BENSŐ
MOSOLY
Szerkesztette Gálvölgyi Judit
Fotó
Almási Jonathan Csaba Copyright © Müller Péter, 1995, 2004
Hungarian edition © Neemtree Corporation AG, 2014 Cover design © Neemtree Corporation AG, 2014
Minden jog fenntartva.
A könyv – a kiadó írásos jóváhagyása nélkül – sem egészében, sem részleteiben nem sokszorosítható vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben, elektronikus vagy mechanikus módon, beleértve az internetes
közlést, a fénymásolást, a rögzítést vagy az információrögzítés bármely formáját.
ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó Novák András igazgató Főszerkesztő és műszaki vezető Melher Viktor
Tipográfia Névery Tibor (TypoStúdió Kkt.) Borítót készítette Édesvíz Kiadó Nyomta Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató
BEVEZETÉS
Olyan könyvet szeretnék írni, amely élni segít. Még nekem is – azáltal, hogy megírom. Számomra ugyanis az írás: meditáció.
Ez a könyv egyetlen szó is lehetne – ha létezne manapság ez a szó, s ha bizonyos volnék benne, hogy mindenki ugyanazt érti alatta.
Ilyen szó azonban nincs.
Ha azt mondom: „asztal”, „felhő”, „otthon” vagy „háború” – min-denki tudja, miről beszélek.
De ha azt mondom: „lélek”, „önvaló”, „atman” vagy „Fensőbbren-dű ÉN” – bizonyos, hogy mindenki mást ért és gondol ez alatt.
„Hiába azonosak a szavaink – mondja Nietzsche –, ha a tapasz-talataink különbözőek.”
Minden szó valóságos élményt jelent, s ha ez az élmény mind-annyiunkban közös, azonnal fölvillan a jelentése, és a beszélgetés-nek értelme lesz.
Különben nincs.
Én ebben a könyvben egyetlen élményt akarok… nem átadni né-ked, mert az lehetetlen – hanem megérinteni benned.
Ez az „ÉN-élmény” – vagyis a bennünk elrejtett isteni lélek föl-fedezése.
Bizonyos vagyok benne, hogy már volt ilyen élményed – még akkor is, ha olyan rövid ideig tartott, mint egy szemvillanás, észre sem vetted talán, vagy később azt hitted, hogy ami átsuhant rajtad, nem volt valóság.
De az is lehet, hogy ez az élmény megtapadt benned, s föl tudod idézni: ez esetben ismerősként fogadod majd minden gondolato-mat.
Ez az ősélmény rendszerint gyerekkorunkban születik meg. Azért nehéz visszatalálni hozzá, mert a gyereket mindannyian megöljük magunkban, s olyan jeltelen, mély sírba temetjük, amelyet később még a legnagyobb igyekezettel sem tudunk fölfedezni.
Megpróbálom felidézni most ezt a gyermeki élményemet. Sötét korban születtem.
Olyan világban, amely teli volt válsággal, háborúval, elnyomással, tébollyal, téveszmékkel, hazugsággal, zűrzavarral, gonoszsággal.
Alig tanultam meg beszélni, máris üldöztek, megaláztak, megfé-lemlítettek. El akartak pusztítani. A gyerekszobámra nem emlék-szem, csakis a légópincénkre. Anyám mosolygó arca után a második benyomás, mely a külvilágból érkezett hozzám a vér, a hullák, az összedőlt házak, a jajveszékelő emberek, a lánctalpas tankok, a se-besült katonák, s a föld alatti vakondélet riasztó képei voltak.
Anyámat meg akarták erőszakolni.
Apám pedig úgy úszta meg a Don-kanyart és Szibériát, hogy egy elmegyógyintézet zárt osztályán bujkált. Több mint egy esztendőn át színlelte az őrültséget, félelmében olyan mély átéléssel, hogy lel-kének eresztékei valóban megrepedek, s irracionális rettegések űz-ték egy hosszú életen át.
Későbbi éveim sem voltak könnyebbek.
A kommunista rendszer mögött megbúvó tébolyt nem érzékel-tem, de azt igen, hogy mindenki fél és hazudik.
Az egész rezsimnek volt valami áporodott, nyomasztó kutyasza-ga. Hamar megtanultam, hogy itt nem szabad arra gondolni, amire gondolok, mert bajba kerülök. Ma sem tudom, ha kezembe kerül egy korabeli tankönyv, hogy elmebetegek írták-e, vagy cinikus go-nosztevők.
A legjobban a magányos sétáimat szerettem.
Esténként végigmentem az ostorfüzekkel szegélyezett zuglói ut-cákon. A Rákos-patak partján leültem egy padra, vagy lehevered-tem a rét füvére – és fölnézlehevered-tem az égre.
Itt csend volt. Szabadság.
És végtelen nyugalom.
„Milyen messzire ellát az ember ebből a sötét gödörből! Túl a Hold fehérezüst karéján, túl a moccanatlan csillagokon!… Milyen határtalan a világ!… Milyen végtelen!… És szép!… És békés!”
Ez volt az első gondolatom.
„Nekem ott van a hazám, fenn! Ha behunyom a szemem is tu-dom, hogy én odavaló vagyok! Mert bennem is, a csukott szemem mögött is épp ilyen égbolt van! Ismerős a csöndje, a szépsége, a vég-telensége… és a nyugalma… Én itt a földön vendég vagyok!… Jö-vevény… Most itt élek majd egy darabig… ebben az országban… ezek között a golyó ütötte kis házak között… ezek között a boldog-talan, jobb sorsra érdemes emberek között… de csak úgy, mint egy utazó… mint egy másik, értelmes és szabad ország követe, akinek nyilván akad valami dolga itt – de valójában nem tartozik ide!”
„Péter! Ne feledd el soha, hogy te odavaló vagy, és a te igazi ottho-nod odafönt van!… Ez itt vendégjáték!… Ne feledd azt a részegítő-en boldog pillanatot, amikor ma éjjel fölkiáltott brészegítő-enned egy hang:
ÉN VAGYOK!… LÉTEZEM!…El sem tudom képzelni, hogy valaha ne lettem volna, s azt se, hogy lesz bármikor is olyan idő, amikor én már nem létezem! Ahogy a tér végtelen, az idő is az, s ezt azért ér-zem, mert az én életem is végtelen!… És itt a Földön is: hosszú… Megfogadom, ha fél évszázados leszek, visszajövök ehhez a padhoz, ahol ez a csodálatosÉN-élményem ért, leülök rá, fölnézek az égre s azt gondolom majd: hahó, csillagok, ahogy ti is odafönn a magasban változatlanul ragyogtok, úgy én is itt vagyok… a testem megválto-zott… deÉN VAGYOK!… ÉsÉLEK!”
Ez volt az a pillanat, amikor fölfedeztem magamban valakit, aki nem hal meg soha.
Ez a Valaki boldog volt, szabad, s örökké mosolygott. Sőt, időnként kacagott.
Innen kezdve kifejezetten élvezetessé vált számomra az élet. Mindjárt az első fölvillanás pillanatában megszólalt bennem ez a Derűs Bohóc, s azt kiáltotta röhögve:
„No, kisöreg, jól belecsöppentél ebbe a sűrű világba, mint légy a te-hénganajba! Most végig kell csinálnod, de hidd el, nem is lesz olyan nehéz! Nézz körül! Nemcsak az égbolt, ez a Föld is szép! A rét, a fák, a patak és a füvek! Még az emberek is szépek, szegények!… Elfelejtették, hogyÉN VAGYOK, és nincsenek ideítélve ők sem!…
Ilyenkor alszanak… És vélük alszik az őrületük is… Éjszaka nin-csen kommunizmus!… Senki sem agitál, rekvirál, politizál, senki nem akar hatalmat… Ilyenkor nincs taggyűlés, nincs munkaver-seny… Talán még Sztálin elvtárs is alszik, s álmában nem tudja, hogy ő egy isten!… Éjszaka a világ normális lesz!”
„Miért van az, hogy ebben a csodálatos díszletben ilyen pocsék és szomorú drámát játszanak az emberek?”
Ez a kérdés végigkísérte az életemet.
Mivel a felnőtt világtól semmiféle elfogadható választ nem kap-tam, magam próbáltam rátalálni a megfejtésre.
Olvasni kezdtem.
Először azokat a műveket, amelyeket akkoriban szabad volt. Az első tény, amelyre rádöbbentem, hogy ezekből a könyvekben lefektetett elvekből és a világjobbító igyekezetekből nem lett semmi. A humanizmus, amely minden transzcendenciát lesöpört, az Em-ber és az emEm-beri kultúra tiszteletét ígérte.
A racionalizmus a józan ész és az Értelem uralmát.
A materializmus pedig egyenlőséget, szabadságot, osztály nélküli társadalmat, földi jólétet és kizsákmányolástól mentes, igazságos vi-lágot.
Hol van ez?
A világ embertelen, értelmetlen és oly mértékben zsarnoki, hogy még a fejemben lévő láthatatlan gondolatot is el akarja taposni.
Ami a legjobban zavart, hogy ezeknek a műveknek a szerzői nem ismerték az eget. Nem látni belőlük fölfelé. Az életet csakis vízszin-tesen látják, mint a földön araszoló kígyó, amely képtelen a fejét föl-emelni, s minden olyan üzenetet, gondolatot, érzést, amely mesz-szibb távlatokból s főleg felülről érkezik, mérges foggal megmar, szűk logikájának izmos testével kíméletlenül megfojt.
Mivel akkoriban már bennem is érlelődött ez a kígyó-én, és egyre nehezebbé vált fölidéznem a mosolygó „Szent Bohóc” hangját – ezt a csőlátó logikát nagyon is értettem. Ahonnan ugyanis a földi ego látja, onnan az élet valóban így néz ki. Ott nincs halhatatlanság és Isten és benső mosoly, hiszen valójában még lélek sincs: mivel ez az „én” itt jött létre a természet világában, ebben a társadalmi és történelmi miliőben, csakis ezt ismeri, s ebből próbál megfejteni mindent.
Hamarosan azt is fölismertem, hogy itt vitázni nem érdemes. Itt ugyanis nem elvekről és ideológiákról van szó.
Itt hatalmi harc dúl bennem és mindenkiben.
A kígyó-én nem azért meggyőzhetetlen, mert nem lát, hanem azért, mert nem is óhajt látni!
Abban a pillanatban ugyanis, amikor elfogadja a „bohóc” létét: a ha-talma megroppan, és szolgálni kénytelen.
És ez az, amire nem hajlandó. Semmi áron.
Ez a hatalmi ősérzés bennem is megerősödött. Egyre kevesebbet sétáltam, az égbolt végtelen képe elhomályosodott bennem, sőt le is lepleződött, hiszen megtudtam, hogy azokban a messzi világokban éppolyan esztelen harc dúl, mint a Földön, élet sincs talán, csak ha-mu és láva és sivárság. Élet csak itt van a Földön, s ha ezt az egyet-len életet nem nyerem meg, akkor elveszítek mindent.
Ez az ideítéltség egyre komorabbá, szorongóbbá és bizonytala-nabbá tett. Főleg azért, mert a létharchoz szükséges agressziót nem éreztem magamban. Ahhoz, hogy érvényesüljek, ravaszkodnom, ala-koskodnom, hazudnom kellett. Ha bárkivel találkoztam, akiről úgy véltem, hogy a „sorsom függ tőle” – azonnal izzadni kezdett a tenye-rem, s azt a léttaktikát igyekeztem alkalmazni, amely már
gyerekko-romban is úgy-ahogy bevált: igyekeztem szeretetre méltónak látsza-ni. Hogy ne bántson. Hogy segítsen. Hogy beengedjen. Hogy föl-emeljen. Hogy adjon nékem valamit.
Ezt a szánalmas koldus-érzést neveztem akkoriban „szeretetnek”. S ez annyira belém szervült, hogy még ma is gyötör, mint valami pavlovi reflex, amelyre ösztönösen „rájár” a lelkem.
De erről talán később.
Akkoriban csak annyit éreztem, hogy elveszítem a „Szent Bohóc” derűjét és boldogságát és erejét – s ezért elkezdtem olvasni azokat a tiltott műveket, melyeket a „felvilágosult” kor háromkeresztes mé-regnek minősített.
Szerencsémre először nem az Evangélium, hanem a keleti hagyo-mány nagy könyvei jutottak a kezembe.
Azért mondom, hogy „szerencsémre”, mert Keleten nem jártam, a szavak frissen hatottak rám, s így nem kellett szembesülnöm azzal a kiábrándító igazsággal, hogy itt, az én „keresztény” világomban az Evangélium szelleméből nem valósult meg semmi.
Itt nincs szeretet, s ha valaki a múlt távolába visszatekint, látja, hogy nem is volt soha.
Hogy mi az a „szeretet”, azt akkoriban ha nem tudtam is, de sej-tettem.
Az, amit anyámtól kaptam. Soha senki mástól.
Apámról csak a halála után tudtam meg – amikor lehullott már róla a félelem és a zaklatottság –, hogy szeretett.
Ezt üzente, már a másik világból, egy hosszú és szenvedésteli élet után.
Szóval olvasni kezdtem a Védákat, az Upanisadokat, a Tao Te-kinget, a héber és az arab gyökér-hagyományokat: a kabbalát s a szú-fit – s csak utána a Bibliát.
Az első, ami ezekből a hatalmas művekből megragadott, hogy fölfedeztem bennük az „égbolt” élményemet. Roppant magasra és messzire lehetett látni bennük. Sorsomat térben és időben olyan végtelen távlatokba helyezték, ahol végre volt tágasság, szabadság, cél és értelem.
És főleg öröm.
Mintha ezeket a könyveket az én „Szent Bohócom” írta volna. Olyan ismerős mondatokat fedeztem föl bennük, mint hogy: „Legyetek átmenők!”… „Az én országom nem e világból való”… És: „Isten országa bennetek van”.
Jézus és Lao-ce azt is tudja, hogy az ember legnagyobb vétke, ha megöli magában a gyereket.
A gyermek ugyanis az ő szemükben nem primitív kis emberkez-demény, akivel csak akkor érdemes majd számolni, ha belevénül a felnőtt világ álomtalan, szürke, monomániás tébolyába – hanem bölcs lény, akihez jóval közelebb van még az Isten, mint bármilyen teológushoz.
Karl Marxnál nyomon követhető nemcsak az, hogy minden „gyermeki” bölcsességet és örömet elpusztított magában, de az is, hogy ezt az öngyilkos tettét ideológiailag még igazolta is: a vallá-sokról úgy beszél, mint az „emberiség gyermekkoráról”, és ez igaz is lenne, ha a saját világmegváltó „felnőtt” elméletét nem helyezné a gyermeki bölcsesség fölé. A jó öreg Marx, ha csak egyszer is föl-nézett volna az égre, sohasem gondolta volna, hogy ha az embert megfosztja a végtelentől, az Istentől és a halhatatlanságtól – egy-szóval: a lelkétől –, s ha az orrát beleveri a rohadó anyag halálszagú bélsarába, és sorsát a mindenkori gazdaságtól és politikától teszi függővé, attól jól fogja érezni magát itt a Földön.
A második dolog, ami ezekben az óriási, sok ezer esztendős Hi-malája-művekben megragadott, hogy azt mondták ki, amit gyer-mekkorom óta magam is tapasztaltam, hogy ez az élet itt
alapvető-en el van rontva.
Nem azért, mert a „termelőerők fejletlenek”, hanem azért, mert magában az emberi lényben olyan létrontó erők kerültek hatalom-ra, melyek az életet feldúlják, és a tragikus végkifejlet felé terelik.
Platon a „vas-korról”, Mózes a „Szövetség megtöréséről”, a hin-duk a „Kali-jugáról”, a kínaiak a „Fény elsötétedéséről” beszélnek – ugyanarról a „Sötétségről”, amely Krisztust is várta, s amely a Fényt nem fogadja be.
Jézusnak már az élete is példaértékű: sorsa abnormális, tébolyult világban zajlott, amelyben minden pap és ideológus és politikus, minden hóhér és egyszerű ember, aki a halálára szavazott, meg volt győződve arról, hogy „Isten nevében” ítéli el – miközben a szerete-tet s a világot vágóhíddá aljasította.
A halála előtt ugyanazt mondja, amit a hagyomány bármelyik hi-teles műve: hogy ez a helyzet idővel csak romlani fog.
Ahogy van nappal és éjszaka, úgy az emberi történet nem a kivi-lágosodás, hanem az elsötétedés egyre sűrűbb éjszakája felé tart.
Ami az általános világtörténetet illeti, még azt is hozzáteszi, az az ő messiási küldetésével korántsem javul, csak romlani fog, egészen a totális csődig. Valódi követői ugyanis csak elenyészően kevesen
lesznek – mert „sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választot-tak” –, és e világkorszakot nem tartotta menthetőnek. Olyannyira nem, hogy nem is imádkozott érte. „Én nem a világért imádkozom, hanem csak azokért, akiket nékem adtál, Atyám!” Elég volt kinéznem az ablakon, hogy lássam: ennek a több ezer esztendős könyvnek igaza van.
A Bölcs Bohóc története tehát sokáig csak könyvekben folytató-dott bennem: onnan üzent, hol mint Jézus, hol mint Csuang-ce, hol mint Gandhi, mint Hamvas Béla vagy Weöres Sándor.
Aztán 1956-ban váratlanul magához rántott. Megsebesültem, kiszakadtam a testemből, s hirtelen átkerültem az Ő oldalára, s egy rövid ideig az ő szemével néztem vissza vérző testemre s a világra.
Ekkor nem mosolygott.
Erőt, biztonságot sugárzott, mint aki azt mondja: „Látod, itt va-gyok és élek! Nem a könyvekben, hanem tebenned!… Kezdtél elfelejteni már!… Most megtapasztalhatod, hogy vagyok!“
És visszaküldött az „életbe”.
Hogy őrizzem magamban a lényét, sok év múlva mesteri segítsé-get is hozott.
Hogy miért, azt akkoriban nem tudtam még.
Mivel művésznek készültem, azzal áltattam magamat, hogy vala-miféle „üzenet” bízatott rám, azt el kell mondanom az embereknek. „Fényt” kell adnom, „harmóniát”, „igazságot”, „szépséget” – és so-rolhatnám még a nagy szavakat.
Vagyis felnőtté válásom első pillanatában magam is beleestem abba a nagy csapdába, amelyben valamennyien vergődünk: elhitet-jük ugyanis magunkkal, hogy csakis mások a sötétek, mások a va-kok, mások élnek a Kali-jugában – mi itt egy aljas kor „áldozatai” vagyunk.
Ha sok év múltán nem érkezik el hozzám a Mesterem, aki hol kedélyesen, hol szigorúan, de mindig végtelen türelemmel és szere-tettel nem élesztgeti bennem az én Halhatatlan Bohócom hangját, bizonyára tovább megyek a veszélyes úton, amely sehová sem vezet.
Ez az út a hamis próféták útja.
Hamis próféta az az önjelölt, aki lelkesültségében és elvakultsá-gában megkerüli az önismeret útját, a saját démonaival nem számol le, önmagát a tanítás szerepével fedezi, s mérhetetlen hiúságát vala-miféle „választottságnak” képzeli.
Az igazság az, hogy aki ma él, nem véletlenül van itt! Az ide való.
Ennek a kornak a gyermeke, s hordozza magában mindazokat a sötét karmikus lelki- és sorsterheket, amelyek ennek a századnak a természetéhez tartoznak.
Bizonyára akadnak elenyésző számban olyanok is, akik nem a kar-ma sorskerekén érkeztek közénk, akiknek már nincsen ledolgozni valójuk, s csupán a könyörület okán érkeztek ide: rejtőző caddikok és bódhiszattvák, mesterek s példaértékű keresztényi lelkek – de ez nem én vagyok.
Kevés ilyennel találkoztam – viszont annál több olyannal, akik ilyennek vélték magukat.
Mi itt nemigen vagyunk különbek egymásnál.
Legfeljebb annyiban, hogy bizonyos kérdésekben az egyikünk vak, a másik rövidlátó. De ha egy rövidlátó azt képzeli magáról, hogy normálisan lát: máris vakabb, mint a többiek.
Nem a korunk sötét ugyanis, hanem mi vagyunk azok. Tőlünk „sötét” a kor.
Valamennyien komoly és súlyos sorsfeladatok megoldása végett születtünk a Földre.
Ezért van az, hogy mindannyiunk élete teli van válságokkal, problémákkal, szokatlanul nehéz sorsterhekkel.
Én ebben a könyvben nem akarok többet, mint számot adni ar-ról, hogy miképpen oldom meg a saját problémáimat.
Más szóval: hogyan próbálom követni a Bölcs Bohóc tanácsait. Nem könnyű, még akkor sem, ha tudom, hogy igaza van, mert nagy bennem az ellenerő.
Róla még csak annyit: gyakran visszajárok ahhoz a padhoz, ahol először találkoztam vele.
Utoljára két esztendeje voltam ott.
A pad már eltűnt, a rétet beépítették, s az örök érvényűnek vélt marxizmus is megszűnt.
Mint rossz álomból, ébredt föl belőle az ország, és pillanatok alatt visszaaludta magát egy másik gyötrelmes lázálomba: a pénzizmusba. Hatalmas, sorsfordító rögeszmeváltás történt: a „demokráciának” csúfolt pénzszerzési monománia lett az ügyeletes igazság.
Csak az égbolt nem változott.
A csillagok ugyanott ragyogtak, s ha elcsendesedtem, a zűrzavar, a fáradtság, a jövőtől való rettegés és az öregségtől való félelem el-oszlott – aBOHÓCmég mindig ugyanolyan bölcsen és megnyug-tatóan mosolygott bennem, mint sok évtizeddel ezelőtt.
„ÉN VAGYOK! Megmondtam, pajtás! Voltam, vagyok, és leszek! Csak te is legyél végre, mert nélküled semmire sem megyek!”
MÜLLER PÉTER
Ebben az általános „agárversenyben”, ahol mindenki az orra elé kötött, képzelt vagy valóságos kolbász után lohol, az emberiség túl-nyomó része reménytelenül lemarad, miközben jóval kevesebben meggazdagodnak, s néhányan rákosan földuzzadt vagyonhoz jut-nak. Az államok vezetőire hárul az a megoldhatatlan feladat, hogy ezt a „demokráciának” becézett gátlástalan önzést s az egymással versengő kíméletlen gazdasági maffiák uralmát valamilyen módon megfékezzék. De mivel magát az államot is a Pénz tartja hatalmá-ban, elengedhetetlen a korrupció, a megvásárolhatóság, az érdekhá-ború, s az, hogy a szegényekről való gondoskodás üres jelszó ma-radjon.
Bármilyen nemes szándékkal indul egy politikus – ha nem a Pénzt szolgálja, megbukott.
A Pénz régóta nem fizetőeszköz, hanem a kígyó-én Istene. Benne testesül meg a halandó Én minden vágya: a siker, az elis-mertség, a hatalom, a kéj, a kényelem – az egyszeri földi élet gátlás-talan kiélvezésének lehetősége.
A pénzizmus éppolyan hazug, mint a kommunizmus.
Már elnevezése is hamis: „demokráciának” hívja magát, holott „népuralomról” szó sincs: itt pénzuralom van.
„Moneykrácia”.
Az pedig, hogy ebben valamiféle gondoskodás vagy igazságos el-osztás létrejöjjön, ki van zárva: senki sem azért szerez, hogy elossza. A gazdag egyéneknek és országoknak egyetlen igyekezetük van: hogy a szegényektől megvédjék magukat.
Ez nem fog sikerülni.
A „moneykráciát”a tömeges elözönlés és a belső zűrzavar fenyege-ti. Túl sok ember él a Földön, s a pénzszerzés megengedett és meg-engedhetetlen eszközei között nem lehet határt szabni. Valójában a tőkének emberre nincs is szüksége, csupán vevőkre – a modern technika révén egyetlen gép akár ezer ember munkáját is elvégzi. A nagyvárosok képe ezért ölt egyre riasztóbb képet: elözönlik a mun-kanélküliek, a bevándorlók, a menekülők, a harmadik világ éhesei és hatalomra szomjas emberei, a hontalanok, meg a nemzetközi maffi-ák. Jelenleg ott tartunk – egy kitűnő közgazdászunk adata ez –, hogy-ha az emberszint alatti életet élő milliárdok mindegyikének csak egyetlen frizsidere lenne, az élet a Földön már nem lenne tartható. Pár évtizeddel ezelőtt az emberiség két világháborúval igyekezett „megoldani” a válságot.
Ma már – a világpusztító fegyverek miatt – ez az út is járhatat-lanná vált.
Nem kell különösebb jóstehetség azt állítani, hogy a jelenlegi vál-ság megoldhatatlan.
A tébolynak ugyanis az a természete, hogy csakis fokozódni tud. Egyszerűen azért, mert sok nagyságrenddel erősebb, mint a józan ész.
Nem akarom tovább részletezni, hiszen mindezt magad is tudod. És szükséges is tudni, mert a legelső lépés minden problémánk megoldásához: fölismerni, hogy az ember milyen világban él.
Miért?
Mert azok az erők, amelyek a világot mozgatják, bennünk is mind hiánytalanul megvannak. Ha az emberi lélek évgyűrűit lehán-tod, azt tapasztalod, hogy a legbelső, tiszta csemete-rétegen túl minden egyes gyűrűt a beteg világhoz való alkalmazkodás miatt nö-velt maga köré. A Bölcs Bohóc mindannyiunkban mélyen eltemet-ve él, a „szív titkos kamrájában”, amelyet tökéletesen elfednek mindazok a szokássá keményedett gondolatok és érzések és képze-tek, amelyeket a kor „realitása” kényszerített ránk.
Teljesen ki van zárva, hogy egy tébolyult kor gyermeke valahol maga is ne lenne tébolyodott.
Valamennyien itt élünk és most – és lehetetlen, hogy korunk nyo-masztó hatásával szemben érintetlenek maradjunk.
Éppen az ellenkezője igaz.
Ha az átlagember lelkét felboncolod, azt tapasztalod, hogy szin-te szin-teljes egészében korának gyermeke, s mint az állatorvosi lovon, a kor betegségeinek valamennyi tünetét fölfedezheted rajta.
A kabbala tanítása szerint az emberek elmondhatatlan többségé-ben ősvalójuk, a „Bölcs Bohóc” jó, ha harminc alkalommal megszólal
egy hosszú élet során, s akkor is olyan villanásnyi ideig, hogy a szavát
nem értik, a lényét nem érzékelik. A többi mind a kor hangja bennük.
Az önismeret első lépése, amikor eldöntjük, hogy történelmi ko-runkba nem óhajtunk beleőrülni, és elválasztjuk magunkban a saját igazságunkat a belénk szervült korhülyeségtől.
Ebben a munkában mindenki magára van hagyatva.
Itt még a hagyomány nagy könyvei sem segítenek, mert bár ki-mondják azt, ami örök, de nem szólnak arról a speciális hülyeség-szisztémáról, amely egy-egy történeti korszakot elural, s amely eléggé gyorsan változik.
Jézus és Buddha és Lao-ce a létrontó erők egészen más trükkjei-vel állt szemben, mint a mai ember. Más tévhitek, más rögeszmék, más hazugságok működtek akkoriban. Az egyre ritkábban
felbukka-nó élő Mesterekre hárult az a feladat, hogy miközben a hagyomány ősi fényét őrizték magukban, koruk soha nem tapasztalt, új trükk-jeit, áltatásait, önbecsapásait állandóan és folyamatosan leleplezzék. Az Ellentét szelleme, ha vesztésre áll, villámgyorsan vált taktikát, s ha valaki ezt nem fedezi fel, álomfalóvá válik, s elhazudja az életét.
Az élő hit naponta képes megújulni.
Az első rémület, amely az úton elinduló embert fogadja, hogy egyedül van.
Soha nem felejtem el a riadalmat, amelyet az iskolában éltem át. „Lehetséges, hogy nékem, a tapasztalatlan, tudatlan, naiv, hülye kisgyereknek van igaza ezzel a sok tanult, bölcs és okos felnőtt bá-csival, tanárral és professzorral és ideológussal, és szinte az egész vi-lág felét átfogó, sok millió lelkes párttaggal és mozgalmi emberrel szemben?! Lehet, hogy én okosabb vagyok, mint ezek a szakállas, bajszos, mindentudó félistenek?!… Lehet az, hogy én innen a hato-dik B osztályból azt mondom, hogy Marx Károly tévedett, miután ma már a fél világ a tanításai szerint él?… Lehet, hogy egyetlen gyereknek igaza van háromszázmillió felnőttel szemben?!”
Ma már persze derülök ezen, de akkoriban sokáig azt hittem, hogy őrült vagyok.
Nem értettem, hogy amit én látok, miért nem látják mások is? (No persze látták, ha nem is sokan, de ezek a hangok nem juthat-tak el hozzám.)
Nehéz döntés volt kimondani, hogy nekem van igazam.
Vagyis, hogy Isten, lélek… azaz a Bölcs Bohóc nélkül nem lehet élni.
A második rémület azonban még csak ezután következett. Mert azt kérdeztem magamtól: „Úristen, hogyan fogok itt élni?! Társtalanul?
Idegenként? Egyedül?
A közgondolkodástól akkor is nehéz megszabadulni, ha látjuk, hogy nem vezet jóra, sőt éppenséggel a szakadékba visz.
Ilyenkor ugyanis úgy érezzük, hogy lemaradunk az „életről”, és társadalmon kívüli, vesztes lényekké válunk. Rémületünk kettős. Egyrészt félünk, hogy eltelik ez az „egyetlen életünk”, anélkül, hogy vágyainkat kielégíthetnénk – másrészt pedig, hogy lecsúszunk olyan kitaszított koldusnyomorba, ahol a közönyös csorda áttapos rajtunk.
Nincs nagyobb büntetés, mint hogy az ember magára marad. Ilyen szorongó megfontolásból lett itt párttaggá a lakosság egy része, s veti most bele magát a gátlástalan pénzhajszába.
Fél, hogy lemarad. Hogy egyedül marad.
Tudod, mit mondott erre a Bölcs Bohóc?
„Ha vélem vagy, sohasem leszel egyedül!”
Korunkat tehát meg kell érteni, s hazugságait, még ha alapvetőek is – át kell világítani.
Mert ez az önismeret útja.
Hogyan áll a helyzet ezzel a moneykráciával? A Bölcs Bohóc különös választ ad a kérdésre. Azt mondja, hogy valaha a pénz szent volt.
Romolhatatlan, „isteni” fémből, aranyból verték, s gyakran szakrá-lis jelek is voltak rajta, mert a pénz az Egyetemes Örök Értéknek
a szimbóluma volt.
A gazdasági tevékenység szintén szakrális volt, ha nem is a leg-magasabb rendű, mert egy kereskedő sohasem rendelkezett olyan univerzális tudással, hogy fönntartsa egy közösség harmonikus rendjét.
Ez a szellemi kaszt feladata volt, amely az égi s a földi értékeket összhangba tudta hozni – egyszóval tiszta értéktudata volt, amely-nek az egész társadalom alávetette magát.
Még ma, a Kali-juga tébolyában is az a helyzet, hogy minden pénznek aranyfedezete van, s a tisztességes iparosból, a becsületes kereskedőből vagy a termését áruló parasztemberből olyan valódi, lelki értékek áradnak, amelyeket a „magasabb kasztokban” már alig lehet föllelni.
A sötétség kora úgy indult – jóval az írásbeliség megjelenése előtt –, hogy az Isten-eszmény elhomályosult, a Bölcs Bohóc hangját egyre kevesebben ismerték, az egységélmény megszűnt – és a földi rend felbomlott.
Innen kezdve a kígyó-én kora jött el, aki saját önérdekén kívül semmiféle értéket, morált és törvényt nem ismert.
Azt az állapotot, amikor lelkünk számos erőcentrumából valame-lyik is föllázad a Rend ellen, és diktatúrára tör, úgy hívjuk, hogy
őrület.
Ilyen őrületben élünk manapság.
Önmagában semmilyen lelki tulajdonságunk nem vétkes.
Csak amikor elveszti helyét és kizuhan a Rendből, akkor válik vétkessé.
Az ember összetett lény: földből, növényből, állatból, lélekből és isteni szellemből van összegyúrva, s minden princípiumnak megvan bennünk a maga érdeke. Az éhségtől, a szomjúságtól, a nemi vágy-tól kezdve, az önfenntartáson és a családról való gondoskodáson át
egészen a szellemre való éhségig s az igazságra való szomjúságig, minden kielégülésre tör bennünk.
És ki is kell elégülnie a maga szintjén, különben nem maradna fönn sem az egyén, sem a faj – szellem és igazság nélkül pedig ma-ga az ember sem.
S ahogy az embert a feje kell, hogy irányítsa, s nem a hasa: nor-mális világban a szellem érdeke az elsődleges, az van legfelül.
„Keressétek Isten országát, s minden megadatik néktek!”
A „minden” itt lényeges szó, mert az evésnek, az ivásnak, a mun-kának és az otthonteremtésnek, a földművelésnek, a táncnak, a de-rűnek, a pihenésnek éppúgy helye van bennünk, mint a szerelemnek vagy az imádságnak.
A normális ember egyszerre természeti, lelki és szellemi lény. Két lábával szilárdan áll a földön, dolgozik, műveli a természetet, megszerzi a létéhez szükséges anyagiakat, lelkében megéli az alsó és a felső világok ütközéseit, igyekszik harmóniát teremteni – fejét pe-dig fölemeli a magasba, s szellemével befogadja és átéli a Legfőbb Teremtő üzenetét, akinek gyermeke, s akitől minden valódi érték származik.
Lénye – mint a jó orgona – mindhárom regiszteren tökéletesen szól.
Aki nem így működik, az tökéletlen.
Aki elfeledkezik szelleméről: az lefejezett lény.
Aki pedig a materiális világban nem tud helytállni: az lábatlan
em-ber. Az ilyen hiába imádkozik, vagy kér segítséget anyagi
szorultsá-gában, mert ha meghallja a Bölcs Bohóc hangját, az csakis azt fogja mondani neki: „Segíts magadon, hogy én is megsegíthesselek!”
Elmondhatatlanul sok segítséget kapunk fölülről. De semmit sem érnek, ha nem vagyunk alkalmasak rá.
Az igazi Mestert nem érdekli az idealizmus és a materializmus terméketlen vitája. Célja sohasem az, hogy idő előtt kitépjen a föld-ből, s átráncigáljon a szellemvilágba – hanem az, hogy normális
em-bert faragjon belőled, s ezért lényed „orgonáját” mindig ott javítgatja,
ahol hamisan szól.
Számára a tested éppolyan fontos, mint a lelked vagy a szellemed. S ha éppenséggel azt tapasztalja, hogy a földi érdekek ütközésé-nek világában nem tudsz tisztességgel helytállni – akkor arra tanít. Sohasem feledkezve meg arról, hogy a tisztesség határát mindig a szellem szabja meg.
A valódi Mester tudja, hogy tanítványa nemcsak az „Istennek, de a Császárnak is tartozik”, s ha azt tapasztalja, hogy valakinek meg-élhetési gondjai vannak, akkor abban is segít.
Ami a „szellem embereit” illeti: a sajtot, búzát, bort termelő pa-pokat, az állattenyésztéssel és a földműveléssel foglalkozó zen-ta-nítványokat többre becsüli, mint a kolduló barátokat, vagy az ala-mizsnát gyűjtögető buddhista szerzeteseket, mert aki csakis a saját lelki üdvét kutatva rázza le magáról a kenyérkereset gondjait, az nem szent, hanem önző lény – ha pedig az emberiség közös üdvé-ért meditál, nem alamizsnát érdemel, s mérhetetlen kárt okoz az ér-tékek világában, ha azt sugallja bárkinek is, hogy ez az üdv egy tál lencséért megvehető.
Hogy ez a mérhetetlen lebecsülés hová vezet, jól mutatja, hogy Jézust, az emberi történelem évezredeit meghatározó, leghatásosabb szellemiségét harminc ezüstpénzért vásárolták meg!
Szerintem Júdás őrületében az is közrejátszott, hogy rájött: sze-mérmetlenül alulfizették.
No már most, ami az anyagi gondokat illeti, be kell vallanom, bi-zonyos fokig én is „lábatlan” ember vagyok.
Az ilyen gondok megoldásához nem tudok tanácsot adni. Csak néhány általánosságot, amelyeket a saját bőrömön tapasz-taltam:
1. Mivel a mai világ főtébolyával állunk szemben, fontos, hogy mi magunk ne őrüljünk bele, s a normalitás helyes arányát megtaláljuk. Az életképtelen aggodalom, s a holnaptól való rettegés éppúgy ab-normális, mint az, aki gátlástalanul beleveti magát a pénzhajszába. 2. Minél szellemibb egy ember, annál kevesebbre van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen.
Minél szellemtelenebb, távlattalanabb, minél inkább ide ítélt: an-nál többre. Az anyagba zuhantság s az Istenről való elfeledkezés rop-pant költséges mulatság. Aki az értékét nem önmaga szabja meg, ha-nem a külvilág, vagy az éppen ügyeletes társadalmi rögeszme: annak az „Isten pénze sem elég”. Ráadásul ez az „érték” csakis addig tart, ameddig a pénze, s annyit ér, amennyi a pénze. Ha a bankszámlájá-ról lehullanak a nullák: másnap már senki sem köszön neki. Ekkor tanulja meg, kik a valódi barátai, és valójában mennyit ér annak az embernek a vonzalma, akivel együtt él.
Ekkor tapasztalja meg azt, amit az ember a halála után él meg: hogy mi volt a valódi s mi a talmi érték.
Az a szellemi ember, aki magában a normalitás mércéjét helyre-állította, hazánkat dúsgazdag országnak látja.
Az, aki a világtéboly szemüvegén át nézi, kétségbeejtő szegénysé-get, s válságot tapasztal, s vagy beleveti magát a gátlástalan pénzhaj-szába, vagy elmenekül innen.
A kérdés az, hogy melyik optika a valódi.
Vagy más szóval: ki, miben lát valódi értéket, s hol éli meg örö-mét.
Én őszintén bevallom: ha semmiféleÉN-élményem nem lett vol-na, a tébolyban akkor sem bíznék. Mert ez jóra nem vezet, s hogy magát a földi életet is élhetetlenné teszi, az bizonyos. Ezt minden-ki látja, s mérhetetlen erőfeszítésébe kerül, ha nem óhajtja látni.
AzÉN-élmény, vagyis a halhatatlan lélek-tudat azonban egészen
új „üzleti megfontolás” elé állít bennünket.
Jézus azt mondta: „Emberektől dicsőséget nem veszek!” Miért?
Mert ócska, mulandó és értéktelen.
A kincsgyűjtésről senki sem beszél le, csak azt mondja: „Olyan kincset vegyetek, amelyet a rozsda nem emészt meg, s a moly nem rág meg!”
Ha valakiben megszólal a Bölcs Bohóc, értékrendje azonnal meg-változik.
Íme, itt a választóvonal!
Az igazi válság, ahol az utak életünk minden percében elválnak egymástól, s mi vagy erre megyünk, vagy arra.
Két irányba menni lehetetlenség.
Az ember abba az irányba indul, amelyik vonzza. Amelyik valóban fontos neki.
Teljesen függetlenül attól, hogy valaki az eszével milyen hitelvet vall, vagy milyen „izmust” követ: életének útját a legerősebb vágya
szabja meg.
Az „én” mást tart értéknek, mint azÉN.
És óriási balszerencse, hogy a két érték nem átváltható.
Ráadásul az egyiket csakis önzéssel lehet megszerezni – a mási-kat önzetlenséggel, de mindkét esetben önmagunkkal fizetünk!
Az önző ember vágyaiért a halhatatlanságát adja oda – az önzet-len a halandó kígyó-énjét.
De a fizetést nem lehet megúszni soha.
S mivel ez a döntés a lélek legbelsejében történik, a külső itt nem számít, csakis a benső.
Az elmúlt évszázadok azzal a sunyi hazugsággal igazolták a ki-zsákmányolást és a botrányos igazságtalanságot, hogy szegénynek lenni erény, s gazdagnak lenni bűn.
Óriási tévedés!
Gazdag ember is lehet „nagy lélek”, s a szegény is lehet mohó, sö-tétszívű egoista.
Ez utóbbira példa a nagy proletárforradalom és a kommunizmus egész története.
Az előbbire pedig a sok óriási szellemiség: Buddha dúsgazdag ki-rályfi volt, Marcus Aurelius császár, Gandhi a kincses India korlát-lan hatalmú vezetője, Albert Schweitzer világhírű filozófus és orgo-naművész, Einstein pedig híresebb volt, mint bármelyik filmsztár, s föltehetően roppant gazdag is.
Csakhogy ez nem volt fontos nekik!
Gandhi után nem maradt más, mint egy alacsony asztalka, egy pár szandál, és egy átvérzett, fehér szári.
Einstein Nobel-díját egy ócska kacatokkal teli fiókból halászták elő.
A siker, a hatalom, a pénz lényegtelen volt számukra. Úgy hord-ták, mint valami kölcsön kapott ruhát, amelyet életük végén le kell adni a kijáratnál.
Ha a lelki embernek, akiben a Bölcs Bohóc hangja megszólalt, e három dolog közül bármelyik is fontossá válik – akár a Pénz, akár a Siker, akár a Hatalom –, abban a pillanatban megbukott.
Sehol sem igazabb ez, mint a művészetben. Van egy tanulságos szúfi történet:
„Élt a kalifa udvarában egy csodálatos hegedűművész.
Messze földön nem volt párja. Olyan virtuóz módon bánt a vo-nójával, hogy szinte elvarázsolta urát, s olyan gyönyörűséggel aján-dékozta meg, hogy a kalifa az élményt alig tudta pénzzel, kincsek-kel, elismeréssel meghálálni.
Ez a kalifa azonban roppant kíváncsi ember volt, s egy napon így szólt hozzá:
– Művészeted elbűvöl, barátom, s bár sokan megfordultak már udvaromban a világ minden tájáról – fehérek, sárgák, feketék, ci-gányprímások, és a legjobb héber zenészek… de ilyen tökéletes he-gedűszót sohasem hallottam még!… Mégis állandóan föl-fölmerül bennem egy kérdés, amelyet képtelen vagyok elűzni magamtól:
van-e valaki, aki szebben hegedül, mint te?
– Van – felelte a művész. – Kicsoda?
– Valóban óriási, elmondhatatlan a különbség! De vajon miért? Hiszen te is tudsz mindent! Örökösen gyakorolsz… ismered a hú-rok varázslatát… és mégis!… Miért ez a különbség?! Szeretném tudni az okát!
– Az ok roppant egyszerű, ó dicső kalifa!… Én pénzért hegedü-lök, s azért, hogy kivívjam fenséged elismerését. Mesteremet azon-ban nem érdekli a pénz, s ne vedd sértésnek: sem a te elismerésed. Az én mesterem csakis saját lelke tökéletesítéséért muzsikál, a hú-rokon a szabadságot keresi. Egész életével és művészetével a Hang-ban megjelenő istenséget szolgálja.”
Eddig a mese.
Életünkben sok probléma van – de kérdés csak egy. Kit szolgálunk?
Halandó, vagy halhatatlanÉN-ünket?
E kérdés mögött ott rejlik sorsunk valamennyi problémájának lé-nyege.
Az önakaratnak s azÉNakaratának a feszültsége.
Mert más tanácsot ad az, aki halálra van ítélve, s mást az, aki nem hal meg soha.
Nincs olyan megoldhatatlanul nagy, vagy jelentéktelenül kicsiny problémánk, ahol ne ez az alapvető kérdés álcázná magát különféle
for-mákban.
Amikor szerelmünk elhagy, amikor a földhöz csap a gyász, ami-kor otthonunkban diszharmónia van, amiami-kor hivatásunkban csődöt mondunk, amikor depressziósak, zaklatottak, boldogtalanok va-gyunk, amikor törekvéseinket kudarcok kísérik, amikor szoron-gunk, vagy agresszívek vagyunk, megalázó helyzetbe kerülünk, vagy megbántunk valakit, amikor magányosak vagyunk, félünk a jövőtől, nem találjuk helyünket a világban, de még akkor is, ha művészek vagyunk, s úgy élünk, mint a példabéli muzsikusok… a kérdés mindig egy és ugyanaz: kinek hegedülünk?
Vagy ami ugyanaz: ki az, aki vonónkat irányítja?
A halandó én vagy a Bölcs Bohóc, aki nem hal meg soha? Más kérdés nincs, még a legkisebb ügyeinkben sem.
Jézus a pusztában, s a kereszthalála előtt pontosan ugyanazzal a kérdéssel szembesült, mint az a vizsgadrukkos kisfiú, aki állandóan bukdácsol, mert fél a megmérettetéstől: kinek az akaratát szolgálom? A kígyó-én akaratát, aki folyamatos megúszásra játszik, de re-megni kezd minden döntés előtt, mert bár nyerni szeretne, a vesz-téstől iszonyodik – vagy azÉN VAGYOKakaratát, aki azt sem tud-ja, mi a szorongás.
