Miert Buknak El Nemzetek

(1)

(2)

Miért buknak el a nemzetek?

(6)

Miért buknak el a nemzetek?

A fordítás alapja: Daron Acemoglu - James A. Robinson: Why Nations Fall: The Origins of Power; Prosperity and Poverty Crown Business, New York, 2012

Fordította © Garamvölgyi Andrea, 2013 Szerkesztette: Szőllős Péter

Borítóterv: Juhász Gábor Tamás HVG Könyvek

Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős szerkesztő: Török Hilda

ISBN 978-963-304-109-3

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a

kiadó engedélye nélkül közölni. Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2013

Felelős kiadó: Szauer Péter www.hvgkonyvek.bu

Ardának és Asunak Daron Acemoglu

(7)

ELŐSZÓ

Könyvünk azokkal a hatalmas jövedelem- és életszínvonalbeli különbségekkel foglalkozik, amelyek mély szakadékként tátongnak a gazdag országok (mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország) és a világ szegény régióiban (a Szaharától délre elterülő Fekete-Afrikában, Közép-Amerikában és Dél-Ázsiában) található országok között.

Miközben ezt az Előszót írjuk, javában tombol az „arab tavasz”, amely megrázta Észak-Afrikát és az egész Közel-Keletet. Mindez az úgynevezett jázminos forradalommal kezdődött: Tunéziában tüntetéssorozat robbant ki, amikor egy utcai árus, bizonyos Mohammed el-Búazízi 2010. december 17-én nyilvánosan felgyújtotta magát. Az események hatására 2011. január 14-én az 1987 óta hatalmon lévő Zín el-Ábidín ben Ali elnök lemondott, de ettől nem hagyott alább a forradalmi hév, az emberek egyre hevesebben tiltakoztak az országot kormányzó kiváltságos elit uralma ellen, és lelkesedésük átterjedt a Közel-Kelet többi országára is. Hoszni Mubarak, aki közel 30 éven át irányította erős kézzel Egyiptomot, 2011. február 11-én szintén lemondani kényszerült. Most még bizonytalan, mi lesz a bahreini, a líbiai, a szíriai és a jemeni rezsim sorsa.

Ezekben az országokban az elégedetlenség a szegénységből fakad. Egy átlag egyiptomi jövedelme egy átlag amerikai jövedelmének hozzávetőleg a 12százalék-át éri el, és várhatóan 10 évvel rövidebb ideig él. Egyiptom lakosságának 20százalék-a elképesztő szegénységben él. És még ezek a jelentős különbségek is eltörpülnek, ha az Egyesült Államokat a világ legszegényebb országaival, például Észak-Koreával, Sicrra Leonéval vagy Zimbabwével hasonlítjuk össze, ahol a lakosságnak bőven több, mint a fele él szegény sorban.

Miért sokkal szegényebb Egyiptom, mint az Egyesült Államok? Mi akadálya van annak, hogy az egyiptomiak jobban éljenek? Vajon Egyiptomban a szegénység kőbe vésett fátum, vagy véget lehetne vetni neki? Ahhoz, hogy ezt végiggondoljuk, érdemes először is meghallgatni, hogyan nyilatkoznak a problémákról maguk az egyiptomiak, és mit mondanak arról, hogy miért lázadtak fel Mubarak uralma ellen. Noha Hamed, egy kairói reklámügynökség 24 éves munkatársa ott, a Tahrir téren világosan megmondta, mit gondol: „A korrupció, az elnyomás és az alacsony színvonalú oktatási rendszer miatt szenvedünk. Egy korrupt rendszerben élünk, és ezen változtatni kell.” Egy másik tüntető, a 20 éves gyógyszerészhallgató, Mosaab es-Shami is hasonlóan vélekedett: „Remélem, hogy az év végére már lesz rendes, választott kormányunk, érvényre jutnak az egyetemes szabadságjogok, és eltöröljük a korrupciót, amely mostanra teljesen eluralkodott az országban.” A demonstrálók mind egyetértettek abban, hogy a kormány korrupt, alkalmatlan a közfeladatok ellátására, és hogy az országban nincs esélyegyenlőség. Leginkább az elnyomás és a politikai jogfosztottság miatt panaszkodtak. Mohammed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség egykori főigazgatója ezt posztolta a Twitteren 2011. január 13-án: „Tunézia: elnyomás + a társadalmi igazságosság hiánya + a békés átmenet lehetőségének tagadása = időzített bomba.” Az egyiptomiak és a tunéziaiak egyaránt alapvetően a politikai jogfosztottságban látták gazdasági problémáik okát. Amikor a tiltakozók kezdték pontokba szedve megfogalmazni követeléseiket, az első 12 pont - amelyet Wael Khalil szoftverfejlesztő mérnök és blogger, az egyiptomi tiltakozó mozgalom egyik önjelölt vezetője tett közzé - mind politikai változásokat követelt. A minimálbér-emelés csak a későbbi, átmeneti időszakra vonatkozó követelések között szerepelt.

Az egyiptomiak útjában olyan akadályok álltak, mint az állam, amely inkompetens és korrupt, egy olyan társadalom, amelyben nem érvényesül a tehetség, az ambíció, az ügyesség, valamint egy gyenge

(8)

oktatási rendszer. De az egyiptomiak azt is tudják, hogy problémáik politikai eredetűek. Az előttük tornyosuló gazdasági akadályok valódi oka az, hogy Egyiptomban a politikai hatalmat egy szűk elit birtokolja és gyakorolja. És az emberek tudják, hogy legelőször ezen kell változtatni. Ezzel a meggyőződésükkel a Tahrir téri tiltakozók élesen elhatárolódtak attól, amit a közhiedelem tart erről a témáról. A szakértők és az újságírók többsége ugyanis egészen más tényezőkre hivatkozik, amikor azt fejtegeti, miért él szegénységben egy olyan ország, mint Egyiptom. Egyesek azt hangsúlyozzák, hogy Egyiptom gazdasági helyzetét elsősorban a földrajzi adottságai határozzák meg, mondván, az ország területének jelentős része sivatag, nincs elegendő mennyiségű csapadék, a talajadottság és az éghajlat pedig nem teszi lehetővé az eredményes mezőgazdasági termelést. Mások inkább az egyiptomiak kulturális sajátosságait emelik ki: azt állítják, hogy ezek ellene dolgoznak a gazdasági fejlődés és a jólét megteremtésének; illetve hogy az egyiptomiakból hiányzik az a fajta munkamorál, és hiányoznak azok a kulturális vonások, amelyek más nemzeteket felvirágoztattak. Ehelyett Egyiptom az iszlám hitet követi, amely összeegyeztethetetlen a gazdasági sikerrel. Egy harmadik - a közgazdászok és politikai szakértők körében legnépszerűbb - megközelítés szerint Egyiptom vezetői egész egyszerűen nem tudják, mit kellene tenniük ahhoz, hogy az ország helyzete javuljon; eddig hibás elvek és stratégiák mentén kormányoztak. Ha azonban ezek a vezetők jó tanácsadóktól jó tanácsokat kapnának - vélik a szakértők -, beköszöntene a jólét. Úgy tűnik, ezen tudósok és szakértők szerint az ország gazdasági problémáinak elemzésekor elhanyagolható az a tény, hogy Egyiptom élén hosszú ideig egy szűk elit állt, amely a társadalom érdekeit háttérbe szorítva igyekezett megszedni magát.

Mi, ennek a könyvnek a szerzői, azt állítjuk, hogy nem a szakértőknek és az újságíróknak, hanem bizony a Tahrir téri egyiptomiaknak van igazuk. Igen, Egyiptom pontosan azért szegény ország, mert a kormányzó szűk elit olyan társadalmi berendezkedést alakított ki, amely a vezetőknek hajtott hasznot - a tömegek kárára. A politikai hatalom szűk körben összpontosult, amelynek tagjai a saját meggazdagodásukra használták. így lehetséges, hogy Mubarak exelnök 70 milliárd dolláros vagyont tudott összeharácsolni. Ennek a vesztesei az egyiptomi emberek voltak, és ők ezt nagyon is jól tudják. Könyvünkből kiderül, hogy az egyiptomi szegénység okainak ilyetén értelmezése, vagyis az emberek értelmezése általános magyarázatot ad arra, miért szegények a szegény országok. Legyen szó Észak-Koreáról, Sicrra Leonéról vagy Zimbabwéről, bebizonyítjuk, hogy a szegény országok mind ugyanazon oknál fogva szegények, mint Egyiptom. Az olyan országok, mint Nagy-Britan- nia és az Egyesült Államok pedig azért lettek gazdag országok, mert polgáraik megbuktatták a hatalmat gyakorló elitet, és olyan társadalmi berendezkedést alakítottak ki, amelyben egy sokkal szélesebb kör jutott politikai jogokhoz, amelyben a kormány elszámoltatható volt és felelősséget érzett a polgárokért, és amelyben az emberek széles tömegei ki tudták használni a gazdasági lehetőségeket. Megmutatjuk, hogy jelen világunk egyenlőtlen viszonyainak megértéséhez le kell ásni a múltba, és tanulmányozni kell a társadalmak történelmi dinamikáját. Látni fogjuk, hogy Nagy-Britannia azért lett gazdagabb, mint Egyiptom, mert 1688-ban Nagy-Britanniában ( pontosabban: Angliában) lehajlott egy olyan forradalom, amely átformálta a politikai rendszert, és így az ország gazdaságát is. Az emberek sikeres harcot vívtak a politikai jogok kiterjesztéséért, majd - élve jogaikkal - kibővítették gazdasági lehetőségeiket. Mindezek eredményeként az ország egy, a korábbitól teljesen eltérő politikai es gazdasági pályára állt át, amely az ipari forradalomban csúcsosodott ki.

Az ipari forradalom és az annak hatására elterjedő technológiák nem jutottak el Egyiptomba, hiszen az ország akkor épp az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt, és ugyanolyan sanyargatott helyzetben volt, mint később a Mubarak család uralma alatt. Egyiptomban az oszmán uralmat Bonaparte Napóleon döntötte meg 1798-ban, de ezután az ország a brit gyarmatrendszer részévé vált, és a

(9)

briteknek éppúgy nem állt érdekükben Egyiptom felvirágoztatása, mint előttük az oszmánoknak. Bár azóta az egyiptomiak lerázták magukról az oszmán és a brit birodalom kötelékeit, és 1952-ben az ország teljes függetlenséget nyert, de ezek nem olyan forradalmak voltak, mint az 1688-as angliai, és ahelyett, hogy alapvető változásokat hoztak volna Egyiptom politikai rendszerébe, csupán hatalomra emeltek egy másik elitet, amelyet ugyanúgy nem fűzött érdek az egyiptomi emberek életszínvonalának emeléséhez, mint a korábbi megszállókat. Következésképp, a társadalom alapszerkezete semmit sem változott, és Egyiptom szegény maradt.

A könyvben azt is megmutatjuk, hogy ezek a minták idővel reprodukálják önmagukat, és kiderül, miért van az, hogy néha módosulnak, ahogy történt Angliában 1688-ban vagy Franciaországban az 1789-es forradalom során. Ez majd segít eldönteni, vajon Egyiptomban most valódi változások történtek-e, és vajon a forradalom, amely megbuktatta Mubarak elnököt, elvezete egy olyan új intézményrendszer felállításához, amely képes jólétet teremteni az utca embere számára is. Egyiptomban korábban is lezajlottak már olyan forradalmak, amelyek nem hoztak változást, mert azok, akik az élére álltak, egyszerűen csak helyükre léptek a hatalom korábbi birtokosainak, és újraalkottak egy, a korábbihoz hasonló rendszert. Tény és való, hogy az átlagpolgárnak nehéz valós politikai hatalomra szert tennie, és megváltoztatnia annak a társadalomnak a működését, amelyben él. De nem lehetetlen. Látni is fogjuk, hogyan sikerült ez Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban, valamint Japánban, Botswanában és Brazíliában. Egy szegény társadalomnak alapvetően ilyen politikai átalakulás kell ahhoz, hogy gazdagabbá váljon. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez történik Egyiptomban is. Reda Metwaly, aki szintén ott volt a Tahrir téren, azt mondja: „Együtt látni itt most muszlimokat és keresztényeket, öregeket és fiatalokat, akik mind ugyanazt akarják.” Látni fogjuk, hogy egy ilyen széles társadalmi megmozdulás kulcsszerepet játszott minden lényeges politikai átalakulásban. Ha megértjük, mikor és miért mennek végbe ilyen rendszerváltások, könnyebb lesz megítélni, mely esetekben várható, hogy egy ilyen megmozdulás elbukik (ahogy az eddig oly gyakran megtörtént), és mikor remélhetjük, hogy sikerrel zárul, és általa emberek millióinak lesz jobb az élete.

(10)

(11)

A Rio Grandé gazdaságtana

Nogales városát egy kerítés szeli ketté. A kerítéstől északra, Santa Cruz megyében fekszik az arizonai Nogales. Itt egy átlagos háztartás éves jövedelme nagyjából 30 ezer dollár, szinte az összes kamaszkorú gyerek középiskolába jár, és a felnőtt lakosság többsége érettségizett. És bármennyire is szidják az Egyesült Államok egészségügyi rendszerét, Nogalesben az emberek viszonylag egészségesek, és a várható élettartam - világviszonylatban - magasnak számít. Sok a 65 év feletti, akik mind jogosultak társadalombiztosítási ellátásra. És ez csak egyike azoknak a kormány által biztosított szolgáltatásoknak, amelyeket a többség természetesnek vesz. Ilyen még az áramszolgáltatás, a telefonhálózat, a csatornahálózat, a közegészségügyi ellátás, az úthálózat, amely összeköti a várost a régió és az ország többi területével és - végül, de nem utolsósorban - a törvényes rend biztosítása. Az arizonai Nogales lakói nyugodtan élhetik az életüket, intézhetik dolgaikat, nem kell félteniük testi épségüket vagy akár az életüket, nem kell állandóan attól rettegniük, hogy elveszik vagy ellopják az értékeiket, veszélybe kerül az otthonuk, a vállalkozásuk. Nem kevésbé fontos, hogy az arizonai Nogales lakói azt is magától értetődőnek tekintik, hogy a kormány - korrupt hajlamaival és minden hiányosságával együtt - mégiscsak őket szolgálja; ha úgy akarják, szavazás útján leválthatják polgármesterüket, kongresszusi képviselőiket és a szenátorokat; szavazhatnak az elnökválasztáson, ahol eldől, ki vezesse az országukat. A demokrácia számukra természetes.

A kerítéstől délre, csupán néhány méterrel arrébb, az élet már egészen más képet mutat. Bár a sonorai Nogales lakói Mexikónak azon a részén élnek, ahol viszonylagos jólét uralkodik, egy átlagos háztartás éves jövedelme csupán harmada annak, amit az arizonai Nogalesben lakók megkeresnek. Itt a felnőttek többségének nincs középiskolai végzettsége, és sok tizenéves kimarad az is-kólából. Az anyák emellett még a nagyarányú csecsemőhalandóság miatt is aggódhatnak. A gyér közegészségügyi viszonyok miatt nem meglepő, hogy a sonorai Nogales lakói nem élnek olyan sokáig, mint északi szomszédaik. A városban meglehetősen hiányosak az ún. közjóléti szolgáltatások is. A kerítéstől délre elég rosszak az utak, akárcsak a közbiztonság. Magas a bűnözési ráta, és saját vállalkozást indítani is meglehetősen kockázatos dolog - nem csak a betörések miatt. Már a vállalkozás beindításához szükséges engedélyek megszerzése sem könnyű feladat, és nem is olcsó mulatság, hiszen mindenkit meg kell kenni. A sonorai Nogales lakóinak hétköznapjaihoz hozzátartozik, hogy a politikusaik korruptak, és alkalmatlanok feladataik ellátására.

Északi szomszédjaikhoz viszonyítva itt a demokrácia még gyerekcipőben jár. 2000-ben történt ugyan egy politikai fordulat, addig azonban a város - csakúgy, mint Mexikó többi része - az Intézményes Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Institúciónál - PRI) korrupt vezetése alatt állt.

Hogy lehet ennyire más ugyanannak a városnak a két fele? Ugyanolyanok a földrajzi adottságok, ugyanolyan az éghajlat, és ugyanazok a betegségek jellemzőek az adott területre, hiszen a kórokozók szabadon járhatnak át az Egyesült Államok és Mexikó határán. Persze, az egészségügyi állapotok teljesen mások, de ennek vajmi kevés köze van a kórkörnyezethez, ennek oka inkább abban keresendő, hogy a határtól délre az emberek rosszabb higiéniai körülmények között élnek, és nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást.

Akkor talán a város lakói különböznek. Lehet, hogy az arizonai Nogales lakói európai bevándorlók ükunokái, míg a déliek az aztékok leszármazottai. De nem. A határ mindkét oldalán hasonló származású népcsoportok élnek. Az után, hogy 1821-ben Mexikó teljes mértékben függetlenné vált Spanyolországtól, „Los dos Nogales”, vagyis a két Nogales körüli területek a Vieja California (régi

(12)

Kalifornia) névvel illetett mexikói tagállamhoz tartoztak, és ez az 1846-48-as mexikói-amerikai háború után is így maradt. Csupán az 1853-as, ún. Gadsden-vétel (Dél-Arizona és Délnyugat-Uj-Mexikó egyes részeinek megvásárlása) után nyúlt be az Egyesült Államok déli határa erre a területre. N. Michler hadnagy volt az, aki - miközben a határt pásztázta - felfedezte „Los Nogales kellemes kis völgyét”, ahol aztán, a határ mindkét oldalán, kinőtt a földből egy-egy város. Az arizonai Nogales és a sonorai Nogales lakói tehát közös felmenőkkel büszkélkedhetnek, ugyanazokat az ételeket és ugyanazt a zenét szeretik, és megkockáztatjuk, hogy ugyanolyan a „kultúrájuk” is.

Természetesen létezik egy igen egyszerű és kézenfekvő magyarázat arra, miért különbözik ennyire Nogales két fele (és erre már a kedves olvasó is bizonyára rájött): ott a határ, amely kettészeli a várost. Az arizonai Nogales az Egyesült Államokhoz tartozik. Az itt lakók az Egyesült Államok gazdasági intézményrendszerében élnek, amely lehetővé teszi, hogy szabadon megválaszthassák foglalkozásukat, hogy iskolai oktatásban és egyéb képzésekben részesülhessenek, és amely arra ösztönzi a munkáltatókat, hogy a legjobb technológiákba fektessenek be, így a munkavállalók bérei is növekednek. Ezenfelül pedig létezik egy olyan politikai intézményrendszer is, amely lehetőséget ad a polgároknak arra, hogy részt vegyenek a demokratikus folyamatokban, megválasszák és leváltsák a képviselőiket. Következésképp, a politikusok biztosítják (a közegészségügytől az úthálózaton át a törvényes rend fenntartásáig) mindazokat az alapszolgáltatásokat, amelyeket a lakosság megkövetel. A sonorai Nogales lakói azonban már nem ilyen szerencsések. Ok egy egészen más világban élnek. Ezt a világot egészen másfajta intézmények formálták: ezek az intézmények az amerikaitól teljesen eltérő ösztönzőket alakítottak ki Nogales lakói, valamint az ott befektetni hajlandó vállalkozók és vállalkozások számára. A határ két oldalán elhelyezkedő Nogalesek eltérő gazdasági helyzetének oka pedig éppen ezekben az ösztönzőkben keresendő.

Miért van az, hogy az Egyesült Államok intézményrendszere sokkal jobban szolgálja a gazdasági sikert, mint Mexikóé vagy - ha már itt tartunk - egész Latin-Amerikáé? Hogy választ kapjunk erre a kérdésre, vissza kell mennünk egészen a gyarmati időszak elejére, és meg kell néznünk, hogyan alakultak ki a különböző társadalmak. Az intézményi „szakadás” ugyanis akkor történt meg, és ennek hatásai a mai napig érezhetők. Hogy megértsük ennek a szakadásnak az okát, a történelmi kutakodást az észak- és latin-amerikai gyarmatok megalapításának korában kell kezdenünk.

(13)

Buenos Aires megalapítása

1516 elején történt, hogy egy spanyol kormányos, bizonyos Jüan Díaz de Solís Dél-Amerika keleti partjainál behajózott egy széles folyótorkolatba. Amint partot ért, a területet rögtön spanyol felségterületté nyilvánította, a folyónak pedig a Rio de la Plata, vagyis az Ezüst-folyó nevet adta, mivel a helyieknek rengeteg ezüstjük volt. A folyó két partján élő bennszülött törzsek - (a mai Uruguay területén elő) charrua indiánok és (az argentin pampákon élő) querandí indiánok -ellenségesen fogadták a jövevényeket. A helyiek vadászó-gyűjtögető népek voltak, kisebb .csoportokban éltek, mindenféle központi politikai hatalom nélkül. Végül a charrua indiánok egy csoportja botjaival halálra verte De Solíst, amikor az további területeket igyekezett felfedezni és elfoglalni Spanyolország számára.

1534-ben a spanyolok, még mindig bízva a sikerben, Pedro de Mendoza vezetésével útjára indították Spanyolországból az első telepes missziót, amelynek tagjai még abban az évben várost alapítottak a mai Buenos Aires területén. Ez a hely elvileg ideális terep volt az európaiaknak, hiszen a város, amelynek neve is azt jelenti: „jó levegő”, kellemes mérsékelt övi éghajlatú. A spanyoloknak akkor mégsem volt maradásuk. Ők ugyanis nem jó levegőre, hanem kiaknázható erőforrásokra és leigázható munkaerőre vágytak. A charrua indiánok és a querandí indiánok viszont nem engedelmeskedtek. Nem biztosítottak nekik élelmet, az elfogott rabok pedig megtagadták a munkát. Sőt íjakkal és nyilakkal felfegyverkezve támadtak az új településre. A spanyolokat éhínség kínozta, hiszen nem arra készültek, hogy maguk termeljék meg a betevőt. Buenos Aires nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A helyieket képtelenség volt munkára kényszeríteni. A környéken nem voltak ezüst-vagy aranybányák, az az ezüst pedig, amit még De Soh’s talált, valójában messze nyugatról, az Andok mélyén fekvő inka államból érkezett.

A spanyolok, miközben a túlélésért küzdöttek, expedíciókat indítottak - olyan gazdagabb vidéket kerestek, ahol könnyebb igába hajtani a helyieket. 1537-ben az egyik ilyen expedíció, Jüan de Ayolas vezetésével, utat keresve az inkákhoz, eljutott egészen a Paraná folyóig. Útközben kapcsolatba kerültek a guaranikkal, akik már földművelő nép voltak, letelepedett életmódot folytattak, főként kukoricát és maniókát termeltek. De Ayolas rögtön felismerte, hogy a guaranikkal teljesen más a helyzet, mint a charrua vagy a querandí indiánokkal. Rövid összecsapás után sikerült megtörnie a guaranik ellenállását, és megalapította Nuestra Senora de Santa Maria de la Asunción (a mi asszonyunk, asuncióni Szűz Mária) városát, amely ma, Asunción néven, Paraguay fővárosa. A konkvisztádorok mind guarani hercegnőket vettek feleségül, így egyik napról a másikra ők lettek az új arisztokrácia letéteményesei. Átvették az ország vezetését, és bevezették az európaiak által kialakított kényszermunka- és adórendszert, amellyel kizsigerelték a guaranikat. Valóra vált hát az álmuk, létrehoztak egy olyan gyarmatot, amilyet szerettek volna, és a következő négy évben Buenos Aires teljesen elnéptelenedett, hiszen a spanyolok mind átköltöztek az új városba.

Az európai stílusban épült, széles utakkal gazdagon behálózott Buenos Aires, „Dél-Amerika Párizsa”, amelynek gazdasága a pampák remek mezőgazdasági adottságaira épült, egészen 1580-ig üresen állt. A kivándorlás és a guaranik leigázása jól mutatja, hogy az európaiak milyen elgondolások mentén gyarmatosították az amerikai kontinenst. Az első spanyol és - ahogy majd látni fogjuk - angol gyarmatosítóknak eszük ágában sem volt földet művelni. Ők azért jöttek, hogy a helyieket dolgoztassák, kincseiket, aranyukat, ezüstjüket pedig zsebre rakják.

(14)

Cajamarcától...

Azt követően, hogy 1492. október 12-én Cristoforo Colombo (vagy, ahogy mi emlegetjük: Kolumbusz Kristóf) megpillantotta a Bahama-szigeteket, számos híres expedíció indult útnak. Ezek sorába illeszkedett a De Solís, a De Mendoza és a De Ayolas vezette küldetés is. A spanyol terjeszkedés és gyarmatosítás az amerikai kontinensen igazán csak 1519-ben vette kezdetét, amikor is Hernán Cortés megszállta Mexikót, majd másfél évtizeddel később Francisco Pizarro expedíciót vezetett Peruba, illetve rá 2 évre Pedro de Mendoza expedíciót indított a Rio de la Platához. Az elkövetkező 100 évben Spanyolország leigázta és gyarmatosította Dél-Amerika középső, nyugati és déli területeinek nagy részét, míg Portugália megszerezte Brazília keleti részét.

A spanyol gyarmatosítás igen hatékony stratégia szerint folyt, amelyet elsőként a Mexikót meghódító Cortés tökéletesített. O jött rá, hogy úgy a legkönnyebb letörni az ellenállást, ha elfogják a törzsfőnököt. Így mindig egy csapással sikerült megszerezni a főnök vagyonát, valamint leigázni, megsarcolni és munkára kényszeríteni a bennszülött népeket. A következő lépésben a hódítók a bennszülött társadalom élére álltak, ők lettek az új elit, és kezükbe vették az irányítást.

Amikor 1519. november 8-án Cortés és emberei betették a lábukat a csodás azték fővárosba, Tenochtitlanba, az uralkodó, Moctezuma (vagy más néven Montezuma) - tanácsosainak figyelmeztetése ellenére - békésen fogadta a spanyolokat. Ami ezután történt, azt remekül leírja az a beszámoló, amelyet 1545 óta egy ferences rendi szerzetes, bizonyos Bcrnardino de Sahagún híres firenzei kódexe őriz:

Amint [a spanyolok] erősen megragadták Moctezumát [...] eldördültek a fegyverek, [...] mindenkin úrrá lett a félelem. Ügy tűnt, mindenkinek inába szállt a bátorsága. Még naplemente előtt eluralkodott a városban a rémület, a döbbenet, az embereket elfogta a nyugtalanság és a zavarodottság.

Es amikor megvirradt, kihirdették, mi mindent kívánnak [a spanyolok]: búzalisztből készült tortillát, sült jércepulykát, tojást, friss vizet, fát, tüzelőt, faszenet. [...] Ezek átadását Moctezuma tüstént elrendelte.

És miután a spanyolok már mind letelepedtek, kérték Moctezumától a város összes kincsét, [...] buzgón kutattak az arany után. És akkor Moctezuma elvezette a spanyolokat az aranyhoz. Úgy vitték őt, hogy mind körbevették, [...] mind tartották, mind fogták őt.

És amikor elértek a tárházhoz, ahhoz a helyhez, amit úgy hívtak, Teocalco, előhozták mind a csodás tárgyakat: a kvézál madár tollából készült fejdíszeket, a fegyvereket, a pajzsokat, az aranykorongokat, [...] az aranymaszkokat, az arany láb- és kardíszeket, arany fejpántokat.

És amikor halomban állt az arany, [...] rögtön meggyújtották, lángra lobbantották [...] mind a sok értékes holmit. Elégett minden. Az aranyból pedig a spanyolok tömböket formáztak. [...] Es a spanyolok elmentek mindenhova, [...] elvettek mindent, mindent, amit megláttak és megtetszett nekik. Azután elmentek Moctezuma saját tárházához is, [...] ahhoz a helyhez, amit úgy hívtak,Totocalco, [...] és előhozták [Moctezuma] saját vagyonát, [...] minden értékes holmiját: a nyakláncokat és a függőket, a kvézál tollával ékesített lábdíszeket, az arany karpántokat, a karpereceket, a kagylóval díszített aranypántokat, [...] és a türkizkoronát, ami az uralkodót illeti. Mindent elvettek.

(15)

Az aztékok katonai leigázása 1521-re fejeződött be. Cortés, mint az Új-Spanyolország névre keresztelt tartomány kormányzója, ekkor kezdte meg a legértékesebb erőforrás, a bennszülött lakosság felosztását, méghozzá az ún. encomienda intézményén keresztül. Az encomienda először a XV. századi Spanyolországban jelent meg, akkor, amikor a spanyolok visszafoglalták az ország déli részét a móroktól - azoktól az arab törzsektől, amelyek még a VIII. században települtek be. Az Újvilágban ez az intézmény egy sokkal ártalmasabb formát öltött: minden spanyol encomendero juttatásként bennszülötteket kapott, akik adóval és munkaszolgálattal tartoztak neki, cserébe az encomendero feladata volt rabszolgáit a keresztény hitre téríteni.

Az encomienda intézményének működéséről ránk maradt Bartolomé de las Casas Domonkos-rendi szerzetes korabeli és igen életszerű beszámolója, amelyben a spanyol gyarmati rendszer legelső és egyik leglcsújtóbb bírálatát fogalmazta meg. De las Casas 1502-ben érkezett meg a karib-tengeri Hispaniola szigetére, az új kormányzó, Nicolás de Ovando flottájával. Látva, hogy a spanyolok kegyetlenül kizsákmányolják a bennszülött népeket, De las Casas csalódottsága és felháborodása napról napra nőtt. 1513-ban káplánként részt vett Kuba meghódításában, és szolgálataiért még encomiendát is kapott. Ám e juttatásról lemondott, és kitartóan kampányolni kezdett a spanyol gyarmati intézmények megreformálásáért. Munkásságának csúcspontját akkor érte el, amikor 1542-ben megírta könyvét Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról (Brevísima reláción de la destrucción de las Indias) címmel, amelyben megsemmisítő támadást intézett a spanyol uralom barbársága ellen. Az encomiendáról ezt mondta Nicaragua kapcsán:

Minthogy falvaik olyanok voltak, mint a gyönyörű kertek, megtelepedtek bennük a keresztények, mindegyikük abban, amelyiket kiosztottak neki - vagy, ahogy ők mondják: rábízták és ott birtokot szervezett, és az indiánok szegényes ételéből tartotta fenn magát, elvette tőlük saját földjüket és örökségüket, amelyből éltek, így aztán a spanyolok saját házaikban tartották az összes indiánt, urakat, öregeket, nőket és gyerekeket, és mindet kényszerítették, hogy éjjel-nappal, pihenés nélkül szolgálják őket.

Új-Granada, a mai Kolumbia meghódításáról készült beszámolójában De las Casas működés közben mutatja be az egész spanyol hódítóstratégiát:

A spanyolok szétosztották maguk között a falvakat lakóikkal és uraikkal együtt, ahogyan mindig is szokták, hogy legfőbb céljukat elérjék, vagyis az aranyat megszerezzék tőlük. Miután mindnyájukat a szokásos zsarnoki szolgaságba igázták, a vidéket uraló, önkényeskedő főkapitány minden különösebb indok nélkül elfogatta, és hat vagy hét hónapon keresztül fogva tartotta a királyság uralkodóját, és aranyat meg smaragdot követelt tőle. A király, akit Bogotának hívtak, félelmében azt mondta, hogy ő akár egy aranyházat is ad, mert azt remélte, hogy így megszabadulhat szorongatójától. Indiánokat küldött aranyért, és több alkalommal hoztak neki nagy mennyiségű aranyat és drágakövet, de mert az aranyházzal adós maradt, a spanyolok mégis meg akarták ölni, mondván, hogy nem teljesítette ígéretét. A zsarnok meghagyta, hogy követeljék tőle peres úton, őelőtte. így hát panaszt tettek, és megvádolták a terület királyát, a kapitány pedig mindenféle kínzásokra ítélte, ha nem készítteti el az aranyházat. Kifeszítéssel kezdték, aztán égő faggyút öntöttek a hasára, majd a lábait patkókkal botokhoz rögzítették, a nyakát cövekhez kötötték, ketten a kezét fogták le, és égetni kezdték a talpát. A zsarnok időnként megjelent, és biztosította róla, hogy így lesz kénytelen szépen lassan végezni vele, ha nem adja oda az aranyat. Be is tartotta az ígéretét, és halálra kínozta ezt az urat.

A Mexikóban tökéletesített hódítási stratégiát és intézményrendszert lelkesen alkalmazták a Spanyol Birodalom minden szegletében. Ám a legeredményesebb Pizarro volt Peruban. Erről De las Casas így

(16)

kezdi beszámolóját:

1531. évben egy másik nagy zsarnok érkezett, bizonyos embereivel Peru királyságaiba, ugyanazon a címen és ugyanolyan szándékkal és elvekkel, mint az őt megelőzőek mindannyian.

Pizarro Tumbes városának közelében ért partot, és onnan délnek indult. 1532. november 15-én elérte Cajamarcát, egy hegyvidéki városkát, ahol az inka uralkodó, Atahualpa állomásozott seregével. Másnap Atahualpa - aki apjuk, Huayna Capac halála után épp legyőzte testvérét, Huáscart a trónért folytatott örökösödési harcban - kíséretével felkereste a spanyolok táborát. Atahualpa tombolt a dühtől, mert fülébe jutott, hogy a spanyolok máris micsoda atrocitásokat követtek el, például a napisten, Inti temploma ellen. Hogy mi történt ezután, azt már jól tudjuk. A spanyolok csapdát állítottak és „lecsappantották”. Megölték Atahualpa őreit és csatlósait, vélhetően úgy kétezer embert, és foglyul ejtették a királyt. Atahualpának, hogy visszanyerhesse szabadságát, meg kellett ígérnie, hogy megtölt egy egész szobát arannyal, és még kettőt ezüsttel. Teljesítette, amit vállalt, de a spanyolok, megszegve ígéretüket, 1533 júliusában mégis megölték. Még ugyanazon év novemberében a spanyolok elfoglalták az inka fővárost, Cuzcót, ahol az inka arisztokráciára ugyanaz a sors várt, mint Atahualpára: bebörtönözték őket, amíg nem adták át a kellő mennyiségű aranyat és ezüstöt. Amikor nem sikerült eleget tenniük a spanyolok követeléseinek, a hódítók élve elégették őket. Cuzco csodás műremekeiből, például a Naptemplomból, minden aranyat elraboltak és beolvasztottak.

Ezután kerültek sorra az Inka Birodalom lakói. A lakosságot, miként Mexikóban, úgy itt is encomiendákba osztották, minden indiánt megkapott valamelyik konkvisztádor, aki Pizarro oldalán harcolt. A korai gyarmati időszakban az encomienda volt a munka irányításának és megszervezésének legfontosabb intézménye, de hamarosan komoly versenytársa akadt. 1545-ben Diego Gualpa, egy indián férfi útnak indult, hogy az Andokban (a mai Bolívia területén) megkeressen egy megszentelt helyet. Útja során egyszer csak hirtelen széllökés terítette le, és akkor feltárult előtte egy rejtett ezüst érctelér. így talált rá arra a hatalmas ezüsthegyre, amelyet a spanyolok El Cerro Ricónak, vagyis „gazdag hegynek” kereszteltek el. E körül a hegy körül épült ki Potosí városa, ahol fénykorában, 1650 táján, 160 ezer ember élt - nagyobb volt, mint akkoriban Lisszabon vagy Velence.

Ahhoz, hogy az ezüstöt felszínre hozzák, a spanyoloknak bányászokra volt szükségük - sok-sok bányászra. Új alkirályt küldtek a városba, az első számú gyarmati elöljárót, Francisco de Toledót, akinek legfőbb feladata az volt, hogy megoldja a munkaerő-problémát. De Toledo 1569-ben érkezett Peruba, és az első 5 évben semmi mást nem csinált, csak utazgatott, hogy felmérje új feladatát. Emellett megbízást adott a teljes felnőtt lakosság összeírására. Hogy legyen elég munkása, de Toledo először is szinte a teljes bennszülött lakosságot egy helyre költöztette - a reduccionesnék. (szó szerint „csökkentéseknek”) nevezett új városokba. így könnyítette meg a spanyol korona számára a munkaerő kizsákmányolását. Ezután új életre keltett és bevezetett egy mitanak nevezett inka intézményt, egyfajta kényszermunkarendet. Kecsuául, az inkák nyelvén a mita azt jelenti, „egy forduló”. A mita rendszerét az inkák azokon az ültetvényeken alkalmazták, amelyeken a templomok, az arisztokrácia és a hadsereg számára termeltek élelmet.

Cserébe az inka elit élelmezési segélyt és biztonságot nyújtott a munkásoknak. De Toledo irányítása alatt a mita, különösen a Potosíban alkalmazott mita, a spanyol gyarmati időszak legnagyobb szabású és legdurvább munkaerő-kizsákmányolási rendszere lett. De Toledo kijelölt egy hatalmas vízgyűjtő területet, amely a mai Peru mélyéről indulva felölelte a mai Bolívia területének nagy részét. Az ezen a nagyjából 518 km2-es területen élő, frissen ideköltöztetett férfiak egyhetedének Potosí bányáiban

(17)

kellett dolgoznia. A potosíi mita egészen a gyarmati időszak végéig fennmaradt, csak 1825-ben törölték el. Az 1. térképen látni azt a vízgyűjtő területet, amelyre kiterjedt a mita, összevetve az Inka Birodalomnak a spanyol hódítás idején elfoglalt területével. Jól látszik, hogy a mita mekkora területet foglalt el a birodalom központjából, felölelve a fővárost, Cuzcót is.

Figyelemre méltó, hogy a mita rendszer hatása még ma is tetten érhető Peruban. Hasonlítsunk össze két tartományt: Calcát és a közeli Acomayót! Látszólag nem sok mindenben különböznek: mindkettő a hegyekben, magasan a tengerszint felett helyezkedik el, és mindkét tartományban az inkák kecsua nyelvet beszélő leszármazottai élnek. Acomayo mégis sokkal szegényebb, lakói nagyjából egyharmaddal kevesebbet fogyasztanak, mint Calca lakói. Az emberek ezzel tökéletesen tisztában vannak. Acomayóban a helyiek kíváncsian faggatják a vakmerő külföldieket: „Nem tudja, hogy itt az emberek szegényebbek, mint odaát, Calcában? Mi a csudáért akarna bárki is ide jönni?” Hogy miért vakmerőek ezek a turisták? Mert Cuzcóból, az Inka Birodalom ősi központjából, a jelenlegi tartományi fővárosból sokkal nehezebb eljutni Acomayóba, mint Calcába. Utóbbiba aszfaltozott út vezet, míg az Acomayóba vezető út szörnyen elhanyagolt állapotban van. Acomayón túlra már csak lóval vagy öszvérrel lehet menni. Calcában és Acomayóban az emberek ugyanazt termesztik, de míg Calcában a terményt a piacon adják el, és pénzt kapnak érte, addig Acomayóban saját ellátásra termelnek. Ezeket a szemmel látható, és az itt lakók számára kézzelfogható egyenlőtlenségeket könnyebb megérteni, ha azt vizsgáljuk, miben különbözik a két tartomány intézményrendszere. Az intézményi különbségek történelmi gyökerei egészen de Toledo koráig nyúlnak vissza, amikor megtervezte, hogyan lehet a leghatékonyabban kizsákmányolni a bennszülött munkásokat. A legfőbb történelmi különbség Acomayo és Cal-ca között az, hogy Acomayo beleesett a potosíi mita által lefedett területbe, Calca pedig nem.

A munkaerő koncentrálása és a mit a rendszer kialakítása mellett de Toledo az encomiendát egyszerű fejadóvá konszolidálta: fix összeg lett belőle, amelyet minden felnőtt férfinak évente egyszer, egy összegben, ezüstben kellett megfizetnie. Ez a rendszer is azt a célt szolgálta, hogy az embereket bekényszerít-sék a munkaerőpiacra, és csökkentsék a spanyol földbirtokosok által fizetendő béreket. De Toledo uralma alatt széles körben elterjedt egy másik intézmény is, a repartimiento de mercancias. Ez a spanyol repartir (felosztani, szétosztani) igéből ered, azt jelenti: a javak szétosztása. Ennek keretében elrendelték az áruk kényszereladását a helyiek számára, méghozzá a spanyolok által meghatározott áron. Végül pedig de Toledo bevezette még a t raj in intézményét is, amelynek jelentése: teher. Ez arra utalt, hogy a spanyol elit üzleti vállalkozásaiban teherhordó állatok helyett a bennszülöttekkel cipeltették a nehéz rakományokat (például bort, kokaleveleket vagy textíliákat). A spanyol gyarmati világ idején az amerikai kontinensen mindenütt hasonló intézmények és társadalmi struktúrák alakultak ki. A kezdeti fosztogatás, arany- és ezüstláz után a spanyolok egy egész intézményi hálót hoztak létre, hogy kizsákmányolhassák a bennszülött népeket. Az encomienda, a mita, a repartimiento és a trajin mind azt a célt szolgálták, hogy a bennszülöttek életszínvonalát leszorítsák a létminimumra, és így a spanyolok tegyék zsebre a fennmaradó jövedelmet. Ehhez kellett a földek kisajátítása, a kényszermunka, az alacsony bérszínvonal, a magas adó és az olyan termékek árának a megemelése, amelyet az indiánok maguktól meg se vettek volna. Ezek az intézmények hatalmas vagyonokat termeltek a spanyol Koronának, és nagyon gazdaggá tették nemcsak a konkvisztádorokat, hanem azok leszármazottait is, hatásukra pedig Latin-Amerika lett a világ legegyenlőtlenebb kontinense, ahonnan így kiszipolyozták majd’ az összes gazdasági potenciált.

(18)

...Jamestownig

Amikor az 1490-es években a spanyolok elkezdték meghódítani az amerikai kontinenst, Anglia még csak egy jelentéktelen kis európai hatalom volt, amely épphogy csak kiheverte a „rózsák háborúja” néven ismert polgárháború pusztító hatásait. Nem volt olyan állapotban, hogy érdemben részt tudjon venni a nagy fosztogatásban, vagy ki tudja használni az amerikai kontinens bennszülött népeit. Közel 100 évvel később, 1588-ban komoly politikai hullámverést keltett Európában a spanyol Armada sikere, és II. Fülöp spanyol királynak Anglia lerohanására tett próbálkozása. Habár Anglia a győzelmet a szerencsének is köszönhette, ez a diadal azt is jelezte, hogy Angliával egyre inkább számolni kell a tengereken, és az ország ezzel a magabiztossággal már beszállhatott a gyarmatokért folytatott versenyfutásba.

Így tehát nem véletlen, hogy az angolok épp ekkortájt kezdték meg a gyarmatosítást Észak-Amerikában. De már így is elkéstek. Nem azért esett a választásuk Észak-Amerikára, mert az olyan vonzó célpont lett volna, hanem mert nekik már csak az maradt. Az amerikai kontinensből mások már kiharapták azokat a finom falatokat, ahol rengeteg kizsákmányolható bennszülött élt, és ahol egymást érték az arany- és ezüstbányák. Az angoloknak csak a maradék jutott. Amikor a XVIII. századi angol író és mezőgazdász, Arthur Young arról írt, hogy hol termelik a hasznot hajtó „alaptermékeket” - az ő értelmezésében ezek az exportálható mezőgazdasági áruk -, megjegyezte:

"...mindent egybevetve úgy tűnik, hogy a gyarmatainkon termelt alaptermékek értéke a Naptól való távolsággal egyenes arányban csökken. A Nyugat-Indiákon, amely mind közül a legforróbb éghajlatú gyarmatunk, az egy főre jutó jövedelem elérheti akár a 8 font, 12 shilling és 1 penny összeget is. A déli, kontinentális gyarmatokon ez az összeg legfeljebb 5 font, 10 shilling. A középső vidékeken 9 shilling, 6 és Vi penny. Az északi településeken pedig 2 shilling, 6 penny. E számsor egy igen fontos dologra is figyelmeztet: semmiképp se akarjunk gyarmatosítani az északi félteken."

Az angolok először 1585 és 1587 között, az Észak-Karolina állambeli Roanokeban próbálkoztak gyarmatosítással, ám próbálkozásuk csúfos kudarcot vallott. 1607-ben aztán újabb kísérletet tettek. Az 1606-os esztendő legvégén Christopher Newport kapitány vezetésével három hajó - a Susan Constant, a Godspeed és a Discovery - érkezett Virginia partjaihoz. A Virginia Társaság égisze alatt hajózó gyarmatosítók behajóztak a Chesapeake-öbölbe, fel a királyuk, I. James (I. Jakab) után Jamesnek keresztelt folyón, és 1607. május 14-én megalapították Jamestown városát.

Noha a Virginia Társaság tulajdonában lévő hajók fedélzetén angol telepesek utaztak, a gyarmatosítás tervezett módszere a spanyol mintát követte. Azt tervezték, hogy foglyul ejtik a helyi törzsfőnököt, és így zsarolnak ki némi ellátmányt a bennszülöttektől, majd igába hajtják őket, megtermeltetik velük az élelmiszert, és megszedik magukat.

Amikor partot értek a későbbi Jamestownnál, az angol gyarmatosítóknak fogalmuk sem volt arról, hogy a nagyjából harminc törzset tömörítő Póhe-ten törzsszövetség földjére léptek. A szövetség vezetője - akinek a törzsek mind engedelmességgel tartoztak - Wahunsenacawh (vagy, XVII. századi angol írásmóddal: Wahunsunacock) király volt. Wahunsenacawh székhelye a Jamcstowntól mintegy 30 kilométerre fekvő Werowocomoco városában volt. A gyarmatosítók úgy gondolták, előbb felmérik a terepet, és, ha esetleg nem tudnák munkára fogni a helyieket, talán kereskedni azért tudnak majd velük. Úgy tűnik, az meg sem fordult a fejükben, hogy ők maguk dolgozzanak a földeken, és megtermeljék maguknak a betevőt. Nem ezért jöttek az Újvilágba.

(19)

Wahunsenacawh hamar tudomást szerzett a gyarmatosítók jelenlétéről, és gyanakvással figyelte, vajon mik a szándékaik. A király Észak-Amerika méreteihez képest meglehetősen nagy birodalom felett uralkodott. Volt is sok ellensége, de nem volt a kezében olyan átfogó, központosított politikai hatalom, mint az inka királyoknak. Wahunsenacawh úgy döntött, kivár, és meglátja, mit terveznek az angolok. Első lépésként hírnököket küldött hozzájuk, és azt üzente: baráti kapcsolatot szeretne kialakítani a két nép között.

1607-ben a tél beálltával a jamestowni telepesek élelmiszerkészletei apadni kezdtek, és a gyarmat kormányzótanácsának frissen kinevezett vezetője, Ed-ward Marié Wingfield nem tudta, mi tévő legyen. A helyzetet végül John Smith kapitány mentette meg. Smith - akinek írásai az egyik legfőbb információforrásként szolgálnak erről az időszakról - nagy formátumú figura volt. Az angliai Lincolnshire-ben született, és apja legnagyobb bánatára nem vitte tovább a családi vállalkozást, hanem inkább szerencselovagnak állt. Előbb az angol seregben harcolt Németalföldön, később pedig Magyarországon erősítette az osztrák hadakat a törökök elleni harcban. Romániában fogságba esett, eladták rabszolgának, és földművesként dolgoztatták, ám egy nap sikerült megszöknie: kicselezte a gazdáját, ellopta a ruháit meg a lovát, és visszamenekült osztrák területre. Útban Virginia felé Smith már a hajón balhéba keveredett: a Susan Constant fedélzeten Wingfield kapitány, miután Smith rendre megtagadta a parancsait, zendülés vádjával fogdába zárta, majd azzal az eltökélt szándékkal lépett partra az Újvilágban, hogy Smitht bíróság elé állítja. Ám a kikötés után Wingfield, Newport és a többi arisztokrata gyarmatosító szörnyülködve olvasta a lepecsételt rendeletet, amelyben az állt, hogy a Virginia Társaság Smitht is a Jamestownt irányítani hivatott kormányzótanács tagjává nevezte ki. Newport azon a télen nem volt Jamestownban, visszament Angliába, hogy utánpótlást hozzon -élelemből és emberből egyaránt Wingfield pedig döntésképtelen volt, így Smithre hárult a feladat, hogy megmentse a gyarmatot. Számos kereskedelmi missziót indított, így szerzett annyi élelmet, hogy túléljék a telet. Az egyik ilyen út során Smitht foglyul ejtette Opechancanough, Wahunsenacawh király egyik öccse, aki egyenesen Werowocomocóba vitte őt, a király színe elé. Smith volt az első angol, aki személyesen találkozhatott Wahunsenacawh-val, és - egyes beszámolók szerint - ezen az első találkozón esett meg az is, hogy Smith csak azért maradhatott életben, mert a király lánya, Pocahontas (Pokahontasz) közbenjárt az érdekében. Amikor 1608. január 2-án az indiánok szabadon engedték, Smith arra ért haza, hogy az élelem már szinte teljesen elfogyott, de szerencsére Newport még időben, ugyanaznap, visszaérkezett Angliából.

Ám a jamestowni gyarmatosítók mit sem tanultak ebből az esetből. 1608-ban tovább kutattak arany és más nemesfémek után. Úgy tűnt, még mindig nem értették meg, hogy itt csak akkor maradnak életben, ha dolgozni kezdenek, és nem a helyiektől várják, hogy kényszer hatására vagy fizetségért -élelemmel lássák el őket. Elsőként Smith ismerte fel, hogy ami bevált Cortésnek és Pizarrónak, az Észak-Amerikában egyszerűen kivitelezhetetlen, hiszen ott teljesen mások a körülmények. Smith figyelmét az sem kerülte el, hogy - ellentétben az aztékokkal és az inkákkal - Virginia lakóinak nem volt aranyuk. Naplójában le is jegyezte: „Tudomásul kell vennünk, hogy nekik az élelmük minden vagyonuk.” Az egyik első telepes, bizonyos Anas Todkill, aki terjedelmes naplót hagyott hátra, egyetlen találó mondatban sommázta Smith és társai csalódottságát, amit ez a felismerés hozott:

"Elhalt a szó, elszállt a remény, leállt a munka, csak ástuk, tisztítottuk, pakoltuk az aranyat."

Amikor 1608 áprilisában Newport megint Angliába ment, vitt egy rakománynyal a bolondok aranyából, a piritbői. Szeptember végén érkezett vissza, a Virginia Társaságnak azzal az utasításával, hogy vonják szorosabb felügyelet alá a helyieket. Azt találták ki, hogy megkoronázzák

(20)

Wahunsenacawh-t, hátha akkor majd behódol az angol királynak. Meg is hívták a főnököt Jamestownba, de Wahunsenacawh, aki még mindig erős gyanakvással viseltetett a gyarmatosítók iránt, nem kockáztatta meg, hogy esetleg elfogják. John Smith feljegyezte naplójában a király válaszát: „Ha a ti királyotok ajándékokat küldött nekem, akkor én is király vagyok, és ez az én földem. [...] A te atyád jöjjön el hozzám, ne én menjek őhozzá, vagy a ti erődötökbe, nem kapom be ezt a csalit.”

Márpedig, ha Wahunsenacawh nem „harapott rá a csalira”, akkor New-portnak és Smithnek kellett volna elmennie Wcrowocomocóba ahhoz, hogy egyáltalán sor kerülhessen a koronázásra. A terv tehát, úgy tűnik, csúfos kudarcot vallott, és egyetlen eredménye az volt, hogy Wahunsenacawh elhatározta, megszabadul a gyarmatosítóktól: kereskedelmi embargót hirdetett. Jamestown többé nem kapott tőlük árut. Wahunsenacawh kiéheztette az angolokat.

1608 decemberében Ncwport megint útnak indult Anglia felé. Ezúttal Smith levelét vitte magával, amelyben a kapitány arra kérte a Virginia Társaság vezetőit, változtassanak a gyarmatosítással kapcsolatos elképzeléseiken: Virginiában nem várja őket a gyors meggazdagodás lehetősége, itt nem lehet kizsákmányolni a bennszülötteket úgy, mint Mexikóban és Peruban; itt nincs arany, se más nemesfém, és a helyieket nem lehet munkára fogni, nem lehet tőlük élelmet szerezni. Smith felismerte, hogy csak úgy lehet itt életképes gyarmatot létrehozni, ha a gyarmatosítók nekiállnak dolgozni. Ezért könyörgött az igazgatóknak, hogy e célnak megfelelően válogassák össze az embereket: „Ha megint küldenének embereket, kérve kérem önöket, küldjenek inkább harminc ácsot, földművest, kertészt, halászt, kovácsot, kőművest és kubikost, akik kiássák a földből a fákat meg a gyökereket, feltéve, persze, hogy van ilyenekből bőséggel.”

Smith nem akart még több mihaszna aranyművest. Jamestown ezen a télen újfent megmenekült, hála Smith leleményességének. Neki ugyanis, hízelgéssel és fenyegetéssel, de sikerült elérnie, hogy folytatódjék a kereskedelem a helyi törzsekkel, és amelyik ellenállt, attól elvette, amit csak tudott. A városban Smithnek teljhatalma volt. Bevezette azt a szabályt, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Jamestown lakói így túlélték a második telet is.

A Virginia Társaság profitorientált vállalkozásnak indult, de két katasztrofális év után a profitnak nyoma sem volt. A cég vezetői úgy döntöttek, új kormányzati modellre van szükség, és a kormányzótanács helyett egyetlen kormányzóra kell bízni az irányítást. Erre a posztra elsőként Sir Thomas Gatest nevezték ki. Figyelembe véve Smith kérésének bizonyos aspektusait, a vezetőség felismerte, hogy ki kell próbálni valami újat. Ez a felismerés 1609-10 telén, az éhínség idején érett be. Az új kormányzati modell semmi mozgásteret nem hagyott Smithnek, aki 1609 őszén csalódottan tért vissza Angliába. így, hogy a találékony Smith elment, Wahunsenacawh pedig gátat vetett a további élelmiszer-ellátmányoknak, a jamestowni gyarmatosítók odavesztek. Tél elején még 500-an voltak, de csak 60-an érték meg a márciust. A helyzet olyan kétségbeejtő volt, hogy a kannibalizmustól sem riadtak vissza.

Az a bizonyos „valami új”, amit Gates és helyettese, Sir Thomas Dale kipróbált, nem volt más, mint egy drákói szigorúságú munkarend, amelyet az angol telepesekre kényszerítettek. Ez alól, természetesen, kivételt jelentett a kormányzó elit. Dale terjesztette be az isteni, erkölcsi és hadi törvények („Lawes Divine, Morall and Martiall”) címmel ellátott javaslatot, amelyben, többek között, az alábbi paragrafusok szerepeltek.

(21)

Bárkire, aki kifoszt egy kertet, legyen az köz-vagy magánterület vagy egy szőlőskert, és bárkire, aki kukoricacsövet lop, halálbüntetés vár.

Egyetlen gyarmati lakos sem adhatja oda ennek az országnak semmilyen árucikkét, sem ingyen, sem pénzért egyetlen hajóskapitánynak, tengerésznek, gazdának vagy matróznak, sem saját használatra, sem azért, hogy az elvigye az árut a gyarmatról, csakis halálbüntetés terhe mellett.

Ha a bennszülötteket nem lehet kizsákmányolni - gondolta a Virginia Társaság -, akkor talán a gyarmatosítókat kellene. A gyarmati rendszer fejlődésének következő állomása egy új modell bevezetése lett, amelynek lényege, hogy minden föld a Virginia Társaság tulajdonába került, a férfiakat barakkokban szállásolták el, és mindenki csak a társaság által meghatározott napi élelmiszeradaghoz juthatott hozzá. Munkacsoportokat alakítottak ki, és minden csoport élére a cég egy megbízottját állították. Majdnem olyan volt ez, mintha statáriumot hirdettek volna: akit vétségen kaptak, azt a leggyakrabban kivégezték. Az új gyarmati intézményrendszer kiépítésében különösen fontos szerepet játszott a fentebb idézett első paragrafus. A cég halálbüntetéssel fenyegette azokat, akik elszöktek. Nem véletlenül, hiszen az új munkarend bevezetése után a munkára kényszerített telepesek számára egyre vonzóbb lehetőségként tűnt fel a szökés. Pedig aki elszökött, annak azzal az eshetőséggel is számolnia kellett, hogy a cég hatáskörét jelölő határvonalon túl teljesen magára marad, hiszen akkoriban azok igen ritkán lakott vidékek voltak. Ezeknek a lehetőségeknek a fényében a társaság hatalma igen korlátozott volt. A cég vezetői nem tudták igába hajtani az angol telepeseket, és elérni, hogy a létminimumhoz közeli napi élelmiszeradaggal a gyomrukban keményen dolgozzanak.

A 2. térképen látható, hogy nagyjából mekkora volt a népsűrűség az amerikai kontinens egyes régióiban a spanyol hódítás idején. Az Egyesült Államokban, néhány sűrűn lakott „folt” kivételével, körülbelül háromnegyed fő jutott egy négyzetkilométerre. Közép-Mexikóban vagy Peru hegyvidéki részein a népsűrűség ennél több mint ötszázszor nagyobb volt, megközelítőleg 400 fő/km2. Ami tehát Mexikóban és Peruban lehetséges volt, az Virginiában nem volt megvalósítható.

Időbe telt, mire a Virginia Társaság vezetői felismerték, hogy az eredeti gyarmatosítás! modell nem működik Virginiában, és ahhoz is idő kellett, hogy elismerjék, az „isteni, erkölcsi és hadi törvények” kudarcot vallottak. 1618-tól kezdődően gyökeresen új stratégiát alkalmaztak. Mivel sem a helyieket, sem a telepeseket nem lehetett leigázni, nem maradt más választásuk, mint az, hogy meghatározott eszközökkel munkára ösztönzik a telepeseket. 1618-ban vezették be a földjáradékrendszert, amelynek keretében minden férfinak járt 20 hektár föld, és további 20 hektár minden családtag és szolgáló után, akit a család Virginiába tudott hozni. A telepesek saját házat kaptak, a korábbi szerződéseiket pedig érvénytelenítették. 1619-ben megalakult a tagállamok képviseleti gyűlése (General Assembly), amely minden felnőtt férfinak tényleges beleszólást biztosított a gyarmatot irányító törvények és intézmények alakításába, illetve működésébe. Hát így tette be lábát a demokrácia az Egyesült Államokba.

12 évbe került, mire a Virginia Társaság megtanulta az első leckét: ami bevált a spanyoloknak Mexikóban meg Közép- és Dél-Amerikában, az északon nem működik. A XVII. század további része azzal telt, hogy sorozatos nehézségek és küzdelmek árán próbálták a fejükbe verni a második leckét: egy gazdaságilag életképes gyarmat megteremtésének egyetlen módja az, ha olyan intézményrendszert alakítunk ki, amely befektetésre és kemény munkára ösztönzi a gyarmatosítókat. Ahogy Észak-Amerika egyre fejlődött, az angol elit újra és újra megpróbált olyan intézményeket

(22)

felállítani, amelyek erősen korlátozták volna a gyarmat valamennyi lakosának gazdasági és politikai jogait, kivéve persze néhány kiváltságost - ahogy azt a spanyolok tették. De ez a modell mindenütt másutt is éppúgy csődöt mondott, mint Virginiában.

Az egyik legnagyratörőbb próbálkozás nem sokkal az után vette kezdetét, hogy a Virginia Társaság stratégiát váltott. 1632-ben I. Károly angol király a Chesapeake-öböltől északra fekvő területekből több mint 4 millió hektárt adományozott Cecilius Calvertnek, Baltimore lordjának. A marylandi charta (Charter of Maryland) értelmében Lord Baltimore teljesen szabad kezet kapott: saját elképzelései szerint alakíthatott kormányt. A VII. paragrafus kimondta, hogy Lord Baltimore „a nevezett tartomány kormányának legnagyobb megelégedésére, jelen okirat rendelkezése szerint, korlátlan, teljes és abszolút hatalommal bír bárminemű törvény elrendelését, meghozatalát és beiktatását illetően.”

Lord Baltimore részletes tervet dolgozott ki arra vonatkozóan, hogyan fogja megteremteni a XVII. századi vidéki Anglia feudális társadalmának idealizált, észak-amerikai változatát. Ennek első lépéseként a földet több ezer hektáros telkekre osztotta, és ezek vezetését a lordokra bízta. A lordok feladata volt bérlőket találni, akik megművelik földet, és bérleti díjat fizetnek a kiváltságos, földbirtokos elitnek. Egy másik, hasonló próbálkozásnak lehettek tanúi 1663-ban, amikor is nyolc földbirtokos, köztük Sir Anthony Ashley-Cooper, megalapította Karolina államot. Ashley-Cooper a titkárával, a nagy angol filozófussal, John Lockc-kal közösen Fundamental Constitutions of Carolina címmel megszövegezte Karolina alkotmányát. Ez a dokumentum - akárcsak korábban a marylandi charta - egy olyan elitista, hierarchikus társadalmat vázolt fel, amely a földbirtokos nemesség hatalmán alapult. A bevezetésben az állt, hogy „jelen tartományt úgy kell kormányozni, hogy az a lehető leginkább megfeleljen a monarchiának, amelyben élünk, és amelynek ez a tartomány is részét képezi; valamint, hogy elkerüljük a demokrácia kialakulását”.

Az alkotmány paragrafusaiból egy merev társadalmi struktúra körvonalai rajzolódtak ki. Ennek a struktúrának a legalján álltak a „jobbágyok”, akikről a 23-as paragrafus így rendelkezett: „A jobbágyok minden gyermeke és azok minden leszármazottja is jobbágy lesz.” A politikai hatalommal nem rendelkezőjobbágyok fölött helyezkedtek el a tartománygrófok és az indián törzsfőnökök, ők alkották az arisztokráciát. A tartománygróföknak kiutaltak fejenként körülbelül 20 ezer hektár földet, az indián törzsfőnököknek pedig körülbelül 10 ezer hektárnyit. Tervezték egy parlament felállítását is, amelyben a tarto-mánygrófok és az indián törzsfőnökök képviseltették volna magukat, de ahol csak olyan intézkedések megvitatását engedélyezték volna, amelyeket a nyolc földbirtokos előzőleg jóváhagyott.

Ahogy a drákói szabályok bevezetése Virginiában kudarcot vallott, úgy a hasonló típusú marylandi és karolinai intézmények felállításának terve is dugába dőlt. Méghozzá hasonló okokból. Minden esetben kiderült, lehetetlen belekényszeríteni a telepeseket egy merev, hierarchikus társadalmi rendbe, egyszerűen azért, mert az Újvilágban számtalan lehetőség állt nyitva előttük. Ezért inkább olyan eszközökre volt szükség, amelyek arra ösztönözték őket, hogy dolgozni akarjanak. Idővel a telepesek egyre nagyobb gazdasági szabadságot és további politikai jogokat követeltek maguknak. A marylandi telepesek is saját földet akartak, és kiharcolták, hogy Lord Baltimore képviseleti gyűlést hívjon össze. 1691-ben aztán ez a gyűlés rávette a királyt, hogy nyilvánítsa Marylandét koronagyarmattá, megfosztva ezzel Baltimore-t és lordjait politikai előjogaiktól. Karolinában szintén elhúzódó hatalmi harcok folytak a politikában, amelyeknek itt is a földbirtokosok lettek a vesztesei. Dél-Karolina 1729-ben lett koronagyarmat.

(23)

Az 1720-as évekre a később az Egyesült Államokat létrehozó 13 gyarmat mindegyikében hasonló kormányzati struktúra alakult ki: az állam élén a kormányzó és a földtulajdonosok alkotta képviseleti gyűlés állt. Ezek még nem demokráciák voltak: a nők, a rabszolgák és a földnélküliek nem szavazhattak. De a korabeli társadalmakhoz képest ezek az államok igen széles körű politikai jogokat biztosítottak polgáraiknak. A képviseleti gyűlések és azok vezetői később szövetkeztek, és 1774-ben megalakították az Első Kontinentális Kongresszust (First Continental Congress), amelynek létrejötte közvetlen előzménye volt az Egyesült Államok függetlensége elnyerésének. A képviseleti gyűlések úgy gondolták, joguk van meghatározni a saját tagságuk körét, és joguk van adóztatni is. Ez, mint tudjuk, problémát okozott az angol gyarmati kormánynak.

(24)

Két alkotmány meséje

Mostanra talán már világosan látszik, nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban, és nem Mexikóban lépett hatályba egy olyan alkotmány, amely demokratikus elvekre épül, korlátozza a politikai hatalomgyakorlást, illetve ezt a fajta hatalmat szeles társadalmi körben osztja szét. Az, hogy ez a dokumentum 1787 májusában, Philadelphiában megszülethetett, annak a hosszú folyamatnak az eredménye volt, amely még 1619-ben vette kezdetét, amikor is Jamestownban megalakult a tagállamok képviseleti gyűlése.

A függetlenség elnyerésekor az Egyesült Államokban lezajló alkotmányozási folyamat éles ellentétben áll azzal, ahogy ugyanez, egy kicsit később, Mexikóban történt. 1808 februárjában Bonaparte Napóleon francia seregei megszállták Spanyolországot. Májusra bevették a fővárost, Madridot. Szeptemberre Ferdinánd spanyol király is fogságba esett, és lemondott. Egy országos katonai junta, a Junta Central vette át a hatalmat, és a harcot a franciák ellen. A junta csapatai először Aranjuezben gyűlt össze, majd délnek indultak, szembe a francia seregekkel. Végül sikerült elérniük a kikötővárost, Cádizt, amely a heves ostrom ellenére is kitartott. A junta itt parlamentet alakított, ez lett a Cortes. 1812-ben a Cortes megalkotta a cádizi alkotmányként ismert dokumentumot, amelyben követelték a népszuverenitás elvén alapuló alkotmányos monarchia bevezetését, valamint a különleges előjogok eltörlését és a törvény előtti egyenlőség megteremtését. Ezek a követelések szitokszavak voltak a dél-amerikai elit számára, hiszen ők még mindig egy olyan intézményi környezetet tartottak fenn, amely az encomienda, a kényszermunka, valamint a rájuk és a gyarmati államra ruházott abszolút hatalom jegyében alakult ki.

Amikor Napóleon megszállta az anyaországot, ott minden összeomlott, ez pedig alkotmányos válságba taszította az egész gyarmati Latin-Amerikát. Heves vita folyt arról, hogy elismerjék-e a Junta Central hatalmát, és erre válaszul sokan szerveződni kezdtek, saját juntákat alapítottak. Csak idő kérdése volt, hogy megérezzék, itt a lehetőség, hogy teljesen elszakadjanak Spanyolországtól. Elsőként Bolívia kiáltotta ki függetlenségét, 1809-ben, La Pazban, bár a Peruból érkező spanyol csapatok ezt a kezdeményezést még csírájában elfojtották. Mexikóban az elit politikai attitűdjét az 1810-ben kirobbant, Miguel Hidalgó atya vezette lázadás alakította. Amikor szeptember 23-án Hidalgó serege kifosztotta Guanajuato városát, megölték a vezető gyarmati tisztviselőt, majd nekiálltak válogatás nélkül gyilkolni a fehéreket. Inkább volt ez osztályharc, vagy még inkább etnikai tisztogatás, mintsem függetlenségi mozgalom; ami ugyanakkor egységbe kovácsolta a vezető elitet. Ha a függetlenség népképviseletet jelent a politikában, akkor a helyi elit tagjai - és nem csak a spanyolok - ellenezték azt. Következésképp a mexikói elit rendkívül szkeptikusan tekintett a cádizi alkotmányra, amely megnyitotta az utat a népképviselet előtt - sosem ismerték el annak legitimitását. Ahogy 1815-ben Napóleon európai birodalma összeomlott, VII. Ferdinánd visszaült a trónra, és érvénytelenítette a cádizi alkotmányt. Amikor a spanyol Korona kezdte visszakövetelni amerikai gyarmatait, egyedül a királyhű Mexikóval nem akadt gondja. Ám 1820-ban a Cádizban állomásozó spanyol sereg - amely várta, hogy az amerikai kontinensre hajózzon, és segítsen helyreállítani a spanyolok uralmát - fellázadt VII. Ferdinánd ellen. Hamarosan több katonai egység is csatlakozott hozzájuk az ország minden tájáról, és arra kény-szerítették Ferdinándot, hogy újra helyezze hatályba a cádizi alkotmányt, és hívja össze a Cortest. Ez a Cortes még sokkal radikálisabb volt, mint az elődje: indítványozta a kényszermunka minden formájának eltörlését. De támadni kezdte a különleges előjogokat is - például a katonáknak azt a kiváltságát, miszerint bármilyen bűncselekmény elkövetése

Miert Buknak El Nemzetek

Table of Contents

Miért buknak el a nemzetek?

Miért buknak el a nemzetek?

ELŐSZÓ

A Rio Grandé gazdaságtana

Buenos Aires megalapítása

Cajamarcától...

...Jamestownig

Két alkotmány meséje