A fattyu - Robin Maxwell.pdf

A fattyú

Robin Maxwell

A m ű eredeti cím e: The Queen's Bastard Arcade Publishing, Inc., New York

© Robin Maxwell, 1999

Fordította Gorka Botond és Máhr Kinga Szerkesztette Raj sli Em ese, Pavlov Anna, Bélai Krisztina

Maxnek

Köszönetnyilvánítás

Hálával tartozom férjemnek, Max Thomasnek, hiszen a könyv az ő ötlete volt, ő is rengeteg anyagot gyűjtött hozzá, és mindvégig segített a szerkesztésben. Az a türelem, amellyel elviselte a javarészt inkább a tizenhatodik században élő feleségét, szinte hősiesnek mondható.

Arthur Dudley figurája iránt Monty Roberts keltette fel az érdeklődésemet, aki The Man Who

Listens to Horses (A lovakat figyelő ember) című könyvében felteszi a kérdést: vajon éltek-e az

elmúlt évszázadokban olyan férfiak, akik hozzá hasonlóan felfedezték „a lovak nyelvét” és olyan rendkívüli művészi készségre tettek szert, amely segítségével a hagyományos, kínzó „betörés” helyett meg lehet szelídíteni az állatokat. Érdekes módon éppen őfelsége II. Erzsébet királynő fedezte fel Roberts könyvét, azóta is folyamatosan támogatja a szerzőt, és érdeklődik munkái iránt.

Szinte varázslatos volt, ahogy a kutatás minden szakaszában rábukkantam egy-egy remek könyvre. Ilyen volt: Charles Chevenix Trench The History of Horsemanship, Stan Steiner Dark and

Dashing Horsemen,Viscount Montgomery of Alamein The History of Warfare, Charles Grieg

Cruickshank Elizabeth’s Army, Winston Graham The Spanish Armada, Marcelin Defourneaux Daily

Life in Spain, Paul Johnson Elizabeth I, valamint A. L. Rowse minden, Erzsébet koráról szóló

könyve, csakúgy, mint Lacey Baldwin Smith Portrait of a Queen című munkája. Peter J. French Dr. Dee-életrajza, Lady Antonia Fraser a skót Mária királynőről szóló írása, valamint Albert J. Loom

The Spanish Elizabethans című könyvének Francis Englefieldet bemutató teljes fejezete szintén

rendkívül fontosak voltak számomra.

Köszönöm Butch Ponziónak és Jilian Palethorpe-nak, hogy elolvasták az elkészült részeket, és megjegyzéseikkel segítették munkámat. Robert Pattontól rendkívül fontos dolgokat tudtam meg az ősi brit rituálékról és kelta dalok fordításáról. Külön köszönet Philip Daughtrynek, aki kérésemre azonnal

megírta John Dee kántálásának hatásos szövegét, amellyel elűzte a gonoszt Anglia partjaitól. Nem győzöm kifejezni elismerésemet amerikai ügynökeim, Kim Witherspoon és Maria Massie lankadatlan fáradozásáért. Örökké hálás leszek első kiadóimnak, Jeanette és Dick Seavernek, akik bíztak a könyveimben.

Végezetül, köszönök mindent édesanyámnak, Skippy Ruternek, aki megtanított arra, mi a szeretet, és aki mindig bízott bennem.

Első fejezet

A

pám halott, anyám pedig Anglia királynője.

A kék bőrborítású napló első lapja merészen lendületes, ám dísztelen kézírással indult. A magas, erőteljes testalkatú férfi − maga a szerző − tekintetével a végtelen tengert fürkészte, aranyvörös haja szögletes állát csapdosta. Mélyen barázdált arca markáns marconaságában is jóképű volt, perzselő

fekete szeme kifinomult intelligenciát sugárzott. A férfi megigazította a térdén nyugvó naplóját, és remélte, hogy a tenger és a szél egyaránt nyugodt marad, mivel nem volt hozzászokva az efféle íráshoz. Nehezen vetette papírra a gondolatait, hát még így, hogy a billegő hajó állandóan felborította a tintatartót, a szél pedig összekuszálta az oldalakat.

A menetiránytól jobbra, a távolban egy sirálycsapat szétszórt alakzata ragadta meg tekintetét. Talán a Kanári-szigetekre tartanak, gondolta, bár a sirályok nem szoktak ennyire messze repülni a szárazföldtől. A térde közé szorított tintatartóba mártotta tollát, és folytatta az írást, alaposan megfontolva minden pergamenre vetett szót.

Nevem Arthur Dudley. Ezek a szavak még számomra is idegenül és sután csengnek, mégis helyesek és igazak. Ami alább következik, nem nevezhető naplónak, hiszen a néhány éve történtek előtt annyira keveset törődtem saját életemmel és körülményeimmel, hogy a naplóírás gondolata egyetlenegyszer sem merült fel bennem. Ez az iromány sokkal inkább életem huszonhét évét rögzíti, úgy, ahogy én emlékszem rá. Emlékiratféle. Furcsa, hogy egy ilyen semmilyen élet, mint amilyen az enyém, emlékezésre méltó legyen, de mint már említettem, a királynő fia vagyok, ezért.

Ahogy megfordult a szél, megreccsentek a hátsó árboc vitorlái. A férfi ismét a fedélzetet figyelte: a nap lebukni készült a nyugati látóhatáron. Arthur a sirályokat kereste tekintetével, de már nem látta őket sem a menetiránytól jobbra, sem elöl a messzeségben. Hová lehettek a madarak? Az imént még a levegőben voltak. Arthur tekintetével az eget pásztázta. Ott vannak! A madárraj már csak egy tovatűnő folt volt. A sirályok továbbra is alacsonyan repültek, de immár a menetiránynak balra.

Eltévedtem, gondolta Arthur, elvesztem leírt szavaim között. Az idő, hasított belé a felismerés, egyszerűen eltűnt, elmúlt, miközben fogva tartották az emlékei − a természet varázslata ez. Arthur Dudley elmosolyodott a gondolatra. Útban az Újvilág felé minden egyes nap tovább írhatja élete könyvét, és arra a néhány pillanatra varázslóvá válhat. Az idő varázslójává.

Második fejezet

M

egérkezett, felség − jelentette Kat Ashley komoly hangon, miközben meg sem próbálta kendőzni nemtetszését. Az ötvenkét éves udvarhölgy bosszankodva figyelte, hogy az öltözőasztala előtt szépítkező fiatal királynő nem is próbálja leplezni érzéseit: boldog volt. − Ha nem haragszik, asszonyom…

− De igenis haragszom, Kat, nagyon is haragszom. Semmi szükségem rá, hogy az Amy Dudley halála körüli botrányra emlékeztess. Éppen eleget tudok róla magam is.

Kat Ashley bosszúsan felhorkant:

− Az igaz, hogy kegyence fekete gyászruhát visel, mégis páváskodik, majd kicsattan az egészségtől. Úgy néz ki, mint aki fürdőzni volt, nem pedig temetésen, senki sem mondaná meg róla, hogy egy gyilkossági ügy gyanúsítottja.

− Inkább szeretnéd sápadtnak és betegnek látni hű barátomat?

− Dehogy, felség − Kat tudta, hogy a királynőt vitával lehetetlen meggyőzni. −Távol álljon tőlem az ilyen gondolat. Bevezessem az urat?

− Még ne… Egy pillanat − Erzsébet szemügyre vette magát az ezüstkeretes tükörben, és imádkozott, hogy idegessége ne látszódjon. Nem nézett ki rosszul. A háromhavi kényszerű távollét kedvesétől − melyet ő maga szorgalmazott − kétségkívül megtette hatását. Több szenvedésen ment át, mint amennyit a szokásos migrének és náthák okoztak neki. Most azonban csillogott a szeme, a bőre gyönyörűen halvány és opálos volt, aranyvörös haja hullámok glóriáját vonta tökéletesen ovális arca köré.

Erzsébet hosszú, kecses ujjaival önkéntelenül is a nyakában függő hatalmas ezüstmedalionhoz nyúlt. Nemrég kezdte csak viselni. Megnyugtatta az érintése; nem közönséges csecsebecse volt ez, hanem nagy becsben tartott emlék. Egyetlen lélek sem tudta, hogy az ékszer belseje rég elhunyt édesanyja, Boleyn Anna miniatűr arcképét és selymes, sötét hajának egy fürtjét rejti.

A tafotából és brokátból varrott hosszú fekete ruha még jobban kiemelte a királynő bőrének fehérségét, bár ezen a napon nem hiúságból, hanem a halott Amy Dudley és a királyi udvarba visszatérő özvegye iránti kegyeletből választotta öltözékét. Amy férje, Robin Dudley nemcsak Erzsébet főlovásza volt, hanem kegyence, szerelmese.

természetellenesen magas, akárcsak apja, az óriás Henrik király. Nádszálkarcsú derekát merevvé tette ruhájának halcsontfűzője. Méltóságteljes kecsességéről csupán karja, kézmozdulatai, fejének biccenése és hangjának gazdag árnyaltsága tanúskodott.

− Ma viselek utoljára gyászruhát − jelentette be hirtelen Kat Ashleynek. − Gondoskodj róla, hogy Lady Sidney nézze át a ruhatáramat, miután üdvözölte fivérét.

− Igenis, asszonyom. És melyik ruhát szándékozik először felvenni felséged? − érdeklődött Kat maró gúnnyal a hangjában. − Talán a skarlátvöröset?

− Katherine Ashley! − Erzsébet szeme dühösen villant.

− Bevezetem Lord Robertet − morogta a dacos udvarhölgy, és kiviharzott a királynő hálószobájából.

Ennyire hosszú időt még sosem töltöttek egymástól távol. Erzsébet, amióta két évvel ezelőtt trónra lépett, ragaszkodott ahhoz, hogy Robin, aki nyolcéves korától kedves barátja volt, folyamatosan mellette legyen. Ezt biztosította főlovászi kinevezése is, szenvedélyes szerelmi viszonyuk pedig az asszony kezébe adta Dudley felemelkedésének kulcsát. Mindez persze jóval több féltékeny ellenséget, mint jó barátot szerzett neki az udvarban. Dudley, akit minden irányból szurkálódás és kritika ért, méltósággal vészelte át rangbéli emelkedését, és Erzsébet egyetlenegyszer sem kérdőjelezte meg szeretetét és hűségét.

Amikor Robin Dudley felesége, Amy rejtélyes körülmények között meghalt, a sokak által gyűlölt udvaronc gyanúba keveredett. Erzsébet − bár nehéz szívvel − kitiltotta az udvarból, s Dudley kew-i házában volt kénytelen megvárni, amíg a halottkém befejezi a vizsgálatot, amelytől azt remélte, eloszlatja majd az ártatlanságával kapcsolatos kételyeket.

Erzsébet amúgy is zaklatott állapotban volt, amikor Robinnal el kellett válniuk egymástól: akkoriban fejezte be édesanyja titkos naplójának olvasását. A napló számos megdöbbentő tényt tárt fel az ifjú királynő számára; rávilágított azoknak a hűtlen és becsvágyó férfiaknak a jellemére, akik tönkretették Boleyn Annát. Erzsébetben most először ébredtek kétségek Robin Dudley szándékait illetően − valahonnan mélyről jöttek, de tagadhatatlanul ott voltak.

Dudley távollétében Erzsébet meglátogatta édesanyja végső nyughelyét, a jelöletlen sírt a londoni Tower egyik kápolnájának padlózata alatt. Keserű tűnődésbe feledkezve elképzelte a tetemet, a testről leválasztott fejet, amelyet egy közönséges ládában a holttest mellé helyeztek − ennyire méltatta Henrik valaha imádott feleségét −, és elmerengett a férfiak hűtlenségén. Akkor és a rákövetkező rettenetesen üres napokban elképesztően furcsa gondolat fogalmazódott meg benne, s mint amikor a kovácsmester a fehéren izzó fémpallost vízbe mártja, úgy keményedett meg a képlékeny gondolat acélos elhatározássá. Sosem fogok férjhez menni, sem herceghez, sem királyhoz, sem pedig alattvalójához. Sosem fogok lemondani apámtól, VIII. Henriktől jogosan örökölt roppant hatalmamról. Vérlázító gondolat ez − ezzel tisztában volt. Egy nő számára a dolgok természetes rendje, hogy férjhez menjen, és gyerekeket szüljön. Egy királynő számára pedig ez több mint kötelesség. Minden épeszű angol szemében Erzsébet létének egyetlen értelme az volt, hogy trónörökösöket szüljön: hercegekre volt szükség, akik továbbviszik a Tudor-vért, és hercegnőkre,

akiket szövetség fejében ki lehet majd házasítani.

A bíróság „véletlen haláleset”-nek minősítette Amy Dudley halálát, s ez az ítélet végre felmentette Robint minden hivatalos felelősség alól, Erzsébet azonban ezután sem volt hajlandó változtatni elhatározásán. Az udvarlási játékba talán belemegy, esetleg házassági szándékot is tettet majd, de sosem fogja beadni a derekát. Senki sem tudott elhatározásáról. Robin Dudley a legkevésbé.

Kinyílt a hálószoba ajtaja, és ott állt a férfi koromfekete zekében és testhez simuló nadrágban, méltóságteljes testtartással és komoly kifejezéssel az arcán. Robin Dudleyt még azok az ellenségei is kimértnek és tartózkodónak tartották, akik amúgy gúnyosan „cigány”-nak nevezték. Csak az emberi szív elszánt kutatója tudott volna lelke mélyére hatolni.

Istenem, gondolta Erzsébet, de gyönyörű! Semmire sem vágyott annyira, mint hogy Robin erős, ölelő karjaiba repüljön. De már eltökélte: ezen a napon méltóságteljesen és visszafogottan fog viselkedni. Rengeteg gond nehezedett a szívére. Politikai, diplomáciai, vallási problémák, amelyek közül néhány éppen a tragikus haláleset következménye volt.

− Felség − szólt halkan a férfi, majd Erzsébet alig észrevehető biccentésére letérdelt a királynő elé, és kezet csókolt neki. Azután felegyenesedett: több mint száznyolcvan centiméter magasságával ő volt az egyetlen férfi, akire a királynő kénytelen volt felnézni.

− Isten hozta az udvarban, uram − mondta a királynő, és remélte, hogy hangja nyugodtnak hat. Szavai hallatán Robin Dudley arcán megjelent a mosoly, és azonnal magához húzta Erzsébetet, aki egyetlen pillanatra tudott csak ellenállni. Hosszan ölelték egymást, míg végül a férfi eltolta magától Erzsébetet, mélyen a szemébe nézett, szinte a lelkében kutatott, majd mohón szájon csókolta.

A királynő engedett a csóknak, és halkan felnyögött az ismerős érintés okozta gyönyörtől. Saját hangját azonban figyelmeztetőjelzésnek vette, és kirántotta magát az ölelésből − talán hevesebben is, mint szerette volna.

− Mi a baj, Erzsébet?

− Rettenetesen nagy a baj, Robin − szedte össze magát az asszony. − Gyalázatos a hírnevem Európa-szerte, elképzelni se tudod, hogy mennyire az. Egyesek szerint menthetetlen a helyzetem.

− De hát miért? − kérdezte Dudley hevesen. − Ártatlannak találtak Amy halálát illetően. Az ország leghozzáértőbb bírái is, akik pedig feddhetetlen emberek, azt állítják, hogy baleset volt.

− Tudod, mit állít skóciai unokatestvérem, Mária? Hogy Anglia királynője hamarosan feleségül megy főlovászához, aki miatta ölte meg hitvesét!

− Mária egy megkeseredett asszony. Férje halála óta nincs helye a francia királyi családban. Semmije sincs, amivel visszatérhetne Skóciába, azon a csapatnyi protestáns nemesen kívül, akik alig várják, hogy megszabadulhassanak katolikus királynőjüktől. Minden oka megvan, hogy felségedet gyalázza. A koronát akarja!

− Meg is tudja szerezni, ha nem sikerül a jó híremet megmentenem, és megerősítenem a helyzetemet.

− Felséged túloz! A skótok királynőjének nincs hatalma. A Medici családból származó anyósa is jól megvan nélküle, éppen elég gondja akad Franciaországban, nem ér rá a skótok angliai inváziójával foglalkozni. Ne beszéljen ostobaságokat!

− Micsoda? Még hogy ostobaságokat! − Erzsébet dühbe gurult. − Mikor hallottál engem ostobaságokat beszélni?

− Amikor haragszik rám − felelte a férfi csendesen, miközben tekintetével fogva tartotta a királynőt.

Erzsébet hiába is igyekezett volna visszavágni. Robinnak teljesen igaza volt. Még mindig dühös volt rá. Felbőszítette, hogy a férfi szétrombolta azt az álmot, amelyet megkoronázásának napfényes januári napja óta dédelgetett magában, azóta, hogy kedvese büszkén lovagolt mellette. Az álom akkor ért véget, mikor Cummor kastélyának hírnöke térdelt előtte, és remegő hangon jelentette Amy Dudley halálát. „A lépcső alján találtak rá a szolgái, amikor hazajöttek a vásárból − mondta a futár. − A nyaka eltört, bár gyanítható, hogy nem az eséstől, hisz épen maradt a hajdísze meg a frizurája. Gyilkosságról beszélnek.”

Gyilkosság. Lord Robert Dudley pedig, aki a világ szeme láttára folytat botrányos viszonyt Anglia királynőjével, azt reméli, hogy hamarosan elhárul előle minden akadály, és nőül veheti Erzsébetet. Nyilvánvaló hát, hogy ő az első számú gyanúsított.

Talán semmi, de semmi köze sincs Amy halálához, gondolta Erzsébet. Talán teljesen ártatlan. Nagyravágyás tekintetében azonban nagyon is bűnös Robin Dudley. A nagyravágyás a vérében van. Őseinek − nagyapjának, apjának − és fivéreinek is a nagyravágyás okozta a halálát, és bár Erzsébet tudta, hogy Robin igaz szerelemmel szereti őt, abban már nem volt biztos, nem jelent-e neki még őnála is többet az az álma, hogy egy napon Anglia királya legyen. Állítólag amikor Robin kew-i száműzetésében megtudta, hogy Erzsébet mérgében darabokra szaggatta a korábban neki ígért leicesteri grófságról szóló adománylevelet, dühöngött és tombolt az igazságtalanság miatt. Most azonban hálás volt a kegyért, hogy visszatérhetett királynőjéhez, és nem beszélt haragjáról és keserűségéről.

− Kew-i száműzetésem idején rengeteget gyötrődtem, Erzsébet. Leginkább kedves társasága hiányzott, de aggasztott az is, hogy főlovászi kötelességeimnek sem tudtam eleget tenni. Nem tudtam, rendesen vigyáznak-e felségedre, amikor kilovagol, rendes lovakat választanak-e, biztonságban van-e. Merthogy senki sem ismeri és szereti felségedet úgy, ahogy én.

Szavaitól Erzsébet haragja apadni kezdett, mert tudta, hogy a férfi őszintén, szívből beszél.

− A távol töltött hónapok alatt, miközben az ítéletet vártam -folytatta Robin −, úgy éreztem, egy álomban élek, amelyből nem fogok felébredni. Az egyetlen vigaszt − ezért felségednek jár köszönet − Cecil miniszter látogatásai jelentették, aki − bár tudom, keserű érzésekkel van irántam − nagyon kedves volt hozzám. Azt szeretném… − Dudley elhallgatott, szavakat keresett. − Azt szeretném, hogy

bocsásson meg nekem, Erzsébet. Nem Amy meggyilkolását akarom ezzel beismerni. Bocsásson meg nekem mindazért a szenvedésért és bánatért, amelyet puszta létezésem és a körülmények okoztak. Csakis a legjobbat kívánom felségednek, ezt tudnia kell. Azt akarom, hogy uralkodása hosszú és dicsőséges legyen, én pedig felséged oldalán szeretnék lenni, bármilyen szerepet is szán nekem. Felség, alattvalója és hű szolgája vagyok, de szerelemmel szeretem, és örökké szeretni fogom.

Erzsébet szemébe könnyek gyűltek, gyorsan félrefordult, hogy a férfi ne vegye észre. − Nos, rendben van − szólt könnyedséget tettetve −, megbocsátok.

És mint amikor a fekete viharfelhő mögül hirtelen előbukkan a nap, és mindent beborít a fényesség, Erzsébet is úgy érezte, hogy a nyomasztó gondok helyére vidámság költözik lelkébe. Szerelmese visszatért hozzá. Huncut mosollyal nézett rá. − Hű alattvalóm, kíváncsi vagy új lakosztályodra?

− Új szobákat kapok? − Robin vonásai megenyhültek a meglepetéstől. − Gyere velem − mondta könnyedén a királynő.

A férfi zavartan nézte, amint Erzsébet egy elfüggönyözött falhoz vezeti, majd elhúzza a nehéz falikárpitot, amely egy ajtót rejtett. Dudley egy meglepett gyermek arckifejezésével nyitotta ki az ajtót: rövid, sötét átjárót látott maga előtt.

− Csak ön után, uram! − incselkedett Erzsébet.

Robin kézen fogta az asszonyt, és nekiindult a sötétségnek, majd alig háromméternyi távolságra újabb ajtót talált.

− Nyisd ki! − parancsolta Erzsébet.

Robin Dudley csak ámult új lakosztálya láttán. A szobák nem voltak túlságosan nagyok, de pazarul rendezték be őket: az óriási baldachinos ágy egy királynak is megfelelt volna, az egyik falat mitikus vadállatokat ábrázoló, finom selyemmel hímzett faliszőnyeg, egy másikat a férfi családi címere díszítette − piros és kék mező fölött egy medve emelkedett magasra bütykös botjával. A kandallónál lobogó tűz fogadta őket.

A férfi szóhoz sem jutott a csodálkozástól és a meghatódottságtól. Egy ilyen ajándék − a királynőével szomszédos lakosztály − biztosan felbőszíti majd Erzsébet tanácsosait és Robin ellenfeleit, és még inkább megbotránkoztatja a pletykaterjesztőket; ugyanakkor megszilárdítja helyzetét: Robin Dudley, a királynő kegyence. Az imént a királynő még haragját zúdította rá, és Európa királyi udvarai előtt beszennyezett becsületén kesergett. Vajon mi járhat a fejében? Persze, gondolta Dudley, a szeszélyesség volt Erzsébet legfőbb gyengéje… illetve erénye − ez csupán nézőpont kérdése. Tanácsadóit megőrjítette ezzel, ugyanakkor barátait és játékpartnereit rendkívüli módon szórakoztatta.

csintalan mosoly bujkált.

− Én vagyok a királynő, és azt teszem, amihez kedvem van -mondta Erzsébet elszántan, majd gondolatban hozzátette: „Még ha úgy döntök is, hogy sosem megyek férjhez, azért az élet örömeiről nem fogok lemondani.”

Robin és Erzsébet egyszerre léptek egymás felé, és egy pillanat múlva már egymás karjában voltak. Dudley csendes elragadtatással lélegezte be Erzsébet természetesen finom, púderes illatát − olyan volt számára az asszony, mint egy ritka madár. Erzsébet is élvezte Robin testének ismerős, lovak szagával keveredő, férfias illatát. Majd királyi ágyában Robin Dudley szenvedélyes szerelemmel magáévá tette Anglia királynőjét.

Harmadik fejezet

A

z 1560-as év szilveszterének estéjén Lady Mary Sidney az utolsó igazításokat végezte a királynő öltözékén, és közben azon gondolkodott, hogy őfelségét csakis valamiféle ritka drágakőhöz tudná hasonlítani: fényesen csillogó, finomra csiszolt gyémántnak látta, amelynek kristálylapjain visszatükröződik a fény, de belsejében ugyanakkor tűz lobog.

Lady Mary − aki szintén gyönyörű asszony volt, bőre olyan finom és halvány, mint a porcelán − rajongott a bátyjáért. Mary különleges vonzódása Erzsébethez jórészt abban a szeretetben gyökerezett − és ezt maga sem tagadta −, amelyet a királynő érzett Mary bátyja, Robin Dudley iránt. Közös kötődésük összekapcsolta a két asszonyt: mindketten boldogan halmozták el szeretetükkel a férfit.

De Mary úgy érezte, hogy a királynőt önmagáért is kedveli. Öröm volt egy ilyen nagyszerű asszony bizalmasaként szolgálni, jó volt nézni finom fehér bőrét, kellemes arcvonásait és rakoncátlan, napsugarak sokaságát formázó hajkoronáját. Dührohamai és bosszantó hangulatváltozásai ellenére Erzsébet tele volt életkedvvel, élmény volt a társaságában lenni, barátait pedig egyszerűen elhalmozta kedvességével.

− Rendben van, Mary, hadd nézzem meg magam − mondta végül. Mary Sidney félrehúzódott, a királynő pedig átsietett tükrös fürdőszobájába. Élvezte ezt a szertartást: felöltötte a pazar selymeket, bársonyt, brokátot és prémeket, felvette a csillámló ékszereket, a festett legyezőt és a csinos cipőt, majd a padlótól a mennyezetig tükörrel borított szoba közepére állt, hogy minden irányból

csodálhassa a páratlan látványt.

Mary figyelte, amint Erzsébet szemügyre veszi magát a tükörben, és arra gondolt, a királynőnek látnia kell, hogy szépsége ez alkalommal még a szokásosnál is ragyogóbb.

− Rettenetesen hiú vagyok, ugye, Mary? − kérdezte Erzsébet, miközben szaténfűzője fölött szemérmesen kissé följebb emelte kicsiny, halvány kebleit.

− Valóban az, felség, de hiúsága jogos, hiszen annyira gyönyörű!

Erzsébet széles mosolyra fakadt, apró fogai gyöngyökként ragyogtak a gyertyafényben. Nagyon szerette, ha csodálták szépségét.

− Vajon Robinunk is így gondolja majd?

− El lesz ragadtatva − mondta Mary komolyan. Erzsébet megragadta udvarhölgye kezét.

− Hát nem csodálatos, Mary, hogy újra itthon van? A királyi udvar halottnak és üresnek tűnt nélküle, és én szörnyen éreztem magam! Most, hogy visszatért, úgy érzem, újra tudok lélegezni.

− Magam is, asszonyom − mondta a királynő szavaitól meghatódott Mary −, ugyanígy érzem. − Nos, hadd nézzelek most téged − mondta Erzsébet Maryre emelve tekintetét. − Nagyon csinos vagy ma este. El fogod bájolni a férjedet. De szerintem… − Erzsébet visszasietett öltözőszobájába, ahol a többi udvarhölgy azokat a ruhákat és ékszereket tette rendbe, amelyeket a királynő nem kívánt viselni aznap − valami mintha hiányozna. Gyere csak, Mary!

Mary Sidney a csillogó fülbevalókkal teli szekrénykéhez kísérte Erzsébetet, és figyelte, amint a királynő kiválaszt egy pár zafírkék, csepp formájú, aranyfoglalatú fülbevalót, majd kék színű bársonyfűzőjéhez tartja az ékszert.

− Jól megy hozzá.Tessék, vedd fel!

− Köszönöm, felség − suttogta Mary, mélyen meghatódva. Tisztában volt vele, hogy az összes udvarhölgy szeme rászegeződik, és kicsinyes féltékenységük, amely máskor bátyjának jut, most őrá irányul. Mary kihúzta magát, és miközben feltette a zafírfüggőket, hirtelen megértette, hogy volt képes Dudley elviselni az ellene irányuló gyűlöletet: Erzsébet szeretete tisztító hullámként elsöpört minden aljasságot és rosszindulatot, és nem hagyott maga után mást, mint az őt őszintén szerető emberek egyhangú odaadását. Mary megfordult, és méltóságteljesen rámosolygott a savanyú ábrázatú hölgyekre.

A királynő szűkebb társaságából álló ünneplők kis csoportja már összegyűlt a fogadóteremben. Erzsébetet bevonulásakor a vendégek döbbent csöndje fogadta. Nem véletlenül tűnt fel Mary Sidneynek a királynő szinte nem e világi sugárzása. A férfiak meghajoltak, a hölgyek pukedliztek, majd a bevezető formaságok után Erzsébet elvegyült vendégei között. A királynő remek hangulatban

volt, őszinte boldogsággal élvezte hű barátai és rokonai társaságát. Először odaadóan hűséges tanácsadójához, William Cecilhez fordult, aki letérdelt, és kezet csókolt a királynőnek.

− Örömmel látom, William, hogy ezúttal otthon hagyta komoly ábrázatát. Végül is ünnepelni jöttünk, nem igaz?

− Így van, asszonyom. Idén van mit ünnepelnünk: a nehezen kiharcolt békét Franciaországgal, a pénzreformot, a vallási kiegyezést. Egyetlen uralkodó számára sem lett volna mindez gyerekjáték.

− Különösen nem egy uralkodónőnek, ezt elfelejtette hozzátenni − viccelődött Erzsébet, miközben játékosan igazított egyet Cecil gallérján.

Majd Mary férjéhez, Sir Henry Sidneyhez fordult. A halk szavú férfi lágy arcvonásai rendkívül éles elmét és határozott, egyenes jellemet takartak. Erzsébet különösen kedvelte az egymásért rajongó házaspárt. Henry hódolatát fogadva bókolt Marynek, amiért oly gyöngéden gondoskodik királyi személyéről.

Néhány kedves szót váltott gyermekkori gyámjaival, Kat és John Ashleyvel, majd egy kisebb társasághoz fordult, Boleyn-ági rokonaihoz, akik csak azóta jelenhettek meg a királyi udvarban, mióta Erzsébet elolvasta édesanyja titkos naplóját. Effinghami Lord Howard, Francis Knollys és a fiatal Lord Hundson számára kellemes meglepetés volt a hirtelen és váratlan emelkedés. Trónra lépéséig, tehát több mint húsz évig Erzsébet ki sem ejtette a száján anyja nevét. Elfogadta az árulónak és házasságtörőnek bélyegzett Anna királynő hivatalosan terjesztett rossz hírnevét, az anyja gyalázatos halála okozta szégyentől pedig igyekezett elhatárolni magát. A királynő anyai rokonai, akik családjuk biztonsága érdekében titkolták a családi köteléket, és a hallgatás fátylát borították Anna emlékére, Erzsébet révén most magas rangra emelkedtek. Túláradó és őszinte hálával üdvözölték a királynőt ezen az estén.

Erzsébet végül kedvese felé tartott, aki egyetlen élő fivére, Ambrose társaságában állt. Ambrose Robert Dudley karcsúbb hasonmása volt, mégis minden tekintetben éppoly elegáns és méltóságteljes, kedvesen tartózkodó. Együttes erővel előadták a lehető legszínpadiasabb udvari meghajlást, amely nevetésre késztette a királynőt.

− Uraim, uraim, csak nem fognak itt nekem egy kis táncot is ellejteni?

− Felséges királynőnk kedvéért igazán rögtönözhetünk egyet − válaszolta Ambrose Dudley. Erzsébet elkapta Robin fürkésző tekintetét.

− Árulja el a titkát, felség − kérte a férfi. − Minden alkalommal úgy gondolom, hogy ennél szebb már nem lehet, és felséged ismét felülmúlja önmagát.

− Ha elárulnám, Robin, akkor oda lenne a titkom − mondta, miközben a férfi napbarnított arcát simogatta hosszú, fehér ujjaival. − Ezért hát inkább ilyen rejtélyes maradok.

szeretteit a szilvesztert ünnepelők közé.

A nagytermet az előkelő vendégsereg vidám zsongása töltötte meg, mindenki a királynő érkezését várta. Hisz ott lesz kíséretében a hírhedt Dudley, a férfi, akit többen gyűlöltek, mint ahányan szerettek, s akitől inkább rettegtek, mintsem tisztelték. A Tudor-házi királyi udvar mindig is a különféle pletykákról és botrányokról volt híres, ma este azonban valóban nem beszéltek semmi másról az emberek, mint Robinról és Erzsébetről, valamint Amy Dudley haláláról.

A hamarosan előadásra kerülő színdarabnak emelt dobogó mellett állt egy hölgyekből és férfiakból álló csoport, összedugták a fejüket, és halkan beszélgettek.

− Azt beszélik, Lady Dudley a teljes személyzetet a vásárra küldte, hogy egyedül maradjon − mondta Lady Norbert. − Szokatlan dolog, különösen egy ilyen beteg asszonytól.

− Én úgy tudom, furcsa gondolatai voltak − tette hozzá Lord Mayhew. − Gyanús ez nekem. Szerintem öngyilkos lett.

− Bizony meglehet. Első számú szolgálója, Pinto, azt állította, hogy asszonya nap mint nap térden állva könyörgött az Úrnak, hogy szabadítsa meg végzetes elhatározásától − tette hozzá Fortescue asszony, dühödten legyezte magát, mint akinek a pletykától jobban kering a vére.

− Nem csoda, hogy teljesen kétségbe volt esve − mondta Lady Norbert, Fortescue asszony hevességéhez képest hideg nyugalommal. − A mellrákja, a halálát váró férje…

− Szerintem a férje nem várta a halálát − jelentetté ki a köpcös, vörös arcú dr. Fortescue. − Dudley eltökélte, hogy feleségül veszi a királynőt, és nem engedhette meg magának, hogy a véletlenre bízza a dolgot.

− Maga alábecsüli őt, Fortescue − ragaszkodott véleményéhez Mayhew. − Dudley okos ember. Miért tette volna ki magát a vádaskodásnak, ha biztosra vehette, hogy felesége inkább előbb, mint utóbb mindenképpen meghal?

Lady Winter, aki saját véleménye súlyának suttogással próbált több nyomatékot adni, közbevetette:

− Én már hallottam olyan esetről, mikor egy ugyanebben a betegségben szenvedő nő nyaka annyira törékennyé vált, hogy egész egyszerűen kettétört, miközben lefelé lépkedett a lépcsőn. És Amy Dudleyt éppen egy hosszú lépcsősor alján találták meg.

A nagyterem másik oldalán sokkal komolyabb hangnemben folyt a társalgás. A Királyi Államtanács tagjai egy magas, szőke, kövekkel ékesített, aranyszínű zekében pompázó férfira szegezték tekintetüket. A svéd herceg körül − saját delegációján kívül − angol előkelőségek is nyüzsögtek hízelegve.

− Most, hogy Dudley visszatért − jegyezte meg Lord Clinton -,János hercegnek sem lesz több esélye a királynő kezére, mint fivérének, Eriknek volt.

− Még annyi sem − mondta Lord Arundel mogorván. − És miután a Cigány már szabadon házasodhat, biztosan nem. Azt beszélik, hogy a királynő továbbra is éppúgy kedveli.

− Nos, férjhez kell mennie, mégpedig hamarosan − hangsúlyozta Lord North. − Kétségkívül valamelyik spanyol főherceget fogja választani.

Amint a spanyolok szóba kerültek, minden tekintet a feketébe és pirosba öltözött, alacsony, zömök De Quadra püspök, II. Fülöp spanyol király udvari követe felé fordult, aki összevont szemöldökkel hallgatta két brüsszeli követ beszélgetését. A püspök jó megfigyelő volt − sokak szerint túlságosan is jó. Mindenki tudta, hogy De Quadra Fülöpnek kémkedik, naponta írt terjengős jelentéseket, amelyekben hivatalos hírek, valamint a kétes hírű, eretnek királynőt és udvarát érintő, kulisszák mögötti pletykák szerepeltek.

− Erzsébet nagyon önfejű − jelentette ki Lord Clinton, mintegy summázva az Államtanács tagjai közt eddig lezajlott beszélgetést. − Ezt bizonyítja az elmúlt két esztendő is.

− Neki is tisztában kell lennie azzal, hogy az országnak sürgősen trónörökös kell − érvelt North. − Azt állítja, szereti Angliát, utód nélkül azonban fennáll a polgárháború veszélye, vagy ami még rosszabb, Spanyolország és Franciaország angol földön való háborúskodása fenyeget bennünket!

− Megpróbál majd feleségül menni Dudleyhoz − zsörtölődött Arundel −, azt pedig mindannyian tudjuk, hogy Dudley az életét adná a királynő kezéért cserébe…

Az előkelő származású és magas rangú Norfolk, Anglia egyetlen élő hercege nagyon halkan beszélt, ezért mindenki közel hajolt, hogy hallja:

− Nincs ember Angliában, aki elviselné akár a gondolatát is annak, hogy Robert Dudley legyen a királyunk. Én mondom, uraim, ha nem hagy fel mostani törekvéseivel, nem biztos, hogy ágyban, párnák közt éri majd a halál.

Heves morajlás és suttogás követte a megjegyzést, még nevetés is hallatszott.

Lord Suffolk, aki maga is kifogástalan származású, és Norfolknál nem kevésbé tekintélyes személyiség volt, nyomatékkal azt mondta:

− Mindannyian tudják, uraim, hogy nem kedvelem Robert Dudleyt. Mégis azt mondom, engednünk kell, hogy a királynő saját kedve szerint válasszon. Tudjuk, hogy szenvedélyes szerelemmel könnyebben fogannak a gyermekek, mintsem anélkül. Ha pedig Angliának leginkább a királynő testéből és véréből való gyermekre van szüksége, nem bölcsebb-e hagyni, hogy azt a férfit válassza, akinek látványa felkelti vágyait? Én amondó vagyok, ez a legbiztosabb út, hogy királyfival ajándékozzon meg bennünket.

Trombitaszó vetett véget a tereferének: a királynő és bizalmasai megérkeztek a nagyterembe. A királynő ragyogása még azokat is lenyűgözte, akiknek volt okuk az elégedetlenkedésre. Az idősebb vendégek Erzsébet megjelenését és kisugárzását önkéntelenül is apjáéhoz hasonlították. Csak a legöregebb Boleyn-ági rokonok vettek észre rajta némi anyai vonást. Szellemessége, jóindulata és

magával ragadó bája azonban kivétel nélkül mindenkit elbűvölt. Még el sem érkezett az 1561-es esztendő, de máris ígéretekkel tündökölt, csakúgy, mint a királynő maga.

Negyedik fejezet

R

obin Dudley még finom batiszt hálóruháját viselte, miközben Tamworth mozdulatlanul ülő ura vörösesbarna szakállát nyírta. Az inas előre kikészítette Lord Dudley munkaruháját: a bivalybőrből varrott nadrágot, bőrmellényt és -zekét, melyek már puhára dörzsölődtek a sok használattól, valamint a combközépig érő lovaglócsizmát.

Tökéletes nap, gondolta Dudley, amint a hosszában bordázott ablakon át kitekintett a jéghideg téli hajnalra, éppen megfelelő, hogy megkezdje a cselszövést. Bár még mindig nem csitult el teljesen a rosszindulatú szóbeszéd Amy halálában való esetleges részvételéről, az ügyet mindenesetre már lezártnak lehetett tekinteni. Robin Dudley jelenleg szabad ember volt, és a királynő olyan kegyeit élvezhette, amelyek egyetlen udvaroncnak sem adattak meg őelőtte. Az elszántság, hogy nőül vegye az asszonyt, minden eddiginél szenvedélyesebben tört rá. Saját bevallása szerint is túlzottan törtető ember volt, hazugság lett volna azt állítani, hogy nem kívánt Anglia uralkodója lenni. Ugyanakkor, tette fel saját magának a kérdést, ki felelne meg jobban e feladatra? Ereiben angol nemesi vér folyik, Mária királynő uralkodása alatt bátor és leleményes katonának bizonyult, azt pedig még a személyét becsmérlők is elismerik, hogy az udvari ügyek alapos ismerője.

Még ennél is lényegesebb, gondolta Dudley, miközben felállt, hogy Tamworth a fején keresztül lehúzhassa róla a hálóruhát, hogy szereti a királynőt, mi több, testi szerelemmel sóvárog utána. Azok a becéző szavak, melyeket szenvedélyes szeretkezéseikkor suttog neki, éppoly őszinték, mint az, hogy a nyilvánosság előtt is felvállalja odaadását. Erzsébet olyan hatással van rá, mint egyetlen más asszony sem: nagyszerű intellektusa éppúgy felkavarja, mint testi vonzereje. Erzsébet nem kifejezetten klasszikus szépség. Túlságosan magas, túl vékony és csontos. Az asszony lelkében lobogó tűz azonban benne is lángot lobbantott, és hitte, hogy Tudor Erzsébetet neki rendelte a sors és a jó szerencse. Minden korábbi és jövőbeli akadály értelmét vesztette, hiszen úgy rendeltetett, hogy ő és gyermekkori pajtása férj és feleség legyenek.

A hangos kopogásra Tamworth sietett kinyitni a hálószoba ajtaját. Az inas előtt Dudley sógora, Henry Sidney sietett be rövid köszönéssel. Ezen a reggelen Sidney tettre kész formában volt. A feszültségtől nem tudott leülni, föl-le járkált, miközben beszélt.

− De Quadra püspöknek? Szerintem el lesz ragadtatva. Jóban vagyok a spanyolokkal. Fülöp király nagyra tart a nápolyi háborúk idején tett katonai szolgálataimért.

− Az rendben is van, de gondolod, hogy ezért cserébe Fülöp teljes hatalmával támogatni fogja házasságodat a királynővel…?

− Sokkal nagyobb lesz a jutalom, mint a szívesség mértéke − mondta Dudley, miközben felváltva emelte lábait, hogy Tamworth felhúzhassa a csizmát izmos lábikráira. − Végül is Fülöp leginkább arra vágyik, hogy Anglia katolikus országként újra az ő fennhatósága alá tartozzon, mint korábban, amikor még Erzsébet nővére volt a felesége.

Tamworth felszíjazta Dudley kardját és tőrét − így volt teljes a főlovászmesteri öltözet. Ebben a felszerelésében férfiasságban és eleganciában bárkin túltett az udvarban, és ezt maga is jól tudta.

− Estére készítsd elő a lila bársony öltözetemet, Tamworth. Tiszta fehérneműre és harisnyára is szükségem lesz.

− Igen, uram.

− Gyere, Henry, dolgom van az istállóknál, mielőtt De Quadra megjön, hogy kilovagoljatok. A palota folyosóin lépdelve egész halkan beszélgettek, éberen figyeltek, nehogy valaki kihallgassa társalgásukat. Voltak emberek, akik akár fizetni is hajlandóak lettek volna, csak hogy megtudhassanak valamit a királynő kegyencének bizalmas ügyeiről.

− Teljesen biztos vagy benne, Robert, hogy a királynő is egyetért ezzel a tervvel? Én személy szerint semmi kivetnivalót nem látnék a katolicizmus visszaállításában és a pápai hatalom megújításában, de Erzsébet tűzzel-vassal küzdött azért, hogy megerősítse Angliában az új vallást. Vajon hagyná-e, hogy Fülöp diktáljon angol földön, ahogy ezt terved sugallja, és vajon elfojtaná-e a protestáns eretnekséget? Ez azt jelentené, hogy könyörögnie kellene, és megalázkodnia Spanyolország előtt, csakis azért, hogy hozzád mehessen feleségül.

− Tudom, hogy őrültségnek hangzik − suttogta Dudley −, de mit gondolsz, a királynő ok nélkül helyezett engem a sajátjához csatlakozó lakosztályba? Őszintén szeret engem, Henry!

− Afelől nincsenek is kétségeim.

− És ki tudja, hányszor mondta már azt nekem, hogy márpedig ő a királynő, és azt tesz, amit akar. Mikor a karjaimban tartom, újra és újra esküszik, hogy sosem lesz más férfié…

− És, mint azt mindannyian jól tudjuk, muszáj férjhez mennie − tette hozzá Sidney. − Hozzám fog jönni! − mondta Dudley csöndes meggyőződéssel a hangjában.

Egy hosszú, alacsony kőépület elé értek, itt voltak a királyi istállók. Az istállómesterek és a lovászlegények vigyázzba vágták magukat a főlovászmester jöttére, Dudley pedig hol egy mosollyal, hol egy biccentéssel fogadta tisztelgésüket.

− De mindezt Anglia spanyol uralma árán? − kételkedett továbbra is Sidney. − Nem tehetek róla, de szerintem…

Dudley megtorpant, és szembefordult Henry Sidneyvel.

− Egyszerűen így tudom elérni, amit szeretnék, Henry! Eszköz a cél érdekében. Szívem mélyén én is protestáns vagyok, és én sem szeretnék Fülöp vagy Róma alattvalója lenni. Azt azonban tudom, hogy amint összeházasodunk Erzsébettel − szemlátomást egészen elérzékenyült a gondolattól −, bármi lehetséges lesz. − Robin egy szép szürke kanca felé tartott, odalépett mellé, és megsimogatta az állat erős nyakát. − Azonkívül − tette hozzá hetykén −, az egyezmények olykor fel is bomlanak.

− A felbontott egyezmények háborúskodáshoz vezetnek − ellenkezett Sidney.

− Jackie − szólt Robin az egyik szurtos, fiatal fiúnak, aki éppen szénát terített a mellettük lévő lőállásban −, vezesd ki Csodás Savoyt Sir Henry részére, légy szíves!

Dudley egy durva szálú kefével vakarni kezdte a kancát, az állat pedig szeretettel dörgölőzött hozzá. Tényleg remekül ért a lovakhoz, gondolta Henry Sidney. Erzsébet jól döntött, amikor Dudleyt választotta főlovászának.

− Ezek szerint nem fogsz beszélni az érdekemben De Quadra püspökkel? − érdeklődött Robin látszólagos higgadtsággal.

− Ilyet én nem mondtam. Egyszerűen csak biztos akartam lenni benne, hogy nem nyúlok darázsfészekbe. Jól ismerjük a méh-királynő hosszú és éles fullánkját.

− Gyanítom, nővérem még mindig neheztel rám a Károly főherceg körüli kínos ügy miatt.

− Mary megbocsátott neked, mert a fivére vagy, és mert nagyon szeret, de megalázónak és bántónak találta, hogy belekeverted fondorlatos házassági intrikáidba − mondta Sidney, miközben az istállófiú visszatért hozzájuk egy pompás ménnel. − Nem valószínű, hogy még egyszer szeretne bármibe is belekeveredni − arról pedig halvány fogalma sincs, hogy én mire készülök.

− Ezek szerint mégis segítesz! − szólt Robin, vállon veregetve Henry Sidneyt.

− Megmondtam, hogy segítek, és állom is a szavam. Esküszöm, Robert, engem is elbűvölsz, ugyanúgy, mint az asszonyokat!

Dudley éppen akkor vezette ki a két paripát, amikor a feketébe öltözött, alacsony testalkatú spanyol követ odaért.

− Jó reggelt, püspök úr! − Robin tiszteletteljes meghajlással köszöntötte a férfit.

− Önöknek is jó reggelt, Lord Robert, Sir Henry! − viszonozta a köszöntést De Quadra, spanyolosan mézesmázos akcentusával.

− Látom, megint Sebest adja alám − jegyezte meg De Quadra, végigsimítva a táltos pofáját, majd vizsgálgatni kezdte a feszes izmot jobb mellső lábán.

− A legutóbbi lovaglásakor meg volt vele elégedve − mondta Robin −, és a mellső lába teljesen meggyógyult. Meglátja, remekül fog lovagolni.

Henry Sidney addigra már nyeregben volt, a spanyol követet pedig maga Robin segítette a nyeregbe.

− Hajrá, uraim! − kiáltotta Dudley, amint a két férfi gyors ügetésben nekiindult. − És sok szerencsét, Henry! − szólt még utánuk, de a lovasok addigra már hallótávolságon kívül voltak.

Amint eltűntek a látóhatáron, Robin már saját lovát nyergelte. Azt akarta, hogy gondolatai szabadon szárnyalhassanak, hogy álmodozhasson azokról a jövőjét és sorsát érintő jó hírekről, amelyekkel sógora fog hamarosan visszatérni. Robin Dudley számára a lovaglás volt minderre a legalkalmasabb. Méltóságteljesen szállt nyeregbe, majd némi hízelgés után − merthogy különleges kifinomultsággal tudott bánni ezekkel a lovakkal − már ott sem volt, paripája erős vágtában repült ki a Whitehall palota kapuin.

Ötödik fejezet

A

szezon első vízi parádéján Dudley, az udvari mulatságok főrendezője ismét felülmúlta önmagát. Az időjárás is neki kedvezett: a márciusi napsugarak szinte szórták a meleget és a fényt a Temze vizére. Virágfüzérekkel feldíszített vidám kis hajók százai sodródtak le Greenwich felől az árral, nádasokon a tenger irányába. Fehér hattyúk felséges raja haladt az uralkodó hajója mellett, és ez örömmel töltötte el a királynőt ezen az egyébként is páratlanul csodálatos napon.

Robin az első fedélzeten állt Henry Sidney társaságában, együtt bámulták a víz felszínét, amely egyetlen összefüggő drágakőként csillámlott. A két férfi mosolygott, tele voltak önbizalommal, és elégedetten gondoltak legújabb törekvéseik eddigi kimenetelére. Henry közbenjárására De Quadra püspök levelet írt Fülöp királynak, a spanyol uralkodó pedig jelezte, hogy támogatná Dudley és Erzsébet egybekelését. De Quadra most is a királynő oldalán ült a hátsó fedélzeten, hogy együtt élvezzék a mulatságot és a vízi játékokat.

− A püspöktől tudom, hogy Erzsébet azt mondta neki, férjhez kell majd mennie, és hogy úgy gondolja, alattvalói azt szeretnék, ha angol lenne a jövendőbelije − mondta Henry halkan és bizalmasan. − Es ami még ennél is jobb, a követ azt állítja, hogy Fülöp különösen örvendetesnek találná, ha ez a bizonyos angol éppen te lennél, minthogy mindig is kedvelt téged.

Dudley nem tudta leplezni elégedettségét.

− Mennyire közel van a siker − súgta izgatottan. − Szerintem Erzsébetet most már csupán félénksége tartja vissza.

− Én amondó vagyok, hogy kezdeményezz férfiasan: habozás nélkül kérd meg a királynő kezét. Menjen hozzád feleségül még húsvét előtt.

Dudley mély lélegzetet vett.

− Akkor hát kívánj nekem szerencsét, Henry! A mai nap sem lehet rosszabb, mint bármelyik másik.

Elérve a hátsó fedélzetet, Robin látta, hogy De Quadra és a királynő egymás mellett ülnek, és összedugott fejjel nevetnek valamin. Hallotta, hogy spanyolul társalognak, Erzsébet éppoly folyékonyan beszélt ezen a nyelven, mint angolul.

Tökéletes, mondta Dudley magában. Jó hangulatban vannak. Csak hadd találjam meg a megfelelő alkalmat, hogy előálljak a témával.

− Lord Robert! − szólt De Quadra szívélyesen, ahogy Dudleyt megpillantotta. Továbbra is spanyolul beszélt. − Jöjjön, és csatlakozzon hozzánk! Nagyon élvezzük az önök mulatságát!

− Látták a békák és halak vicces csatáját? − Dudley azokról a színes, lebegő bábokról beszélt, amelyeket feltűnő jelmezekbe öltöztetett vízi alakok irányítottak.

− Ha a békák a franciák − vetette fel Erzsébet nem túl udvariasan −, akkor kik a halak? − Ki nyerte meg a csatát? − válaszolt Dudley egy újabb kérdéssel.

− A halak − felelte De Quadra.

− Akkor a halak természetesen angolok voltak − válaszolta Dudley megnyerő mosollyal.

Mindannyian nevettek, és amikor Robin Dudley a korláton át ismét a vízre tekintett, úgy érezte, teljesült a kívánsága. Az együtt úszó hattyúk sorából kivált két madár, előreúsztak a hajó jobb oldala felé, szorosan egymás mellett siklottak, mintha csak vezetnék a felséges menetet. Gyorsan kellett cselekednie. Nem lehetett előre tudni, hogy meddig marad ilyen a hattyúk alakzata.

− Látják a boldog párt? − kérdezte, és a hattyúk irányába intett. Erzsébet és De Quadra arra fordították tekintetüket. − A menyasszony, a vőlegény és a násznép.

Erzsébet döbbent szemekkel nézett Robinra. A férfi rendületlenül állta a tekintetét, majd úgy kezdte mondandóját, mintha hirtelen mozdulattal egy fortyogó üstbe vetné magát.

− Püspök uram, itt vagyunk együtt ezen a csodálatos eseményen, ön, a királynő és jómagam. Miért nem ad össze bennünket itt és most?

Erzsébetnek izzott a tekintete, Robin nem tudta eldönteni, hogy a haragtól-e, vagy inkább az izgalomtól, de Erzsébet elmosolyodott, és megragadta De Quadra kezét.

− Püspök uram − szólt csendesen −, mi a véleménye kedves Robinom leánykéréséről? Összeadna bennünket?

Dudley szíve furcsán vert, alig mert levegőt venni.

− Csak azon gondolkodom − folytatta szemérmesen a királynő −, vajon elegendő-e az angoltudása ahhoz, hogy levezényeljen egy ilyen ceremóniát. Merthogy muszáj lesz angolul celebrálni.

Okos csel, gondolta Robin. Nem egyezett bele, de nem is utasított el.

Dudley felvetése egy ilyen időpontban és ilyen helyen mintha jobban meglepte volna a püspököt, mint magát a királynőt. Komoly arcot öltött, és egyenesen Erzsébethez intézte mondandóját.

− Az eretnekek tönkreteszik Angliát, felség! Szabaduljon meg tőlük! − sürgette Erzsébetet, miközben az asszony kezét szorongatta. − Amennyiben felséged és Lord Robert visszaállítja az igaz hitet, Fülöp áldását adja házasságkötésükre, és jómagam… − alig tudta folytatni, annyira meghatotta a gondolat, hogy most megadhatná királyának azt, amit az mindennél jobban kívánt: egy katolikus Angliát. − Megtiszteltetés lenne, ha én vezethetném le a szertartást!

A mosoly nem hagyta el Erzsébet arcát, Robin azonban azon tűnődött, vajon mit rejthet ez a mosoly. Ő maga férfihoz méltó, bátor ajánlatot tett. Ügyét a spanyol király is támogatta, ahogyan azt megálmodta.

Erzsébet, kiáltotta némán Dudley, Erzsébet, egyezz bele! Tégy engem a földkerekség legboldogabb emberévé!

− Ez nagyon kedves öntől, püspök úr! − a királynő meleg tekintettel nézett Robinra, miközben megfogta a kezét. − Ismeri Lord Robert iránt táplált komoly érzelmeimet. Mindkettejük ajánlatát alaposan át fogom gondolni. Ó, odanézzenek! − Erzsébet egy hínárral borított uszályra mutatott, amely éppen melléjük ért. A hajón sellők és tritonok gyűrűjében trónolt Poszeidón. Az istenek királya a királynő felé emelte hamis aranyból készült szigonyát, mire Erzsébet felemelt kézzel, diadalmas intéssel viszonozta a köszöntést.

− Annyira szeretem az alattvalóimat! − kiáltott fel Erzsébet.

Robin máskor is megfigyelte már ezt a szenvedélyt, amelynek szerinte inkább az ő személye iránt kellett volna megnyilvánulnia. Elszorult a szíve. Erzsébet már megint túljárt az eszén, kisiklott,

kicsúszott a kezei közül, mint egy fickándozó angolna.

A pokolba, a pokolba vele!, szitkozódott magában. Zavart arcára kedves mosolyt erőltetett, összeszedte maradék szellemességét, és Lord Robert Dudley visszatért udvarlói szerepéhez.

Hatodik fejezet

E

gy komor, sötét, homályos, esős reggelen a királyi fogat az országúton zötykölődött. A királynő testőrei szitkozódtak, de nem az eső, hanem a hideg, húsvéti vihar miatt. A tél nem akart véget érni, a Temze újra és újra befagyott. Hetekkel ezelőtt a langyos napok már a tavaszt hirdették, a fákon halványzöld rügyek tünedeztek elő, a puha fűben apró vadvirágok lapultak. És erre tessék: csontig hatoló jeges eső és őfelsége, aki nem hajlandó elhalasztani a mortlake-i utazást.

A fogatban utazók sem a nedvességet, sem a hideget nem érezték, a lelküket is kirázó kocsikázást sem bánták, kellemes melegben és vidám társaságban utaztak. A királynő remek formában volt a hozzá legközelebb állók: Robin Dudley, Mary és Henry Sydney, valamint hétéves kisfiúk, Philip kedves társaságában. Annyira jól érezték magukat így, ötösben, hogy folyton lármáztak, csak úgy röpködött a sok gondolat és érv. Volt, hogy egymást is túl kellett kiabálniuk, ha szóhoz akartak jutni, azután pedig jókat mulattak saját neveletlenségükön.

− John Dee mindössze nevelési reformot akar − mondta Robin Dudley.

tanmenetet megváltoztatná, megszüntetné a klasszikus humán stúdiumokat, bevezetné a hermetikus tanokat, sőt, ami még rosszabb, a matematikát, amelyről gyermekkori tanítónk, Roger Ascham azt mondaná: kissé gyanús, mondhatni ördögi.

− Az én tanítóm John Dee volt… − javította ki Robin. − És az enyém is! − vetette közbe Mary Sidney hetykén. − Hamarosan az enyém is! − szólt bele a kis Philip is.

− Jeles tanítónk sokunkat oktatott − karolta át Robin szeretettel kis unokaöccsét −, és hamarosan téged fog tanítani, Philip, de nemcsak matematikára, hanem annak gyakorlati használatára is.

− Még felségednek is be kell ismernie − tette hozzá a jó modorú Henry Sidney −, hogy a római számjegyekkel történő számolás és könyvelés sokkal nehézkesebb és időigényesebb, mint ugyanaz arab számokkal.

− Én a gyakorlati matematikával nem vitázom, Henry, de Dee és a hermetizmusban hívő testvérei azt hirdetik elszántan, hogy maga a ,,szám” az igazság kulcsa, és hogy anélkül a világegyetemet lehetetlen megérteni. Ez azért túlzás!

Abban a biztos tudatban, hogy szavai kitörő ellenkezést fognak szítani, Robin egyenesen Erzsébethez beszélt: − Egyetértek dr. Dee-vel abban, hogy az Úr számára a teremtés során igenis a szám szolgált mintául.

− Lehetetlen, hogy ebben hiszel, Robin! − tiltakozott a királynő.

− De bizony, igen − válaszolta Robin kimérten. − Teljes mértékben megbízom John Dee-ben. A legnagyszerűbb elme Angliában. Tudom, hogy ezzel felséged is egyetért…

− Igen, de…

− És annyira várta felséged ezt a látogatást dr. Dee-hez, hogy sem a tegnapi fejfájás, sem a mai pocsék időjárás, semmi a világon nem tudta visszatartani.

− Rendkívül nagyra becsülöm dr. Dee-t. Kiváló filozófusnak, tudósnak, tengerésznek és térképésznek tartom. Eukleidész Elemek című írásából nagyszerű fordítást készített, és tudásával megannyi módon tesz a haza javára. Éppen az elmúlt hónapban állt elő egy érdekes tervvel, amely teljes halászatunk átszervezését célozná. És ami még fontosabb − tette hozzá −, az övé a legnagyszerűbb könyvtár egész Angliában. Négyezer kötet! Oxfordban és Cambridge-ben együttvéve ennek a negyede sincs meg. − A királynő itt hangot váltott, és szinte megvetéssel folytatta: − Azonban az okkultizmussal, az apokaliptikus számokkal, a kabalisztikus képletekkel és mágikus receptekkel kapcsolatos nézeteiről komoly kételyeim vannak.

− Tehát nem azért jön felséged, hogy lássa a doktor jósasztalát? És nem fogja megengedni neki azt sem, hogy megmondja a jövendőt, igaz? − viccelődött Henry Sidney.

− A varázstükörre gondol, édesapám? − kérdezte a kis Philip. − Tényleg van egy csodatükre? − Úgy tudom, igen − felelte az idősebb Sidney. − És ha ez igaz, akkor hamarosan mindannyian megláthatjuk.

A kisfiú izgatottan tapsolt, a többiek pedig elnézően mosolyogtak.

− Azt hiszem, a királynő nem veszi eléggé komolyan Dee-nek az okkult tudományok iránti érdeklődését − vette fel az előző vita elejtett fonalát Robin. − Pedig a koronázás idején még a horoszkópját is elkészíttette Dee-vel, hogy a legmegfelelőbb napot választhassa ki a szertartásra.

− Mert te mindenáron ragaszkodtál hozzá! − vágott vissza Erzsébet. − Különben is, az asztrológia nem számít okkultizmusnak. Köztudott, hogy a csillagok állása befolyásolja az ember sorsát.

Erzsébet nem mondta ki, de eszébe jutott valami, amit Boleyn Anna naplójában olvasott: a jóslat, amelyet édesanyja a félőrült kenti Szent Szűztől hallott, és amely befolyásolta Anna, majd Erzsébet sorsát is. A Szent Szűz azt jósolta, hogy Annából királyné lesz, majd gyermeke fog születni, akit „a Tudor-ház Napjának” nevezett, és hogy ez a gyermek kétszer húsz és még négy évig fog uralkodni. A prófécia első két része valóban bekövetkezett, merengett Erzsébet, bár abban az időben bárki megjósolhatta volna, hogy a sötét szemű szépség, akit Henrik király hajszolt szerelmével, királyné lehet, s ha azzá lesz, szinte biztos volt, hogy gyermeket is szül majd. Azzal kapcsolatban azonban, hogy ő maga negyvennégy éven át uralkodjon, Erzsébetnek komoly kétségei voltak. Már elmúlt huszonhét éves. Hogy egy asszony hetvenévesen még mindig trónon legyen? Nem hitte, hogy ez lehetséges.

− Jobban tennéd, Robin, kedvesem, ha kritikusabb lennél a hermetikus tanokkal szemben, és nem követnéd vakon ennek az embernek minden egyes szavát.

− Felséged hisz Mózes tanításában? − kérdezte Mary Sidney. − Persze hogy hiszek, Mary − válaszolta meglepődve a királynő.

− Mózes maga is ókori egyiptomi és hermetikus szövegekből szerezte tudományát, amelyek szerint a mágia egyszerűen a természet ismerete. Olyan ember volt Mózes, akinek tettei és szavai is erővel bírtak. Egyetért ezzel?

Erzsébet dühösen vette észre, hogy besétált a csapdába. Már késő volt, Mary folytatta.

− Ilyenformán, ha Mózes, aki tanult ember volt, gyakorolhatta a mágiát, egy olyan nagy tudós, mint John Dee, miért ne tehetné ugyanezt?

Erzsébet visszahuppant a párnás ülésre − alulmaradt a vitában.

− Ti négyen vagytok, én pedig egyedül − zsörtölődött. − Esélyem sincs!

matematikának és az okkult tudományoknak megvan a maguk helye a filozófiában.

− Mindig is nyitott voltam az új gondolatokra, Robin. Minden esélyt megadok dr. Dee-nek, hogy meggyőzzön furcsa tudományáról.

− Nézzétek! − kiáltotta hirtelen a kis Philip, ahogy elhúzta a függönyt. − Elállt az eső.

Valóban abbamaradt a zuhogás, és friss, édes szellő cirógatta arcukat. Látták, hogy a fákról még mindig csöpög a víz, de a nap kikukucskál az oszladozó fekete felhők mögül. Robin kidugta egy pillanatra a fejét a kocsiablakon, majd barátaihoz fordult:

− Megérkeztünk Mortlake-be − jelentette mosolyogva.− Kezdődhetnek a kalandok!

Egy ősrégi, többszintes, zegzugos tanyasi ház tűnt fel a távolban. Az ajtóban maga a férfi és felesége, Katherine várták vendégeik érkezését, legnagyobb fiukkal, a tizenhárom éves Arthurral. A fogat csörömpölve állt meg, és Erzsébet megpillantotta a vékony, középkorú Dee-t, hosszú, háromszöget formázó szakállát és szúrós kék szemét. A királynő testőrei nagy nehezen leszálltak a lovaikról, hogy elfoglalják helyüket a bejáratnál, az inasok pedig kitárták a fogat ajtaját, és kisegítették az utasokat.

A Dudley és Dee család tagjai melegen ölelgették egymást, azonnal izgatott csevegés indult közöttük. A királynő előtt a házigazdák kifejezték legmélyebb hódolatukat. Erzsébet azonban a Dee családdal is meg akarta tartani azt az oldott közvetlenséget, amelyet eddig útitársai élvezhettek, így aztán mindnyájan emelkedett hangulatban léptek be a házba, és az utazás minden fáradalmát feledve csukták be maguk mögött a nehéz faajtót.

Szinte azonnal a megérkezésük után felszolgálták az ebédet -bárányhússal töltött vajastésztát és fürjpecsenyét. Azt tervezték, hogy a még világos nappali órákat kihasználva bebarangolják a doktor könyvtárát és laboratóriumait. A társalgás és vita étkezés közben is úgy folytatódott, mint odafelé úton a kocsiban: élénken, hangosan és jókedvűen. Erzsébet számára külön örömöt jelentett, hogy távol került az udvar rideg szertartásosságától, az állandó rosszindulatú pletykálkodástól és a soha véget nem érő felelősségtől. Itt újra diáklány lehetett, akinek nem kell mindenáron véghezvinnie az akaratát, nem kell, hogy mindig neki legyen igaza. Arra gondolt, hogy remek elmék találkoztak ennél az ebédlőasztalnál: okos férfiak, intelligens asszonyok, sőt, érdekes gyerekek, akik mind részt vettek a társalgásban és véleménycserében.

A fiatal Philip Sidney és Arthur Dee egy szempillantás alatt összebarátkozott. Philip hat évvel volt fiatalabb, mint Arthur, barna és hullámos hajú, kutató tekintetű, gyönyörű kisfiú volt, gyorsan vágott az esze, kíváncsian figyelt mindenre, telve volt várakozással, hogy mit hoz számára a holnap. Arthur korához képest nyugodt, természetéből fakadóan jó modorú fiú volt, akiből már most sugárzott a tudós kíváncsi szelleme. Természetesen meg volt illetődve, hogy maga a királynő ül családi asztaluknál, de hamar rájött, hogy társaságában ugyanolyan szabadon elmondhatja véleményét, mint az övéi előtt.

kerülete húszezer mérföld, és nyugatra kell hajóznunk, hogy Kelet-Indiába jussunk, és hogy a Nap meg a világmindenség a Föld körül forog.

− Ezek szerint Arthur, ön elfogadja Kopernikusz tanait − mondta a királynő ugyanolyan komolyan −, miszerint sem a Biblia, sem az Úrnak az egyház által megnyilatkozó hangja nem bizonyítja, hogy a Föld lenne az univerzum közepe, és az égbolt azért mozog, mert a Föld körben forog.

− Teljes mértékben hiszek Kopernikusz elméletében, felség − jelentette ki határozottan a fiú. − Azok a számításai, amelyek a Föld saját tengelye körüli forgását bizonyítják, meg azt, hogy a bolygók a Nap körül keringenek, nagyon logikusak.

− Való igaz − mondta Erzsébet mosolyogva −, csodálatos időket élünk. Először a világ alakja kérdőjéleződött meg, most pedig magáé a mennyországé. Bátran kell a jövőbe tekintenünk, hiszen nem tudhatjuk, hogy felfedezéseink hová vezetnek majd.

− Azért imádkozom, hogy ne okozzanak többé olyan pusztítást, mint amilyennel senor Cortez büntette az Újvilág leigázott népeit − dühöngött John Dee. − A spanyolok porig égették az ókori maja könyvtárakat, arra hivatkozva, hogy csak babonákat és az ördögről szóló valótlanságokat tartalmaztak. Gondoljunk csak bele, mi mindent vesztettünk el egyetlen gyengeelméjű cselekedet következtében.

− Megbocsáthatatlan! Csakúgy, mint a törököké, akik Alexandria könyvtárát gyújtották fel − tette hozzá Mary Sidney.

− Ó, jaj! − nyögött Dee, aki szinte fizikai fájdalmat érzett a könyvégetés puszta gondolatától is. − Mennyi mindent tanulhattunk volna azokból a szövegekből!

− Ugyan már, John! − nyugtatta Katherine Dee. − Ami megtörtént, az megtörtént. Meg fog fájdulni a gyomrod, ha az elveszett könyvtárakat siratod.

− A könyvtárakról jut eszembe − szólt közbe Robin Dudley eltökélt vidámsággal −, folytathatnánk-e a délutánunkat az ön könyvtárában, tanár úr?

− Hogyne, persze − Dee hátratolta székét és összeszedte maradék jókedvét. − Hozzáépítettem egy új termet a régiekhez, biztosan észrevették, amikor megérkeztek.

Mindenki felállt, Philip nagy izgalmában majdnem felborította a széket.

− Rengeteg munkát végeztem, illetve azt kell mondanom, hogy Arthur és én rendkívül sokat dolgoztunk a gyűjteményen, igaz fiam? -Arthur Dee csak úgy dagadt a büszkeségtől apja elismerő szavai hallatán. − Szétválogattuk a köteteket és kéziratokat filozófiai, tudományos, matematikai és hermetikus témák szerint…

Dee, akiben túláradt a lelkesedés, már előrement egy elfüggönyzött átjárón keresztül a következő helyiségbe. Robin Dudley a királynőnek nyújtotta karját. Erzsébet várakozástól csillogó szemmel belékarolt, majd együtt léptek be John Dee fantasztikus birodalmába.

könyvtárának dohos termeiben, mert a doktor a polcokon sorakozó könyvek mellett oly sok kötetet halmozott a különféle asztalokra és a kopottas török szőnyegekre, hogy azok szinte teljesen elfedték az apró ablakokat.

Erzsébet azonnal megérezte a pergamen, a bőrkötések és a tinta illatának kellemes elegyét. A csendes, suttogó hang természetes volt egy ilyen pompás környezetben, a fa és a papír tompa színei, a különféle méretű és alakú könyvek között. Némelyik kötet olyan aprócska volt, hogy akár egy hölgy tenyerébe is belefért volna, de volt olyan, amelyik kinyitva teljes szélességben lefedte az asztalt. Az egyik polcon színes iniciálékkal díszített középkori kézirat feküdt, a másikon egy héber nyelvű pergamentekercs felkunkorodó széleit rögzítették faragott egyiptomi kövek, kicsit odébb egy afrikai partokat ábrázoló tengerészeti térkép hevert.

Maga a könyvtár nem egyetlen hatalmas teremből, hanem apró szobák, fal- és ablakmélyedések könyvekkel telezsúfolt labirintusából állt. John és Arthur Dee tükrös gyertyákkal követték vendégeiket, ahogy azok sorra járták a könyvhalmokat, csendesen betűzgetve a címeket. Egyet-egyet levettek a polcról, és tisztelettel az asztalra fektették, hogy belelapozhassanak.

Erzsébet számára − és tudta, hogy a többiek számára éppúgy − egy ilyen hely gyermekkora tantermének emlékét idézte: a fiatal elme eszmélésének első nagyszerű pillanatait, amikor az ember szomjasan, vágyakozó mohósággal kutatja a nagy tanítómesterek és az ókori nyelvek szavait és gondolatait. Erzsébet még most is, puszta kedvtelésből, naponta legalább egy órát szánt görög és latin szövegek fordítására. Itt, az emberiség nagyszerű munkáinak hatalmas kincsesbányájában nem tekintélyes királynőnek, hanem inkább lenyűgözött gyermeknek érezte magát.

Erzsébet a kezében tartott kötet fölött John Dee-re pillantott, aki egy ablakmélyedésben Lady Marynek segédkezett egy homéroszi szöveg fordításában. Ekkor merült fel a királynőben, hogy Dee-t a közelében kellene tartania, mert akár helyesli minden egyes törekvését, akár nem, a férfi kivételes találékonysággal és hatalommal rendelkezik, és Anglia igaz barátja.

Robin csatlakozott nővéréhez és Dee-hez, és rendkívül élénken társalogtak így hármasban. Mary szeme csillogott, Dee pedig hevesen gesztikulált beszéd közben. Erzsébet nem tudott ellenállni kíváncsiságának, visszahelyezte a kezében lévő könyvet a polcra, és csendesen odalépett hozzájuk.

− Nem csoda, John, hogy ennyi ellenséget szerzett magának mind a protestáns, mind pedig a katolikus oldalon − jegyezte meg Robin −, amennyiben igaz az, hogy a hermetikus szövegek mágusként dicsőítik az embert, és isteni intellektusa alapján az Úrral teszik egyenlővé.

− Úgy van! − kiáltotta Dee. − Csakis az intellektusán keresztül képes az ember nagy tettek véghezvitelére. Az isteni rend többé nem az Úr és a neki alárendelt ember kettőse, hanem Isten és ember egymás mellett vállvetve.

− Doktor, ön egy igazi rejtély számomra − vágott közbe Erzsébet. − Jámbor, amennyire csak lehet az ember, tele van keresztényi alázattal, ugyanakkor gőgösen követeli az Istennel való egyenrangúságot, valamint a mágiába vetett pogány hitének létjogosultságát.

megfigyelőjének szerepéből, és a kozmosz rejtett energiáját és erejét a maga hasznára fordítja. − Dee szeme hirtelen elhomályosult, lélekben szinte eltávolodott. − Az energia körkörös sugarakban jelenik meg − suttogta, kezével önkéntelenül is szemléltetve szavait −, és mindenből sugárzik… az egész univerzumban…− hangja elhalkult.

− És ezen a rejtett energián keresztül viszi véghez csodás tetteit, John? − érdeklődött Erzsébet. A kérdés szemlátomást visszazökkentette Dee-t. A királynőhöz fordult:

− Felséged lesz az, aki csodás tetteket fog véghezvinni uralkodása során − jelentette ki szinte vészjóslóan. − Mégpedig a felséged képzelőerejéből fakadó természetes erők által. Tekintsen először is az elméjébe! − parancsolta. − Lásson kristálytisztán, és végül minden valóra fog válni, igen!

Erzsébet szinte megszédült, nem talált szavakat. Robint és Maryt is megdöbbentette Dee vakmerősége.

Egyre hangosabban folytatta: − Hatalmas tengeri flottát kell építenie, igen! Folytassa a felfedezéseket, és terjeszkedjen tovább az új nyugati területeken! Felséged bizonyára megvizsgálta az általam készített családfát ősei történelmi szerepéről. Édesapja, Henrik király révén felséged a walesi hatalmas Artúr király leszármazottja, és szent kötelessége felépítenie a brit birodalmat, ahogy ő tette annak idején! − Dee remegett a megindultságtól. − Az atlanti szárazföld, amelyet a spanyolok Amerikának neveznek, felségedé! − fejezte be még erőteljesebb hangon.

− Apám! − Arthur nyugtatóan apja karjára tette a kezét.

− Bocsásson meg felséged − mormogta Dee. Térdre esett Erzsébet előtt, megragadta a kezét, és lehajtott fővel megcsókolta a koronázási gyűrűt. − Bocsásson meg!

− Nincs mit megbocsátanom, John. Egyszerűen szíve és lelkiismerete szerint szólt, és nekem tetszik, amit mond. Apám felépítette a hatalmas hajógyárakat Newportban és Plymouth-ban, és talán igaza van, hogy hasznukat kéne vennem. Jöjjön, keljen fel!

John Dee felállt, Erzsébet pedig karon fogta. Egy alacsony boltív alatt együtt vonultak át a tudomány szentélyébe. Robin és Mary megkönnyebbülten mosolygott, miközben a királynőt hallgatták, aki egyik emberéről, Francis Drake-ről és annak első sikeres újvilági útjáról csevegett.

− Egy vészhelyzetet elkerültünk, kedves nővérkém − suttogta Dudley −, de vajon milyen kalandokat tartogat még számunkra az este ezen a pogány, bálványimádó tanyán?

A délután további izgalom nélkül telt el. Mindahányan kényelmesen befészkelték magukat a remek könyvek közé, boldog csöndben élvezték az olvasást. John Dee egyik kísérleti laboratóriumában méltatta az alkalmazott tudomány erényeit, és egy óriási mAgnes segítségével bemutatta a láthatatlan energia elméletét, valamint az optika jelentőségét, amelynek révén a távoli dolgok közelinek, az apró dolgok pedig nagynak tűnnek. Azonban még leglelkesebb hívei is hitetlenül fintorogtak, amikor arról magyarázott, hogy a vákuum és egy üstből kipumpált levegő hogyan használható arra, hogy az embert egy bizonyos ideig a víz alatt tartsa.