J. R. R. Tolkien - Elveszett mesék könyve 2.

(1)

(2)

Ez a szakasz törlésre került, nem fordul elő a gépírásos szövegben, ám csaknem azonos formában bukkan fel A noldók futása végén (az I. kötetben). Ennek oka: apám úgy döntött, hogy ne a Tinúviel, inkább A Nap és a Hold meséje kövesse közvetlenül a Valinor elrejtését és A noldók futását. (lásd e kérdés részletes taglalását az első kötetben). Az Átkötés következő részének nyitó mondata: „Mármost hamarost e mese mondását követő napokban" - keletkezésekor a Valinor homályba borultára és A noldók futására vonatkozott, ám az sosem tisztázódott, mire utaltak volna e szavak, mikor a Tinúviel elkerült eredeti helyéről.

Az Átkötés változatai eleinte igen hasonlóak, de amikor Eriol a múltjáról (a maga történetéről) mesél, eltérnek már. A korai változatra a gépírásos szöve- get adom csak, és amikor eltérésük kezdődik, mindkettőt egymás után közlöm. Eriol életének taglalásai mindazonáltal a VI. fejezetig váratnak magukra.

Mármost hamarost e mese mondását követő napokban, íme, tél közelgett Tol Eresséa földjére. Eriol ugyanis vándorlást feledve, kedvét inkább a vénséges Kortirion táján töltvén lelte. Azokban a hónapokban soha ő messzébb nem ment, mint a város szürke falai körül terülő mívelt földsáv, de az

(6)

inwék és a telék számos származéka oly kedvességgel fogadta őt csarnokában, mint jogosan otthonos vendéget, s ő maga mindinkább ügyesedett a tünde nyelv használatában, szokásokat mélyebben ismerni kezdett, nemkülönben ez itt honos szerelmetesek meséit, dalait híven értette végezetül már.

Tél tört rá hirtelen akkor a Magányos Szigetre, és kertet-gyepet elborított a fehér hó szikrázó takarója; csitultak a szökő forráskutak, és mind a csupaszuk fák csöndbe borultak, a messzi nap halványan fénylett csak, és a köd hosszú, kecses jégcsapokon játszott. Eriol azonban most sem utazott tovább, figyelte inkább a hideg holdat, miként néz le a végtelen fagyos magasokból Mar Vanwa Tyaliévára, és hogy a tetők felett a csillagok megragyogtak, fülelt, ám nem hallotta most Timpinen fuvolaszavát; mert a nyár lélegzete ama lehelet pezsgés, és az ősz titkos jelenléte az, ami a Szürke Bűvű Csónakot elindíthatja, járművét néki, és mintha a messziség nyel- dekelne, nyeli őt messze-messze.

Persze Eriol így sem feledte a nevetést, vígságot, a zenét sem. Kortirionban lakozott ekképp a vándor Eriol, akinek szíve eladdig nyugvást nem ismerhetett. Jött szürke délután a megkavarult nappalra, ő a benti világot érezte-élvezte, a tűz fényét-melegét, ez jóságos jó volt, és vele a tánc, a gyermekek vígasságos zajongása, mert hogy Eriol maga lett játékok szíves szervezője a Visszanyert Játék Csarnokában lányokkal, fiúkkal. Végül ott ők megfáradva a nagy vígasságtól végigdőltek a tűz előtt, szőnyegeken, és egy gyermek, kicsi lány, azt mondotta: „Mesélj, Eriol, ó, mesélj nekem!"

„Mit meséljek hát, ó, Véanné?" kérdezett vissza ő, s a lányka, Eriol térdére telepedvén, így szólt: „Mesélj a gyermekekről a Nagy Földeken, vagy a hazádról - otthonodnak volt-e kertje, olyan, mint ez, pipacsokkal s árvácskákkal, amilyenek az én kis sarkomban virulnak a Rigók Ligetének mélyén?"

Következzék az Átkötés maradékának kézirat-változata:

Mesélt neki Eriol akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában leiedzett, töredező-omladozó fal ölelte ezt akkor már, folyó is futott mellette, vize fölé nagy-nagy torony, egy kastélyé vetett árnyat. „Igen-igen szálas torony", mesélte, „bizony, a holdnak magasra kell hágnia, hogy arccal lenézzen reá. " - „Volt olyan, mint Ingil Tirinje, akkora?" kérdezte Véanné, ám Eriol erre azt felelte, nem is sejti már, hisz' sok-sok év eltelt azóta, mikor ő azt a kastélyt s tornyát utolszor látta, mert „Ó, Véanné", mondta, „én ott csak kis ideig éltem, s fiúvá cseperedve, nagyobbacskává, onnét messzire vetődtem. Apám, tudd meg, partvidéki nép fia volt, s én a tengert sosem láttam eladdig, de csontjaimban ott élt vágya, szerelemmel, és apám is ezt szította meséivel, melyeket még apjától hallott egykor. Mármost anyám meghalt emez ódon város kegyetlen s szörnyű ostromában, apámat is ott kaszabolták le a falak körüli vad küzdelemben, és a végén én magam menekülhettem csak a Nyugati Tenger partjára, s azóta főleg a habok hátán éltem, vagy mellettük. S ez is rég volt. "

A gyerekek persze elszomorodtak e bús dolgoknak hallatán: íme, a Nagy Földek ama lakóit mily csapások sújtották, háborúk és halálos vészek, és Véanné Eriolba kapaszkodva mondta: „Ó, Melinon, soha ne menj te háborúba - vagy már jártál is netán?"

(7)

„Hü, gyakran is, úgy ám", mondotta Eriol, „csak épp nem a földi királyok s hatalmas nemzetek irtózatos háborúiban, melyek irgalmatlanok s rémségesek, és sok szép földet, gyönyörű dolgot, még nőket s kedves leányokat is, mint te vagy, Véanné, elpusztítanak; nem, én olyan nemes viadalokról beszélek, ahol bátor emberek kis csapatai sebes ütésekkel összecsapnak. Csupán egyet nem értek, én kicsi drágám, mire jó erről beszélni, miért ne meséljek inkább első kalandjaimról a tengeren?"

Támadt erre heves érdeklődés, Eriol meg nekilátott, mesélt vándorlásairól a nyugati kikötők során át, meg a jó társakról, kiket így ismert meg, szólt a parti városokról, víg hajókról, s elmesélte, hogyan szenvedett ő maga igen messzi nyugati szigeteken túl hajótörést, és felbukkant a történetben az a hajdani tengerész, aki fedelet adott néki, és magányos kalyibájának tüzénél különös dolgokról regélt, a Nyugati Tengerek túljáról, a Bűvös Szigetekről, és arról az igen magányosról, mely ezektől is messzibb van még. Rég nem látta azt már senki tündökölni, s ő maga is tömérdekszer kereste, de hiába.

„Ettől fogva", mondta Eriol, „még kíváncsibban hajóztam a nyugati szigetvidéken, efféle történetekre vágyódván, s így esett aztán, hogy sok nagy utam után az Istenek áldásaképpen Tol Eresséába vetődtem, íme - így ülhetek itt, mesélgetvén neked, ó, Véanné, hanem érzem, szavam elapadgat lassan. "

Ám egy fiúcska, neve Ausir, kérlelni kezdte őt erre, mesélne még a hajókról s tengerekről, de Eriol így válaszolt: „Nem - van még épp elég idő, míg Ilfiniol vacsoragongja megbondul s szól, halljunk addig egy mesét, mit ti mondtok, ó, gyermekeim, amit ti hallottatok, olyat!" Véanné akkor szépen kihúzta magát, két kezét összecsapta, s ezt mondotta: „Halld hát, elmondom Tinúviel meséjét: "

Ennek a résznek a gépiratos változata így szól:

Mesélt Eriol akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában volt, töredező-romladozó fal ölelte, mert a nép, mely ott lakott, a biztos s dús béke idejét is ismerte egykor. Folyó is futott a város mellett, vize fölé nagy-nagy kastély roppant tornya vetett árnyat. „Élt ott egy hatalmas herceg", mesélte Eriol, „s az, ha legmagasabb bástyájáról körbenézett, roppant birodalma határát se látta, már kivéve keletnek, ahol a nagy hegyek kék árnyai sejlettek - no, azt a tornyot tartották az emberek országaiban a legnagyobbnak. „Volt akkora, mint Ingil Tirinje?" kérdezte Véanné, s Eriol azt felelte erre: „Igen-igen szálas torony volt, mert a holdnak is magasra kellett hágnia, hogy arccal lenézzen reá, de hogy valójában mily magas volt, nem is sejtem én azt már, Véanné, lévén hogy nagyon rég volt, mikor azt a kastélyt s tornyát utószor láttam. Háború szakadt erre a békességesen alvó városra, s romladozó falai nem tudták megvédeni a Keleti Hegyekből lezúduló vad emberek támadásától. Anyám ott halt meg e város kegyetlen-szörnyű ostromában, apámat lekaszabolták a falak körüli irtózatos küzdelemnek végén. Azokban a régi-rég' időkben én még nem voltam elég nagy a fegyverfogáshoz, hát túléltem a háborút, rabszolgasorra vetettek.

Tudjátok meg: apám parti nép fia volt, de odakeveredett ama városba, és a sosem látott tenger iránti szerelem ott égett a csontjaimban. Egykor ezt apám is szította, mesélt nekem vad vizekről, fölemlegetvén történeteket, miket maga is apjától hallott. Nem érdemes sokat beszélni

(8)

rabsorsomnak idejéről, mert hamarosan tettem róla, hogy e bilincstől szabaduljak, eljussak a Nyugati Tenger partjára - s ettől fogva e régi időkben főleg a habok hátán éltem, vagy tajtékos partjaikon. "

Hallván e sok bús dolgot, a gyermekek elszomorodtak: íme, a Nagy Földek lakóit mily csapások, háborúk s halálos vészek sújtották, s Véanné belekapaszkodott Eriolba, így kérlelte: „Ó, Melinon, soha ne menj te háborúba! Vagy jártál már?"

„Hü, gyakran is", mondta Eriol akkor erre, „csak épp nem a földi királyok s hatalmas nemzetek irtózatos háborúiban, melyek irgalmatlanok s rémségesek, elpusztítják mind a földnek szép dolgait, mindama ékességes műveket, miket emberkéz hozott lére még boldog békeidőkön - halljátok, nem kímélnek szép nőket, drága kis lányokat se, amilyen te vagy, Véanné Melinir, mert a hadakozók gyűlölettől, vér szomjától ittasultak, s Melkó jár velük. Nem, én magam olyan nemes viadalokat éltem meg, hol derekas férfiak néha találkoznak, összecsapnak, s e csatározásban a test s a szív erejét próbálják - hanem hát mit is beszélünk ily dolgokról, nem akarnál- e tengeri kalandjaim felől hallani inkább, kicsikém?"

Támadt erre nagy érdeklődés, s Eriol mesélt is nékik első vándorlásairól nyugati kikötők során át, jó társakról, kiket megismert, városokról; s hogy hajótörést miként szenvedett a messzi nyugati szigeteknél, s hogyan lelt egy magányos sziget-szemecskén valami hajdani tengerészt, ki egy szál maga élt ott kalyibájában a parton - maga ácsolta hajójából. „Bölcs ember volt igencsak", mesélte akkor Eriol, „a tenger dolgairól senkitől okosabbat s többet nem hallottam, szinte varázsló volt ő mind e tudományával. Mesélt különös dolgokat a Nyugati Tenger messze túljáról, a Bűvös Szigetekről, meg arról a legmagányosabb messziről, mely rajtuk túl van. Egyszer, így mesélte, látta tündökölni messze-messze, s azután soksok időn át kereste, de mindhiába. Megtanított ő engem a rejtett tengerek még több tudományára, tőle tudtam meg, milyenek a sötét, úttalan vizek, s nélküle bizony nem leltem volna e drágaságos földre, vagy édes-szép városára, avagy a Tűnt Játék Kis Házára - persze sok-sok igyekezetbe tellett, míg idáig eljutottam, tömérdek fárasztó utazásba, így eshetett, hogy az Istenek áldásaképpen Tol Eresséát elértem végül - így ülhetek itt, mesélgetvén neked, Véanné, hanem érzem, szavam lassan elapad. "

Ám egy fiúcska, neve Ausir, kérlelni kezdte, mesélne még többet a hajókról és a tengerről, mondván: „Mert nem tudod-é, Eriol, hogy az a hajdani tengerész ott az elhagyatott tengerparton nem más volt, mint Ulmó maga, aki nem ritkán így jelenik meg az utazóknak, kiket szível - no de aki Ulmóval beszélt, tudhat jó pár oly mesét, melyek még az itt Kortirionban lakók fűiének sem ismeretesek. " Csakhogy Eriol akkor nem hitte Ausir igazát, s azt mondta: „Nem, meséért mesét, ti mondjatok nékem valami olyat, míg Ilfrin vacsorához nem gongat, amit én még nem hallhattam. "

Mire Véanné felült, tapsolt, s így kiáltott hozzá: „Elmondom néked akkor hát Tinúviel meséjét. "

(9)

Közlöm most a Tinúviel meséjének kéziratos szövegét. Az Átkötés valójában nem különböztetődik meg, nem is válik el semmi módon sem a tényleges me- seszövegtől, és Véanné sem formál elébe igazi „bevezetést".

„Ki volt hát ez a Tinúviel?" kérdezte Eriol.

„Ó, nem tudod?" így Ausir, s folytatta: „Tinúviel volt Tinwé Linto leánya. "—, Tinwelint", igazította ki Véanné, hanem a fiú rögtön rávágta: „Egymindegy, ám e házban a tündék, akik szeretik a mesét, Tinwe Lintót mondanak, bár Vairé azt állítja, hogy Tinwe a helyes név, így vándorolt el az erdőségekbe. "

„Pszt, Ausir", torkolta le Véanné, „ez az én mesém, és én fogom elmondani Eriolnak. Nem láttam-e Gwláttam-endláttam-elingláttam-et és Tinúviláttam-elt a magam két szláttam-emévláttam-el, vándorolván az Álmok Ösvényén a régi-régi napokban?"1

„Milyen volt Wcndelin királynő (mert így hívják őt a tündék), 2 _{ó, Véanné, ha látva láttad?"}

érdeklődött Ausir.

„Karcsú és igen sötét hajú", mondta Véanné, „a bőre pedig sápadtfehér, a szeme azonban sugárzó volt, nagyon mélynek látszott, öltözete fátyolszövetből készült, feketéből, agátflitteresen tündökölt, ezüstöve csillogott. Ha énekelt, ha táncolt, álmok úsztak fejed körül, elméd szunnyadozni kezdett, de úgy, hogy az fájó, súlyos bódulattal járt. Kobold volt ő, aki még Kör megépülte előtt menekült cl Lórien kertjeiből, így járta a világ erdőséges helyeit, csalogányok repkedtek körülötte, gyakran énekelvén. E madarak dala bűvölte el Tinwelint fülét, volt pediglen ő amaz eldák törzsének vezére, kikből azután a szoloszimpok lettek, a parti dudások; haladt pedig akkoron Tinwelint, társaival, Oromé lova mögött, elhagyván Paliszort. Ilúvatar vetette el a zene magjait e kis népség lelkébe, vagy hát így mondja ezt Vairé, s ő közülük való; és akkor ez a zene szépségesen virult csakhamar, de Gwendeling csalogányainak dala a legszebb zene volt, amit csak hallott Tinwelint, és nyomban el is kószált a csapattól, be a vadonba, keresni a sötét fák közt a hang forrását.

És így mondják: nem csak úgy pár pillanatig fülelt ő ekképpen, hanem évek során át, és emberei hiába keresték, míg a végén követték Oromét, eljutottak így a messziséges Tol Eresséába, s Tinwelint nem látta őket többé. Ö maga azonban, jó idő után, így tűnt néki, rábukkant hirtelen Gwendelingre, aki ott feküdt levélágyon, bámulta a csillagokat a magasban, s ő maga is madarainak dalát fülelte. Tinwelint szelíden odahajolt fölébe, nézte, s azt gondolta: »Ó, lássuk csak, itt egy csodalény, szebb szépségű, mint amilyet magam népem körén valaha is láttam« - mert, való igaz, Gwendeling nem volt tündér, nő sem volt ő, hanem az Istenek gyermekei közül való valaki; és ahogy Tinwelint közelebb hajolt, hogy haja fürtjét érinthesse, lába alatt megroppant egy ág. Akkor Gwendeling már szökkent is, messze tűnt, közben szelíden nevetgélt, olykor dalra is fakadt, táncra perdült, hogy Tinwelint hallja-lássa, mígnem feje kezdett elnehezülni e jelenéstől, tünemény álmok környékezték, s végül arccal végigesett a földön, ott hevert a fák közt, s igen-igen nagyot aludt.

Mármost hogy megébredett, nem gondolt többé népére (s hiába is gondolt volna, mert ők rég elérték már Valinort), hanem csak e derengés-hölgyet áhította volna látni; ki nem járt messze, nem, mert ott maradt a közelben, így figyelte. Többet történetükből nem tudok, ó, Eriol, de elég annyi,

(10)

hogy végül a felesége lett Gwendeling Tinwelintnek, s igen soká ültek trónon, mint király s királynő, Artanor Elveszett Tündéinek uralkodói.

Sokkal, de sokkalta később, mint tudod, Melkó betört megint a világba Valinorból, s mind az eldák, akik megmaradtak a sötétségben, vagy elvesztek Paliszorból menetelvén, s a noldók is, kik visszamentek az ő nyomában a világba, mert elrablott kincsük keresték, hatalmába kerültek néki, rabszolgái lettek. Mondják mégis, hogy számosan elmenekültek, s a vadonokban és elhagyott térségeken vándoroltak-bolyongtak, s összeverődött egy vad népség belőlük, Tinwelint király alattvalói. Legtöbbjük ilkorin volt, vagyis oly tünde, ki sosem látta Valinort vagy a Két Fát, s nem lakozott Kórban - igen kísértetiesek voltak ők, furcsa lények, keveset tudtak a fényről, a kedvességröl-szépségről, a zenéről, már leszámítva sötét, különc énekeiket, mely vadon helyeken visszahangzott, mély barlangüregekben halt el. Másmilyenné valójában akkor váltak, hogy a Nap jött, s ami azt illeti, addig számuk szépen gyarapodott a vándor gnomák révén, s a kószáló koboldokkal, Lóriennek seregéből. Tinwelint udvarain tanyáztak, s Gwendelinget követték ők, kik nem az eldák nemzetségeiből valók voltak.

Mármost a Napfény s a Holdragyogás napjaiban Tinwelint még egyre Artanorban időzött, s nem ment sem ő maga, sem népe a Száma-Se Könny Csatájába, bár az a történet ezt a mesét nem is érinti. De e nagyúrnak népe jócskán meggyarapodott, ahogy szerencsétlen futamodok sokasága menekült hozzá. Lakozóhelyüket Melkó látása elől a tündér Gwendeling büvereje rejtette, lepleket szőtt az utakra varázsszavakból, hogy csak az eldák járhassanak ott könnyűszerrel, ekképp a király s királysága védve volt minden veszedelemtől, kivéve az árulástól. Csarnokai roppant barlangüregekben épültek, valóban uralkodóhoz méltó, szépséges helyek. Ezek a barlangüregek ott voltak Artanor hatalmas rengetegének szívében, minden vadonok legirdatlanabbikában, bejárataik előtt folyam folyt, és senki bejutni nem bírhatott, csak e vízen át, melynek keskeny hídját erősen őrizték. A Vas Hegyei nem voltak messze, túljukon leledzvén Hiszilómé, ahol emberek lakoztak, rab noldók dolgoztak, s ahová szabad elda kevés tévedt.

Halljátok, íme, mostan oly dolgokról mesélek, melyek Tinwelint csarnokain azután estek, hogy a Nap feljött, de még a Száma-Se Könny Csatája, e feledhetetlen nap előtt. Melkó nem mutatta ki szándékait még, nem bontakozott ki határtalan hatalma és kegyetlen gonoszsága.

Két gyermeke volt Tinwelintnek akkor, Dairon és Tinúviel, és Tinúviel leánygyermek volt, a rejtőző tündék legszebbike, s való igaz, nem is lehetett volna túl sok leány ilyen szépséges, lévén hogy anyja tündér volt, bizony, Istenek leánya; ám Dairon fiú volt, erős és vígasságos is, mindenekelőtt pedig imádott nádsípon játszani, vagy más erdővidéki fúvóshangszeren, a tündék mindenkori legbű- vösebb három muzsikusa közé sorolják őt, és a másik kettő Tinfang Warble, azaz a „Tütüke" meg a tenger mellett játszó Iváré. Ám Tinúviel elsősorban a táncban lelte kedvét-örömét, fürgén villogó lábacskáinak sehol nem volt párja, sem ügyességet, sem szépséget illetően.

Mármost Daironnak s Tinúvielnek roppant élvezetére szolgált, ha apjuk, Tinwelint barlangüreges csarnokait odahagyhatták, s együtt tölthettek hosszas időket a fák közt. Dairon gyakorta ült ilyenkor valami fűcsomón vagy fagyökéren, és zenélt, mire is Tinúviel táncolt aztán, és ha így tett, Gwendelingnél is hajlékonyabb volt, Tütü kénél is bűvösebb, ki a hold alatt koboldkodott, madárka

(11)

-sem oly édes, lenge ritmusban szem nem gyönyörködhetett, már kivéve Valinor rózsakertjein, hol Nessza táncol a sosem fakuló zöld gyep smaragdján.

S még éjten is, hogy a hold fakón süt, játszottak és táncoltak ők, nem féltek, ahogy én félnék, mert Tinwelint és Gwendeling uralkodása az erdőkből minden gonoszt távoztatott, Melkó még nem zaklathatta őket, s az emberek a hegyeken kívülre rekesztve éltek.

A hely pedig, melyet a leginkább szerettek, egy árnyas zug volt, szilfák nőttek ott, bükkök is, de nem voltak túl magasak, s akadtak fehéren virágzó vadgesztenyefák, sosem szikkadt ki a föld, s dúsan burjánzott a fák tövén a bürök. Egyszer így mulattak ott egy júniusi nap, és a bürök fehér ernyővirágai csipkefelhöként övezték a fatörzseket, s itt táncolt Tinúviel, mígnem fakulni kezdett már az alkonyfény is, és sok fehér pille szálldosott. Tinúviel, tündér lévén, nem úgy érzett e pillék iránt, mint az emberek gyermekeinek többsége, jóllehet a bogarakat ő sem szerette, pókhoz meg elda eleve nem is nyúlna soha, Ungwelianté okán - de most e fehér pillék ott kavarogtak a feje körül, és Dairon trillázva megszólaltatott egy varázslatos tündérmuzsikát, mikor hirtelen különös dolog történt.

Sose hallottam, hogyan is kelt át Bercn a hegyeken s jutott cl oda; ellenben bátrabb volt ő, mint majd hallod, a legtöbbeknél, és a benne élő vándorösztön, e tiszta vágy hajtotta, így hatolt át a Vas Hegyeinek borzalmain, s érkezett el a Külső Földekre.

Mármost Beren gnoma volt, fia Egnornak, az erdésznek-vado- násznak, ki is Hiszilómé északi részén a sötétebb helyeken3_{vadászgatott. Szorongás és gyanakvás honolt az eldák s ama rokonaik}

közt, akik belekóstoltak a Melkó-szolgaságba, ebben bosszulta meg magát a gnomák gonosz viselkedése a Hattyúkikötőnél. Melkó hazugságai jócskán elterjedtek Beren népének körén, gonosz dolgokat tételeztek fel a titkos tündékről, ám ő maga most akkor Tinúvielt láthatta táncolni a gyönge fényben, és Tinúvielen gyöngyház-ezüs- tös ruhácska volt, meztelen lába ott villogott a bürökszárak közt. És Beren bizony nem törődött vele, valák leánya-e ez a tünemény, vagy tünde, netán az emberek szülötte, hanem csak odalopózott jó közelre, hadd lássa; és innen Beren valóban csodálhatta a táncot a tisztáson, és egészen elgyengült a bűvölettől. Oly karcsú volt ez a jelenés, oly tiszta-szép, hogy Beren már-már fejvesztve nézte, nem is ügyelt rá, meglátják-e avagy sem. Csak csodálta, kimeredt szemmel - és ekkor történt, hogy arcára hullt a holdfény, s Dairon meglátta őt. Azonnal tudta, ez a valaki nem az ő népük fia, és az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen árulók, miért is Dairon elejtette hangszerét, s felkiáltott: »Fuss, fuss, ó, Tinúviel, menekülj, ellenség jár az er- dőn!«, s ő maga már iramodott is a fák közé, el, el. Az ámuló Tinúviel nem követte azonnal, mert először fel sem fogta szavainak értelmét, és mert tudta azt is, hogy oly sebesen, mint a fivére, futni ő nem tud, inkább legörnyedt, odabújt egy különösen nagy virágernyő alá, rejtené el; s a levelek zöldje közt a fehér tünemény olyan volt, mintha oda is csak hold fénye hulla, annyira légies.

Beren pedig nekiszomorodott, mert magányos volt az ő szíve, bántotta az is, hogy tőle ezek ketten így megriadtak szegények, és keresni kezdte Tinúvielt mindenhol, mert sejtette, nem menekült el. Keze akkor hirtelen megérintette a lány karcsú karját a levelek alatt, és Tinúviel sikkantva szökkent hátra, iramlott máris, ahogy csak vitte lába, tűnt a tűnt fényben, el, valóban el a fatönkök közt, a bürökernyők alatt. A finom kar érintése Berent még jobban feldúlta, izgatottan igyekezett utána, de nem volt elég gyors, nem is lehetett, s Tinúviel megkönnyebbülten, bár riadt

(12)

szívvel ért vissza apjának csarnokaihoz; ezután hosszú napokig nem járt egymagában táncolni a vadonba.

Nagy volt Beren szomorúsága, nem is tágított a csodás jelenés helyéről, bízván, a tündér lény visszatér hamar, táncol újra, aztán feltalálására indult mégis inkább, kutatta a vadont, tisztásokat keresve - Tinúvielt nem lelve sehol. Leste alkonyszürkületekkor, valamicskét több reménnyel holdvilágnál. S akkor egy este megvillant egy valamicske valami - és tessék, ott lejtett a szépséges leány, egyedül volt, Dairon sehol. Azután is gyakran eljött ide, táncolt Tinúviel, többnyire egymaga, olykor azonban Dairon is a közelében volt. Beren az erdőszélről, tisztes távolból figyelte, hogyan táncol a csodatünemény, ám ha Dairon nem mutatkozott, közelebb is merészkedett. Tinúviel persze rég tudott a jelenlétéről, félelem mégsem fogta el többé, úgy meghatotta ennek a holdsütötte arcnak a tiszta, áhítozó mohósága; látta, kedves személy lehet, s hogy az ő szépséges táncába igencsak beleszerethetett.

Akkor Beren követni kezdte titkon Tinúvielt, át az erdőn, egészen a barlangszájig, a hídfőig, és mikor a lány eltűnt, ő átkiáltott vágyódva a víz felett, a nevet kiáltotta, melyet Dairon ajkáról hallott: „Tinúviel"; s bár maga Beren nem tudta ezt, a csodalény a bokrok árnyából, ágak mögül gyakorta figyelte őt ilyen alkalmakkor, s bizony mosolygott. Történt azonban végezetül, hogy mikor egyedül táncolt, Beren előlépett a fák közül, s azt mondta: »Tinúviel, taníts meg táncolni. « - »Ki vagy te?« kérdezte erre ő. - »Beren. A Keserű Hegyek túljáról jövök. « - »Akkor, ha táncolni vágyol, kövess. « És térült-perdült, szinte repült, be az erdőbe, de olyan gyors most nem volt, hogy Beren követni ne tudná, s néha még hátra is pillantott, évődve-mosolyogva, nevetve, hogyan csetlik-botlik követője, s azt kiáltotta: »Táncolj hát, Beren, táncolj! Ahogy a Keserű Hegyek túlján ropják!« Így érték el, kanyargós ösvényeken, Tinwelint barlangi palotáját, s ott akkor Tinúviel átcsalogatta Berent - a hídon át - a folyó túljára hívta, követné a bejáraton át is, le az ő lakozóhelyének üregmélyeibe, s Beren ámulva engedelmeskedett.

Hanem hogy már a király előtt állt, Berent nagy riadalom fogta el, tiszteletét áhítattá fokozta Gwendeling királynő szépsége, s íme, tessék, mikor a király azt mondta: »Ki vagy te, hogy így hívatlanul elémbe csetlesz-botlasz itt, csarnokmélyeinken?«, bizony, a kérdésre válaszul egy mukkot kinyögni nem tudott. Ezért hát Tinúviel felelt helyette, mondván: »Apám, ő Beren, a hegyek túljáról érkezett vándor, és táncolni tanulna, ahogyan az artanori tündék járják a táncot. « És nevetett, ám a király homloka ráncba szaladt rögvest, meghallván, honnét is jött hát Beren, és azt mondta: »Félre e könnyelmű beszédet, leányom, azt halljam inkább, akart-e ez a vad árnytünde bántani téged?«

»Ugyan, apám«, felelte a lány, »dehogy akart! És azt hiszem, gonoszság sincs a szívében, szemernyi sem, és kérlek, ne bánj keményen vele, ha nem akarod, hogy Tinúviel leányod sírjon, mert tudd meg, nagyobb csodálatot érez ő táncom iránt, mint eddig bár- ki. « Ezért hát így folytatta a király: »Ó, Beren, noldók fia, mire vágyol az erdő-tündéktől, mielőtt visszamégy oda, ahonnét érkeztél?«

Akkora volt Beren szívének öröme, hallván, hogy Tinúviel így szólt az érdekében, s hogy a király is ekképp kérdi már őt, íme: visszatért kalandos lelke bátorsága, érezte magában újra ugyanazt az erőt, mely a Vas Hegyein átsegítette, merészen Tinwelintre nézett hát, s azt mondotta: »Ó, nagy

(13)

király, hát a te leányodra vágyom, mert ő a legszépségesebb és legédesebb minden hölgyek közül, kiket valaha is láttam, avagy akiket megálmodtam magamnak. «

Akkor a csarnokban csend támadott, már kivéve, hogy Dairon nevetni kezdett, s mind, kik hallották ámultak, döbbentek voltak, ám Tinúviel csak lesütötte a szemét, és a király, alaposabban szemügyre véve most Beren vad s tépázottas küllemét, szintén hahotázni kezdett, mire a vakmerész jövevény szégyenkezve elpirult, s Tinúviel szíve olyan, de olyan szomorú lett a láttán. »No, azért ez már sok«, kezdte akkor a király, »hogy az én Tinúvielemet, minden leányok legszebbikét feleségül vennéd, az erdő-tündék közt herceg lennél így... szép elképzelés, s a legvakmerőbb merészség, amit sehonnan jött idegen megengedhet magának. « S így Tinwelint így folytatta: »Szerencsére én is kérhetek azonnal valami méltó ellenszolgáltatást. Nem nagy dolog, persze, inkább azt fejezi ki, milyen magasra tartom képességeidet. Tessék, hozz nekem egy szilmarilt Melkó koronájáról, és már aznap feleségül mehet hozzád Tinúviel, amennyiben akar. «

A palotában mindenki tudta és értette, hogy a király buta tréfának veszi a dolgot, Beren kérését mármint, csak sajnálkozik a szegény gnomán, s ki-ki mosolygott is azonnal: hiszen a Féanor-szilmarilok híre nagy volt szerte a világon, és a noldók regéket regéltek róluk, és sokan, kik Angamandiból elmenekülhettek, látták is e kincseket, hogyan tündökölnek, díszítvén Melkó vaskoronáját, melyet pedig ő soha a fejéről le nem tett, lévén drágábbak neki a szilmarilok, mint a szeme fénye, és nincs az a tündér, tünde vagy ember, aki csak egy ujjal is érinthetné őket, s nem az élete árán tenné. Beren ne tudta volna ezt? Tudta. S azt is értette jól, mennyi gúny van a szavakban, a mosolyokban, arca dühtől lángolt, így kiáltotta: »Ez igazán nem nagy ajándék egy ily édes ara atyjának. Persze különös szokásai vannak az erdő-tündéknek, úgy látom, hasonlóképp, mint ahogy az emberek népének törvényei nyersek, mert te magad nevezed meg az ajándékot, mikor még az ajánlat sem hangzott el; ám - legyen! Én, Beren, a noldó vadász4_{teljesítem apró}

óhajod«, és e szavak kíséretében rohanvást elhagyta a csarnokot. Mindenki hökkenten állt, de Tinúviel máris felzokogott. »Nem volt szép ez tőled, ó, atyám«, kiáltotta, »halálba küldeni valakit sajnálatos tréfád kedvéért - mert nagyon úgy érzem, meg fogja próbálni. Annyira feldúlta őt haragod, s hogy csúfot űztél belőle; és Melkó le fogja mészárolni őt, és nem lesz többé senki, aki az én táncom láttán így szerelmetesen örvendezne.«

Mondta erre a király: »Nem ő lesz az első gnoma, akit Melkó leöl, s történt ilyesmi csekélyebb okból is már. És még örülhet, jól járt! Nem azt kapta, amit érdemelhetett volna engedély nélküli behatolásáért, s azért, hogy e csarnokban, színünk előtt tiszteletlenül beszélt«; ám Gwendeling nem szólt, s leányát meg sem rótta, nem faggatta hirtelen sírása miatt, mikor mégis csupán egy ismeretlen vándorról volt szó.

Beren pediglen, Tinwelint színe elöl távozván, dühödötten vágott neki a vadonnak, míg végre közel nem ért az alacsonyabb dombokhoz s a fátlan vidékhez, mely figyelmezetető jel volt, hogy hamarosan a sivár hegyek következnek, a Vas Hegyei. Csak itt érzett végezetül fáradtságot már, s meg is szakította vonulását, tudván, nagyobb megpróbáltatásai eztán jönnek. Roppant csüggedés éje szállt rá, és szívében semmi reményt nem érezhetett, nem is volt sok, és ahogy a Vas Hegyeit követve lassan elérte Melkó lakozó- helye rettenetes vidékeinek közelét, borzadályos rettegés tört rá. Tömérdek mérges kígyó hemzsegett mindenfelé, farkascsordák vágtattak fogcsattogtatva, még ezeknél is szörnyebbek voltak a kísértetek s orkok vándor bandái - Melkó hitvány kreatúrái voltak

(14)

ők, ocsmányak, gonosz müvét teljesítették be, amerre jártak, hörgő, vérszomjas vad rémek, állatokat és embereket és tündéket vadásztak, vitték őket Melkónak, uruknak.

Beren több ízben is épp csak hogy megmenekült e vadász orkoktól, s egyszer egy roppant farkas, egy toportyán féreg állkapcsai közül is, nagy küzdelem után, holott minden fegyvere egy szál kőrisfurkó volt, s más kalandok és veszedelmek is várták, ahogy Angamandi felé haladt. Gyakorta kínozta szomj s éhség, s nem is egyszer visszafordult volna inkább, ha nem tudja, az ugyanolyan veszedelmes dolog lenne, mint az előnyomulás; szívében ott visszhangzott ráadásul Tinúviel édes hangja, ahogy Tinwelinthez szólt az ő dolgában, s éjidőn számtalanszor úgy hallotta képzeletben, valaki sír érte messzi tündehonának erdősében: és ezt jól is vélte.

Egy nap aztán az iszonyú éhség rákényszerítette: lopózzék be az orkok elhagyott táborába, ott kutasson, kaparásszon, hátha lel hulladék ételt. A táborlakók közül páran váratlanul visszatértek, foglyul ejtették, megkínozták, de nem ölték meg, mert a kapitányuk látta, mily kemény legény, mennyi viszontagság nyomát viseli, mit bírhatott ki, s azt gondolta, Melkónak talán kedvére lesz, ha látja és befoghatja rabmunkára valamelyik bányájában, netán kovács- műhelyében. Így vonszolták Berent Melkó színe elé, s ő a szívében büszke öntudatot érzett, mert atyja övéinek körében élt a szent hit, hogy Melkó uralma sem tart örökké, mert a valákat megindítja végül a noldók könnye, nekilátnak, Melkót lekötözik újra, Valinort megnyitják ismét a fáradt tündék előtt, és a Földre megint nagy öröm száll.

Melkó éktelen haraggal nézett rá, és azt kérdezte, hogy van ez: hogy egy gnoma, ki születésénél fogva néki rabszolgája, kéretle- nül-engedetlen így elcsatangolt az erdőkbe, ám Beren erre azt felelte, nem renegát hitehagyott ő, hanem oly gnomáknak sarja, kik Aryadorban lakoztak, onnnét az embernépbe keveredtek. Ezen Melkó csak még jobban feldühödött, mert mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek barátságát, és azt sziszegte, itt nyilván az ő uralma ellen szőtt összesküvés részese áll most, olyan, aki megérdemelné a balrogok kínzásait; de Beren látta veszedelmét, s így felelt: »Ne hidd, ó, leghatalmasabb ainu, Melkó, Világ Ura, hogy ez így van, mert akkor nem állanék itt kíséretlen, elhagyatottan. Egnor fiát Berent semmi barátság nem fűzi az emberfajtához; sőt, épp azért, mert úgy undorodott attól az így megfertőzött vidéktől, hagyta el Aryadort. Apám ráadásul sok nagy mesét mesélt egykor nékem hatalmadról s dicsőségedről, s azért jöttem, jóllehet renegát szolga sem vagyok, hogy szolgáljalak, amily csekély mód csak tudlak«, és Beren azt is mondta rögtön, ő nagy vadász, apró állatokat s madarakat tud fogni, és eltévedt a hegyek közt, épp ily célokkal vándorolva, ha az orkok foglyul nem ejtik, más választása úgysem lett volna, mint hogy idejöjjön a hatalmas ainuhoz, Melkóhoz, saját életét mentendő, biztonságot keresendő. És azt mondta még, kegyeskedne néki Melkó valami jelentéktelen feladatot adni - legyen mivel megszolgálnia betevő falatját.

Mármost a valák sugallhatták ily beszédét, vagy netán Gwendeling bűvös segítése tette, nagy messziről is, ekképp életét menthette, s Melkó, csak keménykötésű alakját is tekintve, hitt neki, s konyhájára osztotta be szolgamunkára. A hízelgés emez ainunak is olyan volt, mintha hájjal kenegetnék, s hiába volt mérhetetlen bölcs, sok efféle szemforgató téveszthette meg mézes szókkal, dicséretekkel; ezért adott utasítást, legyen Beren ezentúl Tevildo Macskaherceg szolgája.*

Tevildo roppant macska volt - a legnagyobb a macskák közt -, és gonosz szellem lakozott benne, amint mondják némelyek, s ott sompolygott Melkó állandó kíséretében; s e roppant macska uralkodott az összes macskán, ők voltak az udvar hússzerzői-szállítói; Melkó asztalára, a gyakori

(15)

lakomákhoz, így került sok finom étek. Ezért van az, hogy a tündék s mind a macskák közt nincs jó viszony, még most sem, hogy Melkó nem uralkodik többé, s ily rablói jelentéktelenekké lettek.

Mikor így Berent elvezették Tevildo csarnokaiba, s ezek bizony nem voltak messze Melkó tróntermes palotájától, nagyon félt ő, mert nem várt ily fordulatot mégsem, s a csarnokok homályosak voltak, furán zajosak, mindenféle mormogás, kurrogás hallatszott a zugokból, ki tudja honnét. S mindenünnen macskaszemek izzottak, mint vörös lámpák, vagy zöldek, sárgák, Tevildo törzsfői ücsörögtek ott, szépséges farkakat csóválva, ütögetve földhöz-falhoz, maga Tevildo pedig az élen ült; óriási macska volt, szénfekete, látványnak is gonosz. Szeme hosszúkás, igen keskeny, ferde, és egyszerre izzott vörösen s zölden, szürke bajszának minden szála kemény volt, döfő hegyes, akár megannyi gyilkos tű. Morgása nem dorombolás volt, hanem mintha harci dobok sokasága szólna, mennydörgés volt a kurrogása-purrogása, hanem aztán ha elbődült, mint a nagyvadak, a vér megállt a szívben tőle, a velő is megfagyott, jéggé. De szó szerint való igaz: a kisebb négylábúak s madarak egyszerűen szörnyethaltak a hallatán, s kőként lehulltak. Most Tevildo, hogy Berent megpillantotta, összehúzta szűk szemét, s azt kurrogta: »Ebszagot érzek« - és ettől a pillanattól Berent ki nem állta. Persze Beren a maga vad honában a kutyák nagy barátja volt! »Már ugyan«, folytatta Tevildo, »kérdem, mit hoztok elémbe egy ilyen teremtményt, ha nem arról van szó, hogy éti húsnak használjuk, pörköltté vágjuk?« Ellenben akik Berent hozták, mondták rögvest: »Nem, Melkó határozott kívánsága, hogy e szerencsétlen tündét élete végéig Tevildo alkalmazza és használja kisállat- s madár- fogóként.« Ez szította föl csak igazán Tevildo haragját. Szólott: »Akkor az én uram szendereghetett, s álmodott ilyet, vagy gondolatai nagyon-nagyon másutt jártak, mert mit használhat Tevildo Macskahercegnek a madárfogásban vagy kisállatok kerítésében egy tenyeres-talpas emberféle... tudjuk, tündék s emberek a nyomunkba sem jöhetnek ily ügyekben. « Berenre, persze, próbatétel várt, a Macskaherceg azt parancsolta néki, fogjon három egeret, »mert csarnokom hemzseg tőlük«, mondta. Ez nem volt igaz, ahogy az képzelhető is, akadt azonban néhány: igen vad, gonosz és átkozott- bűvös fajtájú méghozzá, nem véletlen, hogy itt merészeltek lakni ezek az egerek a sötét lukakban, inkább odúkban, mert patkánymé- retűek voltak, harapósak ráadásul, és Tevildo amúgy a maga szórakozására tűrte meg őket, sport volt neki, ha vadászhatott rájuk, nem is akarta volna teljesen kiirtani őket.

Három napig hajkurászta ezeket a bősz természetű, gonosz állatokat Beren, s a baj az volt, hogy egérfogót semmiféle anyagból nem bírt szerkeszteni, nem akadtak ilyen kellékek (pedig nem hazudott Melkónak, volt gyakorlata az ilyesmiben, csak hát nem puszta kézzel), s a végeredmény az lett, hogy az egyik dög megharapta az ujját. Tevildo rettentő mérges lett, amikor a kudarc ténye tagadhatatlannak bizonyult immár, dühének azonban nem lehettek gyakorlati következményei, mert Melkó parancsa Berent védte, s így pár karmolással megúszta a dolgot.

Gyötrelmes napok vártak rá azonban Tevildo fedele alatt eztán. Konyhalegény lett, vagyis ő mosta a padlót, az edényeket, sikálta az asztalokat, vizet húzott-hozott, egy-egy nap végén a lábán alig állt, csak támolygott. Forgathatta madarak, kövér egerek nyársát, közben viszont ő maga enni szinte nem is kapott, aludni is alig alhatott. Külseje is lezüllött, koszvadtan-fésületlen járt, és gyakran gondolta keserű szívvel, miért is hagyta el Hiszilómét, miért kellett neki Tinúvielt egyáltalán megpillantania.

(16)

Persze a szépséges leányzó sokat sírt, sírdogált Beren távozása után, szó sem volt róla többé, hogy táncolna az erdőn, és Dairon lassan megmérgesedett rá, nem tudta megérteni, ám a nővérkéje már-már görcsösen kapaszkodott szerelmetes emlékeibe: ahogy Beren lesi őt levelek-gallyak közül, ahogy követi, lába alatt ropog parányi ág, avar, hangja oly drágaságosan vágyódva szólongatja: »Tinúviel, Tinúviel«, a folyó vize felett, ezt szerette volna hallani, valahányszor apja palotájának bejáratához ért. Táncról azért sem lehetett szó, mert ki tudja, így gondolta, él-e még egyáltalán Beren, akit ők hajszoltak Melkó halálveszélyes birodalmába. E gondolat oly elviselhetetlenül mardosó volt, hogy a törékeny, szép leány egy nap anyjához fordult kéréssel-kérdéssel, lévén hogy apjához nem mert, nem is akarta volna, hogy Tinwelint az ő kisírt szemét lássa.

»Ó, Gwendeling, jó anyám«, mondotta, »vedd elő mágikus erőd, s ha képes vagy rá, közöld velem, hogy s mint megy Beren sora. Nem érte nagy baj? Úgy félek.« »Nem«, felelte Gwendeling, »élni nagyon is él, csak gonosz rabságban, és szívéből kihalt a remény, mert tudd meg, lányom, Tevildo Macskaherceg kerítette hatalmába, az ő rabszolgája. «

»Akkor«, mondotta erre Tinúviel, »mennem kell, hogy megszabadítsam, mert jól tudom, helyettem ezt senki más meg nem teszi. «

Gwendeling erre csöppet sem nevetett, mert bölcs volt ő sok dologban, a jövő sejtője-tudója, hanem hát legőrültebb álmában sem gondolt volna ő ilyet, hogy egy tünde, ráadásul egy szűz, mi több, a király leánya kíséret nélkül Melkó csarnokaiba látogasson, bizony, még e korai napokban, a Könnyek Csatája előtt sem, mikor pedig Melkó hatalma csak növekvőfélben volt, nem volt oly véghetetlen nagy, mert csak szőtte-szövögette egyelőre hazugsághálóit, s tervezte, amit tervezett. Miért is Gwendeling egyszerűen azt kérte kisleányától, ne beszéljen ily bolondságokat; Tinúviel azonban így szólott: »Akkor fordulj apámhoz, segítsen mégis; küldjön harcosokat Angamandiba, követelje ainu Melkótól, hogy bocsássa szabadon Berent. «

Ezt Gwendeling, leánya iránti szeretetből, meg is tette, ám oly nagy lett rögvest Tinwelint haragja, hogy Tinúviel jobb szerette volna, ha szíve vágyát mégis titkolta volna inkább; és Tinwelint ráparancsolt, ne beszéljen többé Berenről, és ne is gondoljon rá eztán, maga szentül megesküdött, hogy lemészárolja a nyomorultat, ha az ő csarnokaiban még egyszer mutatkozni merészel. Akkor Tinúviel sokat töprengett, mit is tehetne, így állt egy nap Dairon elébe, kérve kérte, támasza lenne, vagyis Angamandiba kísérné, ám Dairon nem túl sok jó emlékkel gondolt Berenre, és azt mondta: »Ugyan, miért mennék én a világ legveszettébbül veszedelmes helyére, pusztán egy világcsavargó, nyughatatlan gnoma kedvéért, mondd? Ha tudni akarod, nem is szeretem őt, mert kettőnk játékát tökretette, zenénket, táncunkat, mindent. « Ment Dairon a királyhoz, elmondta néki, mit kért volna tőle Tinúviel - s ezt nem rossz szándékkal tette, csak féltében, hogy a lány egy bolond percben még ki tudja, mire szánja el így magát.

Mármost, 5_{hogy Tinwelint ezt hallotta, magához hívatta Tinúvielt, s így szólt hozzá: »Ó, én}

leányom, mondd, miért nem vered ki fejedből ezt a badarságot, s miért nem hallgatsz erős szavamra?« Ám erre Tinúviel még csak felelni sem akart, és a király azt követelte, esküvel fogadja meg, nem gondol többé Berenre, sem olyasmire, álmában sem, hogy a gonosz földre maga, netán társakat is magával bolondítva menjen. Tinúviel erre azt felelte, hogy ő esküvel semmit sem ígér így, másrészt társakat nem »bolondít«, toborozván csapatot magának a gonosz földre.

(17)

Apja most végképp dühös lett, nagy haragja színe alatt mégis kicsit ámult s ijedt is volt, mert szerette Tinúvielt: ezért hát tervet eszelt ki, nem akarta volna ugyanis leányát valami mély üregbe zárni, ahol örök a homály és mindig pisla csupán a fény. Volt ellenben a barlangüregi csarnok bejáratánál egy meredek lejtő, a folyóparthoz hajló, azon hatalmas bükkök; és az egyik ilyen fa neve volt Hirilorn, a Fák Királynője, mert akkora volt, oly mély gerezdba- rázdás volt a törzse, hogy azt hitte volna bárki, három fa van összekötegelve, hasonló méretű volt a három „oszlop", hengeres és egyenes szál, a fa kérge selyemsima, ága-boga embermagasnál feljebb kezdődött.

Mármost Tinwelint építtetett e különös fára, oly magasba, hogy képzelhető emberi létra még épp felérjen odáig, építtetett egy kis faházat, volt pedig ez az első ágkör felett, borították csakígy szépséges sűrűn gallyak-levelek. E háznak három sarka, három ablaka volt egy-egy falába vágva, és minden sarok a Hirilorn egy-egy oszlopszála volt. Megparancsolta akkor Tinwelint Tinúvielnek, ide költözzék fel, míg észhez nem tér, így mondotta a király, és mihelyt fent volt, a létrát elvonták, semmi módja nem volt néki lejönni e szál fenyőlétra híján. Bármit kért, úgy vitték neki, ugrott-futott a szolganép, étket, vizet cipeltek föl sebtén-nyomban, de utána a fe- nyőlétrát megint elhúzták a fától, a Hirilorntól. A király halállal fenyegette meg, aki a szál fenyőt csak egyszer is ott feledné, vagy éjten-titkon odatámasztaná azt Tinúvielnek. Őr állt éjszaka a fa tövében, Dairon ennek ellenére gyakran járt oda, szomorúsága vezette léptét, oly magányos volt a szíve Tinúviel nélkül most már; Tinúviel viszont eleinte nagyon élvezte lombos házát, s nézett ki apró ablakán, míg alant Dairon a legédesebb dallamokat játszotta néki.

Ám egy éjszaka a valák álma látogatott Tinúvielhez, álmodott méghozzá Berenről, és azt mondta a szíve: »Hadd mehessek, kereshessem, kit mindenki más feledett«; s felébredve látta, a hold besüt a fákon át hozzá, és ő erősen tanakodni kezdett, hogyan szökhetne meg mégis. Persze Tinúviel, Gwendeling lánya nem volt járatlan a büvmesterségekben, mágiákban, s nem is csoda, tervet kovácsolt hamar. Másnap megkérte azokat, akik érkeztek hozzá szokott dolgokkal, hoznának vizet néki, de ha lehet, a legtisztább vizet vinnék, »s ezt«, tette hozzá, »éjfélkor kell meríteni ezüsttállal, s hozzátok nékem úgy, hogy egy szót sem szóltok, mikor átadjátok«, és utána azt kérte még, bort is kaphatna, »ám ezt«, mondta, »arany- flakonban s délben kell hozni, és aki hozza, énekeljen, amikor jön«, és megtették, amit kért, de Tinwelintnek nem szólt erről senki.

Mondotta akkor Tinúviel: »Menjetek akkor most anyámhoz, mondjátok néki, hogy leánya szövőszékre vágyik, fáradt s unott óráit azzal múlatná«, ám Dairont titkon megkérte, alakítaná ki a rokka- állványt, ezt fivére meg is csinálta, méghozzá Tinúviel házában, fönn a fán.

»De mivel akarsz szőni-fonni, és mit?« kérdezte a fiú; Tinúviel pedig így felelt: »Álmok bűvölete, mágia lesz anyagom«. Dairon nem tudta persze, mi lehet az elképzelése, s nem szólt róla se a királynak, sem pediglen Gwendelingnek.

Tinúviel akkor, hogy maga maradt, bűvös éneket énekelve összeöntötte a vizet meg a bort, és ahogy ott kavarult-lötyögött ez elegy a tálban, az aranytálban, énekelte ő a növekedés énekét, ahogy pedig ott lötyörült-kavargott az elegy a tálban, az ezüstben, másik dal zendült, Tinúviel e Föld legeslegmagasabb és legesleghosszabb dolgainak nevét szőtte bele; íme, az indravangok szakálla, Karkarasz farka, Glorund teste, Hirilorn osztott törzse, Nan kardja, és ott zengett a dalban Angainu lánca, Aulé és Tulkász müve, avagy az óriás Gilim nyaka, s végezetül és leghosszabbként Uinennek, a tenger nagy úrnőjének haját említette, mely minden vizek színén szétterül. Akkor fejét ott hagyta az elegyített bor s víz közelén, és harmadik dalba fogott, a legeslegmélyebb áloméba, és akkor Tinúviel

(18)

haja, mely sötét volt s a pirkadatok leglégiesebb fényszálainál is finomabb, hirtelen növekedni kezdett, igen gyorsan, s tizenkét óra telt, és a haj tömegével az egész kis szoba csaknem betelt, s akkor Tinúvielt ez nagy elégedettséggel töltötte el, le is dőlt pihenni; s hogy megébredett, a szobácska ízig volt fekete ködpamat hajjal, és ő ennek a sötétségnek a mélyén szinte eldugva lapult csak, és akkor, íme! a haj a szélben elkezdett kifele zúdulni az ablakon, és tekeredni a fa ágaira, törzsére. Tinúviel üggyel-bajjal meglelte kis ollóját, levagdosta haja éji növedékét, kint volt az mind a pirkadati fán, s néki magának ismét annyi volt, ami annakelőtte, s kezdhetett újra nőni-növekedni feje hajéke.

Ekképpen kezdődött Tinúviel nagy munkája, és igazi tündeszorgalommal, kitartással fáradozott célja elérésén, így szőtt és font, és hiába jött odalent hozzá bárki, köszönteni öt, csak azt felelte: »Most hagyjatok, fáradt vagyok, mert fáradozom, és legjobb, ha nagyokat aluszom.« Dairon is csodálkozott ezen a fura változáson, s hogy Tinúviel őt is többnyire válasz nélkül hagyta jöttén.

Ebből a pamatos-fellegcs hajtömegből mármost Tinúviel ködösfekete köpenyt szőtt, átitatta több bűvös bájjal, álomképzelemmel, mint anyja valaha is a magáét, melyben táncolt, messze még a Nap feljötte előtt, s ezzel takarta be a maga fényfehér öltözetét, s körötte akkor csupa szender töltötte be a levegőeget, permetesen; ám a megmaradt hajanyagból erős kötelet sodort, s ezt odaerősítette a házában szökkenő fatörzshöz, mikoron pediglen ezzel a munkájával is megvolt, kinézett a nyugati ablakon a folyóra. A napfény fonnyadozott-halaványult már a fák közt, az erdőt kezdte átitatni a sötétség, és Tinúviel igen halk s lassú éneket kezdett, s ahogy így dalolt, kilendítette haja-kötele végét, álomhozó hajaszövedékét, s az őrök elaludtak a sok reá-belé szőtt álomtól. Akkor ő maga mókusként nekilendült, kúszott lefele a szabadon lengő hajkötélen, táncosan elindult a híd felé, álom-hajköpenye lengett, s az őrök kiáltani sem értek rá, már ott pergett-forgott köztük, és a csupa- álom fekete köpennyel egy szemvillanás alatt álomba szenderítet- te-penderítette őket, majd ő maga táncos lábbal, amilyen fürgén csak bírt, tovalengett.

Akkor aztán, hogy Tinúviel szökésének hírét vette, Tinwelint szívének nagy volt a haragja és nagy volt gyásza, felfordult az egész udvar, szerte az erdőkön keresés hangja zengett-csengett-döngött, hiába, a táncos lábú lány akkor már messze járt, közel a komorló dombsorhoz, hol az Éj Hegyei kezdődnek; s mondják, Dairon, ki azonnal utánarohant volna, mihelyt a rémes újságot megtudta, el is tévedt, Tündehonba soha vissza se talált, hanem Paliszor felé fordult, s bizony, ma is ott játssza6

tünde-finom zenéjét, bölcsességben és magányban él a déli vidék erdein-ligetein.

Maga Tinúviel azonban, holott még túl messze se jutott, hirtelen riadalmat érzett, mit is művelt, és rettegést, mi is várhat rá; akkor kicsit visszafordult, sírdogált, szerette volna, ha Dairon vele van, és mondják, nem is járt messze tőle akkor a fiú, épp eltévedve boly- gott a nagy fenyők közt az Éj Erdején, ahol azután Túrin mészárolta le Belegct akaratlan.7_{Tinúviel is közel volt ezekhez a}

helyekhez, de a sötét világba nem hatolt be, ellenben szíve bátorságát visszanyerve haladt tovább, tudhatta, lénye fensőbb bűvereje révén védve van, csoda és álom óvja mindattól, ami akár Berenre is leselkedett, veszély; hanem azért csak fárasztó és gonosz út volt ez, mit megtennie kellett, szűz leánynak.

El kell most mondanom néked, Eriol, hogy azokban a napokban Tevildónak csak egy búbaja volt a világgal, mégpedig a kutyák nemzetségei miatt. Ezek közül sok olyan is akadt, hogy sem baráti, sem ellenséges viszonyban nem volt a macskákkal, lévén hogy ők maguk is Melkó hatalma alá kerültek, s ugyanolyan kegyetlenné és vadságos vaddá váltak, mint más állatai; mi több,

(19)

farkasainak nemzetségét a legkegyetlenebbekből s vadságos vadabbakból tenyésztette ki ő, s ezek aztán roppant drágák voltak neki. Hát nem a nagy szürke farkas, Karkarasz Késfog, farkasok atyja őrizte amaz időkben Angamandi kapuját, s már mióta? Sokan voltak ugyanakkor, kik sosem hajoltak volna meg Melkó előtt, se félni nem féltek tőle, ezek vagy az emberek lakhelyein lakoztak, őrizték őket sok gonosztól, ami különben sújtotta volna őket, vagy ott kóboroltak Hiszilómé erdőségein, netán a hegyvidékesebb terepen átkalandoztak Artanorba, meg a túli földekre, esetleg délebbre.

Ha ilyenek aztán megpillantották Tevildót vagy valamely fővezérét, jött a nagy csaholás és vadászat, s bár e kutyák ritkán ölhettek macskát, lévén az utóbbiak igen ügyesek a mászás és rejtőzés tudományában, meg hogy Melkó védelmét is élvezhették, azért az ellenségesség csak nagy volt, és a macskák egyik-másik kutyától már gondolatban is előre féltek, rettegtek. Kivétel volt Tevildo, ő nem félt, mert olyan erős volt, mint amazoknak bármelyike, sőt tettrekészebb és fürgébb, kivéve talán Huan Kutyakapitányt. Olyan gyors volt Huan, hogy egy ízben még Tevildo bundáját is megízlelhette, s hiába, hogy a Macskaherceg ezért az ő hatalmas karmos talpának jókora suhintásával fizetett rögtön, maradt a szégyen, s Tevildo leghőbb vágya az volt, hogy méltóképp törleszthessen végre, s legnagyobb ártására lehessen Kutyák Huanjának.

Nagy szerencse érte hát Tinúvielt, hogy a vadonban egyszerre csak Huanba botlott. Vagyis ez így történt: ahogy meglátta, halálra rémült, menekült volna. Ám a kutya két szökkenéssel utolérte, és mély, bársonyos hangon, az Elveszett Tündék beszédével kérlelte, ne rettegne, ne félne. »Miért, hogy egy tünde lány, ily szépséges, miért« tudakolta, »hogy magányosan bolyong itt, oly közel a gonosz ainu birodalmához? Nem tudod-e, kicsikém, hogy ezek életveszélyes helyek még a társasnak is, de a magányosnak halálos veszedelmeket rejtenek?«

»Jól tudom«, mondotta ö, »és nem a vándorlás édes ösztöne sodort ide, én csupán Berent keresem. «

»Ugyan mit tudsz te«, kérdezte akkor Huan, »BerenrőI... vagy egyáltalán csak, nézzük, arról a Berenről beszélsz, aki a tündék vadászának, Egnornak a fia, az én Egnor bo-Rimion barátomnak, ki ősidők óta drága nekem?«

»Hát azt nem tudom, ugyanaz a Beren-e, aki a te barátod, mert én egyszerűen egy bizonyos Berent keresek a Keserű Hegyek túljáról, akit az apám palotája környéki erdőkben ismertem meg. Most eltűnt, és anyám, Gwendeling azt állítja, bölcs és bűvös tudományával dolgokat látván, hogy Beren most Tevildo Macskaherceg kegyetlen és gonosz házának rabszolgája; s hogy igaz-e ez így, vagy netán még rosszabb sorsra is jutott ő ennél, nem tudom, de szeretném kideríteni... persze fogalmam sincs róla, és semmi tervem rá, hogyan. «

»Ha terv kell, majd én kigondolom azt neked«, mondta Huan, »csak bízz bennem feltétlenül, mert tudd meg, én vagyok a Kutyák Huanja, és Tevildo fő-fő ellensége. Pihenj most egy kicsit az erdő árnyán, én közben jól eltöprengek majd, és meglátjuk mi lesz. «

Tinúviel engedelmeskedett, hosszasan aludt, s Huan figyelte közben, látta, milyen kimerült. Hogy azonban felébredt, máris azt mondta Tinúviel: »Jaj, ez egy kicsit soká tartott, ugye? Mit eszeltél ki közben, Huan?«

S Huan ezt mondta: »Sötét ügy ez, bonyolult história, és nem hinném, hogy más terv segíthet, mint amit javaslok neked. Lopózz tehát, ha van bátorságod, a Herceg lakhelyéhez, míg magasan áll a nap, és Tevildo meg java háza népe ott szunyókál a teraszon a kapu előtt. Bármi módját leled, derítsd ki, ott van-e Beren, ahogy anyád mondta. Magam itt lapulok majd az erdőben, nem messze

(20)

ettől a helytől. Arra kérlek, légy szíves ne a magad vágyaival törődj egy kis ideig, hanem állj Tevildo elé, tegyél nekem ezzel egy szívességet. Mondd neki, épp most botlottál a Kutyák Huanjába, aki betegen hever nem messze. Persze ne vezesd őt egyenest ide, ellenben te légy az, aki kalauzolja őt. Akkor majd meglátod, mire vagyok képes én a te érdekedben és Tevildo rontására. Az az érzésem, hogy ha ily hírrel állsz elébe, nem fog bántani, sőt, be sem zár, valóban bízik majd benned, hogy segítségeddel elpusztíthat engem. «

Huan így két legyet akart ütni egy csapásra. Ártani Tevildónak, szerencsés esetben el is pusztítani a Macskaherceget, továbbá megmenteni Berent, aki erről mindjobban meg volt győződve -csakugyan az ő barátja, Egnor fia, akit a hiszilóméi kutyák szerettek. Örült Gwendeling neve említésének is, nagyszerűnek tartotta, hogy ő egy erdővidéki hercegnőnek segíthet, szívét forróság környékezte.

Tinúviel összeszedte minden bátorságát, indult, hogy Tevildo csarnokainak közelébe lopózzék. Huan csodálta is, milyen merész és derék lány, s persze követte, de csak úgy, hogy tervét el ne rontsa, és Tinúviel észre ne vegye. Végül ő maga eltűnt Huan szeme elől, a fák védelméből kilépvén a síkra, s ott magas fű közt haladt a lejtőn a cél felé. Mármost ezt a sziklaösvényt, melyre hamarost rátért, élesen sütötte a nap, de a dombokat és a hegyeket fekete felhő sűrűje lepte, mert ez Angamandi volt; és Tinúviel csak ment, de fölnézni nem mert, félt, ez a komorulat elviselhetetlen félelmekkel töltené el máris. Az út kicsit emelkedett, a fű gyérebb lett, a talaj sziklás, sőt, nemsokára egy szirthez érkezett Tinúviel. A nagy kő egyik oldala csupasz volt, és egy nagy köteraszon ott állt Tevildo kastélya. Ösvény oda nem vezetett, s a palota maga az erdőre nézett, de úgy, hogy teraszról teraszra ereszkedett, és itt se voltak lépcsők, jókora ugrásokkal lehetett csak feljutni, szökkenésekkel le. A teraszok egyre magasabbak, meredekebbek voltak, ahogy közelebb terebélyesedtek az épülethez. És az is különösnek látszott, hogy ablak alig van, a bejárat sincs a földszinten, hanem a magasban, valamint hogy a tetőn sok kisebb terasz volt, napsütötte mind. Az emberek házainak az első emelete lett volna az, hol itt a lakók ugorva-szökkenve be- és kijártak.

Tinúviel a legalsó teraszon kicsit megállt, s szorongva nézett föl a sötétlő házra, amikor -váratlanul, egy sziklakanyarban - napon alvó macskát pillantott meg. És ahogy közeledett hozzá, a sárga szempár tágra nyílt, hunyorgott, és a macska azt mondta: »Tűnj el innen, kislány - mondd csak, nem tudod-e, hogy Tevildo őfelségének napozóhelyeire tolakodtál?«

Nagyon is félt s rettegett Tinúviel, válaszát azonban igyekezett bátorra fogalmazni, és ezt mondta: »Tudom én, nagy jó uram, kedves lord« - s ez igencsak hízelgett a vén macskának, aki mindössze Tevildo ajtónállója volt, ajtónál-heverője inkább - »ellenben nagyon is kérnem kell a kigyelmed szíves jóindulatát, vinne Tevildóhoz, de rögtön... bizony, még ha aluszik, akkor is«, mondta, mert látta, az ajtónálló ösztönösen is suhint egyet a farkával, méghozzá elutasítólag. »Szót kell váltanom vele, vagyis fontos hírt hoztam, de csak Ő fenséges fülének. Kérem lordságodat, bocsásson elé- bc. « Így esdekelt, és a macska erre akkorát dorombolt, hogy Tinúviel meg merte simogatni a fejét, holott nagy volt ez a fej, sokkal terjedelmesebb, mint az övé, lévén hogy hatalmasabb volt, mint ma a földön bármely kutyáé. Erre az adjonistenre Umuiyan, mert ez volt a macska neve, azt mondta: »Akkor gyerünk«, s nagy rémületére megragadta Tinúvielt a ruhájánál fogva, majd egy gyakorlott mozdulattal a hátára reppentette, lovaglóülésfélébe, s már szökkent is véle a következő teraszra. Itt megállt, s ahogy Tinúviel lecsusszant a hátáról, így szólott a kapus macska: »Szerencsédnek mondhatod, hogy ma délután Tevildo nagyúr ezen a lentebbi teraszon

(21)

napozik, házától kicsit távol, mert akkora álmosság és bágyadtság jött rám, hogy bizony nem volna kedvem téged tovább cipelni, szökellve«; persze Tinúviel a csupa álom, szendergéshozó köpenyében volt.

Szólott ekképpen Umuiyan,*_{ásított egy hatalmasat, nyújtózott egyet, aztán átvezette lustán a}

jövevény lányt a terasz egyik nagy nyitott térségéhez, ahol kenyérsütő-kövekből rakott nagy heverőn pihent Tevildo rémséges óriásalakja, két gonosz szeme zárva. Az ajtónálló macska, Umuiyan most oldalt kerülte öt, füléhez hajolt, s halkan belesúgta: »Egy leányzó várja kegyeidet, ó, nagyuram, fontos híreket hozott neked, feltétlen közölni akarja üzenetét, nem hagyott nekem nyugtot. « Tevildo erre dühösen csapott egyet farkával, szemét félig nyitotta csak: »Bármi legyen az, ki vele gyorsan...

* _Umuiyan _{felett itl a} _Gumniow _{név áll zárójelben.}

mert ily órán Tevildo Macskaherceget zavarni nem szokás a kihallgatást kérőknek. «

»Kérlek, nagy jó uram«, mondta remegve Tinúviel, »ne sújts haragoddal; de nem hiszem, hogy így lesz, ha meghallod, mi az én nagy újságom. Csak akkora titok, hogy még itt sem lenne tanácsos elmondanom, a szél fuvallata meg ne hallja, szét ne hordja. « S közben az erdő felé pillogott.

»Eriggy már, hallod-e«, förmedt rá Tevildo, »kutyaszagod van, és nekem ugyan mi jó hír jöhetne egy tündér szavával, aki kutyák körül ólálkodik?«

»Macskák Nagyhercege, uram, nem csoda, hogy ebszagom érzed, mert épp most menekültem meg egy kutyától, méghozzá ez egy igen nagydarab állat, neve talán mondani fog néked valamit. « Tevildo erre feltápászkodott, hármat nyújtózott, körbepislogott, végül felszólította az ajtósmacskát, vigye be Tinúvielt; újra szökkenő lovaglás következett, macskaháton, és Tinúviel szíve nagyot dobbant. Bejut, pillanatok múlva, Tevildo várába, kiderítheti esetleg, hol van Beren, ha itt van - de hogyan tovább? Mert innen nem volt semmi terve. S mi lesz az ő sorsa? Vagyis, ha lett volna módja rá, most ösztönösen is futásra fogja a dolgot. De már késő volt, mert más macskák is elkezdtek fölfelé ugrálni, ellenben Umuiyan, ahogy vitte fokról fokra feljebb és feljebb Tinúvielt, hirtelen megingott, Tinúviel riadtan felkiáltott, és még Tevildo is azt mondta: »Mi van, vén csetlő-botló lúdtalpas? Umuiyan, ideje lenne fölmentenem téged e szolgálatok alól, ha tényleg kiöregedtél!« De Umuiyan ekképpen felelt: »Nem én, nagyuram, nem én, csak fogalmam sincs, mintha valami bódulatos felhő ereszkedett volna körém«. Es támolyogni kezdett, Tinúviel most már le is pottyant a hátáról, mire az ajtónálló macska egy szemvillanás alatt végigdőlt a kőpadlaton, s aludt, mint a halott. Tevildo maga kapta fel most Tinúvielt, nem túl gyengéden, hogy a palotába vigye. Jókora ugrással jutott be az óriási dög az épületbe, s ott, Tinúviel halálos rémületére, máris egy szörnyűt bömbölt, és erre számosan siettek felé mindenünnen. A Macskaherceg megparancsolta némelyeknek, kötözzék meg Umuiyant, aki lentebb a teraszon alszik, vigyék, hajítsák le a sziklákról »az északi oldalon, ahol úgy zuhan majd, mint a kő, lévén hogy nincs szükségem többé rá«, rendelkezett, »az öregség használhatatlanná tette a lábait, mindenét«. Tinúviel szinte felnyögött ennyi kegyetlenség hallatán, de közben látnia kellett, maga a Macskaherceg is ásít, valahogy mintha meg is ingott volna kicsit - hirtelen támadt álomkórtól? -, s talán ezért adott utasítást némelyeknek, vigyék Tinúvielt egy bizonyos helyiségbe, melyről kiderült, ez a lakomaterem, itt szokott dőzsölni, falatozni Tevildo az ő legfőbb nagyuraival; csontok hevertek szanaszéjjel,

(22)

leírhatatlan volt a bűz. Ablak nem volt, csak egyetlen bejárati ajtó - ám Tinúviel fölfedezett a félhomályban hamarosan egy vágatot, mely a konyhába vezethetett, s látszott is onnét valami vöröses tüzfény, ez világította meg kicsinykét a rémséges odutermet.

A macskanépségtől Tinúviel úgy irtózott máris, hogy mikor magára hagyták, az első pillanatban moccanni se bírt, ám szeme hamar megszokta a sötétet és így fedezte fel a konyhavágatot. Küszöbe nem volt túl magas, s ő fürge táncos tündelány, könnyen felszökkenhetett oda. Eleinte csak nézett, s látta a tágas konyhahelyiségeket, igazából tűzhelyes beszögellőket, látta, kik dolgoznak bent -többségükben macskák-, s akkor, jóságos ég, egy nagy tűznél ki mást pillantott meg, igen, Berent, és látta rajta azon nyomban, milyen elnyűtt, meggyötört. Agyondolgoztatják, érezte, és sírva fakadt. Egyelőre nem mert volna semmibe sem kezdeni. S jól is döntött, mert ahogy ült ott dermedten, egyszerre Tevildo nyers hangja töltötte be a szobát: »Na, Melkó nevében kérdem, hová tűnt ez a szökevény tünde?« Így kezdte. Ahogy megpillantotta mindjárt, folytatta: »Mert a kismadár nem dalol többet, esküszöm«, és vicsorgott. »Gyere ide, galambom, vagy én kaplak el, ha mondom. Nem fogok tündéket arra bátorítani, hogy kihallgatást kérjenek, így zaklassanak. Velem nem tréfálsz többé, és senki mással sem. «

Félelmében-e, reménykedve-e, hogy tisztán csengő hangját Beren meghallja valahogy, Tinúviel gyorsan beszélni kezdett, de semmire nem jutott. Alig csendült fel a tündehang, már jött: »Csss! Babám, kuss«, így mondanám, torkolta le Tinúvielt a macska. »Ha odakint akkora titok ez a mit tudom én mi, hát itt bent se sikoltozva add elő. « Tinúviel erre tiltakozni kezdett: »Kérlek, ne beszélj velem így, ó, hatalmas úr, Macskák Her cege, vedd figyelembe, mégis Tinúviel vagyok, a tündék hercegnője, s azért jöttem, hogy néked szívességet tegyek. «

E szavait azonban már valóban sikoltva vágta oda az óriásmacskának, kiabált, ahogy a torkából kifért. S alig, hogy közlendője így elhangzott, a konyha felől irtózatos robajt hallhattak - mintha fém-üstök, agyagedények zuhantak volna a tűzhelyre, a kőre. Tevildo felhorkant: »Az az átok kétbalkezes Beren ügyetlenkedik ott. Hogy Melkó óvna meg engem az ilyen tündéktől!« - ám Tinúviel sejtette, Beren meghallotta hangját, s döbbenetében ejtett el edényeket, s nem merte feszíteni már a húrt. Félelme elröppent, egyszerre ő volt megint a bátor táncoslány. Tevildo persze pokoldühös volt rá büszke szavaiért, s ha nem vár valóban valami fura jó hírt, jaj lett volna Tinúvielnek. Annál is inkább, mert Tinwelint népét Melkó törvényen kívülinek tekintette, s ugyanígy nézték a dolgot, mondani sem kell, vazallusai, szolgái, alattvalói is. Tevildo egyébiránt úgy gondolkodott, hogy gazdájánál sikert arat majd, mikor a tünde foglyot elébe viszi. Mert tudta, Melkó különös örömét leli effélék mindenekfeletti megkínzásában. Már az első pillanatban így döntött Tevildo - s vitte volna a zsákmányt. De valami fura bódulat lett úrrá rajta csakhamar, álmosság, s ez inkább arra ösztökélte, hogy ráérősen cselekedjék. Nem kérdezte, például, miért csücsül Tinúviel a konyhafolyosó peremén, hanem így förmedt rá: »Na, halljuk, szép hölgy, mi hírt hoztál fülemnek. Nem látod, mindkét cimpám hogy remeg már a tudásvágytól?«

Tinúviel pedig szólott: »Van egy nagy vadállat, kegyetlen és erőszakos, és Huan az ő neve... « És emez egyetlen szó hallatára Tcvildónak ívbe hajolt a háta, felállt a szőre, bajusza jószerén recsegni kezdett, kis híján villámokat szórt. »És«, folytatta Tinúviel a vörösen izzó szemű macskának, »tudod, nagyuram, ez úgy esett, hogy megpillantottam őt, s azt gondoltam, fertelem, hogy egy ilyen szörnyeteg gyalázza meg a birodalmad közelében susogó erdőt«. Itt Tevildo közbevágott: »Ne félj, hogy annál közelebb merészkedik, nagy lopakvó ő, de rajtunk nem tesz túl. «

J. R. R. Tolkien - Elveszett mesék könyve 2.

Table of Contents

AZ

EL VESZETT MESÉK

KÖNYVE

2. kötet

Szerkesztette: Christopher Tolkien

Fordította: Tandori Dezső

ELŐSZÓ

I. TINÚVIEL MESÉJE