V. G. Krivickij
SZTÁLIN TITKOSSZOLGÁLATÁBAN
Az elsőként dezertáló szovjet mesterkém emlékiratai
W. G. Krivitsky: In Stalin’s secret service Copyright © 2000 Enigma Books All Rights Keserved
Copyright © 1939 The Saturday Evening Post Copyright © 1966 The Washington Post
Who Killed Krivitsky?
Foreword Copyright © 2000 Sam Tanenhause All rights reserved under International and
Pan-American Copyright Conventions Fordította: Császár László
Előszó
Valter Krivickijre napjainkban leginkább azért emlékezhetnek az emberek, mert 1941 februárjában oly titokzatos körülmények között hunyt el Washingtonban levő szállodai szobájában. Akkoriban minden újság címlapján közölte az esetet. A rendőrségi nyomozás egy golyó ütötte lyukat talált az áldozat halántékában, mellette egy pisztolyt, az asztalán pedig nem kevesebb, mint három búcsúlevelet. Minden öngyilkosságra vallott. Azok azonban, akik ismerték Krivickij múltját, ezt nem hitték el, hiszen nagyon is jól tudták, hogy az NKVD (amelyet később KGB-re kereszteltek) 1937 óta folyamatosan üldözte őt. Ebben az évben történt ugyanis, hogy a szovjet katonai hírszerzésnél (GRU) betöltött magas pozícióját maga mögött hagyva disszidált, és Sztálin módszereit ország-világ előtt leleplezte. Krivickij ügyvédje, Louis Waldman, nem felejtette el, milyen ominózus szavak hangzottak el egyszer ügyfele szájából:
– Egy nap meglehet, hogy csak úgy sétál majd az utcán, és meglát egy halott embert, akit éppen akkor ütött el egy autó. Aztán meglátja, hogy Krivickij az. Erre azt mondja magában: „Szerencsétlen ember, talán jobban kellett volna vigyáznia, amikor átmegy.” Eszébe sem fog jutni, hogy esetleg ők gyilkoltak meg engem. Ezek annyira ravaszak.
Krivickijnek már sikerült megmenekülnie a bérgyilkosok elől Franciaországban (1937 decemberében), ám amikor az Egyesült Államokba költözött, különös, kettős életet kezdett. Először is állandó rivaldafényben élt, amikor tanúként megjelent az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Különbizottság előtt, megosztva velük Moszkva hírszerző szolgálataival kapcsolatos tudását, ezenkívül pedig (a hírhedten antikommunista újságíró, Isaac Don Levine segítségével) cikksorozatot jelentetett meg, amelyben leleplezte Sztálin „titkos politikáját”. Ez utóbbi először a The
Saturday Evening Postban jelent meg, de később, összegyűjtve, könyv formájában is kiadták, Sztálin titkosszolgálatában címmel. A kötet Krivickijt bizonyos mértékig ünnepelt sztárrá tette, ám
mindenképpen meghozta számára az anyagi biztonságot. Mindezek ellenére bizonyos fokig mégis kalandor maradt, sokkal inkább menekült, mint emigráns, aki soha nem tudta igazán otthon érezni magát Amerikában. Képtelen volt megszabadulni a múlt árnyaitól. Hatalmas összegű életbiztosítást kötött, és próbálván eltűnni szovjet üldözői elől, feleségével, valamint kisfiával egyik helyről a másikra költözött.
A Sztálin titkosszolgálatában című könyv hangvétele bizonyos szomorú fatalizmussal
ellensúlyozza az egész művet átható és sokkal hangsúlyosabb, szinte profetikus figyelmeztetést. A könyv akkor íródott, amikor Európa lépésről lépésre, egyre közelebb került a háborúhoz. Krivickij megdöbbentő módon előre látta, hogy Sztálin, látszólagos szövetségeseinek, a fasizmussal szemben álló Népszövetségnek – akiket a kommunisták csak „népfrontként” emlegettek – hátat fordítva, cinikus módon megegyezik Hitlerrel.
Krivickijnek természetesen igaza lett. Akárcsak számtalan egyéb dologban, mint azt az olvasó is hamarosan felfedezi, ha egyszer már hozzászokott a kiábrándult exforradalmár emelkedett stílusban íródott könyvéhez, amelyet Arthur Koestler számtalan alkalommal úgy emlegetett, mint „Cassandra-kiáltást”.
Ezt a könyvet egy emigráns írta, nem pedig újságíró. A mű gyakorlatilag megbánó beismerés egy embertől, aki rengeteg olyan bűntényben – amelyről a könyv említést is tesz – maga is aktív szerepet vállalt. Napjainkban, amikor oly készek vagyunk áldozatként feltüntetni magunkat, egészen különös élmény, ha valaki annak jogán beszél ilyesmiről, hogy ő maga ismeri el saját bűnösségét, vértől csöpögő kezét felénk nyújtva. Krivickij néha átadja magát a melodrámának, például könyvének utolsó
oldalain, ahol azt meséli el, mi történt egy alkalommal, amikor egy Times Square-en levő étteremben találkozott „az egyik New York-i munkáslap valamelyik szerkesztőjével” (David Shub volt az illető, a Jewish Daily Forward szerkesztője). Hirtelen három ember lépett a helyiségbe, majd leültek a mellettük lévő asztalhoz. Egyikük, ahogyan Krivickij meséli, Szergej Baszov volt, akivel valaha együtt dolgozott a GRU-nál, aki akkoriban már egy földalatti kommunista kémhálózatot felügyelt, amely Amerikában tevékenykedett. Krivickij leírja: „Asztaltársammal együtt azonnal felálltunk, és sietve távoztunk volna, Baszov azonban utolért minket a pénztárnál. Régi barátként üdvözölt.
– Azért jöttél, hogy agyonlőj? – kérdeztem tőle.
A mai olvasóknak ez úgy tűnhet, mintha valamilyen alacsony költségvetésű kémfilmből kiollózott idézet volna: a disszidens fényes nappal találkozik valakivel, míg az ellenséges ügynökök Manhattan legforgalmasabb részében bukkannak a nyomára. Azután eszünkbe jut a szállodai szobában talált hulla.
Mint az egyik legelső exkommunista szemtanú, Krivickij megdöbbentő pontossággal látta, milyen sorsot szán neki az élet. Minden elcsökevényesedett illúziót le kell majd rombolnia, amely az emberekben Sztálin szovjet „kísérletével” kapcsolatban él, és a világ szeme elé kell tárnia az összes undorító részletet egy olyan rezsimmel kapcsolatban, amelynek lelkén egyéb atrocitások mellett tömeggyilkosságok, valamint rabszolgákkal dolgoztató munkatáborok felépítése szárad.
Ma már tudjuk, hogy mindez igaz volt. Akkoriban azonban a Krivickij által feltárt tényeket a legtöbben istenkáromlásként fogadták. Az NKVD petícióban követelte kiadatását Oroszországnak, amely – ha az Egyesült Államok kormánya beleegyezett volna – minden bizonnyal bebörtönzésével és végső soron meggyilkolásával járt volna. Krivickijt az amerikai kommunisták és a velük szimpatizáló egyéb szervezetek is gyalázták. A New Masses[1], az USA Kommunista Pártjának (CPUSA) irodalmi
szócsöve, azzal gúnyolta, hogy eredeti nevén – vagyis Samuel Ginsberg, illetve, ahogyan a havilap megvetően használta „Shmelka Ginsberg” – utalt rá mindenhol. A támadások azonban sokkal magasabb szinten is éppen ilyen vadak voltak. Malcolm Cowley, aki már igen hosszú ideje szerkesztette a New Republicot[2], úgy jellemezte Krivickijt, mint aki inkább az életét tette kockára,
mintsem Sztálin szolgálatában maradjon, mint „megalkuvó és gyáva embert”, „gengsztert, és árulót” – magyarán szólva a kommunista ábrándképek elárulójaként. „Gyötrelmen és gyűlöleten kívül mást nem képes terjeszteni”, zárta Cowley az általa készített jellemrajzot. Cowley azonban legalább annyira pártatlan tudott maradni – hiszen mindemellett kiváló kritikus is volt –, hogy végül elismerje, a
Sztálin titkosszolgálatában „része azoknak az írásoknak és eseményeknek, amelyek gyökeresen
megváltoztatták számomra Szovjet-Oroszország megítélését”. Mások, akik sokkal közelebb álltak a Sztálin keltette lángtengerhez, és meg is pörkölődtek abban, minden különösebb fenntartás nélkül készek voltak elfogadni Krivickij üzenetét.
Tekintsük csak Whittaker Chambers esetét, aki Amerikában a legfontosabb exkommunistának számított, és aki 1938-ban, egy Washingtonban működő szovjet kémszervezet futáraként szolgált! Egy teljes évnyi menekülés után Chambers, egészen hihetetlen módon, a Time szerkesztőségében talált menedéket, ahol újságíróként új karriert kezdett. A forradalommal egy életre leszámolt, abban azonban, hogy a következő lépése mi legyen, nem volt egészen biztos. Ekkoriban történt, hogy Isaac Don Levine egyik este meghívta Chamberst Manhattanben levő lakásába. Itt találkozott Krivickijjel, akinek a cikkei éppen ebben az időszakban kezdtek megjelenni a Postban. A két disszidens óvatosan méregette egymást, hamarosan azonban emlékeiket felidézve izgatott beszélgetésbe elegyedtek, kölcsönösen kiegészítve egymás tudását.
– Olyan volt ez, mint amikor az ember egy kirakó elemeit illeszti a helyére – emlékezett vissza később Levine. – Egészen lenyűgözött.
Éjfélkor, amikor Levine elment lefeküdni, a másik kettő még ébren maradt, másnap reggel, pedig amikor felkelt, vendégei, kezükben kávéval, még mindig beszélgettek. Egész éjjel fent maradtak. A következő hónapok során őszinte barátság szövődött kettejük között, hiszen mindketten a pokol tornácáról menekültek el, és mindketten ugyanazt a sorsot osztották. Krivickij segített Chambersnek megérteni, hogy teljességgel lehetetlen egyszerűen hátat fordítani a kommunista mozgalomnak, és a múltat kitörölve, egészen új életet kezdeni. A volt kommunistáknak ezzel szemben antikommunistává kell válniuk, és egyesült erővel kell küzdeniük Sztálin ellen. Chambers egyetértett vele. Könyv– és filmkritikái az erőteljes vitairatok mintapéldái lettek. Ennek ellenére még nem állt készen arra, hogy megtegye a következő lépést, és elárulja korábbi elvtársait, akik közül nem egy fényes karriert futott be Washingtonban, és még mindig a Szovjetuniónak kémkedett.
Azután, 1939. augusztus 23-án, éppen ahogyan Krivickij előre látta, Hitler és Sztálin aláírta hírhedt egyezményét. Most már attól tartott, hogy a Washingtonban működő kémszervezet által összegyűjtött információk esetleg eljuthatnak a nácikhoz is. Nem volt más választás, a szervezetet le kellett buktatni. Üzenetét átadta Don Levine-nak, aki elvitte Chambershöz, annak a Time-Life épületben levő irodájába. Arra kérte, menjen vele Washingtonba, és tegyen teljes vallomást. Így aztán szeptember 2-án, a Lengyelország náci invázióját követő napon, Chambers találkozott Adolf Berlével, Franklin D. Roosevelt elnök hírszerzési összekötőjével, és vázlatosan elmesélte neki, milyen kémhálózatot segített összeállítani a fővárosban. Számos olyan bűntársát megnevezte, akik magas pozíciót töltöttek be a kormányban, köztük Alger Hisst, akit csak 1949-ben, a hidegháború csúcspontján végeztek ki.
Egy évvel történelmi jelentőségű vallomása után Chamberst, aki miután elvetette magától a kommunizmust, hamarosan rátalált gyermekkori kereszténységére, s a hatalmas Szent János katedrálisban, Manhattan szívében, újra megkeresztelték. Chambers egy alkalommal, miközben Krivickijjel hosszasan sétáltak, elmesélte neki, milyen vigaszt talált az egyházban. Az orosz számára ez a beismerés annyira megható volt, hogy elhatározta, ő maga is megkeresztelkedik. Chambers megszervezte a találkozót lelki vezetője, William Dudley Foulke Hughes atya, valamint Krivickij között. Sajnos erre már soha nem kerülhetett sor, hiszen Krivickijt hamarosan holtan találták a Bellevue Szállodában, a Capitoliumtól mindössze néhány háztömbnyire. Végrehajtották hát a rég várt halálos ítéletet.
Bevezetés
1937. május 22-én este vonatra szálltam Moszkvában, hogy visszatérjek Hágába, ahol a szovjet katonai hírszerzés nyugat-európai főnökeként szolgáltam. Akkor még nem tudtam, hogy mindaddig, amíg Sztálin hatalmon marad, soha többé nem láthatom újra Oroszországot. Már majd’ húsz esztendeje szolgáltam a szovjet kormányt, voltam bolsevik. Miközben a vonat a finn határ felé száguldott, kupém magányában azon tűnődtem, milyen sors jutott munkatársaimnak, elvtársaimnak, barátaimnak – szinte mindegyiküket letartóztatták, agyonlőtték vagy koncentrációs táborba deportálták. Az életüket áldozták arra, hogy egy jobb világot építsenek fel. Hivatalaikban érte utol őket a halál, nem ellenség golyója által, hanem azért, mert Sztálinnak úgy tartotta a kedve.
Ki maradt hát, akit tiszteljünk, akire felnézzünk? Akad még olyan hőse vagy hősnője a forradalomnak, akit nem törtek meg, vagy pusztítottak el? Csak nagyon kevés ilyen jutott az eszembe. Azokat, akiknek személyes becsületéhez kétség sem férhetett, mind „árulókként”, „kémekként” vagy egyszerűen „köztörvényes bűnözőkként” bélyegezték meg. Képek villantak agyamba – a polgárháború képei, amikor ugyanezek az „árulók” és „kémek” szemrebbenés nélkül néztek szembe ezer halállal; az utána következő fáradságos napok, az iparosítás, és az, hogy mindez milyen emberfeletti teljesítményeket követelt mindannyiunktól, a kollektivizálás, valamint az éhezés időszaka, amikor gyakran annyi ételünk is alig maradt, hogy az éhhalált elkerüljük. Azután pedig a nagy tisztogatás mindent elsöpört, ami korábban volt. Elpusztította azokat, akik a legkeményebben dolgoztak egy olyan állam felépítéséért, amelyben egyetlen ember sem használhatja majd ki a másikat.
Az évek során egyre csak azt ismételgettük, hogy a régi rendszer igazságtalanságai felett aratott győzelem csakis úgy érhető el, ha mind erkölcsi, mind fizikai értelemben áldozatot hozunk érte, hogy az új világ nem teremthető meg mindaddig, amíg a letűnt idők szokásainak legutolsó csökevényét is ki nem irtottuk. De vajon egy bolsevik forradalom számára az is elengedhetetlen, hogy magukat a bolsevikokat is elpusztítsa? Vajon valóban a bolsevik forradalom pusztította el őket, vagy lehetséges, hogy a forradalom már régen a múlt ködébe veszett? Akkoriban még nem válaszoltam meg ezeket a kérdéseket. De magamban már megfogalmaztam azokat.
Tizenhárom éves voltam, amikor beléptem a munkásmozgalomba. Félig érett, félig azonban még gyermeki cselekedet volt ez. Hallottam, amint szenvedő fajom fájdalmas melódiái a szabadság addig ismeretlen dalaival keverednek. 1917-ben még mindig 18 éves voltam csupán, és a bolsevik forradalomra úgy tekintettem, mint ami a tökéletes válasz lehet a szegénység, egyenlőtlenség és igazságtalanság kérdéseire. Szívvel-lélekkel csatlakoztam a bolsevik párthoz. Fegyverként ragadtam magamhoz a marxista és leninista tanokat, amelyek segítségével tudtam, minden olyan gonoszságot legyőzhetek, amely ellen ösztönösen bár, de egész életemben lázadtam.
A szovjet kormány szolgálatában eltöltött éveim alatt egyvalamit kértem csupán, hadd folytathassam a munkámat, és ennél többet soha nem is kaptam. Hosszú idővel azután, hogy a szovjet hatalmat sikerült stabilizálni, külföldre irányítottak olyan küldetésekbe, amelyek során számtalan alkalommal kerültem a halál torkába, és kétszer börtönbe is zártak. Nem kevesebb, mint tizenhat-tizennyolc órát dolgoztam naponta, mégsem kerestem annyit; hogy a legalapvetőbb életfeltételeimet kielégíthessem. Én magam, miközben külföldön utazgattam, viszonylagos kényelemben éltem, ennek ellenére a keresetem még 1935-ben sem volt elég arra, hogy rendesen fűthessem moszkvai lakásomat vagy tejet vehessek kétéves kisfiamnak. Nem voltam elég fontos beosztásban, s nem is kívántam – hiszen a munkám oly nagyon lefoglalta minden percemet – azon kiválasztott kormányhivatalnokok egyikévé válni, akiknek anyagi érdekük is fűződött az újonnan létrejött szovjet rendszer
megvédéséhez. Én azért védelmeztem, mert hittem benne, hogy ez az út vezethet az újabb és jobb társadalomhoz.
A tény, miszerint munkám kizárólag hazám külső ellenségekkel szembeni megvédésére korlátozódott, azt is jelentette, hogy fogalmam sem volt, mi folyik az országhatárokon belül, arról pedig, hogy mi történik a nagypolitika köreiben, végképp nem. Mint hírszerzőtiszt, sokkal tisztábban láttam, milyen külső ellenségei vannak a szovjet államnak, mint azt, milyen belső összeesküvők próbálják aláásni. Tudtam azokról a szeparatista és fasiszta tervekről, amelyeket idegen földön szőttek ellenünk, de semmilyen kapcsolatban nem álltam a Kremlen belüli intrikákkal. Láttam, amint Sztálin teljhatalmú vezetővé válik, miközben Lenin legközelebbi elvtársai sorra eltűnnek éppen annak az államnak a keze által, amelyet ők maguk teremtettek meg. Ennek ellenére, számtalan más emberhez hasonlóan én is azzal nyugtattam magamat, hogy mindegy milyen hibákat kövessen is el a vezetés, a Szovjetunió megcáfolhatatlanul az emberiség jövőjét jelentheti.
Persze voltak olyan alkalmak, amikor még ez a hit is erősen megingott, alkalmak, amikor – ha láthattam volna bármilyen reményt valahol – talán egészen más fordulatot vesz az életem. A világ egyéb részein azonban rendre történtek olyan dolgok, amelyek mindezek ellenére Sztálin szolgálatában tartottak. 1933-ban az orosz nép milliószám halt éhen, én pedig tisztában voltam vele, hogy ennek Sztálin könyörtelen politikája az egyetlen oka. Sztálin szándékosan tartotta vissza az állami segítséget az éhezőktől. Éppen ekkor Hitler magához ragadta a hatalmat Németországban, és jól láthatólag egyetlen célja volt csupán, elpusztítani mindent, ami az emberi szellem számára az életet jelentette. Sztálin Hitler ellensége volt, így nem lévén más választásom, Sztálin szolgálatában maradtam.
1934 februárjában hasonló válaszút elé kerültem, és megint csak ugyanígy határoztam. Évente egyszeri, szokásos, egy teljes hónapig tartó pihenőmet töltöttem a Marino Szanatóriumban, amely Kurszk kormányzóságban, Oroszország középső részén található. Marino valamikor Burjetyin herceg, a Kaukázus leigázójának birtoka volt. Maga a főépület Versailles stílusában épült, ragyogó palota, melyet mindenfelől gyönyörű kertek és mesterséges tavak vesznek körül. A szanatórium személyzete kiváló orvosokból, atlétikai edzőkből, ápolónőkből, valamint szolgálókból állt. Kapujától nem is olyan messze épült fel az az állami gazdaság, amelyben a parasztok keményen gürcöltek, hogy a vendégeket élelemmel láthassák el. A kapuknál álló őrszem gondoskodott róla, nehogy bármelyikük is betegye a lábát a lezárt területre.
Egyik reggel, nem sokkal megérkezésem után, valamelyik kísérőmmel elsétáltam a faluba, ahol ezek a parasztok éltek. Félmeztelen kölykök rohantak elő a lerobbant kunyhókból, és egy darab kenyérért rimánkodtak. A falusiak szövetkezeti boltjaiban se élelem, se üzemanyag nem volt – kongtak az ürességtől. Mindenfelől a legszánalmasabb szegénység képei kerültek a szemem elé, és ez teljesen elvette a kedvemet.
Aznap este, a Marino vakítóan kivilágított ebédlőtermében, mindenki elégedetten beszélgetett kiváló vacsoránk elfogyasztása után. Odakint farkasordító hideg volt, bent ellenben a dübörögve lángoló kandalló otthonos meleggel töltötte meg a helyiséget. Valamilyen véletlen folytán hirtelen elfordultam, és az ablak felé néztem. Éhező parasztgyermekek – vagyis bezprizornyij – lázas szemeibe pillantottam. Apró arcuk úgy ragadt a hideg ablaküveghez, mintha csak oda lett volna festve. Hamarosan mások is követték tekintetemet, és parancsot adtak a szolgálóknak, hogy zavarják el a betolakodókat. Majdnem minden éjjel megesett, hogy a gyerekek némelyikének sikerült kijátszania az őrszemeket, és odaosont a palotához, némi élelem után kutatva. Néha kisurrantam az ebédlőteremből, és kenyeret adtam nekik, de mindezt titokban kellett tennem, mert az ilyesmit a társaim nagyon lenézték. A szovjet kormányhivatalnokok bizonyos egyedi, sztereotípiához hasonlító
gondolkodásmódot fejlesztettek ki, megvédve magukat az emberi szenvedéstől:
„A szocializmushoz vezető út nagyon kemény. Sokaknak el kell hullaniuk, míg célunkat elérjük. Nekünk azonban jól tápláltnak kell maradnunk, és ki kell pihennünk kemény munkánk fáradalmait, évente néhány héten keresztül élvezve mindazt a kényelmet, amely másoktól még mindig oly távol áll, hiszen mi vagyunk a jövő Boldog Életének az építői. Mi vagyunk a szocializmus építői. Nekünk formában kell maradnunk, hogy folytathassuk a menetelést. Minden szerencsétlenről, aki keresztezi az utunkat, a megfelelő időben gondoskodni fogunk. Közben azonban takarodjatok! Ne zaklassatok minket a szenvedésetekkel! Ha most megállunk, és egy morzsát vetünk nektek, akkor talán soha nem fogjuk elérni magát a végső célt” – és így tovább, vég nélkül.
Elég egyértelműnek tűnt, hogy azok, akik efféle gondolkodásmóddal próbálják megnyugtatni önmagukat, nem lesznek túl kényesek azzal kapcsolatban, hogy milyen akadályok kerülnek elébük útközben, és fel sem merül bennük, vajon tényleg ez vezet-e el a Boldog Élethez vagy pedig nem.
Mikor hazafelé indultam Marinóból, fagyos reggelen érkeztem meg Kurszkba. A moszkvai expressz indulására várva bementem az állomás épületébe. Miután az étkezőben elköltöttem szívmelengetően finom reggelimet, még mindig maradt némi szabadidőm, így elsétáltam a harmadosztályú váróba. Soha nem leszek képes kitörölni az agyamból mindazt, amit akkor láttam. A váróterem tömve volt férfiakkal, nőkkel, gyermekekkel. Mind parasztok – nagyjából összesen hatszázan lehettek –, akiket marhacsorda módjára vezettek át egyik börtöntáborból a másikba. A jelenet annyira rémisztő volt, hogy egy röpke pillanatra azt gondoltam, még a halálmadarakat is látom eme megkínzott lelkek feje fölött. Sokan közülük szinte teljesen meztelenül feküdtek a jéghideg helyiségben. Mások láthatóan tífusztól szenvedtek. Minden egyes arcról éhség, fájdalom, vigasztalanság vagy csak ostoba, félholt, megadó szenvedés tükröződött. Miközben ott álltam, az OGPU kemény tekintetű milicistái elkezdték felállítani őket, majd marhák módjára kiterelni, lökdösve, rugdosva a tántorgókat, és azokat, akik járni is alig bírtak. Egy öregember, amint elfordulva a szemem sarkából észrevettem, soha többé nem kelt fel a földről. Tudtam jól, ezek a szerencsétlenek is tagjai annak a milliós, becsületes parasztcsaládokból álló csoportnak, amelyet Sztálin – kulákoknak nevezve el őket, bár ez a név semmi egyebet nem jelentett számukra, csak áldozatot – elhurcolt otthonaikból, elszállított, majd mind egy szálig elpusztított.
Ezzel szemben azzal is tisztában voltam, hogy éppen azokban a pillanatokban – vagyis 1934 februárjában – a fasiszta tábori ágyúk Bécsben azokat a munkásbérházakat lövik, amelyeket a szocialisták építettek fel, modellként mindenki más számára. A fasiszta géppuskák százával kaszálták le az osztrák munkásokat, akik utolsó kétségbeesett próbálkozást tettek a szocializmus megteremtéséért. A fasizmus mindenfelől áradt felénk. A reakciós erők, bárhová néztünk, egyre nagyobb teret nyertek. A Szovjetunió még mindig az emberiség egyetlen reményének tűnt. Így aztán én is a Szovjetunió – jobban mondva teljhatalmú ura, Sztálin – szolgálatában maradtam.
Két évvel később jött el a spanyol tragédia. Láttam, amint Mussolini és Hitler emberekkel és munícióval árasztja el az országot, segítve ezzel Francót, miközben Léon Blum, Franciaország szocialista miniszterelnöke képmutató módon meghirdeti a „be nem avatkozás” politikáját, ezzel aláírva a Spanyol Köztársaság halálos ítéletét. Sztálin – egyértelműen túl későn és nem is elég határozottan reagálva – azonban elindult, hogy a súlyos helyzetben levő köztársaság segítségére siessen. Úgy láttam, a két rossz közül még mindig a jobbikat szolgálom.
Ezután azonban elértem azt a bizonyos fordulópontot. Figyeltem, amint Sztálin pénzt gyűjtve megkésett segítségnyújtásához, hátba döfi a lojalista kormányt. Moszkva utcáin a tisztogatás felfoghatatlan méretűvé vált a szemem láttára, elsöpörve szinte a teljes bolsevik pártot. Láttam, amint mindenkit Spanyolországba szállítanak. Ugyanakkor azonban, mivel hírszerzőtisztként bizonyos
távolságból tudtam szemlélni a dolgokat, tisztán láttam, amint Sztálin, titkos módon, baráti jobbot nyújt Hitler felé. Szemtanúja voltam, hogy miközben körüludvarolja a náci vezért, a Vörös Hadsereg legkiválóbb tábornokait löveti agyon, Tuhacsevszkijt és más tiszteket, akik alatt és akiknek a Szovjetunió védelmében éveken keresztül szolgáltam.
Sztálin hamarosan megkörnyékezett a végső követelésével is – egy olyan követeléssel, amelyet minden tisztnek teljesítenie kellett, ha el akarta kerülni az OGPU kivégzőosztagait. Hűségemet azzal kell bizonyítanom, hogy karmai közé vetem egyik közeli elvtársamat. Nemet mondtam. Szakítottam Sztálinnal. Kényszerítettem magam, hogy egyetlen részletet se felejtsek el abból, aminek szemtanúja voltam. Kényszerítettem az agyamat, hogy megértse, mindegy van-e még remény az emberiség számára vagy sem, olyan diktátort szolgáltam, aki mindössze egyvalamiben különbözött Hitlertől: szocialista szólamokat szajkózott, marxista nevelésének maradványait – szocialista szólamokat, amelyekhez azonban mostanra képmutatás tapadt.
Szakítottam Sztálinnal, és 1937 őszén elkezdtem kimondani az igazságot vele kapcsolatban. Olyan időszak volt ez, amikor a diktátor sikeresen vezette félre a közvéleményt, Európa és Amerika államférfiait azzal, hogy Hitlert hazug módon elítélte. Habár rengeteg jóakaróm azt tanácsolta, tartsam a számat, én beszélni kezdtem. Mindazon milliók nevében beszéltem, akik eltűntek Sztálin kötelező kollektivizálása, valamint kötelező éhínségei során; mindazon milliók nevében, akik még mindig kényszermunkát végeztek vagy koncentrációs táborokban senyvedtek; százezernyi, korábban bolsevik elvtársam nevében, akiket bebörtönöztek, valamint mindannak az ezernyi és ezernyinek a nevében, akiket agyonlőttek. Sztálin árulásának legutolsó, kétségtelen bizonyítéka – vagyis a Hitlerrel megkötött paktum – kellett ahhoz, hogy a tömegek észrevegyék, milyen bolondok is voltalt, amikor tisztelték, és félrenéztek rettenetes bűntényei közben, abban reménykedve, hogy az orosz diktátor a demokrácia hadseregeinek védelmében viseli fegyverét.
Most, amikor Sztálin kimutatta valódi szándékait, ideje, hogy azok, akik mind ez idáig – rövidlátásból vagy esetleg érdekből – hallgattak, beszélni kezdjenek. Akadnak néhányan, akik már megtették ezt. Luis De Araquistain, a lojalista kormány Franciaországba delegált korábbi nagykövete segített kijózanítani a világot abból a téveszméből, amelyben Sztálin a Spanyol Köztársaság számára nyújtott „segítségével” kapcsolatban élt. Largo Caballero, volt spanyol miniszterelnök szintén megszólalt.
Vannak mások is, akiknek viszont kötelességük volna beszélni. Ezek egyike Romain Rolland. Felmérhetetlen, mekkora segítséget nyújtott ez a közismert író a totalitárius rendszernek azzal, hogy minden tekintélyét latba vetve igyekezett elleplezni a Sztálin diktatúrája alatt elkövetett szörnyűségeket. Rolland éveken keresztül levelezett Maxim Gorkijjal, az elismert orosz íróval. Gorkij, aki egy időben elvtársi viszonyban állt Sztálinnal, és még arra is képes volt, hogy a diktátort megfékezze valamelyest, kétségtelenül nagy szerepet játszott abban, hogy végül Rolland is csatlakozzon a rendszerből kiábrándultak táborához. Gorkij, tegyük hozzá, életének utolsó néhány hónapját gyakorlatilag fogolyként töltötte. Sztálin nem volt hajlandó engedélyezni számára az egészsége érdekében tett külföldi utazást. Postáját cenzúrázták, és különleges paranccsal minden egyes levelét, amely Romain Rollandtól érkezett, Szteckij – akkoriban Sztálin első titkára – visszatartotta, majd a diktátor iratszekrényébe rejtette. Rolland, akit nyugtalanított, hogy barátja képtelen válaszolni a leveleire, írt egy másik ismerősének, a Moszkvai Színház igazgatóhelyettesének, tudakolván mi lehet a baj. A legutolsó per során, melyet Moszkvában árulók ellen indítottak, a világnak azt mondták, hogy Gorkijt – aki állításuk szerint még mindig közeli kapcsolatban állt Sztálinnal – Jagoda mérgezte meg. E tárgyalás tartott még, amikor egy interjúban, amelyet az elismert íróval, Boris Souvarine-nal készítettek, és amely a La Flêche-ben jelent meg, elmagyaráztam
Rollandnak, miért nem kaphatta meg Gorkij a leveleit. Megkértem, tegyen bejelentést, mondván, Maxim Gorkijnak írott leveleit Sztálin személyes parancsára visszatartották. Ő azonban mélyen hallgatott. Most, hogy Sztálin nyíltan kezet nyújtott Hitlernek, talán mégis elmondja, amit tud.
Eduard Benešnek, Csehszlovákia egykori miniszterelnökének szintén van egy kiegyenlítetlen számlája. Amikor Tuhacsevszkijt és a Vörös Hadsereg más tábornokait 1937 júniusában kivégezték, Európát annyira megdöbbentette az ügy, és annyira makacsul hittek az áldozatok ártatlanságában, hogy Sztálin kénytelen volt valamilyen módon bebizonyítani a nyugati demokratikus kormányok számára, Kolcsak és Gyenyikin legyőzője valójában náci kémként árulta el hazáját. Sztálin parancsára az OGPU, a Vörös Hadsereg hírszerzésével együttműködve, aktát készített a vörös tábornokok állítólagos bűneiről, amelyet azután elküldtek a csehszlovák kormánynak is. Eduard Beneš egészen biztos volt abban, hogy Sztálin harcba bocsátkozna Csehszlovákia megvédéséért, így a legutolsó szóig elhitt mindent, ami az iratokban szerepelt.
Engedjük meg most Benešnek, hogy felidézze és átértékelje a mostani események fényében azon bizonyítékok valódiságát, amelyet az OGPU szakértői készítettek el, és hadd döntse el ő maga, vajon továbbra is hallgatni akar-e, vagy kész a világ elé tárni amit tud.
Fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy a legrosszabb, amit tehetünk a Hitler elleni harcban, ha bagatellizáljuk a Sztálin által elkövetett bűnöket. Mindazoknak, akiket ebben a téveszmébe ringattak, beszélniük kell végre. Ha valamit megtanított nekünk az elmúlt néhány év, az az, hogy a totalitárius barbarizmus menetelését nem lehet megfékezni azzal, ha féligazságokból és hazugságokból felépített stratégiai állások mögé vonulunk vissza. Míg senkinek sincs joga ahhoz, hogy meghatározza, miképpen lehet a civilizált Európában visszaállítani az emberi élet szentségét és értékét, úgy gondolom, mindazok, akiket sorsuk megóvott Hitler és Sztálin táboraitól, egyet fognak érteni velem ebben a küzdelemben. A gyilkosságot minden körülmények között nevezzük nevén.
I.
Sztálin körbeudvarolja Hitlert
1934. június 30-án, éjjel megkezdődött a Hitler által rendezett első nagy vérfürdő, és még véget sem ért, amikor Sztálin, a Politbürót rendkívüli gyűlésre hívta össze a Kremlbe. A nagy tisztogatással kapcsolatos első hírek még el sem értek a világ más országaiba, amikor Sztálin már eldöntötte, mi legyen a következő mozdulata a náci rezsimmel való kapcsolatok építésében.
Akkor én éppen a szolgálati helyemen, vagyis Moszkvában voltam, a Vörös Hadsereg vezérkarának hírszerzési osztályán. Pontosan tudtuk, milyen válsághelyzet állt elő Németországban. Minden bizalmas forrásunk előre jelezte nekünk a bekövetkeztét. Amint Hitler kiadta a parancsot a tisztogatás megkezdésére, a Németországból érkező folyamatos híradások valóságos áradata indult meg felénk.
Azon az éjjelen segédeimmel együtt lázasan dolgoztam, próbálván összefoglalni a rendelkezésünkre álló információkat Vorosilov hadügyi népbiztos számára. A Politbürónak ezen a bizonyos gyűlésén jelen volt a főnököm, Berzin tábornok; Maxim Litvinov, a külügyi népbiztos; Karl Radek, aki akkoriban a Kommunista Párt Központi Bizottsága hírközlési irodájának volt a vezetője; valamint A. C. Artuszov, az OGPU külügyi osztályának első embere is.
A rendkívüli gyűlést azért hívta össze Sztálin, mert meg akarta tárgyalni a jelenlevőkkel, milyen következményei lehetnek Hitler tisztogatási akciójának a szovjet külpolitikára nézve. A birtokunkban levő bizalmas információ arra engedett következtetni, hogy Hitler ellenfeleinek két szélsőséges csoportja tölt be központi szerepet az ügyben. Először is ott volt a Röhm százados által vezetett csoport, amely elégedetlen volt Hitler mérsékelt politikájával. Ők, saját megfogalmazásuk szerint, egy „második forradalomról” álmodoztak. A másik csoport tagjai a német hadsereg tisztjei voltak, Schleicher és Bredow tábornokok vezetésével. Ez a klikk a monarchia visszaállítását szerette volna elérni. Azért szövetkeztek Röhmékkel, mert csak így mozdíthatták ki Hitlert az államfői székből, de alapjában véve mindkét csoport úgy gondolta, végül mindenképpen ők kerülnek ki győztesen. A Németországból érkező különleges híradások ennek ellenére mind azt tükrözték, a városias területeken levő laktanyák hűek maradtak a Führerhez, és a hadsereg tisztjeinek nagy része sem fordított hátat a kormánynak.
Nyugat-Európában és Amerikában a tisztogatást leggyakrabban úgy tekintették, mint a nácik hatalmának gyengülésére utaló első jelet. Még szovjet körökben is akadtak olyanok, akik szerették volna hinni, ez az esemény Hitler uralmának a végét vetíti előre. Sztálinnak azonban nem voltak ilyen illúziói. A következőképpen foglalta hát össze a Politbüró által megtárgyaltakat:
– A németországi események távolról sem utalnak arra, hogy a náci rezsim belátható időn belül összeomlik. Ezzel szemben inkább a rendszer megszilárdulását jelzik, és Hitler személyes hatalmának megerősödését.
Berzin tábornok Sztálin eme nyilatkozatával tért vissza a Kremlben tartott találkozóról.
Annyira izgatott voltam, vajon mit határozott a Politbüró, hogy egész éjjel fent maradtam, várva Berzin visszatértét. Szigorú szabályaink szerint soha senki – még a hadügyi népbiztos – sem vihette haza a bizalmas állami dokumentumokat, így biztosra vehettem, hogy Berzin mindenképpen visszatér az osztályra.
A náci Németországgal kapcsolatos szovjet politika ezután Sztálin nyilatkozatának megfelelően alakult. A Politbüró elhatározta, mindenáron ráveszi Hitlert egy, a szovjet kormánnyal való egyezmény aláírására. Sztálin mindig is hitt abban, hogy az erős ellenféllel gyorsan meg kell egyezni. Június 30-ónak éjszakája pedig mindennél ékesebb bizonyítékául szolgált Hitler hatalmának. Meg kell
jegyeznem persze, hogy ez a fajta hozzáállás egyáltalán nem jelentett újdonságot Sztálin elképzeléseiben, Németországgal kapcsolatos politikájában semmiféle forradalmi fordulat nem történt. Egyszerűen elhatározta, megkétszerezi erőfeszítéseit, hogy Hitler kedvére tehessen. Abban a hat évben, amióta a náci rezsim hatalmon volt, a szovjet politika minden lépése ez irányba mutatott. Sztálin ugyanis felismerte Hitlerben a valódi diktátort.
Az elképzelés, hogy Hitler és Sztálin esküdt ellenségek lettek volna, és amely egészen a nemrég aláírt orosz-német paktum bejelentéséig szilárdan tartotta magát, nem volt egyéb puszta mítosznál. Elferdített látomás, semmi más, amelyet a ravasz álcázás és a propaganda porhintése hitetett el az emberekkel. Kapcsolatukat leginkább az állhatatos kérőével lehetne jellemezni, akit nem tántorítanak el a sorozatos visszautasítások sem. A kérő ebben a színdarabban Sztálin volt. Hitlerből csak ellenségesség áradt. Sztálinból viszont félelem.
Ha bármilyen németpárti politikusról beszélhetünk, aki a Kremlben szolgált, az csakis Sztálin lehetett. Lenin halála óta szerette volna elmélyíteni a Németországgal való együttműködést, és ettől az alapvető céljától akkor sem tért el, amikor Hitler került hatalomra. Éppen ellenkezőleg, a náci rezsim diadala arra késztette, hogy fáradságot nem kímélve keresse a Berlinnel létesíthető kötelékeket. Ebben a ténykedésében pedig a Távol-Keletről érkező japán fenyegetés csak tovább tüzelte. Mélységesen megvetette a „gyengélkedő” demokratikus hatalmakat, ám ugyanilyen mélységes tiszteletet táplált a „hatalmas” totalitárius államokkal szemben, és mindvégig ugyanazt az alapelvét követte makacsul, miszerint az embernek meg kell egyeznie a nálánál erősebb hatalmakkal.
Sztálin nemzetközi politikája az utóbbi néhány évben semmi másból nem állt, mint olyan manőverekből, amelyek végrehajtásától azt remélte, egy Hitlerrel kötendő alku esetén előnyös helyzetbe hozhatják őt. Amikor csatlakozott a Népszövetséghez, amikor előterjesztette a közös biztonsági rendszert, amikor baráti jobbot nyújtott Franciaország felé, Lengyelországgal kokettált, Nagy-Britanniát udvarolta körül, beavatkozott Spanyolországban, minden egyes mozdulatát úgy számította ki, hogy fél szemmel állandóan azt figyelte, vajon mi lesz erre Berlin válasza. Remélte, képes lesz olyan pozícióba kerülni ezek által, hogy Hitler előnyösnek találja a vele való megegyezést.
Sztálin politikája akkor érte el egyik csúcspontját, amikor 1936-ban megszületett a titkos német japán egyezmény, amely az antikomintern paktum álcája mögött köttetett meg. Eme titkos megegyezés, amely leginkább az én, valamint beosztottjaim fáradozásai nyomán kerülhetett Sztálin kezébe, arra késztette, hogy kétségbeesett próbálkozást tegyen egy Hitlerrel kötendő alku kiharcolására. És valóban, egy ehhez hasonló megegyezés már 1937-ben is függőben volt kettejük között. A nemrégiben, 1939 augusztusában aláírt egyezmény megszületését azonban akkoriban senki sem láthatta előre.
Még két évnek kellett eltelnie, hogy Sztálin a világ elé tárja, valójában milyen baráti kapcsolatokat ápol Németországgal. 1939. március 10-én, miután Hitler annektálta Ausztriát, és elfoglalta a Szudéta-vidéket, Sztálin végre bejelentést tett, amelyben értékelte ezeket az egész világot megrázó náci hódításokat. A világ pedig döbbenten hallgatta, milyen baráti felhanggal emlegeti a szovjet diktátor Hitlert. Még akkor sem sikerült magukhoz térniük, amikor három nappal később Hitler csapatai bemasíroztak Csehszlovákiába.
Ha megfigyeljük, milyen szakaszokon ment keresztül Sztálin politikája, mely Hitler lekenyerezésére irányult – ehhez felhasználva mind a nyilvános, mind a titkos dokumentumokat –, arra a következtetésre juthatunk, hogy minél erőszakosabbak lettek Hitler lépései, Sztálin annál udvariasabbá vált vele szemben. És minél buzgóbban udvarolt neki Sztálin, Hitler agressziói annál merészebbekké váltak.
együttműködés a körülmények szülte megegyezés volt. A Moszkva-Berlin köteléket több mint tíz évvel Hitler előtt, az 1922-ben aláírt rapallói egyezmény szentesíti. Akkoriban mind a Szovjetuniót, mind Németországot kirekesztettként tartották számon; mindketten elveszítették a szövetségesek kegyeit; mindketten szembehelyezkedtek a versailles-i rendszerrel. Hagyományosan jó üzleti kapcsolatban álltak egymással, és közös érdekük is a megegyezést diktálta.
Manapság már közismert tény, hogy abban a bizonyos tíz évben titkos megállapodást kötött a
Reichswehr – vagyis a német hadsereg –, valamint a Vörös Hadsereg. Szovjet-Oroszország
engedélyezte a Német Köztársaságnak, hogy a versailles-i egyezményt figyelmen kívül hagyva tüzérségi és harckocsizó tisztek számára kiképzést tarthasson, ezenkívül légi és vegyi hadviselési technikáit fejleszthesse, méghozzá szovjet földön. A Vörös Hadsereg számára ez azért volt előnyös, mert a németek megoszthatták velünk a hadviseléssel kapcsolatos szakértelmüket, mivel a két hadsereg kölcsönösen biztosította a másik számára a birtokukban levő információhoz való hozzáférést. Azzal szintén mindenki tisztában volt, hogy Németország, valamint Szovjet-Oroszország között ebben az évtizedben igen intenzív kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki. A németek hatalmas tőkét fektettek be a Szovjetunióban, és számos koncessziós társaságot működtettek. A szovjet kormány gépeket és mérnökszemélyzetet hozatott Németországból.
Ez volt hát a helyzet, amikor Hitler vészjósló figurája feltűnt. Nagyjából hét vagy nyolc hónappal hatalomra kerülése előtt, 1932 nyarának elején, Danzigban találkoztam a német vezérkar egyik magas rangú tisztjével, aki elkötelezett monarchista volt, és hívó szavamra, amilyen gyorsan csak tudott, elsietett a megbeszélt helyszínre. Ez a régi rendszer szerint gondolkodó katona úgy képzelte, hogy a Német Birodalom egykori fényének a helyreállítását Oroszország segítségével érheti el.
Megkérdeztem ettől a tiszttől, vajon milyen politikát folytatna Németország, ha esetleg Hitlert választanák meg kormányfővé. Megtárgyaltuk Hitler nézeteit, amelyelvet Mein Kampf című könyvében fogalmazott meg. A német tiszt elmondta nekem, hogyan látja a közeli jövő eseményeit, majd ezzel zárta a beszámolóját:
– Hagyjuk, hadd végezze el Hitler a piszkos munkát. Azután mi, a hadsereg, rövid úton leszámolunk majd vele.
Megkértem a tisztet, volna-e olyan szíves, hogy írásban adja az elemzését, mert akkor azt elküldhetném Moszkvába. Boldogan beleegyezett. Jelentése valóságos felzúdulást keltett a Kremlben. Akkoriban ugyanis az volt az ottani körökben elterjedt nézet, hogy az Oroszország és Németország között fennálló katonai és gazdasági kapcsolatok olyan mélyen gyökereznek, hogy azt még Hitler sem merészelné figyelmen kívül hagyni. Moszkva úgy gondolta, Hitler bolsevikellenes kirohanásai pusztán politikai manőverek, amelyek segítségével hatalomra jutásának útját kívánja egyengetni. Ezek mindegyikének megvolt a maga szerepe, ennek ellenére nem dolgozhatott a két ország jól felfogott érdekei ellen, amely összetartásra kényszerítette őket.
Sztálin, személy szerint nagyon megnyugodott, amikor a német tiszt jelentését elolvasta. Habár tökéletesen tisztában volt a náci doktrína létével, mely szerint „teljes erőbevetéssel keleti irányba kell nyomulnunk”, bízott a Reichswehr valamint a Vörös Hadsereg közötti hagyományosan szoros együttműködésben, mindemellett pedig őszintén tisztelte a von Seeckt tábornok által vezetett német hadsereget. A német vezérkari tiszt által írásba adott tények megegyeztek saját nézeteivel. Sztálin elsősorban úgy tekintett a náci mozgalomra, mint a versailles-i békekötésre való reakcióra. Úgy tetszett számára, hogy Hitler vezetése alatt Németország nem tesz majd egyebet, mint hogy leveti magáról a győztes szövetséges hatalmak által rákényszerített bilincseket, amelyeket a szovjet kormány az elsők között ítélt el hivatalosan. Valóban, a kezdetek kezdetén Moszkvát és Berlint éppen az kötötte össze, hogy mindketten határozottan ellenezték a győztesek mohóságát.
Ezekből a megfontolásokból kiindulva, Sztálin, Hitler hatalomra kerülése után a legkisebb fáradságot sem tette a Berlin-Moszkva kötelék eltitkolására. Éppen ellenkezőleg. Minden erejével azon munkálkodott, hogy ez a kötelék fennmaradhasson. Hitler volt az, aki első három évében fokozatosan leépítette a Vörös és a német hadseregek közötti bizalmas kapcsolatokat. Ez azonban nem tántoríthatta el Sztálint. Csak annyi eredménnyel járt, hogy még nagyobb erőbedobással próbálta megszerezni Hitler barátságát.
1933. december 28-án, tizenegy hónappal Hitler hatalomra kerülése után, Molotov, a minisztertanács elnöke, a Szovjetek Kongresszusa előtt tartott beszédében megerősítette Sztálin ragaszkodását a Németországgal kapcsolatos politikához:
– Németország mindig is különleges szerepet töltött be nemzetközi kapcsolatainkban... A Szovjetuniónak éppen ezért nem áll érdekében, hogy az eddigi Németországgal kapcsolatos politikáját megváltoztassa.
Másnap, még mindig ugyanezen a kongresszusi ülésen, Litvinov, a külügyi népbiztos még Molotovnál is továbbment, amikor arra kérte az egybegyűlteket, értsék meg Hitler szándékait. Litvinov úgy magyarázta a Mein Kampfban leírt politikai tervet, mint a korábban, német területnek számító országok visszafoglalását. Beszélt a nácik határozott tervéről, miszerint: „Tűzzel-vassal kell egyengetnünk a keleti terjeszkedés felé vezető utat, anélkül hogy megállnánk a Szovjetunió határainál, és rabszolgaságba kell hajtanunk ennek az uniónak a polgárait.” Majd a következőképpen folytatta:
– Tíz éve szoros kötelékek állnak fenn Németország és hazánk között mind politikai, mind gazdasági értelemben. Mi voltunk az egyetlen nagy ország, amelynek semmi köze nem volt a versailles-i egyezményhez és annak következményeihez. Mi lemondtunk mindazokról a jogokról és előnyökről, amelyeket ez az egyezmény biztosított volna számunkra. Németország legelső helyen áll azóta is, ha külkereskedelmünkről esik szó. Mind Németországnak, mind hazánknak hihetetlenül hatalmas előnye származott a politikai és gazdasági kapcsolatokból, amelyeket országaink között sikerült kiépítenünk. (Kalinyin, a végrehajtó bizottság elnöke ekkor hangosan felkiáltott: „De különösen Németországnak!”) Ezen kapcsolatokból önbizalmat merítve, Németország ma már sokkal bátrabban szólhat azokhoz, akik tegnap legyőzték.
Ez a kis beszéd, amelyet csak még hangsúlyosabbá tett Kalinyin bekiabálása, egyértelműen azzal a céllal készült, hogy Hitlert emlékeztesse, milyen segítséget nyújtott országának Szovjet-Oroszország a versailles-i győztesekkel szembeni küzdelemben. Litvinov a következő hivatalos bejelentést tette:
– Németországgal, ugyanúgy, mint minden más állammal, a lehető legszívélyesebb kapcsolatok fenntartására törekszünk. Sem a Szovjetuniónak, sem Németországnak nem származik semmiféle kivételes előnye a baráti viszonyból. Nekünk, személy szerint semmilyen terjeszkedésre irányuló szándékunk nincsen, se nyugatra, se keletre, se bármelyik egyéb égtáj irányába. Szeretnénk, ha ugyanezt Németország is kijelentené.
Hitler azonban ezt nem tette meg. Ez még mindig nem tántorította el Sztálint. Csak arra ösztökélte, hogy a korábbinál is makacsabbul udvarolja körül a náci rezsimet.
1934. január 26-án Sztálin személyesen üdvözölte a kommunista párt tizenhetedik kongresszusát, és eme beszéde során továbbra is Hitler megnyerésére törekedett. A német diktátor ekkor pontosan egy éve volt hatalmon. Mindaddig Moszkva minden egyes politikai közeledési kísérletét visszautasította, habár abba beleegyezett, hogy előnyös hitelfeltételekkel kereskedelmi egyezményt kössenek Szovjet-Oroszországgal. Sztálin ezt a politikai jó szándék jeleként értelmezte. Utalt azonban azokra a náci elemekre, amelyek leginkább azt szerették volna, ha Németország visszatér „ahhoz a politikához, amelyet a korábbi német császár is folytatott, aki egy ideig Ukrajna ura is volt, aki megindult Leningrád ellen is, és a balti államokat támaszpontként használta ehhez a meneteléshez”. A német
politikában azonban azóta olyan változások történtek, melyek szerinte nem is annyira a nemzetiszocializmusnak, mint Versailles megtorlásának szándékában gyökereznek. Tagadta, hogy Szovjet-Oroszország változtatott volna korábbi, Berlinnel szemben alkalmazott politikáján „a németországi fasiszta rezsim egyre nagyobb térnyerése miatt”, majd Hitlernek a következő szavakkal nyújtott békejobbot:
– Természetesen messze nem vagyunk elragadtatva a Németországban hatalmon levő fasiszta rezsimtől. A fasizmus azonban most nem az elsőrendű probléma ebben a kérdésben, ha másért nem, hát azért, mert a fasizmus például nem akadályozta meg a Szovjetuniót abban, hogy Olaszországgal igen jó kapcsolatokat építsen ki.
Sztálin kinyújtott kezét azonban egyszerűen figyelmen kívül hagyták a berlini döntéshozók. Hitlernek egészen más elképzelései voltak ez ügyben. Az orosz diktátor kedvét mindazonáltal még ez sem vette el. Csak megerősítette elhatározásában, hogy akkortól kezdve egészen más módszerekkel próbálja majd elérni célját. Mivel a szovjetellenes mozgalom hirdetését Hitler részéről puszta politikai manővernek minősítette, úgy döntött, ő is megteszi a szükséges ellenlépéseket. Éppen ezért a szovjet kormánynak olyan szerepkörben kellett feltűnnie a világ előtt, mint a versailles-i rendszer legfőbb védelmezője, amely csatlakozik a Népszövetséghez, és amely még a németellenes blokkhoz is húz. Az a fenyegetés, amelyet egy ilyen irányú politikaváltás jelent – Sztálin legalábbis azt remélte –, észre téríti majd Hitlert.
Az orosz diktátor egy egészen kivételes újságírót választott ki eme szemléletmódbeli szaltó előkészítésére. Nem szabad elfelejtenünk, a Szovjetunióban élők egy teljes generációja nőtt fel abban a hitben, hogy a versailles-i rendszer a leggonoszabb, amit a világon valaha is kitaláltak, és összeállítói nem mások, mint közönséges kalózok. Nem volt hát könnyű feladat a szovjet kormányt most a versailles-i békekötés legfőbb védelmezőjeként beállítani. Az egész Szovjetunióban csak egyetlen olyan ember akadt, aki úgy hajthatta végre ezt a mutatványt, hogy az mind a belföldi, mind a külföldi közvélemény számára egyformán elfogadhatónak tűnjön. Ez a bizonyos személy Karl Radek volt, aki később,1937 januárjában tartott nagy tárgyaláson oly tragikus szerepet játszott. Sztálin azért választotta ki Radeket, hogy az előkészítse Oroszország, valamint a világ közvéleményét eme taktikai pálfordulásra.
Azokban a napokban – vagyis 1934 kora tavaszán – rengetegszer találkoztam Radekkel, a Kommunista Párt Központi Bizottságának székházában. A moszkvai belső körökben már mindenki arról pletykált, hogy Radeknek olyan cikksorozatot kell előkészítenie, amely elsimítja az akadályokat a Kreml politikájának közelgő megváltoztatása előtt.
A cikkek a tervek szerint mind a Pravdában, mind pedig az Izvesztyijában, vagyis a legfőbb kommunista és szovjet orgánumokban is meg kellett hogy jelenjenek. Ezenkívül minden bizonnyal a világ minden részén leközlik őket, az európai országok kancellárjai pedig figyelmesen tanulmányozzák majd mindegyiket. Radek feladata úgy szólt, hogy tisztázza a versailles-i békekötés körüli félreértéseket, előre jelezze a Párizzsal való baráti viszony beköszöntét, meggyőzze a külföldön élő szovjet szimpatizánsokat, hogy ez a szemléletváltás nem ellenkezik a kommunizmussal, és ezzel egy időben szabadon hagyja annak lehetőségét, hogy Németországgal megegyezést köthessen a Szovjetunió.
Mivel akkoriban nagyon gyakran telefonáltam Radek irodájába, tisztában voltam vele, hogy nap mint nap személyesen beszéli meg Sztálinnal a további teendőket. Megesett, hogy naponta több alkalommal is átviharzott Sztálin irodájába. Sztálin alaposan átnézett minden egyes szót, amit papírra vetett. A cikkek a szó minden értelmében Radek és Sztálin közös munkái voltak.
sikerüljön tető alá hoznia a Hitlerrel aláírandó megegyezést. Áprilisban azzal a javaslattal fordult Németország felé, hogy ketten, együttesen garantálják a balti államok függetlenségét és sérthetetlenségét. Berlin kerek perec visszautasította a javaslatot.
A Radek-cikket világszerte úgy emlegették, mint a szovjet nyitás beharangozóját Franciaország, valamint a kisantant felé, ezzel együtt pedig a Németországtól való elfordulás első jelét. „A német fasizmus és a japán imperializmus – írta Radek – a világ újrafelosztásáért küzd – ez a küzdelem pedig a Szovjetunió, Franciaország, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, a balti államok ellen; Kínával, valamint az Amerikai Egyesült Államokkal szemben irányul. A brit imperializmus ezzel szemben kizárólag a Szovjetunió ellen akarja felhasználni ezt a törekvést.”
Ekkoriban nagyon sokat beszélgettem Radekkal. Tudta, hogy tisztában vagyok vele, milyen feladatot bíztak rá. Tettem is néhány megjegyzést az „új politikával” kapcsolatban, és elmeséltem neki, hogy a kevéssé informált körökben milyen benyomást keltett a munkája.
Radek azonnal kiöntötte a lelkét: „Csak a bolondok gondolhatják azt, hogy valóban szakíthatunk Németországgal. Amit én itt papírra vetettem, az egy dolog – a valóság azonban egészen más. Soha senki nem adhatja meg nekünk mindazt, amit eddig a németektől kaptunk. Számunkra éppen ezért lehetetlen, hogy megszakítsuk a kapcsolatokat Németországgal.”
Radek tovább folytatta a beszédet, olyasmiket hangoztatva, amelyekkel én magam is tökéletesen tisztában voltam. Megemlítette a német hadsereggel való kapcsolatunkat, amely még Hitler uralma alatt is fennmaradt, a német nagytőkéhez való viszonyunkat – hiszen Hitlert magát nem az iparosok irányították? Még szép, hogy Hitlernek esze ágában sem lesz feloszlatni a vezérkart, amely éppen az Oroszországgal való kapcsolatok egyik legfőbb támogatója! Még szép, hogy Hitler nem fogja magára haragítani a német üzleti köröket, akik oly hatalmas összegeket áramoltattak az országba! Ez a két erő volt hát a szovjet-német kapcsolatok letéteményese.
Egyszerűen idiótának nevezett mindenkit, aki úgy tartotta; hogy azonnal meg kellene szakítanunk a kapcsolatokat Németországgal csak azért, mert a nácik üldözik a kommunistákat és a szocialistákat. Igaz, a Német Kommunista Pártot szétzúzták, vezetőjét, Thaelmannt bebörtönözték. Többezernyi tagját koncentrációs táborokba küldték. Ez azonban csak az érem egyik oldala volt. Ha az ember Szovjet-Oroszország alapvető érdekeit veszi figyelembe, akkor egészen más fényben tűnnek fel a dolgok. Ezek az érdekek pedig nem diktáltak egyebet, mint folytatni az együttműködés politikáját a német Reichhel.
Na és a cikkek, amiket írt? Azoknak mi közüle volt a valósághoz? Az egész csak a nagypolitika szolgálatában állt. Szükséges manőverek voltak. Sztálinnak eszében sem volt szakítani Németországgal. Inkább épp ellenkezőleg, csak szorosabbra akarta vonni Berlin és Moszkva kapcsolatait.
Nekem és a többieknek, akik bejáratosak voltak a Kreml belső köreibe, mindez teljesen egyértelműnek tűnt. 1934 tavaszán egyetlenegy sem akadt közöttünk, aki lehetségesnek tartotta volna, hogy hazánk hátat fordíthat Németországnak. Úgy tekintettünk Radek cikkeire, mint amelyek Sztálin taktikájának szerves részét képezik.
Litvinov útra kelt, ellátogatott az európai fővárosokba, látszólag azért, hogy az úgynevezett keleti locarnói paktumot népszerűsítse, amely arra irányult, hogy a kelet-európai országok kölcsönös megegyezés alapján rögzítsék a létező határvonalakat. Ellátogatott Genfbe is. Utazásai miatt az egész világ a közelgő francia-orosz rapprochement-ről kezdett sugdolózni, amely megkoronázása lett volna a Radek cikkei által megkezdett folyamatnak. Ugyanakkor a Politbüróban Sztálin továbbra is makacsul kitartott amellett, hogy: „Ennek ellenére a németek oldalán kell továbbhaladnunk.”
1934. június 13-án Litvinov megérkezett Berlinbe, ahol megbeszélést tartott Konstantin von Neurath báróval, aki akkoriban Hitler külügyminisztere volt. Litvinov Németország számára is
felajánlotta, hogy csatlakozzon a hamarosan megkötendő kelet-európai egyezményhez. Von Neurath határozottan visszautasította a meghívást, és nyersen kijelentette, hogy egy ehhez hasonló egyezmény megkötése csak a versailles-i rendszer állandósítását szolgálná. Mikor Litvinov bizalmasan közölte, hogy Moszkva kész volna azzal is megerősíteni a megegyezést, hogy katonai szövetségeket köt más országokkal, von Neurath azt válaszolta, Németország kész vállalni a kockázatot, hogy esetleg bekerítik.
Másnap, június 14-én, Hitler Velencében találkozott Mussolinivel, és együtt ebédeltek.
Sztálint még ez a legutóbbi visszautasítás sem tántoríthatta el. A szovjet kereskedelmi megbízottakon keresztül már régóta próbálta meggyőzni a vezető német köröket, hogy komolyan szövetségre akar lépni Hitlerrel. Szintén közölte velük, Moszkva messzemenőkig kész lenne koncessziót biztosítani a német vállalatok számára.
Mindeközben Sztálin megpróbálta rávenni Lengyelországot, hogy folytasson olyan politikát, mely Németországgal való szembehelyezkedését fejezné ki. Akkoriban senki sem tudta teljes bizonyossággal megmondani, merre fog húzni Lengyelország, éppen ezért a Politbürót rendkívüli ülésre hívták össze a probléma megtárgyalása érdekében. Litvinov, Radek, valamint a hadügyi népbiztosság képviselői azon az állásponton voltak, hogy a lengyeleket meg lehetne győzni, tartsanak Szovjet-Oroszországgal. Ezzel csak egyvalaki nem értett egyet, mégpedig Artuszov, az OGPU külügyi osztályának a vezetője. Úgy gondolta, hogy egy lengyel-szovjet megegyezés nem lehet egyéb puszta képzelgésnél. Artuszovot, aki így, meggondolatlan módon a Politbüró tagságának nagy részével szembehelyezkedett, maga Sztálin hallgattatta el:
– Ön félreinformálja a Politbürót – mondta neki.
A diktátor eme megjegyzésének híre hamar eljutott a belső körökhöz. A „vakmerő” Artuszovot sokan máris halottnak tekintették. A később bekövetkező események azonban fényesen bebizonyították az igazát. Lengyelország végül a németek felé kezdett húzni, ez pedig egy időre megmentette Artuszov életét.
Az eredetileg svájci származású férfi még a cári Oroszország idején jött ide, és franciatanárként dolgozott. Már a világháború kitörése előtt csatlakozott a forradalmi mozgalomhoz, majd 1917-ben belépett a bolsevik pártba is. Kis termetű, ősz hajú, kecskeszakállas férfi volt, aki imádta a zenét, orosz nőt vett feleségül, és Moszkvában élt a családjával együtt. 1937-ben, a nagy tisztogatások idején letartóztatták, majd hamarosan ki is végezték.
A Lengyelországgal kapcsolatos fiaskó tovább erősítette Sztálin mániáját, miszerint mindenképpen megegyezésre kell jutnia Hitlerrel. Minden lehetséges módon próbálta bebizonyítani Berlin számára, hogy készen áll a baráti egyezmény megkötésére. Hitler, június 30-án tartott véres megtorló hadjárata eredményeként, hatalmasat nőtt Sztálin szemében. A német vezér ekkor bizonyította be először a Kreml urának, hogy tisztában van vele, miképpen bánjon a hatalmával, valamint hogy nemcsak a nevében, de szándékaiban is valódi diktátor. Ha Sztálin korábban kételkedett volna Hitler képességeiben arra nézve, képes vasmarokkal uralkodni, össze tudja zúzni az ellenfeleit, keresztül tudja vinni az akaratát akkor is, ha mind politikai, mind katonai téren befolyásos erők állnak vele szemben, ezek a kétségek ezzel végleg a múlt ködébe vesztek. Ettől a ponttól kezdve Sztálin úgy tekintett Hitlerre, mint egy ország uralkodójára, olyasvalakire, aki jó eséllyel szállhat szembe az egész világgal. Mindenekfölött ez volt hát az oka annak, hogy június 30-a éjjelén Sztálin elhatározta, mindenáron szövetségre lép a náci rezsimmel.
Két héttel később, az Izvesztyija című szovjet lapnak írott cikkében megpróbált Berlinre ráijeszteni azzal, hogy felvetette a Moszkva és a versailles-i erők között kötendő katonai szövetség rémképét. Végül azonban a következő, ellentmondásos megjegyzéssel zárta írását:
„Nincsen semmi akadálya annak, hogy a fasiszta Németország és Szovjet-Oroszország ugyanolyan kiváló kapcsolatot létesíthessen, mint amilyen a Szovjetunió és a fasiszta Olaszország között is fennáll.”
Hitler figyelmeztetésének – melyet von Neurathon keresztül juttatott el hozzánk, vagyis hogy Németország kész vállalni körülzárásának veszélyét – hatására Sztálin is lépéseket tett a maga részéről, nehogy a Szovjetunió kerüljön hasonló helyzetbe. Ekkoriban a Vörös Hadsereg és a német hadsereg közötti kapcsolat élt, a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok pedig szintén virágoztak. Sztálin éppen ezért úgy tekintette Hitler Moszkvával szembeni politikáját, mint olyan manővert, amellyel a német diktátor diplomáciailag minél előnyösebb helyzetbe próbál kerülni. Nehogy Hitler hátba támadhassa, úgy határozott, maga is hasonló manőverekbe kezd.
Litvinovot azonnal visszaküldte Genfbe. Ott, 1934 novemberének vége felé, a népbiztos Pierre Lavallal felvázolt egy Franciaország és Oroszország által megkötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, amelyet szándékosan fogalmaztak meg oly módon, hogy más országok csatlakozásának lehetőségét is nyitva hagyják. A jegyzőkönyvet december 5-én, Genfben írták alá.
Négy nappal később, Litvinov a következő bejelentést tette:
– A Szovjetunió a jövőben is mindig arra fog törekedni, hogy Németországgal minél jobb kapcsolatokat tarthasson fenn. Franciaország, ebben egészen biztos vagyok, ugyanilyen szándékkal közeledik Németország felé. A három ország, valamint a többi aláíró nemzet kapcsolatát a kelet-európai paktum elfogadása tovább mélyítené.
Hitler erre a lépésre végre válaszolt. A szovjet kormány számára óriási hiteleket utaltak ki, amely hihetetlenül felbátorította Sztálint. Elvégre meg volt győződve arról, hogy Németország pénzügyi érdekei még Hitler kezeit is megkötik.
1935 tavaszán, amikor Moszkvába látogatott Anthony Eden, Pierre Laval, valamint Eduard Beneš, Sztálin, saját bevallása szerint, addigi legnagyobb diadalát aratta. A Reichsbank ugyanis 200.000.000 aranymárka értékű, hosszú lejáratú hitelt utalt ki a szovjet kormány számára. 1935. augusztus 2-a éjjelén Artuszovval, valamint legmagasabb rangú tisztjeivel voltam együtt, az OGPU külügyi osztályának hivatalában, a Lubjanka épületében. Ez volt az előestéje Levanyevszkij híres repülőútjának, amikor is a pilóta az Északi-sark felett áthaladva próbált meg eljutni Moszkvából San Franciscóba. Mindannyian arra vártunk, hogy az autó, amely Levanyevszkij indulásának helyszínére vitt minket, megérkezzen. Miközben várakoztunk, és a széfben levő iratok között lapozgattunk, felmerült a náci rezsimmel való kapcsolatunk kérdése. Artuszov mutatott nekem egy szigorúan bizalmas jelentést, amelyet nem sokkal korábban küldött neki az egyik magas rangú, Berlinben szolgáló ügynökünk. A jelentés éppen azokra a problémákra próbált válaszolni, amelyek Sztálint is annyira nyugtalanították: melyek azok az erők Németországban, amelyek támogatnák a Szovjetunióval történő szövetséget, és ezek mennyire befolyásosak?
Az ügynökünk, miután különösen érdekes összefoglalót nyújtott Németország belgazdasági és politikai viszonyairól, melyek azok az elemek, amelyek részéről elégedetlenkedés várható, valamint Németország kapcsolatáról Franciaországgal és egyéb nagyhatalmakkal, végül pedig milyen körök befolyásolják Hitler döntéseit, azt a következtetést vonta le, hogy:
„Minden kísérlet szovjet részről, amely Hitler megengesztelésére, valamint bizalmának kivívására történik, teljes mértékig elvetélt. A Moszkvával szembeni megértés kivívásának legnagyobb akadálya éppen maga, Hitler.”
A jelentés mindannyiunkat megdöbbentett. Acélkemény logikával készült következtetései megkérdőjelezhetetlenek voltak. Már csak arra voltunk kíváncsiak, vajon a „nagyfőnök” mit szólhatott hozzá, amikor elolvasta. Artuszov erre megjegyezte, hogy Sztálin optimizmusa, melyet Németország
reakciójával kapcsolatban táplált, megingathatatlan maradt.
– Tudod, mit mondott a főnök a Politbüró legutóbbi ülésén? – kérdezte Artuszov kezével integetve, majd szó szerint idézte Sztálint: – „Hiszen hogyan kezdhetne Hitler háborút velünk, amikor ilyen hatalmas összegű hiteleket nyújtott nekünk? Egyszerűen sehogy. Németországban túlságosan nagy az üzleti körök hatalma, és még mindig ők tartják kezükben a pórázt.”
1935 szeptemberében elindultam Nyugat-Európába, hogy elfoglalhassam az új beosztásomat mint a katonai hírszerzés ottani főnöke. Egy hónap sem telt bele, már repültem is vissza Moszkvába. Azt, hogy ilyen sietve voltam kénytelen visszatérni, néhány igen furcsa esemény okozta. Mikor átvettem a hírszerző hálózatunk irányítását, felfedeztem, hogy az egyik ügynökünk véletlenül rábukkant egy bizonyos titkos tárgyalás jegyzőkönyveire, amely a Berlinbe kinevezett japán katonai attasé, Hirosi Osima altábornagy és Joachim von Ribbentrop báró között folyt, aki akkoriban Hitler nem hivatalos minisztereként, a különleges külügyi kapcsolattartással foglalkozott.
Azonnal láttam, milyen kiemelkedő fontosságúak lehetnek ezek a szovjet kormányra nézve, így fokozott figyelmet fordítottam rájuk. Tudtam, hogy semmiképpen sem rutinfeladat elé fogok nézni, és végrehajtásához a rendelkezésemre álló legbátrabb, legkiválóbb emberekre lesz szükségem. Hollandiába már úgy érkeztem vissza, hogy a kezemben volt minden szükséges felhatalmazás, ami ahhoz kellhetett, hogy mindent kiderítsek az Osima-Ribbentrop tárgyalásokkal kapcsolatban.
A tárgyalások a szokásos diplomáciai csatornák megkerülésével folytak. A Berlinbe akkreditált japán nagykövet, valamint a német külügyminisztérium semmilyen módon nem volt érintve ez ügyben. Von Ribbentrop, Hitler különleges megbízottja, valamint a japán altábornagy, személyesen kezelte az egész folyamatot. 1935 vége felé a birtokomban levő bizonyítékok alapján kétségem sem férhetett hozzá, hogy a felek a tárgyalások során határozottan elértek valamilyen célt. Ez a cél, mint azt természetesen mi is nagyon jól tudtuk, a Szovjetunió sarokba szorítása volt.
Azzal szintén tisztában voltunk, hogy Japán már évek óta próbálja megszerezni a németek különleges, légelhárító fegyvereinek terveit. A tokiói militaristák, mint azt többször bebizonyították, bármire képesek volnának, csak hogy megkaphassák Berlintől a hadviselés legmodernebb eszközeinek gyártási módszereit. A német japán tárgyalások megkezdéséhez ennél jobb alapra nem is volt szükség.
Sztálin folyamatosan szemmel tartotta az egész ügyet. Végül Moszkva úgy határozott, hogy az egyezmény aláírását a nyilvánosság bevonásával próbálja majd megtorpedózni. 1936 januárjában a nyugat-európai lapokban sorra jelentek meg a cikkek, melyek valami fajta titkos, Németország és Japán által aláírt paktumról szóltak. Január 10-én Molotov, a minisztertanács elnöke személyesen is bejelentette a híreket. Két nappal később már mind Berlin, mint Tokió tagadta, hogy a pletykáknak bármiféle alapja is volna.
A nyilvánosság bevonásával csak egyvalamit sikerült elérnünk, mégpedig azt, hogy a tárgyalások az előzőeknél is nagyobb titokban folytatódtak, Németország és Japán pedig kénytelen volt valamiféle módon álcázni az egyezmény megkötésének valódi célját.
1936 során a világ minden fővárosa a német japán megegyezéssel kapcsolatos nyilvános és bizalmas hírektől zsongott. Diplomáciai körökben mindenki izgatottan találgatott. Moszkva egyre nagyobb nyomást gyakorolt rám, hogy szerezzek olyan dokumentumokat, amelyek bizonyítják a tárgyalások folytatását. A Németországban szolgáló embereim az életüket kockáztatták, hiszen szinte emberfeletti nehézségekkel kellett szembenézniük. Tudták azonban, hogy nincs az a magas ár vagy nagy kockázat, amely visszatarthatja őket.
Tisztában voltunk vele, hogy a náci titkosszolgálat elfogta és megőrizte azokat az üzeneteket, amelyek kódolt formában tartalmazták az Osima altábornagy és Tokió közötti kommunikációt. 1936
