SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK
2
Készült a Scottish Fairy Tales című kiadás alapján. (Random House UK Ltd, 1994)
Hungarian translation © FARKAS BÍBORKA Illustration © GRÖB TAMÁS
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és
közlés jogát is.
Válogatta és fordította FARKAS BÍBORKA Illusztrálta GRÖB TAMÁS Szerkesztette BENDA LUCA A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette
ISBN 963 9459 95 X Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/d Tel.: 359 220L 359 1241, 350 6340 Fax: 359
2026
www.generalpress.hu generalpress@generalpress.hu Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Készült 19 nyomdai ív terjedelemben, 80 g-os volumenizált Eurobook papíron Kiadói munkaszám:
Thomas a rímfargó
3
4
Thomas, a Rímfaragó
(Thomas the Rhymer)
Nem volt kegyesebb és lovagiasabb vitéz a 13. századi Skóciában Thomas Learmontnál, a berwickshire-i Ercildoune-kastély uránál. Szerette a könyveket, a költészetet és a zenét (ami ez idő tájt nem igazán volt szokványos), sőt mindezek mellett szívesen tanulmányozta a természetet is; a közeli erdőkben és mezőkön figyelte a vadak és madarak szokásait.
Történt egyszer, egy napsugaras májusi reggelen, hogy Thomas elhagyta Ercildoune erődjét, és barangolni ment az erdőbe, amely ott terült el az Eildon-domb lejtőiről lerohanó Huntly-patak mentén. Csodálatos reggel volt: friss, ragyogó és langymeleg; minden olyan gyönyörű volt, akár a Paradicsomban lehetett.
A kibomló zsenge levelek minden fát friss, zöld köntösbe öltöztettek, és a mohaszőnyegen, a fiatalember lába alatt, sárga kankalinok és csillogó szirmú szellőrózsák emelték fejüket a reggeli égboltra. A madárkák úgy énekeltek, hogy majd szétrepedt a torkuk, rovarok százai kavarogtak a napfényben, és a patak mentén fényes szemű vízipatkányok dugták ki az orrukat üregeikből, mintha tudnák, hogy eljött a nyár, és ki akarnák venni a részüket mindenből.
Thomas olyan boldognak érezte magát a természet vidámságától körülvéve, hogy leheveredett egy fa tövébe, megfigyelni az állatokat maga körül. Ahogy ott heverészett, egyszerre a bokrokon keresztül csörtető lópaták dobogása ütötte meg a fülét, és amikor felpillantott, meglátta a legszebb hölgyet,
Thomas a rímfargó
5
akit valaha is látott. A hölgy éppen feléje tartott egy szürke ló hátán.
Fényes selyem lovaglóruhát viselt, melynek színe olyan volt, mint a friss tavaszi fűé, válláról bársonyköpönyeg omlott le, amely tökéletesen illett ruhájához. Szőke haja hullámzó aranyként omlott a vállára; fején drágaköves diadém ragyogott, tűzként csillogott a napfényben. Lova nyerge elefántcsontból készült, nyeregtakarója vérvörös szaténból; hevedere selyemből volt, kengyele pedig metszett kristályból. A gyeplőt vert aranyból készítették, és ezüstharangocskák csüngtek le róla, melyek a lovas közeledtével úgy csilingeltek, mintha tündérek játszanának rajtuk.
A hölgy nyilvánvalóan vadászatra igyekezett, mert kürt volt nála és egy köteg nyílvessző. Hét szürke agarat pórázon vezetett, a többi szimatoló kopó a lova mellett szaladt. Mialatt leereszkedett a völgybe, egy régi skót dalt énekelgetett. Olyan királynői légkör övezte, és annyira varázslatos volt az öltözéke, hogy Thomas már azon volt, hogy letérdel az ösvény mellé és imádja, mert azt gondolta, ez csak maga a Szent Szűz lehet.
De amikor a lovas mellé érve észrevette, mit akar, csak szomorúan rázta a fejét.
- Én nem az az áldott hölgy vagyok, akinek te gondolsz - mondta. - Az emberek királynőnek szólítanak, bár az én országom messze van innen, mert én Tündérföld királynője vagyok, nem a Mennyek országáé.
És ez így is volt, mert ettől a pillanattól kezdve mintha varázslat lett volna úrrá Thomason, amely feledtetett vele minden óvatosságot, körültekintést, sőt elvette még a józan eszét
6
is. Bár tudta, milyen veszélyes halandó embernek a tündérek dolgaiba ártani magát, mégis, annyira elvarázsolta a hölgy szépsége, hogy egy csókot kért tőle. A királynő éppen ezt akarta, hiszen tudta, hogyha megcsókolja Thomast, azzal a hatalmába keríti.
És amint ajkaik találkoztak, a hölgy ijesztő változáson ment át, a fiatalember nagy rémületére. Szépséges köpönyege és selyem lovaglóruhája hirtelen megfakult, és hosszú, hamuszürke köntössé változott. Szépsége is elhervadt: öreg lett és színtelen, és ami a legborzasztóbb volt az egészben, sűrű, szőke haja félig megőszült, Thomas szeme láttára.
Thomas a rímfargó
8
A hölgyből, látva a szerencsétlen ember döbbenetét és rettenetét, gúnyos kacaj tört fel:
- Most már nem látszom olyan szépnek, mint eleinte, de ez úgysem számít, hiszen a szolgálatomba adtad magad, Thomas, hét hosszú évre. Mert az, aki megcsókolja a Tündérkirálynőt, annak követnie kell őt a Tündérek Földjére, és szolgálnia kell, amíg az ideje le nem telik.
Amikor szegény Thomas meghallotta ezeket a szavakat, térdre borult és kegyelemért esedezett. De nem volt kegyelem számára. A Tündérkirálynő az arcába nevetett, és közelebb léptetett hozzá almásderes paripáján.
- Nem, nem! - válaszolt Thomas könyörgésére. -Csókot kértél, most fizess érte! Ne is tétlenkedj tovább, hanem ülj fel mögém! Itt az indulás ideje!
Így hát Thomas félelemtől nyöszörögve és sóhajtozva felkapaszkodott a királynő háta mögé. Amint felült a lóra, a hölgy megrázta a gyeplőt, és a szürke paripa vágtatni kezdett.
Csak mentek-mentek, a szélnél is sebesebben, amíg maguk mögött nem hagyták az élők földjét, és meg nem érkeztek egy hatalmas pusztaság széléhez. Szárazon, kietlenül és vigasztalanul nyúlt el előttük, amíg a szem ellátott, legalábbis így tűnt Thomas of Ercildoune fáradt szemének. Azon gondolkodott, vajon át kell-e kelniük különös társával ezen a pusztaságon, és ha igen, van-e valami esélyük, hogy élve átérjenek a túloldalára.
A Tündérkirálynő hirtelen megrántotta a gyeplőt, és a szürke ló megtorpant vad vágtájában.
- Most le kell szállnod a földre, Thomas! - szólt a hölgy, válla felett hátrapillantva boldogtalan foglyára. - Aztán hajolj le
Thomas a rímfargó
9
és tedd a fejedet a térdemre! Három titkos dolgot mutatok neked, amelyet nem láthat halandó szem.
Így hát Thomas lemászott a nyeregből, lehajolt, és fejét a Tündérkirálynő térdére tette. És íme, amint újra
a pusztaságra tekintett, úgy látta, mintha teljesen megváltozott volna: három út vezetett át rajta, melyeket Thomas eddig észre sem vett. Mindhárom út teljesen eltérő volt.
Az egyik szélesen, simán és egyenesen vágott át a homokon, és senki sem tévedhetett el rajta, aki erre vette az útját. A második annyira különbözött ettől, amennyire csak lehetett: keskeny út volt, hosszú és kanyargós; egyik oldalon tövises sövény szegélyezte, a másikon vadrózsabokrok. Tüskéik olyan hosszúra nőttek és ágaik úgy összefonódtak, hogy aki errefelé indult, csak nagy üggyel-bajjal maradhatott meg rajta.
A harmadik mindkettőtől különbözött. Nagyon szép út volt: páfrány, hanga és aranysárga rekettye között kanyargott felfelé a domboldalon, és úgy tűnt, kellemes lenne ezt az utat választani.
- És most, ha akarod, elmondom neked, hová vezetnek ezek az utak - mondta a Tündérkirálynő. - Az első, amint látod, széles, sima és könnyű. Sokan ezt választják utazásukhoz. Ez az út, bár jónak látszik, rosszul végződik, és az emberek, akik ezt választják, örökre bánni fogják a döntésüket. A keskeny útról, melyet tövisek és rózsabokrok szegélyeznek, csak nagyon kevesen kérdezik, vajon merre visz. De ha megkérdeznék, talán sokan fellelkesülnének és nekivágnának, mert ez az út a becsületesség útja, és bár kemény és fárasztó, mégis a dicsőséges király városában végződik, melyet a nagy király városának is neveznek.
10
Végül a harmadik, a szép út, amely a domboldalon halad felfelé a páfrányosban: erről halandó ember nem tudja, hová vezet. De én tudom, Thomas, mert ahová ez az út visz, az a szép Tündérföld, és mi ezt az utat fogjuk választani. És jól jegyezd meg, Thomas, ha viszont akarod még látni Ercildoune várát, vigyázz a nyelvedre, amikor elérünk az utunk végéhez! Egy szót se szólj senkihez, csak hozzám, mert annak a halandónak, aki meggondolatlanul kinyitja a száját Tündérföldön, örökre ott kell maradnia.
Ezután a királynő megparancsolta Thomasnak, hogy szálljon vissza a lóra, és továbbmentek.
A páfrányos út mégsem volt olyan szép, amilyennek először látszott. Alig haladtak rajta, mikor az út keskeny vízmosásba torkollott, ami, úgy tűnt, egyenesen a föld alá vezet, ahol nincs vezérlő fénysugár, a levegő pedig nyirkos és nehéz. Mindenünnen a rohanó víz hangja hallatszott, míg végül a paripa elmerült benne; a hideg, borzongató habok először Thomas lábszárát nyaldosták, aztán már a térdét is elborították. A bátorsága lassan apadni kezdett, mióta el voltak vágva a nappali világosságtól, de most aztán végképp megadta magát; biztosra vette, hogy ő és különös társa soha nem érnek el biztonságban útjuk végéhez. Ájulás környékezte, és ha nem kapaszkodik olyan erősen a tündér hamuszürke köntösébe, biztosan lefordul a nyeregből, és vízbe fúl.
De, mint minden dolognak - legyen az rossz vagy jó -, ennek is vége szakadt egyszer; végül derengeni kezdett, és a fény egyre erősödött, mígnem kiértek a napsütésre. Ekkor Thomas bátorsága visszatért, és felpillantott; épp egy szépséges gyümölcsösön lovagoltak át, ahol nagy bőségesen termett az alma, a körte, a füge és a borszőlő. Thomas szája kiszáradt a
Thomas a rímfargó
11
szomjúságtól és gyengének érezte magát, ezért gyümölcsre vágyott, amely majd felüdíti. Kinyújtotta a kezét, hogy szakítson belőlük, de társa hátrafordult a nyeregben és megtiltotta neki.
- Ezekből neked nem szabad enned, egyetlen almát kivéve, és azt mindjárt meg is kapod tőlem. De ha bármely másikat csak megérintesz, örökre ideköt téged Tündérföldhöz.
így hát szegény Thomas kénytelen volt megtartóztatni magát, amennyire csak tudta. Lassan haladtak tovább, amíg elértek egy piros almáktól roskadozó kicsiny fához. A Tündérkirálynő lehajolt, szakított egyet és odaadta társának.
- Ezt neked adhatom - mondta -, és örömmel teszem, mert ezek az igazság almái: aki eszik belőlük, elnyeri jutalmát. Annak száját soha többé nem hagyja el hazugság.
Thomas elvette az almát és megette; ezentúl az igazság kegyelme volt az ajkán, és ezért az emberek, évekkel később, Igazmondó Thomasnak nevezték.
Már csak egy kis utat kellett megtenniük, majd meg-pillantottak egy varázslatos kastélyt a domboldalon.
- Ott lakom - mondta a királynő, büszkén mutatva a kastélyra. - És ott időzik az uram és az udvar összes nemese. És mivel az uramnak furcsa természete van, és nem szereti, ha idegen gavallérokat lát a társaságomban, ezért kérlek, mindkettőnk kedvéért, egy szót se szólj senkihez. Ha valaki megkérdi tőlem, kiféle-miféle lennél, azt fogom neki mondani, hogy néma vagy. Így észrevétlen maradhatsz a tömegben.
Ε szavakkal a hölgy felemelte a vadászkürtjét, és nagyot fújt bele. Miután a kürt erős, harsogó hangon megszólalt, a királynő megint csodás változáson esett át: csúf, hamuszín köntöse lehullott róla, hajáról eltűnt a dér; újra zöld lovaglóruháját és köpönyegét viselte, arca pedig megint szép lett
12
és fiatal. Thomasszal is csoda történt, mert ahogy egy pillantást vetett magára, felfedezte, hogy durva, vidékies ruhái finom, barna öltözetté változtak, és lábára szaténcipő simult.
Amint felharsant a kürt, a kastély kapuja azonnal kitárult, és elősietett a király, hogy találkozzon a királynővel. Annyi lovag, nemes hölgy, énekmondó és apród kísérte, hogy Thomasnak, aki már lecsúszott a ló nyergéből, nem volt nehéz a parancsnak engedelmeskedve észrevétlenül a kastélyba jutnia.
Mindenki nagyon örvendezett, hogy viszontláthatja a királynőt; bekísérték a lovagterembe, ő pedig kegyesen szólt hozzájuk, és megengedte, hogy kezet csókoljanak neki. Aztán férjével együtt felmentek az emelvényre, amely a hatalmas csarnok távoli végében állt.
Ott volt a két trón, melyen a királyi pár helyet foglalt, hogy figyelemmel kísérje a kezdődő mulatságot.
Szegény Thomas ezalatt a terem másik végében, távol álldogált magányosan, bár elbűvölte a szeme elé táruló különleges látvány.
Előkelő hölgyek, udvaroncok és lovagok táncoltak a csarnok egyik részén, a másikat viszont vadászok lepték el, hatalmas agancsú szarvasokat hurcolva, amelyeket nyilván ők ejtettek el a hajtóvadászaton. A zsákmányt halomba dobálták a padlón, és a halott állatokat szakácsok serege vette körül, feldarabolták őket, és a konyhába cipelték, hogy elkészítsék. Mindent összevetve különös, szokatlan jelenet volt, és Thomas nem is vette észre, hogyan múlik az idő. Csak állt és bámult, egy szót sem szólva senkihez. Így folytatódott három hosszú napon át, mígnem a királynő felemelkedett a trónjáról, lelépett az emelvényről, és keresztülvágott a csarnokon Thomashoz.
Thomas a rímfargó
13
- Itt az idő, hogy lóra ülj és menj, Thomas, ha újra látni szeretnéd a szép Ercildoune várát - mondta.
Thomas csodálkozva nézett rá.
- Hét hosszú évről beszéltél, úrnőm! - kiáltott fel. - És én még csak három napja vagyok itt.
A királynő elmosolyodott.
- Az idő gyorsan repül Tündérföldön, barátom. Azt hiszed, csak három napja vagy itt, pedig már hét esztendeje, hogy mi ketten találkoztunk. És most itt az ideje, hogy elmenj! Szívesen tartóztatnálak még, de nem lehet, a te érdekedben: a Gonosz Lélek minden hetedik évben feljön a sötétség birodalmából, és kiválaszt, majd elragad egyet az embereim közül. Attól félek, most téged választana, amilyen jóvágású fiú vagy. Nem szeretném, hogy bántódásod essen, ezért még ma éjjel visszaviszlek saját hazádba.
Újra előhozták a szürke lovat, Thomas és a királynő felültek rá, és ahogy jöttek, úgy tértek vissza Eildon fájához a Huntly-patak mellé. Aztán a királynő istenhozzádot mondott, és búcsúajándékként Thomas azt kérte tőle, hogy adjon neki valamit, amivel bizonyíthatja az emberek előtt, hogy valóban Tündérföldön járt.
- Az igazság ajándékát már megadtam neked -felelte a királynő. - És most megkapod a jövendölés és a költészet ajándékát. Képes leszel előre látni a jövőt, és azt csodálatos versekbe foglalni. Ε láthatatlan ajándékok mellé itt van még valami, amit a halandók is láthatnak a saját szemükkel: egy hárfa, amely Tündérföldön készült. Isten veled, barátom! Egy napon talán visszatérek érted.
Ε szavakkal a hölgy eltűnt, és Thomas egyedül maradt. Az igazat megvallva egy kis szomorúságot érzett, mert el kellett
14
válnia egy ilyen sugárzó lénytől, és vissza kellett térnie a közönséges emberek közé.
Ezután még hosszú évekig élt Ercildoune várában, és egész Skóciában híre ment költészetének és jóslatainak; az emberek ezért elnevezték Igazmondó Thomasnak, vagy Thomas, a Rímfaragónak.
Nem tudom leírni nektek az összes jóslatot, amit Thomas mondott, és amelyek szinte teljes egészében beteljesültek, de néhányat elmondok közülük.
Megjósolta Bannockbum (Kenyérpatak) csatáját e szavakkal:
„A kenyér patakjának vize Vénei lészen festve."
Ε jövendölés azon a szörnyű napon vált valóra, amikor a kis Bannockbum-patak vizét a legyőzött angolok vére festette vörösre.
Megjósolta az angol korona egyesítését is egy herceg uralkodása alatt, aki a francia királyné fia, ereiben azonban mégis Bruce vére csörgedezik:
„A francia királyné szül egy fiat, Aki ura lesz egész Britanniának. És ez meglészen kilenc nemzedék múlva."
Ez be is teljesedett 1603-ban, amikor Jakab király, Stuart Mária skót királynő fia lett mindkét ország uralkodója.
Tizennégy hosszú év telt el, és az emberek kezdték elfelejteni, hogy Thomas, a Rímfaragó valaha is Tündérföldön
Thomas a rímfargó
15
járt. De végül egy napon, amikor Skócia éppen hadban állt Angliával, a skót hadsereg megpihent a Tweed-folyó partjánál, nem messze Ercildoune erődjétől. A vár ura elhatározta, hogy nagy lakomát rendez, és meghívja rá a sereget vezető összes nemest és főurat, hogy vacsorázzanak vele.
Ez a lakoma sokáig emlékezetes maradt. Ercildoune ura nagy gondot fordított arra, hogy minden a lehető legcsodálatosabb legyen. És amikor a vacsora véget ért, felemelkedett a helyéről, fogta a tündérhárfát, és egyik dalt a másik után énekelte a régmúlt időkről az összegyűlt vendégeknek. Azok lélegzet-visszafojtva hallgatták; úgy érezték, hogy soha többé nem hallanak már ennél csodálatosabb muzsikát. És ez így is volt.
Késő éjszaka, miután a nemesek visszatértek a sátraikba, az őrt álló katona meglátott a holdfényben egy hófehér szarvasbikát és egy ünőt, amint lassan lefelé ballagtak a tábor mellett elhaladó úton. Volt valami szokatlan ezekben az állatokban, ezért hívta a feljebbvalóját, hogy jöjjön és nézze meg őket. A parancsnok szólt a társainak, és nemsokára már az egész csapat figyelte a néma teremtményeket, amelyek ünnepélyesen lépkedtek, valami emberi füllel nem hallható zene ütemére.
- Van ebben valami hátborzongató - mondta végül az egyik katona. - Küldjünk Thomas of Ercildoune-ért. Talán ő meg tudja mondani, hogy baljós előjel-e ez, vagy sem.
- Igen, küldjünk Thomas of Ercildoune-ért! - kiáltották egyszerre mindannyian.
Egy kis apródot szalasztottak a várba, hogy felkeltse álmából a Rímfaragót. Amikor meghallotta a fiú üzenetét, a látó arca komoly lett és ünnepélyes.
16
- Ez egy hívás - mondta csendesen. - Hívás Tündérföld királynőjétől. Régóta várok már rá, és végül megérkezett.
Amikor kilépett a vár kapuján, ahelyett, hogy csatlakozott volna a rá váró emberek kis csoportjához, egyenesen a hófehér szarvasbikához és az ünőhöz ment. Amint odaért, az állatok megálltak egy pillanatra, mintha üdvözölni akarnák. Aztán mindhárman lassan leballagtak a kicsiny Leader-folyó meredek partjához, és eltűntek a tajtékzó habokban, mivel a folyó éppen áradt.
Bár mindent alaposan átkutattak, nyomát sem lelték többé Thomas of Ercildoune-nak, és a környékbeliek a mai napig úgy hiszik, hogy a szarvasbika és az ünő a Tündérkirálynő üzenethozói voltak, és Thomas, a Rímfaragó visszament velük a tündérek földjére.
A megpatkolt boszorkány
17
Mogyorós Katherine
(Katherine Crackernuts)
Volt egyszer egy király, akinek meghalt a felesége,
egyetlen leánygyermeket hagyva rá, akit apja nagyon szeretett. A kis királylány a Bársonyarcú nevet viselte, és olyan kedves, csinos és jószívű leányka volt, hogy megnyerte még az alattvalók szívét is. A király rettenetesen el volt foglalva az államügyekkel, így a szegény kisleány eléggé magányos életet élt, és sokszor azt kívánta, bárcsak lenne egy testvére, akivel játszhatna, és aki a társasága lehetne.
A király ezt hallva elhatározta, hogy feleségül veszi azt a középkorú grófnőt, akivel az egyik szomszédos udvarban találkozott, és akinek volt egy Bársonyarcú királykisasszonynál kicsit fiatalabb leánya, név szerint Katherine, akiről a király úgy gondolta, jó játszótársa lehetne csemetéjének.
Így is tett, és a dolgoknak ezen elrendezése részben tényleg nagyon szerencsésnek bizonyult, mert a két kislány megszerette egymást, és mindent megosztottak, mintha valódi testvérek lettek volna. Másrészről viszont nagyon rosszul sült el, mert az új királyné kegyetlen, becsvágyó nőszemély volt, aki azt akarta, hogy leánya a nyomdokaiba lépjen: kössön előkelő házasságot, talán még királyné is legyen belőle.
Ezért, amikor látta, hogy Bársonyarcú királykisasszony gyönyörű fiatal nővé serdül, és szépségben messze felülmúlja a
18
saját leányát, gyűlölni kezdte, és azt kívánta, bárcsak valahogyan elveszítené csinos külsejét.
- Mert hát - gondolta magában a királyné -, melyik kérő fog a lányommal törődni, amikor ott van mellette a mostohatestvére?
Nos, a kastély szolgái között akadt egy öregasszony, akiről az emberek azt beszélték, szövetségben állt a levegő gonosz szellemeivel, és aki gyakorlott volt a varázslásban és szerelmi bájitalok készítésében.
- Talán ő tud segíteni nekem, hogy véghez vigyem, amit akarok - gondolta a gonosz királyné, és egy este, szürkületkor köpönyegbe burkolódzott, és felkereste kunyhójában a vén boszorkányt.
- Küldje el Felséged a leánykát hozzám holnap reggel, mielőtt még enne valamit! - felelte az öregasszony, miután végighallgatta látogatója mondandóját. - Én majd megtalálom a módját, hogy tönkretegyem a szépségét.
A gonosz királyné elégedetten távozott.
Másnap reggel bement a királylány szobájába, amikor az éppen öltözködött, és mondta neki, hogy menjen el még a reggeli előtt a tojásokért, melyeket az öregasszony gyűjtött össze.
- De ne egyél előtte - tette hozzá a királyné -,
mert tudod, semmi sem teszi rózsásabbá a fiatal leányok arcát, mint egy jó séta éhgyomorra a friss, reggeli levegőn.
Bársonyarcú királykisasszony megígérte, hogy úgy tesz, ahogyan meghagyta neki, és elmegy a tojásokért, de mivel nem rajongott azért, hogy evés nélkül induljon el hazulról, és ráadásul gyanította, hogy a királynénak valami rejtett szándéka van ezzel a szokatlan utasítással, a királylány pedig nem bízott
Mogyorós Katherine
19
meg mostohaanyjában, az emeletről lefelé menet belopódzott az éléskamrába, és egy jókora szelet süteménnyel csillapította éhségét. Ezután egyenesen az öregasszony kunyhójához ment, és kérte a tojásokat.
- Emelje fel Felséged annak a fazéknak a tetejét, és meglátja őket! - mondta a boszorkány, a sarokban álló nagy fazékra mutatva, melyben a tyúkjai eledelét szokta megfőzni.
A királykisasszony így is tett, és egy rakás tojást talált a fazékban, melyeket áttett a kosarába, miközben az öregasszony különös mosollyal figyelte.
- Menjen haza az asszonyanyjához, lelkecském -szólt végül -, és adja át neki az üzenetemet, hogy tartsa jobban zárva az ajtót!
A királylány hazament, és átadta mostohaanyjának ezt a különleges üzenetet, csodálkozva magában, vajon mit jelenthet.
De ha ő nem is értette az öregasszony szavait, a királyné annál jobban. Rájött belőlük, hogy a királykisasszony valamilyen úton-módon megóvta magát attól, hogy hasson rá a vén boszorkány varázslata. Ezért aztán a következő reggelen, amikor ugyanazzal a megbízatással újra elküldte hozzá mostohaleányát, ő maga kísérte le a kastély kapujáig, így szegény lánynak nem volt alkalma meglátogatni az éléskamrát.
De ahogy mendegélt a kunyhóhoz vezető úton, annyira megéhezett, hogy amikor elhaladt egy csapat paraszt mellett, akik borsót szedtek az út mentén, kért tőlük egy marékra valót. Adtak is neki, és a lány felfalta; így esett, hogy ugyanaz történt, ami tegnap.
A vénasszony a tojásokhoz küldte, a varázslat azonban nem tudott hatni rá, mert nem üres gyomorral jött. Így az
20
öregasszony újra azt mondta, hogy menjen haza, a királynénak pedig ugyanazt az üzenetet küldte.
A királyné nagyon feldühödött, amikor rájött, hogy egy ilyen csitri leány lóvá tette, és elhatározta - bár nem rajongott a korai kelésért -, másnap maga kíséri el a lányt, hogy megbizonyosodjon róla, semmit sem eszik útközben.
A következő reggelen elsétált hát a királylánnyal a vén boszorka kunyhójához, aki pedig, ahogy már előtte kétszer is, odaküldte a királyleányt a sarokba, hogy emelje fel a fazék fedőjét, és vegye ki a tojásokat.
És abban a pillanatban, ahogy a királykisasszony felemelte a fedőt, csinos kis fejecskéje leesett, és a helyére egy birka feje ugrott.
A gonosz királyné köszönetet mondott a kegyetlen, vén boszorkány szolgálatáért, és a cselszövés sikerén örvendezve, sietve hazament. Ezalatt a szegény királylány felemelte saját fejét, és beletette a kosarába a tojások mellé. Sírva ment haza, a sövény mögött maradva egész úton, mert nagyon szégyellte, hogy birkafeje van, és félt, hogy valaki meglátja.
Nos, ahogy már korábban mondtam, mostohatestvére, Katherine nagyon szerette a királylányt, és amikor meglátta, micsoda kegyetlenséget műveltek vele, olyan dühös lett, hogy azonnal kijelentette, egy órát sem marad többet a kastélyban.
- Mert ha asszonyanyám egyszer ki tudott adni egy ilyen parancsot, akkor senki sem akadályozhatja meg, hogy újabb hasonlókat adjon ki! Úgyhogy, én azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz, ha már olyan helyen leszünk, ahová nem ér el a keze.
Bebugyolálta egy finom kendőbe szegény mostoha-testvére fejét, hogy senki sem tudta megmondani, kicsoda; a
Mogyorós Katherine
21
valódi fejet pedig egy kosárba tette, kézen fogta Bársonyarcú királykisasszonyt, és elindultak szerencsét próbálni.
Csak mentek, mendegéltek, míg végül elértek egy pompás palotához, ahol Katherine bátran odament az ajtóhoz és bekopogtatott.
- Lehet, hogy itt találok munkát - magyarázta -, és elég pénzt keresek ahhoz, hogy mindketten kényelmesen eléldegéljünk.
De a szerencsétlen királylány próbálta visszatartani. - Szóba sem fognak állni veled, ha meglátják, hogy van egy birkafejű testvéred - suttogta.
- És ki tud arról, hogy birkafejed van? - kérdezte Katherine. - Csak maradj csendben, és tartsd az arcod jól bebugyolálva, a többit meg hagyd rám!
Odament hát a konyhaajtóhoz és bekopogtatott, és amikor a kulcsámé kijött, megkérdezte tőle, akadna-e itt valamilyen munka számára.
- Mert van énnekem egy beteg nővérem - mondta -, akit szörnyű fejfájás gyötör, ezért szeretnék neki egy nyugalmas szállást találni, ahol éjszakára megpihenhet.
- Értesz a betegápoláshoz? - kérdezte a kulcsárné, akit mélyen megindított Katherine lágy hangja és kellemes modora.
- Ó, hogyne - felelte a leány. - Ha az ember testvérét gyakran gyötri fejfájás, meg kell tanulnia nesztelenül járkálni, és nem ütni zajt.
Na már most, a király legidősebb fia, a trónörökös, éppen betegen feküdt a palotában egy különös kórtól gyötörten, amely, úgy tűnt, az agyát támadta meg. Olyan nyugtalan volt, főleg éjjelenként, hogy valakinek mindig mellette kellett lennie, hogy ügyeljen rá, nehogy kárt tegyen magában.
22
Ez a helyzet már oly régóta tartott, hogy mindenki teljesen kimerült tőle, ezért az öreg kulcsárnénak pont kapóra jött a hozzáértőnek tűnő ismeretlen, mert már nagyon vágyott egy nyugodt éjszakai pihenésre.
Otthagyta hát Katherine-t az ajtóban, a királyhoz ment és beszélt vele, majd a király kijött és váltott pár szót a lánnyal. Neki is annyira megtetszett Katherine hangja és megjelenése, hogy parancsot adott, nyissanak egy szobát a kastélyban a jövevényeknek, és megígérte, hogy ha azon az éjszakán virraszt a királyfi mellett, és ügyel rá, nehogy baja essen, reggel jutalmul kap egy zacskó ezüstpennyt.
Katherine készségesen beleegyezett az alkuba.
- Legalább lesz éjszakai szállása a királykisasszonynak, de különben is, az ember nem juthat mindennap egy zacskó ezüstpennyhez. - gondolta.
Így hát Bársonyarcú nyugovóra tért egy kényelmes szobácskában, ő pedig ment, hogy vigyázzon a beteg királyfira.
A királyfi szemrevaló, csinos fiatalember volt, akit, úgy tűnt, valamiféle láz gyötör, mert agya nem volt teljesen tiszta; forgolódott egyik oldaláról a másikra, elgyötörten bámult maga elé, és úgy nyújtogatta kezét, mintha keresne valamit.
Éjjel tizenkét órakor, amikor Katherine már éppen úgy gondolta, a királyfi nemsokára mély álomba fog merülni, nagy rémületére látta, hogy felkel az ágyából, sietve felöltözik, kinyitja az ajtót és lelopódzik a földszintre, mintha keresne valakit.
- Van ebben valami különös! - mondta magában a lány. - Azt hiszem, jobb lesz, ha követem, és majd meglátom, mi lesz.
Kiosont a szobából a királyfi nyomában, és feltűnés nélkül követte a földszintre, ahol döbbenten látta, hogy
Mogyorós Katherine
23
nyilvánvalóan valahova messzire készülődik, mert felvette kalapját és lovaglókabátját, majd kinyitotta az udvarra vezető ajtót, ment egyenesen az istállóhoz, ahol elkezdte felszerszámozni a lovát.
Amikor ezzel végzett, kivezette az istállóból a lovat, nyeregbe pattant, halkan füttyentett a sarokban alvó vadászkutyának, készen állva a kilovagláshoz.
- Vele kell mennem, hogy lássam, mi lesz ennek a vége! - szólt magában Katherine bátran. - Én azt hiszem, megbabonázták! Egy beteg ember nem csinál ilyesmiket.
Így hát, amikor a ló már majdnem nekiindult, Katherine könnyedén felugrott a hátára, és kényelmesen elhelyezkedett lovasa mögött, anélkül, hogy az észrevette volna. A furcsa páros elindult az erdőn keresztül, ahol Katherine menet közben mogyorót szedett, amely nagy fürtökben bólogatott a bokrokon.
- Hisz isten tudja, mikor jutok újra valami ennivalóhoz - mondta magában.
Csak vágtattak és vágtattak, amíg messze maguk mögött nem hagyták a zöld erdőt, és ki nem értek a nyílt lápvidékre. Kisvártatva elérkeztek egy dombocs-kához; itt a királyfi megrántotta a gyeplőt, és lehajolva a nyeregből, így kiáltott különös, fojtott hangon:
- Nyílj meg, nyílj meg zöld domb, engedd be a királyfit, a lovát és a kutyáját!
- És engedd be a hölgyét mögötte! - suttogta gyorsan Katherine.
A lány nagy döbbenetére a halom teteje nyomban megnyílt, akkora rést hagyva, amely elég tágas volt ahhoz, hogy a kis társaság beléphessen rajta, majd hangtalanul bezárult mögöttük.
24
Egy varázslatos szépségű csarnokban találták magukat, amelyet ragyogó fénybe borítottak a körös-körül a falakra aggatott karos gyertyatartók százai. A terem közepén gyönyörűséges hajadonok csoportja álldogált, a legszebbek, akiket Katherine valaha is látott. Mindannyian csillogó-villogó báli ruhába öltöztek, hajukban rózsa- és ibolyakoszorú illatozott. Mellettük vidám gavallérok is voltak, akik a tündérzene hangjára táncoltatták ezeket a szépséges hölgyeket.
Amikor a leányzók meglátták a királyfit, hozzászaladtak és odavezették a terem közepére, hogy csatlakozzon mulatozásukhoz. Kezük érintésére a királyfi minden bágyadtsága eltűnt, és ő lett a legvidámabb az egész sokaságban; úgy nevetett, táncolt és énekelt, mintha sohasem lett volna semmi baja.
Katherine-re ügyet sem vetett senki, így a lány csendben leült egy szikladarabra, hogy figyelje, mi történik. Ahogy így nézelődött, egy aprócska gyermekre lett figyelmes, aki egy botocskával játszadozott, egészen közel Katherine lábához.
Szép kis gyermek volt, és a lány már azon gondolkodott, hogy össze kellene barátkoznia vele, amikor a
szépséges hölgyek egyike ránézett a vesszőre, amint elhaladt a gyermek előtt, és jelentőségteljes hangon így szólt táncpartneréhez:
- Három suhintás ezzel a bottal visszaadná Katherine nővérének csinos arcát!
Ez volt aztán a jó hír! Katherine-nek még a lélegzete is elállt; remegő ujjakkal előhúzott a zsebéből néhány mogyorót, melyeket játékosan a gyermek felé gurított.
A csöppség nyilvánvalóan nem sűrűn kaphatott mogyorót, mert rögtön eldobta a botocskát, és nyújtotta apró
Mogyorós Katherine
25
kezét, hogy felszedegesse őket. Katherine éppen ezt akarta: lecsúszott a helyéről a földre, és kicsit közelebb húzódott a gyermekhez. Még egy-két mogyorót gurított a kisfiú felé, és amíg az felszedegette, a lánynak sikerült feltűnés nélkül elemelnie a vesszőt, és köténye alá rejtenie.
Ezek után óvatosan visszamászott a helyére, majd egy pillanattal később a kakas már el is kukorékolta magát; erre az összes táncos eltűnt, csak a királyfi nem, aki a lovához rohant, olyan sietséggel, hogy Katherine-nek nagy igyekezetébe került, hogy fel tudjon ugrani mögé, mielőtt még a domb megnyílt volna, és a királyfi sebesen kivágtathatott a szabadba.
De minden jól ment, és amint a sápadt reggeli fényben hazafelé vágtattak, Katherine egyik mogyorót törte és ette a másik után, mert kalandjai bámulatosan meghozták az étvágyát.
Amikor Katherine és különös betege hazaértek a kastélyba, a lány éppen csak megvárta, hogy a királyfi visszafeküdjön az ágyba, és elkezdjen hánykolódni, mint azelőtt, és máris rohant mostohatestvére szobájába.
A szegény királykisasszony mélyen aludt, formátlan feje békésen pihent a párnán. Katherine három csípős suhintást mért rá a tündérek botjával, és láss csodát! A birkafej eltűnt, és helyére a királylány csinos fejecskéje került.
Reggel jött a király és az öreg kulcsárné, hogy megkérdezze a lánytól, hogyan töltötte az éjszakát a királyfi. Katherine azt válaszolta, hogy nagyon jól, mert szeretett volna továbbra is vele maradni, mivel már rájött, a zöld halomban lakó tündérleányok megbabonázták a királyfit, ezért elhatározta, azt is kitalálja, mi módon lehetne feloldani a varázslatot.
A szerencse pedig kegyes volt hozzá: a király annyira megörült, hogy ilyen jó ápolót talált a királyfi mellé, és annyira
26
elvarázsolta Katherine mostohatestvérének látványa - aki olyan csinosan és ragyogón jött elő a szobájából, mint hajdanában, mondván, hogy teljesen elmúlt a fejfájása, és most már bármilyen munkát el tud végezni, amit a kulcsárné rábíz -, hogy arra kérte Katherine-t, maradjon még egy kicsit a fia mellett. Hozzátette, hogy ha megteszi, ad neki egy zacskó koronás aranypénzt. Katherine készséggel beleegyezett, és azon az éjjelen ugyanúgy vigyázta a királyfit, ahogy az előzőn.
Tizenkét órakor a királyfi ismét felkelt, felöltözött és ellovagolt a tündérdombhoz, ahogy Katherine sejtette is, mert teljesen biztos volt benne, hogy a szegény fiatalembert elvarázsolták, és nem láztól szenved, ahogy mindenki hiszi. És gondolhatjátok, hogy újra csatlakozott a királyfihoz, a háta mögött észrevétlenül üldögélve a lován, és zsebeibe mogyorót gyűjtögetve az úton.
Amikor odaértek a tündérdombhoz, a fiatalember ugyanazt mondta, mint az előző éjszakán:
- Nyílj meg, nyílj meg zöld domb, engedd be a királyfit, a lovát és a kutyáját!
És amikor a zöld domb megnyílott, Katherine halkan hozzátette:
- És a hölgyét a háta mögött! Így aztán mindannyian beléptek.
Katherine ismét leült egy kőre, és körülnézett. Ugyanúgy tombolt a mulatság, mint tegnap éjjel, és a királyfi rögtön ott termett a tündérek sűrűjében: ropta a táncot és kacagott, mint akinek elment az esze. A lány gondosan szemmel tartotta, azon tűnődve, vajon mi hozhatná rendbe az eszét.
És ahogy nézelődött, újra felbukkant a közelében az a kicsi gyermek, aki előző este a varázsbottal játszott, csak ezúttal
Mogyorós Katherine
27
egy madárka volt a kezében. Az egyik táncos, elhaladva előtte, társához fordult és halkan így szólt:
- Három falat ebből a madárkából elmulasztaná a királyfi betegségét, és ugyanolyanná tenné, mint azelőtt - majd táncát folytatva tovalibbent.
Katherine pedig kiegyenesedett ültében a kövön,
reszketve az izgalomtól. Bárcsak megszerezhetné ezt a madarat, hogy a királyfi meggyógyuljon!
Nagyon óvatosan kirázott a zsebéből néhány mogyorót, majd odagurította a földön a gyermek felé. Az mohón felkapkodta őket, otthagyva játékát, akárcsak a varázsvesszőt, Katherine pedig abban a pillanatban elkapta a madarat, és köténye alá rejtette.
Kisvártatva megszólalt a kakas, a lány és a királyfi pedig elindultak hazafelé a ló hátán. De ezen a hajnalon, mogyorótörés helyett, Katherine megölte és meg-kopasztotta a madarat, szanaszét szórva a tollakat az út mentén.
Amint megérkeztek a királyfi szobájába, és Katherine sértetlenül az ágyban látta, nyársra húzta a madarat, és elkezdte sütni a tűz felett.
Ahogy a madár pirulni és finoman illatozni kezdett, a fiatalember kinyitotta a szemét az ágyában, és elhaló hangon motyogta:
- De szeretnék egy falatot ebből a madárkából!
Mikor meghallotta ezeket a szavakat, Katherine szíve megdobbant örömében, és ahogyan a madár megsült, rögtön levágott egy darabkát a mellehúsából, és a királyfi szájába dugta.
28
Amint a fiatalember lenyelte, úgy tűnt, hogy kezdi visszanyerni az erejét, mert felkönyökölt, és az ápolónőjére pillantott.
- Ó, csak még egy falatot ebből a madárkából! -mondta, és a hangja már sokkal erőteljesebben csengett.
Katherine adott hát neki egy újabb darabot, és amikor a királyfi megette, felült az ágyában.
- Ó, bárcsak kaphatnék egy harmadik falatot is ebből a madárkából! - kiáltott fel, és most már kezdett visszatérni arcába a szín, és szeme ragyogni kezdett.
Ezúttal odaadta neki a madár egész maradékát, melyet a királyfi mohón felfalt, kézzel tisztogatva le a csontokat. Ahogy befejezte, kiugrott az ágyból, felöltözött és letelepedett a tűz mellé. Amikor pedig reggel jött a király az öreg kulcsárné társaságában, hogy lássa, hogy van a királyfi, ott találta ápolónőjével, amint éppen mogyorót törtek, mert Katherine egy csomót hozott haza a köténye zsebében.
A király annyira megörült fia gyógyulásának, hogy elismerését fejezte ki Mogyorós Katherine-nek - ahogyan elnevezte a lányt -, a királyfinak pedig rögtön megparancsolta, hogy vegye el feleségül.
- Az a leányzó, aki ilyen jó ápoló, biztosan jó királyné is lesz - mondta.
A királyfi teljesen egyetértett apja óhajával, és mialatt beszélgettek, belépett a szobába az öccse, kézen fogva vezetve Bársonyarcú királykisasszonyt, akivel tegnap ismerkedett meg, és kijelentette, hogy beleszeretett, és azonnal feleségül akarja venni.
Mogyorós Katherine
29
Így hát minden jól végződött, és mindenki elégedett lehetett. A két lakodalmat azon nyomban megtartották, és a fiatalok még máig is élnek, ha meg nem haltak.
30
Norroway Fekete Bikája
(The Black Bull of Norroway)
Réges-régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt, élt egyszer egy özvegy királyné a három leányával. Az özvegy királyné olyan szegény volt, és olyan rossz napokat látott, hogy ő és leányai sokszor csak nagy üggyel-bajjal tudták előteremteni a betevő falatjukat. Ezért aztán a legidősebb királylány elhatározta, hogy elmegy szerencsét próbálni a nagyvilágba. Édesanyja egyetértett a tervével:
- Hisz jobb messze földön dolgozni, mint itthon koplalni - mondta.
Élt azonban a kastély közelében egy öregasszony, akiről azt beszélték, hogy boszorkány, és meg tudja mondani a jövendőt. A királyné ezért elküldte hozzá a lányát, mielőtt útnak indult volna, hogy kérdezze meg tőle, a szélrózsa melyik irányába kell mennie a jó szerencséje után.
- Nem kell messzebbre menned, csak a hátsó ajtómig, lelkecském - felelte az öreganyó, aki mindig is sajnálta a királynét és szemrevaló leányait, és örült, hogy szívességet tehet nekik.
Odaszaladt hát a királylány a kunyhó hátsó ajtajához, és kikukucskált; hát mit látott közeledni az úton,
ha nem egy csodálatos hintót, melyet hat szépséges, hófehér paripa húzott? A szokatlan látványtól a lány nagyon izgatott lett; visszarohant a konyhába, és elmesélte az öregasszonynak, hogy mit látott.
Norroway fekete bikája
31
- Bizony, bizony, most megláttad a jó szerencsédet! - felelte az anyó elégedetten. - Mert ez a hatlovas hintó érted jött.
Így is történt: a hatlovas hintó megállt a kastély kapujában, és a középső királykisasszony szaladt a kunyhóhoz,
hogy siettesse nővérét, mert várnak rá. A lány határtalanul örvendezett szerencséjének, és iparkodott hazafelé; aztán búcsút
mondva anyjának és húgainak, beszállt a hintóba, és a lovak azon nyomban elvágtattak vele. Azt hallottam, egy gazdag és hatalmas herceg palotájába vitték, aki feleségül vette, de ez már
nem tartozik a mi történetünkhöz.
Néhány hét múlva a középső királylány azt gondolta, ő is megteszi azt, amit a nővére: lemegy az öregasszony kunyhójába, és elmondja neki, hogy elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni. És persze, a szíve mélyén azt remélte, vele is megtörténik az, ami a nővérével.
És bármennyire furcsa, vele is ugyanaz történt!
Az anyó odaküldte a leányt a hátsó ajtóhoz, hogy nézzen ki, és láss csodát! Egy másik hatlovas hintó közeledett az úton. Amikor pedig a királykisasszony elmesélte az öregasszonynak, mit is látott, az kedvesen rámosolygott, és azt mondta, siessen haza, mert az ő szerencséje ez a hatlovas hintó, amely érte jött. Rohant hát haza a királylány, beszállt az előkelő fogatba, és a lovak elvágtattak vele.
Ε szerencsés események után természetesen a legkisebb királylányt is gyötörte a kíváncsiság, hogy vajon hogy alakul az ő sorsa; ezért aztán egy késő éjszakán igen bizakodva felkereste a vén boszorka kunyhóját.
Neki is azt mondta, hogy nézzen ki a hátsó ajtón, és a lány tette is boldogan, mert biztos volt benne, hogy meglát egy hatlovas hintót az úton, amely egyenesen a kastély kapuja felé
32
tart. De jaj, sóvár szemének semmi ehhez hasonlatos látvány nem adatott meg, mert az országút teljesen kihalt volt. A lány nagyon csalódottan futott vissza az öregasszonyhoz, hogy elmesélje neki.
- Akkor világos, a te szerencséd ma még nem jött el, hogy találkozzon veled - szólt az öreganyó -, úgyhogy holnap újra el kell jönnöd.
Hazament hát a kis királylány, és másnap megint beállított az öreganyó kunyhójába. Azonban újra csalódás érte, mert bár hosszan, sóváran nézett kifelé, sem hatlovas hintó, sem más kocsi látványa nem örvendeztette meg.
De a harmadik napon mit kellett látnia? Hát nem egy hatalmas, fekete bika jött rohanvást az úton, bömbölve és dühödten öklelőzve fejével a levegőben, amint közeledett? A kis királylány halálra rémülve vágta be az ajtót, és rohant az anyóhoz, hogy elmondja, micsoda ádáz vadállat közeledik.
- Hajh, lelkecském - kiáltott fel az öregasszony,
égnek emelve karját kétségbeesésében -, ki gondolta volna, hogy Norroway Fekete Bikája lesz a végzeted?!
A szerencsétlen kicsi leány elsápadt ezekre a szavakra. Azért jött, hogy meglelje a szerencséjét, de nem is sejtette, hogy szerencséje ilyen rettenetes lehet, mint ez!
- De hát egy bika nem lehet az én szerencsém! -kiáltott fel rémülten. - Nem mehetek el egy bikával!
- De muszáj megtenned - felelte az anyó csendesen -, mert kinéztél az ajtómon azzal a szándékkal, hogy megtaláld a szerencséd; és amikor eljön érted, meg kell ragadnod.
Ekkor a szegény királylány sírva szaladt haza az anyjához, otthon maradásért könyörögve, de a királyné ugyanúgy vélekedett, mint a bölcs öregasszony. Így hát a
Norroway fekete bikája
33
lánynak tűrnie kellett, hogy feltegyék az óriási, fekete bika hátára, amely már megérkezett a kastély kapujához, és csendesen várt rá. Amikor a lányt felültették rá, a bika ugyanolyan vad száguldásba kezdett, mint ahogy korábban, mialatt a kis királylány zokogott és reszketett a félelemtől, és teljes erejéből kapaszkodott az állat szarvába.
Csak mentek és mentek, mígnem szegény leány már annyira elgyengült a félelemtől és az éhségtől, hogy alig tudott a bika hátán maradni. Már majdnem kicsúszott kezéből a hatalmas vadállat szarva, és érezte, hogy le fog esni a földre, mikor a bika kicsit hátra fordította vaskos fejét, és csodálatosan lágy, gyengéd hangon így szólt hozzá:
- Egyél a jobb fülemből, és igyál a bal fülemből, az majd felfrissít!
Így hát a királylány bedugta remegő kezét a bika jobb fülébe, és kihúzott belőle némi kenyeret és húst, melyet rettegése ellenére örömmel nyelt le; aztán belenyúlt az állat bal fülébe, talált ott egy kis palack bort, és amikor megitta, csodálatos módon visszatért az ereje.
Sokáig mentek, és keserves útjuk volt, de mikor már úgy tűnt a királykisasszonynak, hogy majdnem elértek a világ végére, megpillantottak egy varázslatos kastélyt.
- Ott fogjuk tölteni az éjszakát - szólt Norroway Fekete Bikája -, mert az az egyik bátyám otthona.
A királylányt nagyon meglepték ezek a szavak, de ekkorra már túl fáradt volt ahhoz, hogy bármin is csodálkozzon; úgyhogy nem válaszolt, csak ült a helyén csendesen, amíg a bika berohant a kastély udvarára, és nagy fejével bekopogtatott az ajtón. Azt rögtön ki is nyitotta egy pompás ruhájú lakáj, aki nagy tisztelettel bánt a Fekete Bikával, és segített a
34
királylánynak leszállni a hátáról. Aztán bekísérte a lányt egy csodálatos terembe, ahol összegyűlt a kastély ura és úrnője, meg az előkelő, nemes társaság; ezalatt a Fekete Bika elégedetten kiügetett az épület körül elterülő füves parkba, hogy ott töltse az éjszakát.
Az uraság és hölgye nagyon kedvesen bántak a királykisasszonnyal: vacsorát adtak neki, aztán bevezették egy gazdagon berendezett hálószobába, ahol minden tele volt aggatva aranytükrökkel, és otthagyták, hadd pihenjen.
Másnap reggel pedig, amikor a bika érte ment a kapuhoz, a lány kezébe adtak egy gyönyörű almát, lelkére kötve, hogy ne vágja fel, hanem tegye el a zsebébe, amíg a legnagyobb kutyaszorítóba nem kerül, melybe halandó kerülhet. Akkor vágja fel az almát, és a segítségével túljuthat majd rajta.
A kis királylány zsebre tette az almát, újra felültették a Fekete Bika hátára, és folytatták útjukat különös társával. Egész álló nap csak mentek, messzebbre, mint hogy el tudnám nektek mondani, és estére megpillantottak egy másik kastélyt, amely még nagyobb és előkelőbb volt, mint az első.
- Ott fogjuk tölteni az éjszakát - szólt a Fekete Bika -, mert az a másik bátyám otthona.
Itt a királykisasszony egy igazán finom hálószobában töltötte az éjszakát, amely tele volt aggatva ezüst függönyökkel; a kastély ura és úrnője mindent megtettek, hogy jól és kényelemben érezze magát. Reggel, mielőtt a lány elindult volna, megajándékozták a legnagyobb körtével, melyet valaha látott, és figyelmeztették, hogy nem szabad felvágnia amíg a lehető legnehezebb helyzetbe nem kerül, és ha akkor felnyitja, a gyümölcs segíthet, hogy kikecmeregjen belőle.
Norroway fekete bikája
35
A harmadik nap éppen úgy telt, mint az előző kettő. A királylány és Norroway Fekete Bikája sok fárasztó mérföldet utaztak, és napnyugtakor egy újabb kastélyhoz értek, amely messze fényesebb volt, mint a másik kettő. Ez a kastély a Fekete Bika legfiatalabb bátyjáé volt, és a királykisasszony itt töltötte az éjszakát, mialatt a bika, ahogy rendesen, kint a parkban heveredett le. És amikor másnap elindultak, a királylány egy gyönyörű szilvát kapott, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ne vágja fel, amíg a legnagyobb bajba nem kerül, melybe halandó kerülhet. Akkor nyissa fel, és ez majd segít neki kiszabadiilni a helyzetből.
A negyedik napon azonban a dolgok másként alakultak. Útjuk végén nem várt rájuk előkelő kastély, éppen ellenkezőleg, ahogy az árnyékok egyre hoszszabbak lettek, sötét, mély völgybe értek, amely olyan homályos és félelmetes volt, hogy szegény királykisasszony érezte, megcsappan a bátorsága, amint közelednek felé.
A völgy bejáratánál a Fekete Bika megállt.
- Szállj le itt, Úrnőm! - mondta a lánynak. - Ebben a völgyben halálos összecsapás vár reám, mellyel egyedül, segítség nélkül kell szembenéznem. Ezen a sötét és homályos helyen rejtőzik a sötétség hatalmas szelleme, aki annyi sok bajt okoz széles e világban. Meg kell küzdenem vele, hogy legyőzzem, és hitemre, van is rá esélyem, hogy véghezvigyem. Ami téged illet, Úrnőm, te ülj le arra a kőre, és ne mozdítsd se a kezed, se a lábad, se a nyelvedet, amíg vissza nem térek. Mert ha megmoccansz, a völgy gonosz szelleme úrrá lesz feletted.
- De hát honnan fogom tudni, mi történik veled, hogyha nem mozdíthatom se kezemet, se lábamat, és meg sem szólalhatok? - kérdezte aggódva a királylány, mert egészen
36
kezdte megszeretni a hatalmas, fekete jószágot, amely olyan gálánsan bánt vele az utóbbi négy napon.
- A jelek, melyeket látni fogsz, majd megmutatják! - felelte a bika. - Ha minden kékre változik körülötted, abból tudhatod, hogy elpusztítottam a gonosz lelket; de ha minden vörösre változik, akkor ő pusztított el engem.
Ε szavakkal a bika elindult, és hamarosan eltűnt a völgy sötét mélyén, magára hagyva a kis királylányt mozdulatlanul üldögélve a kövön. A lány pedig még a kisujját sem merte megmozdítani, nehogy valami ismeretlen szörnyűség történjen vele.
Végül, mikor már majdnem egy órája üldögélt ott, különös változás kezdett végbemenni a tájon. Először minden szürkébe fordult, aztán mély azúrkékbe, mintha az ég szállt volna le a földre.
- A bika győzött! - gondolta a királykisasszony. -Ó, micsoda nemes állat! - azzal megkönnyebbülésében és örömében megmozdult, és keresztbe tette egyik lábát a másikon.
Ó, jaj, micsoda csapás! Abban a szempillantásban
mágikus varázslat vett erőt rajta, amely láthatatlanná tette őt Norroway hercege számára, aki legyőzve a gonosz lelket, megszabadult a varázslattól, mely nagy fekete bikává változtatta, és sietve tért vissza, hogy megmutassa valódi alakját a leánynak, akit szeretett, és akit arájának óhajtott.
Hosszú, hosszú ideig kereste, de nem találta, miközben a leány egész idő alatt türelmesen várakozva ott ült a kövön. Az ő szemét is megbabonázták, és ahogy a varázslat elrejtette őt a herceg elől, úgy a herceget is elrejtette előle. Így hát csak ült, míg végül annyira fáradtnak, magányosnak és rémültnek érezte magát, hogy könnyekben tört ki, és álomba sírta magát.
Norroway fekete bikája
37
Amikor reggel felébredt, érezte, nincs értelme, hogy tovább üldögéljen itt, felkelt hát és útnak indult, alig-alig figyelve, merre megy. Csak ment, mendegélt, míg végül egy nagy hegyhez ért, amely teljesen üvegből volt, és úgy elállta az utat, hogy a lány nem tudott továbbmenni. Időről időre megpróbált felkapaszkodni rá, de hasztalanul, mert olyan síkos volt, hogy csak pár lépést tett felfelé, és a következő pillanatban már vissza is csúszott.
Elkezdte körbejárni a hegy lábát, abban a reményben, hogy talál valami ösvényt, amely átvezet rajta. A hegy azonban olyan nagy volt, a lány pedig olyan fáradt, hogy a keresgélés szinte reménytelennek tűnt, és a lelkiereje is teljesen elhagyta. Ahogy mendegélt lassan, a kétségbeeséstől zokogva, érezte, hogy ha sürgősen nem jön segítség valahonnan, lefekszik a földre és meghal.
Dél körül azonban kis kunyhóhoz ért, mely kovácsműhely szomszédságában állt, ahol egy öreg kovács dolgozott az üllőjénél. A lány belépett a műhelybe, és megkérdezte tőle, tud-e olyan ösvényről, amely átvezet a hegyen.
Az öregember letette kalapácsát, és a királylányra nézett, a fejét csóválva.
- Na, na, kislány - mondta -, nem könnyű ám túljutni az Üveghegyen! Az emberek igyekeznek megkerülni, de ez nem olyan egyszerű, mert a hegy lába több száz mérföldnyire terjed, és azok, akik megpróbálják, majdnem biztos, hogy eltévednek. Meg lehet azonban mászni a csúcson keresztül, de ezt csak azok tudják megtenni, akiknek vascipőjük van.
- És honnan vegyek ilyen vascipőt? - kiáltott fel a királykisasszony türelmetlenül. - Nem tudnál készíteni nekem
38
egy párat, jóember? Szívesen megfizetném. .. - majd hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy nincs is pénze.
- Ezeket a cipőket nem lehet ezüsttel megfizetni -mondta az öreg ünnepélyesen. - Csak szolgálattal lehet kiérdemelni őket. Én vagyok az egyetlen, aki ilyen cipőt tud készíteni, és csak azoknak, akik szívesen szolgálnak nekem.
- És meddig kell szolgálnom téged, hogy elkészítsd nekem a cipőket? - kérdezte a királylány félénken.
- Hét évig - felelte az öregember. - Azért, mert ezek bűvös cipők, és a hetes is bűvös szám.
Így hát, mivel nem volt más választása, a királykisasszony hét hosszú évre a kovács szolgálatába adta magát: takarította a házát, megfőzte az ételét, varrta és javította a ruháit.
A hetedik év végén a kovács készített neki egy pár vascipőt, mellyel a lány olyan könnyedén mászta meg az Üveghegyet, mintha friss, zöld pázsiton sétált volna.
Amikor elérte a hegy csúcsát, és leereszkedett a másik oldalon, a legelső ház, ahová betért, egy öreg mosónőé volt, aki egyetlen leányával lakta. És mivel a királylány már nagyon elfáradt, odament a házhoz, bekopogtatott, és megkérdezte, kaphatna-e szállást éjszakára.
A mosónő - aki vén volt, arca pedig csúf, alattomos és gonosz - azt mondta, csak egy esetben kaphat: ki kell mosnia Norroway Fekete Lovagjának halálos viadalban bemocskolódott fehér köntösét, melyet mosásra hagytak ott nála.
- Tegnap egy teljes napot töltöttem azzal, hogy kimossam - folytatta a vénasszony -, de ennyi erővel érintetlenül is hagyhattam volna az asztalon, mert este, mikor kivettem a mosóteknőből, ugyanolyan foltos volt, mint azelőtt. Lehet,
Norroway fekete bikája
39
lányom, ha te próbálnád meg, neked sikerülne. Nem szívesen okoznék csalódást Norroway Fekete Lovagjának, aki olyan nagy hatalmú herceg.
- Van valamilyen köze Norroway Fekete Bikájá
hoz? - kérdezte a királykisasszony, mert erre a névre megdobbant szíve örömében, és úgy érezte, talán egyszer még rátalálhat arra, akit elveszített.
Az öregasszony gyanakodva nézett rá.
- A kettő egy és ugyanaz - felelte -, mert a Fekete Lovagot igézettel Fekete Bikává változtatták. A bűbáj alól nem szabadulhatott, amíg meg nem harcolt a sötét völgyben élő, hatalmas gonosz lélekkel, és le nem győzte. Meg is küzdött vele, és egyszeriben visszanyerte valódi alakját, de azt mondják, időnként nagyon szomorú, és ekkor egy leányról beszél, akit szívesen feleségül vett volna, és akit elveszített. Bár, hogy kiféle-miféle ez a leány, azt senki emberfia nem tudja. De hát mit érdekel ez egy magadfajta idegent? - tette hozzá fürkészően, mintha bánná, hogy ilyen sokat mondott. - Nem vesztegethetek több időt beszélgetésre: ha megpróbálkozol a köntössel, és ki is mosod, szívesen látlak ma éjszakára, de ha nem, azt kell kérnem, menj utadra!
Mondanom sem kell, a királylány azt válaszolta, megpróbálja kimosni a köntöst, és úgy tűnt, ujjaiban varázserő lakozik, mert ahogy a vízbe mártotta a ruhát, a folt eltűnt belőle, olyan fehér és tiszta lett, mint újkorában.
Az öregasszony persze örvendezett, de ugyanakkor gyanakodott is, mert úgy tűnt neki, valami rejtélyes köteléknek kell lennie a lovag és a leány között, ha ilyen könnyedén ki tudta mosni a köntöst, amely mocskos és foltos maradt az ő és a leánya minden igyekezete ellenére. Tudta, hogy az ifjú lovag
40
még aznap éjjel vissza akar térni a köntösért, és azt akarta, hogy az ő leányának tulajdonítsa a sikert. A királykisasszonynak pedig azt a tanácsot adta, feküdjön le korán, és jól aludja ki magát fáradalmai után. A lány pedig így is tett, és már mélyen aludt, alaposan elrejtve a sarokban álló nagy ágyban, amikor Norroway Fekete Lovagja megérkezett a kunyhóba, hogy elvigye fehér köntösét.
Na már most, tudnotok kell, hogy a fiatalember hét éven át hordozta magával ezt a köntöst, egészen a völgy gonosz szellemével való találkozása óta, és egyfolytában keresett valakit, aki ki tudja mosni, de mindig sikertelenül. Egy tudós asszony ugyanis megjósolta neki, hogy az a leány rendeltetett hitveséül, aki ki tudja mosni a köntöst, lett légyen akár szép vagy csúnya, öreg vagy fiatal. Ez a lány szerető, hűséges és igaz társnak bizonyul majd.
Így hát, amikor a herceg megérkezett a mosónő kunyhójába, és olyan fehéren kapta vissza köntösét, mint a frissen hullott hó, és meghallotta, hogy a mosónő leánya volt az, aki véghezvitte e csodás változást, rögtön azt mondta, hogy feleségül szeretné őt venni, méghozzá mindjárt másnap.
Reggel, amikor a királylány felébredt, és meghallotta, mi történt, hogy a Fekete Lovag a kunyhóban járt, miközben ő aludt, visszakapta köntösét és ígéretet tett, hogy még aznap elveszi a mosónő lányát, majd megszakadt a szíve. Úgy érezte, hogy most már sosem lesz többé esélye, hogy beszéljen a lovaggal és felfedje előtte, ki is ő valójában.
Nagy bánatában hirtelen eszébe jutottak a szépséges gyümölcsök, melyeket az útjuk során kapott hét hosszú évvel ezelőtt, és amelyeket azóta is őrzött.
Norroway fekete bikája
41
- Ennél nehezebb helyzetben biztosan nem leszek - mondta magában, azzal előhúzta az almát és felvágta.
És láss csodát! Az alma tele volt a leggyönyörűbb drágakövekkel, amelyeket valaha is látott, és ettől a látványtól hirtelen eszébe ötlött egy terv. Kivette a drágaköveket az almából, és kendőjébe kötve odavitte őket a mosónőnek.
- Látod, gazdagabb vagyok, mint ahogy gondoltad - mondta. - És ha kívánod, mindez a gazdagság a tiéd lehet!
- Hogyan lehetséges ez? - kérdezte az öregasszony mohón, mert életében nem látott még ennyi drágakövet, és nagyon vágyott rá, hogy megkaparintsa.
- Csak el kell halasztanod egy nappal a lányod esküvőjét - válaszolt a királykisasszony -, és engedd meg, hogy virrasszak a Fekete Lovag felett, mert olyan régóta szeretném már látni.
A lány nagy meglepetésére a mosónő beleegyezett kérésébe; a minden hájjal megkent vénasszony nagyon megkívánta a drágaköveket, melyek egész életére gazdaggá tehetnék, és a királylány kérése nem tűnt
számára veszélyesnek, mert elhatározta, álomitalt ad a Fekete Lovagnak, amely megakadályozza, hogy beszéljen ezzel az idegen leánnyal.
Elfogadta hát a drágaköveket, és a ládájába zárta. Az esküvőt pedig elhalasztották, és azon az éjszakán a királykisasszony besurrant a Fekete Lovag szobájába, mikor az aludt; hosszú órákon át virrasztott az ágya mellett, és így dalolt, abban a reményben, hogy a herceg meghallja és felébred:
„Hét hosszú évet szolgáltam érted, Az Üveghegyet megmásztam érted, A fehér köntöst kimostam érted,
42
Hát nem ébredsz fel, és nem nézel rám?"
Bár a dalt újra meg újra elénekelte, úgy, hogy majd a szíve szakadt belé, a herceg nem hallotta, és meg sem moccant: az öreg mosónő itala megtette a hatását.
Másnap reggel, nagy bajában, a kis királylány felvágta a körtét, azt remélve, tartalma jobban megsegíti majd, mint az almáé. De ebben is éppen azt találta, amit annak előtte: egy halom drágakövet, csak ezek még szebbek és értékesebbek voltak.
Így hát, mivel úgy tűnt, ez az egyetlen dolog, amit tehet, odavitte őket az öregasszonynak, és rávette, hogy halassza el a lánya esküvőjét még egy nappal, és engedje őt újra virrasztani a Fekete Lovag ágyánál.
A vénasszony így is tett.
- Ezekből gyorsan meggazdagszom majd! - mondta magában, amikor elzárta a köveket.
De jaj, a királykisasszony hiába töltött hosszú órákat azzal, hogy teljes szívéből énekelt:
„Hét hosszú évet szolgáltam érted, Az Üveghegyet megmásztam érted, A fehér köntöst kimostam érted, Hát nem ébredsz fel, és nem nézel rám?"
Az ifjú herceg, aki felett olyan gyengéden virrasztott, süket és mozdulatlan maradt, mint egy kő.
Reggelre már majdnem elveszítette minden reményét, mert már csak a szilva volt hátra: ha ez sem segít, az utolsó esély is oda van. Remegő kézzel vágta fel, és újabb
Norroway fekete bikája
43
drágaköveket talált benne, amelyek még ritkábbak és szebbek voltak, mint az előzőek.
Rohant velük a mosónőhöz, és az ölébe dobva azt mondta neki, hogy mindet megtarthatja, ha még egyszer elhalasztja a menyegzőt, és engedi, hogy átvirrasszon egy éjszakát a herceg felett. Az öregasszony pedig nagy csodálkozva beleegyezett.
Nos, az történt, hogy aznap a Fekete Lovag, belefáradva az esküvőjére való várakozásba, kísérőivel együtt vadászni indult. A szolgák pedig lovaglás közben arról beszélgettek, ami megzavarta őket az elmúlt két éjjelen. Végül egy öreg vadász odaügetett a lovaghoz ezzel a kérdéssel:
- Uram, szeretnénk megtudni, ki volt az az édes hangú dalnok, aki egész éjszakán át a szobádban énekelt!
- Dalnok? - csodálkozott a lovag. - Nem volt ott semmiféle dalnok! Olyan csendes volt a szobám, mint a sír. Nagyon mélyen alszom, amióta a kunyhóban lakom.
Az öreg vadász a fejét csóválta.
- Ma éjjel ne kóstolj bele az öregasszony italába, Uram! - mondta komolyan. - Akkor hallani fogod, amit más fülek már mind hallottak.
A Fekete Lovag máskor csak nevetett volna a szavain, de embere most olyan komolyan beszélt, hogy nem tudott nem hallgatni rá. Ezért aztán este, amikor a mosónő, ahogyan eddig is, ágyba hozta a hercegnek az álomitalt fűszeres sörben, a fiatalember azt mondta, hogy ez neki nem elég édes.
Amikor az öregasszony megfordult, és kiment a konyhába egy kis mézért, hogy megédesítse az italt, a herceg kiugrott az ágyból és az egészet kiöntötte az ablakon. És mire a mosónő visszatért, úgy tett, mintha már megitta volna.
44
Így történt, hogy a herceg éberen feküdt aznap éjjel, és meghallotta, amint a királylány belép a szobájába, és hallotta egyszerű kis dalát is, amely tele volt bánattal:
„Hét hosszú évet szolgáltam érted, Az Üveghegyet megmásztam érted, A fehér köntöst kimostam érted, Hát nem ébredsz fel, és nem nézel rám?"
A lovag ekkor mindent megértett: felugrott az ágyból és karjaiba kapta a kis királylányt. Megcsókolta és arra kérte, mesélje el neki az egész történetet. Amikor megtudta, mi történt, olyan dühös lett az öreg mosónőre és csaló leányára, hogy megparancsolta, azonnal hagyják el az országot.
Ő pedig feleségül vette a királykisasszonyt, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK
45
A lóvá tett róka
(The Fox Outwitted)
Egyszer a rókának sikerült elkapnia egy szép, kövér libát, amint az a tó partján aludt. A szárnyánál fogva tartotta, és tréfát űzve a liba rémült gágogásából és sziszegéséből, így szólt hozzá:
- Na, mondd csak meg nekem, ha én lennék a szádban, ahogy te most az enyémben, mihez kezdenél velem?
- Ugyan már - felelte a liba -, ez könnyű kérdés! Összetenném a kezemet, behunynám a szememet, hálát adnék, és aztán megennélek.
- Hát éppen ezt fogom most tenni! - szólt Rudi, azzal összetéve mancsait, roppant ájtatos képet vágva, csukott szemmel kegyes hálaimát rebegett.
De mialatt így buzgólkodott, a liba kitárta szárnyát, és már messze járt a tó felett; így hát a róka csak száját nyalogathatta vacsorára.
- Ezentúl az lesz a szabály - mondta csalódottan -, hogy soha életemben nem adok hálát addig, míg nem érzem gyomromban a hús melegét.
