Boleyn örökség.

PHILIPPA

GREGORY

A Boleyn

örökség

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Philippa Gregory

The Boleyn Inheritance

HarperCollins Publishers, London, 2006 Copyright © Philippa Gregory Ltd. 2006

Fordította Megyeri Andrea

Anthonynak

Hungarián translation © Megyeri Andrea, 2007 Cover photograph © Jeff Cottenden

Jane Boleyn

NORFOLK, BUCKLING HALL, 1539. JÚLIUS

Nagy a forróság, a szél pestises bűzt terít széjjel a sík mezők és lápok felett. Ilyen időben, ha a férjem még élne, nem gubbasztanánk itt, az ólmos hajnaltól a tompán vereslő napnyugtáig; a királyt kísérnénk országjáró körútján, Hampshire és Sussex ligetein és dűnéin át, Anglia legszebb, leggazdagabb vidékén, lankás utakon lovagolva, a tengert lesve a dombtetőkről. Délelőttönként vadászni járnánk, délben a fák sűrű lombkoronája alatt hűsölve ebédelnénk, este valamely udvarház

nagytermében táncolnánk, a fáklyák sárgán villódzó fényében. Az ország

legelőkelőbb családjaival álltunk barátságban, a király kegyeltjei voltunk, a királyné rokonai. Mindenki kedvelt bennünket, mi voltunk a Boleynek, a legkáprázatosabb, legkifinomultabb család az udvarnál. Aki George-ot ismerte, mind rajongott érte, Boleyn Annának senki nem tudott ellenállni, s körülhízelegtek engem is, hogy a közelükbe férkőzhessenek. George lenyűgöző volt sötét hajával, sötét szemével, csinos arcával, mindig a legpompásabb lovon ült, sosem mozdult a királyné mellől. Anna szépsége teljében, sugárzó elméjével csábító volt, mint az aranybarna méz. És én örökké velük voltam.

Ők ketten egymás mellett lovagoltak, fej fej mellett versengve, mint egy szerelmespár; a paták dübörgésén át is hallottam a nevetésüket, ahogy tovavágtattak. Néha, amikor együtt láttam őket, e gazdag, ifjú, gyönyörű testvérpárt, nem is tudtam, melyiküket szeretem jobban.

Az egész udvar bálványozta őket, kihívó, sötét boleyni színeiket, szilaj

életmódjukat: szerették a veszélyes játékot, a kockázatot, eltökélten támogatták az egyház reformját, fürgén járt az eszük s vitában a nyelvük, nem riadtak vissza új tanoktól, új gondolatoktól. A királytól a konyhalányig nem akadt senki, akit ők ketten el ne bűvöltek volna. Még most, három év elmúltával sem tudom elhinni, hogy többé nem látjuk őket. Hisz egy ilyen ifjú, ragyogó páros nem halhat meg csak úgy?! Az eszemben, a szívemben még mindig ott lovagolnak egymás mellett, még mindig fiatalok és gyönyörűek. Hogyan is ne vágynék rá szenvedélyesen, hogy bárcsak igaz lenne? Még csak három év telt el, mióta utoljára láttam őket; három éve, két hónapja és kilenc napja volt, hogy a férjem könnyedén megsimította az ujjaimat, és mosolyogva így szólt: „Ideje fölkelnem, kedvesem, rengeteg a

tennivalóm mára"; május elseje volt, lovagi tornára készülődtünk. Tudtam, hogy veszélyben vannak, ő és a húga, de azt nem, hogy mennyire.

S azóta, új életem minden napján elsétálok a faluban a keresztúthoz, ahol

piszkos mérföldkő jelzi a Londonba vivő országutat. Sár és zuzmó rajzolja ki a vésett feliratot: „London, 120 mérföld". Oly messze, olyan nagyon messze van. Mindennap lehajolok, és megérintem, mint egy talizmánt, aztán elfordulok, visszamegyek apám házába, mely túl kicsi lett nekem, hiszen a király leghatalmasabb palotáiban is

laktam már.

A fivérem nagylelkűségére vagyok utalva, és a felesége jóindulatára, aki cseppet sem szível; s a járadékra, amit Thomas Cromwell, a felkapaszkodott uzsorás, a király új kebelbarátja küld nekem. Szegény rokonként élek a ház árnyékában, mely az enyém volt egykoron, Boleyn-ház, egyike számtalan

házunknak. Visszavonultan, szegényesen élek, akár egy otthontalan özvegy, aki egyetlen férfinak sem kell.

Hiszen az vagyok: otthontalan özvegy, aki egyetlen férfinak sem kell. Maholnap betöltöm a harmincat, arcomon a kiábrándultság barázdái húzódnak, anya vagyok, bár a fiam távol él tőlem, özvegy vagyok, de semmi reményem új házasságra: egy szerencsétlen sorsú család egyetlen túlélője, botrányok örököse.

Arról ábrándozom, hogy talán egy nap megfordul a szerencsém. Egy Howard-livrés hírnök lovagol erre az úton, levelet hoz nekem a norfolki hercegtől, aki az udvarhoz hív újra, s feladatot ró rám: új királynét kell szolgálni, új titkokat

továbbadni, összeesküvést szőni, élni az udvaronc örök köpönyegforgató életét, aminek a herceg oly nagy mestere; s én vagyok az ő legjobb tanítványa. Arról ábrándozom, hogy a világ megváltozik, a feje tetejére billen, s mi ismét a csúcsán leszünk, én pedig elfoglalhatom benne a régi helyemet. Egyszer már kihúztam a herceget a csávából, s cserébe ő is engem. De fájdalom, őket kettejüket nem sikerült megmentenünk, s most már csak álmaimban lovagolnak, nevetnek és táncolnak tovább. Ismét megérintem a mérföldkövet, és elképzelem, hogy holnap megérkezik a hírnök. Felém nyújtja a papírt, melyen vörös viaszpecsétbe nyomva a Howard-címer fénylik. „Üzenet Jane Boleynnek, Rochford vikomtessznek", mondja majd, kétkedőn szemlélve szegényes tunikámat, ruhám poros szegélyét, az útjelző kő szennyétől foltos kezemet.

– Átveszem – felelem én. – Én vagyok az. Időtlen idők óta várok már. – És akkor mocskos kezembe veszem, ami az enyém: az örökségemet.

Anna, klevei hercegnő

KLEVE, DÜREN VÁROSA, 1539. JÚLIUS

Alig merek levegőt venni. Mozdulatlan ülök, mint egy kőszobor, az arcomon merev mosoly, a szemem tágra nyitva, magabiztosan nézek a művészre,

remélhetőleg megbízhatónak tűnök, nyílt tekintetem őszintének, de nem

szemérmetlennek mutat. Ékszereim, bár csak kölcsönbe kaptuk, a lehető legjobbak, amiket anyám fel tudott hajtani, hogy a kritikus szemlélő lássa, nem vagyunk épp koldusok noha az öcsém nem ajánlhat majd fel hozományt a kérőnek. A király, ha engem választ, az a kellemes külsőmért és politikai összeköttetéseimért lesz. Mást nem nyújthatok. De engem kell választania. Mindenre kész vagyok, hogy engem válasszon. Semmi sem fontosabb annál, mint hogy megszabaduljak innen.

A szoba túlfelén ott a húgom, pillantása gondosan kerüli a portrét, mely a festő keze alatt gyors mozdulatokkal, széles krétavonásokkal alakul; ő is a sorára vár. Isten bocsássa meg: remélem, nem őt választja a király. Ő is éppúgy ég a vágytól, mint én, hogy elhagyhassa Klevét, hogy szédítő magasságba emelkedjen, Anglia trónjára kerüljön; de nem olyan életbevágó ez őneki, mint nekem. Az egész világon nem lehet még egy lány, akinek olyan fontos ez, mint nekem.

Az öcsémre ugyan nincs egyetlen panaszos szavam sem, és nem is lesz soha. Soha nem beszélnék ellene. Anyám szemében ő a tökéletes utód, Kleve

hercegségének méltó örököse. Szerencsétlen apám életének utolsó hónapjaiban, amikor nyilvánvalóan elmeháborodott volt már, az öcsém volt az, aki a szobájába tuszkolta, kívülről rázárta az ajtót, és bejelentette az udvarnak, hogy apám lázas beteg. Az öcsém volt, aki anyámnak megtiltotta, hogy orvost hívasson, vagy legalább lelkipásztorokat, hogy kiűzzék az ördögöt apám bomlott elméjéből. Az öcsém volt, aki dörzsölt módon – egy róka alattomos ravaszságával – kifundálta, hogy apámról azt kell híresztelnünk: iszákos, mert az őrültség szégyenfoltja nem tapadhat a család nevéhez. Nem érvényesülhetünk a világban, ha a dinasztiánk jó híre sérül. De ha csak apánkat bélyegezzük meg, ha elhitetjük, hogy részeges, miután megtagadtuk tőle a segítséget, amire oly nagy szüksége lett volna, akkor a mi sorsunk jóra fordulhat. Így én jó házasságot köthetek. Így jó házasságot köthet a húgom, így jó házasságot köthet az öcsém, és biztosíthatja az uralkodóház jövőjét,

még azon az áron is, hogy apám egyedül harcol a démonaival, s nem áll mellette senki.

Hallottam, mikor apám nyöszörgött a szobája ajtaja mögül, hogy jó fiú lesz, csak engedjük ki. Hallottam, hogy az öcsém habozás nélkül, határozottan közölte vele, hogy nem jöhet, és eltűnődtem, vajon nem tévedünk – e mindannyian, hogy talán az öcsém máris éppolyan őrült, mint apám, őrült az anyám is, és talán egyedül én vagyok épeszű az egész házban, hiszen egyedül én nézem néma iszonyattal, mit is művelünk. De hallgattam én is.

Kisgyermekkoromtól kezdve engedelmességgel tartozom a fivéremnek. Születése óta ő volt ennek a hercegségnek, a Maas és a Rajna közt megbúvó kis országnak a várományosa. Aprócska birtok, de elhelyezkedése oly fontossá teszi, hogy Európa minden nagyhatalma a mi barátságunkra pályázik: Franciaország, a spanyolországi és ausztriai Habsburg Birodalom, a német – római császár, maga a pápa, s most Henrik, az angol király is. Kleve a hatalmi egyensúly kulcsa Európa szívében, s ez a kulcs a klevei herceg kezében van. Nem csoda hát, hogy az öcsém oly nagyra tartja saját magát, ez érthető; csupán én töprengek el néha, nem egy kisszerű hercegecske – e valójában, aki egy nagyszabású bálon, melynek neve kereszténység, az asztal vége felé ül. De senkinek sem mondom el, hogy ez jár a fejemben, még a húgomnak, Ameliának sem. Senkiben nem bízom meg

egykönnyen.

Fivérem parancsol anyámnak is, a világban betöltött helye följogosítja rá, s anyám az ő főkamarása, főudvarmestere, pápája. Anyám áldásával az öcsém parancsol a húgomnak és nekem, mert ő a férfiörökös, mi pedig púp vagyunk a hátán. Ő fiatal férfi, akire hatalom vár és nagyszerű lehetőségek, mi pedig fiatal nők, legjobb esetben leendő feleségek és anyák, a legrosszabb esetben vénlányok, élősködők. A nővérem, Sybilla már megszabadult innen, amint lehetett, amint férjet találtak neki, elhagyott minket, s most már nem gyötri a zsarnok fivéri

gondoskodás. Én leszek a következő. Muszáj, hogy én legyek. Szabaddá kell válnom. Céltalan kegyetlenség lenne, ha helyettem Ameliát választanák. Majd meglesz az ő esélye is, eljön az ideje. De sorban én következem, engem kell

választaniuk. Nem is értem, miért ajánlották Ameliát egyáltalán, hacsak nem azért, hogy félelmemben még inkább behódoljak. Ha ezért, akkor nem tévesztettek célt. Rettegek attól, hogy egy fiatalabb lány kiüt a nyeregből, ráadásul a fivéremnek köszönhetően. Ami azt illeti, ő akár a saját érdekeit is félreteszi, hogy gyötörhessen.

Öcsém kisszerű herceg, a szó minden értelmében. Amikor apám meghalt, még mindig csendesen könyörögve, hogy nyissák ki az ajtaját, ő ült a trónjára, de az űrt nem tudja betölteni. Apám kiismerte magát a világban, járt a spanyol és a francia udvarnál, beutazta Európát. Az öcsém nem mozdult ki itthonról, nem hiszi, hogy a világ bármi nagyszerűbbet mutathat neki, mint a saját hercegsége. Azt hiszi, a Bibliánál nem létezhet nagyszerűbb könyv, egy csupasz falú templomnál jobb templom, a saját lelkiismereténél jobb tanácsadó. Kis háznép ura, hatalma tehát kisszámú szolgára nehezedik nyomasztó súllyal. Csekély az öröksége, éberen őrzi hát a méltóságát, s megfojt vele engem, akinek semmi méltósága. Amikor részeg vagy jókedvű, a legmakacsabb alattvalójának hív, és nyers mozdulattal magához ölel. Ha józan vagy bosszús, azt mondja, nem tudom, hol a helyem, és azzal fenyeget, hogy bezár a szobámba.

Nem üres fenyegetés ez mostanság Klevében, olyasvalaki szájából, aki a saját apját is elzárta. Úgy vélem, nagyon is képes rá, hogy bebörtönözzön. És ha

segítségért kiáltanék, akadna-e, aki kienged?

Holbein mester kurta fejbiccentéssel jelzi, hogy fölkelhetek, és a húgom

következik. A portrét nem nézhetem meg. Egyikünk sem láthatja a képeket, amiket az angol királynak küld. Nem azért jött, hogy hízelegjen, hogy csodaszépnek

ábrázoljon minket. A művészi géniuszától telhető leghívebb képmást kell fölvázolnia, hogy Anglia királya eldönthesse, melyikünk tetszik neki legjobban, mintha telivér kancák lennénk, akiket fedeztetni visznek az angol ménesbe.

A húgom előremasírozik, Holbein mester közben hátradől, tiszta papírt vesz elő, pasztellkrétájának a hegyét vizsgálja. Holbein mester mindannyiunkat látta, minden jelöltet az Anglia királynéja címre. Lefestette Milánói Krisztinát, Louise de Guise-t, Marié de Vendome-ot, Anne de Guise-t.

Nem én vagyok az első fiatal nő, akinek kinyújtott kézzel, krétáját maga elé tartva, fél szemét behunyva megmérte az orrát. Könnyen lehet, hogy Amelia húgom után újabb lány lesz soron. Talán hazafelé menet megáll Franciaországban, hogy újabb vigyorgó lányt szemléljen homlokráncolva, rögzítse az arcvonásait,

megjelenítse a hibáit. Semmi értelme lealacsonyítónak éreznem a helyzetet, mintha egy vég pamutbársony lennék a szabó asztalán.

– Nem szeret modellt állni? Szégyenlős? – kérdezte nyersen, amikor a mosoly lehervadt az arcomról, mert úgy tekintett rám, mintha egy darab húst vizsgálna a konyhai szárítón.

Nem árultam el neki, mit érzek. Az ember nem adja ki magát egy kémnek. – Feleségül akarok menni hozzá – csak ennyit mondtam.

– Én csak a képeket festem – közölte. – Inkább a követeknek beszéljen a

kívánságáról, Nicholas Wotton és Richárd Beard nagykövet uraknak. Nekem hiába mondja.

Az ablakülésbe telepszem, melegem van a legjobb ruhámban, szorongat a fűzőm, mely olyan szűkre van húzva, hogy két cseléd együttes erejével lehetett csak összecsomózni a zsinórját, és ha kész a kép, muszáj lesz levágni rólam. Ameliát nézem, aki oldalra billenti a fejét, úgy illegeti magát, kacéran Holbein mesterre mosolyogva. Csak nehogy megtetsszen neki. Csak nehogy olyanra fesse, amilyen valójában: gömbölyűbbre, csinosabbra nálam. Ameliának valójában

mindegy, hogy elmehet – e Angliába vagy sem. O, persze nagy dicsőség lenne egy szegény kis hercegség legifjabb hercegnőjéből egy csapásra Anglia királynéjává válnia, s ezzel magát, családunkat és az egész klevei nemzetet följebb emelnie. De számára nem oly fontos szabadulni innen, mint nekem. Neki, velem ellentétben, nem sürgős. Úgy is mondhatnám: nem létszükséglet.

Beleegyeztem, hogy nem nézem meg Holbein mester képét, így hát nem is teszem. Egyvalami feltétlenül elmondható rólam: a szavamat mindig megtartom, pedig csak egy lány vagyok. Inkább kinézek az ablakon, a kastélyunk udvarára. Odakint az erdőben fölharsannak a vadászkürtök, a hatalmas rácsos kapu kitárul, a vadásztársaság hazatér, élén a fivéremmel. Felpillant az ablakra, és meglát engem, még mielőtt félrehúzódhatnék. Azonnal észreveszem rajta, hogy fölbosszantottam. Azt fogja gondolni, semmi keresnivalóm az ablak mellett, ahol az udvarról bárki megláthat. Csak rövid ideig látott, nem nézhetett meg alaposan, mégis bizonyos vagyok benne, hogy tudja, a fűzőm szorosra van kötve, a ruhám szögletes kivágása mélyen ül, igaz, egy muszlinkendő egészen az államig eltakar. Összerezzenek a rideg pillantástól, amit az ablak felé vet. Most elégedetlen velem, de nem fog szólni. A ruhámat, amit meg tudnék magyarázni, meg sem említi majd, valami másról fog panaszkodni, de nem tudhatom, mi lesz az. Abban azonban biztos lehetek, hogy ma vagy talán holnap anyám egyszer csak a szobájába hívat, a széke mögött ott áll az öcsém, esetleg hátat fordít nekem, de lehet, hogy épp akkor lép be az ajtón, mintha mit sem tudna az egészről, és akkor anyám mélységesen megvető hangon így szól:

– Anna, rosszat hallottam rólad –, és előhoz valamit, ami még napokkal korábban történt, amit már el is felejtettem, de az öcsém emlékszik rá, erre az alkalomra tartogatja, úgyhogy vétkesnek talál, talán meg is büntet, de arról egy

szót sem szól, hogy látott az ablaknál ülve, csinosan öltözve, holott valójában ez a bűnöm.

Amikor kicsi voltam, apám fáikénak hívott, az ő kis fehér sólymának, a havas északi tájak vadászmadara után.

Ha meglátta, hogy a könyveim vagy a varrnivaló fölé hajolok, fölnevetett, és azt mondta: – Jaj, kicsi sólyom, kalitkába zártak? Gyere, kiszabadítalak! –, és olyankor még az anyám sem akadályozhatta meg, hogy fölpattanjak, és kirohanjak a

tanulószobámból apámhoz.

Bárcsak, jaj, bárcsak elhívna megint.

Tudom, hogy anyám szerint ostoba lány vagyok, az öcsém szerint annál is rosszabb; de ha Anglia királynéja lennék, a királynak nem kellene attól tartania, hogy a pozíciómhoz méltatlanul viselkedem, nem követném a francia divatot, nem ropnék itáliai táncokat. Megbízható lennék, megőrizném a király becsületét. Tudom, milyen sokat ér egy férfi becsülete, és nincs is más vágyam, csak hogy jó leány legyek, jó királyné. S ugyanakkor azt gondolom, bármilyen szigorú ember az angol király, nem tiltaná meg, hogy a saját kastélyomban az ablakhoz üljek. Akármit is mondanak Henrik királyról, úgy hiszem, őszintén megmondaná nekem, ha

megsértettem, nem az anyámat utasítaná, hogy verjen meg valami más miatt.

Katalin

LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. JÚLIUS Lássuk csak, mi mindenem van?

Van egy kis aranyláncom, rég halott anyámtól, ezt egy igazi ékszerdobozban tartom, bár a doboz sajnos egyébként üres, csak ez az egy lánc van benne, de biztos kapok még többet is. Három ruhám van, az egyik új. Van egy darab francia csipkém, apám küldte Calais-ból. Fél tucat saját szalagom. És legfőképpen: itt vagyok nekem én! Tüneményes önmagam! Ma vagyok tizennégy éves, ez már valami! Tizennégy! Tizennégy éves vagyok, fiatal, nemesi származású, bár nem gazdag, ami nagy kár; de szerelmes, annyira szerelmes! Nagyanyám, a hercegné őméltósága megajándékoz a születésnapomon, ez biztos. Én vagyok a kedvence, és szereti, ha elegáns vagyok. Talán ruhaselymet kapok, talán pénzt csipkére.

Barátnőim a leányszobából ma este ünnepséget rendeznek nekem, mikor aludni kellene térnünk; a fiatalemberek a titkos jellel kopognak majd az ajtón, mi

odasereglünk, hogy beengedjük őket, én felkiáltok: – Jaj, ne! – mintha jobb szeretném, ha csak mi lányok lennénk, mintha nem lennék szerelmes, őrülten szerelmes Francis Derehambe. Mintha nem egész nap csak az estét vártam volna, amikor végre láthatom. Öt óra múlva látom. Nem is! Épp most néztem meg

nagyanyám drága francia óráját. Négy óra és negyvennyolc perc múlva. Negyvenhét perc.

Negyvenhat. Szinte hihetetlen, hogy mennyire sóvárgok utána, hogy képes vagyok az óramutatót figyelni, számolni a perceket a találkozásig. Igaz szerelem ez biztosan, igazi szenvedély, én meg, úgy látszik, különlegesen mély érzésű lány vagyok, hogy így tudok lángolni.

Negyvenöt; de most már kezdem halálosan unni a várakozást.

Neki persze nem mondtam el, mit érzek. Annyira kínos lenne, ha nekem kellene elmondanom neki, bele is pusztulnék. Azt hiszem, így is elpusztulok, a szerelemtől.

Senkinek nem árultam el, csak Ágnes Restwoldnak, a legeslegjobb

barátnőmnek, és megeskettem, hogy nem adja tovább, vagy halálnak halálával haljon, egy áruló halálával. Azt mondta, előbb akasztják fel, fojtják vízbe, és

négyelik föl, mint hogy bárkinek is elmondja, hogy szerelmes vagyok. Azt mondta, inkább a vérpadra menne, Anna királynőhöz, az unokatestvéremhez hasonlóan, semmint elárulja valakinek a titkomat. Azt mondta, ha kínpadra vonják, akkor is tartja a száját. Margaret Mortonnak is elmondtam, és ő megígérte, hogy mindhalálig hallgat, ha medveverembe hajítják, akkor is. Azt is hozzátette, inkább máglyán égessék el. Ez jó, mert egyikük biztos elmondja neki még ma, mielőtt este átjön, és akkor megtudja, hogy tetszik nekem.

Már hónapok óta ismerem, szinte egy örökkévalóság óta. Eleinte csak én néztem őt, de most már ő is rám mosolyog és köszön. Egyszer már a nevemen szólított. A házban lakó többi fiatalemberrel szokott átjönni a lányszobába, és azt képzeli, hogy Joan Bulmerbe szerelmes, akinek békaszeme van, és ha nem adná magát olyan könnyen, rá se néznének a férfiak. Ez olyan igazságtalan. Egyszerűen igazságtalan. Legalább tíz évvel idősebb nálam és férjnél van, úgyhogy tudja,

hogyan kell elcsábítani egy férfit, nekem viszont még sokat kell tanulnom. Dereham is elmúlt húsz.

Mind gyereknek tekintenek, pedig nem vagyok az, és be is fogom bizonyítani. Tizennégy éves vagyok, készen állok a szerelemre. Készen állok arra, hogy

szeretőm legyen, és annyira szeretem Francis Derehamet, hogy belehalok, ha nem látom azonnal. Négy óra és negyven perc.

De most, mától kezdve minden másképp lesz. Most, hogy tizennégy éves lettem, minden meg fog változni. Így kell történnie, tudom, hogy így lesz. Az új francia fej díszemet veszem föl, és megmondom Francis Derehamnek, hogy tizennégy éves vagyok, és végre meglátja, ki vagyok igazából: igazi nő, bizonyos tapasztalattal bíró, felnőtt nő; és majd meglátjuk, meddig marad a békaképűvel, ha átjöhet helyette az én ágyamba is.

Igaz, hogy nem ő az első szerelmem, de Henry Manox iránt nem éreztem semmi ilyesmit, és ha ő azt állítja, hogy igen, akkor hazudik. Henry Manox megfelelt,

amikor egyszerű vidéki lány voltam, még csak gyerek aki muzsikálni tanul a

virginálon, a csókolózásról és fogdosásról viszont nem tud semmit sem. Sőt, amikor először megcsókolt, még csak nem is élveztem igazán, és könyörögtem, hogy

hagyja abba, és amikor felnyúlt a szoknyám alá, annyira megijedtem, hogy

felsikoltottam, és elsírtam magam. Csak tizenegy éves voltam, nem is ismerhettem a nőknek való gyönyöröket. De most már mindent tudok. Ez a három év a

lányszobában minden apró fortélyt és trükköt megtanított nekem, amire szükségem lehet. Tudom, mi kell egy férfinak, tudom, hogyan bánjak vele, és azt is, hogy mikor kell megállni.

Nekem a jó hírem a hozományom – nagyanyám, a savanyú vén boszorka sosem mulasztja el hangsúlyozni, hogy ez az egyetlen hozományom –, és nem is állíthatja senki, hogy Howard Katalin nincs tisztában vele, mivel tartozik magának és a

családjának. Már felnőtt nő vagyok, nem gyerek. Henry Manox akkor akart a szeretőjévé tenni, amikor vidéki gyerek voltam még, szinte teljesen tudatlan, és nem találkoztam még férfival, legalábbis olyannal, aki számít. Engedtem is volna, hogy a magáévá tegyen, miután hetekig üldözött és erőszakoskodott, hogy

csináljuk azt a dolgot, de végül neki szállt inába a bátorsága, félt, hogy elkapják. Ferdén néztek volna ránk, mert ő húszéves elmúlt, én meg tizenegy voltam. Várni akartunk tizenhárom éves koromig. De most már Lambethben lakom, a Norfolk House-ban, nem Sussexben, a világ végén; bármikor erre lovagolhat akár a király is, az érsek a szomszédunk, a nagybátyám, Thomas Howard, Norfolk hercege is

gyakran jön ide népes kísérettel, és egyszer eszébe jutott a nevem. Túlléptem már Henry Manoxon.

Nem vagyok vidéki kislány, akit erőszakkal csókolgathat és mindenfélére kényszeríthet, most már jóval magasabban állok nála. Tudom, mi zajlik egy hálószobában, Howard lány vagyok, és csodás jövő vár rám.

Csak egy baj van – de ez olyan tragikus, hogy nem is tudom, hogyan fogom elviselni – : most már elég idős vagyok udvarhölgynek, és egy Howard lánynak a királyné szolgálatában volna a helye, de nincs királyné! Nagy katasztrófa ez nekem. Nincs királyné, Jane királyné meghalt a szülés után, ami szerintem egyszerű

lustaság, és így nincs szükség udvarhölgyekre. Óriási csapás ez számomra, aligha van nálam szerencsétlenebb lány: hogy pont akkor legyen a tizennegyedik

születésnapom Londonban, amikor a királyné fogja magát és meghal, és az egész udvar évekig gyászol. Néha az az érzésem, a világ összeesküdött ellenem, mintha azt akarnák az emberek, hogy vénkisasszonyként haljak meg.

Mire jó, hogy csinos vagyok, ha soha nem ismernek meg a nemesemberek? Honnan fogja bárki megtudni, milyen bájos vagyok, ha senki sem lát? Ha nem volna a szerelmem, az én édes, délceg szerelmem, Francis, Francis, Francis, végképp kétségbeesnék, és még ma a Temzébe ölném magam.

Hála Istennek, legalább itt van nekem Francis, akire várhatok, és az egész világ, amitől jobb jövőt remélhetek És ha Isten tényleg mindent tud, akkor biztos nem véletlenül teremtett ilyen elragadóra, hanem nagyszerű jövőt szán nekem. Ugye, biztos nagy tervei vannak velem? Hisz tizennégy évesen máris tökéletes vagyok. Ugye, az O nagy bölcsességében nem hagyja, hogy Lambethben fecséreljem el magam?!

Jane Boleyn

NORFOLK, BLICKLING HALL, 1539. NOVEMBER

Végre, végre megérkezett; mikor sötétedni kezdtek a nappalok, és már előre féltem a vidéken töltendő téltől, megjött a levél, amire vártam. Úgy érzem, mintha egy örökkévalóság óta várnék már. Most újrakezdődhet az életem. Visszatérhetek a meleg fényű gyertyák és kőszénnel parázsló kályhák világába, a barátok és riválisok körébe, a zene, a nagy lakomák, a tánc forgatagába. Visszahívnak az udvarhoz, Istennek hála, az udvarhoz hívnak az új királyné szolgálatába. A herceg, pártfogóm és mentorom, ismét szerzett nekem egy helyet a királyné lakosztályában. Az új angol királynét fogom szolgálni. Anna angol királynét.

A név, figyelmeztető vészjelként csendül: Anna királyné, megint Anna királyné. Nem lehet kétséges, hogy a tanácsnokoknak, akik a házasságot tető alá hozták, egy pillanatra végigfutott a hátán a hideg. Nem felejthették el, biztosan nem, milyen szerencsétlenséget hozott mindannyiunkra az első Anna királyné. Hogy micsoda szégyent hozott a királyra, milyen csapást a családjára, milyen veszteséget énrám. Kibírhatatlan veszteséget. De nem, úgy látszik, egy halott királyné gyorsan

feledésbe merül. Mire megérkezik az új Anna királyné, addigra a másik Anna királyné, az én Annám, nővérem, imádott barátnőm s kínzóm halovány emlék lesz már csak – az én emlékem. Néha úgy tűnik, mintha az egész országban egyedül én emlékeznék rá. Néha úgy tűnik, egyedül én látok és én gondolkozom, csak engem gyötör az emlékezés.

Még ma is gyakorta álmodom róla. Almomban újra fiatal és vidám, gondtalanul élvezi az életet, a fejdíszét hátratolva hordja, hogy fekete haját kiemelje, ruhája ujja épp divatos hosszúságú, kiejtése mindig eltúlzottan franciás. A nyakában

gyöngyláncon B betű a medál, azzal hirdeti a világnak, hogy Anglia királynéja egy Boleyn, mint én.

Álmomban napsütötte kertben vagyunk, George boldog, a kezemet a karjába fűzi, és Anna mindkettőnkre mosolyog. Azt álmodom, hogy minden képzeletet felülmúlóan meggazdagszunk, házaink, kastélyaink, birtokaink lesznek. Apátságok fognak összeomlani, hogy a házainknak építőkövet adjanak, feszületek kerülnek olvasztótégelybe, hogy nekünk ékszereink legyenek. Az apátságok halastavaiból a mi asztalunkra kerül a hal, a vadászkopóink az egyház birtokain portyáznak majd. Apátok és perjelek adják át nekünk a házaikat, a szentélyek sem a szentek

dicsőségét hirdetik, hanem a miénket. Az ország leborul a lábunk előtt, a mi

gazdagodásunkat és szórakozásunkat szolgálja. Ekkor aztán mindig felébredek, és reszketve fekszem ágyamban. Káprázatos álom; de felébredve összeszorul a szívem a rettegéstől.

Elég legyen az álmodozásból! Ismét az udvarhoz kerülök. Ismét én leszek a királyné legkedvesebb barátnője, állandó társa, mindent látni fogok, mindenről tudni fogok. Az események középpontjában leszek, az új Anna királynét hűséges udvarhölgyként szolgálom, ahogy az előző három királynét is. Ha Henrik, a király talpra tud állni, és a múlt kísérteteivel mit sem törődve újra megházasodni, akkor én is.

És persze szolgálom a családfőt, házasságom révén nagybátyámat, Norfolk hercegét, Thomas Howardot is, aki a király után a leghatalmasabb ember

Angliában. Katonaember, hírhedt arról, mily sebesen tör előre, s milyen váratlan kegyetlenséggel csap le. Udvaronc, de sosem volt köpönyegforgató, mindenkor híven szolgálja a királyt, a saját családját és önmagát. Nemesember, annyi királyi vér folyik az ereiben, hogy legalább olyan erős trónigénnyel léphetne föl, mint a Tudor-dinasztia. A rokonom, pártfogóm és gazdám. Egyszer már megmentett a

kivégzéstől, megmondta, mit kell tennem és hogyan. Amikor kétségek rohantak meg, értem jött, elvitt a Tower árnyékából, és biztonságba helyezett. Azóta is és mindhalálig adósa vagyok. S ő tudja, hogy rendelkezhet velem. Most új feladata van számomra, és nem fog csalódni bennem.

Anna

KLEVE VÁROSA, 1539. NOVEMBER

És igen! Én leszek az! Anglia királynéja leszek. Leoldottam a béklyóimat, és szabad sólyom lettem, elrepülhetek. Amelia egy zsebkendőt szorít a szemére, mert megfázott, de úgy tesz, mintha a távozásom miatt szomorkodna. Hazug. Egy

cseppet sem sajnálja, hogy elmegyek innen. Sokkal boldogabb lesz az egyetlen klevei hercegnőként, mint az én húgomként. Ráadásul a házasságom – és micsoda házasság! – folytán neki is sokkal jobbak az esélyei egy jó partira. Anyám sem látszik nagyon boldognak, de ő valóban nyugtalan. Hónapok óta szorong. Bárcsak azt hihetném, hogy az elvesztésem miatt bánkódik, de hát nem. Az utazás meg az esküvői ruhám költségei aggasztják ennyire, amit mind a testvéremnek kell állnia. Anyám nemcsak az öcsém házvezetőnője, hanem a kincstár őre is. És bár Anglia nagylelkűen eltekintett a hozománytól, az esküvő így is többe kerül az országnak, mint amennyit anyám kész kifizetni.

– Még ha a trombitások nem kapnak pénzt, akkor is etetni kell őket valamiből – mondja ingerülten, mintha a trombitások valami egzotikus, drága állatsereglet lennének, az én szeszélyes, hiú kedvtelésem; holott a nővérem, Sybilla küldte őket kölcsönbe, merthogy, mint őszintén megírta nekem, kínos helyzetbe hoznám őt Szászországban, ha az egyik leghatalmasabb európai udvarhoz mindössze egy szekérrel és egypár testőrrel indulnék útnak.

A fivérem nemigen szól. Nagy diadal ez a számára, és jókora előrelépés a hercegségének. Szövetségben áll a többi protestáns német herceggel, és most azt remélik, hogy a házasság nyomán Anglia is csatlakozik. Ha a protestáns európai hatalmak mind összefognának, megtámadhatnák Franciaországot vagy a Habsburg Birodalmat, és továbbterjeszthetnék a vallási reform igéjét. Akár Rómáig is

juthatnának, meggyengíthetnék a pápa hatalmát a saját városában. Ki tudja,

mekkora dicsőséget szerezhetek Isten nevének, ha jó felesége leszek egy férfinak, aki sosem volt még elégedett férj.

– Isten iránti kötelességedre kell gondolnod, miközben a férjedet szolgálod – közli az öcsém fennkölten.

Hallgatok, várom, hogy kifejtse, mire gondol. – A felesége vallásához szokott igazodni – mondja. – Amikor a spanyol hercegnő férje volt, maga a pápa nevezte őt a Hit Védelmezőjének. Amikor Lady Anna Boleynt elvette, a babonaság útjáról a reform fénye felé fordult. Jane királyné mellett megint katolikus lett, és ha az

asszony nem halt volna meg, Henrik mostanra már bizonyosan békét kötött volna a pápával. Most, bár a pápával ellenséges a viszonya, az országa gyakorlatilag

katolikus. Bármikor visszatérhet a római egyházhoz. De ha te helyesen irányítod, akkor protestáns királynak nyilvánítja magát, és csatlakozik hozzánk.

– Megteszem, amit tudok – mondom tétován. – De csak huszonnégy éves vagyok. O már negyvennyolc, és egész felnőtt életében király volt. Meglehet, nem fog hallgatni rám.

– Tudom, hogy te megteszed a kötelességedet – mondja erre, hogy önmagát megnyugtassa; de ahogy egyre közelebb kerül az elutazásom napja, ő egyre kétkedőbb lesz.

– Csak nem Anna biztonsága miatt aggódsz? – hallom anyám pusmogását egyik este, míg fivérem bort iszogatva bámul a tűzbe, talán a jövőt próbálja elképzelni nélkülem.

– Ha jól viseli magát, nem eshet baja. De az is igaz, hogy a király már rég megtanulta, hogy a saját országában bármit megtehet.

– Mármint a feleségeivel? – kérdezi anyám suttogva. Az öcsém rosszkedvűen vállat von.

– Annában sosem lesz oka kételkedni.

– Föl kell készíteni. A király kezében lesz az élete. Azt tehet vele, amit akar. Mindenestül a hatalmában tartja majd.

Én félrehúzódva ülök, elrejt a félhomály, s ezt a megjegyzést hallva nem állom meg, hogy el ne mosolyodjak. Ebből az egy mondatból végre megértem, mi nyomta igazából a begyét az elmúlt hónapokban. Hiányolni fog. Hiányolni fog, mint gazda a mihaszna kutyáját, miután egy dührohamában végre vízbe fojtotta. Annyira

megszokta, hogy fölöttem zsarnokoskodjék, örökké hibát keressen bennem, szinte rutinszerűen szekírozzon, hogy most mardossa a puszta gondolat, hogy valaki más rendelkezik majd velem. Ha valaha is szeretett volna, féltékenységnek nevezném ezt, és teljesen érthetőnek találnám. De nem szeretet az, amit irántam érez. Inkább afféle szüntelen indulat, mely úgy hozzánőtt, hogy ha eltávolíttat, mint egy fájós fogat, az sem hoz számára enyhülést.

– Angliában legalább hasznunkra lesz – mondja gonoszul. – Itt csak nyűg. A vallási reform oldalára kell állítania a királyt. Rá kell vennie, hogy lutheránus hitre térjen. Már persze ha el nem tolja az egészet.

– Hogyan tolhatná el? – vágja rá anyám. – Nincs más dolga, mint gyereket szülni neki. Ahhoz nem kell nagy talentum. Az egészsége rendben van, a vérzése

rendszeres, és huszonnégy évesen épp a megfelelő korban van a terhességhez. – Egy pillanatra eltöpreng. – A király vágyait biztosan felébreszti – állapítja meg méltányosan. – Arányos a termete, finom a járása, erről gondoskodtam. A király érzéki természet, és könnyen szerelembe esik. Az első időkben nyilván igen megkívánja a testét, ha másért nem, az újdonság okán; meg aztán Anna szűz is.

Fivérem fölpattan a székből. – Szégyen – gyalázat! – kiáltja, az arca vöröslik és nem csak a tűz melegétől. Emelt hangjára mindenki elhallgat, aztán sietve elfordul, igyekszik nem rábámulni. Csendben fölkelek, és a szoba végébe osonok. Ha kijön a sodrából, okosabb, ha nem vagyok a közelében.

– Fiam, nem akartam rosszat szólni – csitítja anyám. – Úgy értettem, hogy Anna nyilván teljesíti a kötelességét, és kedvére tesz a királynak...

– Nem bírom elviselni, hogy... – Elakad a szava. – Nem tűröm! Nem kacérkodhat vele! – sistergi. – Mondd meg neki. Nem viselkedhet szemérmetlenül. Nem szabad ledérnek lennie. Figyelmeztesd, hogy elsősorban az én nővérem, a te lányod, és csak másodsorban feleség. Mutassa magát hidegnek, méltóságteljesnek. Nem válhat a király szajhájává, nem lehet valamiféle szégyentelen, kéjsóvár...

– Nem, nem – mondja anyám halkan. – Nem, hát persze. Nem olyan lány, Wilhelm, méltóságos uram, kedves fiam. Tudod, milyen szigorú nevelést kapott, istenfélő és tisztelettudó.

– Akkor is! Mondd el neki még egyszer! – kiáltja. Nem tud lecsillapodni, jobb, ha elmegyek. Ha tudná, hogy tanúja voltam ennek, végképp kikelne magából.

Hátranyúlok, a hátsó falat borító vastag kárpit megnyugtatóan meleg a kezem alatt. Lassan araszolok az ajtó felé, sötét ruhám alig látszik a homályban.

– Láttam az ablakban, amikor itt volt az a festő – mondja az öcsém elmosódó hangon. – Páváskodott, mutogatta magát. A fűzője... a fűzője... túl szoros volt. A melle...kilátszott... hogy kívánatosnak tessék. Képes a bűnre, Anyám. Hajlamos... Hajlamos... Természettől fogva megvan benne a... – Nem bírja kimondani.

– Nem, dehogy – mondja anyám szelíden. – Csak nekünk akar dicsőséget szerezni.

– ...Bujaság.

A szó kiválik a többi közül, úgy hullik a szoba csendjébe, mintha bárkire vonatkozhatna, mintha az öcsémre illenék inkább, nem rám.

Most már az ajtóban állok, a kezem óvatosan motoz a reteszen, másik kezemmel tompítom a zárnyelv kattanását. Hárman az udvarhölgyek közül könnyedén fölemelkednek, és elém állnak, hogy távozásom rejtve maradjon a kandalló előtt ülő párostól. Az ajtó hangtalanul, olajozottan nyílik. A huzattól meglebben a kandallópárkányon a gyertyák lángja, de anyám és a testvérem egymást nézik, az az iszonyú szó leköti a tudatukat, nem fordulnak felém.

– Biztos vagy benne? – hallom anyám hangját.

A választ már nem hallom, becsukom az ajtót, csendesen a szobánkba sietek, ahol a szobalányokat a kandalló mellett találom a húgommal, épp kártyáznak. Amikor felrántom az ajtót és besétálok, lesöprik az asztalról a kártyákat, aztán megkönnyebbülten nevetnek, látván, hogy én vagyok az, és nem kapták őket rajta; öcsém uralma alatt a férjezetlen nőknek tiltott élvezet a szerencsejáték.

– Lefekszem, fáj a fejem, senki ne zavarjon – közlöm hadarva.

Amelia bólint. – Egy próbálkozást megér – mondja bölcsen. – Mit követtél el már megint?

– Semmit – mondom. – Szokás szerint semmit.

Gyorsan a belső szobánkba megyek, a ruháimat kapkodva az ágy lábánál álló ládába gyűröm, alsóingben beugrom az ágyba, behúzom a függönyöket, magamra rántom a takarót. Reszketek az ágynemű hidegétől, és várom az üzenetet, tudom, hogy jönni fog.

Alig kell várnom, Amelia már nyitja is az ajtót. – Anyához kell menned – mondja diadalmasan.

– Mondd meg, hogy rosszul vagyok. Miért nem szóltál neki, hogy lefeküdtem már?

– Szóltam. Azt mondta, kelj föl, vegyél egy köpenyt, és menj. Mit csináltál már megint?

Mogorván nézek kárörvendő arcába. – Semmit. – Kelletlenül kimászom az

ágyból. – Semmit. Szokás szerint nem csináltam semmit. – Köpenyemet leakasztom az ajtó mögötti kampóról, és a szalagokat erősen megkötöm az államtól a térdemig.

– Feleseltél Wilhelmmel? – kérdi Amelia vígan. – Minek vitatkozol vele mindig? Faképnél hagyom, átsétálok az elnémult fogadószobán, és a lépcsőn lemegyek anyám lakosztályába, egy emelettel lejjebb lakik, ugyanebben a toronyban.

Először úgy tűnik, egyedül van, de aztán látom a belső szobája félig nyitott ajtaját, és már tudom, anélkül hogy hallanám, anélkül hogy látnám. Tudom, hogy ott van és figyel.

Anyám háttal áll nekem, és amikor megfordul, meglátom kezében a nyírfavesszőt s zord arckifejezését.

– Nem tettem semmi rosszat – mondom rögtön. Bosszúsan sóhajt. – Gyermekem, így kell viselkedni,ha belépsz egy szobába?

Lehajtom a fejem. – Édesanyám – mondom halkan.

– Elégedetlen vagyok veled – mondja. Felpillantok. – Sajnálom, ha így van. Mit vétettem?

– Szent kötelességet bíztak rád, a férjedet a vallási reform útjára kell vezetned. Bólintok.

– A pozíció, melyet betöltesz majd, nagy megtiszteltetés és nagy dicsőség, neked pedig úgy kell viselkedned, hogy méltó légy rá.

– Zabolátlan természet vagy – folytatja. Ez bizony így van.

– Hiányoznak belőled az igazi női erények: az engedelmesség, fegyelem, kötelességtudat.

Ez is igaz.

– És tartok tőle, hogy hajlamos vagy a ledérségre is – mondja nagyon halkan. – Anyám, ez nem így van – mondom ugyanolyan csöndesen. – Ez nem igaz. – De igen. Az angol király nem tűri, hogy a felesége ledér legyen. Csak feddhetetlen jellemű asszony lehet angol királyné. A gyanú árnyéka sem férhet hozzá.

– Édesanyám, én...

– Anna, gondolj bele! – szakít félbe, és ez egyszer őszinte aggodalom csendül a hangjában. – Gondolj bele! Lady Anna Boleynt hűtlenségért végeztette ki, azzal vádolta, hogy a fél királyi udvarral vétkezett, a saját bátyja is a szeretője volt. Királynévá tette, aztán elpusztította, ok és bizonyíték nélkül, egyszerű önkényből. Vérfertőzéssel, boszorkánysággal vádolta, mocskos bűnökkel. A király nagyon

kényes a becsületére, mérhetetlenül kényes. A következő angol királyné nem adhat okot a gyanúra. Nem garantálhatjuk a biztonságodat, ha a tisztességeddel

kapcsolatban akár csak egyszer is felmerül a kétely! – Asszonyom...

– Csókold meg a pálcát! – mondja, elvágva a további vitát.

Elém tartja a vesszőt, hozzáérintem az ajkam. A belső szoba ajtaja mögül halk, nagyon halk sóhajt hallok.

– Fogd meg a széket – parancsolja anyám.

Lehajolok, és kétoldalt megragadom a szék ülését. Finoman, ahogy egy úrinő a zsebkendőjéért nyúl, a szegélyénél fogva fölemeli a köpenyemet, és a csípőmre hajtja, azután az alsóingemet is. A fenekem csupasz, ha az öcsém most kinéz a félig nyitott ajtón, megláthat e szemérmetlen pózban, mintha a bordélyban mutogatnám magam. A pálca süvítve közeledik aztán a fájdalom, mint az ostorcsapás, belehasít a combomba. Felkiáltok, aztán az ajkamba harapok. Bárcsak tudnám, hány ütést kell elviselnem. Fogcsikorgatva várom a következőt. Újra a suhogás, azután a metsző fájdalom, mint egy kardcsapás egy szégyenteljes párbajban. Kettő.

A következő hangját túl későn hallom meg, még nem készültem föl rá, és megint felkiáltok, a könnyeim hirtelen kibuggyannak, forrón, mint a vér.

– Állj fel, Anna – mondja hűvösen, és lehúzza az ingem és a köpenyem.

A könnyek végigömlenek az arcomon, hallom, hogy zokogok, mint egy gyerek. – Menj a szobádba, és olvasd a Bibliát – mondja. – Különösen királyi

küldetésedre gondolva. Jusson eszedbe Pompeia, Anna. Caesar feleségét nem érheti a gyanú árnyéka sem.

Most pukedliznem kell előtte. Az esetlen mozdulat új fájdalomhullámmal borít el, és felnyüszítek, mint egy megvert kiskutya. Az ajtóhoz megyek, és kinyitom. A szél kitépi a kezemből, és a váratlan lökés felcsapja a belső szoba ajtaját is. A

félhomályban ott áll a testvérem, az arca megviselt, mintha őt érték volna a

nyírfavessző ütlegei, a száját összeszorítja, mintha egy kiáltást tartana vissza. Egy szörnyű pillanatra találkozik a tekintetünk, sóvár az arca, ahogy rám néz. Lesütöm a szemem, és elfordulok, mintha észre sem vettem volna, mintha számomra

láthatatlan lenne. Bármit is akar tőlem, biztosan tudom, hogy nem akarom hallani. Kibotladozom a szobából, az ingem a combomon lefolyó vérhez tapad. Mielőbb el akarok kerülni a közelükből.

Katalin

– Te leszel a feleségem. – Te leszel a férjem.

A sötétben nem látom, hogy mosolyog, de érzem az ajka görbületét, amikor újra megcsókol.

– Veszek neked egy gyűrűt, és láncon hordhatod a nyakadban, hogy ne lássák meg.

– Adok neked egy gyönggyel hímzett bársonykalapot. Elkuncogja magát. – Az ég szerelmére, csönd legyen, van, aki aludni szeretne! – szól egy dühödt hang valahonnan a hálóteremből. Valószínűleg Joan Bulmer az, hiányolja a

csókokat, amiket most én kapok a számra, a szememre, a fülemre, a nyakamra, a mellemre, az egész testemre. Nyilván hiányzik neki a szerető, aki az övé volt, de most az enyém.

– Menjek, és adjak neki jóéjszakát – csókot? – suttogja.

– Csitt – hallgattatom el szemrehányóan, és a számmal fogom be a száját. A szeretkezéstől bágyadtan fekszünk az ágyban, az összegubancolódott

ágynemű és csomóba gyűrt ruháink között, a haja, a teste, a verejtéke illata vesz körül. Francis Dereham az enyém, ahogy ígértem magamnak.

– Ugye tudod, hogy ha Isten színe előtt házasságot ígérünk egymásnak, és gyűrűt kapsz tőlem, akkor az éppúgy valódi házasság, mintha pap adna össze bennünket? – kérdezi komolyan.

Mindjárt elalszom. A keze a hasamat cirógatja, a testem megrezzen, felsóhajtok, széttárom a lábam, hogy ismét átadjam magam forró érintésének.

– Igen – mondom, de a simogatásra értem.

Ő félreérti, mindig olyan komolykodó. – Akkor megtesszük? Összeházasodunk titokban, és örökké együtt leszünk, és amikor már meggazdagodtam, mindenkinek elmondjuk, és együtt élünk, mint férj és feleség?

– Igen, igen. – A gyönyörtől nyögdécselni kezdek semmi másra nem tudok gondolni, csak az ujjai ügyes játékára. – Ó, igen.

Reggel fölkapkodja a ruháit, és elszalad, mielőtt nagyanyám, a méltóságos

hercegné szobalánya felbukkanna, hogy nagy fontoskodva, ünnepélyesen kinyissa a hálószobánk kulcsra zárt ajtaját. Francisnek épp sikerül eliszkolnia, amikor a lépcső felől meghalljuk Mrs. Franks döngő lépteit; de Edward Waldgrave elszámítja magát, és kénytelen Mary ágya alá bukni, remélve, hogy eltakarja a földet seprő lepedő.

– Milyen jókedvűek ma, lányok – mondja Mrs. Franks gyanakodva, mert alig bírjuk visszafojtani a vihogást. – Ki pénteken nevet, vasárnap sír.

– Ez pogány babona – mondja a mindig ájtatos Mary Lascelles. – Meg aztán nem sok nevetnivalójuk lenne ezeknek a lányoknak, ha megvizsgálnák a

lelkiismeretüket.

Igyekszünk gyászos arcot vágni, azután elindulunk Mrs. Franks nyomában lefelé a lépcsőn a kápolnába, a misére. Francis már ott térdepel, gyönyörű, mint egy angyal. Felém pillant, a szívem a torkomban kezd dobogni. Olyan csodálatos, hogy szeret engem.

Az istentisztelet után mindenki iparkodik a reggelihez, én viszont megállok a padban, hogy megigazítsam a cipőmön a szalagot, és látom, hogy ő is visszatérdel, mintha elmerülne az imádságban. A pap lassan elfújja a gyertyákat, összepakol, végigcsoszog a padsorok között, és végre egyedül vagyunk.

Francis odajön hozzám, felém nyújtja a kezét. Csodásan ünnepélyes pillanat, olyan, mintha színpadon lennénk. Bárcsak látnám magunkat, főleg a saját komoly arcomat. – Katalin, akarsz a feleségem lenni? – kérdezi.

Milyen felnőttes dolog. Nem más, én magam teszem ezt, én vettem a kezembe a sorsomat. Nem a nagyanyám hozta össze ezt a házasságot, nem is az apám. Soha senki nem törődött velem, megfeledkeztek rólam, elzártak ebbe a házba. De én férjet választottam magamnak, és magam alakítom majd a jövőmet. Olyan vagyok, mint az unokatestvérem, Mary Boleyn, aki titokban hozzáment egy férfihoz, akit nem fogadott el senki, de a végén az övék lett az egész Boleyn örökség. – Igen – válaszolom. – Akarok. – Olyan vagyok, mint a másik unokatestvérem, Anna királyné, aki a legrangosabb házasságot tűzte ki célul, pedig senki sem hitte, hogy sikerülhet. – Igen, akarok – válaszolom.

Nem pontosan értem, hogy gondolja ezt az esküvőt. Azt hiszem, úgy érti, kapok egy gyűrűt, amit nyakláncra fűzve hordhatok amit megmutathatok a lányoknak, és ezzel elígérkezünk egymásnak. De meglepetten látom, hogy a padsorok között az oltárhoz vezet. Egy pillanatra megtorpanok, nem tudom, mit akar ezzel, nem vagyok oda az imádkozásért. Elkésünk a reggeliről, ha nem sietünk, és én egész frissen szeretem a kenyeret, amikor még meleg. De aztán rájövök, hogy az esküvőt játsszuk el. Kár, hogy nem a legjobb ruhámat vettem föl ma reggel, de már

mindegy.

– Én, Francis Dereham, téged, Howard Katalin, törvényesen feleségül veszlek – mondja határozottan.

Rámosolygok. Ha most a legjobb fejdíszem volna rajtam, akkor tökéletesen boldog lennék.

– Most te mondod – figyelmeztet.

– Én, Howard Katalin, téged, Francis Dereham, törvényes férjemül fogadlak – felelem szófogadóan.

Lehajol, és megcsókol. A lábam elgyengül az érintésétől, azt kívánom, bár örökké tartana ez a csók. Máris arra gondolok, hogy ha elbújnánk nagyanyám, a hercegné őméltósága magas falú páholyában, akkor kicsit tovább is mehetnénk ennél. De ő megáll. – Ugye megértetted, hogy mostantól házasok vagyunk? – kérdezi elbizonytalanodva.

– Ez most az esküvőnk? – Igen.

Elnevetem magam. – De hát csak tizennégy éves vagyok.

– Az mindegy, Isten színe előtt szavadat adtad. – Szertartásosan a zekéje

zsebébe süllyeszti a kezét, és előhúz egy erszényt. – Száz font van benne – mondja komolyan. – Átadom neked megőrzésre, mert én januárban Írországba utazom, ott vagyont szerzek, és amikor hazajövök, bejelenthetjük, hogy a hitvesem vagy.

Az erszény jó nehéz, rengeteg pénzt gyűjtött össze kettőnknek. O, ez olyan izgalmas! – Nekem kell vigyáznom rá?

– Igen, ahogy egy jó feleséghez illik.

Ez annyira tetszik hogy megrázom kicsit az erszényt, és hallom, hogyan csörög benne a pénz. Betehetem az üres ékszeresdobozomba. – Annyira jó feleséged leszek else hiszed!

– Jó. Aszerint, ahogy mondtam. Ez igazi esküvő, Isten színe előtt. Most már férj és feleség vagyunk.

– O, persze. És amikor vagyont szereztél, akkor rendesen összeházasodhatunk, ugye? Új ruhával meg minden.

Francis a homlokát ráncolja. – Ugye tényleg megértetted? – kérdezi. – Tudom, hogy nagyon fiatal vagy, Katalin, de ezt muszáj megértened. Most már házasok vagyunk. Törvényesen és véglegesen. Nem házasodhatunk össze még egyszer. Ez volt az. Épp most tettük meg. Ha két ember megesküszik Isten színe előtt, az ugyanolyan végleges, mint egy aláírt szerződés. Most már a feleségem vagy. A feleségem vagy Isten előtt és az ország törvényei szerint. Ha valaki megkéri a

kezed, meg kell mondanod, hogy az én feleségem vagy, törvényes feleségem. Érted most már?

– Persze, hogy értem – válaszolom sietve. Nem akarok tudatlannak látszani. – Hogyne érteném. Csak annyit mondtam, hogy amikor mindenkinek elmondjuk, akkor szeretnék egy új ruhát kapni.

Fölnevet, mintha valami mulatságosat mondtam volna, átölel, és megcsókolja a nyakamat, a vállamhoz dörgöli az arcát. – Veszek neked egy kék selyemruhát, Dereham asszony – ígéri.

A boldogságtól lehunyom a szemem. – Zöldet – mondom. – Tudor – zöldet. A királynak a zöld a kedvenc színe.

Jane Boleyn

A GREENWICHI PALOTA, 1539. DECEMBER

Hála Istennek, itt vagyok hát Greenwichben, a király legszebb palotájában, a királyné lakosztályában, ahová tartozom. Legutóbb, amikor itt jártam, Jane

Seymourt kellett ápolnom, elemésztette a láz, és folyton Henriket hívta, de ő nem jött; mostanra viszont a szobákat újrafestették, én elfoglalhatom régi helyemet, Jane Seymourra meg nem emlékszik senki. Én vagyok az egyetlen túlélő. Túléltem Katalin királyné bukását, Anna királyné botrányát, Jane királyné halálát. Hihetetlen, hogy mindent túléltem, de itt vagyok, újra az udvarnál, a kevés, nagyon kevés kiválasztott egyikeként. Az új királynét fogom szolgálni, ahogy korábban az elődeit, szeretettel, hűséggel, s persze a saját érdekeimet szem előtt tartva.

Ismét bejáratos leszek az ország legelőkelőbb palotáinak legelőkelőbb szobáiba, mintha a saját otthonom lenne. Újra ott vagyok, ahová születésem és neveltetésem folytán tartozom.

Néha képes vagyok elfelejteni, ami történt. Néha elfelejtem, hogy harmincéves özvegy vagyok, s él egy fiam is valahol. Elképzelem, hogy fiatalasszony vagyok megint, van egy bálványozott férjem, s ragyogó jövő vár rám. Visszatértem az én világomba, annak a középpontjába. Úgy is mondhatnám: újjászülettem.

A király karácsonyra tervezi az esküvőt, és az udvarhölgyek mind idesereglenek az ünnepségek idejére. Hála a hercegnek, én is közöttük vagyok, a barátok és

riválisok körében, akiket gyerekkorom óta ismerek. Némelyikük fanyar mosollyal és álnok bókkal fogad, néhányan ferdén néznek rám. Nem mintha annyira szerették volna Annát – ők aztán nem –, de a bukása megrémítette őket, és tudván, hogy egyedül én menekültem meg csodával határos módon, a láttomra keresztet vetnek, és suttogva elevenítik fel a régi, rosszindulatú híreszteléseket.

Bessie Blount, a király régi szeretője – ma már Lord Clinton felesége, jóval a rangja fölött ment férjhez – elég kedvesen üdvözöl. Nem láttam azóta, hogy meghalt a fia, Henry Fitzroy, akit a király Richmond hercegévé tett, mint királyi fattyút; és amikor azt mondom, őszinte részvétem, udvarias, üres szavakat, akkor hirtelen megragadja a kezem, és rám néz Az arca sápadt és kérdő, mintha némán arról faggatna, tudom – e, hogyan halt meg a fia. Elmondom – e neki, hogyan halt meg.

Hűvösen mosolygok, és lefejtem ujjait a csuklómról. Nem mondhatom el neki, mert igazán nem tudom, mi történt, és ha tudnám, akkor sem mondanám el.

– Fogadd őszinte részvétemet – ismétlem.

Valószínűleg sosem fogja megtudni, miért és hogyan halt meg a fiú. De sokan vannak még így, ezrek. Anyák ezrei látták a fiaikat kivonulni, hogy megvédelmezzék a szentélyeket, a kegyhelyeket, az út menti szobrokat, a monostorokat és

templomokat, és a fiaik nem jöttek vissza soha. A király dönti el, mi a hit és mi az eretnekség, nem a nép. Sőt ebben az új, veszélyes világban még az egyház szava sem számít. A király dönt életről és halálról, immáron isteni hatalom van a kezében. Ha Bessie igazán hallani akarja, ki ölte meg a fiát, a királytól megtudhatná; de túl jól ismeri ahhoz Henriket, hogy megkérdezze tőle.

A többi nő látta, hogy Bessie üdvözölt, és ők is körém gyűlnek: Seymourok, Percyk, Culpepperek, Neville-ek. A királyné szobáinak szűk terébe tömörültek a leghatalmasabb családok lányai. Van köztük, aki hitványnak tart, van, aki annál is rosszabbnak sejt. Nem érdekel. Néhány irigy nő rosszindulatánál nagyobb

veszélyekkel is megbirkóztam már, egyébként is a többségükkel rokonságban állok, és mindannyian a riválisaim. Ha valaki ellenemre akarna tenni, nem árt, ha eszébe jut, hogy a herceg védelme alatt állok, és Thomas Cromwell után mi vagyunk a legerősebbek a királyságban.

Egyvalaki van csak, akitől rettegek, akivel nem akarok találkozni: Catherine Carey, Mary Boleynnek, álnok sógornőmnek a lánya. Catherine kislány még, csak tizenöt éves, nem kellene tartanom tőle, de az igazat megvallva az anyja

veszedelmes nő, és sosem rajongott értem. A herceg szerzett Catherine-nek egy helyet az udvarnál, és felszólította az anyát, hogy küldje a lányt a hatalom és pénz forrásához; és Mary, ha vonakodva is, de engedelmeskedett. El tudom képzelni, mennyi ódzkodással vette meg a gyermek új ruháit, készített neki új frizurát, tanította meg pukedlizni és táncolni. Mary látta, hogyan emeli a családját a mennyekig testvérei szépsége és ragyogó szelleme, és végignézte, amikor a testüket két darabban apró koporsóba zárták. Annát lefejezték, a testét ládába dugták, a fejét egy kosárba. George, az én drága George-om... gondolni sem bírok rá.

Elég annyi, hogy Mary engem okol minden bánatért és veszteségért, a bátyja és nővére pusztulásáért, soha nem gondol saját szerepére közös tragédiánkban.

Engem okol, mintha én megmenthettem volna őket, mintha nem követtem volna el mindent, amit lehetett, egészen addig a napig, a legutolsó napig, a vérpadig,

amikor már senki nem tehetett semmit.

Pedig rosszul teszi, hogy engem okol. Mary Norris ugyanaznap veszítette el az édesapját, s ugyanazért, mégis tisztelettudóan, mosolyogva köszönt engem. Ő nem hibáztat. Az anyja megtanította neki, ahogy kell, hogy a király haragja bárkit

utolérhet, semmi értelme azokat kárhoztatni, akik idejében kitértek előle. Catherine Carey tizenöt éves leány, a fiatalabbakkal együtt lesz a szállása, közös rokonunkkal, Howard Katalinnal meg Anne Bassett-tel, Mary Norrisszal és a többi becsvágyó hajadonnal, akik semmit nem tudnak, de mindent akarnak. Vezetni és támogatni fogom őket, mint tapasztalt udvarhölgy. Catherine Carey nem fog a lányokkal azokról a hetekről pusmogni, melyeket Anna nénjével töltött a Towerben, nem beszél az utolsó pillanatban kötött egyezségekről, a vérpadon tett ígéretekről, a királyi kegyelemről, amivel a halálraítéltet ámították, de ami végül elmaradt. Catherine nem fogja elmondani nekik, hogy hagytuk Annát a hóhér kezére jutni - s az álszent anyja sem ártatlanabb, mint bárki más. Catherine a Carey nevet viseli, de Boleyn lány, királyi fattyú, és ízig-vérig Howard; van annyi esze, hogy befogja a száját.

Az új királyné távollétében egyelőre nélküle kell belaknunk a szobákat. Várnunk kell. Az utazását késlelteti a rossz idő, csak lassan tud haladni Klevéből Calais felé. Most már úgy látszik, hogy a karácsonyi esküvőt el kell halasztani. Ha én lettem volna a tanácsadója, arra biztattam volna, hogy vállalja a kockázatot, bármilyen kockázatot, és jöjjön inkább hajóval. Hosszú út, tudom, és a tenger télidőben veszedelmes hely, de egy menyasszony ne késsen el az esküvőjéről; ráadásul a királyunk nem szereti, ha bármire várnia kell. Nem tűri az ellenszegülést.

Igazság szerint nem ugyanaz már, mint aki valaha volt. Amikor az udvarhoz kerültem, s ő még ifjú férj volt egy világszép feleséggel az oldalán, igazi mesebeli király volt. Európa legcsinosabb hercegének tartották, és nem csak hízelgésből. Mary Boleyn beleszeretett, Anna beleszeretett, én is beleszerettem. Nem akadt olyan lány az udvarnál, sőt az egész országban, aki ellen tudott volna állni neki. Később aztán a felesége, a jóságos Katalin királyné ellen fordult, és Anna mellett megtanult könyörtelennek lenni. Az udvar, a ravasz, ifjú, lelketlen udvaroncok falkája dacos boldogtalanságba üldözte a királynét, és megtanította a királyt, hogy a mi eretnek nótánkat fütyülje. Rábírtuk, hogy hazugsággal vádolja a királynét, és elbolondítottuk, hogy árulónak higgye Wolseyt. De utóbb e gyanakvó, örökké gazságot szimatoló elme elszabadult, és bennünk is kételkedni kezdett. Cromwell meggyőzte, hogy Anna becsapta őt, és Seymourék bogarat tettek a fülébe,

elhitették vele, hogy mind összeesküdtünk ellene. Végül a király nem csak egy feleséget veszített el, sokkal többet annál: a bizalmat. Megmérgeztük lelkét a gyanúval, s a ragyogó ifjonti máz lepattogzott róla. Most pedig, mikor örökké olyanok veszik körül, akik félnek tőle, agresszívvá vált. Kiszámíthatatlan lett, mint egy felheccelt medve, telve keserű indulattal. Mária hercegnővel közölte, hogy ha dacolni mer vele, a halálba küldi, aztán fattyúvá nyilváníttatta, és megfosztotta hercegnői méltóságától. Erzsébet hercegnőt, a mi Boleyn hercegnőnket

törvénytelennek bélyegezte, és a nevelőnője azt meséli, hogy a gyerek még rendes ruhákat sem kap.

És végül ott van Henry Fitzroynak, a király saját fiának az esete: egyik nap még törvényesíttetné és walesi herceggé emelné az apja, másnap már egy rejtélyes betegség áldozata, és az én uramnak, a hercegnek kell eltemetnie éjnek idején. A portréi megsemmisítve, a nevét említeni is tilos. Miféle férfi az, aki szó nélkül hagyja a fiát meghalni, testét a föld alá kerülni? Miféle apa az, aki képes azt mondani a két kislányának, hogy nem is az ő gyermekei? Miféle ember az, aki a vesztőhelyre küldi a barátait és a feleségét, és táncra perdül, amikor meghozzák a haláluk hírét?

Miféle ember ez, akinek teljhatalmat adtunk az életünk és lelkünk felett? És van még ennél is rosszabb talán: a szegény jó papok, akiket a saját templomuk tetőgerendájára lógattak föl, a hívők, akik a máglyára léptek földre szegezett pillantással, de a mennyországra gondolva, az északi és keleti országrész felkelői, akiket a király azzal áltatott, hogy megbízhatnak benne, hallgatni fog rájuk, de irtózatos megtorlás következett, a megtévesztett bolondok bitófán végezték, az uram, Norfolk hercege a saját honfitársainak a hóhéra lett. A király ezreket öletett már meg, és tovább fogja gyilkolni a saját népét. Odaát, Anglián kívül őrültnek tartják, és lázadásra számítanak. De mint megriadt kutyák a medve vermében, mi csak rettegve, vicsorogva figyeljük.

Most ugyan jó a kedve, az új királyné késedelme ellenére. Még hátravan a hivatalos bemutatkozásom előtte, de azt mondják, kedvesen fogad majd engem és a királyné többi udvarhölgyét is. Amíg vacsorázik, belopakodom a lakosztályába, hogy megnézzem az új királyné portréját, melyet a fogadószobában tart. Üres a szoba, a portré egy állványon áll, nagy, szögletes gyertyák fényében. El kell ismerni, bájos teremtés. Becsületes, tiszta arc, kedves, nyílt tekintetű szemek. Rögtön megértem, miért tetszik a királynak. Nincs benne csáberő, nem érzéki az arca. Nem tűnik kacérnak, baljósnak, romlottnak. Csiszolatlan jószág, nem

kifinomult. Fiatalabbnak látszik a huszonnégy événél. Akár azt is mondhatnám, az én kritikus szememnek kicsit szürke. Nem lesz belőle olyan királyné, mint Anna, ez bizonyos. Nem olyan nő, aki fenekestül felforgatja az udvar és az ország életét, és mindenki az ő nótájára táncol. Nem olyan nő, aki az őrületbe kergeti a férfiakat, aki szenvedélyes szerelmes verseket követel tőlük. És persze pontosan ez a király leghőbb vágya – soha többé nem szeretne egy Annához hasonló nőt.

Anna sikeresen elvette a kedvét a kihívásoktól, talán mindörökre. Lángra lobbantotta az udvart, s végül minden leégett. A király a szemöldökéig

megperzselődött, nekem porig égett az otthonom. O soha többé nem akar

kívánatos nőt az oldalán. Én soha többé nem akarom érezni a füst szagát. Ő olyan feleséget akar, aki állhatatos, mint az ekét húzó ökör; csábítást, veszélyt, kéjt máshol is találhat magának.

– Bájos kép – szól egy férfihang mögöttem, és megfordulok: sötét hajú, sápadt, keskeny arcú férfi áll ott, a nagybátyám, Thomas Howard, Norfolk hercege, a király után a legfontosabb férfi Angliában.

Mély pukedlivel köszöntöm. – Valóban az, uram – mondom.

Biccent, sötét szeme rezzenetlenül néz. – Gondolod, hogy hasonlít a modelljére? – Hamarosan kiderül, uram.

– Hálás lehetsz, hogy szereztem neked helyet az udvartartásában – jegyzi meg könnyedén. – Az én művem. Személyesen gondoskodtam róla.

– Nagyon is hálás vagyok. Az életemet is önnek köszönhetem. Tudja, hogy egyetlen szavára bármit megteszek.

Bólint. Soha nem bánt kedvesen velem, csak akkor egyszer részesített nagy – nagy kegyben: kimenekített a tűzből, mely elhamvasztotta az udvart. Nyers,

hallgatag ember. Azt mondják, egyetlen nőt szeretett életében, Aragóniái Katalint, mégis végignézte, ahogy nélkülözésbe, mellőzöttségbe, végül a halálba taszítják, csak hogy a saját unokahúgát tehesse a helyére. Tehát a szeretete amúgy sem ér valami sokat.

– Mindent elmondasz nekem, ami a lakosztályában zajlik – int a kép felé. – Mint mindig. – Felém nyújtja a karját, nagy megtiszteltetés, hogy ő vezet a

vacsoraasztalhoz. Megint pukedlizek, mert elvárja a hódolatot, és a kezemet

könnyedén a karjára teszem. – Tudnom kell, hogy elégedett – e vele a király, hogy mikor fogamzik meg, kikkel találkozik, hogyan viselkedik, hozat – e lutheránus hitszónokokat. Minden ilyesmit. Hiszen tudod.

Igen, tudom. Együtt sétálunk az ajtó felé.

– Gyanítom, hogy megpróbálja majd áttéríteni a királyt – mondja. – Ezt nem hagyhatjuk. Nem hagyhatjuk, hogy a király továbbvigye a vallási reformot; az

ország nem tűrné el. Meg kell vizsgálnod a könyveit, tudnunk kell, olvas – e tilalmas tanokról. És tartsd szemmel az új udvarhölgyeit, kémkednek – e ránk, küldenek – e jelentéseket Klevébe. Ha bármelyikük eretnek kijelentést tesz, azonnal tudni

akarom. Tudod, mi lesz a dolgod.

Tudom. E szerteágazó családban nincs senki, aki ne tudná, mi a feladata. Azon munkálkodunk hogy a Howardok hatalmát és vagyonát megőrizzük, és mind

összetartunk.

Az előcsarnokba kihallatszik a lakomázok moraja; ahogy az ajtóhoz közeledünk, öblös boroskancsókat és húsostálakat tartó szolgák vonulnak el mellettünk hosszú sorban, hogy étellel – itallal lássák el az emberek százait, akik esténként a királlyal vacsoráznak. A termen körbefutó galérián áll a nézőközönség, akik eljöttek

megbámulni a legelőkelőbb nemeseket, az udvar belső körét, ezt a hatalmas

fenevadat, száz mohó száj, száz éber szempár és ezer cselvetés szörnyetegét, mely a király, mint minden vagyon, hatalom és kegy forrása köré tekeredik.

– Nagyon megváltozott, majd meglátod – mondja a herceg nagyon halkan, a fülemhez hajolva. – Nem könnyű a kedvére tenni.

Eszembe jut az egykori, elkényeztetett kisfiú, akinek elég volt egy tréfa, egy fogadás, egy új kihívás, hogy elterelje a figyelmét. – Mindig szeleburdi volt.

– Most rosszabb annál – mondja a herceg. – A kedélye minden ok nélkül elborul, egész váratlanul, és agresszív is, képes rátámadni Cromwellre, pofon vágni,

percenként változik. Olyan dührohamokba lovalja magát, hogy elkékül az arca. Ami reggel még kedvére van, délben felingerli. Szóval csak óvatosan.

Bólintok. – Térden állva szolgálják ki. – Rögtön feltűnt az új szokás. Kurtán fölnevet. – És felséges uramnak szólíttatja magát – mondja. – A

„kegyelmességed" vagy a „nagyuram" megfelelt a Plantagenet – királyoknak; de neki kevés. Ő felség is, úr is, mint maga Isten.

– És az emberek megteszik? – kérdezem kíváncsian. – Megalázkodnak? – Te is azt teszed majd – mondja. – Henrik valóban maga az Isten, ha ő úgy akarja, senki nem mer szembeszegülni vele.

– És a nagyurak? – érdeklődöm, eszembe jutnak a büszke nemesek, akik egyenrangúként tisztelték ennek a királynak az apját, akiknek a hűsége aztán trónra juttatta Henriket.

– Majd meglátod – mondja komoran. – A felségárulás törvényét megváltoztatták, már az is főbenjáró bűn, ha gondolatban ellenkezel vele. Senki nem mer vitába szállni a királlyal, különben éjfélkor megzörgetik az ajtaját és mehet a Towerbe vallatásra, és a felesége egykettőre megözvegyül, még tárgyalás sem kell hozzá.

A főasztalra nézek, ott ül a király, óriás monstrumként terpeszkedik a trónján. Két kézzel tömi a száját éppen, soha nem láttam még ilyen kövér férfit: dagadt a válla, a nyaka vaskos, mint egy ököré, a vonásait elnyeli az arcán duzzadó háj, az ujjai, mint megannyi püffedt hurka.

– Uramisten, micsoda szörnyalakká hízott! – szisszenek fel. – Mi lett vele? Beteg? Rá sem ismernék. Istenem, tényleg nem ugyanaz, aki volt.

– Veszélyt jelent – mondja a herceg alig hallhatóan. – Saját magára is, hajó a kedve, és másokra, ha rossz. Csak óvatosan.

Nem mutatom a megdöbbenésemet, míg az udvarhölgyek asztalához megyek. Helyet szorítanak nekem, és a nevemmel üdvözölnek, néhányan kuzinnak

szólítanak. Megérzem, hogy a király malacszeme rám szegeződik, s mielőtt leülnék, mély pukedlivel köszöntöm. Senki más nem foglalkozik az egykori királyból lett vadállattal, mintha tündérmese szereplői lennénk, s egy varázslat folytán vak maradna a szemünk erre a disznóvá változtatott emberi roncsra.

Nekilátok a vacsorának, veszek a közös tálról, a legjobb bor kerül a poharamba. Végignézek a termen: ez az otthonom. A legtöbb jelenlévőt egész életemben

ismertem, és hála a herceg ügyes, mindig a saját javát kereső házassági

politikájának, a Howardokon keresztül a legtöbbjükkel rokonságban állok. És a

legtöbbjükhöz hasonlóan én is szolgáltam egyik királynét a másik után. Ahogy ők is, én is követtem az úrnőm fejdíszviseletét: csúcsos spanyol fejdísz, francia fejdísz, angol fejdísz; és a vallási gyakorlatát is: pápista, reformista, angol katolikus. Makogtam spanyolul, csevegtem franciául, és üldögéltem elmélyedt csendben a szegényeknek készülő ingeket varrva. Alig volt olyasmi e királynékkal kapcsolatban, ami előttem rejtve maradt.

És hamarosan megismerem a következőt, és megtudok róla mindent: a titkait, a reményeit, a hibáit. Figyelni fogom, és mindent továbbadok a hercegnek. És talán, még ebben a zsarnokká nőtt királyától reszkető udvarban is, még férj nélkül is, sőt Anna nélkül, újra megismerem a boldogságot.

Katalin

LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. DECEMBER

Na és mit kapok karácsonyra? Azt tudom, hogy a barátnőmtől, Ágnes

imádságoskönyvből (ez aztán annyira izgalmas, hogy nem kapok levegőt), a nagyanyám meg zsebkendőt ad. Ez eddig siralmas. De az én édes Francisem egy finom hímzésű hálóinggel ajándékoz meg, én meg a saját kezemmel szőttem neki egy karszalagot a kedvenc színeimmel, több napig tartott. Nagyszerű, hogy ennyire szeret, és persze én is szeretem, de nem adott gyűrűt, pedig megígérte, és

ragaszkodik a tervéhez, hogy jövő hónapban Írországba megy vagyont szerezni, akkor meg egyedül maradok és annak mi értelme lenne?

Az udvar Greenwichben tölti a karácsonyt, reméltem, hogy Whitehallba mennek és akkor legalább megnézhettem volna a királyt vacsora közben. Nagybátyám, a herceg is ott van, de minket nem hív, és a nagyanyám ugyan ott vacsorázott, de nem vitt magával. Néha már azt hiszem, velem sose fog történni semmi. Semmi nem fog történni, vénlányként halok meg a nagyanyám szolgálatában. Jövőre betöltöm a tizenötöt, és nyilvánvaló, hogy senki nem foglalkozik a jövőmmel. Ki törődik velem egyáltalán? Anyám meghalt, apám talán már a nevemre sem emlékszik. Ez olyan borzasztó. Mary Lumleigh jövőre férjhez megy, már a szerződést írják és teljesen el van telve magával, folyton fölényeskedik velem, mintha bizony érdekelne ő meg a ragyás vőlegénye. Ilyen parti akkor sem kéne nekem, ha egész vagyon járna vele, és meg is mondtam Marynek, mire

összevesztünk, úgyhogy a csipkegallért, amit nekem szánt karácsonyra, most másnak adja, de engem az sem érdekel.

A királynénak már meg kellett volna érkeznie Londonba, de olyan nevetségesen lassan jön, hogy még mindig úton van, szóval egyelőre hiába várom a nagyszabású bevonulást a városba meg a káprázatos esküvőt. Mintha a sors szándékosan

boldogtalanná akarna tenni. El vagyok átkozva. Én csak egy kis táncra vágyom! Azt hinné az ember, hogy egy lánynak aki majdnem tizenöt éves, vagyis hát jövőre tizenöt, egyszer az életben szabad táncolni egy kicsit!

Persze itt is lesz táncmulatság karácsonykor, de én egyáltalán nem ilyesmire gondolok. Mi haszna a táncnak, ha csak olyanok láthatnak, akik egész évben mindennap láttak? Mi öröm volna a bálban, ha az összes fiú régi ismerős, mint a faliszőnyeg mintája? Mi értelme egy férfi pillantásának ha az a férfi az enyém, a saját férjem, és úgyis az ágyamba jön éjjel, akár szépen táncolok, akár nem? Elpróbálom a különleges fordulást és pukedlit, amit mostanában gyakoroltam, de minek? Nyilvánvalóan senki nem vette észre, csak a nagyanyám, aki mindig mindent lát, és kihív a sorból, az ujját az állam alá teszi, és azt mondja: –

Gyermekem, nem muszáj állandóan tündökölni, mint valami itáliai céda. Amúgy is mind rád figyelünk. – Amit úgy kell érteni, hogy ne táncoljak ifjú hölgy, elegáns hölgy módján, hanem úgy, ahogy egy gyerek.

Pukedlizem, és nem válaszolok. Nagyanyám őméltóságával szamárság vitatkozni, könnyen dühbe gurul; ha kinyitom a szám, képes azonnal kiküldeni. Borzasztó, hogy velem milyen kegyetlenül bánnak.

– És mit hallok már megint rólad és Dereham úrfiról? – teszi hozzá hirtelen. – Mintha már figyelmeztettelek volna egyszer!

– Nem tudhatom, mit hallott, nagyanyám – mondom ravaszul. Az ő ízlésének túl ravaszul, mert a legyezőjével a kezemre koppint.

– Ne felejtsd el, ki vagy, Howard Katalin – mondja élesen. – Amikor a nagybátyád az udvarhoz hív a királynét szolgálni, gondolom, nem utasítod vissza valami éretlen flört miatt.

– A királynét szolgálni? – térek egyből a lényegre.

– Esetleg – mondja bosszantó hangsúllyal. – Ha a királynénak kell egy kis udvarhölgy, aki tisztességes nevelést kapott, és nem közismerten talpig ringyó.