre lesz szükségem. Csak egy kevésre.
A félhomályos teremben ezután hosszú percekig csak az Őbölnegyed távoli, fojtott lármája, a vadork sípoló hör-gése és az öreg strateggior suttogása hallatszott. Rashad a shadoninak dőlve, öntudatlanul ismételte a Százegy esküjét. Cserepes ajkain szárazon, jelentés nélkül koppantak a foga-dalom szavai.
Meg sem rándult, mikor a boszorkánymester a vérét vette. Kábán tűrte, hogy a tetoválótűk a bal válla bőrébe írják a sezro - a Yankaraon újonca - rúnáját. Az ork irhája hidegen verejtékes, riasztóan halovány volt - a boszorkánymester fel-ismerte a belső vérzésre utaló jeleket, a rítus végeztével mégis szó nélkül intett továbbot. A Yankaraon nem utasít el senkit - aki túlbecsüli önmagát, úgysem él soká.
A tántorgó vadork előtt végtelenné nyújtózott a félho-mály, tompán, távolian zizegtek a hangok. Az erioni és a tüzvarázsló... talán sikerrel jár. Egyre erőtlenebbül markolta a shadoni darócruháját, hogy el ne vágódjon. Keskeny, magas boltív borult fölé, azután már csak zuhant.
V
állalnod kell a rossz döntéseidet is. Az alvadt vért, a festett ráncokat maszatoló könnyek mérték csak a múló időt. Mikor döntöttünk rosszul? Negyven éve tán, mikor apám először szállt szembe a Kígyópápa főpapjával? Vagy akkor, mikor mindenétől megfosztva Yankar felé menekült, felégetett kígyószentélyeket, felkoncolt szektásokat hagyva maga után?Vagy amikor megesküdtem, hogy folytatom, amit apám elkezdett?
Tompán csörrentek a láncok, ahogy a fogoly lehajtotta fejét.
Ieltharr Khea'Lorn, az apa sorsa végül a shuluri Boszorkányerőd rettegett börtönében, Daumyrban teljesedett be - de akkor már volt eszköz a bosszúra. Felesége, Isedel-On Harrensyh Erionba menekítette szíve alatt hordozott máso-dik gyermekét. Cyrgaan, a Khea'Lornok utolsó sarja utóbb veszett hírű, vakmerő kalandozóvá serdült a kalandorok városában. Olthatatlan gyűlölettel viseltetett a szörnyisten papjai iránt, akik azóta kitöröltették a Khea'Lorn Ház emlé-két is a császári Arany Krónikákból.
Tharr papjai ragadták el bátyját, a család elsőszülöttjét is. A fogoly megrándult, bilincsei tompán csörrentek a homályban.
Vellaquor Khea'Lorn, a legelső fiú azonban nem pusztult a H á r o m f e j ű oltárain. Morgenának hála, hogy apám sosem tudta meg. Tharr, a káosz szömyistene bizonnyal kacagott, mikor a
fivérek találkoztak. A Khea'Lornok tehetséges elsőszülöttje ugyanis főrangú pap lett abban a Kígyószektában, amely egy-kor megfosztotta az apját a névtől és hatalomtól.
Meghalni végre - olyan nagy kérés ez? Tompa, karistoló zajok a sötétben.
A fogoly fel sem figyelt a halk, ismétlődő neszre. A kapará-szás forrása a cella közepébe vájt lefolyó volt. Megemelkedett a kerek fedél. Karmos lábak karistolták a hideg terméskövet. A mocsok elvezetésére szolgáló, bűzölgő nyílás alig nagyarasz
átmérőjű volt - egy fürge patkánynak nem jelentett akadályt. Száznak sem.
Patkányok! A Háromfejű éles fogú, szent és éhes állatai... a Khea'Lornok utolsó, tiszta vérű örököse, lebéklyózva, egyedül.
Tharr kedvére való halál.
A fogoly tudta, hiába ordítana: emlékezett az emberderék vastag falra, a hosszú folyosóra, mely celláját a legközelebbi őrposzttól elválasztotta. A Thairn Család ritkán használhatta tömlöcét, ezúttal pedig olyan mélyre zárták a hóhajú rannt, mintha attól féltek volna, hogy egész századra való kalan-dozó kerekedik fel kiszabadítására. Nos, ami a százat illeti... A patkányokra senki nem számított. Amikor a bűzös, karmos testek megrohanták, a famor üvöltött, ahogy a torkán kifért - ugyan ki hallhatta meg? - és ellepte a horda.
Egy, a többinél is termetesebb bestia a férfi homloka felől a szemgödreibe mart és hátrafeszítette a fejét. Az üvöltés köhö-gésbe fulladt, ahogy dögletes szagú, sűrű folyadék kúszott le a famor torkán. Akaratlanul is lenyelte a pincebogár ízű, gyo-morkavaró folyadékot. A téboly határán, láncaiban hörögve vergődött a karmos-bundás, csatornaszagú, vinnyogó testek alatt.
Pedig a legrosszabb csak ezután következett.
Vaksötétben vonagló, fuldokló üvöltéssé szűkült a világ, összefolyt az idő, amikor... a testek mintha hirtelen
megnőttek volna a lassan tompa derengéssé oldódó pincesötétben. Bőr alá fúródó perzselő-viszkető kín. A kötelek és ruhák lehullottak a rohamosan zsugorodó testről... a hangok, a szagok ismerőssé váltak... mert ez már a Horda szaga, a Horda melege volt. A Khea'Lornok örököse önmagát elveszítve, reszketve bújt meg az elméjében ébredő állat-én tudatának peremén.
Egy volt a Hordával. Meglátta a hordavezért is. A két lábon álló, szőrrel borított ember-patkány bestiát. Patkány báró!
A famor gyermekkorában hátborzongató meséket hallott a csatornák fajzatairól, de álmában sem hitte volna, hogy egyszer szemtől szemben lát egyet. Amelyik ezúttal neki parancsol.
A Horda eleven áradatként lódult kurrogó-sziszegő parancsra. Egyszerűen elsodorták a patkánytestű Khea'Lornt, aki - néhány dühödt harapás után - belátta, hogy követnie kell a többieket. Fertályórával a csatornafedő felemelése után az utolsó patkány is eltűnt a kerek nyílásban. A toroni nemes beleőrülhetett volna, ha a maga teljességében éli át a vég-telen rohanást a szűk alagutak labirintusában, a kapálózást a megáradó szennyvízcsatornákban, az ingerült falkahajtók harapásait - de a patkánnyá zsugorodott húsnak ekkor már a halandó testekkel születő állat-lélek parancsolt.
Mire megérkeztek, látszólag semmiben sem különbözött a többi hegyes fogú bestiától. Az évezredes múltú Khea'Lornok és Harresynek utóda, Kyria egyik nemes vérű famora fullasztó bűzű csatornák mélyén, ürülékszagú patkányhorda közepén, karmával és metszőfogaival harcolta ki helyét a falkahierar-chiában.
Rettegte a falkavezér patkánybárót, akár egy született rágcsáló és mikor megérkeztek, patkánymód gyűlölte magas kamrában ácsorgó az emberszagú idegent, csakúgy, mint száz meg száz hasonszőrű társa.
A kőkamrában, ahova ösztönösen, a falak mentén surranva beóvakodtak, egy emberhím hátrált borzadva a hullámzó vinnyogó áradat elől. Khea'Lorn érzékeny pat-kányorrával megérezte a férfi pórusain át párolgó, szürke szemében tükröződő rettegést. Vér! Hús! Széttépjük! A patkányelme szegletében kucorgó ember azonban felismerte a napcserzette bőrű, szíjas izmú férfit. A jövevény vonásai ismerősnek tűntek: dióbarna bőr, kékesszürke szemek, kes-keny sasorr. Véráztatta, tűzvörös köpönyeg. A tarra borotvált fej, a ruhaszegélybe szőtt lángminták Ordan beavatottjára vallottak. Tűzvarázsló!
Barát?
A patkánybáró vakkantott és a Horda szempillantás alatt eltűnt egy lyukban. Khea'Lorn már nem tarthatott velük, mert növekedni kezdett: az ital hatása múlóban volt. Megkezdődött a visszaváltozás - még fájdalmasabb volt, mint először.
Flammeo elfordította a fejét, mikor meglátta az ijesztően növekvő patkánytorzó rángatózását, de nem tudta kire-keszteni a hangokat. A hangokat. Amint elhalt a vergődés nesze, megfordult. Szánakozással vegyes döbbenettel meredt a felegyenesedő, mezítelen férfira. A hószín sörény mocsok-színben szürkéik az egyetlen gyertya fényében, a festett ráncok eltűntek. Ütések és a harapások - patkányharapások - nyomai rútították a testet.
Az ordani szótlanul lekanyarította vörös köpönyegét és a famor felé dobta. Khea'Lorn olyan főhajtással köszönte meg, mint aki élete legnagyobb ajándékát kapja. Nem túlzott.
- Patkányokkal akarsz kiszabadítani? - kérdezte rekedten, mikor végre szavát lelte. - Te fizetted meg ezeket? - mutatott körbe a gyertyafényben beóvakodó patkánybárókra.
- A barátaid küldtek - mondta Flammeo kurtán. Cyrgaan hitetlenkedve csóválta a fejét. Az ordani végül elmosolyodott, keserű bocsánatkérő mosollyal.
- Tudnod kell az igazságot. Egy élet-adósságot törlesztek. Hetekkel ezelőtt a társam és én porrá égettünk egy Ellana-szentélyt. Ott veszett a nő is, aki valaha szerettél, és aki miatt bosszút fogadtál. Én voltam az, aki a Lángnak adta őt.
Selrin! A hóhajú foga összecsikordult, állán megrándult egy izom. A nő, aki egykor mindent jelentett, akivel egyszer tán... - a sogronita szavai újra feltépték a gyász friss sebeit. - aki már
sosem tudja meg, hogy valóban szerettem.
A két férfi farkasszemet nézett: jegesszürke szomorúság és zafirkék harag.
- Tartoztam neked, ezért vagyok itt. Eletet életért. Khea'Lorn végül kiengedte ökle görcsét és kezet nyújtott. Tenyere, tekintete kemény volt, mint a vas, de a szavak, a megbocsátás szavai.
- Cjara thú déadon. Nem vagy adósom.
- Sae-watha. Legyen úgy. Innen már könnyebb lesz - Flammeo megkockáztatott egy mosolyt, elfeledve, hogy az
istenek kemény kézzel torolják meg az efféle elbizakodottságot. - Merre tovább? - nézett körül Khea'Lorn.
A patkánybárók - megannyi szőrös, patkányfarkú bor-zalom - fajtájuk jellegzetes görnyedt tartásával tolongtak a falak mentén. Hegyes, koponyára simuló füleik, hosszúkás bajuszszálakkal vicsorgó, metszőfogakkal ékes pofájuk, szürke bundájuk a patkányokra hajazott, vörös szemükben azon-ban már pislákolt az értelem. Emberszerű kezeikben széles pengéjű, hitvány vasakat szorongattak.
Isedel-On Harresyn, az Erionba menekülő anya megta-nította fiának Kyria titkos történelmét is - legalábbis annyit, amennyit ő maga ismert belőle. Tőle hallott először a városok alatt rejtőző patkánybárókról. A yankari bestiákat alig egy évszázada sikerült végleg kifüstölni a csatornák labirintu-sából - legalábbis eddig úgy hitték. A fogolyszöktetéssel a patkánybárók a felfedeztetésüket kockáztatták. Khea'Lorn pedig tudta, mit kíván a becsület.
- Köszönöm nektek, hogy visszanyertem a szabadságomat - erioni grófokat megszégyenítő eleganciával hajolt meg a
bűzös bestiák felé.
- Nem vagy még szabad - a percegő hang a gyertya fény-körén túlról, homályba vesző folyosó mélyéről jött. Cyrgaan sejtette, mi lehet a hang forrása, de remélte, hogy a sötétben marad. A patkányok és patkánybárók ura azonban a fénybe lépett.
Egy tamari.
Erős képzelőerővel emberszerűnek lehetett nevezni a két lábnál is magasabb csontsovány, rovarforma bestiát. Fakószürke bőrével, lázálomba illő görnyedt alakjával, csápszerűen megnyúlt ujjaival, az éjfekete szemekben csillanó ravasz gyűlölettel maga volt a testet öltött iszonyat.
Alomszerű lassúsággal mozgott, de Khea'Lorn tudta, elég egy félreértett mozdulat és azok a hihetetlenül hosszú ujjak már össze is roppantották a gégéjét. A tamarik fő fegyvere azonban nem a szemkápráztató gyorsaság volt, hanem az intelligencia. Letűnt korok, elfeledett birodalmak tudását halmozták fel a mélyben, ráadásul patkánybáró szolgák szá-zainak parancsoltak.
A városok szíve alatt megtelepedő tamarik Yankarban is megkezdték a harácsolást - gyűjtöttek mindent, ami érté-kes, vagy tudást őriz. Akkoriban ugrásszerűen javult a város közbiztonsága, mert a rivális yankari tolvajklánokat a pat-kányszagú csatornák nyelték el - örökre. Alig száz eszterideje azonban a Rettegett boszorkánymester szekta, a Carradol útját keresztezték - és a patkányurak tucatjával hulltak el mérgezett tőrök és nyilak alatt, százával hamvadtak el a pin-celabirintusokban feldübörgő villámok vakító fényében.
De visszatértek.
- Miért segítesz nekem? - suttogta a hóhajú elsápadva. - Félszáz aranyért - vigyorgott a fogatlan száj. - és azért, mert bármilyen nemes vérű vagy, nem tartozol a fenti
hóhérok közé. Mert az apád Tharr-szentélyeket pusztított, és ez megszabja sorsodat. Mert egyszer talán magad is fegyver leszel a hóhajú gyilkosok torkán - a nyurga lázálom közelebb csosszant, balja kinyúlt és hosszú, fémesen csillanó holmit ragadott meg a sötétben.
Keskeny pengéjű, hosszú markolatú kardot emelt fel a gyertyafényben. A legtökéletesebb fegyvert, amit a Khea'Lorn valaha látott. A famor nagyot nyelt: szinte megkívánta, a birtoklás olthatatlan vágyával, melyet csak a leggyönyörűbb nők lobbantanak a szívben. Ajka elnyílt az áhítattól, ahogy sóhajtva, remegő kézzel átvette a kardot.
A fém jeges hidege végigfutott a gerincén.
...egy férfi mormolt ókyrül, a Birodalom lassan elfeledett nyel-vén. Részegítő, isteni hatalom, gyűlölet és tomboló bosszúvágy...
Cyrgaan a megdöbbenéstől kis híján elejtette a keskeny-kardot, de a villanásszerű érzés elmúlt. Gyanakodva forgatta, értő szemmel vizsgálta a fegyvert. A könnyed ívelésű kereszt-vas, a kecses rajzolatú rúnák alapján kyr mesterkovácsok remeke lehetett, még a Birodalom fénykorából. A finom mívű mithrillmarkolaton azonban nem hagyott nyomot az elmúlt három évezred. A leheletkönnyű penge csodásan kidolgozott, csuklyás nőalakkal díszített kardhüvelyben pihent. Mikor Cyrgaan ki akarta vonni, villanásszerűen elővágódó ujj csápok fogták le a kezeit, szorításuk akár az acélsatu.
- Veszélyes. Majd, ha egyedül leszel, távol.
Cyrgaan Khea'Lorn kérdőn nézett az ordanira, aki gond-terhelten álldogált egyik lábáról a másikra.
- Odafent - bökött a felszíni világ felé. - fejvadászok és boszorkánymesterek fésülik át a várost. Mindenki, akit a Thairn Család meg tud fizetni - hiszen elvesztéseddel nem-csak az életüket, de a Házuk fennmaradását is kockáztatják. A sanquinator bátyádról nem is beszélve. Ha pedig a fivéred Vérkötelékkel kezd keresni, csak az istenekben és ebben az átkozott holmiban bízhatunk - sandított az ősrégi fegyverre.
- Ki tudják találni, hogyan szöktettél meg?
- Aligha - rázta fejét Flammeo. - Nem hihették, hogy már a családi tömlöcből kiszabadítunk. A tamariknak viszont szál-lásadónk, a vén Iunesh tett valami szívességet - Flammeo félrenézett -, így egész jutányosán megszámították a szabadí-tásodat. No persze a viszonzásnak is vannak határai: fél óránk van, hogy elhagyjuk a csatornákat.
Határozott mozdulattal felgyűrte az ingujját. Agyagszínű tégelyt halászott elő a tarisznyájából.
- Ha rájönnek a szökésre, mindenki egy nemes vérű kyrt fog keresni - jó, ha féltucatnyi hozzád hasonló akad a város-ban. Ebből nyelj le egy keveset. Az arany bőröd túl előkelő: ettől megváltozik. Mondj búcsút a selyemszálú hósörényed-nek is - kezében borotva villant. Mire végzett, a tar kopo-nyájú, fekete szemöldökű, füstös bőrszínű Khea'Lorn már csak mozdulataiban emlékeztetett az egykori nemesre.
- Görnyedj előre, és senkinek ne nézz a szemébe! Mire a csatornákból kiérünk, a szagod is igazi obsorbűz lesz.
A kanálisok labirintusa Cyrgaan életének leghosszabb három órája volt. Patkánybárók nyomában úsztak és gázol-tak, nemegyszer alámerültek a városóriás alatt hömpölygő mocsokba. Khea'Lorn eddig azt hitte, az emberorr idővel bármit képes megszokni, a csatornalabirintus szagorgiája azonban a penetráns bűz végtelennek tűnő, újabb és újabb árnyalataival fojtogatta őket. Fagykéken derengő rúnák, hűvös halált lehelő, mélybe vesző kürtők mellett araszoltak, nyálkagombákon csúszkáltak, csepegő mohaszakáilak alatt osontak, elméjük monoton litániát őrölt - a csapdák egy része ugyanis a gondolatokat érzékelte.
- A többiek? - kérdezte a famor.
- Gondoskodnak magukról. A kikötőben találkozunk - vont vállat a lángszín köpenyes.
Delelőre járt, mire a patkányösvény véget ért.
vergődtek napvilágra, de a bama mocsokban felegyenesedő famor még soha nem érezte ilyen balzsamosan tisztának a reggeli szellőt.
- Felkelni! - a bakancs a lengőbordái fölött érte a vadorkot. Hasra fordult, de egy újabb rúgás meggyőzte, hogy jobb lesz, ha mihamarabb engedelmeskedik. Széles terpesz-ben, tántorogva állt fel. Alkonyodik, állapította meg kábán. Egy egész napot átaludtam? Fullasztó bűz vágott az arcába - és mikor végre látott is valamit, egyenesen egy szögletes arcú, bikanyakú aszisz arcába meredt.
- Sorakozó! - a vastag ajkú, vörös arcú férfi alig ujjnyi távolságról, toroniul üvöltött az arcába. Hangereje csak-nem hanyatt lökte Rashadot, a szaga pedig elárulta hogy hagymát és pálinkát vacsorázhatott. A vadork ösztönösen hátrált, hogy lendületet vehessen egy összecsapáshoz, mikor rádöbbent, hogy a férfi a yankari quarrok, vagyis bakancsosok szürke-ezüst köpenyét viseli.
Önkéntelenül hátrált még egy lépést - a Yankaraon altisztjei félelmetes verekedők hírében álltak - de a mázsás termetű quarro már nem foglalkozott vele. Éppen egy másik alvót rugdosott vasalt csizmájával.
Rashad döbbenten rázta a fejét. Hol a pokolban vagyok? - méregette a négyembernyi magas falakat. Századmagával támolygott egy magas falakkal határolt udvaron. A levegő nedves volt és sós, az Öbölnegyed aromáival viselős. A párás, alkonyi szél toroni parancsszavakat és verejtékező emberfalka bűzét görgette az udvaron. Rashadban szörnyű gyanú kelt, ahogy felidézte a lángoló gondolában töltött utolsó perceket, majd a füstködben komorló, szegletes épü-letet: a Yankaraon erődjét. A meredek, keskeny gyilokjárójú sziklafalakat sosem látta ugyan, de épp eleget hallott róluk.
A vadork gyomra hideg lett és nehéz. Csak nem... ?
Egy kéz érintette a vállát.
- Jól látod. A Yankaraonban vagyunk. Amikor sarokba szorítottak, a zsoldoslégió volt az egyetlen kiút. Sezro vagy. Újonc légiós, akárcsak én - hallotta a háta mögött suttogást, melyen átütött a shadoni kiejtés. Az egyetlen kiút... - ami-kor felfogta a szavak jelentését, Rashad megszédült és fázni kezdett.
-Zsoldos-légiós vagyok. Egy átkozott, yankari újonc vagyok! - mormolta reszkető térdekkel, hitetlenkedve. Aztán felhorgadt gyomrában a harag.
- Te rohadék! - a kiáltással egyszerre perdült, hogy üssön, de az elnagyolt jobbhorognak csak a szele érte az egykori szerzetest. A vadork dühösen lépett közelebb.
- Sezro! - csattant egy kemény férfihang Rashad háta mögött. A vadork komótosan megfordult, leszegte a fejét.
- Ne szólíts te engem sezronak! A nevem Rashad Bugadaj és már megszenvedtem... - eddig jutott, mikor kétrét gör-nyesztette a rekeszizmába robbanó rúgás. A tarkóra mért csapástól hasra zuhant. A légiós tiszt - középtermetű, szíjas izomzatú toroni félvér, bal válla felett a veterán légiósok, a claorok arany tetoválásával - a nyakára tette a lábát és foly-tatta, mintha mi sem történt volna.
- A nevedre senki nem kíváncsi. A Yankaraonban nincs neved, amíg nem harcolod ki magadnak. Nincs hangod sem, csak ha megengedik! Ha pedig meglátsz egy légióst - bárhol, bármilyen yankari légióst - messziről tisztelegsz. így! Ha fel-jebbvalóval beszélsz, hozzáteszed: uram! A helyedben nem fészkelődnék, hanem figyelnék - csizmájával lejjebb nyomta a levegőért küzdő Rashadot.
- A Yankaraonban senki vagy, amíg nem bizonyítasz. A Yankaraont nem érdekli a múltad. Itt nincs múltad és jövőd is csak akkor van, ha megérdemled. Az ilyen erős
legényekkel külön foglalkozunk. - A lábát le sem véve a vadork nyakáról, elkiáltotta magát.
- Sorakozó! Zsírseggűek arra, göthösök erre a végére! Jobb kezed felé álljon a magasabb... rendben! Most pedig minden hitványkorcs megjegyzi a helyét, mert ha legközelebb máshol állsz, megbánod, hogy megszülettél!
A Harmadik Százegy pillanatokon belül felsorakozott. A szikár, korán őszülő claor megvetően mérte végig őket.
- Hitvány korcsok! - kiáltotta egy szuszra. - Az első, amit megtanultok: Yankar kyr város. Háromezer éves törvények-kel és ősi hagyományokkal. A tradíciók biztosítják, hogy idegen korcsokat fogadhasson védelmére, hogy ne hulljon feleslegesen az ősi, kyr vér — szünetet tartott, miközben ismét megvetően végigmérte a döbbent újoncokat.
Rashad hallomásból ismerte a Yankaraon történetét. A yankari egység még a Káoszidőkben született, amikor a déli
partvidéken rekedt a legendás Lunír Légió egy csapata. Egy névtelen öböl partján vetették meg a lábukat: háttal a ten-gernek, arccal a vidéket dúló démonhordák felé. Kitartottak - és győztek.
- ...a diadal emlékére erődítményt emeltek az öböl part-ján, mely tisztavérű kyr családok tucatjait vonzotta a sötét századokban - a veterán kiengedte a hangját, hogy a köré gyűlő újoncok értsék a szavait. - A megújuló támadások azonban lassan felmorzsolták erőiket, ezért a város védelmére hitványkorcs zsoldosokat is fogadtak. Tanították őket, míg a zsoldosok a legjobbak nem lettek az embertől születettek között. Ezekből lett az első Yankari Zsoldoslégió. A végzettel háromezer éve dacoló Yankaraon.
Háromezer év! A vadork szédült. Alig kapott levegőt a nehéz bakancs alatt. A veterán le sem nézve folytatta.
- A kormányzótanács újabb diecatorok felállításával bízta meg a kiképzőtábort. A diecator huszonegy légióst jelent. Most négyszer százegy senkink van, hogy kiválasszuk a
legjobb huszonegyet. A nevetek sezro, amíg nem értek többet, mint az ágyékkötő, amit viseltek. Aki túléli a kiképzést, úgyis megharcol majd a nevéért. Engem egykor Shan Waenarnak neveztek a toroni családban, ahol szület-tem. A Yankaraonban tisztté lettem a születés jogán, de a légiós nevemért puszta kézzel fojtottam meg egy farkasfalka vezérhímjét az Idinal vadonjában. A légióban azóta Hauran vagyok, a Szürke Vezér - a veterán szárazon elmosolyodott. - Nektek csúfabb dolgokat is kell tennetek a túlélésért.
Rashad fuldokolt, de a veterán ügyet sem vetett rá. - Egy évem van, hogy a Harmadik Százegy hitványkor-csaiból Harmadik Élt kovácsoljak: quarrokat, vagyis bakancso-sokat. Azok már majdnem harcosok - a férfi hunyorított.
- Ez az egy év a tempoferro, a Vas Ideje a légióban: azé a vasé, mely acéllá edződik, vagy eltörik. Az én százegyemből is légiósok lesznek... vagy halottak. Leginkább halottak, hiszen ez a legsilányabbul összeválogatott, leggyászosabb borzadály, amit valaha láttam. Akarsz valamit mondani, sezrol - kér-dezte gyanús szelídséggel a csizmája alatt vergődő vadorkot. - Az a gyanúm, utálni fogom ezt a helyet... uram - köp-ködte a port Rashad. A claor arcán mintha mosoly árnyéka suhant volna át és levette a lábát a vadork nyakáról. A Yankaraon értékeli az őszinteséget.
Yankartól a Kapuvárosi;
Ayankari besorozottak első megpróbáltatása a hagyomá-nyos Százmérföldes Menet, Yankar szívéből a kapu-városi kiképző erődig. Éjszaka vágtak át a városon; mezítláb, mocskosan, leszegett fejjel. Kettes sorokban, hogy a kétoldalt kísérő kiképző tisztek korbácsa azonnal lesújthas-son a lemaradozókra. A bocskort és tisztességes egyenruhát viselő quarrok olyan harcosok voltak, akik túlélték a légió első, leggyötrelmesebb évét, a Vas Idejét. Rangban közvet-lenül a sezrok, a mezítlábas, ágyékkötős senkik fölött álltak. A bocskorosok ugyan nem voltak még valódi légiósok és vajmi kevés joggal bírtak a Yankaraon hierarchiájában, de az újoncok gyötrése ezek közé tartozott. Éltek is előjogukkal, hiszen egyszer minden egyes újonc a vetélytársukká válhatott a claorok aranytetoválásáért folyó gyilkos versengésben.
A zömök, bikanyakú aszisz quarro vezette a menetet, aki talpra rugdalta Rashadot. Mielőtt elindultak volna, felsora-koztatta az újoncokat. Mozgása, hanglejtése a Szürke Vezért utánozta, de valamennyien érezték, hogy az aszisz altisztből hiányzik valami.
- Engem Korbácsos Dsohamak neveznek. Tudjátok miért, hitványkorcsok? - felemelte fél korsónyi, durva ökleit és söté-ten elvigyorodott. - Lesz, aki megtudja.
Lehajtott fejjel álltak, moccanatlanul. A légióban sokat beszéltek Korbácsos Dsoharról, a quarroról, aki, bár kilenc
éve szolgált a Yankaraonban, megbukott az Avatáson, az ötö-dik év próbáján, amely claorrá, valódi, önálló jogú légióssá emelte volna. Az Avatást túlélő quarrok ilyenkor kapnak egy - egyetlen egy - alkalmat a leszerelésre. De szolgálhat-nak tovább is, quarróként, hiszen ahogy a légióban mondják, Utha quetton virras is'quar, rhatr evssor 'haon vagyis ha még öt év után is élsz itt, akkor légiós vagy.
Dsohar maradt, és azontúl az újoncok kiképzésében — sokak szerint gyötrésében - segédkezett. Minden évben kapott egy sezro csoportot. Közismert volt, hogy egy év után az ő keze alatt maradnak a legkevesebben.
- Menetelés Aschaonig, a légió kiképző erődjéig. Most mindenki megtanulja, mi a menetelés, vagy beleverem fejébe. Mindig bal lábbal kilépni! Melyik a bal lábad sezro? - torpant meg hirtelen egy szalmaszőke hajú, széles állú férfi
előtt. Amaz szótlanul előrelépett a bal lábával.
- Egy lépés éppen egy könyöknyi hosszú. Aki hosszabbat vagy rövidebbet lép, ütközik a másikkal és megzavarja a menetet... és ezt nem ajánlom senkinek! - a quarro az övébe tűzött rövid nyelű, gonosz kinézetű korbácsra csúsztatta a kezét. - Kettes sorokban sezrok, egymás mögött! Tartva az ütemet, különben megbánod, hogy megszülettél! Indulás!
Vagy féltucat quarro kísérte a menetet. Rashad némán lépdelt a kígyózó sorban, pontosan ott, ahol a vastag ajkú mutatta. Mellette a széles vállú, szegletes állú, szalmaszín hajú északi férfi lépdelt, aki az altiszt kérdésére felelt. Rashad egyszer hátra sandított és tekintete találkozott a shadoniéval. A vadork arcán torz maszkba dermedt a vér, sápadt és gyenge volt, érzékeny orrát ezerféle bűz ingerelte, de a szerzetest látva vicsorított.
- Felszegett fejjel, nem úgy, mint valami gyászmenet! Számolj lépésütemre!
- Egy, kettő, három, négy! - kiáltották egyszerre. - Kanyarodás a kapu felé! Kiegyenesíteni a sort!
- Egy, kettő... (Átkozott légió) - Rashad mögött korbács szisszent, és a vadork önkéntelenül is behúzta a nyakát. Szerencséje volt: a bőrszíjak ezúttal az előtte, balra menetelő suhanc keskeny vállaira martak vörös csíkot. A fájdalom elsőrendű tanítómester. Kilúgozza a bizonytalanságot és szem-pillantás alatt megérteti az újonccal, hogy a Yankaraonban egyetlen módja van a túlélésnek: az engedelmesség.
- Ne előzd meg az ütemet!
- Hangosabban számolj! - maguk mögött hagyták a légió toborzóerődjét. Recsegő hidakon és kőmólókon meneteltek a sűrűsödő éjszakában. A korbácsos quarrok ott voltak mindenütt. Bőrszíjak haraptak a húsba, botok zuhogtak a lemaradók hátára. A korbácsok széles, rövid szíjai nem téptek mély sebet, de iszonyatos, égő fájdalmat okoztak.
- ... három, négy! (Dögöljetek meg!)
Már elhagyták a várost, mire a vadork feje kitisztult. Hideg, szélcsendes éjszaka volt, fejük felett kemény, fehér fénnyel ragyogtak a csillagok.
Meneteltek.
A régi yankaraoni mondás szerint mindig az első mérföld a legnehezebb. Amikor a menetelő még friss, és képes érezni a fájdalmat - amikor még nem tompult el. Mire Yankar fáklya-fényes falai eltűntek a feketén csipkézett szemhatáron, már csaknem valamennyiük bőre korbácscsapástól lángolt.
Hajnalodott, és még mindig mentek. Kiszáradó torokkal számoltak.
Elérték a dahuti parlagok peremét. Hamarosan por-felhőben meneteltek: a pórusokon kiütő verejték bőrükön és arcukon ragacsos agyaggá sűrítette a felvert port. Rashad máskor fel sem vette volna a gyilkos menetet, de a teg-napi támadás sebei alig hegedtek be és gyenge volt még a vérveszteségtől. Időnként önkéntelenül megtapintotta a hasát, amelyen gyógyfüvekkel átitatott kötés feszült. No igen, az a nyílvessző... a vadork tudta, hogy a csuhásnak
köszönheti az életét, de egyáltalán nem volt hálás kedvében. - Egy, kettő... (Megdöglünk itt mi is!)
A lába egy idő után már annyira fájt, hogy úgy érezte, legfeljebb egy lépést tud már csak megtenni. Aztán még egyet. Végül eljött az idő, mikor minden egyes izma hangosan panaszolta a saját kis, önző fájdalmát. Mindannyian tudták, hogy nem mutathatják gyengeség jelét: ez az első próba. A quarrok most szemelik ki az első gyengélkedőket, akiket aztán összezúznak. A Yankaraonban nincs helye a gyen-géknek. A légióban egyetlen út vezetett a túléléshez: felfelé. Amíg meg nem kapják az aranytetoválást, még a bocskoros
quarrok sem számítanak valódi légiósnak: az újoncokkal váll-vetve, a legveszedelmesebb helyeken harcolnak a túlélésért. Bevetések idején a veterán parancsnokok húszas tételekben számolnak a névtelenek emberveszteségeivel. Százegyből a legjobb öt úgyis életben marad. A többire nincs szükség a Yankaraonban.
— Három, négy... (Rohadékok!)
Amikor beállt a zsibbadtság, könnyebbé vált a dolog. Rashad egy idő után csukott szemmel kezdett járni: a mögötte és előtte lépdelő nyomorultak lépteinek zaja alapján tartotta az ütemet. Úgy érezte, mintha felhőn lépdelne. Gondolatai - megannyi ólmosan gördülő rög a fájó koponyában - az
úti-cél, Aschaon, a Kapuváros körül jártak.
A Pentádban nem volt ember, aki ne hallott volna a Kapuvárosról és hatalmas kiképző arénájáról, a Szikla-veremről. Látni persze kevesen látták, hiszen a légió csak nagyritkán, az Avatás rítusain engedett kívülállókat a légióerőd falai mögé. Az Avatás viadalait olyan helyárakkal rendezték, melyek kirekesztették a közönséges halandót. A déli parton azonban a vagyon fokmérője volt, ha valaki
megengedhetett magának egy Avatási Rítust Aschaon Sziklavermének páholyaiban.
Aschaon azonban nemcsak a légió erődjéről volt hírhedt. Itt, a Pentád mértani közepén emelkedett a déli part legősibb építménye, a százmázsás sziklákból rótt térváltó kapu. Az Elveszettek Kapuját tán a crantaiak építették még, vagy egy másik, náluk is ősibb nép. Az omladozó, titáni kövek Quironeia déli partjától egészen a Gályák tengeréig repítették a boltívek alá merészkedőt. Nyílt titok volt, hogy a mérföldtízezreket szemvillanás alatt átszelő szeszélyes varázslat megköveteli a maga áldozatait. Mindig. Száz karaván közül egy-kettő sosem érte el célját: sorsukat csak találgatták Yankar bölcsei.
A kopár porsíkság szívében tornyosuló sziklaboltív köré haj-dan kisebbfajta város települt, hiszen a kapun átkelő népek enni, inni, aludni akartak valahol. A Kapuváros - alsótoroni nyelven Aschaon - azonban nem nőhetett egy határon túl: mind gyérebben csörgedező forrásai miatt utóbb már ivóvízből is behozatalra szorult.
A Pentád urai persze sosem ismerték el valódi városként, mert Aschaonnal együtt már hatra növekedett volna a városok száma: márpedig a hat páros, szerencséden szám.
A hevenyészve felhúzott település így maradt, ami volt: mindentől távol eső, nélkülözhetetlenül fontos porfészek a dahuti parlagok szívében. Két évtizede azonban kis híján véget ért a Kapuváros története, mikor egy álnok támadás megsemmisítette a sziklaívek rúnabűbáját. A rendeltetését - és egyetlen bevételi forrását - veszítő vidék csakhamar
elnéptelenedett.
Az egykori Kapuvárosban nem maradt más, csak a Yankaraon helyőrsége és a Pentád hírhedt tűzmestereinek egy kis csoportja. Eredeti tisztük szerint a Kaput vigyáz-ták, és egyfajta makacs, ám fajtájukra olyannyira jellemző büszkeségtől hajtva őrhelyüket nem adták fel azóta sem. A légiós helyőrséget természeti adottságai tették a Yankaraon
kiképzőközpontjává. Nemigen kellett őrizni az újonco-kat: maga a dahuti parlagvidék hiúsította meg a szökést.
Amikor parancs jött az alabástromtornyok uraitól, embe-rek százai meneteltek az aschaoni légióstáborba. Néhányuk claorrá, teljes jogú yankari harcossá vált az évek során - de a legtöbbjük jeltelen sírban végezte.
- Egy, kettő...bal! (Megdögleni? Sohasem. Csak a többiek.) A második nap vége - elhagyva a parlagvidéket - a por-síkságokon érte őket, ahol az ősi kapu eltorzította maga körül a földeket. Alkonyatkor, mintha egy függöny hullana le, a porsíkság horizontja felett lebegő nap minden átmenet nélkül eltűnt a láthatár mögött. Az éjszaka azonban nem jelentett megállást. Az ég csillagdíszben ragyogott, de holdak még nem jöttek fel, ezért vaksötétben meneteltek tovább. Aztán bátor-talanul feltűnt a kék és a vörös hold is a láthatár peremén. Az éles, tiszta holdfény a síkság felszínétől néhány láb magassá-gig olyannak világította meg a porsíkságot, mintha gőzpárák szállonganának. Pedig csak por volt. A porsíkságok állandóan vándorló, finom pora, amely testetlenül száll a sivatag felett, még teljes szélcsendben is. Hiszen maga Dahut, az ősi korok konok szelleme testesül meg benne. A térkapu és kősorok vidéke már Dahut birodalma volt. Körös-körül hallgatott a síkság, csak a porfelhők szálltak halk, alig hallható nesze-zéssel. A parlagvidék nomádjai szerint ilyenkor maga Dahut lebeg áttetsző portestével a menetelő harcosok és a tábor-tüzek körül, leskelődik az áldozataira, és erőt gyűjt. Azután, mikor nekiindul, fátyolszerű vonulásával karavánokat temet be - legalábbis a nomádok szerint, akik állítólag megérzik a közeledését és csirkét áldoznak neki.
N e m álltak meg még a harmadik nap hajnalán sem. Rashad előtt, balra keskeny vállú, kölyökképű fiú botlado-zott. Az ütem kezdett felbomlani és balfelől hosszú léptekkel közeledett egy korbácsot suhogtató quarro. Vége - gondolta a vadork — ha most lesújtanak rá, nem áll fel, soha többé.
Erre gondolhatott a Rashad balján lépdelő széles vállú, szalmaszőke északi is, mert amikor a korbács fenyegetően a
magasba kígyózott, hirtelen egy hosszút lépett előre, a tán-torgó fiú felé. Az ujjnyi széles bőrszíj így az ő vállába mart.
- Sezro! - üvöltötte az altiszt. Aztán leengedte a korbá-csot, végigmérte a néma északit, és a hirtelen felnéző kölyköt. A suhanc egy pillanatra farkasszemet nézett a Korbácsossal - és mindent megértett. Kihúzta magát és kiegyenesítette
lép-teit, vonásai rémisztő maszkká dermedtek. Lerítt róla, hogy tisztában van vele: már az életéért menetel.
A quarro még egyszer a végigmérte a tagbaszakadt északi férfit. Alig észrevehetően, hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
De nem ütött többet.
Afájdalom nem számolja a napokat. Menetelés, össze-szorított fogú, éhező gyötrelem, egybemosódott nappal és éjszaka. Sokan tántorgó, dadogó eszelősök voltak már, mikor egy alkonyaton megérkeztek a porpusztaság erődjébe.
Kevesen hitték, hogy a dolgok még fordulhatnak rosz-szabbra is.
A Yankaraon Szürke Vezére egy keskeny gyilokjárón állva figyelte a légió évszázados rítusát - az újoncok éppen megszűntek önálló, gondolkodó lények lenni.
Shan Haurant, a Szürke Vezért, a tapasztalat tanította meg arra, hogy az első benyomás igenis számít. A veterán légiós újabb egység felállítására kapott megbízatást, hiszen a számoknak helyre kell állmuk. Saját osztagát csak Csonka Quetonként emlegették a Pentádban, mert ötödik társuk elvesztése után nem fogadtak új claort maguk közé. Egy négy fős queton maga az önellentmondás: a Pentád urai ezért a Csonka Queton veteránjait visszavonták a harcmezőről és az újoncok kiképzésére rendelték.
kellett megteremtenie - ehhez kapott négyszer százegy újon-cot, hogy egy újabb diecatort, négyszer ötös osztagot és Egyet kovácsoljon belőlük - ami sosem ment vér, fájdalom és halál nélkül. Neki ez a százegy jutott, akik most érkeznek...
Odalent felcsattantak az első parancsszavak. Ugyanazok a szavak, minden esztendőben.
- Holmi marad! Semmi nem kell, ami abban van! A ruhádat el is felejtheted! Ezentúl a Yankaraon gondoskodik a ruháról. - Noha odalent az altiszt torkaszakadtából üvöltött, legtöbben csak értetlenül meredtek rá: újoncok közül sokan nem ismerték az alsó toroni dialektust, a Yankaraon hivatalos nyelvét. A tétován toporgok persze hamar behatóbb ismeret-séget kötöttek a bakancsok hegyesebbik végével és a gonosz kinézetű, bőrrel bevont bikacsökökkel. A Yankaraon filozó-fiája szerint a belépéskor nem követelmény a toroni köznyelv ismerete - az újonc úgyis hamar elsajátítja, a maga kárán.
A quarrok elvették és elégették a ruhákat, majd maró szagú, féregölő folyadékkal teli kádba parancsolták az újon-cokat. Ezután kopaszra nyírták és beretválták valamennyit. Az évszázados gyakorlat meggátolta a tetvesedést és
min-denkit egyenlővé tett. Kopaszon, mezítelenül egyformán nyomorultul festett a kalandkereső erioni széplélek és a bitó árnyéka alól menekülő aszisz útonálló. A szomszéd sátornál ellenőrizték a bal vállukra tetovált elnagyolt, fekete vonalat: a sezro, az ágyékkötő írásjelét. Megkapták új „egyenruháju-kat" is, egy barna, viaszosvászon ágyékkötőt. Mindezt ordítva elharsogott, toroni parancsszavakkal, sűrűn zuhogó ütlegek-kel és rúgásokkal.
- Sezro, vagyis ágyékkötő! Ez a ruhátok: mostantól ez a nevetek is! Sezro! - üvöltötte a ruhákat osztó altiszt, miköz-ben arcukba vágta a két láb hosszú, durva vásznat.
A sarokbástya gyilokjáróján álló Szürke Vezér karba font kézzel szemlélte a jelenetet. Legalább egyetlen egyszer látni akarta még a valódi arcukat. Az ártatlanság arcát, amit
örökre elveszítenek. A legtöbbje elpusztul, de öt év után a túlélők sem lesznek már azok, akik voltak. Százegy senki. A Sziklaverem peremén álló ősz veterán - akit társai egyszerűen csak Vezérként emlegettek - kíváncsi volt, melyik lehet az az öt, amely öt év múlva méltóvá válik a claorok váll fölé tetovált aranyszín kardjára.
És a szabadságra. Mert a claorok már szabadok voltak, ismét.
- Következő ! - harsant a kiáltás és sokan hüledezve néztek össze, mikor szálegyenes tartású, higgadt férfi lépett az elké-pedt borbélyok elé. Vonásai, mozdulatai daerimi nemesről árulkodtak. Daerim volt a Pentád legszabadabb városa: arisz-tokratái még adtak afféle hívságokra, mint tartás és becsület - a másik négy város nem kevéssé utálta is ezért Daerim nemeseit. A két quarro megragadta klasszikus arcélű férfit és durván lenyomta a zsámolyként szolgáló, kivágott farönkre.
- Egy kis igazítást kérek és borotválást - kacsintott a férfi, akinek kiejtésén megérzett az ősök erv anyanyelve. Az utolsó pillanatban kapta félre a fejét. A balján álló őr ökle elzúgott a homloka előtt és a másik quarro mellkasán csattant. Senki nem nevetett: közönyösen nézték ahogyan a két felbőszült borbély egyesült erővel esik a tréfás ficsúrnak. A nemes a hátára fordult, hogy védje a veséit, összehúzta magát, arcát alkarjai mögé rejtette. A quarrok hamar feladták, hiszen egy valamirevaló harcos nem sok örömét leli az efféle ütlege-lésben. A daerimi feltápászkodott, megtörölte vérző ajkait. Toporgó, döbbent társaira kacsintott és kipréselt magából egy félszeg vigyort. Némán intett a borbélynak.
A Szürke Vezér elégedetten bólintott. A sezro nem ijedt meg az árnyékától, ráadásul a lehető legjobban fogadta a bün-tetést: zsebrevágta, mintha mi sem történt volna. Ha nem így tesz, csúfos véget ér, mert akkor a büntetés folytatódik, egyre kíméletlenebbül. A bocskoros, egyenruhás quarrok bal vállán az ágyékkötő fekete vízszintesét áthúzó szürke, függőleges
keresztcsík voltaképpen egy bocskort jelölt, akárcsak maga a quarro szó a köztoroni nyelvjárásban. A tetoválás azt jelen-tette, hogy túlélték ugyan a gyötrelmek legelső évét, a Vas Idejét, de még nem győztek az ötödik évben esedékes Avatás Rítusán. A quarrok még nem voltak méltók a valódi légió-sok, a claorok aranyszínű kard-jelére. Sokan hiába vártak rá: afféle fél-légiósok maradtak egész hátralevő életükben, ami a Yankaraonban általában igen rövid időt jelentett.
Na, egy halálra szánt! A Szürke Vezér komoran mére-gette a sorból előlépő magas, széles vállú fiút. A fiatalem-ber napbarnította bőre alatt szíjas izmok rajzolódtak ki, de meghunyászkodó tartása, riadtan csapongó tekintete láttán a Szürke Vezér rosszallóan csóválta a fejét. Ezt a fiút nagyon megtörte valami. Vajon mi elől menekül? Aztán, mikor megpil-lantotta a tetoválást a szív felett - a Próféta szektájának a jelét - mindent megértett. Nem ő az egyetlen, aki a yankari zsoldoslégióba menekül a Szent Vérkenet Embere elől. A legtöbben persze hamar elhullanak, hiszen ha a lélek
meg-roppant, a test sem bírja soká. Elbeszélgetnék egyszer azzal a Prófétával, tűnődött a Szürke Vezér, észre sem véve, hogy jobbja ökölbe szorul. A mezítelen, didergő alakok egymás után léptek a borbély ollója elé és a veterán tiszt egyre komo-rabbá vált.
Miféle újoncok ezek? Egy büdös, sötétszőrű vadork, Morgena süllyessze el! Nagyobb agyarakkal, és kevesebb ésszel, mint egy vadkan. Alig várja, hogy valakinek átharaphassa a torkát. Amilyen szerencsém lesz, ez húzza majd a legtovább.
Ez meg egy sötét tekintetű gazember. Múlt hónapban még vasalt bunkóval a kézben lapult az út menti fák mögött. Na és a következő? Egy tejfelesszájú kisfiú. Ráadásul úgy fest, mint akin végigment egy hadocha, az aszisz seregbontó hadiszekér. Hogy fogja ez cipelni a bőröszvért? Kiterül az első héten.
Csak váljatok, ha a Kőkezű meglátja ez a hordát - csóválta fejét egyre komorabban a Szürke Vezér.
Szögletes vállak, kérges tenyér, három hiányzó ujj. Favágó. Egy favágónk már van a quarrok között. Miért nem marad-nak ezek az erdőben? Sebaj, legalább a fejszét jól forgatja majd - mérte végig a Szürke Vezér a következő, szakállas férfit. A mögötte tornyosuló, vállig érő hajú, ifjú óriás láttán magasba szaladt a szemöldöke. Egy korg? Mi a poklot keres ez a légióban? Igaz, inkább egy barbár, mint mellette az a cingár csirkefogó, a művészien hosszú ujjaival, sunyi tekintetével. Fejemet rá, hogy a kártyapartnerei elől menekül.
A fogát csikorgató Szürke Vezér legszívesebben alaposan berúgott volna. Még hogy légiósok! Csupasz seggű gyerekek, cégéres banditák, barbárok, hamiskártyások és félállatok! Ebből a százegyből faragjunk olyan kardforgatókat, melyek öt év múlva egyenként a világ tíz másik harcosával érnek fel? A Kőkezű kilép a kötelékből, Ikerpenge pedig a kardjába dől,
ha ezeket meglátja!
A
kopaszra borotvált, megbélyegzett, didergőújonco-k a t - a sezro sosem fáziújonco-k, csaújonco-k érzi a hideget - e z u t á n
csoportokban a sziklaaréna falához terelték. Rashad éppen egy pihés állú kölyköt bámult, mikor óvatlanul keresz-tezte a vastag ajkú aszisz quarro útját.
A lapockái közé robbanó érkező rúgás leterítette: az udvar kavicsai lenyúzták a bőrét, de nem pattant fel. A csizma vasa-lásából megérezte, ki áll a háta mögött.
Korbácsos Dsohar volt a zömök, vörös arcú aszisz quarro, aki a menetet vezette. Rashad hason fekve maradt, nem mozdult. Vére forrón dobolt a halántékán, agyarai összecsi-kordultak az elfojtott vágytól, hogy felpattanjon és elharapja a bikanyakú quarro torkát - de nem tette. Élni akart. Még.
- Felkelni! - hörögte az aszisz. Mikor Rashad engedelmes-kedett, a bocskoros ismét hagyma és pálinkabűzt ordított az arcába.
- T u d o d , miért kaptad? - a néma fejrázásra a zömök aszisz felröhögött. - Mer' állatoknak semmi keresnivalójuk itt! Elsők között döglesz majd, rühös ork!
Meglátjuk, gondolta Rashad, de nem válaszolt: maga elé nézett, vérző, rezzenetlen arccal. Az aszisz quarro végül ismét felröhögött és sarkon fordult. A vadork csak ekkor engedte ki görcsbe szoruló ökleit.
A kör alakú aréna mentén nem talált helyet, ahol magá-ban elvackolhatott volna. A fal mentén farakások sorakoztak, megértetve az újoncokkal, hogy az éjszakát a szabad ég alatt töltik. Ujabb próbatétel. A féregrágta takarók, földbe vájt, hevenyészett fekhelyek láttán a vadork megértette, hogy eztán az egész élete próbatétel lesz. Csak ötre van szükség a százegyből.
Minden farakás körül már vagy féltucatnyian szorgos-kodtak és vicsorogva, öklüket rázva űzték el a vadorkot: a Harmadik Százegyben sem szívelhették az emberállatokat. Rashad végül a legészakibb, leghuzatosabb zugban, közvetle-nül a latrina mellett talált egy foghíjas csoportot, mely nem fordított neki hátat. Egy új falka?
Az utolsó máglya körül csak hárman kuporogtak. Rashad szétvetett lábakkal állt meg felettük és ádáz vicsorral viszo-nozta a fürkésző pillantásokat: az ember sosem tudhatja. A leendő hálótársak cseppet sem voltak ínyére. A keskeny vállú, dzsadforma kölyök, aki kis híján felbukott a mene-telésen - a vadork megvetően köpött - egy szikár, tetőtől talpig tetovált férfi, akinek bőrrajzai hergolira vallottak... és a shadoni csuhás!
- Aki sezronak nevez, szájon verem. Dahuti nevem Bugadaj, Kígyóvadász. Ti így fogtok szólítani - kezdte bőszen és súlypontját hátra helyezve, leeresztett ökleit csípője mel-lett lóbálva várt. Senki nem tiltakozott.
- Ezzel megvolnánk. A vezér én leszek. Te pedig szerzetes, vigyázz a bőrödre! Harag mozog a gyomromban, ha csak rád
nézek. - Ismét kivicsorította agyarait és már-már nekiment a Arbónak, mikor ismerős szag csapta meg az orrát. Ismerős volt
a hirtelen felbukkanó hosszú árnyék is a sajátja mellett. Jobbján Flammeo, az ordani állt.
Az alkonyat hideg volt és száraz, mert a porpusztaság közepén álló kiképző erőd már messzebb esett a tengerparttól. Hideg, már-már sivatagi éjszaka volt. Noha felváltva táplálták a tüzet, a hasábok hamar leég-tek: egyetlen csoport sem kapott annyi fát, hogy kitartson reggelig. Az utolsó zsarátnokon pislákoltak már a lángok és a száraz éj hidege a féregrágta takarókon át a csontig hatolt. Sokan felébredtek, és hiába próbáltak ismét elaludni: szinte nyüszítettek a hidegben. A vastag, csillagderengésű homály-ban Rashad melléhez szorította térdeit. Reggelre mi leszünk a világ legkeményebb katonái, gondolta dideregve, csontig fogunk fagyni. Mikor meglátta, hogy az ordani tűzmágus is forgolódik, rámordult.
- Imádkozhatnál valami tüzet a kígyóuradtól!
- Elveszítettem a Láng hatalmát, mióta hátat fordítot-tam Ordannak. Nem vagyok már tűzvarázsló csak egy... - Flammeo fogai összekoccantak a hidegtől. Az egykori
tűzidéző felhúzott térdekkel a vadork mellé telepedett. Hosszú ideig nem szólt egyikük sem, végül Rashad megkö-szörülte a torkát.
- Mit keresel itt? - tette fel a kérdést, mely azóta fúrta az oldalát, mióta megpillantotta Flammeo árnyát a sajátja mellett.
- Élet-adósság - mormolta az egykori tűzvarázsló leszegett fejjel. Gyorsan, rövid mondatokkal beszélt, mint aki szégye-nét vallja. - Igen, kiszabadítottam Cyrgaant. Eljutottunk a kikötőig, a hármas mólónál azonban a megígért bárka és Nyrd
helyett az Alcarai Vadásztestvérek vártak ránk. Csapda volt. Felrohantunk a legközelebbi, éppen kifutni készülő gályára - Flammeo elkeseredetten vállat vont. - az pedig egy
rabszol-gahajó volt.
- Elfogtak? - mordult Rashad vöröslő ínnyel. Az egykori tűzvarázsló a fejét csóválta.
- Átvetődtem a palánkon és kiúsztam a partra. De Cyrgaan ott maradt.
- Miért nem perzselted fel őket? - firtatta a vadork. Flammeo ajka halovány, keskeny vonallá préselődött ahogy némán a csillagfényes égboltra meredt. Végül lehorgasztotta a fejét, suttogó válaszát alig lehetett hallani.
- Mondtam már. Semmi hatalmam nincs a láng felett. - Akkor hogyan menekültél meg? - Rashad nem tágított. - Hatan beértek a parton. Kettőt levágtam, de a másik négy sarokba szorított. Ott vesztem volna, ha hirtelen nem bukkan fel egy yankari veterán. Szíjas izomzatú, aranytetová-lású légiós volt, egy igazi claor. A Szürke Vezér. Először csak el akarta zavarni a Vadásztestvéreket... azután, mikor nem tágítottak, kardélre hányta valamennyit, közben régi toroni bölcsességeket idézett. Utána pedig, az életemért cserébe sza-vamat vette, hogy még aznap jelentkezem a Yankaraonba.
- És te megtetted. Önként - a vadork hitetlenkedve mérte végig az ordanit. Flammeo megvonta a vállát; az elkeseredett mozdulat sokat megmagyarázott. Rashad a tűzvarázsló felé fordult.
- A Fakó Zarándok szerint aki az istenekkel paktál, nem választhatja meg a sorsát. Néha viszont úgy érzem, egyáltalán nincs választásunk.
Flammeo tűnődve ingatta a fejét.
- Azt mondják, a Yankaraont csak úgy élheti túl az ember, ha erősebben ragaszkodik az élethez, mint körötte bárki más. Ha az akarata erősebb, mint a quarroké, akik holtan akarják látni... - hirtelen elhallgatott.
Dulakodás, fojtott kiáltások, tompán zuhanó ütések zaja hallatszott bal felől. Rashad teste megfeszült és feltérdelt az ordani is. Három árnyék magasodott föléjük: megtermett férfiak.
- Az ivóvizet és a takarókat! - parancsolta a legköze-lebb álló, akinek elnyújtott magánhangzói alcarai születést sejtettek. Rashad maga alá húzta a lábait, míg Flammeo dadogva válaszolni próbált. Rashad dühösen felhúzta az ínyét: az emberek néha túlzott jelentőséget tulajdonítanak a szavaknak.
A vadork inkább ütött.
A férfi jobb felé csusszanva ellépett a balkezes, csapott ütés elől, de az előre vetődő ork nem bánta: közel mázsányi súlyát beleadva így éppen a gyomrába fejelt. A gazember hörrenve, zsákként terült el - de két társa azonnal visszatámadt. A zsákmányolt fahasábokkal sújtottak le az emberállat hátára,
tarkójára. Rashad térdeit melléhez húzva próbált a hátára hengeredni, hogy a veséit is védhesse a rúgásoktól, mikor valami tompán csattant és egy pillanatra abbamaradtak az ütlegek. Csak egy pillanatra, de Rashadnak, a ragadozók gyermekének nem is volt szüksége többre. Amikor egy izmos boka dübbent előtte a földre, kaffanva harapta át az inat.
Hárman közeledtek még a sötétben és a vadork megér-tette: nem lesz már ideje felállni - talán soha többé. A soha azonban viszonylagos fogalom egy élethalálharcban. Karcsú alak takarta el a csillagok fényét: Arbo, az egykori szerzetes: ököllel, könyökkel tört utat. Amikor utána eredtek, mezít-lábas talpa könnyedén csusszant a homokon. Guggolásba ereszkedve, kinyújtott bal lábával körbekaszálva, pörögve sodorta el a támadók bokáját - arról pedig már Flammeo gon-doskodott, hogy az elzuhanók ne álljanak fel többé. Ismét a tompa csattanás. Az utolsó támadó úgy torpant meg, mintha kőfalba rohant volna - ami voltaképpeni igaz is volt: öklöm-nyi kődarab zúzta be a homlokát. Rashad hátra sandított.
A Kölyök volt az: tépetten, zihálva vicsorgott a szakado-zott takarók és a szertehulló tűzifa utolsó hasábjai felett.
Egyedül. Körös-körül sebesült, menekülő alcaraiak. Rashad elvigyorodott. Egy falka vagyunk.
Qwakka szívós, erőteljes fenevad, mely az embert szol-gálta egykoron. Rozsdavörös szőrű, párját ritkítóan szí-vós kutyaféle. A füves puszták fáradhatatlan, falkában vadászó ragadozóját egykor őrző és harci ebként tenyésztették az ősi Cranta urai. Amikor a máguskirályok birodalmát elso-dorta az idő, a qwakkák elvadultak, és elterjedtek az egész kontinensen. Izmos, tömött bundájú, életerős ragadozókként rettegték őket északon és a Délvidéken egyaránt.
Embergyűlöletük legendás volt.
Rashad érezte meg először a szagukat a Sziklaverem fölé óvakodó hideg, fakó hajnalban. Azután az éles fülű vadork meghallotta a kaffogást is: egy egész hordára való éhes fenevad acsargását, valahol a távolban. Mégsem szólt, csak figyelt.
Lassan ébredeztek a hidegtől és kényelmetlen alvástól elgyötört sezrok. Némán meredtek felfelé, a Sziklaverem körül futó párkányra, ahol quarrok bukkantak fel a haj-nal első fényeinél. A magasból bőrszíjas fapajzsokat és az alkarhosszú bunkósbotokat hajítottak le csattanva, azután az arénára a várakozás csendje telepedett. A vadork rosszat sejtett. Az ordani mögé lépett és halkan megszólította, hogy ne hallja más.
- Az arénavermekben qwakkák vannak, falkában. A csaholásból ítélve napok óta nem ettek - Flammeonak
nem maradt ideje a válaszra. A magasban, a Sziklaverem páholysorában kiáltás harsant. A Szürke Vezér emelkedett szólásra. Fejjel magasodott katonatársai fölé, hangja betöl-tötte az óriás arénát.
- Százegy senkit látok. Halni jöttek a legtöbben: még a Vas Ideje alatt elpusztulnak, végeznek magukkal, vagy szökni pró-bálnak. Lesznek majd, akik quarrok, bocskorosok maradnak egy életen át. De öt túléli a Vas idejét és a négy év szolgálatot. Azokból valódi légiós lesz. Egyetlen ötfős queton: több nem is
kell - végigmérte a százegy döbbent újoncot.
- Minden lánc csak olyan erős, mint a leggyengébb szeme. Egy yankari queton támadó ékében nincsenek már gyengék. Ez az első próbátok - a claor összehúzott szemmel méregette a Sziklaverem mélyén összeverődő sezrokat, majd hátat for-dított és az üresen árválkodó üléssorok között elindult fel, a közeli bástya felé. Halkan suttogta, hogy nem értette más. - az összetartásé.
A sezro elvesztése nem saját veszteség: a névtelenek idegen országok szülöttei mind. Az ágyékkötősök kiképzése már a kezdetektől olyan kemény, hogy az arany tető válást kiharcoló túlélőkre az életét bízhassa akárki, akármikor. A Vas Idejét átvészelő senkik idővel félelmetes nevet
szerez-nek - ha megérik.
Ez lesz az első lecke a túlélésből.
Az arénában már mindenki pajzsot és alkarhosszú fabun-kót markolt. A tömegből hirtelen előre lépett a széles vállú férfi, aki menetelés közben felfogta a Kölyöknek szánt csapást. Szembefordult a sokasággal és felemelte a hangját.
- Ma sokan meghalnak, ha elveszítjük a fejünket. A vadork nagyot nyelt. A qwakkák szaga megvadította: felhúzott ínnyel vicsorgott, tarkóján égnek meredt a szőr. A kapukon túl őrjöngő falka felébresztette benne az orkok
farkastermészetét. A sápadtan toporgó újoncok tömegében az ősi gyűlölettől reszkető Rashad volt az egyetlen, aki nem félt.
Meg a széles vállú északi zsoldos.
- Kiéheztetett qwakkák, falkában. Ha körbefognak, széttép-nek. .. de egyetlen bunkócsapás a fejre, végez velük - a harcos végigmérte a sezrok tömegét és intett. - balkezesek arra!
- És ha nem? - csattant fel Rashad balján egy termetes, borostás állú alcarai. Durva állát harciasan előre szegte. - ki vagy te északi fattyú, hogy itt parancsolgatsz?
Flammeo jelezni akart Rashadnak, de az megelőzte és bun-kójával hátulról a fickó térdhajlatába vágott. A következő pillanatban vér frecskelt: a vadork kiharapott egy darabot a megroggyanó férfi csuklyásizmából. Elgondolkodva rágta a húst az iszonyat csendjében - az alcaraiban a szagáról felis-merte az egyik éjszakai támadót - majd kiköpte. A veterán zsoldos mellé állt és lassan az újoncok felé fordult. Nem kellett megismételni a parancsot.
- Tudom, mit beszélek. Dwoon zsoldoskatona voltam - a széles vállú északi suttogott, de hangja sikolyéles volt, nyakán kéken lüktetett egy ér. Lehajtotta fejét, mint aki titkát vallja. - és ezt nem mondom többet.
A tömeg morgott, tolakodott, de engedelmesen felsorako-zott, ahogy a dwoon zsoldos parancsolta.
- Ha valaki elesik, mögüle az egyik helyébe lép, a másik hátra rántja a testet! Nem akarok egyetlen halottat sem! Ezek csak kutyák. Mutassátok meg, hogy ezévben férfiak jöttek a Yankaraonba!
A Szürke Vezér ebben a pillanatban jutott fel a lépcsősor tetejére. Hátra sem nézve felemelte jobbját. A jelre valahol a mélyben, az aréna rácsos kapuin túl fém csikordult és felerősödött a csaholás. A claor leengedte a kezét. Csak ezután fordult meg.
Odalent az ék egészen a Sziklaverem túlsó faláig hátrált. Az ék csúcsán négyen álltak: Arbo, Rashad, Flammeo meg
a dwoon.
- Pajzsot a pajzshoz! Csak akkora rést, hogy közte lesújt-hass! - sziszegte a harcos.
Csikorogva emelkedett a hullórács és a következő pilla-natban hörögve-kaffogva zúdult az arénába az ezer agyarú, vérszomjas, vörhenyes tenger. Qwakkák, kiéhezett, beesett horpaszú vadkutyák.
Egyszer eljön a pillanat, amely megtöri az embert. Vagy megváltoztatja, örökre.
Az újoncok, mintha parancsra tennék, egymásnak támasz-tották pajzsaikat. Balfelől a balkezesek, ahogyan a zsoldos parancsolta. Egyszerre görnyedtek a térdek, csaknem egy-szerre emelkedtek a pajzsok is. Megvetették a lábukat, mert már nem volt már hova hátrálni. Vagy száz arc fordult a dwoon és a jobbján álló Flammeo felé. Az ordani tudta, hogy hiába is próbálná leplezni lábai reszketését. Próbált erőt meríteni a zsoldos komor elszántságából és a jobbján acsargó, szúrós szagú vadork dühéből.
— Pajzsot pajzshoz! - a szavak csikorogtak a dwoon harcos fogai között.
...és elborította őket a falka.
Flammeot elragadta a sarokba szorított vadállat dühe: ösz-tönösen sújtott le az élen rohanó, elsőként ugró vezérhímre. Túl korán. A husáng a földön csattant és a tátott pofájú vezér a lesújtó kéz alkarjába mart - volna, ha állkapcsát nem zúzza szét a dwoon visszakezes csapása. A következőt Rashad tartóztatta fel: egyszerűen a pofájába nyomta a pajzsot és a lendülettől hanyatt zuhanó qwakka véknyába tiport. Teljes mázsányi súlyával.
Balfelől megingott a pajzsfal. Valaki elzuhant, arcukba, hajukba vér permetezett. Három vadkutya is berontott a résen. Gyilkos küzdelem kezdődött az ezer agyarú, kaffogó áradat ellen. A falka morgott és kúszott, ugrott és harapott, megrészegülve a vérszagtól.
- Zárd a falat! - üvöltötte a dwoon.
A Kölyök volt a legközelebb. Az első csapással meghőkölésre késztette a legközelebbit, de a második vad-kutya a husángra harapott és lerántotta. A harmadik pedig a fiúra vetette magát.
Senki sem látta, hogyan - és mikor - került át Rashad a túloldalra. Csak a fojtott morranást hallották, ahogy a súlyos,
sötét test a qwakkák közé vágódik. Pajzsával feltartotta az első, ugrani készülő fenevadat. Jobbjának bunkócsapásával kiloccsantotta a második agyvelejét... és a hirtelen megnyíló résen előreszökkenve lehajolt és átharapta a Kölyköt marcan-goló harmadik qwakka nyakszirtjét.
Felegyenesedett, fogai között a negyedmázsás vadkutyával, és a vörös fenevadak meghátráltak. Rashad egy fejmozdulat-tal elhajította a dögöt és torkából olyan erővel szakadt fel a farkasősök viadalra hívó üvöltése, hogy még tulajdon társai is hátrahőköltek.
Csendbe fagyott a rettegés.
- Harcolni, kurafiak! - zihálta elfúlva a dwoon zsoldos. Egy pillanatra mindkét oldal megtorpant. Aztán ismét a dwoon üvöltését hallották.
- Lesújt! - és az emberek önkéntelenül engedelmeskedtek. Csaknem egyszerre lendültek a karok, és a qwakkák meg-hátráltak a zuhogó husángok fala elől. Azután kisvártatva, ismét:
- Lesújt! - és megint. - Lesújt!
A qwakka szívós, erőteljes fenevad, mely az embert szol-gálta egykoron... és elteltek bár azóta évezredek, nem tudja feledni az időket, mikor félte még az ember hatalmát. Most pedig egy századnyi ember mozdult egyetlen akaratra, konok, pusztító haraggal. Az emberhorda élén pedig egy véres agyarú vadork bömbölt kihívón, tekintetében a Farkas veszett dühe acsargott. És zuhogtak és ismét csak zuhogtak, egyszerre a husángok.
- Lesújt!
Gerincek, állkapcsok, koponyák törtek, ahogy a pajzsfal megindult. És a falka meghátrált.
A lépcsősor tetején álló Szürke Vezér tágra nyílt szem-mel csóválta a fejét. Morgena szent árnyára! Hiszen még csak újoncok!
Lábdobogás zavarta meg gondolatait és lobogó, sárga-fekete köpönyeg: a Yankari Tanács futára. A Szürke Vezér elkomorodott.
- Parancs a Huszonegyektől, uram!
A futár - maga is toroni félvér - születése és posztja jogán azon kevesek közé tartozott, akik köszöntés és engedély nél-kül megszólíthattak egy yankari veteránt. Amikor azonban a Vezér megfordult és rátekintett, a másik kezét tördelve hőkölt vissza, mint aki azonnal és szívből megbánta arcátlanságát.
A claor szó nélkül tépte ki a futár kezéből a Tanács üze-netét. Mielőtt olvasni kezdett volna, válla felett visszapillan-tott, hogy emlékezetébe vésse odalent azt a négyet a pajzsfal csúcsán. A kőarcú szerzetesfélét, a vérbe borult szemmel vezénylő északit, a lángtetoválásos ordanit és a véres pofá-val üvöltő emberállatot. A vadork hirtelen felnézett és egy pillanatra összevillant a szemük. A Vezér szinte hallotta az emberállat gondolatait.
Százegyből öt, üzente a vadork tekintete. Lehet, hogy a többiek megdöglenek mind, de én látni fogom, Szürke Vezér. Mert ha csak egyetlen túlélő lesz, az én leszek.
Yankart az alabástromtornyok városaként is emlegetik, mert a Kitaszított Családok Csillagnegyedében huszon-egy karcsú, hószín torony döf dárdaként az ég felé. A huszonkettediket, mind közül a legnagyobbat egyetlen Ház
sem uralja. Az a Tanácstorony.
Kívülről fehéren szikrázó karcsú tű, buzogányforma bás-tyafélével a csúcsán - száz láb magasan. Belülről azonban egyetlen, önmagában kanyargó lépcsősor a hengeres falak között és konok, titkait őrző homály.
dobogó szorongástól. Nyílt harcban, fegyverrel a kézben nem félt senkitől - a Yankari Huszonegy parancsa azonban arc-talan, kivédhetetelen fenyegetést jelentett. Senki és semmi volt a Házak nagyjai előtt. Kyria borostyán történetének zár-ványa vagyunk - nyugtatta magát a Daiquis Ház mágusának hírhedté vált mondásával.
A végtelen hosszúnak tűnő csigalépcső végül egy alig két lépésnyi átmérőjű, keskeny emelvénybe torkollt. A kerek márványlap lebegni látszott a száz lábnyi, fekete mélység felett, végképp megfosztva a Vezért a szilárd talaj biztonsá-gától - hiszen épp erre szolgált.
Felnézni nem mert. Tudta, még feljebb, kővetésnyi magasságban balkonok sorakoznak körívben: a Huszonegy Ház páholya. Született toroniként tisztában volt a teraszok felosztásával is: öten vannak a Kivárok Házai. Ők nemrég érkeztek és reménykednek még, hogy százegy év múltán visz-szakerülhetnek a Császárság aranyló egei alá. A legtöbbjük csalódni fog persze. A Renegátok Házai például már nem is számoltak a visszatérés reményével. Az elmúlt évszázadok alatt a két Renegát Ház számtalanszor átgondolhatta a Császár iránti hűséget.
Ami a hűséget illeti, a rossz nyelvek szerint a Renegátoknak már semmi nem volt szent saját Házuk érdekein túl.
Az Építők titkolózó, kilenc Házat tömörítő szövetsége Yankar felvirágoztatását tűzte zászlajára. Állítólag. A
leg-nagyobb tömörülést alkották a Tanácsban: szavazás esetén mindössze két másik Ház támogatására volt szükségük a többséghez - amit szinte sosem kaptak meg. A Kivárok legtöbbször semleges álláspontot képviseltek, akárcsak a mindenkivel dacoló Renegátok. A Tharr-követő Kimérák két Háza pedig az Építők fő ellenfelének számított csakúgy, mint a Tűzhívók: három olyan család, melyet a Tűzkobra iránti túlzott elkötelezettsége miatt vetett ki kebléről a Birodalom.
Kényes és törékeny volt az egyensúly - titkos szövetsé-gek és színfalak mögött dúló véres háborúk következmé-nyei öltöttek formát a Tanács egy-egy döntésében. Az öt érdekcsoport máskor, másutt könnyen egymás torkának ugrott volna, de a Csillagnegyedben, pontosabban a Tanács Tornyában a halálbüntetés terhével betartatott semlegesség szavatolta biztonságukat.
A semlegesség sarokköve pedig az a Yankari Zsoldoslégió volt, melyből minden Ház egy-egy diecator, vagyis huszon-egyes egység felett parancsnokolhatott. Az egységeket alkotó huszonegy-huszonegy claor a legjobb harcos volt egész Északon, ráadásul a Yankaraon belső törvényei szerint sosem támadhatott légióstársára.
A törékeny béke évszázadokon át biztosította a belső egyensúlyt - a külső támadás ellen egységbe fogott Yankaraon pedig könnyen elsöpörte az ellenséget. Bármikor, az utóbbi háromezer évben.
- Shan Hauran! - a hullámokban aládübörgő hangörvény aligha származhatott emberi torokból. A Szürke Vezér nagyot nyelt és leszegett fejjel, alázatosan bólintott.
Ezután jobbról, fentről érkezett a hang: a claornak a veséje is beleremegett.
-Emlékszünk az eseményekre, melyek feldúlták a város békéjét. Yankar legnagyobb khoórja megsemmisült a Kereskedőnegyedben, majd világok és idők között hasadt seb a Forrásnegyed völgyében, végül a Hiwithek bástyaerődje omlott össze. A tetteseket ismerjük: vezérük a Thairn Ház tömlöcében vár az ítéletre. A többit a Vadásztestvérek ejtet-ték volna tőrbe, de...
Hosszú csend. A Vezér nem is csodálkozott, mikor valaki más folytatta.
- ...az utolsó pillanatban a Yankaraonba menekültek. - Akkor új életük van. Nem kalandozók és nem bűnösök többé. Felettük a légió ítél - idézte a Szürke Vezér a
