Első kiadás
Írta: Benjamin Alire Sáenz A mű eredeti címe:
Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
A művet eredetileg kiadta:
Simon & Schuster Books For Young Readers, an imprint of Simon & Schuster Children s Publishing
Original English language edition copyright © 2012 by Benjamin Alire Sáenz
Published by arrangement with Simon & Schuster Books For Young Readers,
an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing. All rights reserved. Hungarian edition © 2015 by Könyvmolyképző Kiadó
Jacket design by Chloe Foglia
Jacket illustration of landscape and sky copyright © 2012 by Mark Brabant Hand-lettering and illustrations in sky copyright © 2012 by Sarah Jane Coleman
Fordította: Benedek Dorottya A szöveget gondozta: AncsaT
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769 ISBN 978 965 399 325 5
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Tóth Eszter, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy
MIÉRT MOSOLYGUNK? Miért nevetünk? Miért érezzük magunkat egyedül? Miért vagyunk szomorúak és zavarodottak? Miért olvasunk verseket? Miért sírunk egy festmény láttán? Miért forrong a szívünk, amikor szeretünk? Miért szégyenkezünk? Mi az a dolog a gyomrunk legmélyén, amit vágynak hívunk?
GYIK NYÁR ÉJJELEN ÚGY ALUDTAM EL, hogy abban reménykedtem, a világ más lesz, mire felébredek. Reggel, amikor kinyitottam a szememet, a világ ugyanolyan volt. Ledobtam magamról az ágyneműt, és csak feküdtem ott, miközben a hőség beomlott a nyitott ablakon.
A kezem a rádió gombjához nyúlt. Az Alone1 szólt. Francba, Alone, a
Heart nevű banda száma. Nem a kedvenc dalom. Nem a kedvenc
együttesem. Nem a kedvenc témám. „Nem is tudod, milyen régóta...”2
Tizenöt voltam. Unatkoztam.
Nyomorultul éreztem magam.
Felőlem a nap akár le is olvaszthatta volna az ég kékjét. Akkor az ég ugyanolyan nyomorult lett volna, mint én.
A DJ olyan idegesítően nyilvánvaló dolgokat harsogott, mint például „Itt a nyár! Odakint tombol a hőség!” Majd feltette azt a retró
Lone Ranger számot, amit reggelente szeretett lejátszani, mivel úgy gondolta, az a menő, ha erre ébred a világ. „Gyí, te, Silver!” Ki vette fel ezt a fickót? Az őrületbe kergetett. Gondolom, miközben a Tell Vilmos nyitányát hallgattuk, azt várta, hogy magunk elé képzeljük, ahogy Lone Ranger és Tonto keresztülvágtatnak a sivatagon. Talán valaki szólhatna a fickónak, hogy többségében már elmúltunk tízévesek. „Gyí, te, Silver!” Francba. Megint a DJ hangja harsogott a rádióban:
1 Jelentése: egyedül.
2 Idézet az Alone című számból.
Ébresztő, El Paso! Hétfő van, 1987. június tizenötödike! 1987! Elhiszitek ezt? És sok boldog szülinapot Waylon Jenningsnek,3
aki ma lett ötvenéves!
Waylon Jennings? Hiszen ez egy rock adó, a fenébe is! De aztán közbeszúrt valamit, ami halványan utalt rá, hogy azért talán neki is van agya. Elmesélte, hogy Waylon Jennings hogyan élte túl azt az 1959-es repülőgép-szerencsétlenséget, ami végzett Buddy Hollyval és Richie Valensszel4. Majd, mintegy a téma folytatásaként feltette a La Bamba feldolgozását a Los Lobostól.
La Bamba. Ezt már el tudtam viselni.
Csupasz lábammal kitapogattam a fapadlót. Miközben fejemet a zene ritmusára ráztam, azon tűnődtem, mi mehetett végbe Richie Valens fejében, mielőtt a gép könyörtelenül a földbe csapódott. Hé, Buddy! Vége
a zenének.
Hogy a zene ilyen hamar véget érjen. Hogy a zene akkor érjen véget, amikor még alig kezdődött el. Ez nagyon szomorú volt.
3 Volt amerikai énekes, dalszerző, színész.
IMENTEM A KONYHÁBA. Anyu épp az ebédet állította össze a katolikus hölgykoszorú találkozójára. Töltöttem magamnak egy pohár narancslevet.
Anyu rám mosolygott.
Nem kívánsz jó reggelt?
Még gondolkodom rajta – feleltem.
Nos, legalább már az ágyból kivonszoltad magad. Azon is sokat kellett gondolkodnom.
Mi ez a dolog a fiúkkal meg az alvással?
Jók vagyunk benne. – Ez megnevettette. – Különben sem aludtam. A La Bambát hallgattam.
Richie Valens – szinte suttogta. – Milyen szomorú! Pont, mint a te Patsy Cline-od.5
Bólintott. Olykor rajtakaptam, ahogy a Crazyt énekelte, és ilyenkor elmosolyodtam. És ő is elmosolyodott. Mintha lett volna egy közös titkunk. Anyunak szép hangja volt.
Repülőgép-szerencsétlenségek – suttogta anyu. Gondolom, inkább magának, mint nekem.
Lehet, hogy Richie Valens fiatalon halt meg, de tett is valamit. Mármint, tényleg tett valamit. Én? Én mit csináltam eddig?
Még van időd – válaszolta. – Rengeteg időd van. – Az örök
op-timista.
5 Volt amerikai énekesnő, aki szinten repülőgép-szerencsétlenségben vesztette
életét.
K
Hát, először is az embernek válnia kell valakivé – jegyeztem meg. Értetlenkedő pillantást vetett rám.
Tizenöt vagyok.
Tudom hány éves vagy.
A tizenöt évesek még nem valakik.
Anyu nevetett. Egy középiskolában tanított. Tudtam, hogy részben egyetért velem.
Szóval, mire fel ez az összejövetel? Megszervezzük az ételosztást.
Ételosztást?
Mindenkinek kell enni!
Anyu a szívén viselte a szegények sorsát. Egykor ő is közéjük tartozott. Úgy ismerte az éhséget, ahogy én sosem fogom.
Ja – feleltem. – Gondolom.
Talán segíthetnél nekünk.
Persze – válaszoltam. Utáltam önkénteskedni. Életem alapvető problémája az volt, hogy az tulajdonképpen valaki másnak az elképzelésein alapult.
Mit csinálsz ma? – Úgy hangzott, mint egy kihívás.
Beállok az egyik utcai bandába.
Ez nem vicces.
Mexikói vagyok. Nem ezt szoktuk tenni?
Nem vicces.
Nem vicces – ismételtem. Oké, nem vicces.
Erős késztetést éreztem, hogy elmenjek otthonról. Nem mintha lett volna hová mennem.
Amikor anyu áthívta a katolikus nőegyletbeli barátait, úgy éreztem, megfulladok. Nem is igazán arról volt szó, hogy mindegyik ötven felett volt – nem ez zavart. És nem is a megjegyzéseik, hogy lassan már férfi
leszek. Mármint, felismertem a süketelést. És ahogy süketeltek, azt kedves, ártalmatlan, szeretetteljes módon tették. Képes voltam kezelni az olyan jeleneteket, amikor megragadták a vállamat, és azt mondták: „Hadd nézzelek! Dejame ver. Ay que muchacho tan guapo. Te pareces a
tu papa6 Nem mintha lett volna rajtam bármi néznivaló. Csak én voltam.
És ja, tényleg úgy néztem ki, mint az apám. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy dolog lenne.
Ám amitől totál kikészültem az az volt, hogy az anyámnak több barátja volt, mint nekem. Ez mennyire szomorú már?
Úgy döntöttem, elmegyek úszni a Memorial Park uszodájába. Apró ötlet volt. De legalább az én ötletem.
Ahogy kifelé mentem az ajtón, anyu elvette a régi törülközőt, amit a vállamra vetettem, és kicserélte egy jobbra. Anyám világában léteztek bizonyos törülközőszabályok, amiket egyszerűen képtelen voltam felfogni. De a szabályok nem értek véget a törülközőknél.
A pólómra nézett.
Felismerem a helytelenítő pillantást, amikor találkozom vele. Mielőtt még rám szólt volna, hogy vegyem át, én is rávetettem az egyik sajátos pillantásomat.
Ez a kedvenc pólóm – mondtam.
Nem ez volt rajtad tegnap?
De – feleltem. – Carlos Santana van rajta.
Tudom, hogy ki az – biztosított.
Aputól kaptam a szülinapomra.
— Úgy emlékszem, nem tűntél túl lelkesnek, amikor kinyitottad apád
ajándékát.
Valami másra számítottam.
Másra?
Nem tudom. Valami másra. Egy póló a szülinapomra? – néztem anyura. – Azt hiszem, nem igazán értem őt.
Nem olyan komplikált ember, Ari. Nem beszél.
Néha, amikor az emberek beszélnek, nem mindig az igazat mondják.
Lehet – feleltem. – Mindegy, most már nagyon tetszik ez a póló.
Azt látom – mosolygott. Én is mosolyogtam.
Apu az első koncertjén szerezte.
Ott voltam. Emlékszem. Régi, ócska ruhadarab.
Szentimentális vagyok.
Persze hogy az vagy.
Anyu, nyár van.
Igen – erősítette meg –, tényleg nyár van.
Mások a szabályok – emlékeztettem.
Mások a szabályok – ismételte.
Imádtam a nyár másfajta szabályait. Anyu meg elviselte őket. Előrenyúlt és a hajamba túrt.
Ígérd meg, hogy holnap nem ezt veszed fel!
Oké – feleltem. – Ígérem. De csak ha megígéred, hogy nem rakod be a szárítóba.
Talán azt is hagyom, hogy te magad mosd ki. – Rám mosolygott. – Ne fulladj meg!
Visszamosolyogtam.
Ha mégis úgy történne, ne ajándékozd el a kutyámat!
Ez a kutya dolog csak vicc volt. Nem volt kutyánk.
Anyu értette a humoromat. Én is az övét. Ebben jók voltunk. Nem mintha ő olyan nagy rejtély lett volna. Ezt a dolgot teljesen megértettem, hogy miért szeretett bele apu. Azonban, hogy anyu miért szeretett bele
apuba, arra még mindig nem sikerült rájönnöm. Egyszer, amikor hat vagy hétéves lehettem, nagyon kibuktam az apámra, mert azt akartam, hogy játsszon velem, de ő olyan távolinak tűnt. Mintha ott sem lettem volna. Minden gyermeki haragomat összeszedve tettem fel anyunak a kérdést:
Hogy mehettél hozzá ehhez a fickóhoz?
Erre elmosolyodott és a hajamba túrt. Mindig ezt csinálta. Egyenesen a szemembe nézett és nyugodtan válaszolt:
Apád csodálatos ember volt. – Nem is gondolkodott rajta. Meg akartam kérdezni, mi lett mindazzal a csodával.
MIKOR KILÉPTEM A HŐSÉGBE, láttam, hogy még a gyíkok is okosabbak voltak, mint hogy idekint mászkáljanak. Még a madarak is alacsonyra rakták a fészkeiket. Az utca repedéseit kitöltő kátrányfoltok olvadoztak. Az ég sápadtkék színt öltött, és úgy tűnt, mintha mindenki elmenekült volna a városból és annak hőségéből. Vagy lehet, hogy mindenki meghalt, mint azokban a sci-fi filmekben, és én voltam az utolsó fiú a földön. Ám épp amikor ez a gondolat átfutott a fejemen, egy csapat környékbeli srác tekert el mellettem bringával, mire azt kívántam, bár tényleg én lennék az utolsó fiú a földön. Nevettek és hülyültek, úgy tűnt, jól érzik magukat. Egyikük rám kiáltott:
Hé, Mendoza! Csak nem a barátaiddal lógsz?
Legyintettem, mint aki nem húzza fel magát az ilyeneken, hahaha. Majd beintettem nekik.
Az egyik srác megállt, megfordult és körözni kezdett körülöttem a bicajával.
Mit mutattál az előbb? – kérdezte kihívó hangon.
Megint beintettem neki.
Közvetlenül előttem megállt a biciklijével, és megpróbálta bevetni a farkasszem trükköt.
Nem vált be. Ismertem a srácot. A testvére, Javier, egyszer megpróbált sarokba szorítani, mire behúztam neki. Ellenségek lettünk egy életre. Nem bántam meg. Ja, hát, engem nem nehéz felhúzni. Ezt elismerem.
A srác elővette az ijesztőnek szánt hangját. Mintha az hatott volna rám.
Te engem ne kóstolgass, Mendoza!
Megint beintettem neki és úgy tartottam oda a képéhez az ujjamat, mint valami fegyvert. Mire fogta magát, és eltekert a bringájával. Sok mindentől féltem – de az olyanoktól, mint ő, nem.
A legtöbb srác nem kötött belém. Még azok sem, akik csapatokban vonultak. Ismét elrobogtak mellettem a biciklijükön, mindenfélét kiabálva. Mind tizenhárom-tizennégy évesek voltak, és az jelentette nekik a szórakozást, ha olyanokba köthettek bele, mint én. Ahogy a hangjuk elhalt, elkezdtem sajnálni magam.
Az önsajnálat igazi művészet. Azt hiszem, egy részem kedvét lelte benne. Talán a családban betöltött szerepemhez lehetett valami köze. Igen, azt hiszem, ez is benne volt. Nem tudtam megbarátkozni a ténnyel, hogy álegyke voltam. Nem tudtam, hogy másként határozhatnám meg a helyzetemet. Anélkül voltam egyedüli gyerek, hogy igazából az lettem volna. Ami szívás volt.
Az ikrek, a nővéreim tizenkét évvel idősebbek nálam. Tizenkét év már egy örökkévalóság. Esküszöm, hogy az. És a közelükben mindig úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, egy játék baba, egy kísérleti alany, vagy egy kiskutya. Én tényleg bírom a kutyákat, de néha olyan érzésem volt, mintha nem lennék több a család kabalájánál. Így hívjuk spanyolul azt a kutyát, amelyik a család kis kedvence. Mascoto. Más néven kabala. Remek. Ari, a család kabalája.
A bátyám pedig tizenegy évvel idősebb nálam. Ő még elérhetetlenebb volt számomra, mint a nővéreim. Még a nevét sem ejthettem ki. Ki a fene beszél szívesen a testvéréről, aki börtönben ül? Anyu és apu biztosan nem. Ahogy a nővéreim sem. Talán a bátyám körüli hallgatás rám is hatással volt. Azt hiszem, így volt. A némaságtól bármelyik srác magányosnak érzi magát.
testvéreim születtek. A „küszködés” a szüleim kedvenc szava. Valamikor három gyerek és az egyetemi próbálkozások után, apu belépett a haditengerészethez. Aztán elment a háborúba.
A háború megváltoztatta.
Én akkor születtem, amikor hazajött.
Olykor úgy képzelem, hogy az apám tele van sebhelyekkel. A szí-vében. A fejében. Mindenütt. Nem könnyű egy olyan apa fiának lenni, aki megjárta a háborút. Amikor nyolcéves voltam, hallottam, ahogy anyu azt mondja Ophelia nagynénémnek a telefonban:
Nem hiszem, hogy a háború valaha is véget ér a számára. Később megkérdeztem Ophelia nénit, hogy ez tényleg így van-e.
Igen – felelte –, így igaz.
De miért nem hagyja békén a háború aput?
A lelkiismerete miatt – mondta.
Mi történt vele a háborúban?
Senki sem tudja.
Miért nem mondja el? Mert nem tudja.
Tehát így ment ez. Nyolcévesen semmit sem tudtam a háborúról. Azt sem tudtam, mi az a lelkiismeret. Csak azt tudtam, hogy apu néha szomorú. És én utáltam, amikor szomorú volt. Engem is elszomorított. Nem szerettem szomorú lenni.
Szóval egy olyan ember fia voltam, akiben tovább élt Vietnam. Ja, mindenféle tragikus okom megvolt rá, hogy sajnáljam magam. Az, hogy tizenöt voltam, nem segített. Néha úgy gondoltam, hogy tizenöt évesnek lenni a legnagyobb tragédia mindközül.
MIKOR ODAÉRTEM AZ USZODÁHOZ, le kellett zuhanyoznom. Ez volt az egyik szabály. Ja, szabályok. Utáltam a többi fiúval együtt zuhanyozni. Nem is tudom, egyszerűen nem bírtam. Van hogy néhány srácnak ilyenkor be nem áll a szája, mintha normális dolog lenne csapatostól zuhanyozni és közben a gyűlölt tanárról, a legutóbb látott filmről vagy arról a lányról beszélni, akitől az ember akar valamit. Nem úgy én, nekem semmi mondanivalóm nem volt. Fiúk a zuhanyzóban. Nem nekem való dolog.
Odasétáltam a medencéhez, leültem a széléhez és lábamat a vízbe lógattam.
Mihez kezdesz egy medencében, ha nem tudsz úszni? Megtanulsz. Gondolom, ez a helyes válasz. Arra már betanítottam a testemet, hogy lebegjen a vízen. Valahogy sikerült elsajátítanom a fizika egy alapvető törvényét. És az egészben az volt a legjobb, hogy ezt a felfedezést teljesen egyedül vittem véghez.
Teljesen egyedül. Beleszerettem ebbe a kifejezésbe. Nem igazán
voltam jó a segítségkérésben, egy rossz szokás, amit aputól örököltem. És különben is, az úszásoktatók, akik vízimentőknek hívták magukat totál bénák voltak. Egyáltalán nem lelkesítette őket, hogy megtaníthatnak úszni egy vézna tizenöt éves punkot. Inkább azok a lányok érdekelték őket, akik hirtelen mellet növesztettek. Rá voltak kattanva a mellekre. Ez az igazság. Hallottam, ahogy az egyik vízimentő azt mondja a társának, miközben egy csapat kisgyereket kellett volna felügyelnie:
A lányok olyanok, mint a fák. Alig várod, hogy felmászhass és
letépkedhesd róluk a leveleket.
A
Mire a másik felnevetett.
Mekkora seggfej vagy! – jegyezte meg.
Nem, inkább költő – felelte az első. – A test költője.
Majd mindketten nevetésben törtek ki.
Ja, persze, Walt Whitman utódai lehettek volna. Szóval, az volt a helyzet a fiúkkal, hogy nem szívesen vegyültem közéjük. Mármint, elég kényelmetlenül éreztem magam közöttük. Nem tudom, miért. Csak, nem is tudom, nem tartoztam közéjük. Azt hiszem, mocskosul kellemetlen érzés volt, hogy én is fiú vagyok. És borzasztóan lehangolt, hogy minden esély megvolt rá, hogy ha felnövök, én is ilyen seggfej leszek. A lányok
olyanok, mint a fák? Ja, és a fiúknak meg annyi eszük van, mint egy
termeszektől hemzsegő fatönknek. Anyu erre azt mondta volna, hogy ez csak egy életszakasz. Nemsokára megint lesz agyuk. Hát persze.
Talán az élet tényleg csak különböző fázisok összessége: egyik élet-szakasz jön a másik után. Talán, néhány év múlva én is ugyanezen a fázison megyek majd keresztül, mint a tizennyolc éves vízimentők. Nem mintha igazán hittem volna anyu életszakasz-elméletében. Nem úgy hangzott, mint egy magyarázat – hanem mint egy kifogás. Nem hiszem, hogy anyu értette volna ezt az egész fiús témát. Ahogy én sem. Pedig én fiú voltam.
Volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel velem. Gondolom, saját magamnak is rejtély voltam. Ez szívás. Komoly problémáim voltak.
Egy dolog biztos volt: semmi nem vehet rá arra, hogy megkérjem az egyik idiótát, segítsen megtanulni úszni. Akkor már jobb volt egyedül és nyomorultul lenni. Jobb volt megfulladni.
Így hát inkább egyedül lebegtem a vízen. Nem mintha olyan jól éreztem volna magam közben.
Ekkor hallottam meg kissé sipító hangját:
A medence széléhez lebegtem, felálltam a vízben és belehunyorogtam a napfénybe. Leült a medence peremére. Gyanakvó pillantást vetettem rá. Ha egy srác felajánlja, hogy megtanít úszni, akkor bizonyára nem nagyon tud mit kezdeni magával. Két fiú, aki nem tud mit kezdeni magával? Az meg mégis mennyire lehet szórakoztató?
Volt egy szabályom, ami szerint még mindig jobb, ha magadban unatkozol, mintha ezt valaki mással tennéd. Igyekeztem e szerint a szabály szerint élni. Talán ezért nem voltak barátaim.
Rám nézett. Várakozón. Majd megismételte az ajánlatát:
Megtaníthatlak úszni, ha akarod.
Tetszett a hangja. Úgy hangzott, mintha meg lett volna fázva, mintha mindjárt elmenne a hangja.
Fura a hangod – jegyeztem meg.
Allergia – magyarázta.
Mire vagy allergiás?
A levegőre – felelte. Nevettem.
Dante vagyok – mutatkozott be. Ettől még jobban nevettem.
Bocs – szabadkoztam.
Nem gáz. Az emberek általában nevetnek a nevemen.
Nem, nem – mondtam. – Az van, hogy az én nevem meg Aristotle.7
Felragyogott a szeme. Mármint a srác odafigyelt minden egyes szóra, amit mondtam.
Aristotle – ismételtem.
Erre mindketten, mintha megőrültünk volna, úgy nevettünk.
Apám irodalmat tanít az egyetemen – tette hozzá.
Legalább neked van rá mentséged. Az én apám postás. Az Aristotle a nagyapám nevének az angol változata. – Túlhangsúlyozott mexikói akcentussal kiejtettem a nagyapám nevét: – Aristoteles. És az első keresztnevem Angel. – Majd megismételtem spanyolul is: - Angel.
Angel Aristotle-nek hívnak?
Ja. Ez az igazi nevem.
Megint nevettünk. Nem tudtuk abbahagyni. Azon gondolkoztam, min is nevetünk igazából. Csak a nevünkön? Vagy azért nevettünk, mert megkönnyebbültünk? Boldogok voltunk? A nevetés is egy volt az élet rejtélyei közül.
Régebben mindenkinek Danként mutatkoztam be. Érted, simán csak elhagytam az utolsó két betűt. De aztán leálltam vele. Nem volt őszinte. És különben is, mindig lebuktam. És olyankor hazugnak és idiótának éreztem magam. Szégyelltem magam, amiért szégyelltem magam. Nem volt kellemes érzés. – Vállat vont.
Engem mindenki csak Arinak hív – mondtam.
Örvendek, Ari.
Tetszett, ahogy azt mondja Örvendek, Ari. Mint aki komolyan gondolja.
Oké – egyeztem bele –, taníts meg úszni! – Gondolom, ezt úgy mondtam, mintha én tettem volna szívességet neki. De vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte.
Dante nagyon precíz tanárnak bizonyult. Igazi úszó volt, mindent tudott a karok és lábak mozgásáról és a légzésről; tudta, hogyan működik a test a vízben. Szerette, tisztelte a vizet. Ismerte a szépségét és a veszélyeit. Úgy beszélt az úszásról, mintha az egy életforma lett volna. Tizenöt éves volt. Ki volt ez a srác? Kissé törékenynek tűnt – de nem volt az. Összeszedett volt, szívós és okos, és nem tett úgy, mintha hülye és átlagos lenne. Egyik sem volt.
tudott szenvedélyes is lenni. És semmi közönséges nem volt benne. Nem értettem, hogy élhet valaki úgy egy közönséges világban, hogy semmit nem vesz át a közönségességéből. Hogy lehet meg egy srác némi közönségesség nélkül?
Dante egy újabb rejtély lett a rejtélyekkel teli világmindenségben.
Egész nyáron úsztunk, képregényeket és könyveket olvastunk, majd megvitattuk őket. Danténak megvolt az apja teljes Superman- gyűjteménye. Imádta őket. Szerette az Archie és Veronicát is. Én utáltam azt a szart.
Nem szar – mondta.
Én Batmant, Pókembert és Hihetetlen Hulkot szerettem.
Túl komor. – Ez volt Dante véleménye.
Mondja ezt az, aki odáig van Conradnak A sötétség mélyén című könyvéért.
Az más – érvelt. – Conrad irodalmat írt.
Én meg erre mindig vitába szálltam vele, mondván, hogy a kép-regények is irodalmi alkotások. Ám egy olyan srác, mint Dante nagyon komolyan vette az irodalmat. Nem emlékszem, hogy valaha is megnyertem volna egy vitát vele szemben. Jobban érvelt. És jobb olvasó is volt. Miatta olvastam el Conrad regényét. Amikor befejeztem, megmondtam neki, hogy utáltam az egészet.
Egy dolgot kivéve – tettem hozzá –, hogy igaz. A világ sötét hely. Conradnak ebben igaza van.
Talán a te világod ilyen, Ari, de az enyém nem.
Ja, ja – feleltem. Ja, ja – mondta.
Az az igazság, hogy hazudtam neki. Imádtam a könyvet. A legszebb dolog volt, amit valaha is olvastam. Amikor apu észrevette, mit olvasok, bevallotta, hogy neki is az egyik kedvenc könyve. Meg akartam kérdezni,
hogy Vietnam előtt vagy után olvasta-e, de semmi jó nem származott az apámnak feltett kérdésekből. Sosem válaszolt rájuk.
Úgy képzeltem, Dante azért olvas, mert szeret olvasni. Én pedig azért olvastam, mert nem volt mit csinálnom. O kielemezte a dolgokat. Én csak elolvastam őket. Volt egy olyan érzésem, hogy több szónak kell utánanéznem a szótárban, mint neki.
Sötétebb voltam, mint ő. És most nem csak a bőrszínünkre gondolok. Azt mondta, hajlamos vagyok tragikus szemmel nézni az életre.
Ezért szereted Pókembert.
Csak mexikóibb vagyok, mint te – feleltem. – A mexikóiak tragikus emberek.
Meglehet – ismerte el.
Te meg inkább az optimista amerikai vagy.
Ezt most sértésnek szántad?
Talán - mondtam.
Erre nevettünk. Mindig nevettünk.
Nem hasonlítottunk egymásra, Dante és én. De több közös dolog is volt bennünk. Először is, egyikünknek sem engedték meg, hogy napközben tévézzen. A szüléinknek nem tetszett, amit a tévé művel a gyerekek agyával. Mindketten úgy nőttünk fel, hogy folyton azt hallottuk:
Hiszen fiú vagy! Menj ki a szabadba és csinálj valamit! Odakint egy egész világ vár rád...
Dante és én voltunk a két utolsó srác Amerikában, akik tévé nélkül nőttek fel. Egyik nap azt kérdezte:
Szerinted a szüleinknek igazuk van abban, hogy az egész világ csak
ránk vár?
Kétlem – feleltem. Nevetett.
Üljünk buszra, és nézzük meg, mi van odakint!
Dante mosolygott. Mindketten a buszozás szerelmesei lettünk. Néha egész délután csak buszoztunk.
A gazdagok nem buszoznak - jegyeztem meg Danténak.
Ezért szeretjük mi annyira.
Meglehet - feleltem. - Szegények vagyunk?
Nem. - Majd elmosolyodott. - De ha lelépnénk otthonról, azok lennénk.
Ezt érdekes kijelentésnek találtam.
Te megtennéd? – kérdeztem. - Lelépnél otthonról?
Nem.
Miért nem?
Kíváncsi vagy egy titokra?
Persze.
Odáig vagyok anyuért és apuért.
Ettől muszáj volt mosolyognom. Még soha nem hallottam, hogy valaki ezt mondja a szüleiről. Mármint senki nem volt odáig a szüleiért. Kivéve Dantét.
Majd a fülembe súgta:
Az a nő két üléssel előttünk. Szerintem viszonya van.
Honnan tudod? – suttogtam.
Amint felszállt a buszra, levette a jegygyűrűjét. Bólintottam és elmosolyodtam.
Szokásunkká vált történeteket kitalálni a többi utasról.
Hiszen valószínűleg ők is megalkották a saját történetüket rólunk.
Azelőtt sosem kerültem közel másokhoz. Magányos farkas voltam. Kosaraztam, baseballoztam, voltam kiscserkész majd nagycserkész - de mindig megtartottam a három lépés távolságot a többi fiútól. Soha nem éreztem, hogy az ő világukhoz tartoznék.
Fiúk. Figyeltem őket. Tanulmányoztam őket.
De semmi érdekeset nem találtam a körülöttem lévő fiúkban. Valójában eléggé visszataszítónak tűntek.
Talán kicsit fölöttük álltam. De nem hiszem, hogy különb lettem volna. Csak nem tudtam, hogyan beszéljek velük, hogyan legyek önmagam a társaságukban. Nem éreztem magam okosabbnak náluk. Sokkal inkább hülyébbnek és kisebbnek. Mintha mind egy olyan klubhoz tartoztak volna, aminek én nem voltam a tagja.
Amikor elég idős lettem ahhoz, hogy nagycserkész legyek, közöltem apuval, hogy én ezt nem csinálom tovább. Már nem bírtam elviselni.
Adj egy évet a dolognak! – biztatott apu. Tudta, hogy olykor szerettem verekedni. Állandóan kioktatott a fizikai erőszakkal kapcsolatban. Igyekezett távol tartani a suliban kialakult bandáktól.
Próbálta megakadályozni, hogy a bátyám sorsára jussak, aki börtönben kötött ki. Azaz a bátyám miatt, akinek a létezését letagadtuk, kénytelen voltam jó cserkész lenni. Totál szívás volt. Miért kellett jófiúnak lennem csak azért, mert volt egy rosszfiú bátyám? Utáltam, ahogy a szüleim ezt az egészet kikalkulálták.
Beadtam a derekam. Adtam a dolognak egy évet. Gyűlöltem – kivéve azt, amikor megtanultam, hogyan kell valakit újraéleszteni. Mármint nem arra a részére gondolok, amikor valaki másnak a szájába kell lélegezni. Attól eléggé kikészültem. De volt valami lenyűgöző az egészben, hogy újra lehet indítani egy szívet. A dolog mechanizmusát ennek ellenére nem igazán értettem. Aztán amikor megkaptam érte a jelvényemet, kiléptem. Hazamentem és átnyújtottam a jelvényt apunak.
Szerintem hibát követsz el. - Csupán ennyit mondott rá.
Nem fogom a dutyiban végezni. Legszívesebben ezt feleltem volna.
Ehelyett felcsattantam:
Apu fura pillantást vetett rám.
A te életed – összegezte. Mintha tényleg az lett volna. És még egy dolog az apámról: nem állt neki papolni. Nem igazán. Amivel az agyamra ment. Nem volt keménykezű, és nem húzta fel magát. Rövid mondatokban beszélt: „ A te életed.” „Tegyél egy próbád” „Biztos, hogy ezt akarod?” Miért nem tud egyszerűen beszélni? Mégis hogy kéne megismernem, ha nem engedi? Ezt nagyon utáltam.
Úgy egészében viszont jól elvoltam. Volt pár barátom a suliban. Vagy valami olyasmi. Nem voltam hú de népszerű. Hogy is lehettem volna? Ahhoz, hogy valaki népszerű legyen, el kell hitetnie másokkal, hogy szórakoztató és érdekes. Én egyszerűen nem tudtam így trükközni.
Volt két srác, a Gomez fivérek, akikkel sokat lógtam. De elköltöztek. Aztán volt két lány, Gina Navarro és Susic Byrd, akik kedvtelésből gyötörtek. Lányok. Újabb rejtély. Minden egy nagy rejtély volt.
Persze azért annyira nem volt rossz. Talán nem kedvelt mindenki, de nem is tartoztam azok közé, akiket mindenki utál.
Jól tudtam bunyózni, úgyhogy békén hagytak,
Nagyrészt láthatatlan voltam. Azt hiszem, nekem így volt jó. Aztán jött Dante.
NEGYEDIK ÚSZÓLECKE UTÁN DANTE MEGHÍVOTT, hogy menjek át hozzájuk. Nem egész egyutcányira lakott az uszodától, egy nagy, régi házban, a parkkal szemközt.
Bemutatott az apjának, az egyetemi professzornak. Még soha nem találkoztam olyan mexikói–amerikaival, aki angol irodalmat tanított volna. Nem tudtam, hogy léteznek ilyenek. És őszintén szólva, nem is hasonlított egy professzorra. Fiatal volt, jóképű és közvetlen, és egy része mintha még mindig gyerek maradt volna. Olyan embernek tűnt, aki imád élni. Annyira más volt, mint az én apám, aki visszahúzódott a világtól. Volt valami sötétség apuban, amit nem tudtam hova tenni. Dante apjában nem volt semmi sötétség. Fekete szeme is mintha szikrázott volna.
Azon a délutánon, amikor megismerkedtem vele, farmer és póló volt rajta, az irodájában ült egy bőrfotelben és könyvet olvasott. Még sosem találkoztam senkivel, akinek irodája lett volna a saját házában.
Dante odalépett az apjához és arcon csókolta. Én ilyet sosem tettem volna. Soha.
Ma reggel nem borotválkoztál, apu.
Nyár van – felelte az apja.
Azaz nem kell dolgoznod.
Azaz be kell fejeznem a könyvemet.
Az írás nem munka.
Dante apja erre nevetésben tört ki.
Sokat kell még tanulnod a munkáról.
Nyár van, apu. Hallani sem akarok munkáról.
Sosem akarsz róla hallani.
Danténak nem volt ínyére ez a fordulat, úgyhogy megpróbált témát váltani.
Csak nem fogsz szakállt növeszteni?
Nem – nevetett az apja. - Ahhoz túl meleg van. Mellesleg anyád meg sem csókol, ha egymás után két nap is kihagyom a borotválkozást.
Hű de szigorú. Bizony.
És mihez kezdenél a csókjai nélkül? Az apja vigyorgott, majd felpillantott rám.
Hogy bírod elviselni ezt a srácot? Te biztosan Ari vagy.
Igen, uram. – Ideges voltam. Nem voltam hozzászokva, hogy mások szüleivel találkozzam. A legtöbb szülő, akivel addig megismerkedtem, nem mutatott irányomba túl nagy érdeklődést.
Felkelt a fotelből és lerakta a könyvét. Elém lépett és megrázta a kezem.
Sam vagyok - mutatkozott be. - Sam Quintana.
Örvendek, Mr. Quintana.
Már vagy ezerszer hallottam ezt a kifejezést: Örvendek. Dante szájából őszintének hangzott. De amikor én mondtam ki, hülyén és hamisnak hatott. Legszívesebben elsüllyedtem volna.
Nyugodtan hívhatsz Samnek – ajánlotta.
Azt nem illik - feleltem. Istenem, bár nyílna meg alattam a föld! Bólintott.
Ez aranyos - jegyezte meg. – És tisztelettudó.
Az én apám száját soha nem hagyta volna el az „aranyos” szó. Dantéhoz fordult.
Dante.
Úgy érted, hívjalak Mr. Quintanának?
Mindketten elfojtottak egy nevetést. Dante apja megint felém fordult.
Hogy megy az úszás?
Dante jó tanár – feleltem.
Dante sok mindenben jó. De a szobája rendben tartásában például nem. A rendrakás túl közel áll neki a munka fogalmához.
Dante kérdő pillantást vetett rá.
Ezt vegyem célzásnak?
Gyors a felfogásod, Dante. Ezt biztosan az anyádtól örökölted.
Nem kell itt osztani az észt, apu.
Milyen kifejezést használtál? Talán sértőnek találtad?
Nem a kifejezést. Inkább a stílust.
Dante a szemét forgatta, és leült az apja foteljébe. Levette a sportcipőjét.
Ne helyezd magad annyira kényelembe - mutatott felfelé az apja. -
Van odafent egy disznóól, amit neked kell eltakarítanod.
Mosolyognom kellett azon, ahogy egymással viselkedtek, a könnyed, szeretetteljes stíluson, ahogy egymással beszéltek, mintha az apa-fia kapcsolat egyszerű és magától értetődő lenne. Néha köztem és anyu közt is ilyen egyszerűen, magától értetődően mentek a dolgok. Néha. De nekem és apunak ez nem adatott meg. Eltöprengtem, milyen lenne, ha bemennék a szobájába és arcon csókolnám az apámat.
Felmentünk az emeletre és Dante megmutatta a szobáját. Jókora szoba volt nagy belmagassággal, fapadlóval és sok régi ablakkal, amiken át özönlött befelé a fény. Mindenütt különféle holmik hevertek. Ruhák szerteszéjjel a padlón, egy kupac régi lemez, könyvek szétszórva, jegyzetfüzetek rajtuk mindenféle írással, polaroid fotók, néhány
fényképezőgép, gitár húrok nélkül, kották és egy faliújság teleaggatva jegyzetekkel és képekkel.
Feltett valamilyen zenét. Lemezjátszója volt. Egy igazi lemezjátszó a
hatvanas évekből.
Anyué volt - magyarázta. – Ki akarta dobni. El tudod képzelni?
Feltette az Abbey Roadot, a kedvenc albumát. - Bakelit - mondta.
Eredeti bakelit. Nem olyan, mint ezek az ócska kazetták.
Mi a baj a kazettákkal? Nem bízom bennük.
Ezt a megjegyzését elég különösnek találtam. Viccesnek és kü-lönösnek.
A lemezek könnyen karcolódnak. Ha vigyázol rájuk, akkor nem. Körbenéztem a rendetlen szobában.
Látom, te aztán nagyon vigyázol a cuccaidra. Nem lett dühös. Nevetett.
A kezembe nyomott egy könyvet.
Tessék – mondta. – Ezt olvasgathatod, amíg rendet csinálok.
Talán jobb lenne, ha... tudod, ha magadra hagynálak. - Elhallgattam. Végigpillantottam a rendetlen szobán. - Kicsit ijesztő idebent.
Elmosolyodott.
Ne - felelte. - Ne menj el! Utálok rendet rakni a szobámban.
Talán ha kevesebb holmid lenne.
Ezek csak haszontalan cuccok – ellenkezett.
Erre nem mondtam semmit. Nekem nem voltak haszontalan cuccaim.
Ha itt maradsz, nem lesz annyira elviselhetetlen. Valahogy úgy éreztem, nem kéne ott lennem... de...
Oké – egyeztem bele. - Segítsek?
Ahogy anyu mondaná: „Ez a te felelősséged, Dante.” A felelősség anyám kedvenc szava. Szerinte apu nem elég szigorú velem. Hát persze, hogy nem az. Mármint, mégis mit várt? Apu nem olyan szigorú természetű. Ő ment hozzá a fickóhoz. Nem tudta, hogy milyen ember?
Mindig így kielemzed a szüléidét?
Ők is ezt teszik velünk, nem?
Ez a dolguk, Dante.
Azt ne mondd, hogy te nem elemzed ki a szüléidét.
Gondolom, de. Mondjuk, nem sok haszna van. Még nem sikerült megfejtenem őket.
Nos, nekem az apámat sikerült megfejtenem - de anyut nem. Anyám a legnagyobb rejtély az egész világon. Mármint amikor a nevelésről van szó, elég kiszámítható. De amúgy teljesen enigmatikus.
Enigmatikus. - Tudtam, ha hazaértem, utána kell néznem ennek a szónak a szótárban.
Dante várakozva nézett rám, mintha most nekem kellett volna mondanom valamit.
Én nagyrészt megfejtettem az anyámat - magyaráztam. - De apu. Ö is enigmatikus. – Csalónak éreztem magam, amiért ezt a szót használom. Talán ez a probléma velem. Nem is vagyok igazi fiú. Csak egy csaló.
Odaadta a verseskötetet.
Olvasd el! - mondta. Még sosem olvastam verseskötetet, és abban sem voltam biztos, hogy tudom, hogyan kell verseskötetet olvasni. Üres tekintettel bámultam rá.
Versek - bátorított. – Nem halsz bele.
És ha mégis? „Egy fiú belehalt az unalomba versolvasás közben.” Próbálta nem elnevetni magát, de nem igazán tudott gátat vetni a benne élő nevetésnek. Megrázta a fejét és elkezdte felszedegetni a
ruhákat a földről. A székre mutatott.
Csak dobj le róla mindent és ülj le!
Felvettem a művészeti könyveket és a vázlatfüzetet, és letettem őket a földre.
Ez mi?
Egy vázlatfüzet.
Megnézhetem?
Megrázta a fejét.
Senkinek sem szeretem megmutatni. Ez érdekes volt: neki is vannak titkai. A verseskötetre mutatott.
Tényleg, nem halsz bele.
Dante egész délután pakolt. Én pedig a verseskötetet olvasgattam William Carlos Williams műveivel. Még sosem hallottam róla, de én még senkiről sem hallottam. És még értettem is egy részét. Nem az egészet – de egy részét. És nem utáltam. Ez meglepett. Érdekes volt, nem pedig hülyeség vagy butaság, nem volt csöpögős, sem túlzottan emelkedett - semmi olyasmi, amit eddig a költészetről gondoltam. Egyes versek könnyebbek voltak. Némelyik meg enigmatikus. Kezdtem azt gondolni, hogy talán mégis tudom, mit jelent ez a szó.
Azon kezdtem töprengeni, hogy a versek olyanok lehetnek, mint az emberek. Néhányat azonnal megfejtesz. Másokat meg nem - és soha nem is fogod.
Lenyűgözött, ahogy Dante mindent olyan szisztematikusan rendezett el a szobájában. Amikor beléptünk, a helyiség kész káosz volt. De amikor végzett, minden a helyére került.
Dante világának megvolt a maga rendje.
A soron következő könyveket az asztalomon tartom - magyarázta. íróasztala volt. Egy igazi íróasztal. Amikor én írtam valamit, a konyhaasztalt használtam.
Kivette a kezemből a könyvet, és nekiállt megkeresni egy verset. A címe Halál volt. Olyan tökéletesnek látszott az újjárendezett szobájában, ahogy a nyugati nap bevilágított az ablakon, arca a fényben és a könyv a kezében, mintha mindig is ott lett volna; a kezében, és csakis az ő kezében. Tetszett a hangja, ahogy felolvasta a verset, mintha csak ő írta volna: Meghalt a kutyának nem kell már a krumpli közt aludni, hogy az el ne fagyjon meghalt a vén rohadék –
Amikor Dante felolvasta a „rohadék” szót, elmosolyodott. Tudtam, hogy azért tetszik neki ennyire, mert amúgy nem lett volna szabad ezt a szót használnia, ez is egy tiltott kifejezés volt. De itt, a szobájában felolvashatta és a magáévá tehette.
A délután hátralevő részében a nagy, kényelmes széken ültem Dante szobájában, ő pedig végigterült a frissen bevetett ágyon. És verseket olvasott fel.
Nem aggódtam azon, hogy megértem-e őket. Nem érdekelt, mit jelentenek. Nem érdekelt, mert csak Dante valóságosnak ható hangja számított. És én is valóságosnak éreztem magam... Addig, mások társaságában lennem, a legnehezebb megpróbáltatás volt a számomra. De Dante közelében a beszéd, az élet és az érzések mintha a világ
legtermészetesebb dolgai lettek volna. Nem úgy, mint az én világomban, ott nem voltak azok.
Hazamentem és utánanéztem az enigmatikus szónak. Olyan dologra utalt, amit csak nehezen lehetett megérteni. Minden szinonimáját feljegyeztem a naplómba. „Homályos.” „Megfejthetetlen.” „Rejtélyes.” „Misztikus.”
Aznap két új szót is tanultam. „Enigmatikus.” És „barát”. A szavak új értelmet nyernek, ha benned élnek.
GYIK KÉSŐ DÉLUTÁN DANTE ÁTJÖTT HOZZÁNK, és bemu-tatkozott a szüleimnek. Mégis ki csinál ilyesmit?
Dante Quintana vagyok – mondta.
Ő tanított meg úszni - magyaráztam. Nem tudom, miért, de egyszerűen úgy éreztem, közölnöm kell ezt a tényt a szüleimmel. Aztán anyura néztem. – Azt mondtad, ne fulladjak meg, úgyhogy kerestem valakit, aki segít megtartani az ígéretemet.
Apu anyura pillantott. Azt hiszem, egymásra mosolyogtak. Éljen, gondolták, végre talált magának egy barátot. Nagyon utáltam.
Dante kezet rázott apuval – majd átnyújtott neki egy könyvet.
Hoztam önnek egy ajándékot – mondta.
Én csak álltam ott és őt figyeltem. Már láttam ezt a könyvet a há-zukban, a dohányzóasztalon. Művészeti album volt, tele különböző mexikói festők műveivel. Annyira felnőttnek látszott, egyáltalán nem hasonlított egy tizenöt évesre. Valahogy még a hosszú haja is, amit nem igazán szeretett megfésülni, érettséget sugárzott.
Apu elmosolyodott, miközben megnézte a könyvet - de aztán így szólt:
Dante, ez igazán nagylelkű... de nem hiszem, hogy elfogadhatom. Apu vigyázva tartotta kezében a könyvet, mintha attól tartana, hogy kárt tesz benne. Anyuval néma pillantást váltottak egymással. Ez szokásukká vált. Szerettek szavak nélkül beszélgetni. Mindig próbáltam kitalálni, miket mondhatnak egymásnak ezekkel a pillantásokkal.
A mexikói művészetről szól - felelte Dante. – Szóval nem utasíthatja vissza. - Szinte láttam, ahogy azon töri a fejét, milyen meggyőző érvet
E
hozhatna még fel. Olyan meggyőző érvet, ami még igaz is. - A szüleim nem akarták, hogy üres kézzel jöjjek. - Nagyon komoly arckifejezéssel fordult apu felé. - Szóval nem utasíthatja vissza.
Anyu elvette a könyvet aputól és megnézte a borítóját.
Gyönyörű szép könyv. Köszönjük, Dante!
Az apámnak köszönhetik. Az ő ötlete volt.
Apu elmosolyodott. Ez már a második alkalom volt, kevesebb mint egy percen belül, hogy elmosolyodott. Nem mindennapi eset. Apu nem vitte túlzásba a mosolygást.
Akkor köszönd meg édesapádnak a nevünkben, rendben, Dante? Apu megint a kezébe vette a könyvet, és kényelembe helyezte magát vele. Mintha valamiféle kincs lett volna. Hát ezért nem tudok én kiigazodni az apámon. Sosem tudom, hogy fog reagálni a dolgokra. Soha.
RES A SZOBÁD.
Dehogy üres, van benne ágy órás rádió, hintaszék, könyvszekrény és néhány könyv. Szóval nem üres.
Nincs semmi a falakon.
Levettem a posztereket.
Miért?
Nem tetszettek.
Olyan vagy, mint valami szerzetes.
Ja. Aristotle, a szerzetes.
Nincsen hobbid?
Dehogynem. Bámulni az üres falakat.
Lehet, hogy papként végzed.
Ahhoz az embernek hinnie kell Istenben.
Te nem hiszel Istenben? Egy kicsit sem?
Talán egy kicsit. De nem nagyon. Tehát agnosztikus vagy?
Naná. Egy katolikus agnosztikus. Ezen muszáj volt nevetnie.
Nem viccnek szántam. Tudom. De vicces.
Szerinted a kétely rossz dolog?
Nem. Inkább intelligens.
Nem hinném, hogy olyan intelligens lennék. Nem úgy, mint te,
Dante.
Okos vagy, Ari. Nagyon okos. Különben is, az ész nem minden. Az
emberek hajlamosak gúnyt űzni belőle. Apu szerint ez így van rendjén. Tudod, mit mondott nekem? Azt, hogy: „Dante, te értelmes ember vagy. Ilyen vagy. Sose szégyelld.”
Észrevettem, hogy a mosolya kissé szomorkásra váltott. Talán egy kissé mindannyian szomorkásak voltunk. Talán.
Ari, én azon vagyok, hogy ne szégyenkezzem.
Tudtam, milyen érzés szégyenkezni. Csakhogy Dante azt is tudta, miért olyan érzés, amilyen. Én meg nem.
IGYELTEM,AHOGYAPUVÉGIGPÖRGETIAZOLDALAKAT.
Nyilvánvaló volt, hogy imádja a könyvet. És a könyvnek köszönhetően tanultam valami újat az apámról. A tengerészet előtt művészetet hallgatott. Ez nem nagyon illett bele abba a képbe, amit ad-dig kialakítottam róla. De örültem neki.
Egyik este, amikor a könyvet nézegette, odahívott magához.
Ezt nézd meg! - mutatta. - Orozco egyik freskója.
A freskó másolatát bámultam a könyvben – de sokkal inkább érdekelt az ujja, ahogy elismerően dobolt vele a könyvön. Ez az ujj húzta meg a ravaszt a háborúban. Ez az ujj olyan gyengéd érintéssel nyúlt az anyámhoz, amit fel sem tudtam fogni. Beszélni akartam, mondani valamit, kérdéseket feltenni. De képtelen voltam rá. A szavak elakadtak a torkomban. Így csak bólintottam.
Nem hittem volna, hogy az apám értékeli a művészetet. Gondolom, egyszerűen csak egy volt tengerésznek láttam, aki Vietnam után postásnak állt. Egykori tengerész postásnak, aki nem a szavak embere.
Egykori tengerész postásnak, aki hazajött a háborúból és lett még egy fia. Bár nem hiszem, hogy ez az ő ötlete volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy anyám volt az, aki szeretett volna engem. Valójában fogalmam sem volt, hogy kinek az ötlete volt az életem. Túl sok elméletet gyártottam.
Rengeteg kérdést tudtam volna feltenni az apámnak. Tudtam volna. De volt valami az arckifejezésében, a szemében, ferde mosolyában, amitől megtorpantam. Talán, nem hittem, hogy szeretné, ha megismerném a korábbi életét. így morzsánként gyűjtögettem a
F
nyomokat. Aput a könyvvel látni egy újabb nyommorzsa volt a gyűjteményemben. Egy nap majd minden darabka összeáll. És én megfejthetem az apám rejtélyét.
GYIK NAP, ÚSZÁS UTÁN, Dante és én a városban kóboroltunk. Megálltunk egy 7-Eleven boltnál. Ő kólát vett és mogyorót.
Én pedig egy karamellás mogyorószeletet. Megkínált a kólájából.
Nem szeretem - feleltem.
Ez fura.
Miért?
A kólát mindenki szereti.
Én nem.
Akkor mit szeretsz?
A kávét és a teát. Ez fura.
Oké, fura vagyok. Most már fogd bel
Nevetett. Továbbsétáltunk. Gondolom, egyszerűen csak nem akartunk hazamenni. Mindenféléről beszélgettünk. Hülyeségekről. Aztán azt kérdezte:
Miért szeretik annyira a mexikóiak a beceneveket?
Nem tudom. Szeretjük?
Igen. Tudod, hogy a nagynéném hogy hívja anyut? Chole.
Az igazi neve Soledad?
Látod, miről beszélek, Ari? Tudod. Tudod a Soledad becenevét. Mintha ez olyan közismert dolog lenne. Mi ez az egész? Miért nem hívják egyszerűen Soledadnak? Mi ez a Chole dolog? Honnan jött?
Miért zavar ez ennyire? Nem tudom. Ez fura.
E
Ez lenne a nap szava?
Nevetett és bekapott pár szem mogyorót.
A te anyukádnak is van beceneve? Lilly. A neve Liliana.
Az szép név.
Ahogy a Soledad is.
Nem, nem igazán. Mit szólnál, ha téged hívnának Magánynak?
Egyedüllétet is jelenthet - tettem hozzá. Látod? Milyen szomorú név!
Nem hiszem, hogy szomorú. Szerintem gyönyörű név. Szerintem pont illik anyukádhoz - mondtam.
Meglehet. De a Sam, a Sam tökéletesen illik apura. Ja.
A te apukádat hogy hívják?
Jaime.
Ez tetszik.
Az igazi neve Santiago. Dante mosolygott.
Érted már, mire gondoltam a becenevekkel?
Zavar, hogy mexikói vagy, nem igaz?
Nem. Ránéztem.
De, zavar.
Megkínáltam a mogyorószeletből. Beleharapott.
Nem is tudom - folytatta.
Ja - feleltem. - Zavar.
Tudod, mit gondolok, Ari? Azt gondolom, hogy a mexikóiak nem bírnak engem.
Ez elég fura kijelentés - válaszoltam.
Fura - mondta.
GYIK ÉJJEL, AMIKOR NEM VOLT FENT A HOLD az égbolton, Dante szülei kivittek minket a sivatagba, hogy kipróbálhassuk Dante új teleszkópját. Odafelé a kocsiban Dante és az apja együtt énekelték a rádióval a Beatles számokat - nem mintha olyan jó hangjuk lett volna. De ez egyáltalán nem érdekelte őket.
Gyakran megérintették egymást. Ők ilyen érintős és puszilkodós család. Minden egyes alkalommal, amikor Dante hazaér, arcon csókolja a szüleit - vagy ők csókolják arcon Őt mintha ez a sok puszilkodás teljesen normális volna.
Elgondolkodtam rajta, mit szólna apu, ha odalépnék hozzá és megpuszilnám. Nem hiszem, hogy kiabálna. De... nem is tudom.
Beletelt egy időbe, mire kiértünk a sivatagba. Úgy tűnt, Mr. Quintana ismer egy jó helyet, ahonnan figyelhetjük a csillagokat.
Valahol távol a város fényeitől.
Fényszennyezés. Így hívta Dante. Úgy tűnt, sok mindent tud a fényszennyezésről.
Mr. Quintana és Dante felállították a teleszkópot. Néztem őket, és közben hallgattam a rádiót.
Mrs. Quintana megkínált kólával. Bár nem szeretem, elfogadtam.
Dante szerint nagyon okos vagy. A bókok mindig is feszélyeztek.
Nem vagyok olyan okos, mint Dante.
Dante hangja szakította félbe a beszélgetésünket:
Azt hittem, ezt már tisztáztuk, Ari. Mit? – kérdezte az anyja.
Nem érdekes. Csak annyi, hogy a legtöbb okos ember egy nagy barom.
Dante! – szólt rá az anyja.
Oké, anyu, tudom, vigyázzak a számra.
Miért van az, hogy ennyire szeretsz káromkodni, Dante?
Mert szórakoztató – felelte. Mr. Quintana nevetett.
Tényleg az - értett egyet. De aztán hozzátette: - De ezt a fajta
szórakozást nem engedhetjük meg magunknak az anyád jelenlétében. Mrs. Quintanának nem tetszett a férje tanácsa.
Mire tanítod a gyereket, Sam?
Soledad, szerintem... – Aztán elhalt a társalgás, mikor Dante, aki közben már a teleszkópba nézett, felkiáltott: – Azta, apu! Ezt nézd meg! Nézd!
Hosszú ideig senki sem szólalt meg.
Mindannyian látni akartuk, amit Dante látott.
Csendesen körbeálltuk Dante teleszkópját a sivatag közepén, és vártunk a sorunkra, hogy megcsodálhassuk az ég fényeit. Amikor belenéztem a teleszkópba, Dante elkezdte magyarázni, hogy mit is látok éppen. Egy szavát sem hallottam. Valami különös dolgot éreztem, ahogy a hatalmas univerzumot néztem. A teleszkóppal a világ közelibbnek és nagyobbnak hatott, mint ahogy azt valaha is képzeltem. És az egész annyira gyönyörű volt és szédítő és... nem is tudom... ráébresztett, hogy van bennem valami, ami igenis értékes.
Miközben Dante azt figyelte, ahogy a teleszkóp lencséin keresztül az eget bámulom, azt suttogta:
Egy nap majd az univerzum összes titkát megfejtem. Elmosolyodtam.
Tudni fogom, mit csináljak vele - felelte. - Talán megváltoztatom a világot.
Elhittem neki.
Dante Quintana volt az egyetlen olyan emberi lény az ismerőseim közül, aki képes volt ilyet mondani. Tudtam, ha felnő, nem fog olyan hülyeségeket mondani, hogy „a lányok olyanok, mint a fák”.
Aznap éjjel odakint aludtunk a hátsó kertben.
A nyitott ablakon keresztül hallottuk, ahogy a szülei a konyhában beszélgetnek. Az anyja spanyolul, az apja pedig angolul beszélt.
Néha ezt csinálják - magyarázta.
Az enyémek is – feleltem.
Nem beszéltünk sokat. Csak feküdtünk és bámultunk felfelé a csillagokra.
Túl nagy a fényszennyezés - állapította meg.
GY FONTOS TÉNY DANTÉVAL KAPCSOLATBAN: nem szeret cipőben lenni.
Ha elgördeszkáztunk a parkba, levette az edzőcipőjét, és a lábát a fűbe dörgölte, mintha le akart volna törölni róla valamit. Ha moziba mentünk, ott is levette az edzőcipőjét. Egyszer ott is hagyta, vissza kellett érte mennünk.
Lekéstük a buszt. Dante a buszon is levette a cipőjét.
Egyszer mellette ültem a misén. Meglazította a cipőfűzőjét és ott, a templomi padban megszabadult a cipőjétől. Meghökkent pillantást vetettem rá. Erre a szemét forgatta, a keresztre mutatott és odasúgta:
Jézus sem viselt cipőt.
Ott ültünk és csak nevettünk.
Amikor átjött hozzánk, mielőtt bejött volna, Dante letette a cipőjét a verandán.
A japánok így csinálják – magyarázta. - Nem viszik be a kinti világ
piszkát mások házába.
Ja - feleltem -, de mi nem vagyunk japánok. Mexikóiak vagyunk.
Nem vagyunk igazi mexikóiak. Talán Mexikóban élünk?
A nagyszüleink ott születtek.
Oké, oké. De tudunk egyáltalán valamit Mexikóról? Beszélünk spanyolul.
Nem valami jól.
Csak a saját nevedben beszélj, Dante. Olyan pocho vagy.
Az meg mi?
Valaki, aki csak úgy félig-meddig mexikói.
Oké, akkor lehet, hogy pocho vagyok. De a lényeg, hogy átvehetjük más kultúrák szokásait is.
Nem tudom, miért, de nevetni kezdtem. Az az igazság, hogy jót szórakoztam azon a háborún, amit Dante a cipőkkel vívott. Egy nap egyszerűen feladtam és megkérdeztem tőle:
Szóval honnan jön ez a dolog a cipővel?
Nem bírom. Ez van. Ennyi. Nincs ebben semmi titok. Már úgy születtem, hogy nem bírtam. Semmi bonyolult nincs az egészben. Nos, kivéve egy dolgot, az anyámat. Arra kényszerít, hogy cipőt viseljek. Szerinte ez a törvény. Aztán elkezd a betegségekről beszélni, amiket elkaphatok. Azt mondja, hogy az emberek azt fogják hinni, csak egy szegény mexikói vagyok. Hogy vannak olyan fiúk a mexikói falvakban, akik az életüket adnák egy pár cipőért. „Te megengedheted magadnak, hogy cipőben járj, Dante.” Ezt szokta mondani. És tudod, mit válaszolok erre? „Nem, én nem engedhetem meg magamnak a cipőt. Van talán munkám? Nincs. Én semmit sem engedhetek meg magamnak.” Általában ez az a része a beszélgetésnek, amikor idegességében a hajába túr. Nem bírja elviselni, hogy az emberek esetleg összetéveszthetnek egy szegény mexikóival. És akkor azt mondja: „Mexikóinak lenni nem egyenlő a szegénységgel.” Mire legszívesebben azt felelném, hogy: „Anyu, ez nem a szegénységről szól. És nem is Mexikóról. Egyszerűen csak nem bírom a cipőket.”
De tudom, hogy ennek az egésznek a gyerekkorához van köze. Így végül csak bólogatok, amikor megint elismétli: „Dante, mi megengedhetjük magunknak, hogy cipőben járjunk.” Tudom, hogy az egésznek semmi köze ahhoz, hogy mit engedhetünk meg magunknak és mit nem. De, tudod, mindig azzal a pillantással néz rám. Én meg visszabámulok rá... és ez így megy. Én, az anyám és a cipők: nem valami kellemes beszélgetés. - Kinézett a forró, délutáni égboltra, ami
már a szokásává vált. Azt jelentette, hogy épp gondolkodik. – Tudod, cipőt viselni természetellenes dolog. Ez az én alapvetésem.
Az alapvetésed? – Néha úgy beszélt, mint valami tudós vagy
filozófus.
Tudod, a kiinduló tételem.
A kiinduló tételed?
Úgy nézel rám, mint valami dilinyósra.
Mert az vagy, Dante.
Nem vagyok - ellenkezett. Majd megismételte: - Nem vagyok. - Úgy tűnt, mintha teljesen felhúzta volna magát a dolgon.
Oké - mondtam. – Nem vagy az. Nem vagy sem dilinyós, sem japán. Előrehajolt, és miközben beszélt, kikötötte a cipőfűzőmet.
Vedd le a cipődet, Ari! Élj egy kicsit!
Kimentünk az utcára, és egy olyan játékot játszottunk, amit Dante akkor talált ki. Egyfajta verseny volt, hogy ki tudja messzebbre hajítani az edzőcipőjét. Dante nagyon szisztematikusan gondolta végig a szabályokat. Három kör - ami hat dobást jelentett. Mindkettőnknél volt egy kréta, amivel megjelöltük, hol ért földet a cipőnk. Kölcsönvette az apja tízméteres mérőszalagját. Nem mintha elég hosszú lett volna.
Minek kell lemérnünk a távolságot? - kérdeztem. - Nem lehetne, hogy csak egyszerűen eldobjuk a cipőt és a helyét megjelöljük a krétával? Akié távolabbra repül, az nyer. Ilyen egyszerű.
Tudnunk kell a pontos távolságot - felelte.
Minek?
Mert amikor csinálsz valamit, pontosan tudnod kell, hogy mit
csinálsz.
Senki sem tudja pontosan, hogy mit csinál – érveltem.
Azért, mert az emberek lusták és fegyelmezetlenek.
holdkóros, aki tökéletesen tud angolul?
Ez az apám hibája - válaszolta.
A holdkórosság vagy az angoltudás? – Megcsóváltam a fejem. - Ez csak egy játék, Dante.
És? Amikor játszol, Ari, tudnod kell, mit csinálsz.
Én tudom, hogy mit csinálunk, Dante. Kitalálunk egy játékot. A cipőnket hajigáljuk az utcán, hogy lássuk, kié megy messzebbre. Ezt csináljuk.
Ez is a gerelyhajítás egy változata, nem? - Ja, gondolom.
Ott lemérik a távolságot, nem?
De, de az igazi sport, Dante. Ez pedig nem az.
Ez is igazi sport. Én igazi vagyok. Te igazi vagy. A cipő igazi. Az utca igazi. És a szabályok, amiket felállítunk, azok is igaziak. Mit akarsz még?
De feleslegesen bajlódsz vele annyit. Minden egyes dobás után le kell mérni a távolságot. Abban mi a szórakoztató? A hajítás a szórakozás lényege.
Nem - felelte Dante -, a szórakozás lényege a játék. Ahogy minden más is.
Nem értem - mondtam. – Cipőt dobálni jó móka. Ezt vettem. De kihozni ide az apád mérőszalagját és végighúzni az utcán, az inkább munkának tűnik. Mi ebben a jó? És nem csak ez, mi van, ha jön egy autó?
Félreállunk az útból. Különben meg játszhatunk a parkban is.
Az utcán viccesebb – állapítottam meg.
Ja, az utcán viccesebb. – Legalább egyvalamiben egyet értettünk.
Dante rám nézett.
Én visszanéztem rá. Tudtam, hogy semmi esélyem. Tudtam, hogy úgyis az ő szabályai szerint fogunk játszani. De az az igazság, hogy ez
valamiért sokat számított Danténak. Nekem meg nem. Úgyhogy a játékeszközök megmaradtak: az edzőcipőink, a két darab kréta és az apja mérőszalagja. A szabályokat a játék közben hoztuk – és azok állandóan változtak. A végén három szettet alakítottunk ki – mint a teniszben. Szettenként hatszor dobhattunk. Így egy játszma tizennyolc dobásból állt. Dante két szettet nyert a háromból. Ám én hajítottam a cipőmet a legmesszebbre. Tizennégy méter negyvenegy centire.
Dante apja a fejét csóválva jött ki a házból.
Ti meg mit csináltok?
Játszunk.
Mit mondtam neked Dante az utcán való szórakozásról? Ott van
szemközt a park – mutatott ujjával a park irányába. – És mégis mit... -
Elhallgatott és felmérte a helyzetet. – Csak nem a cipőtöket hajigáljátok? Dante nem ijedt meg az apjától. Nem mintha az apja olyan ijesztő lett volna. De mégis egy apa volt, aki ott állt és kérdőre vont minket.
Danténak még a szeme sem rebbent, biztos volt benne, hogy képes megvédeni az igazát.
Nem hajigáljuk a cipőinket, apu. Ez egy játék. A átlagemberek gerelyhajítása. Megnézzük, ki tudja messzebbre dobni a sajátját.
Az apja felnevetett. Mármint tényleg nevetett.
Te vagy az egyetlen gyerek az egész univerzumban, aki képes
megalkotni egy játékot, csak hogy szétverhesse a cipőjét. - Megint nevetett. - Anyád ezt imádni fogja.
Neki nem kell elmondanunk.
Dehogynem.
Miért?
A szabály miatt, hogy nincsenek titkaink.
Az utca kellős közepén játszunk. Ez hogy lenne titok?
dühösen - hanem mint egy apa, aki éppen apát játszik. – Menjetek át a parkba, Dante!
Találtunk egy jó helyet a játéknak a parkban. Figyeltem Dante arcát, ahogy teljes erőből eldobja a cipőjét. Az apjának igaza volt. Dante tényleg azért találta ki a játékot, hogy szétverhesse a cipőjét.
GYIKDÉLUTÁN,ÚSZÁSUTÁN,AVERANDÁJUKONÜLTÜNK. Dante a lábát bámulta. Ezen mosolyognom kellett.
Tudni akarta, miért mosolygok.
Csak úgy – feleltem. – Már mosolyogni sem szabad?
Nem ez az igazság – állapította meg. Volt ez a mániája az igazsággal. Épp, mint apunak. Kivéve, hogy apu az igazságot megtar-totta magának. Dante pedig abban hitt, hogy az igazságot ki is kell mondani. Hangosan. Hogy hallják.
De én nem olyan voltam, mint Dante. Inkább apura hasonlítottam.
Oké – ismertem el. – Azon mosolyogtam, ahogy a lábadat nézted.
Elég fura dolog ilyesmiken mosolyogni – jegyezte meg.
Ja, fura - mondtam. - Ki csinál ilyet: ki bámulja a lábát? Rajtad kívül.
Nincs abban semmi rossz, ha az ember megfigyeli a testét – érvelt.
Ez is elég fura dolog, ilyet mondani - feleltem. Mi egyszerűen nem beszéltünk otthon a testünkről. Ez egyszerűen nem olyan dolog volt, ami nálunk megszokott lett volna.
Mindegy - zárta le a témát.
Mindegy - ismételtem.
Szereted a kutyákat, Ari?
Imádom őket.
Én is. Nekik nem kell cipőt húzniuk.
Nevettem. Kezdtem azt hinni, hogy fontos feladataim egyike az, hogy Dante viccein nevessek. Csakhogy Dante ezeket nem viccnek szánta. Egyszerűen ilyen volt.
Meg fogom kérdezni aput, hogy lehet-e kutyánk. - Volt ez a különös
tekintete: egyfajta tűz égett a szemében. És én ezen a tűzön kezdtem gondolkodni.
Milyen kutyát szeretnél?
Nem tudom, Ari. Az egyiket a menhelyről. Tudod, egyet azok közül, a kidobott kutyák közül.
Ja – mondtam. - De honnan fogod tudni, melyik az igazi? Rengeteg kutya van a menhelyen. És mindegyik arra vár, hogy megmentsék.
Azért, mert az emberek kegyetlenek. Úgy bánnak a kutyáikkal, mint
a szeméttel. Ki nem állhatom az ilyet.
Miközben ott beszélgettünk, hallottuk, ahogy néhány fiú az utca túloldalán kiabál. Hárman voltak, talán nálunk kicsivel fiatalabbak. Kettejüknél légpuska volt, amit az éppen lelőtt madárra szegeztek.
Eltaláltuk! Eltaláltuk! – Egyikük egy fára célzott a fegyverével.
Hé! - kiáltott rájuk Dante. - Hagyjátok abba! - Mielőtt még észbe kaphattam volna, már félúton járt feléjük. Utánarohantam.
Hagyjátok abba! Mi a franc bajotok van?! - intett nekik Dante a kezével, hogy álljanak le. - Add ide azt a fegyvert!
- Dögöljek meg, ha odaadom a légpuskámat!
Ez törvényellenes – mutatott rá Dante. Dühösnek tűnt. Rettentő dühösnek.
Második alkotmánykiegészítés - vágta rá a srác.
Ja, második alkotmány kiegészítés - szólt a másik is. Szorosan markolta a kis puskáját.
A második alkotmány kiegészítés légpuskákra nem vonatkozik, te kis szarházi. Különben is, városi közterületen tilos a fegyverhasználat.
És mit akarsz tenni ellene, seggfej? Megállítalak - felelte.
Hogyan?
fenyegettem meg. Gondolom csak megrémültem, hogy bántani fogják Dantét. Csak azt mondtam, amiről úgy éreztem, ki kell mondanom. Nem voltak se nagydarabok, se okosak. Csak kegyetlen, ostoba srácok, és én már láttam, hogy az ilyenek mire képesek. Talán Dante nem volt elég kíméletlen egy összecsapáshoz. De én igen. És sosem volt lelkiismetet-furdalásom, amiért behúztam valakinek, aki megérdemelte.
Egy ideig csak álltunk ott, egymást méregetve. Láttam, hogy Danténak fogalma sincs, mi legyen a következő lépés.
Az egyik srác mintha rám akarta volna szegezni a légpuskáját.
Én a helyedben nem tenném, te kis mocsok! - Ezzel előrenyúltam és elvettem a fegyverét. Gyorsan cselekedtem, nem számított rá. Ez az egyik dolog, amit megtanultam a bunyóról: légy gyors és lepd meg a fickót. Ez mindig beválik. Ez a bunyózás első szabálya. És most ott álltam, kezemben a légpuskával. – Mázlista vagy, hogy nem dugom fel a seggedbe.
Ezzel a földhöz vágtam a fegyvert. Rájuk sem kellett szólnom, hogy takarodjanak a fenébe. Káromkodva elhúzták a csíkot.
Dante és én egymásra néztünk.
Nem tudtam, hogy szereted az összetűzéseket - szók Dante.
Nem, nem igazán – feleltem.
Dehogynem - jegyezte meg Dante. - Szereted az összetűzéseket. Talán - ismertem el. - Én meg nem tudtam, hogy pacifista vagy.
Talán nem vagyok az. Talán csak úgy gondolom, ok nélkül ma-darakra vadászni nem normális dolog. – Az arcomat figyelte. Nem voltam benne biztos, mit is keres. – A trágárságokat is ügyesen szórod másokra.
Ja, hát persze, Dante, de ezt inkább ne mondjuk el anyukádnak.
Ahogy a tiednek se. Ránéztem.
Van egy elméletem arról, hogy az anyák miért ilyen szigorúak. Dante szinte mosolygott.
Azért, mert szeretnek minket, Ari.
Az is benne van. A másik része a dolognak viszont az, hogy azt akarják, maradjunk örökre gyerekek.
- Ja, szerintem anyu örülne neki, ha örökre gyerek maradnék. - Dante lepillantott a halott madárra. Pár perce még baromi dühös volt. Most úgy tűnt, mindjárt elsírja magát.
Még sosem láttalak ennyire dühösnek - vallottam be.
Én sem láttalak még ennyire dühösnek.
Mindketten tudtuk, hogy különböző okból voltunk dühösek. Egy ideig csak álltunk ott és a halott madarat bámultuk.
Csak egy kis veréb - mondta. És ekkor sírva fakadt. Nem tudtam, mit csináljak. Csak álltam ott és néztem őt.
Visszamentünk, át az utcán, és megint leültünk a verandájukra. Edzőcipőjét teljes erőből és dühből áthajította az utca túloldalára. Majd letörölte a könnycseppeket az arcáról.
Féltél? - kérdezte.
Nem.
Én igen. - És?
Aztán megint hallgattunk. Utáltam a csöndet. Végül egy hülye kérdéssel törtem meg a némaságot:
Különben is, miért vannak madarak a világon? Rám nézett.
Nem tudod?
Azt hiszem, nem.
A madarak azért vannak, hogy az ég titkait tanítsák nekünk.
