MICHAEL HOUELLEBECQ
A
C
S
Ú
C
S
O
N
A mű eredeti címe: Plateform © Flamnaarion, 2001 Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2003
“Minél kegyetlenebb az ember élete, annál hevesebben kapaszkodik belé; ám közben minden pillanatában bosszút áll érte, és harcol ellene”
Honoré de Balzac
Első rész
TRÓPUSI THAIFÖLD
1.
Egy éve halt meg az apám. Nem hiszek az elméletben, mely szerint az ember akkor nő fel igazán, amikor a szülei
meghalnak; az ember sohasem nő fel igazán.
A vénember koporsója előtt kellemetlen gondolataim támadtak. Jól kihasználta az életét, a vén szemétláda; rendesen feltört.
„Gyereket is csináltál, te szemét", dühöngtem magamban, „bedugtad a nagy farkad az anyám puncijába". Kicsit feszült lehettem; végül is nem mindennap hal meg valaki az ember családjában. Nem akartam látni a holttestet. Negyven éves
vagyok, láttam már hullát életemben; úgy gondoltam, most inkább kihagyom. Ezért nem tartottam soha háziállatot sem. Feleségem sincs. Többször is megnősülhettem volna; de aztán mindig hagytam a fenébe. Pedig szeretem a nőket. Az agglegénység az egyik legkellemetlenebb dolog az életemben. Főleg utazás közben kínos. Az emberek valahogy
gyanakszanak azokra a férfiakra, akik túl vannak egy bizonyos koron, és mégis egyedül utaznak e1 nyaralni; azt gondolják róluk, hogy nyilván nagyon önzőek, esetleg valamilyen bűn is terheli a lelküket. És ennek a vélekedésnek van is némi alapja. A temetés után elmentem a házba, ahol az apám az utolsó éveiben élt. Csak egy héttel azelőtt fedezték fel a holttestét, de a bútorok mellett és a szobák sarkában máris felgyűlt egy kis por, és az egyik ablakmélyedésben egy pókhálót is
fölfedeztem. Tehát az idő, az entrópia és az efféle dolgok máris átvették az uralmat a hely felett. A mélyhűtő üres volt. A konyhai beépített szekrényben főleg Weight Watcher márkájú egyszemélyes zacskós ételeket, ízesített proteineket és
energiadús müzliszeleteket találtam. Magnéziumos vajas süte-ményt rágcsálva bejártam a lakás alsó szintjét. A kazánházban kicsit ráültem a szobabiciklire. Az apám, bár már hetven éves is elmúlt, sokkal jobb kondícióban volt, mint én. Mindennap egy órát tornázott, nagyon intenzíven, és hetente kétszer sok ezer métert leúszott az uszodában. Hétvégenként teniszezett, vagy biciklizni ment a vele egyidős barátaival; néhányukkal találkoztam is a temetésen.
- Ő húzott magával mindnyájunkat - harsogta az egyikük, egy nőgyógyász. - Tíz éwel idősebb volt nálunk, de mindig ránk vert egy percet két kilométeren.
„Atyám, atyám", gondoltam, „milyen nagy is volt a te
hiúságod!" A látómezőm bal sarkában megjelent néhány súlyzó és egy kondipad, és hirtelen élénken magam elé képzeltem egy vén hülyét is, sortban, ráncos, de az enyémhez amúgy nagyon
hasonló arccal, amint reménytelen erőfeszítéssel próbálja felpumpálni a mellizmait. „Atyám, atyám, homokra építetted a te házadat." Tovább tekertem a biciklit, de már kezdtem
kifulladni, és kicsit fájtak a combizmaim; pedig ez még csak az első fokozat volt. A temetésre gondoltam. Nyilvánvalóan ra-gyogó benyomást keltettem. Mindig simára borotválom az arcom, keskeny a vállam, és amikor harminc éves korom körül elkezdtem kopaszodni, elhatároztam, hogy egészen rövidre vágatom a hajam. Általában szürke öltönyt és elegáns nyakkendőket viselek, és nem látszom túl vidámnak. Azt hiszem, hogy a rövid hajammal, a vékony keretes
szemüvegemmel és a komor arcommal, ahogy lehajtott fejjel a keresztény temetési énekek egyvelegét hallgattam, nagyon jól illettem a temetés díszletei közé - sokkal jobban, mint egy esküvő díszletei közé illettem volna, például. A temetések határozottan jól állnak nekem. Abbahagytam a pedálozást, és köhögtem egy kicsit. A környező mezőkre leszállt az este. A kazánház beton talapzata mellett tökéletlenül kitisztított barna foltot vettem észre. Itt találták meg az apámat, betört
koponyával. egy sort és egy I love New York feliratú póló volt rajta. A törvényszéki orvos szerint a halál három nappal korábban következett be. Ha nagyon akarta az ember, azt gondolhatta, hogy balesetről van szó, például hogy az apám elcsúszott egy olajfolton, vagy tudom is én, micsodán. Csakhogy a padló tökéletesen száraz volt, a koponya több helyen is beszakadt, és egy kis agyvelő is került a padlóra, tehát valószínűbbnek látszott, hogy gyilkossággal állunk szemben. Chaumont kapitány, a Cherbourg-i csendőrségtől, aznap estére jelentkezett be hozzám.
Visszamentem a nappaliba, és bekapcsoltam a tévét, egy 82 cm-es képátlójú, dolby surround rendszerű, beépített DVD-s
Sony 16/9-es készüléket. Az egyes csatornán éppen a Xéna ment, az egyik kedvenc sorozatom; két nagyon izmos, fém mellvértet és bőr miniszoknyát viselő nő vívott egymással. -Túl sokáig uralkodtál, Tagrata! - kiáltotta a szőke. - Xéna vagyok, a Nyugati Síkságok harcosa! - Kopogtak, levettem a hangot.
Odakint már beesteledett. A szél lágyan rázta az esőtől nehéz ágakat. Egy észak-afrikai jellegű, körülbelül huszonöt éves lány állt az ajtóban.
- Aisának hívnak - mondta -, hetente kétszer takarítottam Ranault úrnál. El szeretném vinni a holmimat.
- Hogyne - mondtam -, hogyne...
Tettem egy invitálónak szánt mozdulatot, afféle moz-dulatcsökevényt. Aisa belépett, és futólag rápillantott a
képernyőre: a két harcias amazon éppen test-test ellen harcolt, egy vulkán közvetlen szomszédságában; gondolom, vannak olyan leszbikus nők, akikre izgató hatással van az efféle látvány.
- Nem akarom zavarni - mondta Aisa -, öt perc az egész. - Nem zavar - mondtam -, tulajdonképpen semmi sem zavar. Aprót biccentett, mint aki érti, miről van szó, és a tekintete egy percig elidőzött az arcomon; nyilván észrevette, hogy testileg mennyire hasonlítok az apámra, és valószínűleg azt gondolta, hogy lelkileg is. Néhány pillanatig még elnézegetett, majd megfordult, és felment a szobákhoz vezető lépcsőn. - Ne siessen - mondtam elfúló hangon -, egyáltalán nem kell sietnie.
Nem felelt, nyugodtan ment tovább fölfelé; valószínűleg meg sem hallotta, amit mondtam. Visszaültem a kanapéra, kimerített ez a rövid beszélgetés. Azt kellett volna mondanom, hogy vegye le a kabátját, normális esetben ilyenkor fel kell ajánlani a másiknak, hogy vegye le a kabátját. Hirtelen
csontig hatoló hideg, igazi pincehideg. Nem tudtam, hogy kell beindítani a kazánt, és nem is akartam megtudni; az apám halott volt, és nekem most azonnal el kellett volna mennem innen. Átkapcsoltam a hármas csatornára, hogy megnézzem a
Kérdések egy bajnokhoz legutóbbi adását. Nadége, aki
Val-Fourréból érkezett, éppen bejelentette Julien Lepers-nek, hogy harmadszor is kockára teszi a bajnoki címét, amikor Aisa egy könnyű utazótáskával a vállán megjelent a lépcsőn.
Kikapcsoltam a tévét, és gyorsan odaléptem hozzá.
- Mindig nagyon csodáltam Julien Lepers-t - mondtam neki. - Akkor is tud mondani valamit a vidékről, a megyéről,
ahonnan a játékos származik, ha egyáltalán nem ismeri a környéket. Beszél a hely éghajlatáról, a természeti szépségeiről. És ami a legfontosabb, ismeri az életet: a játékosok igazi emberi lények a szemében, a maguk kis gondjaival és örömeivel. Semmi nem idegen tőle, nem ellenszenves neki, ami a játékosokban valóságos és emberi. Mindegyik játékost rá tudja venni, hogy beszéljen a
foglalkozásáról, a családjáról, a szenvedélyeiről - vagyis mindenről, ami számára az életet jelenti. Van olyan játékos, aki rézfúvós együttesben játszik, a másik énekel egy kórusban; a harmadik részt vesz minden helyi eseményen vagy emberbaráti akciókban. A gyerekeik gyakran ott vannak a stúdióban is. Ebből az adásból levonhatjuk azt a következtetést, hogy az emberek boldogok, és ettől mi magunk is kicsit boldogabbnak és jobbnak érezhetjük magunkat. Maga nem így gondolja? Mosolytalanul nézett rám; a haját gumival fogta össze, alig volt kifestve, a ruhái inkább mértéktartók voltak; íme, egy komoly lány. Egy pillanatig habozott, majd halkan, félénken remegő hangon azt mondta:
- Nagyon szerettem az édesapját.
Nem tudtam, mit feleljek erre; különösnek tűnt, de azért lehetségesnek. A vénembernek nyilván volt egy rakás érdekes
története: járt Kolumbiában, Kenyában vagy mit tudom én hol; és távcsövön keresztül bámulta az orrszarvúkat. Amikor meglátogattam, mindig szívesen élcelődött a hivatalnoki státuszomon és az ebből származó létbiztonságon. „Ott vagy a húsosfazék mellett..."- ismételgette, és nem is titkolta a
megvetését; nem mindig könnyű, ha családja van az embernek. - Ápolónőnek tanulok - folytatta Aisa -, elköltöztem a szüleimtől, és muszáj takarítanom.
Törtem a fejem, hogy megfelelő választ találjak: például megkérdezhetném, mennyiért lehet lakást bérelni Cherbourg-ban. Végül ezt sikerült kiötlenem:
- Hát... igen. - A rövid mondatba megpróbáltam némi életbölcsességet sűríteni. Aisa be is érte ennyivel, és az ajtó felé indult. Az ablakra tapasztott arccal figyeltem, ahogy a Volkswagen Polójával megfordult a sáros úton. A hármas csatornán egy tévéfilm ment; valami tanyán játszódott, valószínűleg a XIX. században, Tchéky Karyóval a
főszerepben, aki egy tanyasi munkást alakított. A földbirtokos leánya két zongoralecke között - az apját Pierre Marielle játszotta - kellemes bizalmasságokba bonyolódott a jóképű legénnyel. Egy istállóban ölelkeztek, és éppen akkor merültem álomba, amikor Tchéky Karyo nagy férfiasan letépte a lány organdi bugyiját. Az utolsó képen, ami még eljutott a tudatomig, néhány disznó röfögött.
Arra ébredtem, hogy fázom és fáj minden tagom; nyilván rossz helyzetben nyomott el az álom, és teljesen elmerevedett a nyakam. Feltápászkodtam, jókorát tüsszentettem, és a
lélegzetem párát eregetett a szoba jéghideg levegőjében. A tévé furcsa módon a Nagy horgászt sugározta, ami az első csatornán megy; tehát közben nyilván felébredtem, vagy legalábbis eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy használni tudjam a
távirányítót, de semmire sem emlékeztem. Az éjszaki adás a harcsákról szólt, a pikkely nélküli, hatalmas halakról, amelyek a globális felmelegedés következtében nagyon elszaporodtak a francia folyókban, és különösen kedvelték a nukleáris
központok melletti partokat. A dokumentumfilm néhány különös legenda nyomába eredt: igen, a felnőtt harcsák mérete a három-négy métert is elérheti; sőt, a Dróme-ban még öt méternél hosszabb példányokat is találtak; ez a legenda tehát igaznak bizonyult. Az a hiedelem viszont teljességgel
megalapozatlan, hogy ezek a halak valaha is fürdőzőkre támadtak volna. A harcsákat övező gyanakvás ahhoz a gyanakváshoz hasonlít, amivel a horgászok nagy családja szemléli azokat a horgászokat, akik a harcsák kifogásának szentelik az életüket. Ők szenvednek ettől, és ennek az adásnak a segítségével szeretnének módosítani ezen a negatív képen. Fel-alá járkáltam a szobában, de nem sikerült felmelegednem. Képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy az apám ágyában aludjam. Végül felmentem kispárnákért meg takarókért, és úgy-ahogy elvackolódtam a kanapén. A harcsákról - rejtélyek
nélkül vége-szövege után oltottam el a lámpát. Az éjszaka
áthatolhatatlan volt, és áthatolhatatlan volt csend is.
2.
Minden véget ér egyszer, az éjszaka is. Chaumont kapitány tiszta és zengő hangja rázott fel hüllő-letargiámból. Bocsánatot kér, de nem ért rá tegnap este. Felajánlottam, hogy főzök egy kávét. Miközben forrt a víz, kitette a notebookját az asztalra, és hozzácsatlakoztatta a nyomtatót. A kihallgatás végén így elolvastathatta és rögtön alá is írathatta velem a vallomásomat. A csendőrséget elborítják az adminisztratív tennivalók, ezért
nem tudja magát igazi feladatának, a nyomozásnak szentelni; legalábbis ezt a következtetést vontam le egyes
tévéműsorokból. Az én esetemben azonban semmi sem állt a nyomozás útjába. A kihallgatás jó alapokról indult, és a kölcsönös bizalom légkörében zajlott. A Windows boldog kis muzsikával kezdett munkába.
Az apám november 14-e éjjelén halt meg. 14-én és 15én is dolgoztam, de persze nyugodtan megtehettem volna, hogy autóba szállok, megölöm az apámat, és még aznap éjjel visszatérek Párizsba. Mit csináltam november 14-e estéjén vagy éjjelén? Ha jól emlékszem, semmit; semmi említésre méltót. Legalábbis nincs róla emlékem, hiszen több, mint egy héttel ezelőttről volt szó. Nem volt állandó szexuális
partnerem, sem közeli jóbarátom. A napok teltek-múltak. Elkínzottan bámultam Chaumont kapitányra.
- Megnézem a naptáramban - mondtam, de ettől sem vártam semmit. Érdekes módon mégis találtam egy
mo-biltelefonszámot a 14-i dátum mellett, mellette egy keresztnév: „Coralie". Milyen Coralie? Mégsem jó semmire ez a naptár. - Olyan az agyam, mint a mosogatórongy - mondtam zavart mosollyal. - Fogalmam sincs, talán egy kiállításmegnyitón voltam.
- Kiállításmegnyitón? - Türelmesen várt, az ujjaival a klaviatúra fölött.
- Igen, a Kulturális Minisztériumban dolgozom. A ki-állítások támogatásával, néha előadások támogatásával foglalkozom.
- Előadások támogatásával?
- Igen, kortárs táncelőadások támogatásával. - Hirtelen nagyon reménytelennek éreztem mindent, elárasztott a szégyen.
- Szóval a kulturális ágazatban dolgozik. - Igen, ez az... Így is lehet mondani.
Komolyan, némi rokonszenwel pillantott rám. Tehát volt tudomása a kulturális ágazat létezéséről. Futó, ám valóságos tudomása. Valószínűleg mindenféle emberrel találkozott már, az ő hivatása mellett egyetlen társadalmi közeg sem
maradhatott teljesen ismeretlen a számára. A csendőrség nagyon humanista.
A kihallgatás további része átlagosan zajlott le; láttam már valóságfeltáró tévéfilmeket, fel voltam készülve az ilyen párbeszédekre. Mit tudok róla, voltak az apámnak ellenségei? Nem, de ami azt illeti, azt sem tudom, hogy voltak-e barátai. Azt hiszem, az apám nem volt elég fontos ahhoz, hogy ellenségei legyenek. Kinek van haszna a halálából? Hát, nekem. És mikor látogattam meg utoljára? Valószínűleg augusztusban. Augusztusban nincs semmi munka az irodában, és a kollégáimnak muszáj elutazniuk, mert gyerekeik vannak. Ezért én Párizsban maradok, a számítógépen csetelek, és kiveszek egy hosszú hétvégét tizenötödike környékén; ilyenkor szoktam meglátogatni az apámat. Tényleg, jó viszonyban voltam az apámmal? Igen is, meg nem is. Inkább nem, de évente egy-kétszer azért meglátogattam.
Megcsóválta a fejét. Éreztem, hogy a kihallgatásom a vége felé közeledik; pedig szerettem volna még egyet-mást mondani a témáról. Megokolhatatlan, abnormális rokonszenvet éreztem Chaumont kapitány iránt. Csakhogy ő már beindította a nyomtatót.
- Az apám nagy sportember volt! - jelentettem ki hirtelen. Csodálkozva nézett rám.
- Nem is tudom - fordítottam ki a tenyerem reménytelenül-, csak azt akartam mondani, hogy nagy sportember volt. Bosszús mozdulattal elhessegette a kifejezést.
Aláírtam a vallomásomat, és kikísértem Chaumont ka-pitányt. - Tudom, hogy hervasztó tanú vagyok - mondtam neki.
- Minden tanú hervasztó - felelte: Kicsit eltűnődtem ezen az aforizmán. Elénk tárult a mezők végtelen unalma. Chaumont kapitány beszállt a Peugeot 305-ösébe. Majd értesíteni fog a nyomozás menetéről. Közeli hozzátartozó halála esetén a köztisztviselőknek három nap szabadság jár, tehát nyugodtan megtehettem volna, hogy nagy kerülővel indulok hazafelé, és bevásárolok a környék camembert-jeiból, de rögtön
ráfordultam a Párizs felé vezető autópályára.
A harmadik szabadnapomat különféle utazási ügynök-ségekben töltöttem. Szerettem az utazási prospektusokat, az elvontságukat, azt, hogy a világ helyeit a lehetséges örömök és tarifák behatárolt sorára redukálják. A szállodák
csillagozásának rendszere volt a kedvencem; azt jelölte, milyen heves boldogságban van jogunk reménykedni. Nem voltam boldog, de tiszteltem a boldogságot, és folyamatosan
vágyakoztam rá. A Marshall-modell szerint a vásárló racionális individuum, aki arra törekszik, hogy az árért a lehető
legnagyobb kielégülést szerezze meg; a Veblen-modell ezzel szemben azt vizsgálja, milyen befolyással bír a csoport az egyén vásárlási hajlandóságára (attól függően, hogy az egyén azonosulni akar a csoporttal, vagy éppen ellenkezőleg, ki akar-ja vonni magát a hatása alól). A Copeland-modell bemutatakar-ja, hogy a vásárlás folyamata a termék/szolgáltatás (közönséges vásárlás, átgondolt vásárlás, speciális vásárlás) függvényében alakul; a Baudrillard-Becker modell szerint viszont fogyasztani annyit tesz, mint jeleket hozni létre. A lelkem mélyén a
Marshall-modellhez éreztem magam a legközelebb.
Amikor újra bementem a munkahelyemre, bejelentettem Jeanne-nak, hogy szabadságra van szükségem. Marie-Jeanne a kolléganőm; együtt készítjük elő a kiállítások anyagát és a kortárs művészettel kapcsolatos dossziékat. Marie Jeanne harmincöt év körüli nő, szőke és simára fésült hajjal, nagyon világos, kék szemekkel. A magánéletéről semmit sem tudok. A
hierarchia szerint egy egészen kicsivel felettem áll; de erről a tényről igyekszik elfelejtkezni, mert fontosabbnak tartja a csapatmunkát. Amikor igazán fontos látogatónk érkezik - valaki a Szobrászművészek Szövetségének vezetőségéből vagy a miniszter kabinetjének egyik tagja - mindig a csapatmunkára helyezi a hangsúlyt. „És íme osztályunk legfontosabb embere", kiált fel, amikor belépnek az irodámba, „ő az, aki könyvelési mérlegekkel és számokkal zsonglőrködik, nélküle teljesen elvesznénk!" És közben nevet, a fontos látogatók is vele nevetnek, vagy legalábbis vidáman mosolyognak. Én szintén mosolygok, már amennyire tőlem telik. Megpróbálom zsonglőrnek látni magam; de általában elég, ha számtani alapműveleteket végzek. Bár Marie Jeanne tulajdonképpen nem csinál semmit, az ő munkája a legösszetettebb: ismerrnie kell a művészeti áramlatokat, a hálózatokat és a tendenciákat; és mivel övé a döntés felelőssége, állandóan számíthat rá, hogy azzal vádolják, begyöpösödött, sőt, haladásellenes; erre a veszélyre előre fel kell készülnie, sőt fel kell készítenie az intézményt is. Ezért állandó kapcsolatban áll a művészekkel, a galériásokkal, a művészeti folyóiratok szerkesztőivel; és ezek a kapcsolatok boldoggá teszik, mert igazi szenvedélyt érez a kortárs művészet iránt. Tulajdonképpen én sem utálom: egyáltalán nem érzem magam a szakmaszerűen felfogott festészet, vagy a hagyományos festészeti technikákhoz való visszatérés élharcosának, csupán ragaszkodom a felelős ügyvezető számára előírt visszafogott állásponthoz. Az
esztétikai vagy politikai kérdések nem az én asztalom; nem ne-kem kell sem kialakítani, sem alkalmazni az új elméleti álláspontokat, a világhoz való másféle kapcsolódásokat; körülbelül akkortájt mondtam le erről, amikor a vállam kicsit megroskadt, és az arcom végleg bánatos kifejezést öltött. Rengeteg híressé vált kiállításon, vernisszázson és performanszon vettem részt, ezért bizton állíthatom: a
művészet nem képes megváltoztatni az életet. Legalábbis az enyémet nem.
Beszámoltam Marie-Jeanne-nak a temetésről; szeretettel hallgatott, sőt a vállamra tette a kezét. Magától értetődőnek találta, hogy szabadságot kérek.
- Szükséged van rá, hogy megvond a mérleget, és hogy önmagad felé fordulj. - Megpróbáltam elképzelni ezt a mozdulatot, és oda lyukadtam ki, hogy MarieJeanne-nak kétségkívül igaza van. - Cécilia befejezi az előirányzott munkáidat - folytatta -, majd megbeszélem vele. - Vajon kiről beszél? Ki is az a Cécilia? Körülnéztem, és észrevettem egy plakát előtervét, és hirtelen eszembe jutott. Cécila egy vörös hajú, kövér lány, aki állandóan Cadbury's csokit eszik, és két hónapja dolgozik az osztályon: legfeljebb alaptanfolyama van, tehát viszonylag elhanyagolható figura. Az apám halála előtt éppen egy olyan kiállítás költségvetését készítettem elő, amelynek a címe a következő volt: „Fel a kezekkel, csir-kefogók!" A kiállítás januárban nyílt Bourg-la-Reineben. Egy teleobjektívvel készült fényképsorozat volt a rendőrség Yvelines-i brutális fellépéséről. Nem dokumentarista felvételekről volt szó, hanem inkább a tér színpadszerűvé tételéről. A művész saját felvételei közé televíziós
rendőrsorozatokból - például a Los Angeles Police
Departementből-vett standfotókat illesztett. A kiállítás fun
nézőpontból közelítette meg az eseményeket, és hiányzott belőle az általában elvárt társadalmi helytelenítés. Tehát érdekes projekt volt, nem drága és nem is túl bonyolult; még egy Céciliához hasonló bénaság is képes befejezni az előzetes költségvetés kidolgozását.
Munkaidő után általában benéztem egy peep-showba. Ez ötven frankomba került, néha hetvenbe, ha lassan élveztem el. Amint megpillantottam a mozgó puncikat, azonnal ágaskodni
kezdett a farkam. Ügyesen kiürítettem a heréimet.
Ugyanebben az időben Cécilia csokoládés süteményekkel tömte magát a minisztérium melletti cukrászdában; körülbelül megegyezett a motivációnk.
Olykor előfordult, hogy ötszáz frankért különszobát béreltem; amikor már fájt a farkam, és kis haszontalan, követelőző, sajtszagú függelékként viselkedett. Ilyenkor szükségem volt arra, hogy egy lány a kezébe vegye, és bár megjátszottan, de lázba jöjjön a hímtagom vastagságától és a spermám bőségétől. De akár a peep-showba, akár szobára mentem, fél nyolc előtt mindig otthon voltam. Először megnéztem a Kérdések egy bajnokhozt, amit felvettem videóra, utána megnéztem a belföldi híradót. A kergemarha-válság nem nagyon érdekelt, mivel én főleg sajtos-tejszínes hollandi mártáson éltem. És így zajlott tovább az este. Százhuszonnyolc csatornám birtokában nem voltam boldogtalan. Hajnali két óra felé török zenés vígjátékokkal zártam.
Eltelt így néhány, viszonylag békés nap, majd egy újabb telefonhívás érkezett Chaumont kapitánytól. A dolgok sokat haladtak előre, megtalálták a feltételezett gyilkost.
Tulajdonképpen több is volt ez, mint feltételezés, mert a férfi majdnem be is vallotta a gyilkosságot. Két nap múlva
rendeznek egy helyszíni szemlét, szeretnék-e részt venni rajta. Szeretnék, feleltem.
Marie-Jeanne gratulált ehhez a bátor elhatározáshoz. A gyászmunkáról beszélt, az apa-fiú kapcsolat rejtélyéről; egy korlátolt brosúra társadalmilag elfogadott kifejezéseit használta, de nem ez volt a lényeg: megértettem, hogy szeretetet érez irántam, ez meglepő volt, és nagyon jól esett. Hiába, a nőknek vannak érzelmeik, mondtam magamban, amikor felszálltam a Cherbourg felé induló vonatra; még a
munkájukkal is érzelmi viszonyban állnak, és nehezen tájékozódnak egy olyan világban, amely meg van fosztva minden érzelmi kapcsolattól, az ilyen légkörben nem tudnak igazán kibontakozni. Persze szenvednek ettől a gyöngeségtől, és a Marie-Claire „pszichológiai" rovata gyakran a szemükre is hányja ezt a gyöngeséget: jobb lenne, ha sikerülne vá-lasztóvonalat húzniuk a munka hivatalos és érzelmi oldala között; erre persze képtelenek, mint ezt a Marie-Claire „olvasói levelek" rovata is bizonyítja. Rouen magasságában újra átgondoltam az ügy részleteit. Chaumont kapitány nagy felfedezése az volt, hogy Aisa „intim kapcsolatot" tartott fönn az apámmal. Milyen gyakorisággal és milyen mélységig? Erről semmit nem tudott, de a nyomozás szempontjából ez nem is volt lényeges. Aisa egyik bátyja hamar bevallotta, hogy elment az öreghez, tulajdonképpen „magyarázatot akart kérni", de a beszélgetés elfajult, és végül holtan hagyta az apámat a kazánház betonján.
A helyszíni szemlét elméletileg a vizsgálóbíró vezette, egy flanellnadrágot és sötét pólót viselő száraz és gyászos képű emberke, akinek az arcát szabályos időközönként ideges fintor torzította el; de Chaumont kapitány hamarosan átvette a ceremóniamester szerepét. Elevenen és lelkesen fogadta a résztvevőket, mindenkit kedvesen köszöntött és a helyére vezetett: kifejezetten boldognak látszott. Ez volt az első gyilkossági ügye, és kevesebb mint egy hét alatt megoldotta; ő volt az egyetlen hőse ennek a piszkos és banális ügynek. Aisa egy széken kuporgott, láthatólag összetörve, az arcát fe-kete kendő szegélyezte. Alig emelte fel a tekintetét, amikor beléptem, és tüntetően elfordult onnan, ahol a bátyja állt. A fickót két csendőr fogta közre, csökönyösen bámulta a földet. Ugyanolyan volt, mint a többi átlagos kis vadállat. Semmiféle rokonszenvet nem éreztem iránta. Amikor felnézett, futólag rámpillantott, és bizonyára kitalálta, ki vagyok. Ismerte a
szerepemet, valószínűleg értesítették, hogy jövök: az ő primitív felfogása szerint jogomban állt bosszút állni rajta - nekem tartozott számadással az apám véréért. Én is
érzékeltem a köztünk létrejött kapcsolatot, makacsul bámultam, és hagytam, hogy lassan elöntsön a gyűlölet. Könnyebben lélegeztem: kellemes és erős érzés volt. Ha lett volna egy pisztolyom, gondolkodás nélkül megöltem volna vele. A kis szemétláda meggyilkolása közömbös csele-kedetnek számított a szememben, de egyben előremutató, pozitív aktusnak is. Egy csendőr krétával felrajzolta a test körvonalát a talajra, és a szembesítés elkezdődött. A vádlott szerint nagyon egyszerűen történtek a dolgok: beszélgettek, ő dühbe gurult, és dühében meglökte az apámat. Az apám hátraesett, a koponyáját összezúzta a betonon; erre ő pillanatnyi elmezavarában elmenekült.
Természetesen hazudott, és Chaumont kapitány ezt könnyedén be is bizonyította. Az áldozat koponyájának az állapota dühödt indulatra utalt; számos, valószínűleg rúgásból származó zúzódás volt rajta. Ráadásul az apám arca a földhöz dörzsölődött, olyannyira, hogy a szeme kiszakadt az üregéből. - Nem emlékszem semmire - mondta a vádlott -, elragadott az indulat.
Ahogy elnéztem ideges kezeit, keskeny és kellemetlen arcát, ezt nagyon is valószínűnek találtam: minden meg-fontolás nélkül cselekedett, valószínűleg felizgatta, amikor a koponya a földhöz csapódott, és meglátta az első vért. A védekezési módszere áttetsző és hiteles volt, jól be fog majd válni a bíróság előtt is: néhány év felfüggesztett kap majd, nem többet. Chaumont kapitány, aki elégedett volt a délután lefolyásával, hozzálátott, hogy levonja a következtetéseket. Felálltam a székemről, és az egyik nagy üvegablakhoz
léptem. Leszállt az este: a birkák odakint épp most fejezték be a napjukat. Ők is ugyanolyan hülyék voltak, mint Aisa bátyja,
de semmilyen erőszakos cselekedet nem volt beprogramozva a génjeikbe. Az életük utolsó estéjén majd keservesen
bégetnek, a szívverésük felgyorsul, reménytelenül kapálnak a lábukkal; eldördül egy pisztolylövés, az életük véget ér, és a testük hússá alakul át. Kezet fogtunk, és elbúcsúztunk egymástól; Chaumont kapitány megköszönte, hogy eljöttem. Másnap újra találkoztam Aisával, mert az ingatlanügynök azt tanácsolta, hogy takaríttassam ki a lakást, mielőtt árulni kezdeném. Atadtam neki a kulcsokat, ő pedig elvitt kocsival a Cherbourg-i pályaudvarra. Most már a tél volt az úr a
bozótoson, és nagy ködtömegek gomolyogtak a sövények fölött. Nem voltunk könnyű helyzetben. Aisa ismerte az apám nemi szerveit, és ez a tény kicsit zavaró meghittséget
csempészett közénk. Nagyon meglepő volt az egész: Aisa komoly lánynak látszott, és az apámban semmi nem vallott csábítóra. Pedig biztosan volt néhány megragadó
tulajdonsága, amelyeket én képtelen voltam meglátni; ami azt illeti, még a vonásait is nehezen tudtam magam elé idézni. A férfiak úgy élnek egymás mellett, mint a marhák; legfeljebb arra képesek, hogy időnként megigyanak együtt egy üveg piát.
Aisa Volkswagenje megállt a pályaudvar előtti téren. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, mielőtt elválunk. - Hát... - makogtam.
Aisa fakó hangon megszólalt:
- Elmegyek innen. Van egy barátom, aki talált nekem egy felszolgálói állást Párizsban; majd ott tanulok tovább. A családom amúgy is úgy néz rám, mint egy kurvára. Megeresztettem egy résztvevő mordulást.
- Párizsban sokkal több ember van - kockáztattam meg végül gyötrődve, és hiába törtem a fejem, semmi más nem jutott eszembe Párizsról. De úgy látszott, nem vette el a kedvét a válaszom elképesztő szegényessége.
- Semmit nem várhatok a családomtól - folytatta egyre dühödtebben. - Nem elég, hogy szegények, ráadásul teljesen hülyék is. Két éve az apám elzarándokolt Mekkába; azóta nem jó semmire. A bátyáim még rosszabbak: állandóan a hülyeségeiket szajkózzák, pasztiszt nyakalnak, miközben az igaz hit letéteményeseinek tekintik magukat, és van pofájuk szemét kurvának tartani, mert dolgozni akarok, nem pedig férjhez menni egy hozzájuk hasonló állathoz.
- Ez igaz, de mindent összevéve azért a muzulmánok nem olyan szörnyűek - jelentettem ki zavartan. Megragadtam a táskámat, és kinyitottam a kocsi ajtaját.
- Szerintem hamarosan túl lesz az egészen - morogtam kevés meggyőződéssel.
Hirtelen élénken megjelent előttem az Európa ér-rendszerében lassan hömpölygő migrációs áradat; a mu-zulmánok olyanok voltak benne, mint a lassan oldódó
vérrögök. Aisa kétkedve méregetett. Az autóba beáradt a kinti hideg levegő. Intellektuális szinten valamiképpen vonzott a muzulmán nők hüvelye. Kényszeredetten Aisára
mosolyogtam. O is elmosolyodott, valamivel őszintébben. Hosszan megszorítottam a kezét, éreztem az ujjai melegét, sőt még a vérét is, ahogyan lágyan lüktetett a tenyere öblében. Az autótól néhány méterre még megfordultam, és odaintettem neki. Mégiscsak létrejött egy találkozás, mégiscsak történt végül valami.
Amikor beültem a Corail fülkéjébe, eszembe jutott, hogy pénzt kellett volna adnom neki. De rögtön utána azt
gondoltam, hogy nem, mert valószínűleg félre lehetett volna magyarázni. És furcsa módon ebben a pillanatban ébredtem először tudatára, hogy gazdag leszek; vagyis hogy viszonylag gazdag. Az apám számláin lévő összeget már átutalták az én bankszámlámra. Megbíztam egy autószerelőt, hogy adja el az apám autóját, és az ingatlanügynökségen keresztül árulni
kezdtem a házat; mindent nagyon egyszerűen el lehetett intézni. Az apám javainak értékét a piac törvényei szabták meg. Természetesen az árban lehetett némi ingadozás: 10 % erre vagy arra, de nem több. Az örökösödési illeték sem volt valami megfejthetetlen titok: elég lesz átlapoznom az
Adóhivatal roppantul alaposan összeállított kis brosúráit. Biztos vagyok benne, hogy az apám többször is eláb-rándozott arról, hogy kitagad az örökségből, de végül
lemondott róla; nyilván belátta, hogy túl sok bonyodalommal járna, és még a végeredmény is bizonytalan (nem olyan könnyű kitagadni egy gyereket - a törvény csak szűkös lehetőségeket nyújt a szülőknek: nem elég, hogy a kis szemetek megkeserítik az ember életét, hanem a végén még hasznot is húznak mindabból, amit keserves verejtékkel összegyűjtött). Végül valószínűleg belátta, hogy nem lenne semmi haszna az egészből - mert ki nem szarja le, hogy mi történik a halála után? Szerintem körülbelül így okoskodott. Így aztán most, hogy a vén szemét meghalt, el fogom adni a házát, és eladom a Toyota Land Cruiser-jét is, amivel a rengeteg Evian vizet hordta haza a Cherbourg-i Casino Géantból. En a Jardin des Plantes mellett lakom, mi a fenét kezdenék egy Toyota Land Cruiserrel? Ravioli á la ricottát hordhatnék vele haza a Mouffetard piacról, körülbelül ez minden.
Egyenesági leszármazott esetében nem túl nagy az
örökösödési illeték - még akkor sem, ha nem volt valami erős az érzelmi kapcsolat. A csökkentett adók levonása után körülbelül hárommillió frankom marad. Ez az összeg körülbelül a tizenötszöröse az éves béremnek. És körülbelül annyi, amennyit egy szakképzetlen fizikai munkás egy dolgos élet munkájával Nyugat-Európában megkereshet; nem is rossz. Ezzel már kezdhetnék valamit; legalábbis meg lehetne próbálni.
Pár héten belül biztosan kapok egy levelet a banktól. A vonat már Bayeux-nál járt, előre elképzeltem a beszélgetést. A befektetési irodám brókere valószínűleg észrevette már a számlámon a jelentős növekedést, és szeretne találkozni velem - hiszen kinek ne lenne szüksége az élete bizonyos pillanatában egy okos pénzbefektető tanácsaira? Én persze nagy óvatosan a biztos befektetése mellett tenném le a garast; ő könnyed mosollyal nyugtázná ezt az - oly gyakori -
reakciót. Jól tudja, hogy a kezdő befektetők nagy része a biztonságot részesíti előnyben a hozadékkal szemben; sokat tréfálkoznak ezen egymás között a kollégáival. A világért félre ne értsem a kifejezést, de az örökség kezelésének kérdésében bizonyos idősebb személyek általában zöldfülűként viselkednek. Ő a maga részéről azonban
felhívná a figyelmemet egy ettől kicsit eltérő forgatókönyvre is - de természetesen hagy nekem időt arra, hogy alaposan átgondoljam. Valóban, miért is ne fektessem be meglepetést nem okozó, de alacsony hozamú részvényekbe a vagyonom kétharmadát? És miért is ne fordítanám a megmaradó egyharmadot egy kicsit kockázatosabb, de nagyobb hasznot hajtó részvények vásárlására? Tudtam, hogy néhány napos gondolkodási idő után el fogom fogadni az érvelését. Őt majd igen nagy örömmel tölti el az elhatározásom, és sziporkázó lelkesedéssel állítja össze a dokumentumokat - és amikor elköszönünk egymástól, nagyon baráti lesz a kézfogásunk. Olyan országban éltem, amelyen a lecsillapodott szo-cializmus hagyta rajta a nyomát, ahol az anyagi javak birtoklását szigorú jogszabályok garantálták, és ahol a banki rendszer hatalmas állami garanciákkal volt megtámogatva. Ha nem lépem át a törvényesség határait, nem kellett félnem sem hűtlen kezeléstől, sem a bank csődjétől. Egyszóval nem kellett túlságosan aggódnom. Egyébként soha semmi miatt nem kellett túl sokat aggódnom az életemben: eredményes,
bár nem igazán ragyogó tanulmányok után a köztisztviselői pálya felé vettem az irányt. A nyolcvanas évek derekán jártunk, a szocializmus modernizációjának kezdetén, abban az időszakban, amikor a híres-neves Jacques Lang fénybe és dicsőségbe borította az Állam kulturális intézményeit; igazán korrekt volt a kezdőfizetésem. Utána szép lassan öregedtem, és minden nehézség nélkül igazodtam az egymást követő politikai változásokhoz. Udvarias voltam, korrekt, figyelmes a feletteseimmel és a kollégáimmal; de a viszonylag hűvös természetem miatt sohasem sikerült igazi barátra találnom. Az este gyorsan leszállt Lisieux megyére. Miért nem sikerült soha a munkámmal kapcsolatban a Marie-Jeanne-éhoz hasonló szenvedélyt éreznem? Vagy, általánosabban, miért nem sikerült az életemben bármi iránt is igazi szenvedélyt éreznem?
Eltelt még néhány hét, de nem hozta meg a választ; december 23. reggelén taxiba szálltam, és a Roissy repü-lőtérre mentem.
3.
És most itt álltam egyedül, mint egy balfasz, néhány méterre a Nouvelles Frontiéres iroda ablakától. Szombat reggel volt, a karácsonyi ünnepek kezdete, és a Roissy repülőtér zsúfolt volt, mint mindig. Nyugat-Európa lakói, amint néhány szabadnaphoz jutnak, a világ túlsó vége felé iramodnak, repülővel átkelnek a fél világon, és a szó szoros értelmében úgy viselkednek, mintha börtönből szabadultak volna. Nem kárhoztatom őket érte, hiszen éppen arra készülök, hogy így cselekedjek magam is.
is utazni szeretnék. Persze vannak nehézségek, a nyelvi akadályok, a rosszul szervezett tömegközlekedés, és gyakran előfordul, hogy átverik vagy kirabolják az embert; mindennek ellenére én is arra vágyom, hogy turista lehessek. Az
embernek olyan vágyai vannak, amilyenek lehetnek; nekem az az álmom, hogy a végtelenségig váltogassam a
„Szenvedélyes körutazásokat", az „Érdekes kalandokat", és az „Á la carte élvezeteket" - a Nouvelles Frontiéres katalógusai ugyanis ezt a három kategóriát alkalmazzák.
Azt rögtön tudtam, hogy elsőre egy körutazásra fogok benevezni, de sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a Rum és salsát válasszam (referenciaszám: CUB CO 03 3, 16 nap/14 éjszaka, 11 250 frank kétágyas szobában, egyágyas felár: 1350 frank), vagy a Trópusi Thaiföldet (referenciaszám: THA CA 006, 15 nap/13 éjszaka, 9950 frank kétágyas szobában, egyágyas felár: 1175 frank). Tulajdonképpen jobban vonzott Thaiföld, de Kuba mellett szólt, hogy az egyik utolsó
kommunista ország, és valószínűleg már nem sokáig az, tehát afféle politikai egzotikum. Végül is Thaiföldet választottam. El kellett ismerni, hogy a katalógus ismertető szövege ügyes volt, igazán alkalmas arra, hogy megszédítse a középszerű lelkeket:
Szervezett körutazás, egy csipetnyi kalanddal fűszerezve - bambuszcsónakban evezünk le a Kwai folyón a Koh Samui szigetig, dtkelünk a Kra földnyelven, míg végül megérkezünk Koh Phi Phi-be, a phuketi tengerpartra. Egy igazi „cool" kaland a trópusokon.
Pontban reggel fél kilenckor Jacques Maillot becsapja a boulevard Blanqui-n, a XIII. kerületben lévő lakása ajtaját, felkap a robogójára, és kelet-nyugat irányban átszeli a fővárost. Irány: a Nouvelles Frontiéres központja, a boulevard Grenelle-en. Minden második napon benéz az ügynökség néhány
irodájába. „Elhozom a legújabb katalógusokat, begyűjtöm a postámat, és felmérem a terepet" , magyarázza a fantasztikus, színpompás nyakkendőiről is híres Maillot, aki immár az iroda teljhatalommal felruházott főnöke. Hiszen nem árt, ha az ember korbáccsal áll a dolgozói háta mögött. „Másnap ezekben az irodákban sokkal több szerződést kötnek", folytatja
mosolyogva. A Capital újságírója láthatólag teljesen el van bűvölve, és elragadtatottan kijelenti: igazán senki nem láthatta előre 1967-ben, hogy a maroknyi tüntető egyetemista által alapított kis szervezet egyszer majd ilyen hatalmas sikert ér el. Az a sok ezernyi párizsi tüntető biztosan nem, aki 1968
májusában elmasírozott a place Denfert-Rochereau-n lévő első Nouvelles Frontiéres iroda előtt. „Jó helyen voltunk, éppen szemben a tévékamerákkal", emlékszik Jacques Maillot, a hajdani kiscserkész és baloldali katolikus, az UNEF tagja. Ez volt a vállalkozás első reklámja, az iroda nevét pedig John Kennedy egyik beszéde ihlette, amelyben Amerika „új határairól" beszélt.
A dühödten liberális Jacques Maillot sikerrel küzdött az Air France monopóliuma ellen a légiutaztatás demokratizálásáért. A gazdasági folyóiratokat elbűvölte a vállalkozás kalandos karrierje (a cég körülbelül harminc év alatt a legfontosabb francia utazási irodává nőtte ki magát). A FNAC-hoz és a Club Medhez hasonlóan a Nouvelles Frontiéres - amelyet a
szabadidőkultúra megszületése hívott életre - a modern
kapitalizmus új arcának szimbólumává vált. 2000-ben az üzleti forgalom alapján a turistaipar első alkalommal vált a világ első gazdasági tevékenységévé. A Trópusi Thaiföld, bár csak átlagos testi képességeket igényelt, beleillett a „kalandtúrák" kategóriájába is. Különböző kategóriájú szállások (egyszerű, átlagos, első osztály) váltogatták egymást; és a korlátozott (legfeljebb húszfős) résztvevő-létszám lehetővé tette, hogy a csoport jobban összekovácsolódjék. Két nagyon édes kis fekete
lány tartott felém, hátizsákkal, azonnal reménykedni kezdtem, hogy ők is az én körutazásomat választották; majd lesütöttem a szemem, és előbányásztam az útipapírjaimat. Körülbelül 11 órás repülőút várt rám. Ha az ember manapság repülőre száll, akkor függetlenül attól, hogy melyik légitársaságot választotta és hogy hová utazik, az utazás egész ideje alatt úgy bánnak vele, mint egy rakás szarral. Szűkös, sőt röhejesen szűkös tér-ben kuporog, ahonnan nem kelhet ki úgy, hogy meg ne zavarná a sorban mellette ülő szomszédait, és rögtön az elején egy sor tilalmat kényszerítenek rá, amelyeket hamis mosolyú
légikisasszonyok hadarnak el. Mire az ember a fedélzetre lép, már elvették tőle a holmijait és bezárták a csomagtérbe, és neki egészen a leszállásig semmiféle címszóval nem lesz lehetősége hozzájutni a dolgaihoz. Majd az utazás egész ideje alatt azzal szórakoznak, hogy újabb és újabb gyötrelmeknek vetik alá: megtiltanak minden helyváltoztatást, sőt bármiféle tevé-kenységet, és arra a néhány akcióra kényszerítik az utasokat, amelyeket ők kínálnak nekik: üdítőitalok szürcsölgetésére, amerikai videófilmek bámulására és dutyfree termékek vásárlására. A légikatasztrófák képeiből táplálkozó állandó veszélyérzet és a mozdulatlanság, amelyet a szűkös tér még fel is erősít, olyan erős stresszt hoz létre, ami egyeseknél a hosszú repülőutakon szívrohamot idéz elő. Ráadásul a személyzet mindent megtesz azért, hogy a legmagasabb szinten tartsa ezt a stresszt, mivel megtilt minden eszközt, amellyel harcolni lehet-ne ellelehet-ne. Az embert megfosztják a cigarettától és az
ol-vasnivalójától, és egyre gyakrabban megfosztják az alkoholtól is. Hála Istennek a szemetek még nem alkalmazzák a testi motozást, ezért én tapasztalt utazóként fel tudtam szerelkezni egy kis túlélőkészlettel: néhány 21 mg-os Nicopatch-al, egy levél altatóval, és egy kis flaska Southern Comforttal. Mire átrepültünk a hajdani Kelet-Németország felett, kásás álomba merültem.
Arra ébredtem, hogy valami a vállamra nehezedik, és valaki langyosan rámszuszog. Különösebb erőkifejtés nélkül
visszatoltam a helyére a baloldali szomszédomat. Lágyan horkantott, de nem nyitotta ki a szemét. Körülbelül harminc éves, nagydarab fickó volt, biliformára levágott,
gesztenyebarna hajjal. Nem látszott ellenszenvesnek, sem rosszindulatúnak. Sőt, elég megható volt, ahogy magára húzta a légitársaság puha takaróját, nagy munkásember-kezei a térdén pihentek. Felemeltem a duplafedelű könyvet, ami a térdéről a földre esett: szar angolszász bestseller volt egy bizonyos Frederic Forsyth tollából. Egyszer elolvastam ennek a kreténnek az egyik regényét, csak úgy áradt belőle a Margaret Thatcher iránti imádat, és tele volt röhejes kirohanásokkal a Szovjetunió, a gonosz birodalma ellen. Kíváncsi lettem volna, hogy mászott ki Forsyth ebből az egészből a Berlini Fal összeomlása után. Fellapoztam ezt az új művét:
meggyőződhettem róla, hogy most a vörösesbarnák és más szerb nacionalisták játsszák a gonosz szerepét. Íme egy ember, aki halad a korral. Kedvenc hőse, az az unalmas Jason Monk visszatért a CIA kebelébe, és ezúttal a csecsen maffiával lépett kapcsolatba. Oké, gondoltam, miközben visszatettem a könyvet a szomszédom térdére, földig hajolok az angolszász írók
erkölcsi érzéke előtt! A könyvbe egy háromrét hajtogatott papír volt betéve könyvjelzőnek, felismertem rajta a Nouvelles Fron-tiéres fejlécét: tehát az egyik leendő útitársammal ismerkedtem meg. Derék fiú lehet, ebben teljesen biztos voltam, nyilván sokkal kevésbé egocentrikus és idegbajos, mint jómagam. Ránéztem a képernyőre, ahol a repülés adatait mutatták: most repülünk át Csecsenföld felett, vagy már át is repültünk; a külső hőmérséklet -53 °C, a magasság 10 143 m, a helyi idő 00:37. Egy térkép jelent meg a táblázat helyén: most léptünk be Afganisztán légterébe. Az ablakon kinézve persze csak a teljes sötétséget láttam. A tálibok nyilván már aludni tértek, és ott
pácolódnak a saját szennyükben.
- Jó éjszakát, tálibok, jó éjszakát! Álmodjatok szépeket... - morogtam, majd bekaptam még egy altatót.
4.
Reggel ötkor szálltunk le a Don Muang repülőtéren. Nehezen tértem magamhoz. A baloldali szomszédom már felkelt, és ott tülekedett a sorban, hogy minél előbb kiszállhasson a
repülőből. Hamarosan elvesztettem szem elől a váróterem felé vezető folyosón. A lábam mintha vattából lett volna, a szám tele sűrű nyállal, a fülem hangosan zúgott.
Amikor kiléptem a repülőtér épületéből, a hőség magába nyelt, mint egy nagy száj. Legalább 35 °C meleg volt. Az a furcsa a bangkoki hőségben, hogy valamiképpen zsíros a levegő, valószínűleg a légszennyezés miatt. Körülbelül fél percbe telt, mire lélegzethez jutottam. Igyekeztem nem elszakadni a thai idegenvezetőnőtől - nem találtam túl
érdekesnek, bár visszafogottnak és tanultnak látszott - de ilyen a legtöbb thaiföldi nő. A hátizsákom szíja belevágott a
vállamba; egy Lowe Pro Hiuaalaya Trekking volt, a Vieux Campeurben fellelhető legdrágább modell, örök életre szóló garanciával. Tekintélyt keltő tárgy volt, acélszürke, rugós kapcsokkal, speciális dupla anyagból - a cég újítása - és -65 °C-os hőmérsékleten is működő cipzárakkal. A tartalma viszont sajnálatosan szegényesre sikeredett: néhány sort és póló, egy fürdőnadrág, egy szandál, amelyben a korallokon is lehet sétálni (125 frankba került a Vieux (;ampeurben), egy
feltétlenül ajánlott, egy JVC HRD-9600 MS típusú videókamera, elemekkel és kazettákkal, és két amerikai sikerkönyv, amelyeket találomra választottam a repülőtéren. A Nouvelles Frontiéres autóbusza száz méterrel odébb parkolt. A hatalmas jármű belsejében - egy 64 személyes Mercedes M-800 volt - a maximumra volt állítva a
légkondicionáló. Amikor beszálltam, úgy éreztem, mélyhűtőbe kerültem. Leültem egy baloldali ablak mellé, a busz
közepében; rajtam kívül körülbelül tizenkét utas volt még a buszban, köztük a repülőbeli szomszédom is. Senki nem ült mellém. Nyilvánvalóan elpuskáztam az első lehetőséget, hogy beolvadjak a csoportba, és arra is jó esélyem volt, hogy elkapjak egy alapos megfázást.
A nap még nem kelt fel, de a Bangkok központja felé vezető hatsávos autóúton már nagy volt a forgalom. Üveg és acél épületek mellett száguldottunk el, időnként feltűnt köztük egy-egy masszív betonépület is, ami a szovjet építészetet juttatta az eszembe. Ezenkívül bankszékházakat, nagy hoteleket és - általában japán - elektronikai társaságok székhelyeit láttam. A Chatuchaki elágazás után az autóút rákanyarodott a város szíve körül futó körgyűrűre. A kivilágított szállodaépületek között kis házcsoportok tünedeztek föl, kicsi, bádogtetős házak, kihalt telkek közepén. Neonvilágítású mozgóbüfékben levest és rizst mértek; láttam, ahogy gőzölögnek a bádoglábasok. A busz lassított és kikanyarodott a New Petchaburi Road felé. Egy futó pillanatra feltűntek egy spirál alakban futó levezető út
fantasztikus körvonalai, olyan volt, mintha a reflektorokkal
kivilágított makadámspiráljai a levegőben függenének; majd egy nagy kanyar után az autóbusz rátért a gyorsforgalmi útra. A Bangkok Palace Hotel a Mercur hoteLhálózat egyik láncához tartozik, az elszállásolás és a vendéglátás
minő-ségében ez a lánc is ugyanazokat az értékeket képviseli, mint a Mercure hotelek; legalábbis ezt állította az a füzetke, amelyet a hallban olvasgattam, miközben arra vártam, hogy
elrendeződjenek a dolgok. Reggel hat lehetett - Párizsban most van éjfél, gondoltam teljesen értelmetlenül-, de a szállodában már zajlott az élet, éppen most nyitották meg az éttermet a reggelizőknek. Leültem egy fotelbe. Kába voltam, a fülem még mindig erősen zúgott, és szép lassan megfájdult a gyomrom is. Felismertem a csoport néhány tagját a várakozó tartásukról. Volt ott két huszonöt év körüli lány, olyan hülye liba-félék, de mindent összevéve cseppet sem rossz nők, akik megvető tekintettel méregették a világot. Velük ellentétben egy nyugdíjas házaspár - a pofa nagyon vidámnak látszott, a felesége kicsit komorabbnak - csodálattal nézegette a hotel csupa tükör, arany és dombormű belső dekorációját. Egy csoport életének első óráiban először csak a felületes
vonzalmon alapuló társas ösztön nyilvánul meg, amelyet
közhelyek alkalmazása és a szűkreszabott érzelmi elköteleződés jellemez. Edmunds és White szerint a
minicsoportok kialakulása csak az első kirándulás során érhető tetten, olykor már az első közös étkezéssorán.
Felpattantam, de nagyon megszédültem. Rágyújtottam, hogy kicsit magamhoz térjek; ezek az altatók tényleg nagyon erősek voltak és beteggé tettek; de az enyhébbektől már nem tudtam elaludni. Nyilvánvalóan nem volt megoldás. A nyugdíjasok csendben forgolódtak, úgy láttam, hogy a férfi kicsit kidülleszti a mellét; és miközben valakit keresett, akivel mosolyt
válthatna, potenciális mosolyt hintett szét az egész
környezetén. A nyugdíj előtt nyilván kiskereskedők voltak, egyszerűen nem tudtam mást elképzelni. A nevük említésére a csoport tagjai lassacskán odagyűltek az idegenvezetőnő köré, átvették a kulcsukat és felmentek a szobájukba, vagyis szétszóródtak. Lehetőségünkben áll, mondta a hölgy csengő
hangon, hogy most rögtön elköltsük a reggelinket; de lepihenhetünk a szobánkban is; szabadon dönthetünk. De bárhogy is határozunk, tizennégy órakor találkozunk a hallban, és utána megtekintjük a klongokat.
A szobám nagy üvegablaka a gyorsforgalmi útra nézett. Fél hét volt. Sűrű volt a forgalom, de csak gyenge morajlás
érkezett el hozzám a dupla üvegablakon keresztül. Az éjszakai világítás már kialudt, de a nap még nem csillant meg az acél- és üvegfalakon; a napnak ebben az órájában a város szürke volt. Rendeltem egy duplát a szobaszerviznél, lenyeltem egy Efferalgant, egy Doliprane-t és egy dupla adag
Oscillococcinumot, felhajtottam a kávét, lefeküdtem, és megpróbáltam elaludni.
Furcsa alakzatok mozogtak lassan egy szűk térben, hangosan morogtak; nagy markológépek lehettek, vagy óriási rovarok. Lent, a mélyben egy turbánt és buggyos fehér nadrágot viselő férfi kis, görbe török kardot forgatott óvatosan. A levegő hirtelen vörössé és ragacsossá, szinte folyékonnyá vált; és a szemem előtt kicsapódó cseppecskék láttán megértettem, hogy üvegfal választ el a jelenettől. A férfi most már a földön feküdt, megbénította egy láthatatlan erő. A markológépek odagyűltek köré; volt köztük egy kis bulldózer is. A markológépek felemelték tagolt karjukat, a lapátjukkal lecsaptak a férfira, és azonnal hét-nyolc részre szabdalták a testét. De úgy látszott, hogy a férfi fejét még mindig démoni életerő mozgatja, szakállas arcát gonosz mosoly torzította el. A kis bulldózer rágázolt, a feje szétroppant, mint egy tojás. Néhány centire az arcomtól agy- és csontszilánkmassza spriccelt az ablakra.
Tehát a turizmus mint tudatformáló jelenség az általa
előidézett játékos társas ösztönön és az általa kiváltott képeken keresztül lelehetővé teszi, hogy a külföld és a másság oldaláról, de veszélytelennek ismerjük meg a világot.
Rachid Amirou
Dél körül ébredtem, a légkondicionáló hangosan morgott, és talán már nem is fájt annyira a fejem. Keresztben feküdtem a
king size franciaágyon, és a körutazás lefolyásán, valamint
tétjein töprengtem. A pillanatnyilag még formátlan csoport élő közösségé fog alakulni; és nekem még ma délután el kell benne foglalnom a helyemet, de már most rögtön döntenem kell arról, hogy melyik sortot vegyem fel a klongokon való kiránduláshoz. Egy félhosszú, farmerkék, nem túl szűk modellt választottam, amelyet egy Radiohead pólóval egészítettem ki; ezenkívül behajigáltam még pár dolgot a hátizsákba. Undorodva nézegettem magam a fürdőszoba tükrében: ráncos
bürokrataképem tragikusan állt az egészhez; pontosan annak látszottam, ami voltam: negyven körüli hivatalnoknak, aki a vakáció tartamára megpróbálja fiatalnak álcázni magát; egészen elment a kedvem magamtól. Odaléptem az ablakhoz, és teljesen elhúztam a függönyt. Ragyogó kilátás nyílt a 27. emeletről. A Mariott hotel impozáns tömege tőlünk balra úgy meredt az ég felé, mint egy krétafehér sziklafal, amelyet fekete vízszintes vonalak szabdaltak, az erkélyek mögött megbúvó ablakok vonala. A delelőjén álló nap szinte erőszakkal emelte ki a falakat és a tetőéleket. Szemben velünk a végtelenbe tükrözték egymást a kékeszöld üvegkúpok és piramisok. A látóhatáron a Grand Plaza Président hatalmas betonkockái tornyozódtak egymásra, mint egy lépcsős piramis emeletei. Jobbra tőlünk terült el a Lumphini park zölden borzongó felülete, és mint okkersárga erődítmények, emelkedtek ki
belőle a Dusit Thani szögletes tornyai. Az ég tiszta kék volt. Lassan elkortyoltam egy Singha Goldot, közben a
jóvátehetetlenség fogalmán morfondíroztam.
A hallban az idegenvezetőnő megint maga köré gyűjtött bennünket, hogy kiossza a breakfast couponokat. Igy aztán megtudtam, hogy a két csajt Babette-nek és Léának hívják. A göndör, vagy inkább göndörített szőke hajú Babette-nek szép melle volt, a kis kurvájának, jól látszott az áttetsző blúza alatt - népies kis nyomott mintás darab volt, valószínűleg a Trois Suisses áruházból. A nadrágja is ugyanebből az anyagból készült, és az is teljesen áttetsző volt; tisztán látszott a bugyi fehér csipkéje. Léa nagyon barna volt, és jóval vékonyabb; szép gömbölyű segge, ami jól érvényesült fekete biciklisnad-rágjában, és előremeredő melle kellemesen kiegyensúlyozta a vékonyságát, a mellbimbói majd átdöfték élénksárga topját. Keskeny köldökében apró gyémánt díszelgett. Alaposan megnéztem a két hülye tyúkot, hogy örökre elfelejthessem őket.
Az idegenvezetőnő, akit Sonnak hívtak, tovább osztotta a kuponokat. Mindenkit a keresztnevén szólított; ettől rosszul voltam. Hiszen mégiscsak felnőttek voltunk, a kurva életbe! Egy pillanatra elfogott a reménykedés, amikor a legidősebb házaspárt „Lobligeois úrnak és asszonynak" szólította, de azután elragadtatott mosollyal rögtön hozzátette: Josette és René. Valószínűtlen volt az egész, mégis igaz.
- Renének hívnak - jelentette ki a nyugdíjas, csak úgy a levegőnek.
- Nem vagy valami szerencsés - morogtam magamban. A felesége fáradt pillantást vetett rá. „Kuss legyen, René, mindenkinek az agyára mész", ez volt a tekintetében. Hirtelen rájöttem, kire hasonlít René: Monsieur Plus-re a Bahlsen reklámokból. Sőt, az is lehet, hogy ő az. A feleségéhez fordultam:
- Nem játszottak régebben a férjével kisebb filmszerepeket? - Nem, egyáltalán nem - közölte velem -, hentesboltunk volt.
A, igen, ez illett rájuk. Ez a vidám fickó tehát nyugdíjas hentes (Clamart-ban, pontosította a felesége); és a prolik élelmezésére szolgáló szerény épületben durrogtatta a tréfapatronjait, és szórta a szellemi sziporkáit.
Volt még ott két másik, kevésbé jellegzetes pár is, akiket mintha valamilyen homályos testvériség kapcsolt volna össze. Vajon már máskor is utaztak együtt? Vagy a reggelinél
ismerkedtek össze? Az utazásnak ebben a fázisában minden lehetséges volt. A fiatalabbik házaspár pokoli hervasztó volt. A férj egy kicsit olyan volt, mint Antoine Waechter, fiatalabb kiadásban, már ha el tudjuk képzelni Waechtert fiatalnak; de a haja barnább volt, és gondosan ápolt szakállt viselt; nem, tulajdonképpen nem is Antoine Waechterre hasonlított, hanem Robin Hoodra, de volt benne valami nagyon svájcias is, nem is svájcias, inkább Jura-hegységes. Mindent összevéve nem hasonlított senkire, és igazán nagy baromnak látszott. A
felesége sem volt akármi, a hülye picsa, igazi komoly nő volt, a jól tejelő fajtából. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek az
egyedek még ne reprodukálták volna önmagukat, a gyereket valószínűleg a nagyszülőknél hagyták Lons-le-Saulnier-ban. A másik, idősebbik házaspárnak nem volt annyira hasfájósan komoly jellege. A sovány, bajuszos és ideges férj
bemutatkozáskor elárulta, hogy természetgyógyász. Észrevette a tanácstalanságomat, és elmagyarázta, hogy ha csak lehet, gyógynövényekkel és más természetes szerekkel gyógyítja a pácienseket. Száraz és jelentéktelen kis felesége a szociális ágazatban dolgozott, a mit tudom én milyen fokon elítélt elzászi bűnözők társadalomba való visszaintegrálásával foglalkozott; úgy néztek ki, mintha harminc éve nem basztak volna. A férfi láthatólag ott helyben meg akart győzni a
természetes orvoslás áldásairól, de addigra már annyira elkábultam a beszélgetéstől, hogy gyorsan leültem egy közeli fotelbe. Onnan, ahol ültem, nem láttam elég jól a három maradék útitársamat, mert a hentes-házaspár félig eltakarta őket előlem. Az egyikük egy furcsa, kemény arcú, ötven körüli tulok volt, akit Robert-nek hívtak, mellette egy hasonló korú nő állt, gonosz, okos és puha arcát göndör fekete haj keretezte; Josiane-nak hívták. A harmadik egy szinte észrevehetetlen, körülbelül huszonhét éves fiatal nő volt, aki kutyaszerű alávetettséggel követte Josiane-t, őt Valérie-nek hívták. Oké, lesz még alkalmam tanulmányozni őket, tulajdonképpen másra sem lesz alkalmam, csak az útitársaim tanulmányozására; gondoltam komoran, miközben az autóbusz felé bandukoltam. Láttam, hogy Son még mindig az utaslistát tanulmányozza. Az arca feszült volt, és akaratlanul is szavak formálódtak az ajkán; aggodalmat, majdhogynem zavart olvastam ki az arckifejezésé-ből. A csoportban tizenhárman voltunk, és a thaiföldiek néha nagyon babonásak, babonásabbak a kínaiaknál is: az épületek emeleteinél, az utcák számozásánál gyakori, hogy a
tizenkettőről rögtön a tizennégyre ugranak, csak azért, hogy kikerüljék a tizenhármas számot. Baloldalra ültem, körülbelül a busz közepén. A csoportos elhelyezkedések során az emberek elég gyorsan kijelölik a territóriumukat: csak akkor boldogok, ha idejében elfoglalták a helyüket, és mindig szétszórnak néhány személyes tárgyat, hogy megőrizzék és tevékenyen belakják.
Nagy meglepetésemre Valérie mellém ült le, holott az autóbusz háromnegyedrészt üres volt. A két sorral mögöttünk ülő
Babette és Léa néhány gúnyos megjegyzést tett rá. Jobb lenne, ha befognák a szájukat, a hülye kurvái. Óvatosan vizsgálgattam a fiatal nőt: hosszú fekete haja volt, olyan nem is tudom milyen arca, talán leginkább egyszerűnek lehetne nevezni; nem volt
szép, de ami azt illeti, csúnya sem. Rövid, de intenzív hallgatás után kínos-keservesen megkérdeztem tőle:
- Nincs melege?
- Nem, nem, az autóbuszban elmegy - felelte gyorsan, mosolytalanul. Láthatólag megkönnyebbült, hogy beszélgetést kezdeményeztem. A kérdésem pedig egészen különlegesen hülye volt, a buszban ugyanis majd megfagyott az ember. -Volt már Thaiföldön? - kérdezte Valérie.
- Igen, egyszer.
Várakozóan nézett, felkészült rá, hogy meghallgassa az érdekfeszítő elbeszélésemet. Vajon meséljem el az előző utamat? Talán mégse most rögtön.
- Nagyon jó volt - mondtam végül melegen, hogy
el-lensúlyozzam a válaszom egyszerűségét. Elégedetten bólintott. Rájöttem, hogy ez a fiatal nő nem kizárólag Josiane-nak vetette alá magát, ő bárkinek aláveti magát, és most valószínűleg éppen új gazdát keres, nyilván elege van Josiane-ból, aki két sorral előttünk ült, dühödten lapozgatta az útikönyvét, és csúnya pillantásokat lövellt ránk. Románc, románc. A Payab Ferry Pier után a hajó ráfordult a Klong Samsenre, és máris egészen más világba kerültünk. Az élet itt nagyon keveset változott a múlt század óta. Cölöpökön álló teakfaházak sorakoztak egymás mellett a csatorna partján, és fehérneműk száradtak az ereszek alatt. Néhány asszony az ablakhoz lépett, hogy megnézzen minket, mások egy percre abbahagyták a mosást. Gyerekek lubickoltak a cölöpök között; széles karlengetéssel integettek nekünk. A növényzet vadul burjánzott, a hajó vízililiomok és lótuszok között tört előre, heves és nyüzsgő élet vett minket körül. Úgy éreztem, hogy a föld, a levegő és a víz minden szabad zugában lepkék, gyíkok és pontyok nyüzsögnek. Son azt mondta, hogy a száraz évszak kellős közepén járunk; ennek ellenére teljesen és
Valérie mellettem ült; nagy béke vette körül. Odaintegetett a teraszon pipázó öregeknek, a fürdőző gyerekeknek és a
ruhájukat mosó asszonyoknak. Mintha még a jurai
természetvédők is megnyugodtak volna, a természetgyógyász házaspár is kicsit nyugodtabbnak látszott. Halk hangok és mosolyok vettek minket körül. Valérie felém fordult. Hirtelen kedvem kerekedett megfogni a kezét; de valamiért végül lemondtam róla. A hajó most egyáltalán nem mozdult, és mi ott lebegtünk egy boldog délután rövid örökkévalóságában. Még Babette és Léa is elhallgatott. Léa később így fogalmazta meg: úgy érezték magukat, mintha lebegnének. Miközben megtekin-tettük a Hajnal Templomot, figyelmeztettem magamat, hogy ne felejtsek el Viagrát venni egy gyógyszertárban. Hazafelé megtudtam, hogy Valérie breton, és hogy a szüleinek tanyája volt Trégorrois-ban; sajnos, erre nem nagyon tudtam mit mondani. Valérie okos lánynak látszott, de nekem nem volt kedvem okos beszélgetésekhez. Tetszett a kedves hangja, a katolikus és aprólékos igyekezete, tetszett az is, ahogyan az ajka mozgott, amikor beszélt; biztosan nagyon meleg a szája, és szívesen lenyeli egy igaz barát spermáját.
- Nagyon jó volt ez a délután - mondtam a végén re-ményvesztetten. Túlságosan messze kerültem az emberektől, túl egyedül éltem, és most már nem tudtam, hogyan kell viselkedni velük.
- Ó, igen, nagyon jó volt - felelte. Nem volt követelődző, igazán nagyon derék lány volt. Mégis, amint a busz
megérkezett a szállodához, eliramodtam a bár felé.
Három koktéllal később már megbántam a viselkedésemet. Kimentem és körülnéztem a hallban. Hét óra volt; még senki sem volt lent a csoportból. Akik akartak, négyszáz bahtért részt vehettek egy látványos vacsorán, és „hagyományos thai
táncokat" tekinthettek meg, nyolckor volt a találkozó. Valérie biztosan ott lesz. Nekem volt már némi fogalmam ezekről a
hagyományos thai táncokról, mivel a Kuoni iroda
szervezésében három éwel ezelőtt részt vettem egy Klasszikus
Thaiföld elnevezésű körutazáson, az Észak Rózsájától az Angyalok Városáig. Nem volt rossz az út, de egy kicsit drága,
és ijesztő szellemi színvonalú, minden résztvevőnek minimum főiskolai diplomája volt. Minden a kisujjukban volt: Buddha harminckét pozitúrája a ratanakosini szobrászművészetben, a thai-burmai, a thai-khmer és a thaithai stílus. Útikönyv nélkül állandóan röhejesnek éreztem magam, és halálosan kimerülve érkeztem haza Párizsba. Na, de most már igazán kedvem kerekedett baszni. Bizonytalanul körülnéztem a hallban, és észrevettem egy feliratot: Health Club. A nyíl az alagsori szint felé mutatott.
A bejáratnál vörös neonok és egy sokkörtés színes égősor világított. Egy neon hátterű, világító táblán három, kicsit túl nagy mellű, bikinis szirén pezsgőspoharat emelt a potenciális látogatóra; a háttérben felsejlett egy stilizált Eiffel-torony - ez a stílus némileg azért elütött a Mercure hotelhálózat
hagyományos térformáitól. Beléptem, és rendeltem egy bourbont a bárpultnál. Az üvegfal mögött tucatnyi lány fordította felém a fejét. Néhányan csábosan mosolyogtak, a többiek nem. Én voltam az egyetlen vendég. A lányok kevesen voltak, mégis számozott szalagcsokrokat viseltek. Gyorsan döntöttem, a 7-es számút választottam: először azért, mert édes volt, másodszor azért, mert nem nagyon érdekelte, mi megy éppen a tévében, és nem volt szenvedélyes beszélgetésbe merülve a szomszédnőjével. Jól döntöttem, mert amint meghallotta a számát, látható elégedettséggel állt fel a székéből. Meghívtam egy kólára a bárpultnál, utána
felmentünk a szobába. Oonnak hívták, legalábbis így értettem, és az ország északi részéből származott, egy kis Chiang Mai melletti faluból. Tizenkilenc éves volt.
matracon. Hamar rájöttem, hogy nem kell megbánnom a választásomat. Oon jól mozgott, nagyon lágyan, és éppen megfelelő mennyiségű habot kent rám. Hosszan simogatta a mellével a fenekemet. Ez egyéni találmány lehetett, még senki másnál nem találkoztam vele. Jól beszappanozott puncija úgy dörzsölte a lábikrámat, mint egy kis keményszőrű kefe. Meglepetésemre szinte azonnal felállt a farkam, és amikor megfordult, és a lábával elkezdte simogatni, azt hittem, hogy nem is tudom tovább visszatartani magam. Végül erősen össze-szorítottam a combizmaimat, és valahogy mégiscsak sikerült. Amikor fölém jött az ágyban, azt hittem, hogy még sokáig bírom, de hamarosan fel kellett adnom. Hiába volt olyan fiatal, nagyon jól tudott bánni a puncijával. Lassan kezdte, meg-megszorította a makkomat, majd lejjebb ereszkedett néhány centiméterrel, és még erősebben szorított.
- O, ne, Oon, ne! - kiabáltam.
Elnevette magát, örült a hatalmának, majd még lejjebb ereszkedett. Lassan és erősen egyre szorosabbra zárta a hüvelyét, közben huncutul nézett a szemembe. Jóval előbb elélveztem, mint ahogy elérhette volna a farkam tövét.
Utána egymást átölelve beszélgettünk egy kicsit, láthatólag nem nagyon sietett vissza az emelvényre. Nincs sok vendége, mesélte, ebbe a szállóba általában idősebb vendégek jönnek, teljesen érdektelen emberek, akik egy kicsit már leszámoltak mindennel. Sok a francia, ám ők mintha nem szeretnék a body
massage-t. Akikkel találkozott közülük, mind nagyon kedvesek
voltak, de azért inkább német és ausztrál vendégekkel találkozott. Jöttek néha japánok is, de nem szerette őket, furcsák voltak, verték és kikötözték, vagy csak ültek és a cipőjét bámulva maszturbáltak; nem volt benne semmi jó. És mit gondol rólam? Nem voltam rossz, de azt remélte, hogy egy kicsit tovább bírom.
farkamat. Egyébként kedves embernek talál.
- You looke quiet - mondta. Na, ebben tévedett egy kicsit, de az igaz, hogy ő jól megnyugtatott. Háromezer bahtot adtam neki, úgy emlékeztem, ez jó ár. A reakciójából láttam, hogy igen, ez tényleg jó ár.
- Krop khun khat! - mondta széles mosollyal, és összeérintette a két tenyerét a homloka előtt. Utána kézen fogva elkísért a kijáratig. Az ajtóban többször megpusziltuk egymást.
Amikor felmentem a lépcsőn, Josiane-ba ütköztem, aki láthatólag nem tudta eldönteni, hogy lemenjen-e. Arany-szegélyes fekete tunikát vett fel estére. Ettől sem lett
rokonszenvesebb. Széles és intelligens arca volt, rezzenéste-lenül bámult rám. Láttam, hogy megmosta a haját. Egyáltalán nem volt csúnya, akár szépnek is lehetett volna mondani; általában nagyon tetszenek nekem az ilyen típusú libanoni nők; de az arckifejezése alapvetően gonosz volt. Elképzeltem, milyen lehet, amikor valamilyen politikai kérdésben kifejti a véleményét: nyilvánvalóan nyoma sincs benne könyörületnek. Nem volt mit mondanom neki. Lehajtottam a fejem. Kicsit félszegen megszólalt:
- Van valami érdekes odalent?
Annyira idegesített, hogy majdnem azt válaszoltam: „Egy bár, tele kurvákkal", de végül hazudtam, mert azt
egyszerűbbnek találtam:
- Nem, nem is tudom, egy olyan szépségszalon-féleség. - Kihagyta a látvány-vacsorát - állapította meg a lotyó. - Maga is - vágtam vissza nyomban.
Nem válaszolt rögtön, kicsit még mórikálta magát:
- O, én nem szeretem az ilyesmit - folytatta Racine-hősnős karmozdulattal. - Valahogy túl turistás.
Vajon mit akart ezzel mondani? Itt minden túl turistás, gondoltam. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ököllel a
