• No results found

Frederick Forsyth - Ikon

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2021

Share "Frederick Forsyth - Ikon"

Copied!
242
0
0

Loading.... (view fulltext now)

Full text

(1)

Frederick Forsyth

IKON

Scannelte: Szörp 2005. április 28. Javította: totasenior 2007 – 10 – 05

(2)
(3)

Frederick Forsyth

IKON

magyar könyvklub

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Frederick Forsyth: Icon. Bantam Press, 1996 Copyright ©1996 Transworld Publishers Ltd.

Cover illustration by Slatter-Anderson This edition and the cover are published by arrangement with Transworld Publishers Ltd., London

Hungarian translation ©Szentgyörgyi József, 1997

A könyv fordítója és szerkesztője köszöni Hardy Mihálynak az orosz vonatkozású témákban nyújtott értékes segítségét.

Magyar Könyvklub, Budapest, 1997 Felelős kiadó Breitner Miklós igazgató Irodalmi vezető: Ambrus Éva Felelős szerkesztő Majoros Klára Műszaki vezető Szilassy János

A borítóterv és tipográfia Császár András munkája Szedte Jávor és Társa Bt.

Nyomta a Graphischer Grossbetrieb Pössneck, Germany Megjelent 28 (A/5) ív terjedelemben

(4)
(5)

ELSŐ RÉSZ

1

Ez volt az a nyár, amikor a kenyér ára elérte, majd meghaladta az egymillió rubelt. Ez volt az immár harmadik nyár, amelyik rossz termést hozott.

Ez volt a hiperinfláció második éve.

Ez volt az a nyár, amelyen a távoli vidéki kisvárosok utcáin az első oroszok éhen haltak. Ez volt az a nyár, amikor az orosz elnök, távol minden segítségtől, szívrohamot kapott a limuzinjában, és egy öreg takarító ellopott egy iratot.

Attól kezdve minden megváltozott. 1999 nyarát írták.

*

Kánikulai délután volt, fullasztó hőség, a sofőrnek többször is rá kellett tenyerelnie a dudára, mire az őr elősietett kuckójából, és kitárta a minisztertanács épületének masszív tölgyfa kapuját. A jobb első ülésen terpeszkedő elnöki testőr lenyitotta az ablakot, és ráreccsent az őrre, hogy húzza ki magát. A hosszú, fekete Mercedes-600-as kigördült a boltíves kapun, s rákanyarodott a Sztaraja térre. A rozoga kapuőr szánalmas tisztelgésre emelte kezét. Az elnöki kocsit egy Csajka követte, abban négy testőr ült. A Mercedes hátsó ülésén a gondolatokba merült Cserkaszov elnök ült. Előtte katonasofőrje, a mellett pedig személyi testire, az elit Alfa csoport egyik tagja süppedt ülésébe.

Ahogy Moszkva szürke, poros pereme lassanként átengedte a teret a mezőknek, fáknak s a nyílt vidéknek, úgy vált Oroszország elnökének hangulata mind komorabbá. És teljes joggal. Három éve volt már hivatalban, miután sikerült a gyengélkedő Borisz Jelcin helyére kerülnie, s ahogy most visszagondolt, hogyan zuhant azóta az ország a pusztulás felé, be kellett látnia, hogy még soha életében nem volt három ilyen nyomorult éve.

1995 telén, amikor miniszterelnök lett – maga Jelcin nevezte ki őt, a „technokratát”, hogy pofozza helyre a gazdaságot -, az orosz nép az urnákhoz járult, hogy új dumát, új parlamentet válasszon.

A dumaválasztás fontos volt, de nem életbe vágóan fontos Az előző években, javarészt Borisz Jelcin tevékenységének következtében, mind több és több hatalom csúszott át a parlament kezéből az elnökébe. A nagydarab szibériai férfi, aki négy évvel azelőtt, az 1991- augusztusi puccskísérlet idején tankra kapott, s a demokrácia rettenthetetlen harcosaként nemcsak Oroszország, hanem az egész Nyugat csodálatát is kivívta, 1995 telére gyönge, megbízhatatlan emberré vált.

Az utóbbi három hónapban kétszer kapott szívrohamot, a sok gyógyszer felfújta, felpüffesztette. A Moszkvától északkeletre fekvő Vorobjovszkije goriról – a Veréb-hegyről, a volt Lenin-hegyről -, egy klinikáról kísérte figyelemmel a parlamenti választásokat, s volt tanúja, mint taszigálják a delegátusok a harmadik helyre az ő politikai pártfogoltjait. Hogy ez nem volt olyan döntő fontosságú, mint Nyugaton, nagyrészt annak lehetett betudni, hogy Jelcin a tényleges hatalom java részét saját elnöki kezében tartotta. Akárcsak az Egyesült Államokban, az elnöki cím Oroszországban is végrehajtói feladatkört jelenti tt, de az Egyesült Államokkal ellentétben, a parlament ellenőrző és egyensúlyozó szerepe nem létezett: Jelcin rendeletekkel is hatékonyan kormányozhatott. Meg is tette.

Ám a parlamenti választások végre megmutatták, merről fúj a szél, s mintegy jelezték a tendenciát az 1996 júniusára beütemezett, sokkalta fontosabb elnökválasztás előtt.

Az új erőt, amely 1995 telén tűnt fel a politika horizontján, ironikus módon a kommunisták képviselték. Hetvenévnyi kommunista uralom, Gorbacsov reformjainak öt éve és Jelcin öt éve után az orosz nép kezdett nosztalgikusan emlékezni a régi időkre.

A Gennagyij Zjuganov vezette kommunisták rózsás képet festettek a dolgok régi állásáról: garantált munka, biztos fizetés, elviselhető élelmiszerárak, törvény és rend. Nem esett szó a KGB önkényuralmáról, a kényszermunkatáborok Gulag-szigettengeréről, mindennemű mozgás és önkifejezés elfojtásáról.

Az orosz választók ekkorra már mélységesen csalódtak mindkét, egykor megváltóként várt rendszerben: a kapitalizmusban és a demokráciában. Ez utóbbi szót csak megvetéssel említették. A

(6)

legtöbb orosz, látva a mindent bemocskoló korrupciót, és a járványszerűen terjedő bűnözést, ocsmány hazugságnak tartotta. Amikor a parlamenti választás után megszámlálták a szavazatokat, kiderült, hogy a dumában a kriptokommunisták szerezték meg a legtöbb helyet, s nekik van joguk a képviselőház elnökét kijelölni.

A szélsőségek másik oldalán az övékével látszólag homlokegyenest ellenkező nézeteket valló Vlagyimir Zsirinovszkij, az ironikusan Liberális Demokrata Pártnak nevezett tömörülés elnöke állt. Az 199l-es választásokon ez a bizarr viselkedésre és szalonképtelen kifejezések használatára hajlamos hordószónok elképesztően jól szerepelt, de csillaga mostanára már leáldozóban volt. Annyira azonban még nem áldozott le, hogy eltántorítsa tőle a küldöttek második legnagyobb csoportját.

Kettejük között ott voltak a centrumpártok, amelyek makacsul kötötték magukat az általuk bevezetett gazdasági és szociális változásokhoz. Ők lettek a harmadikok.

Valójában azonban ez a választás az 1996-os elnökválasztás előkészítése volt. A duma megválasztásakor negyvenhárom párt vetélkedett egymással, s a nagyobb pártok vezetői felismerték, hogy a legjobb esélyt az egyesülést hirdető program kínálja számukra.

A kriptokommunisták még a nyár beállta előtt egyezményt kötöttek természetes szövetségesükkel, az Agrár- vagy Parasztpárttal, s megalakították a Szocialista Uniót, amely okos elnevezés volt, már amennyiben kezdőbetűi a régi Szovjetunióra utaltak. A párt vezetője Zjuganov maradt.

A szélsőjobb is egyesülésre készülődött, de Zsirinovszkij heves szembeállásába ütközött: az Őrült Vlad úgy érezte, hogy a többi jobbszárnyi frakció nélkül is elnyerheti az elnöki címet.

Oroszországban két szakaszban zajlanak az elnökválasztások, ugyanúgy, mint például Franciaországban. Az első fordulóban valamennyi jelölt egymás ellen verseng, és csak az első két helyezett jut tovább a következő fordulóba. A harmadik helynek nincs értéke. Zsirinovszkij harmadik lett. A szélsőjobb okosabb politikusai rendkívül dühösek voltak rá.

A centrum tizenkét pártja többé-kevésbé besorolt a Demokratikus Szövetségbe, de a fő kérdés 1996 tavaszán az volt: lesz-e Borisz Jelcin annyira egészséges, hogy ismét harcba szálljon az elnöki címért, s el is nyerje azt.

Bukását a történészek később egyetlen szóval írták le: Csecsenföld. *

Egy esztendővel korábban a végsőkig elkeseredett Jelcin az orosz hadsereg teljes szárazföldi és légierejét bevetette egy kis harcias hegyi törzs ellen, amelynek önmaga kinevezte vezetője ragaszkodott a Moszkvától való teljes függetlenséghez. Hogy a csecsenek megint lázadoztak, az önmagában még nem jelentett semmi újat: már a cárok alatt, sőt korábban is ezt tették. És hiába indították ellenük a pogromokat a cárok - s mind között a legkegyetlenebb zsarnok, Joszif Sztálin -, valahogy mindig túlélték. Túlélték valahogy tenyérnyi hazájuk többszöri porig rombolását, a deportálásokat és a népirtást, s folytatták az ellenállást.

Moszkva teljes hadigépezetének a csecsenek ellen fordítása elhamarkodott lépés volt, s nem gyors és dicső győzelemhez vezetett, hanem - a tévékamerák szeme láttára, színesben - Groznij, a csecsen főváros földdel egyenlővé tételéhez és a hadjáratból hullazsákokban hazatérő orosz katonák végeláthatatlan sorához.

Ám hiába rontották porig fővárosukat, a még mindig állig fölfegyverkezett csecsenek hazájuk hegyeibe húzódtak, és nem hagyták legyűrni magukat - a fegyvereket javarészt megvesztegetett orosz tábornokoktól vásárolták. Ugyanaz az orosz hadsereg, amely dicstelen, a vietnamival felérő kudarcot vallott Afganisztán lerohanási és megszállási kísérletével, most a Kaukázus zord hegyeiben is hasonló kísérletre szánta el magát.

Ha Borisz Jelcin azért indította a csecsenek elleni hadjáratot, hogy bebizonyítsa: ő az erős ember Oroszországban, e szándéka meghiúsult. 1995 folyamán mindvégig a végső győzelemről ábrándozott, de az minduntalan kisiklott a markából. A Kaukázusból hullazsákokban megtérő fiai láttán felbőszült orosz nép a csecsenek ellen fordult. És az ellen az ember ellen, aki nem volt képes kivívni a győzelmet.

Jelcinnek egy gyilkosan kimerítő kampány után, a második fordulóban rövid orrhosszal ugyan, de sikerült ismét elnyernie az elnöki címet. Egy év múlva azonban eltűnt a színtérről, a stafétabot a technokrata Joszif Cserkaszovhoz, a széles spektrumot felölelő Demokrata Szövetségbe tartozó centrista Orosz Haza Párt vezetőjéhez került.

(7)

is fontosabb: hiteleit is, hogy az orosz gazdaságot úgy-ahogy lábon tartsa. Fél szemmel a Nyugatra kacsingatva befejezte a csecsenföldi háborút, s noha a bosszúszomjas oroszok nehezen viselték el, hogy a lázadó csecsenek megúszták, a katonák hazahozatala népszerű intézkedésnek bizonyult.

Másfél év múlva azonban rosszra fordultak a dolgok. Ennek két oka is volt. Az egyik az, hogy az orosz maffia garázdálkodása egyszerűen elviselhetetlen méreteket öltött, a másik pedig egy újabb ostoba katonai kaland. 1997 végén Szibéria, az orosz vagyon kilencven százalékának származási helye leválással fenyegetett.

Minden orosz tartomány közül Szibéria volt a legfékezhetetlenebb. Földjének átfagyott kérge alatt olyan alig-alig kiaknázott olaj- és gáztartalékok rejlettek, amelyek mellett még Szaúd-Arábiáé is eltörpült. És emellett volt még arany, gyémánt, bauxit, mangán, volfrám, nikkel és platina is. A kilencvenes évek végére Szibéria a bolygó utolsó vadvidéke maradt.

Moszkvába sorra futottak be a jelentések, hogy Szibériában egymás után tűnnek fel a japán s főképp a dél-koreai jakuzák elszakadásra bujtogató küldöttei. A talpnyalói által rosszul tájékoztatott Cserkaszov, szemmel láthatólag megfeledkezve elődje csecsenföldi hibáiról, keletre küldte a hadsereget. Ez a lépés két katasztrofális következményt vont maga után. Tizenkét hónapi eredménytelen harc után kénytelen volt olyan egyezséget kötni, amely sokkal nagyobb önállóságot és önrendelkezést biztosított Szibériának, mint addig bármikor. A kalandor katonai akció ráadásul hiperinflációt indított be.

A kormány a bankópréstől várta a megoldást. 1999 nyarára a kilencvenes évek derekának dolláronkénti ötezer rubeles árfolyama puszta emlékké halványult. A termékeny Kubán-vidéki gabonamezők 97-ben és 98-ban is gyenge termést hoztak, a szibériai szállítmányokra pedig addig kellett várni - a partizánok felrobbantották a síneket -, míg a gabona végül megrohadt. A városokban a kenyér ára rohamosan emelkedett. Cserkaszov továbbra is ragaszkodott hivatalához, de már nyilvánvalóan nem volt hatalma.

Vidéken, ahol pedig kellett volna teremnie annyi terménynek, amennyi a helybeliek ellátására elegendő, a körülmények a lehető legrosszabbak voltak. A pénz- és szakemberhiánnyal küszködő infrastruktúra összeomlóban volt, a gazdaságok nem működtek, a gazdag termőföldeket gaz verte föl. A feltételes megállóknál lefékező szerelvényeket parasztok rohanták meg, jobbára idősebbek; bútordarabokat, ruhát, ócskaságokat nyújtogattak a vagonok ablakai felé. Pénzt szerettek volna kapni értük, vagy még inkább élelmiszert. Nem sok vevőjük akadt.

A Moszkvába, az ország fővárosába és kirakatába érkező nyomorgók ellepték a Moszkva-folyó partján húzódó rakpartokat és sikátorokat. Az Oroszországban milíciának nevezett rendőrség, amely gyakorlatilag feladta a bűnözés elleni harcot, próbálta összeterelni, vonatra tenni és visszaküldeni őket oda, ahonnan jöttek. De mind több és több érkezett: munkát kerestek, ennivalót, könnyebbséget. Sokuk koldulásra kényszerült, s ott halt meg Moszkva utcáin.

1999 kora tavaszán a Nyugat végül elunta, hogy egyfolytában öntse a segélyeket e feneketlen verembe, s a külföldi beruházók - még a maffiával kapcsolatban állók is - kivonultak. Az orosz gazda-ság, mint egy háborúból menekült asszony, akin többször is erőszakot tettek, az út szélére roskadva haldokolt.

Ez volt az a kép, amely ezen a kánikulai napon a hétvégi háza felé tartó Cserkaszov elé tárult. A sofőr ismerte a Moszkva-parti Uszpenszkoje túlsó határában álló dácsához vezető utat; ott, a fák alatt hűvösebb volt. A szovjet Politbüro nagykutyái az évek során ebben a folyókanyarulatban építették föl dácsáikat. Oroszországban sok minden változott, de minden azért nem.

A forgalom gyér volt, mert a benzin sokba került, a leelőzött teherautók kipufogójából szénfekete füst tódult. Az Arhangelszkoje utáni hídon átgördülve rákanyarodtak a folyó menti útra; a reszkető nyári légoszlopok alatt simán hömpölygött a folyó.

Öt perccel később Cserkaszov úgy érezte, hogy elfogy a levegője. Jóllehet a légkondicionáló maximumra állítva működött, megnyomta a maga melletti ablak gombját, hadd érje a természetes légmozgás is. Kintről meleg tódult be, még nehezebben lélegzett. Az elválasztóüveg előtt ülő sofőr és a testőr nem vette észre. Jobbra feltűnt a peregyelkinói leágazás. Pontosan abban a pillanatban, amikor elhaladtak előtte, Oroszország elnöke balra fordult, s az ülésen keresztben oldalára dőlt.

A sofőr először csak annyit érzékelt, hogy az elnök feje eltűnt a visszapillantóból. Odamordult valamit a testőrnek, aki erre derékból hátrafordult, hogy megnézze. A Mercedes a következő másodpercben lassítani kezdett, és kiállt az út szélére.

(8)

kocsi ajtaját, és előrerohant. Kipattantak a többiek is, készenlétben tartott fegyverekkel védőalakzatba rendeződtek. Nem tudták, mi történt.

Mire az ezredes a Mercedeshez ért, a testőr már feltépte a hátsó ajtót, és behajolt. Az ezredes hátrarántotta, hogy jobban lásson. Cserkaszov félig oldalt, félig hanyatt hevert, mindkét kezével a mellét markolászva, röviden, hörgésszerűen lélegezve.

A legközelebbi jól felszerelt intenzív osztállyal rendelkező kórház is elég messze, a Veréb-he-gyen álló 1. számú Állami Klinika volt. Az ezredes bevágódott a félájult Cserkaszov mellé, és ráparan-csolt a sofőrre, hogy forduljon vissza a körgyűrű irányába. A holtsápadt sofőr engedelmeskedett. Az ezredes a mobil telefonján felhívta a klinikát, s utasította őket, hogy küldjenek eléjük egy mentőautót.

Félóra múlva találkoztak a kétpályás úton. A mentősök átemelték saját autójukba az eszmélet-len Cserkaszovot, s máris munkához láttak. A három kocsiból álló konvoj hamarosan beért a klinikára.

Az elnök ellátását a bent tartózkodó legmagasabb rangú kardiológus vette kezébe, aki rögtön az intenzív osztályra vitette. Megtettek mindent, amit lehetett, a legmodernebb berendezéseket hasz-nálták, mégis késő volt már. A monitoron keresztben húzódó vonal teljesen kisimult, csak a készülék zümmögése hallatszott. Tíz perccel négy után a főorvos fölegyenesedett, és nemet intett a fejével; a defibrillátor kezelője hátrahúzódott.

Az ezredes beütött néhány számot a mobiljába. A harmadik kicsengésre fölvették. - Kapcsolja a miniszterelnöki hivatalt!

*

Hat órával később az Antillákon, messze kint a hullámzó nyílt tengeren, a Foxy Lady megfordult, és hazafelé vette az irányt. A hátsó fedélzeten Julius, a matróz felcsévélte a zsinórokat, leakasztotta a drótelőkét, és eltette a horgászbotokat. A hajót egész napra bérelték; jó üzlet volt.

Miközben az előzékeket és a tarka műanyag csalikat annak rendje s módja szerint a szerelé-kesdobozba tette, az amerikai házaspár felbontott két sörösdobozt, és elégedetten betelepedett a nap-ernyő alá szomját oltani.

A szákban két óriási, csaknem húszkilós makréla mellett hat aranymakra csillogott, amelyek néhány órája még vagy tizenöt kilométernyire, egy hínáros fenékrész fölött úszkáltak.

A kormányállásban a kapitány még egyszer megnézte, jó irányba fordította-e a hajót, aztán a lassú horgásztempóról gyors cirkálósebességre állította a gázkart. Úgy saccolta, egy szűk óra múlva befutnak a Teknős-öbölbe.

A Foxy Lady mintha csak megérezte volna, hogy aznapi munkája a vége felé közeledik, s hamarosan megtér a Tiki Hut magasságában rá váró védett kikötőbe, tatját lenyomva, orrát felszegve, magas V alakú törzsével hasítani kezdte a kék vizet. Julius menet közben megmerített egy vödröt, és még egyszer végigzúdította a hátsó fedélzeten.

*

Akkoriban, amikor Zsirinovszkij még a liberális demokraták vezetője volt, a pártközpont a Szretenka utca közelében, a Ribnij köz egyik ócska, lepusztult bérházában működött. Azokat a látogatókat, akik nem ismerték az Őrült Vlad furcsa dolgait, elképesztette ez a környezet. A vakolat hámlott, az abla-kokban a hordószónok két, légypiszkos plakátja virított; felmosni talán egy évtizede moshattak fel u-toljára. Az ütött-kopott, fekete kapun belépve a látogató egy félhomályos kapualjba jutott, ahol egy kis fülkében Zsirinovszkij képével díszített pólótrikókat és hívei által előszeretettel viselt fekete bőr-dzse-kiket árultak.

A borongós-barnára mázolt lépcsőn felkaptatva, a rácsos ablakú félemeleti lépcsőfordulóban egy savanyú képű őr megkérdezte a látogatót, hogy mi járatban van. Csak ha elégedett volt a válasszal, akkor engedte följebb az illetőt a vásári módon berendezett helyiségekbe, ahol Zsirinovszkij moszkvai tartózkodása idején udvarát tartotta. Az épületben kőkemény rockzene dübörgött. A különc fasiszta így tartotta megfelelőnek, mondván: ez a kép inkább a nép emberéről beszél, mint egy nagykutyáról. Zsirinovszkij azóta rég eltűnt, a Liberális Demokrata Párt pedig beleolvadt a HEU-ba, a HazafiasErők Uniója néven egyesült többi ultrajobbos és neofasiszta pártba.

Igor Komarov, az Unió elvitathatatlan vezetője egészen másfajta ember volt, mindazonáltal át-látta a szegénység és vagyontalanság kulisszáinak előnyeit, hisz pártja épp a szegény és nincstelen sza-vazók pártfogását kereste. Belátva, hogy a Hazafias Erők Uniója nem engedhet meg magának látvá-nyos költekezéseket, megtartotta a Ribnij közi épületet. A saját irodáját azonban máshol rendezte be.

Az addig mérnökként dolgozó Komarov a Jelcin-korszak derekán határozta el, hogy kilép a politikai küzdőtérre. A Liberális Demokrata Pártot választotta, s noha mint magánember megvetette

(9)

Zsirinovszkijt annak ittas kirohanásai és állandó jellegű szexuális célozgatásai miatt, csendes háttérmunkája lassanként bejuttatta a Politbüróba, a párt legbelső tanácsába. Innentől kezdve más szélsőjobbos pártok vezetőivel folytatott titkos megbeszélések révén sikerült neki Oroszország vala-mennyi ultrajobbos tényezőjét a HEU-ba tömörítenie. Zsirinovszkij nagy morogva beletörődött az új szervezet létrejöttébe, s beleesett abba a csapdába, hogy elnököljön a párt első plénumán. A plénum lemondatta.

Komarov elhárította magától a vezetői tisztet, de gondja volt rá, hogy a titulust egy jelenték-telen, egyáltalán nem karizmatikus s vajmi csekély szervezőkészséggel rendelkező emberre ruházzák. Egy évvel később aztán simán megnyergelte az Unió irányítótanácsának csalódottságát, eliminálta az átmeneti embert, s személyesen vette át a vezetést. Zsirinovszkij népszerűsége és pályafutása semmivé foszlott.

Két évvel az 1996-os választások után a kriptokommunisták hanyatló ágba kerültek. Támogatóik mindig is főleg középkorú és idősebb emberek voltak, nehéz volt tőlük anyagi támogatást szerezni. Komoly banktőke nélkül a tagsági díj nem volt elegendő. A Szocialista Unió pénze és népszerűsége megcsappant.

Komarov 1998-ban már az ultrajobb vitathatatlan vezéregyénisége volt, s ebből a pozícióból remek eséllyel játszhatott rá az orosz nép egyre fokozódó reménytelenségére.

Ebben a szegénységben azonban jelen volt a szemkápráztató, hivalkodó gazdagság is. Akik-nek volt pénzük, azoknál ész hegyekben állt, s nagyrészt valutában. Hosszú, csillogó-villogó kocsik-ban söpörtek végig az utcákon, amerikai, német autócsodákkocsik-ban - a ZIL-gyár már rég leállt -, nem-egyszer motorkerékpáros előfutárok mögött, akik megtisztították előttük utat, s csaknem mindig egy másik kocsi kíséretében, amelyben testőreik ültek.

A Bolsoj előcsarnokában, a Metropol és a National bárjai-és éttermeiben ültek minden este co-boly- és nercbundák-n parádézó szajháik társaságában, párizsi parfümök felhőjében, briliánsokat vil-logtatva. A nagykutyák még sosem voltak ilyen vastagok.

A dumában az ordítozó képviselők rendeletek és határozatok egész sorát hagyták jóvá. „Engem a weimari köztársaság végnapjaira emlékeztet" - írta egy angol tudósító.

Úgy látszott, csak egyetlen ember képes valamiféle reménysugarat felvillantani: Igor Koma-rov.

A hatalomra jutása óta eltelt két évben Komarov mind a bel-, mind a külföldi megfigyelőket meglepte. Ha beéri annyival, hogy egyszerűen megmarad remek politikai szervezőnek, csak egy apparatcsik lett volna a sok között. De megváltozott, megfigyelők legalábbis így gondolták. Pedig inkább arról volt szó, hogy mind ez idáig leplezte tehetségét.

Szenvedélyes és karizmatikus szónoknak bizonyult. Ha kiállt a szónoki emelvényre, mindazok, akik addig csöndes, halk szavú, kifinomult ízlésű embernek ismerték, alaposan meglepődtek. Egészen átalakult. Hangja felerősödött, zengőbaritonná mélyült, hatásosan élt az orosz nyelv képletes fordulataival és kifejezéseivel. Képes volt egészen halkra fogni ahangját, olyan halkra, hogy a mikrofonok ellenére hallgatóságának minden idegszálát meg kellett feszítenie, hogy megértse suttogását, aztán mennydörgő szózattá erősítette, amely talpra ugrasztotta az embereket, s még a szkeptikusokat is éljenzésre késztette.

Gyorsan kiderült, hogy igazi lételeme az eleven tömeg. Kerülte a kötetlen tévés megnyi-latkozásokat és interjúkat; pontosan tudta, hogy ezek a módszerek Nyugaton alkalmanként beválnak, de nem Oroszországba valók. Az oroszok ritkán invitálják otthonukba az embert, nemhogy egy egész népet.

Arra sem vágyott, hogy váratlanul ellenséges kérdésekkel bombázzák. Minden beszéde pontosan meg volt rendezve, de a módszer bevált. Csak párthívei előtt lépett színre, a kamerákat saját emberei kezelték egy ragyogó tehetségű fiatal rendező, Litvinov irányítása alatt. Csak az így készült, általuk megvágott és szerkesztett anyagot engedte át az országos televíziónak, de azt is csak azzal a szigorú kikötéssel, hogy kizárólag teljes, rövidítetlen változatban sugározható. Ezt úgy érte el, hogy nem bízta magát a műsorszerkesztők szeszélyeire, hanem adásidőt vásárolt.

Témája mindig ugyanaz és mindig ugyanolyan népszerű volt: Oroszország, Oroszország és újra csak Oroszország. Mennydörgő kirohanásokat intézett a külföldiek ellen, akiknek nemzetközi összeesküvése térdre kényszerítette hazáját. Síkraszállt a feketék kiűzése mellett - Oroszországban a köznyelv ezzel a szóval utal az örményekre, a grúzokra, az azeriekre és más déli népekre, akik között köztudottan a bűnözés számos dúsgazdag haszonélvezője is megtalálható. Igazságot követelt a

(10)

szegény, elnyomott népnek, amely egy nap még vele együtt fölemelkedik, visszaállítja rég múlt dicsőségét, s elsöpri a haza utcáit elárasztó szennyet.

Mindenkinek mindent megígért. A munkanélkülieknek állást, rendes munkáért tisztességes bért, ételt az asztalra, emberi méltóságot. Azoknak, akiknek egy életen át megtakarított pénze úszott el, újra erős rubelt, amelyből még a kényelmes öregkorra is félre lehet tenni. Azoknak, akik a Rogyina Maty, Oroszország anyácska egyenruháját viselték, újbóli dicsőséget, az idegen tőke révén magas polcra juttatott árulók által rájuk kényszerített megaláztatások eltörlését.

És hallgatták. Hallgatták rádión, televízióban, a széles sztyeppeken. Hallgatták az Afganisztánból, Észtországból, az NDK-ból, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Lettországból, Litvániából, Magyarországról és a birodalom számos szegletéből kiseprűzött, egykor dicsőséges orosz hadsereg sátrakban kucorgó katonái.

Hallgatták a parasztok a kunyhókban és az izbákban, szerte a hatalmas országban. Hallgatta az elszegényedett középosztály megmaradt kevéske bútordarabja között: a többit már elzálogosították, hogy fussa enni- és tűzrevalóra. Hallgatták még a gyárigazgatók is, remélve, hogy egy nap újra meggyulladnak kohóikban a tüzek. Mikor pedig azt ígérte, hogy a halál angyala fog rendet vágni azok között a semmirekellők és bűnözők között, akik erőszakot tettek Oroszország anyácskán, egyszerűen imádták.

1999 tavaszán, közönségkapcsolati tanácsadója, egy előkelő amerikai egyetemen végzett, roppant éles eszű fiatalember javaslatára, Igor Komarov ráállt egy beszélgetéssorozatra. A fiatal Borisz Kuznyecov okosan válogatott a jelentkezők között, főleg Amerika és Nyugat-Európa jobboldali konzervatív képviselőit és újságíróit bocsátotta főnöke elé. A cél az volt, hogy Komarov megnyugtassa őket.

Mint választási fogás, ragyogóan bevált. A legtöbb partner olyan emberre számított, amilyet leírtak nekik: egy véresszájú rasszistának, neofasisztának vagy mindkettőnek tartott ultrajobbos hordószónokra.

Ezzel szemben egy megfontolt, mértéktartóan öltözött, jó modorú ember várta őket. Mivel nem beszélt angolul, Kuznyecov, a sajtófőnök tolmácsolt, egyszerre irányítva és kommentálva a be-szélgetést. Valahányszor bálványozott vezére valami olyasmit mondott, amiről tudta, hogy Nyugaton esetleg félreérthetik, egyszerűen valami elfogadhatóbbként fordította angolra. Senki sem vette észre, mert Kuznyecovnak gondja volt rá, hogy csak olyan embert bocsásson Komarov színe elé, aki nem ért oroszul.

Ilyenformán Komarov kifejthette: mint gyakorló politikusoknak, mindnyájunknak vannak vá-lasztóink, és ha azt akarjuk, hogy megválasszanak minket, nem szállhatunk szembe velük a végte-lenségig. Éppen ezért időnként kénytelenek vagyunk olyasmit is mondani, amiről tudjuk, hogy hallani akarnak, jóllehet ezeket a programokat sokkalta nehezebb megvalósítani, mint ahogy beállítjuk.

A képviselők megértően bólogattak.

A konzervatív újságíróknak azt nyilatkozta, hogy a rubel korábbi értékének visszaállítása nem képzelhető el a bűnözés és a korrupció ellen foganatosított drákói intézkedések nélkül.

Az újságírók azt írták, hogy Igor Komarov olyan ember, aki gazdasági és politikai téren, pél-dául a Nyugattal történő együttműködés terén hajlandó elfogadni az észérveket. Lehet, hogy az euró-pai vagy az amerikai demokrácia szemszögéből nézve esetleg elfogadhatatlanul jobbra áll, s hatásos demagógiája félelmet kelt a nyugati palotákban, mindazonáltal könnyen lehet, hogy ő az az ember, a-kire Oroszországnak ebben az állapotában szüksége van. Annyi mindenesetre szinte biztosra vehető, hogy a 2000 júniusában tartandó elnökválasztást meg fogja nyerni. A közvélemény-kutatások ezt jel-zik. Aki messzebbre is tekint, jól teszi, ha támogatja.

Szerte Nyugaton, a kancelláriákon, követségeken, minisztériumokban és tanácstermekben, a mennyezet felé szállongó szivarfüst ködében bólogattak a fejek.

*

Moszkva belterületének északi részén, még épp a Szadovaja körúton belül, a Kiszelnyij bulvár közepe táján nyílik egy mellékutca. Az utca nyugati oldalának közepe táján van egy kis park, úgy félhektáros, három oldalról ablaktalan épületek fogják közre. A negyedik felől három méter magas, zöld acéllapok határolják, amelyek fölött épp csak látni egy fenyősor csúcsát. Az acélpalánkon egy szintén acélból készült, kétszárnyú kapun lehetett átjutni.

Ez a kis park tulajdonképpen egy gyönyörű villaépület kertje, amely még a forradalmi idők előtt épült, s a nyolcvanas évek derekán nagy műgonddal helyreállították. Jóllehet a belseje minden

(11)

kényelmet kielégítően modern, a pasztellszínekre festett klasszikus homlokzatot megtartották, az ajtók és ablakok fölötti stukkók fehéren virítottak. Ez volt Igor Komarov tényleges főhadiszállása.

A kapuhoz érkező látogató tetőtől talpig a palánk tetejére szerelt kamera látóterébe került, és kaputelefonon kellett bejelentkeznie. Ezután belülről, a kapu közvetlen közelében álló őrházból egy őr felszólt a házban tartózkodó biztonsági tisztnek, hogy várják-e az illetőt.

Ha a kapu kinyílt, az érkező kocsi mintegy hat métert gurulhatott előre, ott egy acéltüskesor megállásra késztette. A kocsi mögött bezárultak a görgőkön sikló, félrehúzható kapuszárnyak. Az őrházból előjött egy őr, és megnézte a látogató iratait. Ha ezek rendben voltak, visszament az őrházba, megnyomott egy gombot, mire az acéltüskék visszasüllyedtek a földbe, s a kocsi előregördülhetett a murvával felszórt udvarba, ahol már további őrök várták.

Az udvart az épület mindkét oldala felől erősen a falhoz rögzített drótkerítés fogta közre. A drótkerítés mögött kutyák vicsorogtak. Két falka volt, mindegyik csak a saját idomárjának engedelmeskedett: egyik nap az egyik, másik nap a másik adott szolgálatot. Sötétedés után kinyitották a drótkerítés kapuit, s a kutyák tetszésük szerint körbejárhatták az épületet. Innentől fogva a kapuőr nem jött ki a házából, s ha egy-egy kései látogató miatt mégis rákényszerült, előbb szólt a kutyás embernek, hogy füttyentse vissza az ebeit.

Hogy a kutyákat ne kelljen fölöslegesen visszaparancsolni, az épület hátsó frontjáról egy föld alatti átjáró vezetett egy keskeny utcára, amely a Kiszelnyij bulvárra futott ki. Ennek az átjárónak három számkombinációs zára volt: egy a házban, egy az utcánál, egy pedig félúton. Ezen az útvonalon közlekedett a személyzet, itt szállítottak ki-be.

Éjszakánként, amikor a politikai alkalmazottak már eltávoztak, s a ház környéke fölötti uralmat átvették a kutyák, az épületben csak két biztonsági ember maradt. Volt külön szobájuk, tévével, harapnivalóval, csak épp ágyuk nem, mert aludniuk nem volt szabad. Felváltva járták be az épület mindhárom szintjét, így őrködtek egészen reggelig, a nappalosok megérkeztéig. Komarov csak később járt be.

A por és a pókháló azonban a legmagasabb hivatalokat sem tiszteli, s ezért az egyik őr vasárnap kivételével minden este, amikor megszólalt a berregő, beengedett egy takarítót.

Moszkvában a takarítás általában női munka, Komarov azonban jobban szerette, ha csak férfiak veszik körül, s ha még a takarító is férfi, egy kivénhedt, ártalmatlan, öreg katona: Leonyid Zajcev. Zajcev oroszul annyit tesz: Nyulas. Félénk ember volt, télen-nyáron ugyanabban az öreg, lehordott katonaköpenyben járt. Fogsorában elöl három rozsdamentes acélból készült fog villogott: a Vörös Hadsereg fogászata annak idején nem volt kifejezetten magas szintű. Az őrök Nyúlnak szólították. Aznap, amikor az elnök meghalt, szokás szerint este tízkor engedték be.

Hajnali egyre járt, mire vödörrel és portörlővel a kezében, a porszívót maga után húzva, odaért N. I. Akopovnak, Komarov személyi titkárának az irodájához. A Nyúl csak egyszer látta, amikor egy este a magasabb rangú beosztottak valamiért későig bent maradtak. Akopov rendkívül go rombán bánt vele, ocsmány káromkodások közepette zavarta ki a szobából. A Nyúl azóta időnként beleült kényelmes, bőrbevonatú forgószékébe.

Tudva, hogy az őrök odalent vannak, aznap este is belevetette magát a székbe, élvezte a bőr érintésének kéjes gyönyörét. Sosem volt ilyen széke, s tudta, nem is lesz soha. Az íróasztalon fekvő mappán valamilyen iromány hevert, egy körülbelül negyvenoldalas, gerincén spirálozott gépirat, elöl-hátul vastag, fekete kartonborítással.

Nem tudta, miért hagyhatták elöl. Akopov mindig mindent bezárt a faliszéfbe, a Nyúl eddig még sosem látott itt elöl heverő iratot, és az íróasztal fiókjai is mindig be voltak zárva. Felhajtotta a fekete borítólapot, és elolvasta a címet. Aztán csak úgy találomra belelapozott.

Nem volt valami gyakorlott olvasó, de azért elboldogult a betűkkel. A nevelőanyja tanítgatta valamikor réges-régen, aztán a tanárok az iskolában, végül meg egy barátságos tiszt a hadseregben.

Nemigen értette. Többször is elolvasott egy-egy bekezdést; némely szó meglehetősen hosszú és bonyolult volt, de ismerte a jelentésüket. Reszketeg, ízületes ujjakkal lapozgatott. Miért mond Komarov ilyesmiket? És miért beszél így olyan emberekről, mint az ő nevelőanyja? A Nyúl szerette ezeket az embereket. Nem értette teljesen, miről van szó, de idegesítette. Talán le kellene menni, szólni az őröknek. Á... Csak nyakon vágnák, és visszazavarnák dolgozni.

Eltelt egy óra. Az őröknek már körül kellett volna járniuk, de nem tudtak elszakadni a tévétől, ahol a szokásosnál hosszabb hírműsor arról informálta az ország lakóit, hogy a miniszterelnök az orosz alkotmány 59. paragrafusának megfelelően az előírt három hónapra átvette az elnök

(12)

feladatkörét.

A Nyúl addig olvasta újra meg újra ugyanazt a néhány bekezdést, míg föl nem fogta tartal-mukat. Azt azonban, hogy mi rejlik e tartalom mögött, nem látta át. Komarov nagy ember, ha minden igaz, ő lesz Oroszország következő elnöke. Akkor meg miért mond ilyeneket az ő nevelőanyjáról meg a hozzá hasonló emberekről, mikor a nevelőanyja egyébként is rég meghalt már?

Hajnali kettőkor az ingébe dugta az aktát, befejezte a munkáját, és szólt, hogy engedjék ki. Az őrök nagy kelletlenül felálltak a tévé elől, és kinyitották az ajtót. A Nyúl kiment. Még éjszaka volt, kicsit korábban végzett a szokásosnál, de az őrök nem törődtek vele.

Először arra gondolt, hazamegy, de aztán oda lyukadt ki, hogy inkább nem. Még nagyon ko-rán van. Nem közlekedik se busz, se villamos, se földalatti. Gyalog járt haza, nemegyszer zuhogó eső-ben, de kellett a pénz. Egy óráig tartott az út. Ha most hazamegy, fölébreszti a lányát meg az unokáját. A lánya nem szerette, ha fölébresztik. így aztán csak kóborolt az utcákon, s töprengett, mitévő legyen.

Aztán úgy fél négy tájban azon vette észre magát, hogy a Kreml déli falánál húzódó Kremlovszkaja rakparton áll. A fal tövében lépten-nyomon csavargók és hajléktalanok aludtak, de azért talált egy padot, amelyen még volt egy kis hely. Leült, és nézte a vizet.

*

A sziget felé közeledve, mint estefelé mindig, csillapodott a hullámzás, mintha csak azt mondta volna a tenger a halászoknak és matrózoknak: a mai napra rendeltetett viaskodásnak vége, holnapig békét kötünk. A kormányos jobbra is, balra is számos hajót látott, a Wheeland-átjáró felé tartott mind, a ko-rallzátony északnyugati kapuja felé, amelyen át a tengerről a csöndes vizű lagúnába lehetett jutni.

Jobb felől Arthur Dean nyitott SilverDeepje húzott el mellettük, nyolc csomóval gyorsabb volt a Foxy Ladynél. Dean barátságosan odaintegetett nekik, a kapitány visszaintett. A Silver Deep hátsó részén két búvár ült, úgy gondolta, a North-West Point-i korallzátony környékén járhattak. Deanék ma este homárt vacsoráznak.

Lassított, hogy benavigálja a hajót az átjáróba. Vigyázni kellett, mert közvetlenül a víz színe alatt borotvaéles korallszirtek húzódtak. Az átjárón keresztüljutva az alig tízpercnyire fekvő Teknős-öböl felé vette az irányt.

A kapitány szerette a hajóját: ez volt az élete, a szerelme. A Foxy Lady egy tízéves, harminc-egy láb hosszú Bertram Moppie volt (tervezője, Dick Bertram felesége után kapta a nevét), s noha nem lehetett a Teknős-öböl se legnagyobb, se legelegánsabb bérelhető hajójának nevezni, tulajdonosa min-denféle tengerjárás és hal ellenében megállta vele a helyét. Öt esztendeje vásárolta, amikor a szigetre költözött, másodkézből; a Boat Traderben talált egy apróhirdetést. Éjjel-nappal munkálkodott rajta, mire a környék legtakarosabb hajójává alakította. Nem sajnálta tőle a pénzt, jóllehet még mindig fi-zette érte a részleteket.

Odabent az öbölben - két kikötőhelynyi távolságban amerikai kollégája Sakitumijától – be-csorgott szokásos helyére, leállította a motort, aztán lement a hátsó fedélzetre, megkérdezte vendégeit, hogy jól érezték-e magukat. Jól, felelték, tényleg nagyon jól, és a bérleti díj mellé még bőkezű bor-ravalót is adtak: neki is, Juliusnak is. Miután elmentek, a kapitány rákacsintott Juliusra, odaadta neki az összes borravalót és halat, aztán levette sapkáját, s ujjai fésűjével végigszántott szőke üstökén.

Vigyorogva ment ki a partra, a hajó letakarítását, a botok és orsók édesvizes leöblítését Juliusra hagyta, legyen a Foxy Lady rendben éjszakára. Mielőtt elmegy, úgyis visszajön még bezárni. Addig viszont, úgy érezte, jól fog esni egy jó kis citromos daiquiri. Elindult a deszkajárdán a Banana Boat felé; útközben sorra köszöntötték egymást minden szembejövővel.

2

Leonyid Zajcev már két órája ült a folyóparti padon, de még mindig nem jutott dűlőre. Bánta már, hogy elhozta a dokumentumot. Tulajdonképp nem is tudta, miért tette. Ha rájönnek, megbüntetik. Mindegy, büntette így is eleget az élet, és sosem értette, miért.

Leonyid Zajcev, a Nyúl 1936-ban született egy kis Szmolenszk környéki apró, szegény falu-ban. Nem volt valami híres település, semmiben sem különbözött a vidék több tízezer falujától; egyet-len utcája volt, nyáron poros, ősszel sáros, teegyet-lente kőkeményre fagyott. Természetesen nem volt kikö-vezve. Harminc-egynéhány ház, néhány pajta, Sztálin-féle kolhozokba terelt parasztok. Kolhozparaszt volt Zajcev apja is, ott éltek az egyik út menti viskóban.

(13)

Zaj-cevet gyakran figyelmeztette az apja: nehogy szóba álljon a pékkel, mert az egy jevrej. Zajcev nem tudta, hogy ez mit jelent, csak azt, hogy nem jót. Azt azonban látta, hogy az anyja ott vásárolja a ke-nyeret, és hogy az a kenyér nagyon jó.

Nem értette, miért nem állhat szóba a pékkel, mikor olyan rendes ember: időnként kiállt a boltajtóba, rákacsintott Leonyidra, s oda-odadobott neki egy még kemencemeleg, friss bulocskát, zsömlét. Leonyid az apja miatt mindig a tehénistálló mögé bújt ezekkel a zsömlékkel, ott ette meg. A péknek volt egy felesége és két lánya, akiket néhanapján látott kikikukkantani a boltból, de játszani szinte sosem jöttek elő.

Egy nap, 1941 júliusának vége felé, a halál köszönt be a faluba. Zajcev, a Nyúl, kicsi volt még, nem tudta, mi az, hogy halál. Amint meghallotta a zörgést-csörömpölést, kiszaladt a pajtából. Hát valami óriási vasszörnyek közeledtek a főútról a falu felé. Az első pont a házak kellős közepén állt meg. Leonyid kióvakodott az utcára, hogy jobban lássa.

Óriási volt, akkora, mint maguk a házak, de hernyótalpon gurult, és elöl egy hosszú ágyúcső állt ki belőle. Legfelül meg, az ágyú fölött egy ember állt, aki most levette és maga mellé tette vastagon kipárnázott sapkáját; nagyon meleg volt aznap. A férfi Leonyid felé fordult és ránézett.

A férfinak egészen világosszőke, szinte fehér haja volt, a szeme meg olyan kék, mintha maga a nyári égbolt fénylene benne. Ez a kék szem nem mutatott semmiféle kifejezést, nem volt benne sem szeretet, sem gyűlölet, csak valami üresség, unottság. Lassú mozdulattal az oldalához nyúlt, és a derekára szíjazott tokból egy pisztolyt húzott elő.

Leonyidnak valami azt súgta, hogy itt valami nincs rendben. Hallotta az ablakokon behajított gránátok tompa dörrenését, a sikolyokat. Megijedt, sarkon perdült, és futásnak eredt. Csattanást hal-lott, és valami átsiklott a haján. Beugrott a marhaistálló mögé, sírva rohant tovább. Háta mögül most már összefüggő ropogás hallatszott, érződött a lángra kapott házak füstje. Rohant tovább, be az erdő-be.

Az erdőbe érve aztán nem tudta, mit csináljon. Még mindig sírt, zokogva szólongatta anyját, apját. De nem jöttek. Soha többé nem látta őket.

Látott viszont egy asszonyt, aki üvöltve siratta a férjét és a lányait. Megismerte: Davidova volt az, a pék felesége. Az asszony felkapta, magához ölelte. Leonyid nem értette, miért teszi ezt, és nem tudta, mit szól majd az apja, hiszen ez a nő egy jevrejka.

A falu nem volt többé. Az SS-páncélosegység megfordult és elvonult. Az erdőben rejtőzött még néhány túlélő. Később találkoztak partizánokkal is, kemény, szakállas, fegyveres férfiakkal, akik ott éltek. A falusiak maroknyi csapata egy partizán vezetésével kelet felé indult, mentek, mentek, mindig csak keletnek.

Mikor elfáradt, Davidova cipelte. Végül, hetek múltán, beértek Moszkvába. Davidova ismert ott embereket, akik ételt és fedelet adtak nekik. Kedvesen bántak vele, és nagyon hasonlítottak Davi-dovra, a pékre, a halántékukról olyan bodor tincs lógott nekik, és széles karimájú kalapot viseltek. Leonyid nem volt ugyan jevrej, Davidova mégis örökbe fogadta, és még hosszú évekig gondját viselte. A háború után a hivatalos szervek felfedték, hogy nem az édesfia, elválasztották őket, és Leonyidot árvaházba dugták. Mindketten zokogtak, mikor el kellett válniuk. Zajcev sosem látta többé Davidovát. Az árvaházban aztán megmondták neki, hogy ajevrej annyit tesz: zsidó.

Leonyid Zajcev most ott ült a folyóparti padon, s azon törte a fejét, mihez kezdjen az inge alá rejtett füzetfélével. Nem egészen értette az olyan kifejezéseket, mint a „teljes megsemmisítés" vagy a „végleges eltörlés", de sejtette, hogy nem sok jót jelentenek. Fel nem tudta fogni, miért akar ilyet tenni Komarov az olyanokkal, mint Davidova.

Keleten pirkadni kezdett. Szemben, a folyó túlpartján, a Szofiszkaján egy angol tengerész egy zászlóval a kezében elindult föl a lépcsőn a tető felé.

*

A kapitány fogta a daiquirijét, felállt az asztaltól, odament a fakorláthoz. A tengert nézte, a lassanként homályba boruló öblöt.

„Negyvenkilenc éves vagyok - gondolta. - Negyvenkilenc, és még mindig adósa a cégnek. Öregszel, Jason Monk."

Ivott egy kortyot, kivárta, míg leér a citromlé meg a rum.

Ott egye a fene, gondolta, akkor is jó élet ez. Ha másban nem is, hát eseményekben gazdag.

Nem ilyennek indult. Dél-Közép-Virginiában kezdődött, Shenandoah-tól keletre, kilenc kilométernyire a Waynesborótól Charlottesville-ig futó országúton, egy Crozet nevű aprócska

(14)

városban, annak is egy szerény, de takaros faházában.

Albemarle megye gazdálkodó megye, tele vannak vele az Észak és Dél közti polgárháborúról szóló történelemkönyvek, mert annak a polgárháborúnak a csatáit itt, Virginiában vívták meg, s ezt az itteniek sosem fogják elfelejteni. A helyi polgáriban a legtöbb osztálytársa apja dohányt, szójababot termesztett, disznót hizlalt - esetleg mindhárommal foglalkozott.

Jason Monk apja azonban egyikkel sem, ő erdőkerülő volt a Shenandoah Nemzeti Parkban. Abból, hogy az Erdővédelmi Szolgálatnál dolgozott, még sosem gazdagodott meg senki, egy srácnak viszont még akkor is aranyélete volt itt, ha a dollár bizony csak csurrant-cseppent. A nyári szünetek nem lustálkodással teltek, hanem keresgéléssel: hol lehet egy kis munkát találni, ami hoz valami pénzt a konyhára.

Apja rendszeresen fölvitte magával a Blue Ridge-be, a hegyekbe, megmutatta neki, melyik a luc-, a nyír, a vörösfenyő, a tölgy, a tömjénfenyő. Néhanapján vadászokkal futottak össze, ilyenkor kerekre tágult szemmel hallgatta a szarvasokról, feketemedvékről szóló történeteiket, s hogy miként cserkészik be a vadpulykát, fajdot, fácánt.

Később megtanult tévedhetetlen biztonsággal bánni a puskával, nyomot követni, tábort ütni s reggel minden nyomát eltüntetni; mikor pedig idősebb lett, favágók társaságában töltötte a nyarakat.

Ötéves korától tizenkét éves koráig járt a helyi elemibe, aztán néhány nappal a tizenharmadik születésnapja után átíratták a charlottesville-i középiskolába. Hajnalban kelt, hogy időre beérjen. Itt, ebben az iskolában történt később valami, ami aztán megváltoztatta az életét.

Annak idején, 1944-ben egy amerikai őrmester több ezer katonatársával együtt hajóra szállt, s az óceán túlpartján a normandiai hátországban kötött ki. Valahol Saint-Lo környékén elszakadt az egy-ségétől, és egy német orvlövész puskája elé került. Szerencséje volt, a golyó csak súrolta a felsőkarját. A huszonhárom éves amerikai beóvakodott egy közeli tanyára, ahol a család ellátta a sebét, és fedelet adott neki. Amikor a gazda tizenhat éves lánya föltette karjára a hideg nyomókötést, és az amerikai a szemébe nézett, rögtön tudta, hogy olyan súlyos találat érte, amilyet egyetlen német mesterlövész golyója sem ejthetett volna rajta.

Egy év múltán Berlinből visszatért Normandiába, megkérte és feleségül vette a lányt; a szertartást a gyümölcsösben bonyolította le az amerikai hadsereg egyik tábori papja. Később - mivel a franciák nem szoktak gyümölcsösökben házasságot kötni - a falu katolikus templomában a plébános is összeadta őket. Az amerikai elvitte feleségét haza, Virginiába.

Húsz évvel később már a charlottesville-i gimnázium igazgatóhelyettese volt, a gyerekeik kirepültek, s az asszony megkérdezte férjétől, mit szólna hozzá, ha beállna franciatanárnak. Korábban is tanított már, a francia az anyanyelve volt, s mindezek mellett csinos és elbűvölő asszonynak tartották. Mrs. Bradyhez hamarosan csak úgy tódultak a növendékek.

1965 őszén egy új diák került az osztályába, egy félénk, megnyerő mosolyú, bozontos szőke üstökű fiú, bizonyos Jason Monk. Egy év múltán Mrs. Brady megesküdött: soha életében nem hallott még külföldit ilyen jól beszélni franciául. Monk őstehetség volt, ezt a fajta tudást nem volt kitől örö-kölnie. Ennek ellenére nemcsak a nyelvtannak és mondattannak volt a mestere, hanem a kiejtése is gyakorlatilag tökéletes volt.

A végzős Monk rendszeresen ellátogatott tanárnője otthonába Malreaux-t, Proustot, Gide-et és Sartre-ot olvasgattak (Sartre akkoriban hihetetlenül erotikusnak számított), de közös kedvenceik a ré-gebbi romantikus költők voltak: Rimbaud, Mallarmé, Verlaine és De Vigny. Egyikük sem akarta, de megtörtént. Talán a költők tehettek róla, de a kettejük közötti korkülönbség ellenére – ami egyébként egyiküket sem zavarta – rövid ideig viszonyuk volt.

Jason Monk tizennyolc éves korára két tekintetben is kimagaslott az átlagos dél-virginiai tizenévesek közül: beszélt franciául, és meglehetős jártassággal szeretkezett. Tizennyolc éves korában beállt katonának.

1968-ban már teljes lendülettel folyt a vietnami háború. Sok fiatal amerikai szerette volna elkerülni az ottani szolgálatot. A három évre szerződő önkénteseket tárt karokkal várta a hadsereg. Monk megkapta az alapkiképzést, s eközben egyszer kitöltettek vele egy kérdőívet. Az idegen nyelvek rovatba beírta: francia. A táborparancsnok maga elé rendelte.

- Tényleg beszél franciául? – kérdezte Monkot. Monk bizonykodott. A táborparancsnok fel-hívta a charlottesville-i középiskolát, beszélt az iskolatitkárral, aki megkérdezte Mrs. Bradyt, a franciatanárnőt, aztán visszahívta a parancsnokot. Ez beletelt egy napba. A táborparancsnok megint maga elé rendelte Monkot. Ezúttal egy G2-s tiszt, a katonai hírszerzés egyik őrnagya is ott ült mellette.

(15)

Vietnamban, ezen a valamikori francia gyarmaton a helybeliek egy bizonyos korosztálya tudott franciául. Monkot repülőgépen Saigonba vitték. Kétszer is megtette az utat, a kettő közötti időt az Államokban töltötte.

Leszerelése napján megint hívatta a parancsnok. Két civil is tartózkodott a szobájában. A parancsnok kiment.

- Foglaljon helyet, őrmester – mondta a két civil közül az, amelyik idősebbnek és barátságo-sabbnak látszott, és aki néhány perc múltán már gyökérpipájával játszadozva figyelte, mint zúdítja szigorúbb kinézetű társa francia nyelvű kérdések egész áradatát Monkra. Monk folyékonyan válaszolt. Ez így ment tíz percig. Ekkor a franciául beszélő civil elmosolyodott, és társa felé fordult.

- Jól beszél, Carey – mondta. – Nagyon jól. – Ő is távozott.

- Szóval? – kérdezte a bent maradt civil. – Mi a véleménye Vietnamról? – Negyven körüli, rán-cos, barátságos arcú férfi volt. 1971-et írtak.

- Kártyavár – felelte Monk. – És már düledezik is. Még két és ki kell takarodnunk. Úgy tűnt, Carey egyetért: többször is bólintott.

- Igaza van, de a seregben ezt azért ne hangoztassa. Mihez szándékozik most kezdeni? - Még nem döntöttem.

- Értem… Hát nézze, én nem dönthetek maga helyett. Viszont tud valamit, amit még én sem tudok. A kollégám, aki az imént kiment, ugyanolyan amerikai, mint maga vagy én, de húsz éven át Franciaországban nevelkedett. Ha ő egyszer azt mondja, hogy maga jól beszél, én hiszek neki. Nem volna kedve folytatni a tanulást?

- Mármint egyetemre menni?

- Igen. A költségek legnagyobb részét a kincstár állja. Samu bácsi úgy gondolja, megérdemli. Használja ki a lehetőséget.

Az évek során, amelyeket Monk eddig a seregben töltött, megtakarított pénze legnagyobb részét hazaküldte az anyjának, hogy segítsen testvérei fölnevelésében.

- Az előírások szerint még így is le kellene tennem ezer dollárt készpénzben. Carey széttárta a karját.

- Annyit azért össze lehet kaparni valahogy. Tanuljon oroszul. És ha lediplomázik… - Akkor?

- Akkor hívjon fel. A cég, ahol dolgozom, esetleg tud magának ajánlani valamit. - Ez négy év.

- Ó, mi arrafelé türelmes emberek vagyunk. - Honnan szereztek rólam tudomást?

- Van néhány emberünk odaát Vietnamban, a Phoenix programban. Ők figyeltek föl magára és a munkájára. Adott néhány jó tippet a parancsnokhelyettesnek. Meg voltak elégedve magával.

- A Langleyról van szó, igaz? Maga a CIA embere. - Ugyan… Én csak egy apró fogaskerék vagyok.

Carey Jordan valójában sokkal több volt, mint egy apró fogaskerék. Nem sokkal később kinevezték a műveleti ügyosztály élére, ami azt jelentette, hogy ő lett a kémfőnök.

Monk megfogadta a tanácsot, s amint hazaért Charlottesville-be, nyomban beiratkozott a Virginia Egyetemre. Megint eljárt Mrs. Bradyhez teázni, de csak baráti alapon. Szláv nyelveket tanult, oroszból diplomázott, méghozzá olyan szinten, amit szakvezető tanára, egy született orosz „bilingvis”-nek nevezett. Huszonöt éves korában, 1975-ben végzett, s rá egy évre, már a CIA munkatársa lett. Miután az ügynökségen egyszerűen csak „a tanya „-ként emlegetett Fort Pearyben megkapta a szokásos alapképzést, előbb a Langleybe, aztán New Yorkba, majd ismét a Langleybe vezényelték.

Öt év múlva, számtalan tanfolyammal a háta mögött, eljutott élete első külföldi állomáshelyére: Kenya fővárosába, Nairobiba.

*

Ragyogó időre virradt aznap. Július 16. napját írták. Meadows, a Brit Királyi Haditengerészet tizedese kötelességéhez híven a felhúzókötélhez erősítette és felvonta a lobogót a zászlórúdra. A lobogó kibomlott a könnyű szélben, úgy hirdette fennen a világnak, ki lakozik alatta.

A brit kormány még közvetlenül a forradalom előtt, egy cukormágnástól vette meg ezt az ódon, tetszetős, szofiszkajai épületet, ezt alakította át nagykövetséggé, s aztán az azóta eltelt idő alatt mindvégig meg is maradt benne.

(16)

s elhúzta ablaka függönyét, a folyó túlpartján minden egyes alkalommal ott látta a brit lobogót. Majd megfulladt dühében. Erős nyomást gyakorolt a britekre, hogy költözzenek máshová. Nem voltak hajlandók.

Az épület az esztendők során szűknek bizonyult ahhoz, hogy a nagykövetség minden osztálya helyet kaphasson benne, ezért egyes osztályokat Moszkva különböző részeiben helyeztek el. De az ismételt kérések ellenére - hogy költözzenek egy helyre - London mindig azt válaszolta, hogy inkább maradnak a Szofiszkaján. És mivel az épület brit fennhatóság alatt állt, ott is maradtak.

Leonyid Zajcev most ott ült ezzel az épülettel szemben, a folyó innenső partján, s a hajnali fényben lobogó zászlót nézte. A látvány egy régi emléket ébresztett föl benne.

Tizennyolc éves korában behívták a Vörös Hadseregbe, s a szokásos minimális alapkiképzés után az NDK-ban állomásozó egyik harckocsizó egységhez vezényelték. Közlegényként szolgált, feletteseinek az volt a véleményük róla, hogy még tizedesnek sem alkalmas.

1955-ben egy nap, Potsdam felé menetelve, egy sűrű erdőben elszakadt a századától. Ijedten botorkált a fák között, s addig tévelygett, míg végül egy földúthoz ért. Földbe gyökerezett a lába, megbénította a félelem: alig háromméternyire tőle egy nyitott dzsipet és négy katonát vett észre. Nyílvánvalóan járőrözés közben álltak meg egy kis pihenőre.

Két katona a kocsiban ült, kettő cigarettázva állt mellette. A kezükben sörösüveget tartottak. Zajcev azonnal látta rajtuk, hogy nem szovjetek. Külföldiek voltak, nyugatiak, az 1945-ös négyhatalmi megállapodás keretében létesített potsdami Allied Mission katonái. Zajcevnek fogalma sem volt arról, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Ő csak azt tudta, mert ezt megmondták neki, hogy ezek az ellenségeik, szét akarják verni a szocializmust, s ha módjukban áll, őt is meg akarják ölni.

A négy katona Zajcev láttán elhallgatott és ránézett. Az egyik odaszólt neki: - Nocsak, nocsak! Nézzétek, ki van itt... Egy koszos ruszki. Szevasz, Iván!

Zajcev egy kukkot sem értett. Géppisztoly lógott a vállán, de ezek láthatólag nem féltek tőle. Sőt. Kettejük fején fekete barett ült, rézjelvény csillogott rajta, a jelvény mögé meg néhány fehér és vörös toll volt tűzve. Nem tudta, hogy ez a Brit Királyi Lövészek ezredjelvénye.

Az egyik katona ellökte magát a karosszériától, s lassú léptekkel odament hozzá. Zajcev úgy érezte, menten összevizeli magát. A vele szemben álló katona is fiatal volt, vörös hajú, szeplős képű. Rávigyorgott Zajcevre, és felé nyújtotta a sörösüvegét.

- Igyál egy sört, pajtás!

Zajcev egész alkarján végigfutott a kezébe nyomott palack hidege. A külföldi katona bátorítólag intett a fejével. Nyilván mérgezett. Zajcev az ajkához emelte és megdöntötte az üveget. A hideg sör végigfutott a nyelőcsövén. Erős sör volt, jobb, mint az orosz, de megköhögtette. A vörös hajú nevetett.

- Igyál csak, igyál! - mondta.

Zajcev fülében csak kusza hangzavarnak hallatszott. Legnagyobb megdöbbenésére a katona hátat fordított neki, és visszalépett a dzsiphez.

Ez még csak nem is tart tőlem, gondolta Zajcev. Itt állok géppisztollyal a vállamon, én, a Vörös Hadsereg katonája, ezek meg itt csak vigyorognak és viccelődnek.

Állt a fa tövében, itta a sört, és közben arra gondolt, mit szólna ehhez Nyikolajev ezredes. Ő volt a századparancsnoka, alig harmincéves még, de egy halom kitüntetést kapott a háborúban. Egyszer megkérdezte Zajcevet, kiféle-miféle, hol nevelkedett. Zajcev közlegény megmondta: egy árvaházban. Az ezredes erre megveregette a vállát, és azt mondta: most már van otthona. Bálványozta Nyikolajev ezredest.

Nem mert hátat fordítani a külföldieknek, a sör viszont - ha mérgezett volt is - nagyon jólesett. így hát itta. Tíz perc múltán a kocsi mellett álló két katona beült a dzsip hátsó ülésére, a fejükbe húzták barettjüket. A sofőr indított, elhajtottak. Nem siettek. Nem féltek tőle. A vörös hajú még hátra is fordult, búcsút intett neki. Pedig ez ellenség: le akarja rohanni a Szovjetuniót. Most meg integet.

Miután eltűntek, teljes erejéből elhajította a palackot a fák közé, s rohanni kezdett. Rohant, rohant, míg végül talált egy szovjet teherautót, amely visszavitte a táborba. Az őrmestere egyheti körlettakarításra ítélte, amiért elveszett, de Zajcev senkinek sem beszélt sem a külföldiekről, sem a sörről.

Mielőtt a külföldiek elhajtottak, feltűnt neki, hogy a jobb első ajtón valamiféle ezredjelzés virít, hátul meg egy hosszú antenna áll ki a kocsiból. Az antennára egy kis zászló volt rögzítve, úgy harmincszor harminc centiméteres. Keresztek voltak rajta, kék alapon: egy egyenesen álló vörös, egy

(17)

vörös meg egy fehér átlósan. Furcsa, kék-fehér-vörös zászló volt.

És most, negyvennégy évvel később ott látta megint, ott lobogott annak a szemközti épületnek a tetején. Zajcev, a Nyúl dűlőre jutott. Tudta, hogy nem lett volna szabad elhozni azt a füzetet Akopov asztaláról, de már nem vihette vissza. Talán észre sem veszik, hogy eltűnt. Úgyhogy odaadja azoknak a furcsa zászlós embereknek, akik sörrel kínálták. Ők majd tudják, mihez kezdjenek vele.

Föltápászkodott a padról, és elindult a rakparton. A Moszkva-folyón átívelő Kamennij híd felé tartott.

NAIROBI, 1983

Amikor az ötéves kisfiúnak megfájdult a feje, és enyhe hő-emelkedése is támadt, az anyja először azt hitte, megfázott. Estére azonban a gyerek sírva fakadt, hogy nagyon fáj a feje; szüleivel együtt egész éjszaka le sem hunyta a szemét. A szovjet diplomatatelepen laktak. Reggel aztán a szomszédok, akik a vékony falak és a hőségben nyitva tartott ablakok miatt szintén nem sokat aludtak, megkérdezték, mi baj.

Reggel az anya orvoshoz vitte a fiát. A szocialista tábor követségeinek nem volt külön-külön orvosuk, mindannyian egyen osztoztak: a csehszlovák nagykövetség orvosa, Svoboda doktor látta el mindőjüket. Rendes, lelkiismeretes ember volt, néhány percbe telt csak, míg megállapította, hogy a kisfiú maláriás. Fel is írta nyomban a szovjet gyógyászatban akkor használatos nivikin-paludrint és még néhány tablettát, hogy azt naponta vetessék be a gyerekkel.

A kis beteg állapota azonban nem javult, sőt két nappal később még rosszabbodott is. A láza magasabbra szökött, rázta a hideg, és zokogott, annyira fájt a feje. A nagykövet engedélyt adott rá, hogy felkeressék a Nairobi Közkórházat. Mivel az anya nem beszélt angolul, a férje, Nyikolaj Iljics Tyurkin, a nagykövetség kereskedelmi tanácsosa elkísérte.

Dr. Winston Moi szintén jó orvos volt, a trópusi betegségekhez pedig minden bizonnyal jobban értett, mint cseh kollégája. Miután végighallgatta a tüneteket, mosolyogva állt fel.

- Plasmodium falciparum - jelentette ki. Az apa homlokát ráncolva hajolt előre ültében; jól beszélt angolul, de ennyire azért nem. - Ez a malária egyik válfaja, amelyre sajnos nem hatnak az olyan klórkinolin alapú gyógyszerek, mint amilyeneket kiváló kollégám, Svoboda doktor rendelt.

Moi doktor széles spektrumban ható, antibiotikumokat tartalmazó intravénás injekciót adott a gyereknek. Eleinte használt is. Egy hét múltán azonban, amikor a szer hatása megszűnt, a gyerek állapota ismét rosszra fordult. Anyja ekkorra már hisztérikussá vált. Visszautasított minden külföldi gyógyszert és kezelést, s követelte, hogy fiával együtt hazarepülhessen Moszkvába. A nagykövet engedélyezte.

Moszkvában a kisfiút egy KGB-sek számára fenntartott elit kórházba szállították. Ez azért volt lehetséges, mert Nyikolaj Tyurkin kereskedelmi tanácsos valójában a KGB első fődirektorátusának őrnagya volt.

A klinika jó volt, trópusi betegségek ellátására is megfelelően felkészült, mivel a KGB-nek szerte a világon mindenütt állomásoztak emberei. A kisfiút, betegsége makacs jellege miatt, egyenesen a trópusi osztály vezetőjéhez, Glazunov professzorhoz vitték. A professzor elolvasta mindkét nairobi orvos jelentését, majd CT-t és ultrahangos vizsgálatot rendelt el, mely utóbbi a legmodernebb diagnosztikai módszerek közé tartozott, s e klinikán kívül sehol a Szovjetunióban nem volt ilyen műszer.

Az ultrahangos vizsgálat aggasztó eredményeket mutatott: a kisfiú belső szerveiben több, kezdeti stádiumban lévő tályogot találtak. A professzor a szobájába kérette Tyurkina asszonyt.

- Tudom, miről van szó - mondta komoran -, legalábbis biztos vagyok benne, hogy tudom, mi ez, de gyógyíthatatlan. Erős antibiotikumok segítségével esetleg még élhet egy hónapot. Nem hiszem, hogy ennél tovább bírná. Nagyon sajnálom.

A zokogó anyát kikísérték. Egy rokonszenves orvos elmagyarázta neki, mire bukkantak. A betegség egy melioidosis nevű ritka kór, amely Afrikában valóban nagyon szokatlan jelenség. Délkelet-Ázsiában már nem annyira. Az amerikaiak írták le elsőként, a vietnami háború idején.

Az új és az esetek legnagyobb részében halállal végződő betegség tüneteit helikopterpilótákon észlelték először. A kutatások fölfedték, hogy az alacsonyan szálló gépek rotorja finom permetet vonz fel a rizsföldek vizéből, s ezt lélegezték be. A minden antibiotikumnak ellenálló bacilust ez a víz tartalmazta. A szovjetek is tudtak erről, mert noha akkoriban még egyetlen felfedezésüket sem

(18)

osztották meg másokkal, a nyugatiak ismereteit úgy szívták magukba, mint a szivacs. Glazunov professzor hivatalból megkapott minden egyes nyugati publikációt, amely a leírt betegséggel foglalkozott.

Tyurkina asszony egy zokogásokkal meg-megszakított hosszú telefonbeszélgetésben elmondta a férjének, hogy a fia meg fog halni melioidosisban. Tyurkin őrnagy felírta, és bement a feletteséhez, a KGB ottani irodavezetőjéhez, Kulijov ezredeshez.

- Hogy én forduljak az amerikaiakhoz? Maga megőrült?

- Ezredes elvtárs... Ezt a betegséget az amerikaiak már hét éve felismerték, lehet, hogy azóta kitaláltak valamit ellene.

- De hát ezt nem kérdezhetjük meg tőlük! - tiltakozott az ezredes. - Itt a Szovjetunió tekintélyéről van szó.

- Itt a fiam életéről van szó! - kiabálta az őrnagy. - Ebből elég. Leléphet.

Tyurkin, egész pályafutását kockára téve, fölkereste a nagykövetet. A diplomatának nem volt kőből a szíve, de ezúttal őt sem lehetett megindítani.

- A két külügyminisztérium közötti közvetlen kapcsolatfelvétel nagyon ritka, és akkor is csak államügyekkel kapcsolatosan kerül rá sor - magyarázta a fiatal tisztnek. - Mondja csak... Kulijov ezredes tud róla, hogy idejött?

- Nem tud róla, nagykövet elvtárs.

- Akkor a maga jövője érdekében én nem is szólok neki erről. És maga se szóljon. De a válaszom akkor is nem.

- Ha a Politbüro tagja lennék... - kezdte Tyurkin.

- De nem az. Maga egy fiatal, harminckét éves őrnagy, aki itt, Kenyában a hazáját szolgálja. Sajnálom a fiát, de semmit sem tehetünk.

A lépcsőn lefelé menet Nyikolaj Tyurkin arra gondolt, hogy Jurij Andropovot, a párt első titkárát Londonból hozatott gyógyszerekkel tartják életben napról napra.

Hazament és berúgott.

*

A brit nagykövetségre nem volt olyan könnyű bejutni. A rakpart folyó felőli járdáján álló Zajcev csak nézte, nézte a nagy, okkersárga épületet, az óriási tölgyfa kapura árnyékot vető, oszlopos portikuszt. Ide nem lehet csak úgy besétálni.

A még lehúzott redőnyökkel alvó homlokzat előtt acélpalánk futott keresztbe, amelybe két széles kaput építettek be: egyet a befelé, egyet a kifelé tartó gépkocsik számára. Ezek is rozsdamentes acélból készültek, és ezeket is elektromotorok nyitották és erős zárak tartották csukva.

A jobb oldali kapu, az autóbejáró mellett volt egy kettős ráccsal védett gyalogosbejárat is. Előtte a járdán két orosz milicista állt, mindenkit megállítottak, aki be akart menni. Zajcevnek esze ágában sem volt ezekhez odamenni. A gyalogosbejáró első rácsos ajtaja mögött egy rövid átjáró vezetett a második rácsos kapuig. A kettő között volt a nagykövetség biztonsági embereinek helyisége. Ők szintén oroszok voltak, csak brit alkalmazásban. Az volt a feladatuk, hogy kérdezzék meg az illetőtől, mi járatban van, aztán szóljanak be az épületbe. Nagyon sok vízumkérvényező szeretett volna ezen a kapun át bejutni a nagykövetségre.

Zajcev, maga sem tudva, miért, elballagott az épület hátsó frontjához, egy keskeny utcába, ahol a vízumrészleg bejárata nyílt. Reggel hétre járt, az ajtót csak tízkor nyitották, de máris százméteres sor kígyózott előtte. Szemmel láthatólag sokan itt is éjszakáztak. A sorba most beállni másfél-két napi várakozást jelentett volna. Visszabandukolt az elülső frontra. Az egyik milicista ezúttal hosszú, fürkész pillantást vetett rá. Zajcev megrettenve továbbcsoszogott, ott várta az épület nyitását és a diplomaták érkezését.

A britek néhány perccel tíz előtt kezdtek feltünedezni. Autókon jöttek. A kocsik megálltak a behajtó előtt, de nyilvánvalóan már várták őket, mert a kapu minden alkalommal szinte azonnal félregördült, bebocsátotta a kocsit, majd ismét bezárult. Zajcev, aki a rakpart egy távolabbi pontjáról figyelt, először arra gondolt, odamegy valamelyik kocsihoz, de mindnek fel volt húzva az ablaka, a milicisták pedig alig néhány méternyire álltak. A kocsiban ülők, meg biztosan azt hinnék, hogy kérni akar valamit, és nem engednék le az ablakot. Viszont letartóztatnák. És akkor a rendőrség rájönne, hogy mit tett, és elmondaná Akopovnak.

(19)

de elmenni sem bírt. Csak azt tudta, hogy oda akarja adni ezeket a papírokat ezeknek a furcsa zászlós embereknek. így aztán csak állt, állt egész délelőtt a tűző napon, és figyelt.

NAIROBI, 1983

Akárcsak a többi szovjet diplomata, Nyikolaj Tyurkin sem dúskált a valutában, s ilyenformán a kenyai shillingben sem. Az Ibis Grill, az Alan Bobbe vagy a Carnivore kissé drága volt az ő zsebéhez képest. így aztán elsétált a Kimati utcába, a New Stanley Szálloda tövében, a szabad ég alatt működő Thorn Tree kávéházba, nem messze a hatalmas akáciától leült a kerthelyiség egyik asztalához, rendelt egy vodkát meg kísérőnek egy üveg sört, aztán csak ült magába roskadva.

Félóra múltán egy vele körülbelül egyidős férfi, aki a bárpultnál ülve félig megitta már sörét, lesiklott a magas lábú székről, és odament hozzá.

- Fel a fejjel, öreg cimbora, nem kell kókadozni.

Tyurkin fölkapta a fejét; ismerősnek rémlett neki az amerikai. Mintha a követségükön dolgoz-na… Tyurkin az első fődirektorátus K direktorátusán, az elhárításnál dolgozott. Feladata nemcsak a szovjet diplomaták tevékenységének figyelemmel kísérése és a helyi KGB-műveletek biztosítása volt, hanem az is, hogy próbáljon találni valamilyen zsarolható s ilyenformán beszervezhető nyugatit. Ez utóbbi okán nyugodtan találkozhatott más diplomatákkal, köztük nyugatiakkal is, ami a követségen dolgozó „közönséges” oroszoknak nem adatott meg.

A CIA pontosan e mozgási és érintkezési szabadsága miatt gyanította, kicsoda valójában Tyurkin, s össze is szedtek róla némi anyagot. De nem tudtak mibe kapaszkodni: Tyurkin minden ízében a szovjet rendszer mintagyereke volt.

Ami azt illeti, Tyurkin is gyanította, hogy az amerikai CIA-s, de őt úgy tanították, hogy minden amerikaiban CIA-st lásson. Ezt ugyan túlzásnak tartotta, de úgy vélekedett: az óvatosság azért sosem árt.

Az amerikai leült, és kezet nyújtott.

- Jason Monk vagyok. Maga, ugye, Tyurkin? Múlt héten láttam magát a britek kerti buliján. Olyan képet vág, mint akit épp most helyeztek át Grönlandra.

Tyurkin jól megnézte magának az amerikait, homlokába hulló, szalmasárga haját, barátságos vigyorát. Nem látszott sunyinak; talán nem is CIA-s. Olyan embernek látszott, akivel el lehet be-szélgetni. A hosszú éveken át kiképzett Tyurkin egy más alkalommal minden bizonnyal kényelmesen hátradőlt volna a székén, úgy hallgatta volna közömbös udvariassággal beszélgetőpartnerét. De ez most nem volt egy más alkalom. Muszáj volt elmondania valakinek. Beszélni kezdett, kiöntötte a lelkét. Az amerikai aggódónak és együtt érzőnek mutatkozott. Egy söralátétre fel is írta a melioidosis szót. Jóval sötétedés után váltak el egymástól. Az orosz visszament a jól őrzött diplomatatelepre, Monk pedig a Harry Thuku Roadon bérelt lakásába.

*

Celia Stone huszonhat éves, fekete hajú, karcsú, gusztusos nő volt, a moszkvai brit nagykövetség sajtóattaséjának helyettese. Ez volt az első külföldi állomáshelye. Két éve vették fel a külügybe, miután a cambridge-i Girton College-ban lediplomázott oroszból. Élvezte ezt az életet.

Ezen a bizonyos július 16-án a nagykövetség hatalmas főkapuján kilépve a parkoló felé pillantott, ahol kicsi, de jól használható Roverje állt.

A követség kapuja előtt megtorpanva látta azt is, amit Zajcev az acélfaltól nem láthatott. Meg-állt az aszfaltborítású, imitt-amott nyírott gyepfelületekkel, kisebb fákkal, bokrokkal és virágágyakkal oldott összképű parkolóhoz levezető öt lépcsőfok tetején. Az acélfal fölött átpillantva szemébe tűntek a Kreml hatalmas, halványsárga, okker-, krémszín és fehér épületei s a komplexumot övező vörös, pártázott kőfal fölé nyújtózkodó katedrálisok tornyainak aranyfényű hagymakupolái. Gyönyörű látvány volt.

A kapuhoz mindkét oldal felől enyhe emelkedésű rámpa vezetett, de idáig csak a nagykövet kocsija hajthatott fel. A halandók a parkolóban hagyták az autójukat, és gyalog sétáltak fel. Egy fiatal diplomatának egyszer sikerült egy életre elintéznie a karrierjét azzal, hogy a zuhogó esőben bogárhátú VW-jával felhajtott rajta, és kocsiját otthagyta a kapu előtt. Néhány perc múltán megérkezett a nagykövet, aki ilyenformán kénytelen volt a rámpa tövében kiszállni a Rolls-Royce-ából, és gyalog fölmenni; bőrig ázott, és ennek nagyon nem örült.

References

Related documents

This means, by developing this new approach for scalability and capacity planning as shown in Figure 9, there are resources pools that are introduced into the current

business, speculation is exactly what it is. In July 2008 the ever provocative Huffington Post featured a 

Those bodies which regain its original configuration immediately and completely after the removal of deforming force are called perfectly elastic bodies.. e.g., quartz and

According to the National Family Health Survey 2015-2016 [NFHS-4] data, approximately half of total women in India suffer from anaemia of some kind (mild, moderate, or severe),

When the Concord expeditionary force fell into orbit they were assailed by quantum tipped missiles and soon driven into

In the C4.4/C6.6 engines, the fuel transfer pump pulls fuel from the tank through the priming pump and primary fuel filter and sends the fuel through the Engine ECM, the secondary

In particular, we consider an adaptive path-following technique for the shape optimization of stationary flow problems as described by a linear or nonlinear Stokes system in

Against this background, we conceived a modified reduced-complexity detector, which estimates the DM index and contellation index after MIMO FDE and is particularly useful