A
GATHA
C
HRISTE
Európa Könyvkiadó Budapest, 2009
Fordította BORBÁS MÁRIA
Agatha Christie: Crooked House
Crooked House © 1949 Agatha Christie Limited, a Chorion Company.
All rights reserved.
Translation entitled „A ferde ház” © 1993 Agatha
Christie Limited, a Chorion Company. All rights reserved.
Magyar fordítás: Borbás Mária, 1993 HU ISSN 0865-980X
A SZERZŐ ELŐSZAVA
Ez a könyv egyike különleges kedvenceimnek. Évekig tartogattam, gondolkodtam rajta, csiszolgattam, s azt mondogattam magamnak: „Majd egyszer, ha bővében leszek az időnek, és istenigazában át akarom adni magamat az élvezetnek − belekezdek!” Nem tagadom, termésemből öt könyv − munka, egy könyv − élvezet. A ferde ház vegytiszta élvezet volt. Gyakran eltűnődöm, vajon aki olvassa a könyvet, tudja-e, hogy kemény munka volt-e megírni, vagy élvezet? És minduntalan ilyesmit mondogatnak nekem: „Mennyire élvezhette, mikor ezt meg ezt írta!” És ezt olyan könyvről, ami makacsul megtagadta, hogy úgy sikerüljön, ahogyan az ember szeretné, amelynek a szereplői földhözragadtak, a cselekmény túlbonyolított, a párbeszédek erőltetettek − legalábbis az ember maga így gondolja. Ámbár talán nem a szerző a legalkalmasabb kritikusa a tulajdon művének. A ferde ház-at viszont szinte mindenki kedveli, hát talán indokolt a véleményem, hogy egyike legjobb munkáimnak.
Nem tudom, miről jutott eszembe a Leonides család − egyszer csak ott voltak. Aztán egyszerűen „fejlődésnek indultak”. Úgy érzem, nekem csak tollba mondták történetüket.
1
Sophia Leonidesszel Egyiptomban ismerkedtem meg, a háború vége felé. A külügy egy kinti osztályán dolgozott, meglehetősen magas adminisztratív beosztásban. Hivatali minőségében ismertem meg, és hamarosan megláttam, milyen kiváló szervezőképesség juttatta erre a posztra, fiatal kora ellenére (alig múlt huszonkét éves).
Sophiára jó volt ránézni, emellett éles esze volt, és fanyar humora, amit ugyancsak méltányoltam. Összebarátkoztunk. Sophiával remekül lehetett beszélgetni; gyakran vacsoráztunk együtt, és néha táncolni is elmentünk.
Mindezt nagyon élveztem, de hogy valami más is van a dologban, arra csak akkor jöttem rá, amikor az európai háború véget ért, és engem Keletre vezényeltek. Arra ugyanis, hogy szerelmes vagyok Sophiába, és feleségül akarom venni.
A Shepheard étteremben vacsoráztunk, amikor a fenti megállapításra jutottam. Nem ért a meglepetés megdöbbentő erejével − inkább csak megfogalmaztam egy tényt, amelyet már régóta ismertem. Más szemmel néztem Sophiára − de csak azt láttam, amit régóta tudtam. Minden tetszett rajta. Erős szálú, fekete haja, magas homloka, ragyogó kék szeme, makacs, szögletes kis álla, egyenes orra. Tetszett jól szabott, világosszürke kosztümje, ropogósra vasalt fehér ingblúza. Üdítően angol jelenség volt, annál is kellemesebb, hiszen három esztendeje nem láttam szülőhazámat. Senki sem lehetne angolabb Sophiánál, gondoltam, és egyszer csak belém hasított a kétely. Vajon igazán annyira angol, lehet-e annyira angol, mint amilyennek látszik? Végtére a színház gyakran tűnik valóságosabbnak, mint maga az élet…
Hirtelen rájöttem, hogy bármennyit és bármily fesztelenül beszélgettünk, filozofáltunk, taglaltuk, mit kedvelünk és mit nem, találgattuk, mit hoz a jövő, tárgyaltuk meg barátainkat és ismerőseinket − Sophia soha, egyetlen szóval sem említette az otthonát, sem a családját. Rólam mindent tudott (nagyszerű hallgatóság is volt többek között), én azonban semmit sem tudtam őróla. A szokásos családi hátteret képzeltem mögéje, de ő sohasem beszélt ilyesmiről. És mindeddig ezt észre sem vettem.
Sophia megkérdezte, mire gondolok.
− Rád − feleltem, az igazságnak megfelelően.
− Értem − felelte Sophia. És úgy mondta, mint aki csakugyan érti.
− Lehet, hogy egy-két évig nem találkozhatunk − mondtam. − Nem tudom, mikor kerülök vissza Angliába. De mihelyt otthon vagyok, az lesz az első dolgom, hogy elmegyek hozzád, és feleségül kérlek.
Elfogott az idegesség, hátha nem értett meg.
− Figyelj − mondtam. − Szent elhatározásom, hogy most nem kérlek feleségül. Nem vezetne jóra. Először is: lehet, hogy kikosaraznál, én boldogtalanul eloldalognék, és valószínűleg felszednék valami szörnyű nőszemélyt, hogy sértett hiúságomat kikúráljam. Ha pedig nem kosarazol ki − akkor mi van? Összeházasodunk, és útjaink menten elválnak? Eljegyezzük egymást, és elszánjuk magunkat a hosszú-hosszú várakozásra? Nem szeretnélek erre kényszeríteni. Tegyük fel, találkozol valakivel, de úgy érzed, hozzám köt a szavad. Mi mostanáig az „egy nap a világ” légkörében éltünk. Házasságok és viszonyok szövődtek és bomlottak fel körülöttünk. Én azt szeretném, ha szabadon és függetlenül mennél haza, körülnéznél, felmérnéd a háború utáni új világot, és eldöntenéd, mit akarsz kezdeni. A mi kapcsolatunk legyen tartós, Sophia. Másfajta házasságból én nem kérek.
− Én sem − mondta Sophia.
− Másrészt azonban − folytattam −, úgy érzem, jogom van tudtodra adni, hogy… izé… hogy mit érzek…
− Felesleges lírai cifrázás nélkül? − sietett a segítségemre Sophia.
− Drágám… hát nem érted? Megpróbálom nem kimondani, hogy szeretlek… Sophia elhallgattatott.
− Pontosan értelek, Charles. És tetszik nekem, hogy ilyen furán vágsz neki a dolgoknak. Amikor pedig hazakerülsz, eljöhetsz hozzám − ha még mindig az a szándékod…
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy félbeszakítsam. − Efelől nincs egy szemernyi kétségem sem.
− Mindig minden felől lehet némi kétségünk, Charles. Mindig közbeléphet egy előre nem látott tényező, és halomra döntheti a terveinket. Hogy mást ne mondjak − nem sokat tudsz rólam, igaz?
− Még csak azt sem tudom, hol laksz Angliában. − Swinly Deanben…
Bólintottam. Ismerem Londonnak ezt a híres távoli kertvárosát, amely három kitűnő golfpályával dicsekedhet, londoni bankemberek örömére.
− „… Egy kicsi ferde házban” − tette hozzá halkan, elmélázva Sophia.
Kissé döbbenten bámulhattam, mert elmosolyodott −, aztán kiegészítette az idézetet: -,, S mindannyiuk otthona egy kicsi ferde ház. ” Ezek vagyunk mi. Valójában nem is olyan kicsi a ház. De ferdének határozottan ferde − csupa orom és gerendaváz!
− Nagy a családod? Sok testvéred van?
− Van egy öcsém, egy húgom, anyám, apám, nagybátyám, nagynéném, nagyapám, dédnagynéném meg egy mostohanagyanyám.
− Irgalmas ég! − kiáltottam fel elképedve. Sophia nevetett.
− Rendes körülmények között persze nem lakunk együtt valamennyien. A háború meg a légitámadások hozták így − de persze nem is tudom… − Elgondolkodva összevonta a szemöldökét. − Lélekben talán mindig is együtt élt a család − nagyapám vigyázó tekintete és védelme alatt. Nagyapám − Személyiség. Nagybetűvel. Nyolcvanéves elmúlt, körülbelül százötven centi magas, és mellette mindenki más valósággal elhalványul.
− Érdekes ember lehet.
− Valóban érdekes ember. Szmirnai görög. Aristide Leonides. − Sophia szeme huncutul villant. − És dúsgazdag.
− Lesz-e még egyáltalán gazdag valaki, mire mindez véget ér?
− Nagyapám igen − jelentette ki Sophia magabiztosan. − Neki meg se kottyan semmiféle „fizessenek a gazdagok” politika. Ha valakinek fizetnek, hát őneki.
− Kíváncsi vagyok − tette hozzá kis hallgatás után −, hogy meg fogod-e szeretni. − Te szereted? − kérdeztem.
2
Több mint két év telt el, mire hazatértem Angliába. Nem voltak könnyű esztendők. Gyakran írtam Sophiának, és rendszeresen válaszolt. De az irományaink nem voltak szerelmes levelek. Közeli jó barátok levelei voltak − gondolatokról, eszmékről, a mindennapi élet eseményeiről. Mégis tudtam, hogy ami engem illet − és hittem benne, hogy ami Sophiát illeti −, egymás iránti érzésünk mélyült, erősödött.
Lágy, szürke szeptemberi napon tértem haza Angliába. Aranylottak a levelek az alkonyi fényben. Játszi szélrohamok kergetőztek. A repülőtérről táviratoztam Sophiának.
Most érkeztem. Vacsorázzunk együtt ma este kilenckor Mariónál. Charles.
Két óra múlva a Times-ban a „Születés, Házasság, Halálozás” rovatot olvasgatva, szemem megakadt a Leonides néven:
Szeptember 19-én, 87 éves korában Swinly Deanben elhunyt Aristide Leonides. Mélységes fájdalommal gyászolja szerető felesége, Brenda Leonides.
Közvetlenül alatta pedig a következő gyászjelentés állt:
Leonides − Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Swinly Dean-i otthonában hirtelen elhalálozott Aristide Leonides. Koszorúk mellőzése kéretik. Szerető gyermekei és unokái.
Kissé furcsállottam a két gyászjelentést. Valami hiba csúszott a szerkesztőségi munkába, az okozhatta az átfedést. De fő gondom Sophia volt. Gyorsan feladtam még egy táviratot:
Most értesültem nagyapád haláláról. Nagyon sajnálom. Értesíts, mikor találkozhatunk. Charles.
Apám házában este hatkor ért utol Sophia távirata. Így szólt:
Kilenckor Mariónál leszek. Sophia.
Ideges izgalommal töltött el a gondolat, hogy viszontlátom Sophiát. Őrjítő lassúsággal vánszorogtak a percek. Háromnegyed kilenc előtt már ott voltam Mariónál. Sophia csak öt percet késett.
Mindig bizonyos megrázkódtatást jelent olyasvalakivel találkozni, akit rég nem láttunk, de szüntelenül foglalkoztatta a gondolatainkat. Amikor Sophia végre belépett a lengőajtón, valószerűtlennek tetszett a találkozásunk. Fekete ruha volt rajta, és ez furcsa módon meglepett. A legtöbb nő feketében volt, de én a fejembe vettem, hogy ez a szín a gyász színe −, és meglepett, hogy Sophia gyászruhát visel, még ha közeli rokonért is.
Koktélt ittunk, azután megkerestük az asztalunkat. Hadarva, lázasan beszélgettünk − hajdani kairói ismerősök után kérdezősködtünk. Mesterkélt társalgás volt, de átsegített az első percek félszegségén. Kifejeztem részvétemet nagyapja halála miatt, és Sophia halkan csak annyit mondott, hogy „nagyon hirtelen” történt. Azután visszatértünk az emlékek idézgetéséhez. Az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy valami nincs rendben −, hogy nem csak a viszontlátás érthető félszegsége zavar. Valami baj van, igen, határozottan van valami baj, magával Sophiával. Azt akarja talán mondani, hogy mást szeret? Hogy irántam táplált érzése puszta tévedés volt?
Úgy éreztem, nem ilyesmiről lehet szó −, de hogy miről, azt nem is sejtettem. Eközben folytattuk a mesterkélt csevegést.
Aztán amikor a pincér felszolgálta a kávét, meghajolt és távozott, egyszeriben minden megvilágosodott. Hiszen itt ülünk Sophiával egy vendéglői asztalnál, mint régen annyiszor! Mintha sohasem váltunk volna el; mintha el sem telt volna az a hosszú idő.
− Sophia! − mondtam. Amire rögtön ráfelelt: − Charles!
Mélyen, megkönnyebbülten sóhajtottam.
− Hála Istennek, túl vagyunk rajta − mondtam. − Mi bajunk volt? − Biztosan én tehetek róla. Buta voltam.
− De most már minden rendben van? − Igen. Most már minden rendben van. Egymásra mosolyogtunk.
− Drágám! − mondtam. Aztán megkérdeztem: − Mikor vagy hajlandó hozzám jönni? Sophia ajkán elhalt a mosoly. Az a valami, akármi volt is, visszatért.
− Nem tudom − mondta. − Nem vagyok biztos benne, Charles, hogy egyáltalán hozzád mehetek.
− De Sophia! Miért nem? Mert idegennek érzel? Hagyjak neked időt, hogy megint hozzám szokjál? Vagy… van valaki más? Nem − szakítottam félbe magamat. − Ostoba vagyok. Nem ilyesmiről van szó.
− Nem. − Sophia megrázta a fejét. Vártam. Halkan szólalt meg: − A nagyapám halála miatt…
− A nagyapád halála? De miért? Mit változtat az a kettőnk dolgán? Csak nem úgy érted… azt képzeled… hogy a pénz miatt? Nem maradt utána semmi? De hiszen, tudod, édes, hogy…
− Nem a pénz. − Halványan elmosolyodott. -Alighanem hajlandó lennél elvenni „egy szál pendelyben” is, ahogy régen mondták. És nagyapa soha életében egy garast nem veszített.
− Hát akkor mi a baj?
− A halála… − ugyanis azt hiszem, Charles, hogy nem csak egyszerűen… meghalt. Azt gondolom, hogy talán − megölték…
Rámeredtem.
− De hát… micsoda fantasztikus gondolat. Hogy jutott eszedbe?
− Nem nekem jutott az eszembe. Már a doktor is különösen viselkedett. Nem volt hajlandó kiállítani a halotti bizonyítványt. Boncolás lesz. Nyilvánvaló, hogy gyanakszanak valamire.
Nem vitatkoztam Sophiával. Roppant értelmes; ha bizonyos következtetésre jutott, annak megvan az alapja. Mindössze ennyit mondtam:
− Lehetséges, hogy a gyanújuk alaptalan. De ettől függetlenül, még ha megalapozott is a gyanú, mi köze ennek kettőnkhöz?
− Bizonyos körülmények esetén igenis lehet hozzánk köze. Te diplomáciai szolgálatban állsz. Ott nagyon megnézik a feleségeket. Nem, kérlek, ne mondd ki, ami a nyelveden van. Elhiszem, hogy komolyan gondolod, és elméletileg én is egyetértek veled. Csakhogy én büszke vagyok, irtózatosan büszke. Azt akarom, hogy a házasságunk mindenkinek jó legyen! Nem óhajtom, hogy szerelemből áldozatot hozz értem! Különben is, még jóra fordulhat a dolog…
− Úgy érted, hogy a doktor esetleg tévedett?
− Még ha nem tévedett is, nem baj… ha nagyapát a megfelelő személy ölte meg. − Ezt meg hogy érted, Sophia?!
− Undok dolog ilyet mondani. De végtére is, az ember legyen őszinte. A nyelvemen volt a kérdés, de Sophia belém fojtotta a szót.
− Nem, Charles, többet nem mondok. Valószínűleg már így is túl sokat mondtam. De eltökéltem, hogy találkozunk ma este − hogy személyesen mondhassam el és értessem meg veled. Addig nem állapodhatunk meg semmiben, amíg ez az ügy nem tisztázódik.
− De legalább mondd el. Sophia megrázta a fejét. − Nem akarom.
− De Sophia…
− Nem, Charles. Nem akarom, hogy az én szemszögemből lásd a dolgokat. Azt akarom, hogy pártatlan, külső szemlélő legyél.
Sophia ragyogó kék szemében különös fény gyúlt. − Majd apád tájékoztat − mondta.
Már Kairóban elmondtam Sophiának, hogy apám a Scotland Yard főnökhelyettese. Azóta is megmaradt hivatalában. Sophia szavaira, úgy éreztem, hideg súly telepedett rám.
− Ilyen rossz a helyzet?
− Azt hiszem. Látod azt a férfit, aki egyedül ül az ajtó melletti asztalnál? Katonaviselt, jóképű ember.
− Látom.
− Ma este ott volt a Swinly Dean-i peronon, amikor vonatra szálltam. − Azt akarod mondani, hogy követett?
− Azt. Úgy hiszem, valamennyien − hogy is mondják? − megfigyelés alatt állunk. Célozgattak is rá, hogy jobb lenne, ha nem hagynánk el a házat. De én mindenáron találkozni akartam veled. − Szögletes kis állát harciasan előreszegezte. − Kimásztam a fürdőszobaablakon, és lecsúsztam az esőcsatornán.
− Drágám!
− Csakhogy a rendőrség igen éber. És persze ott a távirat, amit küldtem neked. No de mindegy − itt vagyunk, együtt… Azonban mostantól fogva mindegyikünk a maga útját kell, hogy járja.
Elhallgatott; majd hozzáfűzte:
− Sajnos semmi kétség afelől, hogy szeretjük egymást.
− Az égvilágon semmi kétség − mondtam. - És ne mondd, hogy sajnos. Túléltünk egy világháborút, sokszor egy hajszál híja volt csak, hogy ott nem pusztultunk, és nem látom be, hogy egy öregember hirtelen halála… mellesleg hány éves is volt?
− Nyolcvanhét.
− Persze, olvastam is a Times-ban. Szerintem aggkori végelgyengülésben halt meg, és ezt minden valamirevaló körorvosnak el kell fogadnia.
− Ha ismerted volna a nagyapámat − mondta Sophia −, meglepne, hogy bármitől meghalhatott!
3
Apám rendőri munkája mindig is érdekelt, de álmomban sem jutott volna eszembe, hogy egyszer még közvetlen és személyes kapcsolatba kerülök vele.
Még nem találkoztam az öregúrral. Nem volt otthon, amikor megérkeztem, én pedig megfürödtem, megborotválkoztam, átöltöztem, és a találkára mentem. Amikor hazaértem, Glover közölte, hogy apám a dolgozószobájában van.
Íróasztalánál ült, és összevont szemöldökkel tanulmányozott egy kazal papírt. Amikor beléptem, felugrott.
− Charles! Ugyancsak rég nem láttalak! Első találkozásunk öt háborús esztendő után elkeserített volna minden franciát. Holott nagyon is átéltük a viszontlátás örömét. Nagyon szeretjük és igen jól megértjük egymást az öregúrral.
− Van itt egy üveg whiskym − mondta. - Szólj, ha tölthetek. Sajnálom, hogy nem voltam itthon, amikor megérkeztél. Ki sem látszom a munkából. Egy pocsék eset van épp alakulóban.
Hátradőltem, és cigarettára gyújtottam. − Aristide Leonides? − kérdeztem.
Az öregúr összevonta szemöldökét. Fürkész pillantást vetett rám. Hangja udvarias volt, és acélkemény.
− Ezt mégis miből gondolod, Charles? − Szóval ráhibáztam?
− Honnan tudsz te az egészről?
− Megvannak az információs forrásaim. Az öregúr nem szólt. Várt.
− Információm egyenesen a tetthelyről származik − közöltem. − Ejnye, Charles, bökd már ki.
− Nem biztos, hogy örülni fogsz neki − mondtam. − Kint, Kairóban megismerkedtem Sophia Leonidesszel. Beleszerettem. Feleségül fogom venni. Ma este találkoztunk. Velem vacsorázott.
− Veled vacsorázott? Londonban? Ezt vajon hogy tudta véghezvinni? A családot felkérték - no persze igen udvariasan −, hogy ne menjenek el hazulról.
− Tudom. Sophia lecsúszott a fürdőszobaablak mentén az ereszcsatornán. − Felettébb találékony ifjú hölgy lehet.
− De a te rendőreid sem alusznak − mondtam. − Egy derék, katonaviselt férfiú nyomon követte egészen Marióig. Én is benne leszek a jelentésben, amit holnap az asztalodra tesznek. Magassága száznyolcvan centi, haja, szeme barna, hajszálcsíkos sötétkék öltönyt visel s a többi.
Az öregúr szúrós szemmel nézett rám. − Komoly a dolog? − kérdezte.
− Igen, apa − feleltem. − Komoly. Egy pillanatra csönd támadt. − Baj? − kérdeztem.
− Nem lett volna baj − egy héttel ezelőtt. Jó hírű család, a lány örökölni fog, téged pedig ismerlek. Nem veszíted el egykönnyen a fejedet. Most azonban…
− Igen, apa?
− Most is rendben volna, ha… − Ha?…
− Ha a megfelelő személy követte el. Aznap este másodszor hallottam ezt a mondatot. Kezdett a dolog érdekelni.
− Ha szabad kérdeznem: mégis ki a megfelelő személy? Az öregúr még szúrósabban nézett rám.
− Mennyit tudsz az egészről? − Semmit.
− Semmit?! − emelintette meg a szemöldökét. − A lány nem mondta el?
− Nem. Azt mondta, jobb szeretné, ha a magam szemével látnám − a kívülálló szemszögéből.
− Ugyan miért?
− Hát nem nyilvánvaló?
− Nem, Charles. Szerintem nem.
Fel-alá járkált, homlokát ráncolva. Az imént szivarra gyújtott, de a szivar kialudt. Ebből is látszott, mennyire zaklatott az öregfiú.
− Mit tudsz a családról? − szegezte nekem a kérdést.
− Hogy mit? Tudom, hogy volt az öregúr, meg egy csomó gyerek, unoka és beházasodott rokon. A viszonylatokkal még nem vagyok egészen tisztában. − Elhallgattam. Aztán így folytattam: − Szeretném, ha elmagyaráznád az egészet, apa.
− Jó. − Leült. − Nos, kezdem az elején Aristide Leonidesszel. Huszonnégy esztendős korában került Angliába.
− Mint szmirnai görög. − Szóval ezt tudod?
− Ezt igen, de ennél többet alig.
Nyílt az ajtó. Glover jelentette, hogy Taverner főfelügyelő van itt.
hátterét. Többet tud róluk, mint én.
Megkérdeztem, hogy a helybeli rendőrség bevonta-e a Scotland Yardot. − Eleve hozzánk tartozik. Swinly Dean Nagy-London területén fekszik.
Taverner főfelügyelő belépett. Évek óta ismertem. Melegen üdvözölt, és elmondta, menynyire örül, hogy épségben tértem haza.
− Épp tájékoztatom Charlest − mondta az öregúr. − Kérem, javítson ki, ha tévednék. Leonides 1884-ben jött Londonba. Kis vendéglőt nyitott a Sohóban. Az üzlet jól ment. Hamarosan megnyitotta második vendéglőjét. Nemsokára már nyolcnak volt a tulajdonosa. És remekül ment valamennyi.
− Minden arannyá vált a keze alatt − magyarázta Taverner főfelügyelő.
− Remek szimata van − mondta apám. - Végül már jóformán valamennyi jó nevű londoni vendéglő az ő kezére került. Ezután áttért a nagybani vendéglátóiparra.
− De még ennyivel sem érte be − vette át a szót Taverner. − Használtruha-kereskedelem, olcsó bizsut árusító boltok és még sok egyéb. Persze − tette hozzá elgondolkodva − mindig szívesebben járt a görbe úton.
− Gazember lett volna? − tudakoltam. Taverner megrázta a fejét.
− Nem úgy értettem. Görbe utakon járt −, de mindig vigyázott, hogy ne kövessen el törvénysértést. Csak épp számtalan módját eszelte ki, hogy hogyan lehet megkerülni a törvényt. Még a most véget ért háborúban is módját ejtette, hogy gyarapítsa a vagyonát, pedig már aggastyán volt. Sohasem cselekedett törvényellenesen − csak éppen megelőzte a törvényt, hogy úgy mondjam. De mire a vonatkozó törvényt megalkották, ő már valami másban sántikált.
− Nem lehetett valami vonzó jellem − jegyeztem meg.
− Különös módon, vonzó személyiség volt. Az ember érezte, hogy Aristide Leonides
valaki. Szemre nem sokat mutatott, rút kis gnóm volt, de mágneses vonzerő áradt belőle. A
nők bolondultak érte.
− Meglepő házasságot kötött − mondta apám. − Egy vidéki földbirtokos lányát vette el, egy falkamesterét.
Felvontam a szemöldököm. − Pénz? − kérdeztem. Az öregúr megrázta a fejét.
− Nem; szerelmi házasság volt. A lány barátnőjének esküvői fogadásán Leonides szolgáltatta a büfét − és a lány beleszeretett. A szülei persze kézzel-lábbal tiltakoztak, de a lány hajlíthatatlan volt. Mint mondtam, Leonides vonzó férfi volt − egzotikus jelenség, kirobbanó temperamentum. A lány halálosan unta a „hozzá való” fiatalembereket.
− És boldog volt a házasság?
− Érdekes módon: nagyon boldog. Persze a régebbi barátok mindkettejük mellől elmaradoztak (akkoriban a pénz még nem törölte el az osztálykülönbségeket), de őket ez nyilván nem zavarta. Megvoltak barátok nélkül. Leonides meglehetősen rémületes házat építtetett Swinly Deanben − a Háromormú Házat −, ott éltek, és nyolc gyerekük született.
− Valóságos családregény.
− Swinly Dean okos választás volt, az öreg Leonides eszét dicséri. Akkoriban kezdett divatba jönni. A második meg a harmadik golfpálya még nem épült meg. A kertváros őslakosai mind szenvedélyes kertbarátok, és kedvelték Mrs. Leonidest, az új jövevények pedig, a gazdag üzletemberek, Leonides kegyeit keresték − hát a házaspár kedvére válogathatott. Azt hiszem, felhőtlenül boldogok voltak, míg az asszony 1905-ben meg nem halt tüdőgyulladásban.
− És Leonides ott maradt nyolc gyerekkel?
− Egy meghalt csecsemőkorban. Két fiú elesett az első világháborúban. Az egyik lányuk Ausztráliába ment férjhez, és ott is halt meg. Egy hajadon lányuk autóbaleset áldozata lett.
Egy másik egy-két esztendeje hunyt el. Ma már csak két gyermekük van életben − a legidősebb fiú, Roger, aki megnősült, de nincs gyereke, valamint Philip, aki elvett egy híres színésznőt, és három gyereke van: a te Sophiád, Eustace és Josephine.
− És valamennyien ott élnek a… hogy is hívják? − Háromormú Házban?
− Igen. Roger Leonideséket még a háború elején kibombázták. Philip és a családja 1937 óta lakik ott. Van azonkívül egy idős nagynéni, de Haviland kisasszony, az első Mrs. Leonides húga. Sohasem állhatta a sógorát, de amikor a nővére meghalt, kötelességének érezte elfogadni sógora felkérését, hogy költözzék hozzájuk és nevelje a gyerekeket.
− Roppant kötelességtudó − mondta Taverner. − De az emberekről alkotott véleményét nem változtatja meg. Leonidest és a módszereit továbbra sem állhatta.
− Nos, valóban kiterjedt család − állapítottam meg. − Mit gondol, ki ölte meg Aristide Leonidest?
Taverner a fejét rázta.
− Korai volna még megmondani.
− Ejnye, Taverner − mondtam. − Lefogadom, tudja, ki a tettes. Nem vagyunk a bíróság előtt, barátom.
− Nem − mondta borúsan Taverner. − És talán soha nem is kerül oda a dolog. − Azt akarja mondani, hogy az öregurat talán nem is gyilkolták meg?
− Ó, abban semmi hiba. Meggyilkolták bizony. Megmérgezték. De hát maga is tudja, milyenek ezek a mérgezési esetek. Nagyon nehéz bizonyítékot szerezni. Kényes ügy. Minden valószínűség egy irányba mutat.
− Pontosan ezt szeretném megtudni. Elméletileg már pontosan felvázolta, igaz?
− Igen erős a valószínűség. A dolog nyilvánvaló. A körülmények tökéletesen egybevágnak. De biztos nem vagyok. Kényes ügy.
Esengő pillantást vetettem az öregúrra.
− Mint tudod, Charles − szólalt meg lassan −, gyilkossági ügyekben a nyilvánvaló általában a helyes megoldás. Az öreg Leonides tíz évvel ezelőtt újra nősült.
− Hetvenhét éves korában?
− Igen. Egy huszonnégy esztendős nőt vett el. Füttyentettem. − És miféle a hölgy?
− Felszolgáló volt egy teázóban. Tisztességes, rendes lány − csinos is, amolyan fakó, élettelen módon.
− És ő volna az erős valószínűség?
− A hölgy még most is csak harmincnégy éves − mondta Taverner. − Veszedelmes életkor. Szeret jól élni. És van a házban egy fiatalember. Az unokák házitanítója. Nem szolgált a háborúban − valami szívnyavalyája van. Igencsak megértik egymást Mrs. Leonidesszel.
Elgondolkodva néztem Tavernerre. Hát, igen, ősöreg, ismerős ábra. A régi nóta. És a második Mrs. Leonides, mint apám hangsúlyozta, tisztességes, rendes nő. Nem egy gyilkosságot követtek el a tisztesség nevében.
− Mi volt a méreg? − kérdeztem. − Arzén?
− Nem. Még nem kaptuk meg a szakértői jelentést − de az orvos ezerinre gyanakszik. − Meglehetősen szokatlan, nem? Bizonyára könnyű lesz kinyomozni, ki vásárolta. − Ezt ugyan nem. Az öregúré volt ugyanis. Szemcsepp.
− Leonides cukorbeteg volt − mondta apám. − Rendszeresen kapott inzulininjekciót. Gumitetejű kis fiolából. A gumitetőn átnyomják az injekciós tűt, és felszívják az inzulint.
A folytatást már magam is kitaláltam.
− Csakhogy a fiolában nem inzulin volt, hanem ezerin, igaz? − Pontosan.
− A felesége.
Most már értettem, mit értett Sophia a „megfelelő személy”-en.
− A család jó viszonyban van a második Mrs. Leonidesszel? − kérdeztem. − Nem. Jóformán nincsenek beszélő viszonyban.
A kép egyre jobban megvilágosodott. Taverner azonban láthatólag nem volt elégedett. − Mi nem tetszik a dologban? − fordultam hozzá.
− Ha az asszony tette, Mr. Charles, mi sem lett volna könnyebb, mint utólag kicserélni a fiolát egy valódi inzulinos üvegcsével. Ha valóban ő a tettes, el sem tudom képzelni, miért nem ezt csinálta.
− Hát igen, ez lett volna logikus. Sok inzulin van a házban?
− Sok. Teli fiolák és üresek. És ha valóban ezt teszi, igen nagy a valószínűsége, hogy az orvos nem jött volna rá. Az ezerinmérgezés tünetei roppant nehezen mutathatók ki boncolásnál, így azonban az inzulint ellenőrizte (hogy esetleg nem a megfelelő hatásfokú szert adták be, vagy valami ilyesmi), és persze hamarosan rájött, hogy nem inzulin volt.
− Úgy látszik tehát − mondtam elgondolkodva −, hogy Mrs. Leonides vagy nagyon ostoba volt, avagy éppenséggel nagyon okos.
− Azaz?
− Azaz mindent arra tett föl, hogy a rendőrség arra a következtetésre jut, hogy senki sem lehet annyira ostoba, mint amilyennek ő látszott. Mi az alternatíva? Van más… gyanúsított?
− A házban jóformán bárki tehette − mondta csöndesen az öregúr. − Inzulin mindig volt bőségesen − legalább két hétre való adag. Az egyik fiola tartalmát kicserélhették, abban a tudatban, hogy előbb-utóbb fel fogják használni.
− És többé-kevésbé mindenki hozzáférhetett?
− Nem tartották elzárva. Az öreg Leonides lakrészének a fürdőszobájában volt, a gyógyszerszekrény egy külön polcán. A ház valamennyi lakója szabadon járt-kelt mindenütt.
− Indítóok? Apám felsóhajtott.
− Drága fiam. Aristide Leonides mérhetetlenül gazdag volt. Igaz, sok pénzt ruházott át a családjára, de lehetséges, hogy valakinek még több kellett.
− De akinek a legtöbb kellett, az valószínűleg az özvegy. A lovagjának van pénze? − Nincs. Szegény, mint a templom egere. Valami kattant az agyamban. Eszembe jutott a verssor, amit Sophia idézett. És egyszeriben emlékeztem a gyerekversike egész szakaszára.
Járt egy sanda ember görbe útjain,
Gacsos karón termett neki egy rossz fitying.
Vett rajt görbedt macskát, mely egy sunyi egérre vadász, S mindannyiuk otthona egy kicsi ferde ház.*
* N. Kiss Zsuzsa fordítása.
− Milyennek látja Mrs. Leonidest? − kérdeztem Tavernertől. − Mi a véleménye róla? − Nehéz volna megmondani − felelte lassan −, nagyon nehéz. Nem könnyű megítélni. Nagyon hallgatag, nagyon zárkózott − az ember nem tudhatja, mi jár a fejében. De szeret jól élni, az biztos. Macskára emlékeztet, doromboló, lusta macskára… Nem mintha bármi kifogásom volna a macskák ellen. A macskákkal nincs semmi baj…
Felsóhajtott. − Nekünk bizonyítékra van szükségünk!
Igen, gondoltam, mindannyiunknak bizonyítékra volna szükségünk, arról, hogy Mrs. Leonides megmérgezte a férjét. Sophia is ezt szeretné, én is, Taverner főfelügyelő is.
Csakhogy Sophia nem biztos benne, én sem vagyok benne biztos, és véleményem szerint Taverner főfelügyelő sem biztos benne…
4
Másnap Tavernerrel kimentem Swinly Deanbe. Helyzetem sajátságos volt. Hogy enyhén fejezzem ki magam: merőben szabálytalan. Az öregúr azonban nem kötötte magát mindig szigorúan a szabályokhoz.
Volt bizonyos hivatkozási alapom. A háború kezdetén egy darabig a Scotland Yard Különleges ügyosztályán dolgoztam.
Ez most persze egészen más volt. Régi teljesítményeim azonban, úgy szólván, hitelesítettek.
− Ha valaha is meg akarjuk oldani ezt az ügyet − mondta apám −, belső információra van szükségünk. Mindent tudnunk kell a ház lakóiról. Belülről kell őket megismernünk, nem kívülről. Erre pedig te vagy a megfelelő ember.
Ez nem volt ínyemre. Cigarettám végét a kandallóba hajítottam, aztán megkérdeztem: − Talán rendőrspicli vagyok? Igen? Belső információt kell szereznem Sophiától, akit szeretek, és aki − legalábbis úgy hiszem − szeret és bízik bennem?
− Az ég szerelmére − förmedt rám ingerülten az öregúr. − Te is közhelyekben gondolkodól? Először is: ugyebár nem hiszed, hogy a szívszerelmed gyilkolta meg a nagypapáját?
− Ugyan már. Micsoda képtelen ötlet!
− Helyes. Mi sem hisszük. Évekig távol volt, és mindig tökéletesen jó viszonyban volt a nagyapjával. Szépen keres, és nagyapja bizonyára boldog lett volna, ha meghallja, hogy az unokája eljegyezte magát veled, és minden bizonnyal szép hozományt adott volna neki. Őt nem gyanúsítjuk. Miért is tennénk? Egy dolog felől azonban légy egészen biztos. Ha ez az ügy nem tisztázódik, az a lány nem fog hozzád menni. Abból, amit meséltél róla, erre kell következtetnem. És jegyezd meg: az ilyenfajta bűntény nemegyszer sohasem tisztázódik. Ha viszonylag bizonyosak vagyunk is benne, hogy a feleség meg a lovagja a ludasak − rájuk bizonyítani, az már más dolog. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján egyelőre még bíróság elé sem vihetjük az ügyet. És még ha határozott bizonyítékunk lesz is a hölgy ellen, az sem űzheti el a súlyos kételyt. Ezt te is érted, igaz?
Értettem.
− Akkor miért nem beszéled meg Sophiával? − kérdezte csöndesen az öregúr. − Mármint azt… hogy én… − Elhallgattam.
Az öregúr buzgón bólogatott.
− Igen, igen. Nem kívánom tőled, hogy orvul beférkőzz a házba, anélkül, hogy megmondanád a lánynak, mi a szándékod. Hallgasd meg, mi a véleménye róla.
Hát így történt, hogy másnap Taverner főfelügyelővel és Lamb nyomozó őrmesterrel kiautóztunk Swinly Deanbe.
Valamivel a golfpálya után befordultunk egy kapunyíláson, ahol, gondolom, a háború előtt impozáns vaskapu ékeskedhetett, ám időközben áldozatul esett a hazafiságnak vagy a könyörtelen rekvirálásnak. Felhajtottunk a rododendron-sövénnyel szegélyezett hosszú, kanyargós úton, és a ház előtti kavicsos térségen álltunk meg.
Hihetetlen látvány tárult elénk! Vajon miért nevezhették el Háromormú Háznak? Tizenegy Orom találóbb lett volna! A ház valamiképpen torznak tűnt − és hamarosan rá is jöttem, miért. Valójában kis vidéki házikó volt − aránytalanul felduzzadva. Mintha óriási nagyítón át nézne az ember egy kis vidéki házat. A ferde gerendák, a faváz, az ormok − kicsi, ferde ház, amelyik éjszaka megnőtt, akár a bolondgomba!
angol házat. Angol otthonnak épült − kastély-méretben! Vajon mit gondolhatott a házról az első Mrs. Leonides? Gondolom, aligha kérték ki a véleményét, valószínűleg a tervrajzot sem látta. Egzotikus férje kis meglepetésnek szánhatta a házat. Hogy Mrs. Leonides elborzadt-e, amikor megpillantotta, vagy boldogan mosolygott − ezt már sohasem fogjuk megtudni.
Minden jel szerint viszont boldogan élt a ferde házban, míg meg nem halt.
− Lenyűgöző, igaz? − kérdezte Taverner. - Persze az öreg Leonides jócskán megtoldotta − három, jóformán szeparált házat csinált belőle, konyhával, mindennel. Belül olyan, mint valami luxushotel.
Sophia lépett ki a bejárati ajtón. Nem volt rajta kalap, zöld blúzt viselt és tweedszoknyát. Amikor megpillantott, megtorpant.
− Hát te? − kiáltott fel.
− Sophia, beszélnem kell veled − mondtam. − Hova mehetnénk?
Egy pillanatig azt hittem, ellenkezni fog, de azután megfordult, és intett: − Erre.
Átmentünk a pázsiton. Szép kilátás nyílt Swinly Dean első számú golfpályájára, azon túl pedig egy dombtetőn álló fenyőfacsoportra. A távolban párába burkolózott a táj.
Sophia egy jelenleg kissé elhanyagolt sziklakertbe vezetett, ahol roppant kényelmetlen, fatörzsből kialakított padféleség állt. Leültünk.
− Nos? − nézett rám. A hangja nem volt biztató. Elmondtam a mondókámat − elejétől végig.
Figyelmesen hallgatott. Arca nem árulta el gondolatait, amikor azonban elhallgattam, felsóhajtott. Mélyről szakadt fel ez a sóhaj.
− Édesapád − mondta − igen okos ember.
− Az öregúrnak megvannak a jó oldalai. Ez az ötlete szerintem elég pocsék… de… − Dehogyis! − szakított félbe Sophia. − Egyáltalán nem pocsék az ötlet. Sőt talán ez az egyetlen jó gondolat. Az édesapád, Charles, pontosan tudja, mi megy végbe az agyamban. Jobban tudja, mint te.
Szinte kétségbeesett hevességgel csapott összeszorított öklével a tenyerébe. − Meg kell tudnom, mi az igazság. Mindenáron tudnom kell!
− Kettőnk miatt? De édesem…
− Nem csak kettőnk miatt, Charles. A tulajdon lelki nyugalmam érdekében kell tudnom. Tegnap este nem mondtam, de az az igazság, Charles, hogy… az az igazság, hogy félek. − Félsz?
− Igen. Félek, félek, félek. A rendőrség úgy gondolja, édesapád úgy gondolja, te is úgy gondolod, mindenki más is − hogy Brenda volt az.
− A valószínűség…
− Ó, igen, eléggé valószínű. Sőt lehetséges. De amikor azt mondom: „Valószínűleg Brenda tette”, tudom, hogy csak a vágyaimat fogalmazom meg. ugyanis, tudod, valójában
nem hiszem.
− Nem hiszed? − kérdeztem lassan.
− Nem tudom. Azt akartam, hogy kívülállóktól tudj meg mindent rólunk. Most pedig bemutatom neked mindannyiunkat − belülről. Egyszerűen úgy érzem, Brenda nem olyan fajta, nem az az ember, szerintem, aki bármit is csinálna, ami a legkisebb veszéllyel járhat. Ahhoz túlságosan is vigyáz magára.
− És az a fiatalember? Laurence Brown?
− Laurence gyáva nyúl. Nem volna ilyesmihez kurázsija. − Nem?
− Hát, igen, ezt sem tudhatjuk biztosan. Az emberek olykor roppant meglepően viselkednek. Meg vagyunk győződve valamiről, aztán kiderül, hogy óriásit tévedtünk. Nem mindig, de gyakran. Hanem azért Brenda… − Sophia megrázta a fejét −, Brenda mindig is
úgy viselkedik, ami tökéletesen egybevág a jellemével. Amolyan háremhölgy típus. Szeret henyélni, szereti az édességet, a szép ruhákat, az ékszert; filléres regényeket olvas, és moziba jár. Fura ilyet mondani, abban a tudatban, hogy nagyapa nyolcvanhét éves volt, de valójában, azt hiszem, elbűvölte Brendát. Olyasmit éreztethetett vele, hogy… hogy valóságos királynő… a szultán kegyeltje! Mindig is azt gondoltam, azt a meggyőződést táplálta Brendában, hogy izgató, romantikus asszony. Nagyapa egész életében tudott a nőkkel bánni − márpedig ez valóságos művészet, és az embert öreg korában sem hagyja el.
Pillanatnyilag félretettem Brenda problémáját, és visszatértem Sophia egy mondatához, amely az imént felzaklatott.
− Miért mondtad, hogy félsz? − kérdeztem. Sophia megborzongott, és szorosan összekulcsolta a kezét.
− Azért, mert így igaz − mondta halkan. - Nagyon fontos, hogy ezt megértsd, Charles. Tudod, mi roppant furcsa család vagyunk… Jó adag könyörtelenség van bennünk… igen… több, különféle könyörtelenség. Ez az, ami annyira zavar. A különféle fajták.
Láthatta az arcomon az értetlenséget. Határozottabb hangon beszélt tovább.
− Megpróbálom világosabban kifejezni magam. Nagyapa például. Egyszer, amikor a Szmirnában töltött ifjúságáról mesélt, amúgy mellékesen megemlítette, hogy leszúrt két férfit. Valami verekedés tört ki… megbocsáthatatlan sértés hangzott el… nem tudom, micsoda… de az egész dolog magától értetődően történt. Jóformán el is feledkezett róla. Csakhogy itt, Angliában, roppant furcsa hallani, amint csak úgy mellékesen említ valaki ilyesmit.
Bólintottam.
− Ez az egyik fajta könyörtelenség − folytatta Sophia. − Aztán ott volt nagyanyám. Alig emlékszem rá, de sokat hallottam róla. Az ő könyörtelensége alighanem abból fakadt, hogy egy szemernyi fantázia sem szorult belé. Azok a rókavadász ősök meg a hajdani tábornokok, akiknek semmiből sem állt lepuffantani valakit. Csupa öntelt magabiztosság; egy cseppet sem haboztak, vállalhatják-e a felelősséget, hogy döntsenek élet-halál felől.
− Nem túlzód el egy kicsit a dolgot?
− Lehetséges −, de én bizony félek ettől a fajta könyörtelenségtől. Szentül meg van győződve a maga igazáról, becsületes, tisztességes − de könyörtelen. No és aztán az anyám - színésznő, tüneményes teremtés, de tökéletesen hiányzik belőle az arányérzék. Az a fajta ösztönös egoista, aki mindent abból a szemszögből néz, hogy milyen hatással lehet őrá. És ez bizony néha meglehetősen ijesztő. No, aztán jön Clemency, Roger nagybátyám felesége. Clemency tudós. Szörnyen fontos tudományos kutatómunkát folytat − és a maga hidegvérű, személytelen módján ugyancsak könyörtelen. Roger bácsi épp az ellentéte. Nincs nála kedvesebb, aranyosabb ember a földön − csak néha irtózatosan dühbe gurul. Elborítja az agyát a vörös köd, és ilyenkor jóformán nem is tudja, mit csinál. Apám pedig…
Sophia elhallgatott.
− Apám − szólalt meg lassan, hosszú szünet után − szinte túlságosan is fegyelmezett. Nem lehet tudni, mi megy végbe az agyában. Soha semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni az arcáról. Azt gondolom, így védekezik öntudatlanul anyám érzelmi orgiái ellen − de engem néha aggaszt egy kicsit.
− Drága gyermekem − mondtam −, szükségtelenül idegeskedel. A végén még kisütöd, hogy valójában mindenki képes volna gyilkosságra.
− Alighanem így is van. Még én is. − Ugyan már!
− Igen, igen, Charles, én sem vagyok kivétel. Valószínűleg meg tudnék gyilkolni valakit… − Egykét pillanatig hallgatott, majd hozzátette: − De csak olyasmiért, ami igazán megérné!
Akaratlanul elnevettem magam. Sophia is elmosolyodott.
nagyapa halála körül. Muszáj. Bárcsak Brenda volna… Hirtelen igencsak megsajnáltam Brenda Leonidest.
5
A kerti ösvényen magas alak közeledett felénk, fürge léptekkel. Ócska filckalap volt rajta, formátlan szoknya, vastag pulóver.
− Edith néni − magyarázta Sophia.
Az alak egyszer-kétszer megállt, lehajolt a virágokhoz, aztán megint felénk közeledett. Felálltam.
− Bemutatom Charles Haywardot, Edith néni. A nagynéném, Miss de Haviland.
Edith de Haviland hetvenéves lehetett. Rendetlen, ősz haja volt, barázdált arca, szúrós, fürkész pillantása.
− Jó napot − mondta. − Hallom, hogy megjött Keletről. Hogy van az édesapja? Kissé meglepetten válaszoltam. Köszönöm, mondtam, apám jól van.
− Ismertem gyerekkorában − mondta Miss de Haviland. − Ismertem az édesanyját is. Maga őrá hasonlít. Azért jött, hogy segítsen − vagy épp ellenkezőleg?
− Remélem, segíthetek − mondtam kissé feszengve. Bólintott.
− Ránk fér a segítség. Tele a ház rendőrrel. Minden zugból előbukkan egy. Nemigen tetszik a fajtájuk. Aki fiúgyerek tisztességes iskolába járt, ne menjen rendőrnek. Moyra Kinoul fiát láttam a minap, a forgalmat akadályozta a Marble Archnál. Az ember már nem is tudja, hányadán áll.
Sophiához fordult.
− Dadus keres, Sophia. A hal miatt.
− A mindenséget − mondta Sophia. − Mindjárt megyek telefonálni.
És szapora léptekkel a ház felé indult. Miss de Haviland megfordult, és lassan követte. Melléje szegődtem.
− Nem tudom, mihez kezdenénk dadusok nélkül − morfondírozott Miss de Haviland. - Minden háznál van ilyen öreg dadus. Mos, vasal, főz, takarít. Hűséges házibútor. Őt még én vettem fel, sok-sok éve.
Megállt, és dühödten tépázni kezdett holmi kusza gyomnövényt.
− Undorító gaz… szulák! Ennél komiszabb gyomnövény nincs is! Mindent megfojt, befon − nem lehet kigyomlálni, annyira hosszú a kanyargós gyökere.
És sarkával vadul rátaposott a letépett gyomra.
− Csúf dolog ez, Charles Hayward − mondta. A ház felé nézett. − Hogyan vélekedik róla a rendőrség? No de, ugye, ne kérdezzem magát. Különös elgondolni, hogy Aristide-et megmérgezték. Ami azt illeti, azt is fura elgondolni, hogy meghalt. Sose kedveltem − soha! De nem tudom megszokni a gondolatot, hogy nem él… Olyan üres nélküle a ház.
Nem szóltam. A katonás modorú de Haviland kisasszonyra úgy látszik rájött az emlékezhetnék…
− Épp ma reggel gondoltam − régóta élek itt. Több mint negyven éve. Akkor jöttem, mikor a nővérem meghalt. Ő kért rá. Hét gyerek − a legkisebb csak kétéves… Nem hagyhattam, hogy egy digó nevelje őket − nem igaz? Lehetetlen egy házasság volt, persze. Mindig is úgy véltem, hogy Marciát… hát, igen… megbabonázták. Egy csúf, közönséges kis idegen! Meg kell hagyni − szabad kezet kaptam. Dajkák, nevelőnők, iskola. És tisztességes, egészséges koszt − nem olyan fűszeres, rizses kotyvalék, amilyet ő szeretett.
− És kegyed azóta itt él? − kérdeztem.
− Igen. Elég fura… Elmehettem volna, mikor a gyerekek felnőttek, megházasodtak… Azt hiszem, igazában a kert miatt maradtam. No és itt van Philip. Ha valaki színésznőt vesz
el, ne számítson nyugodt családi életre. Csak tudnám, minek egy színésznőnek gyerek! Mihelyt megszületik, ő már rohan is turnézni Skóciába, vagy akárhova, csak minél messzebb legyen. Okosan tette Philip, hogy összecsomagolta a könyveit, és ideköltözött.
− Mit csinál Philip Leonides?
− Könyveket ír. Csak tudnám, miért. Senki se kíváncsi rájuk. Csupa érdektelen történelmi téma. Nem ismeri a könyveit, igaz?
− Mi tagadás, nem.
− Felveti a pénz, az a baja. Ha meg kéne keresnie a kenyerét, felhagyna a hóbortjaival. − Nem sokat hoznak a könyvei?
− Semmit. Nem csoda. Philip állítólag nagy szaktekintély. De nem szorul rá, hogy a könyvei pénzt hozzanak; Aristide vagy százezer fontot íratott rá − egészen fantasztikus összeget. Hogy ne terhelje az örökösödési adó! Aristide mindannyiuk anyagi függetlenségét biztosította. Roger igazgatja az Egyesült Vendéglátóipart - Sophia szép apanázst kap. A gyerekek pénzét alapítvány kezeli.
− Tehát senkinek sem jelent anyagi előnyt Mr. Leonides halála? Edith de Haviland különös pillantást vetett rám.
− Dehogyisnem. Még több lesz a pénzük. De kaphattak volna enélkül is, ha kérnek. − Van valami elgondolása, Miss de Haviland, hogy ki mérgezhette meg Mr. Leonidest? − Nem mondhatnám. És ez nagyon elkeserít. Nem kellemes gondolat, hogy egy Borgia szaladgál a házban. A rendőrség alighanem szegény Brendát szúrja majd ki.
− Kegyed szerint méltánytalanul?
− Egyszerűen nem tudom. Mindig is különösen ostoba és közönséges teremtésnek tartottam. Roppant konvencionális. Nem ilyennek képzelem a méregkeverőket. De végtére is ha egy huszonnégy éves nő hozzámegy egy közel nyolcvanéves férfihoz, aligha kétséges, hogy a pénzéért teszi. Rendes körülmények között Brenda arra számíthatott volna, hogy hamarosan dúsgazdag özvegyasszony lesz. Csakhogy Aristide különlegesen szívós öregember volt. A cukorbetegsége nem rosszabbodott. Csakugyan azt lehetett hinni, hogy Aristide megéri a száz évet. Lehetséges, hogy Brenda elunta a várakozást…
− Mely esetben… − kezdtem, azután elhallgattam.
− Mely esetben − kapott a szón Miss de Ha-viland −, nagyjából rendben lesz minden. Kellemetlen hírverés, persze. De végtére is, Brenda nem családtag.
− Más elképzelése nincs? − kérdeztem. − Miféle más elképzelésem volna?
Eltöprengtem. Gyanítottam, hogy az alatt az ócska filckalap alatt ugyancsak kergetőznek a gondolatok.
A pattogó mondatok mögött igen éles elme működik, gondoltam. Egy pillanatig még az is átfutott az agyamon, hátha maga Miss de Haviland mérgezte meg Aristide Leonidest…
A gondolat nem látszott lehetetlennek. Lelki szemem előtt felrémlett, amint Edith de Haviland gonosz eltökéltséggel tiporja el a szulákot.
És eszembe jutott, milyen kifejezést használt Sophia. Könyörtelenség. Edith de Havilandre sandítottam.
Megfelelő, alapos indok esetén… De vajon mi lehet Edith de Haviland szemében megfelelő és alapos indok?
Jobban meg kell ismernem, hogy válaszolhassak erre a kérdésre.
6
Nyitva volt a bejárati ajtó. Beléptünk a meglepően tágas előcsarnokba. Puritán volt a berendezése − ápolt, sötét tölgyfa bútor, csillogó rézveretek. Hátul, ahová az ember az emeletre vezető lépcsőt képzelte volna, fal fehérlett, benne ajtó.
− A sógorom házrésze − magyarázta Miss de Haviland. − A földszinten Philip és Magda lakik.
A baloldalt nyíló ajtón jókora szalonba léptünk. Falát halványkék tapéta borította, a bútorokat nehéz brokáttal kárpitozták, minden szabad felület és valamennyi fal tele volt színészeket, táncosokat, színpadi jeleneteket, díszleteket ábrázoló képekkel, fényképekkel. A kandalló fölött baletttáncosnőket ábrázoló Degas-kép függött. Tömérdek virág volt a szobában; nagy fejű, rozsdaszínű krizantémok, óriási vázákban szekfű.
− Bizonyára találkozni akar Philippel − vélte Miss de Haviland.
Vajon akarok-e találkozni Philippel? Magam sem tudtam. Azt az egyet tudtam csak, hogy Sophiával akarok találkozni. És ez megtörtént. Sophia lelkesen helyeselte az öregúr tervét - csakhogy azóta eltűnt a színről, és most bizonyára buzgón telefonálgat a hal miatt, és nem segít nekem abban, hogy hogyan folytassam. Úgy lépjek-e Philip Leonides elé, mint az a fiatalember, aki feleségül szeretné venni a lányát, vagy mint jó ismerős, aki véletlenül épp erre járt (nem a legmegfelelőbb pillanatban), vagy mint a rendőrség munkatársa?
Miss de Haviland nem hagyott időt, hogy fontolóra vegyem a kérdését. Valójában nem is volt kérdés, inkább állítás. Amennyire megítélhettem, Miss de Haviland nem a kérdések, hanem a kijelentések embere.
− Bemegyünk a könyvtárszobába − mondta. Kivezetett a szalonból, végig a folyosón, majd be egy másik ajtón.
Nagy szoba volt ez is, telis-tele könyvvel. A könyvek nem szorítkoztak a mennyezetig érő könyvszekrényekre. Minden széken, asztalon, sőt még a padlón is könyvek tornyosultak. A szoba mégsem tűnt rendetlennek.
Hideg volt a szobában. És hiányzott belőle valami szag, amire pedig számítottam. Régi könyvek dohos szagát szimatoltam, meg padlóviaszét. Aztán rájöttem, mi hiányzik. A dohányillat. Philip Leonides nem dohányzik.
Amikor beléptünk, felkelt az íróasztala mögül. Ötven körüli, magas és különlegesen jóképű férfi volt. Akivel csak beszéltem, annyit emlegette Aristide Leonides csúfságát, hogy arra számítottam, csúnyák a fiai is. Erre a tökéletes jelenségre aztán igazán nem számítottam − egyenes orr, szabályos áll, a szép formájú homlokról hátrafésült, őszbe vegyülő szőke haj.
− Ez Charles Hayward, Philip − mondta Edith de Haviland. − Üdvözlöm.
Nem tudtam megállapítani, hallott-e már rólam. Kezet nyújtott; hideg volt a keze. Arca nem árult el kíváncsiságot. Kissé idegesített. Csak állt, türelmesen, és semmiféle érdeklődést nem tanúsított.
− Hol vannak azok a szörnyű rendőrök? − tudakolta Miss de Haviland. − Voltak idebent?
− Úgy tudom… ööö… − Philip lepillantott az íróasztalán heverő névjegyre − Taverner főfelügyelő hamarosan beszélni óhajt velem.
− Most hol van?
− Fogalmam sincs, Edith néni. Bizonyára odafent. − Brendánál?
− Igazán nem tudom.
Philip Leonidest látva merőben lehetetlennek látszott, hogy a közelségében gyilkosságot követhettek el.
− Magda már felkelt?
− Nem tudom. Tizenegy előtt nemigen szokott felkelni. − Mintha őt hallanám − szólt Edith de Haviland.
Kintről magas hang hallatszott: hadart, és sebesen közeledett. Mögöttem felpattant az ajtó, és egy nő lépett be. Nem tudom, hogyan sikerült azt a benyomást keltenie, mintha nem egy nő lépett volna a szobába, hanem három.
Hosszú szipkában cigarettát tartott, barackszín selyempongyoláját fél kézzel összefogta. Hátára tiziánvörös hajzuhatag omlott. Arca szinte megdöbbentően mezítelennek tűnt − mint általában manapság, amikor egy nő nem festi ki magát. Óriási kék szeme volt, és fátyolos, vonzó hangján, akármennyire sebesen beszélt is, tisztán, világosan ejtett ki minden szótagot.
− Drágám, én ezt nem bírom ki − egyszerűen nem bírom ki − gondolj a sajtóra − még nem került be a lapokba, de csak idő kérdése − és képtelen vagyok eldönteni, mit vegyek fel a halottszemlére − valami nagyon, nagyon szolidat − azért nem feketét, de talán sötétlilát − és már egy szál vásárlási kuponom sincs − elvesztettem annak a rémes embernek a címét, akitől feketén szoktam venni − tudod, egy garázsban valahol a Shaftesbury Avenue környékén − és ha kocsival mennék oda, még követnének a rendőrök, és szörnyen kényelmetlen kérdéseket tennének fel, nem? És mit felelhet az ember? Milyen nyugodt vagy, Philip! Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni? Fel sem fogod, hogy végre elköltözhetünk ebből a rémes házból? Szabadság… ah, szabadság! Jaj, milyen csúnya dolog − szegény drága kisöreg − persze hogy nem hagytuk volna el, amíg él. Mennyire imádott bennünket, igaz? Hiába próbálta ellenünk uszítani az a nő odafent. Szentül hiszem, ha elmentünk volna, és a drága kisöreget egyedül hagyjuk vele, kihagyott volna minket mindenből. Szörnyű perszóna! Végül is szegény, drága kisöreg már majdnem kilencven volt − a világ minden családi érzése sem vetekedhetett volna egy rémséges nővel, aki ott van a helyszínen. Tudod, Philip, szerintem itt a csodálatos alkalom, hogy színre vigyük az Edith Thompson-darabot. Ez a gyilkosság remek előzetes propaganda lehet! Bildenstein azt mondja, meg tudná szerezni a Thespian Színházat − az a rémes, verses bányászdráma bármelyik pillanatban lekerülhet a műsorról − és a szerep isteni − egyszerűen isteni! Tudom, mindenki azt mondja, csak vígjátékot volna szabad játszanom, az orrom miatt − de hát az Edith Thompsonban rengeteg vígjátéki lehetőség is van − szerintem még maga a szerző sem vette észre − a komikai elemek mindig fokozzák a feszültséget. Pontosan tudom, hogyan játszanám − visszafogottan, bután, tettetve, egészen az utolsó pillanatig, és aztán…
Előrelendítette karját − a cigaretta kihullott a szipkából, egyenesen Philip íróasztalának fényezett mahagónilapjára, és máris kezdte kiégetni. Philip szenvtelenül utánanyúlt, és a papírkosárba dobta.
− …és aztán − suttogta Magda Leonides, és a szeme elkerekedett, vonásai megdermedtek -a puszta rettenet…
A páni félelem vagy húsz másodpercig ott maradt az arcán. Aztán a vonásai fellazultak, ráncokba szaladtak, ijedt zavar ült ki rájuk - úgy látszott, menten sírva fakad.
Majd hirtelen, mintha spongyával törülték volna le, eltűnt minden érzelem; Magda Leonides felém fordult, és köznapi hangon megkérdezte:
− Mit gondol: ugye így kell Edith Thompsont játszani?
Közöltem, hogy véleményem szerint Edith Thompsont pontosan így kell játszani. Pillanatnyilag ugyan csak holmi igen halvány emlékképem volt róla, kicsoda is Edith Thompson, de nagyon szerettem volna bevágódni Sophia édesanyjánál.
− Nagyjából olyan lehetett, mint Brenda, nem? − kérdezte Magda. − Képzelje, erre csak most jöttem rá. Roppant érdekes. Hívjam fel rá a felügyelő figyelmét?
Az íróasztal mögött álló férfi egy kissé összevonta a szemöldökét.
− Egyáltalán nincs szükség rá, Magda, hogy találkozz vele. Én mindent el tudok mondani neki, amire kíváncsi.
− Ne találkozzam vele? − csapott fel Magda hangja. − Már hogyne találkoznék vele! Édesem, benned nincs egy szemernyi fantázia! Fogalmad sincs róla, milyen fontosak a
részletek! A felügyelő pontosan akarja tudni, hogyan és mikor történt minden; a legapróbb
részletekig értesülni akar mindenről, amit az ember megfigyelt, amin eltöprengett, ami… − Anya − szólt Sophia, miközben belépett az ajtón −, nem fogod a felügyelőt egy rakás hazugsággal traktálni.
− Sophia, drágám…!
− Tudom, gyönyörűm, hogy az utolsó szóig tudod a szerepedet, és óriásit akarsz alakítani. Csakhogy a szerepfelfogásod téves.
− Ugyan, micsoda beszéd. Fogalmad sincs…
− De van. Egészen másképp kell játszanod, drágám. Visszafogottan… szűkszavúan… tartózkodóan… óvatosan,… hogy védelmezd a családot.
Magda Leonides arcán gyermeki naivitás tükröződött. − Komolyan azt gondolod, drágám… − kezdte.
− Pontosan. Dobd el. Kezdd elölről. Látszott, hogy Magdának kezd tetszeni a dolog. Sophia elmosolyodott.
− Csináltam neked egy csésze csokoládét. A szalonban van.
− Jaj, de jó! Majdnem éhen halok. Kifelé menet megállt az ajtóban.
− Nem is tudja − szólt, és a szavait vagy hozzám intézte, vagy a mögöttem álló könyvespolchoz −, milyen isteni, ha valakinek lánya van!
És ezzel a végszóval távozott a színről.
− Isten tudja, mit fog mondani a rendőrségnek! − sóhajtott Miss de Haviland.
− Nem lesz vele semmi baj − mondta Sophia. − A rendező utasításai szerint fogja játszani. És a rendező én vagyok!
Kifelé indult, anyja után, majd az ajtóban visszafordult:
− Tavemer főfelügyelő van itt, apa. Veled akar beszélni, ugye nem baj, ha Charles itt marad?
Úgy láttam, mintha igen halvány zavar tükröződnék Philip Leonides arcán. Nem csoda! Egykedvű modora azonban felülkerekedett.
− Ó, dehogy, dehogy − motyogta kissé tétován.
Taverner főfelügyelő maga volt a megbízhatóság, a pontosság − és ez valahogy megnyugtatóan hatott.
„Futó kellemetlenség − mintha ezt sugallta volna a modora −, aztán már itt sem vagyunk, és ezt önöknél csak én szeretném jobban. Higgyék el, nem szívesen fecséreljük az időnket…”
Nem tudom, hogyan sikerült egyetlen szó nélkül, pusztán azzal, hogy egy széket húzott magának az íróasztal elé, mindezeket érzékeltetnie − de sikerült. Tapintatosan hátrább húzódtam, és leültem a sarokban álló székre.
− Nos, főfelügyelő úr? − szólt Philip. Miss de Haviland hirtelen megszólalt: − Rám nincs szüksége, főfelügyelő úr?
− Pillanatnyilag nincs, Miss de Haviland. Ha később majd válthatnék önnel néhány szót…
− Természetesen. Odafent leszek. Kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. − Nos tehát, főfelügyelő úr? − ismételte Philip.
− Tudom, uram, hogy ön igen elfoglalt ember, és nem szeretném hosszasan feltartani. Csupán annyit szeretnék bizalmasan közölni, hogy gyanúnk igazolódott. Az ön édesapja nem természetes halállal halt meg. Halálát fizosztig-min − ismertebb nevén ezerin − túladagolása okozta.
Philip bólintott. Nem tanúsított különösebb érzelmet.
− Nem tudom, mond-e ez önnek valamit -folytatta Taverner.
− Mit mondana? Nézetem szerint apám véletlenül vette be a mérget. − Csakugyan így gondolja, Mr. Leonides?
− Igen, ez tökéletesen lehetségesnek látszik. Ne feledje: közel járt a kilencvenedik évéhez, és a látása nagyon megromlott.
− Következésképpen a szemcseppes üvegcséje tartalmát beleöntötte egy inzulinos fiolába. Ön ezt valóban hihetőnek tartja, Mr. Leonides?
Philip nem válaszolt. Arca még kifejezéstelenebbé vált.
− Az üres szemcseppes üveget megtaláltuk a szemétládában − folytatta Taverner. − ujjlenyomatok nem voltak rajta. Ez már önmagában különös. Rendes körülmények között kellett volna ujjlenyomatokat találnunk rajta. Az ön édesapjáét, esetleg a feleségéét, az inasét…
Philip Leonides felnézett.
− Az inasét? Johnsonét? Mi van Johnsonnak
− Arra céloz, hogy Johnson lehet a bűnös? Alkalma mindenesetre volt. Ám ha indítóokot keresünk, itt már egészen más a helyzet. Az ön édesapja évente prémiumot adott az inasnak− és a prémium összege évente növekedett. Édesapja tudtára adta az inasának, hogy a prémium helyettesít minden összeget, amelyet egyébként a végrendeletében hagyna rá. Hétévi szolgálat után a prémium igen tekintélyes összeget tesz ki, és tovább is emelkedett volna. Johnsonnak nyilvánvalóan az volt az érdeke, hogy az ön édesapja minél tovább éljen. Kettejük kapcsolata kitűnő volt, Johnson szolgálati bizonyítványa makulátlan − tökéletesen képzett, hűséges urasági inas. − Taverner egy pillanatra elhallgatott. − Johnsont nem gyanúsítjuk.
− Értem − mondta közönyösen Philip.
− Most pedig, Mr. Leonides, ha volna olyan szíves részletesen elmondani, mit csinált édesapja halálának napján.
− Kérem, főfelügyelő úr. Egész nap itt voltam, ebben a szobában − természetesen az étkezéseket leszámítva.
− Nem is látta az édesapját?
− Reggeli után szokásom szerint bementem hozzá és üdvözöltem. − Kettesben volt vele?
− A… khm… a mostohaanyám is ott volt a szobában.
− Édesapja olyan volt, mint máskor? Philip egy árnyalatnyi gúnnyal válaszolt:
− Nem mutatta semmi jelét, mintha sejtelme volna róla, hogy még aznap meggyilkolják. − Édesapja lakrésze teljesen külön áll az önökétől?
− Igen. Csak az előcsarnokból nyíló ajtón lehet bemenni. − Az ajtót zárva tartják?
− Nem. − Soha?
− Tudomásom szerint soha.
− Bárki szabadon közlekedhetik a két házrész között? − Természetesen. Éppen csak külön háztartást vezetünk. − Hogyan értesült édesapja haláláról?
− Roger bátyám, aki az emelet nyugati szárnyában lakik, lerohant, és közölte, hogy apám hirtelen rosszul lett. Alig kap levegőt, és nagyon betegnek látszik.
− Ön mit csinált?
− Telefonáltam a doktornak, amire addig láthatólag senki sem gondolt. Az orvos nem volt otthon, de megüzentem, hogy amint tud, jöjjön el. Ezután felmentem az emeletre.
− És aztán?
− Apám láthatólag nagyon rosszul volt. Mire az orvos megérkezett, már nem élt. Philip hangja szenvtelen volt. Egyszerűen közölte a tényeket.
− Hol volt a család többi tagja?
− A feleségem Londonban volt. Nem sokkal a történtek után ért haza. Sophia sem volt itthon, azt hiszem. A két kisebb gyerek, Eustace és Josephine, itthon volt.
− Remélem, nem ért félre, Mr. Leonides, ha megkérdem: édesapja halála milyen hatással lesz az ön anyagi helyzetére?
anyagi függetlenségünket. Bátyám lett az Egyesült Vendéglátóipar elnöke és fő részvényese − ez apám legnagyobb vállalata, és az irányítását teljes egészében Rogerre bízta. Rám ennek megfelelő összeget ruházott, tudomásom szerint százötvenezer fontot különféle kötvényekben és értékpapírokban − a tőkét tehát tetszésem szerint használhattam. Igen tekintélyes összeget íratott két nővéremre is, akik időközben elhaláloztak.
− És ő maga még mindig igen gazdag maradt?
− Nem; csak egy viszonylag szerény jövedelmet tartott meg. Azt mondta, így legalább még van valami az életben, ami érdekli. Azóta − a beszélgetés során most először jelent meg Philip ajkán halvány mosoly − különböző vállalkozások eredményeképpen megsokszorozta a vagyonát.
− Ön és a fivére ideköltöztek. Ez esetleg… anyagi nehézségeknek volt a következménye?
− Szó sincs róla. Pusztán kényelmi okokból történt. Édesapám mindig is azt mondta, itt bármikor otthonra találunk. Bizonyos kényelmi megfontolásból ez volt számomra a legkézenfekvőbb. Azonkívül − tette hozzá Philip, kérdezetlenül −, nagyon szerettem apámat. 1937-ben költöztem ide a családommal. Lakbért nem fizetek, csupán a költségek rám eső részét.
− És a bátyja?
− Bátyámékat 1943-ban Londonban kibombázták. Azután költöztek ide. − Van róla fogalma, Mr. Leonides, mit tartalmaz édesapja végrendelete?
− Pontosan tudom. 1946-ban új végrendeletet készített. Apám nem volt titkolózó természet. Igen erősen élt benne a családi érzés. Összehívott valamennyiünket, ügyvédje jelenlétében, aki apám kérésére közölte velünk a végrendelet feltételeit. Ön bizonyára már értesült ezekről a feltételekről. Mr. Gaitskill feltehetőleg tájékoztatta. Apám nagyjából százezer fontot hagyott mostohaanyámra, örökösödési adótól mentesen, azon az igen tekintélyes összegen kívül, amelyet házasságkötésük alkalmával ráíratott. Vagyona fennmaradó részét három részre osztotta; egy rám száll, egy a bátyámra, a harmadikat alapítvány kezeli a három unoka javára. A vagyon tekintélyes, de természetesen az örökösödési adó jócskán megcsapolja.
− Alkalmazottak, jótékonysági intézmények részesülnek-e a hagyatékból? − Nem. Az alkalmazottak bére évről évre emelkedett.
− Elnézését kérem a kérdésért, Mr. Leonides: ön nincs pillanatnyilag pénzszűkében? − Mint tudja, főfelügyelő úr, a jövedelemadó meglehetősen magas, a jövedelmem azonban bőségesen fedezi a szükségleteimet − valamint a feleségemét. Apám egyébként bőkezű ajándékokkal árasztott el mindannyiunkat, és ha kutyaszorítóba kerültünk volna, azonnal a segítségünkre siet. Biztosíthatom − fűzte hozzá ridegen, jól megnyomva minden szót Philip −, semmiféle anyagi ok nem késztetett rá, hogy apám halálát kívánjam, főfelügyelő úr.
− Nagyon sajnálom, Mr. Leonides, ha úgy érzi, ilyesmire gondolok. De tisztában kell lennünk a tényekkel. Most sajnos néhány kényes kérdést kell feltennem önnek. Édesapjának és a feleségének a kapcsolatára vonatkozóan. Boldog volt a házasságuk?
− Tudomásom szerint tökéletesen. − Nem volt közöttük nézeteltérés? − Nem hiszem.
− Roppant nagy volt a korkülönbség, ugyebár? − Valóban.
− Elnézését kérem a kérdésért: helyeselte ön édesapja második házasságát? − Nem kérdezték, hogy helyeslem-e.
− Ez nem válasz, Mr. Leonides.
dolognak ezt a házasságot.
− Ezt édesapjának is szóba hozta?
− Mire értesültem róla, már megkötötték a házasságot. − Nagy megdöbbenésére, igaz?
Philip nem válaszolt.
− Visszatetszést keltett a dolog?
− Apámnak jogában állt úgy cselekednie, ahogy neki tetszett. − Ön szívélyes viszonyban volt Mrs. Leo-nidesszel?
− Tökéletesen. − Baráti viszonyban?
− Nagyon ritkán találkozunk.
Taverner főfelügyelő más tárgyra tért át.
− Tudna valamit mondani Mr. Laurence Brownról? − Sajnos nem. Apám fogadta fel.
− Csakhogy az ön gyermekei mellé fogadta fel házitanítónak, Mr. Leonides.
− Valóban. A fiam gyermekbénuláson esett át − szerencsére nem volt súlyos eset −, és ajánlatosnak tetszett, hogy magántanuló legyen. Apám javasolta, hogy fiam és a kislányom, Josephine mellé fogadjunk házitanítót − akkoriban nemigen akadt választék −, hiszen katonai szolgálatra alkalmatlan személyt fogadhattunk csak fel. Ennek a fiatalembernek megfelelő ajánlólevelei voltak, apám és nagynéném (aki a gyerekek nevelését irányítja) meg voltak elégedve, és én elfogadtam a választásukat. Hozzá kell tennem: semmiféle kifogásom nem volt az oktatási módszere ellen; lelkiismeretes, képzett pedagógus.
− Mr. Brown az ön édesapjának házrészében lakik, nem itt? − Odafent több hely van…
− Észlelte-e valaha − igazán sajnálom, hogy meg kell kérdeznem − a bizalmas kapcsolatnak bármiféle jelét Laurence Brown és az ön mostohaanyja között?
− Nem volt alkalmam, hogy bármi effélét megfigyeljek. − Hallott valami pletykát, szóbeszédet ilyesmiről?
− Nem szoktam pletykát, szóbeszédet meghallgatni, főfelügyelő úr.
− Felettébb dicséretes − mondta Taverner főfelügyelő. − Ön tehát nem látott rosszat, nem hallott rosszat, nem mond rosszat?
− Így is megfogalmazhatjuk, főfelügyelő úr.
− Nos − állt fel Taverner −, nagyon köszönöm, Mr. Leonides. Én is felálltam, és szótlanul követtem.
− Phű! − füttyentett Taverner, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó. − Hisz ez nem is ember, hanem jégcsap!
7
− Most pedig megyünk és elbeszélgetünk Mrs. Philippel − közölte Taverner. − Magda West a művészneve.
− Jó színésznő? − tudakoltam. − Ismerem a nevét, láttam is már egy-két darabban, de nem emlékszem, mikor és hol.
− Amolyan majdnem-sztár − magyarázta Taverner. − Egyszer-kétszer sikeresen szerepelt a West End divatos színházaiban, és meglehetősen népszerű vidéken − amolyan kis kamaraszínházakban is fellép, meg vasárnapi klubelőadásokon. Az a fő baja, azt hiszem, hogy nincs rászorulva a keresetére. Kedvére válogathat, odamegy, ahová kedve tartja, ha megtetszik neki egy szerep, ő finanszírozza a darabot − persze az ilyen szerep rendszerint egyáltalán nem neki való. így aztán inkább amatőrnek tekintik, nem profinak. Persze nem rossz, kivált vígjátékokban, de a rendezők nem szeretik. Nagyon is önfejű, összeférhetetlen −
