SUSANNAH CAHALAN
LÁNGOLÓ AGY
— Egy hónapig őrült voltam —
SUSANNAH CAHALAN
LÁNGOLÓ AGY
— Egy hónapig őrült voltam —
Első kiadás
Írta: Susannah Cahalan A mű eredeti címe: Brain on Fire
My Month of Madness Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Késmárki Anikó
A művet eredetileg kiadta:
Free Press, a Division of Simon & Schuster, Inc. Jacket photos: (Top) Courtesy of the Author;
(Bottom) depositphotos Copyright © 2012 by Susannah Cahalan
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 863 4
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pl. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected]
www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektor: Széli Katalin, Korom Pál
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában ‒ akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást ‒
Azoknak, akiknek a betegségét nem sikerült diagnosztizálni
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
„A felejtés létezése sohasem nyert bizonyítást: csak annyit tudunk, hogy vannak dolgok, amelyek nem jutnak eszünkbe, amikor fel akarjuk idézni őket. ”
Friedrich Nietzsche
etegségem természeténél, illetve az agyamra gyakorolt hatásánál fogva csak villanások erejéig emlékszem a tényleges eseményekre, és rövid, ám annál élénkebb hallucinációkra azokból a hónapokból, amelyekben a történetem játszódott. Ez az időszak javarészt kiesett, vagy szeszélyesen ködös. Mivel képtelen vagyok a visszaemlékezésre, a könyv megírása gyakorlat volt az elveszett felfogóképességem számára. Az újságíróként megtanult készségek segítségével felhasználtam a rendelkezésre álló bizonyítékokat ‒ orvosokkal, ápolókkal, barátokkal és családtagokkal készített interjúk százait, több ezer oldalnyi orvosi kartont, édesapám naplóját ebből az időszakból, a kórházi jegyzetfüzetet, amelyben az elvált szüleim kommunikáltak egymással, a kórházi tartózkodásom alatt rólam készült biztonsági kamerás felvételek részleteit, valamint a visszaemlékezéseket, orvosi konzultációkat és benyomásokat tartalmazó jegyzetfüzethegyeket ‒, hogy a segítségemre legyenek ennek az elmúlt homályos időszaknak az újrarajzolásában. Megváltoztattam néhány nevet és jellemző tulajdonságot, de ettől eltekintve teljes egészében igaz történetről van szó, melynek eredménye memoár és riportkötet keveréke lett.
Még most is készséggel beismerem, hogy megbízhatatlan forrás vagyok. Nem számít, mennyi kutatást végeztem: az a fajta tudatosság, ami a személyemet meghatározza, akkor hiányzott belőlem.
Ráadásul elfogult vagyok. Az én életem áll a történet középpontjában, s itt előkerül az újságírás ősrégi dilemmája — csak százszor piszkosabban. Kétségtelenül akadnak dolgok, amelyeket rosszul értelmeztem, rejtélyek, amelyeket sosem oldhatok meg, és megannyi pillanat, ami rögzítés híján feledésbe merült. Ami tehát maradt: egy újságíró oknyomozása énjének legmélyebb bugyraiba ‒, a személyiségébe, emlékezetébe és identitásába ‒, megpróbálván összeszedni és megérteni a hátra maradt darabkákat.
PROLÓGUS
Először csak sötétség és csend.
‒ Nyitva van a szemem? Hahó!
Fogalmam sincs, hogy mozgatom-e a számat, vagy van-e egyáltalán valaki, akit erről megkérdezhetnék. Túl sötét van ahhoz, hogy lássak valamit. Pislogok egyet, kettőt, hármat. A gyomromat összeszorítja a tompa balsejtelem. Aztán megértem. A gondolatok csak lassan alakulnak nyelvvé, mintha egy fazék melaszból emelkednének ki. Szavanként jönnek a kérdések. Hol vagyok? Miért viszket a fejem? Hová lettek a többiek? A körülöttem lévő világ fokozatosan tárul ki előttem. Először csak egy tűszúrásnyi lyuk, aminek állandóan növekszik az átmérője. Tárgyak bukkannak elő a homályból, egyre élesebben tudok rájuk fókuszálni. Kell egy kis idő, hogy felismerjem őket: tévé, függöny, ágy.
Rögtön tudom, hogy ki kell jutnom innen. Előrelendülök, de valami ellenem feszül. Ujjaim megtalálják a derekam körül azt a vastag mellényt, ami az ágyhoz kötöz, mint egy… Mi is? Kényszerzubbony. A mellény két hideg fémcsőhöz kapcsolódik. Kezemet a csövek köré fonva felhúzom magam, de a pántok megint a mellkasomba vájnak, csupán néhány centit engedve. Tőlem jobbra egy zárt ablak, ami az utcára néz. Autók, sárga autók. Taxik. New Yorkban vagyok. Otthon.
De mielőtt úrrá lenne rajtam a megkönnyebbülés, meglátom őt. A lila nőt. Engem bámul.
‒ Segítség! ‒ ordítom. Arca meg sem rezzen, mintha nem mondtam volna semmit. Megint a szíjaknak feszülök.
‒ Ne csináld ezt! ‒ gügyögi ismerős jamaicai akcentussal. ‒ Sybil?
Nem lehet. Ő volt a bébiszitterem kiskoromban. Gyerekfejjel láttam utoljára. Miért éppen a mai napot választotta volna, hogy visszatérjen az életembe?
‒ Sybil? Hol vagyok?
‒ A kórházban. Jobb, ha megnyugszol. Ez nem Sybil.
‒ Fáj.
A lila nő közelebb jön. Mellei az arcomhoz simulnak, ahogy áthajol fölöttem, hogy leszerelje a hevedereket. Jobb oldalon kezdi, aztán balra halad. Ahogy kiszabadul, ösztönösen felemelem a jobb kezem, hogy megvakarjam a fejem. De haj és fejbőr helyett pamutsapkát érzek. Hirtelen felbőszülve letépem, s mindkét kezemmel tapogatni kezdem a fejem. Műanyag vezetékek hosszú sora. Kihúzok egyet ‒, amitől a fejbőröm csípni kezdi valami ‒ és szemmagasságba tartom. Rózsaszín. A csuklómon narancssárga műanyag karperec. Hunyorgok, mert
képtelen vagyok a szavakra fókuszálni. Néhány másodperc múlva élesednek ki a nagybetűk: SZÖKÉSVESZÉLY.
ELSŐ RÉSZ
ŐRÜLET
„Éreztem a szárnyak furcsa surrogását a fejemben. ”
ELSŐ FEJEZET
POLOSKAPARA
alán minden egy bogárcsípéssel kezdődött, egy olyan poloskától, ami nem is létezik.
Egy reggel arra ébredtem, hogy két vörös pötty van a bal karomon végigfutó liláskék vénán. 2009 eleje volt, és New Yorkban tombolt a poloskapánik: befészkelték magukat az irodákba, a butikokba, a mozikba és a parkok padjaira. Bár általában nem aggódom túl a dolgokat, két egymás utáni éjszakán ujjnyi hosszúságú ágyi poloskákkal álmodtam. Jogos aggodalom volt ez, bár a lakás tüzetes átvizsgálása után egyetlen bogarat vagy bármi nyomát sem találtam. Kivéve azt a két csípést. Még egy rovarirtót is kihívtam, hogy ellenőrizze a lakásomat. Egy nyúzott latin férfit, aki tüzetesen átfésült mindent: felemelte a kanapémat, és olyan helyekre is bevilágított, amelyeket addig eszembe sem jutott kitakarítani. Rovarmentesnek nyilvánította a lakást. Ez valószínűtlennek tűnt, úgyhogy újabb időpontot egyeztettem vele, ezúttal irtásra. Mentségére szóljon, várakozásra biztatott, mielőtt gigantikus összeget adtam volna ki egy képzeletbeli invázió leküzdéséért. De erőltettem, hogy csinálja meg. Meggyőződésem volt, hogy a lakásomban, az ágyamban és a testemen bogarak szaladgálnak. Megígérte, hogy eljön kiirtani őket.
Növekvő aggodalmamat megpróbáltam leplezni a kollégáim előtt. Érthető módon senki sem akart egy poloskaproblémával küszködő emberrel közösködni. Szóval másnap olyan lazán sétáltam be a New York Post szerkesztőségében lévő íróasztalomhoz, amennyire csak lehetett. Gondosan eltakartam a csípéseimet, és próbáltam könnyednek, normálisnak tűnni. Nem mintha a „normális” szó túl sokat jelentene ott.
Bár a Post mániákus megrögzöttséggel hajkurássza azt, ami új, valójában majdnem annyi idős, mint maga a nemzet. Alexander Hamilton alapította 1801-ben, így az ország legrégebbi folyamatosan nyomtatott újságja. Már az első évszázadban küzdött a rabszolgaság eltörléséért, és hozzájárult a Central Park kialakításához. Ma a szerkesztőség munkahelyekre tagolt, mégis levegőtlen; tele a nyitott fülkék soraival és egy halom irattartó polccal, amelyek több évtized használaton kívüli, feledésbe merült dokumentumaival terhesek. A falakon szeplőként sorakozó rég nem járó órák, a fejjel lefelé lógatott, száradó virágok, a kép, amin egy border collie hátán lovagol egy majom, meg egy óriási habszivacs Six Flags-ujj a hatalmas vidámpark-részvénytársaságtól ‒ mind a riporterek munkáiról árulkodnak. A számítógépek kőkorszakiak, a fénymásolók mérete
T
kisebbfajta pónilovakéval vetekszik. Van egy kis raktárhelyiség, ami régen dohányzóként szolgált, most pedig a szükséges eszközök laknak benne. Ajtaján viharvert tábla figyelmeztet, hogy a dohányzó már nem üzemel ‒, mintha valaki véletlenül betévedhetne egy cigarettára a monitorok és a videófelszerelés közé. Ez az én furcsa kis világom immár hét esztendeje, amióta tizenhét évesen gyakornokként idekerültem.
A helyiségben csak úgy nyüzsög az élet ‒ főleg lapzárta előtt. Billentyűzetek kopognak, szerkesztők kiabálnak, újságírók vihorásznak… Testet ölt a szenzációhajhász napilapok sztereotípiája.
‒ Hol a kibaszott fotó ehhez a képaláíráshoz? ‒ Hogyhogy nem tudta, hogy a nő prosti?
‒ Milyen színű volt annak a fazonnak a zoknija, aki leugrott a hídról?
Mint egy bár, csak alkohol nélkül, adrenalintól fűtött hírfüggőkkel telve. A
Post jellegzetes hősei: a szakma legfrappánsabb vezércikkírói, az exkluzív
anyagok után loholó, megacélosodott nagykutyák, meg A típusú munkaalkoholisták, akik kaméleonként egyaránt képesek támogatni vagy ellenszegülni. A legtöbb napon viszont a szerkesztőség visszafogott, hiszen mindenki bírósági dokumentumokat bogarász csendben, információforrásokat interjúvol, vagy éppen újságot olvas. Gyakran ‒, mint például ma is ‒ a szerkesztőség olyan csendes, mint egy hullaház.
A nap kezdetén az asztalom felé lavíroztam a zöld Manhattan jelzéssel ellátott fülkesorok között: Liberty Street, Nassau Street, Pine Street és William Street. Azoknak az időknek a mementói, amikor még ezek a külvárosi utcácskák vették körül a Post korábbi székhelyét, a South Street Seaporton. Az én fülkém a Pine Streeten van. Ebben a nagy csendben huppantam le a székemre Angéla mellé, aki a legjobb barátom a lapnál, és kényszeredetten rá mosolyogtam. Igyekeztem, hogy az érdeklődésem ne visszhangozzon túl élesen a csendes helyiségben, és azt kérdeztem tőle:
‒ Tudsz valamit a poloskacsípésekről?
Gyakran viccelődtem, hogy ha valaha is lesz egy lányom, azt szeretném, hogy Angélára hasonlítson. Sok szempontból ő az én hősöm ebben a szerkesztőségben. Amikor három évvel ezelőtt először találkoztam vele, halk szavú, félénk fiatal nő volt Queensből, alig pár évvel idősebb nálam. Egy kis hetilaptól érkezett a Post-hoz, s azóta az egyik legtehetségesebb riporterré érett a nagyvárosi szenzációhajhászás nyomása alatt, sorban készítve a legjobb anyagokat. Angela péntek esténként általában négy cikket írt egyszerre, osztott monitoron. Nem tudtam neki segíteni, de felnéztem rá. Most pedig tényleg szükségem volt a tanácsára.
A rettegett poloska szó hallatán Angela távolabb gurította a székét az enyémtől.
‒ Ne mondd, hogy nálad is vannak! ‒ mondta huncut mosolylyal. Mutattam neki a karomat, de mielőtt belelendülhettem volna a panaszkodásba, megcsörrent a telefonom.
‒ Kész vagy?
Steve volt az, a vasárnapi szerkesztő. Alig járt a harmincas évei közepén, mégis kinevezték a vasárnapi kiadás vezető szerkesztőjének. Én is annak a részlegnek dolgoztam, és barátságossága ellenére tartottam Steve-től. Keddenként volt egy fontos megbeszélés, ahol minden egyes újságírónak fel kellett vonultatnia néhány ötletet a vasárnapi lapszámhoz. Hangjának hallatán pánikszerűen tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem készültem fel az aktuális értekezletre. Többnyire legalább három ötlettel szolgáltam ‒ nem mindig óriásiakkal, de legalább fel tudtam mutatni valamit. Most pedig semmit. Még csak annyit sem, hogy végigfüllentsem a következő öt percet. Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen? Ezt a megbeszélést képtelenség elfelejteni: olyan heti rituálé, amire mindannyian akkurátusan felkészülünk, még a szabadnapokon is!
A poloskákat elfelejtve tágra nyílt szemekkel Angelára meredtem, felugrottam, és sután reménykedtem, hogy mire odaérek Steve-hez, megoldódik minden.
Idegesen sétáltam vissza a Pine Streeten keresztül Steve irodájába. Paul mellé ültem, aki a vasárnapi hírszerkesztő, s egyben közeli barátom is. Másodéves főiskolás korom óta a mentorom. A szemkontaktust elkerülve biccentettem neki. Megigazítottam a karcos, vastag keretes Annie Hall-szemüvegemet, amit egy tollforgató barátom az én egyedi fogamzásgátlómnak nevezett, mert „senki sem fog veled lefeküdni, amíg ez rajtad van”.
Csendben ültünk egy darabig, miközben hagytam, hogy Paul ismerős, mindent átható jelenléte megnyugtasson. Borzas, idő előtt megőszült hajával, meg a hajlandóságával, hogy a bazmeget kötőszóként dobálja, a lecsúszott újságíró és a briliáns szerkesztő eszenciája volt egy személyben.
Ő adott nekem esélyt riporterként a második főiskolai évemet követő nyáron, miután a családunk egyik barátja bemutatott minket egymásnak. Az első néhány esztendőt követően, amikor lótifutiként dolgoztam a legfrissebb hírekre lecsapva és mások cikkeihez szükséges információkat keresgélve, Paul ajánlotta az első komoly megbízást, a züllésről a New York-i Egyetem egyik kollégiumában. Miután visszatértem az anyaggal meg a sörpongozás közben rólam készült képekkel, lenyűgözte a pimaszságom. Bár a leleplezés sosem került be a lapba, még több cikkel bízott meg, mígnem 2008-ban teljes munkaidőre alkalmaztak. Most, hogy ott ültem Steve irodájában teljesen felkészületlenül, úgy éreztem magam, mint valami befejezetlen dolog, ami érdemtelen Paul tiszteletére és bizalmára.
Egyre mélyült a csend, amíg föl nem néztem. Steve és Paul várakozó tekintettel bámult rám. Úgyhogy egyszerűen beszélni kezdtem, remélve, hogy beugrik valami.
‒ Egy blogban olvastam a sztorit ‒ kezdtem kétségbeesetten turkálni a félig kiforrott elképzelések között.
‒ Ez tényleg nem elég jó ‒ vágott közbe Steve. ‒ Ennél jobb cuccot kell hoznod, oké? Kérlek, máskor ne gyere üres kézzel!
Paul vöröslő arccal bólintott. Most először azóta, hogy elkezdtem a gimis lapnál dolgozni, nem feleltem meg az újságírásban. Magamra dühösen jöttem el a megbeszélésről, egyúttal elképedtem a saját együgyűségemen.
‒ Jól vagy? ‒ kérdezte Angela, amikor visszaértem az asztalomhoz.
‒ Aha. Tudod, csak pocsékul végzem a munkámat. Nem nagy dolog… ‒ jegyeztem meg sötéten.
Elbűvölően szabálytalan metszőfogait kivillantva felnevetett.
‒ Jaj, ugyan már, Susannah! Mi történt? Ne vedd a szívedre! Profi vagy. ‒ Köszi, Angie! ‒ mondtam a langymeleg kávémba kortyolva. ‒ Egyszerűen nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném.
A nap viszontagságain merengve sétáltam a szerkesztőségnek otthont adó News Corp. épülettől nyugatra a Hatodik sugárúton, a Times Square-nek hívott turisták sújtotta területen keresztül, a Hell’s Kitchen-i lakásom felé. Mintha csak szándékosan a New York-i firkászok kliséjét testesíteném meg, szűkös egyszobás garzont béreltem, ahol kihúzható kanapén aludtam. A hátborzongatóan csendes lakás néhány ingatlan közös udvarára nézett, így a szirénázó rendőrautók és zajos kukáskocsik hangja helyett gyakran a szomszéd harmonikázására ébredtem.
Mivel még mindig a csípéseken járt az eszem, a rovarirtó hiába biztosított róla, hogy alaptalan az aggodalmam. Felkészültem a fogadására, hogy körbepermetezze a lakást, és a poloskavonzó tárgyak kiselejtezésével töltöttem az éjszakát. Kukába kerültek az imádott kivágásaim a Postból ‒ cikkek százai, melyek arra emlékeztettek, milyen bizarr munkám van. Áldozatok és a gyanúsítottak, veszélyes gettók, börtönök és kórházak, fotósok autójában töltött huszonnégy órás műszakok a hírességek megörökítéséhez - vagy „lesifotózásához”. Mindig is imádtam minden percét. De akkor miért lettem hirtelen ennyire vacak benne?
Ahogy szemeteszsákokba tuszkoltam ezeket a kincseket, elidőztem néhány szalagcím fölött. Köztük volt az addigi karrierem legnagyobb sztorija: sikerült összehoznom egy exkluzív börtöninterjút Michael Devlin gyermekrablóval. Az országos média ráugrott az anyagra. Bár csak a St. Louis-i Washington Egyetem végzős hallgatója voltam, Devlin szóba állt velem, két alkalommal is. De a sztorinak ezzel még nincs vége! Az ügyvédei bekattantak a cikk megjelenése után, gyalázkodó kampányt indítottak a Post ellen. Jogorvoslatot követeltek, miközben a helyi és az országos média élő tévéadásban kezdte vitatni a módszereimet, megkérdőjelezve a börtöninterjúk etikusságát, és úgy általában a szenzációhajhász napilapokét.
Paul kapott tőlem néhány sírós telefonhívást akkoriban, ami közelebb hozott minket egymáshoz. Végül az újság és a szerkesztőim is mellém álltak. Bár az eset
megrázott, meghozta az étvágyamat ‒ onnantól kezdve az illetékes „börtönössé” váltam. Devlint utána háromszoros életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték.
Aztán ott volt a fenékimplantátumos sztori. „Hátulról fenyeget a veszély” ‒ még most is nevetnem kellett a szalagcímen. Sztriptíztáncosnak kellett álcáznom magam olcsó fenékplasztikáért kutakodva egy olyan nőnél, aki illegálisan végezte a beavatkozásokat egy kisvárosi hotelszobában. Ahogy ott álltam bokáig letolt bugyiban, próbáltam nem megalázva érezni magam, amikor „farpofánként ezer dollárt” kért… Kétszer annyit, mint attól a nőtől, aki kitálalt róla a Postnak.
Az újságírás izgalmas. Mindig is szerettem olyan valóságban élni, ami mesésebb a fikciónál. Még mit sem sejtettem róla, hogy az életem hamarosan olyan bizarrá válik, hogy a saját imádott bulvárlapom címlapjára kerülhetek vele.
Bár az emlék mosolyra késztetett, az egyre növekvő szeméthalomra vetettem a kivágást. Ahová való ‒ füstölögtem annak ellenére, hogy azok az őrült történetek a világot jelentették nekem. Abban a pillanatban szükségesnek tűnt ugyan, de több év munkájának érzéketlen kihajigálása egyáltalán nem volt jellemző rám. Nosztalgikus gyűjtögető hörcsög voltam, aki a negyedik osztályban írt verseihez és az alsósként írt huszonvalahány éves naplójához is ragaszkodott. Akkor még nem látszott összefüggés a poloskaparám, a munkahelyi feledékenységem és az aktáim megsemmisítése között, még nem tudtam, hogy a bogárfóbia a pszichózis jele is lehet. Ez kevéssé ismert probléma, mivel a parazitózisban ‒ vagy más néven Eckbom-szindrómában ‒ szenvedők mentálhigiénés szakemberek helyett általában rovarirtókkal vagy bőrgyógyászokkal konzultálnak a képzeletbeli invázió miatt, s ennek eredményeként többnyire diagnózis nélkül maradnak. (1) Mint kiderült, az én bajom sokkal súlyosabb volt egy viszkető alkarnál és egy elfelejtett értekezletnél.
Órákkal azután, hogy mindent elpakoltam a poloskamentes övezet biztosítása érdekében, egy fikarcnyival sem éreztem jobban magam. A fekete szemeteszsákok mellett térdelve szörnyű sajgás állt a gyomromba ‒ az a fajta szabadjára engedett rettegés, ami a szívfájdalmat vagy a halált kíséri. Amikor felálltam, az éles fájdalom lándzsaként hasogatta a tudatom, akár egy égető migrénes roham ‒ bár azelőtt még sosem volt olyanom. A fürdőszobába botladozva egyszerűen nem reagált a lábam és a testem. Úgy éreztem magam, mintha futóhomokban süllyednék el. Biztos elkaptam az influenzát ‒ gondoltam.
Talán nem az influenza miatt volt, mint ahogy a poloskáktól való rettegés sem. Valószínűleg egy kórokozó hatolt be a testembe. Egy apró egysejtű, ami mindent mozgásba lendített. Talán attól az üzletembertől jött, aki néhány nappal azelőtt rám tüsszentett a metrón, vírusrészecskék millióit szabadítva mindenkire a szerelvényben? (2) Vagy valami ételben lapult? Esetleg egy apró hámsérülésen keresztül jutott be a testembe, tán éppen a rejtélyes csípéseken át?
Újra és újra eszembe jut.
Az orvosok nem tudják pontosan, hogy kezdődött ez nálam. Világos, hogy ha az az ember rád tüsszent, valószínűleg legfeljebb náthás leszel. De az én világomat kifordította a sarkaiból, s majdnem egy életre elmegyógyintézetbe záratott.
MÁSODIK FEJEZET
LÁNY FEKETE
CSIPKE MELLTARTÓBAN
éhány nap múlva a migrén, az értekezlet és a poloskainvázió mind távoli emlékképnek tűnt, amikor kipihenten és boldogan felébredtem a barátom ágyában. Előző éjjel először vittem el Stephent az apámhoz és a mostohaanyámhoz, Gisele-hez, a pompás barna homokkőből épült házukba. Nagy lépés volt ez a négy hónapos kapcsolatunkban. Stephen már találkozott az anyukámmal ‒ a szüleim elváltak tizenhat éves koromban, és anyához mindig is közelebb álltam, így többször találkoztunk ‒, de tudom, hogy az apukám félelmetesnek tűnhet. Ráadásul vele nem is volt olyan őszinte a viszonyom. (Annak ellenére, hogy már több mint egy éve összeházasodtak, csak nemrég számoltak be a testvéremnek és nekem az esküvőjükről.) De bensőséges és kellemes vacsora kerekedett a dologból, borral és jó kajával. Stephen és én azzal az érzéssel távoztunk, hogy sikeresen zárult az este.
Apukám később bevallotta, hogy az első találkozás idején inkább futó kalandként, mintsem hosszú távú kapcsolatként tekintett a dologra, de én egyáltalán nem így gondoltam. Igaz, hogy csak akkoriban kezdtünk randevúzni Stephennel, viszont már hat éve ismertük egymást. Tizennyolc éves voltam, és ugyanabban a lemezboltban dolgoztunk Summitban, New Jersey államban. Annak idején egymás kulturált ugratásával töltöttük a munkanapokat, ám ennél tovább nem mélyült a kapcsolatunk. Leginkább azért nem, mert hét évvel idősebb nálam, ami elképzelhetetlen korkülönbség egy tinédzser számára. De tavaly egy őszi estén egymásba botlottunk egy közös barátunk buliján, egy East Village-i bárban. Sörösüvegeinket összekoccintva szövetséget kötöttünk a közös rövidnadrágutálatunkra és Bob Dylan Nashville Skyline című albumának imádatára alapozva. Stephen vonzó volt a maga bágyadt, „egész-éjjel- nem-aludtam” módján: borzas, hosszú hajú zenész sovány dohányos testalkattal meg lexikonokat megszégyenítő zenei tudással. De a szeme, a bizalommal és őszinteséggel teli tekintete tűnt a legcsábítóbbnak. Azok a szemek, amelyek nem rejtegettek semmit sem, és amitől olyan érzésem volt, mintha mindig is együtt lettünk volna.
Azon a reggelen kinyújtóztam az ágyában, az (enyémhez képest) hatalmas Jersey City-i stúdióban, és rájöttem, hogy az egész lakás az enyém. Stephen már elment
a zenekari próbára, ami egész nap eltart. Így hát ott maradtam egyedül, szabad akaratomra bízva, hogy menjek vagy maradjak. Egy hónappal azelőtt cseréltünk kulcsokat. Ez volt az első alkalom, hogy idáig merészkedtem egy fiúval, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy helyesen cselekszem. Nagyon jól éreztük magunkat együtt: boldogság, biztonság és bizalom érzése lengett minket körül. Ahogy ott feküdtem, hirtelen és váratlanul megszállt egy gondolat: olvasd el az
e-mailjeit.
Ez az ésszerűtlen féltékenység teljesen távol állt tőlem. Még sosem éreztem ilyen kísértést az intellektuális birtokháborításra. De anélkül, hogy igazából belegondoltam volna, mit teszek, kinyitottam a MacBookját, és elkezdtem legörgetni a postafiókját. Átböngésztem több hónapra való hétköznapi levelezést, amíg győzedelmesen elő nem ástam egyet, ami az exbarátnőjétől nemrégiben érkezett. Az üzenet tárgya az volt, hogy „Tetszik neked?” Dühösen kalapáló szívvel rákattintottam. Egy képet küldött magáról, amin csábítóan, csücsöri ajkakkal pózol, vadonatúj gesztenyebarna hajszínét mutogatva. Nem úgy tűnt, mintha Stephen valaha is válaszolt volna rá. Mégis, le kellett küzdenem a késztetést, hogy behúzzak egyet a számítógépnek, majd keresztülhajítsam a szobán. Ahelyett, hogy leálltam volna, utat engedtem a mérgemnek, és addig folytattam a turkálást, amíg ki nem ástam az egyéves kapcsolatuk krónikájául szolgáló levelezést. A legtöbb e-mail egyetlen szóval zárult: „szeretlek”. Stephen és én még soha nem mondtuk ezt egymásnak. Felbőszülten becsuktam a laptopot, bár nem tudtam, valójában miért vagyok mérges. Tisztában voltam vele, hogy szóba sem állt vele, amióta mi együtt vagyunk, és hogy nem tett semmi rosszat. De kényszert éreztem, hogy máshol is nyomok után kutassak.
Lábujjhegyen áttipegtem az IKEA-s komódjához ‒ ahol megtorpantam. Mi
van, ha kamerákat szerelt fel? Á… Ki veszi fel titokban, hogy mi zajlik a
lakásában, amikor nincs otthon ‒ az új bébiszitter után leskelődő túlbuzgó szülőket leszámítva? De a gondolat továbbra is ott motoszkált a fejemben. Mi van,
ha figyel? Mi van, ha ez egy teszt? Az ismeretlen paranoia rám ijesztett ugyan, de
nem akadályozott meg benne, hogy kihúzzam a fiókokat, felforgassam a ruháit, s a földre dobáljam őket egészen addig, amíg meg nem találom a főnyereményt: egy zenekari matricákkal díszített kartondobozt, levelek és fotók százaival tele, főleg exekével. Volt egy hosszúkás gyorsfotó-sorozat a legutóbbival: fintorogtak, vágyakozva néztek egymásra, nevettek, aztán csókolóztak. Az egész lejátszódott előttem. Feltárult a jelenet, mint egy gyermek képeskönyve. Tanúja voltam annak, hogy szerelembe esnek. Aztán volt ott egy kép ugyanarról a lányról átlátszó csipke melltartóban, kezeivel a csontos csípőjén. A haja kiszívott szőkében pompázott, de nem ribancosan, hanem vonzó módon. A fotó alatt pedig a levelek: egy maroknyi kézzel írt üzenet, ami Stephen tinédzserkoráig visszanyúlt. A legfelsőben ugyanaz a barátnő ömlengett arról, hogy mennyire hiányzott neki, amíg Franciaországban volt. Rosszul használta az „övék” szót, ráadásul a
mindenképpent úgy írta: „minden képen”, ami annyira izgalomba hozott, hogy
hangosan felnevettem, szinte vihogtam.
A következő levélért nyúlva megláttam magam a szekrény tükrében, ahogy ott állok egy szál melltartóban és bugyiban, Stephen szerelmes leveleit a combom közé szorítva. Egy idegen nézett vissza a tükörből: a hajam vadul szétállt, az arcom pedig eltorzultan és szokatlanul festett. Én sosem incselkedem így ‒ gondoltam undorodva. ‒ Mi a baj velem? Soha életemben nem kutakodtam a
párom holmijai között.
Az ágyhoz rohanva kézbe vettem a telefonomat. Két órát vesztegettem el. Nagyjából öt percnek tűnt. Pillanatokon belül visszatért a migrén, vele együtt az émelygés is. Akkor vettem észre először, hogy furcsa érzés van a bal kezemben, durva zsibbadásféleség. Ökölbe szorítottam és kinyújtottam az ujjaimat a bizsergés csillapítására, de csak rosszabb lett. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a kellemetlen, csípős érzést, visszaloholtam a fiókhoz, hogy visszapakoljam a dolgait ‒ így nem veszi majd észre az eltévelyedésem. Lassacskán teljesen elzsibbadt a bal kezem.
HARMADIK FEJEZET
CAROTA
zsibbadás, ami napokon keresztül mit sem enyhült, messze nem aggasztott annyira, mint a bűntudat és a döbbenet, amit a Stephen lakásában bemutatott vasárnap reggeli viselkedésem miatt éreztem. Másnap a munkahelyemen a rovatszerkesztő barátomnak, Mackenzie-nek segédkeztem, aki annyira pedáns és összeszedett, hogy a Mad Menbe illene.
‒ Nagyon rosszat tettem ‒ vallottam be neki a szerkesztőségi épület előtt egy kiszögellés alá húzódva, egy előnytelen télikabátban. ‒ Turkáltam Stephen lakásában. Megtaláltam az összes exbarátnős fotóját. Végignéztem a cuccait. Mintha megszállt volna valami.
Sokatmondó félmosolyt villantott felém, haját a válla mögé vetve. ‒ Ez minden? Ez nem annyira nagy dolog.
‒ Mackenzie, ez beteg. Nem lehet, hogy a fogamzásgátlóm okoz hormonális változást?
Nemrég kezdtem el használni a tapaszt.
‒ Jaj, ugyan már! ‒ ellenkezett. ‒ Ezt minden nő megteszi, Susannah. Főleg a New York-iak. Versenyszellem. Tényleg, ne legyél már ennyire szigorú magaddal! Csak ne csináld többször!
Mackenzie később bevallotta, hogy nem maga a kémkedés keltett benne aggodalmat, hanem az eltúlzott reakcióm.
Észrevettem, hogy Paul a közelben dohányzik, és feltettem neki ugyanazt a kérdést. Benne bízhattam, hogy őszintén a képembe mondja.
‒ Nem, nem vagy őrült ‒ biztatott. ‒ És nem kéne aggódnod. Minden pasasnak van képe vagy valamije az exeitől. Ez afféle háborús zsákmány ‒ magyarázta el segítőkészen.
Paulra mindig lehetett számítani, ha férfi nézőpontra volt szükség, hiszen rendkívül férfias jelenség. Keményen étkezik (dupla sajtburgert baconnel és szósszal), keményen játszik (egyszer 12 000 dollárt veszített black jacken a Borgatában, Atlantic Cityben), és keményen bulizik (Johnnie Walker Blue-val, amikor nyer, Macallan 12-vel pedig, amikor nem).
Az asztalomhoz visszatérve észrevettem, hogy ismét előjött a zsibbadás a bal kezemben ‒ vagy talán sosem tűnt el? ‒ ráadásul lejjebb húzódott a testem bal felére, egészen a lábujjaimig. Zavart a dolog; nem tudtam eldönteni, hogy aggódnom kellene-e, ezért felhívtam Stephent.
‒ Nem tudom elmagyarázni, egyszerűen csak zsibbadt ‒ mondtam a telefonba, amit az asztallal párhuzamosan tartottam, annyira összegabalyodott a vezetéke.
‒ Mintha tűvel szurkálnának? ‒ kérdezte. Hallottam, ahogy megpenget néhány akkordot a gitárján a háttérben.
‒ Talán… Nem tudom. Fura. Még sosem éreztem ilyet ‒ válaszoltam. ‒ Fázol?
‒ Nem igazán.
‒ Hát, ha nem múlik el, lehet, hogy orvoshoz kéne menned.
Megforgattam a szemeimet. Mondta ezt egy olyan fazon, aki évek óta nem járt orvosnál. Más megoldásra volt szükségem. Amikor Stephennel letettük a telefont, Angéla felé fordultam a székemmel együtt.
‒ Tüsszentettél vagy hajoltál furán? ‒ érdeklődött. A nagynénje nemrég egy tüsszentéssel elmozdított egy porckorongot a gerincében, amitől zsibbadt a keze.
‒ Szerintem ki kéne vizsgáltatnod ‒ csattant fel egy másik újságíró a közelben lévő asztalánál. ‒ Talán túl sok részt láttam a Dr. House-ból, de elég ijesztő cuccok vannak benne.
Ezen akkor nevettem, de a kétség már ott bujkált bennem. Bár a kollégáim a túlzások mesterei voltak, a hangjukban csendülő aggodalom újragondoltatta velem a laissez fairé hozzáállásomat. Végül aznap ebédszünetben úgy döntöttem, felhívom a nőgyógyászomat, Eli Rothsteint, aki az idők során egyre inkább a barátommá, mintsem az orvosommá vált. Már az anyukámat is ő kezelte, amikor várandós volt velem.
Eli általában higgadt volt. Fiatal és jellemzően egészséges voltam, így hozzászoktam, hogy azt mondja, minden a legnagyobb rendben. De amikor beszámoltam neki a tüneteimről, a megszokott melegség eltűnt a hangjából.
‒ Szeretném, ha a lehető leghamarabb elmennél egy ideggyógyászhoz. És azt is, hogy azonnal állj le a fogamzásgátlóddal.
Megszervezte, hogy aznap délután találkozhassak egy neves neurológussal. A reakciója miatti aggodalomtól nyugtalanul levadásztam egy taxit, és a felsőváros felé vettem az irányt. A kocsi ide-oda szlalomozott a délutáni forgalomban, mielőtt kitett a lenyűgöző Upper East Side-i épület előtt, ahol ajtónállók posztoltak, és hatalmas márvány előtér fogadott. Az egyik ajtónálló egy jelzés nélküli faajtóra mutatott a jobb oldalon. Nyugtalanító ellentét feszült a kristálycsilláros fogadótér és a hétköznapi iroda között, mintha visszakerültem volna az 1970-es évekbe. Három össze nem illő kárpitozott szék és egy világosbarna szövetkanapé szolgált ülőhelyül. A kanapét választottam, és megpróbáltam nem belesüppedni a közepébe. A váróban néhány festmény lógott a falakon: tintarajz egy istenszerű férfiról hosszú, fehér szakállal, aki egy gyanúsan orvosi tűre hajazó eszközt tartott a kezében; egy pásztorjelenet; és egy udvari bolond képe. A találomra összeállított dekoráció láttán felmerült bennem a kérdés, hogy itt minden, beleértve a bútorokat is, vajon garázsvásárról származik-e, vagy esetleg lomtalanításkor szedték össze a holmikat az út mellől.
A recepciós asztalán pár empatikus tábla kapott helyet. KÉRJÜK, NE
HASZNÁLJA A VÁRÓT TELEFONHÍVÁSOKRA VAGY BETEGEKRE TÖRTÉNŐ VÁRAKOZÁSRA!!!!! MINDEN BETEGELLÁTÁSI DÍJAT MEG KELL FIZETNI, MIELŐTT BEMEGY AZ ORVOSHOZ!!!!!!
‒ Dr. Bailey-hez jöttem ‒ szólaltam meg. A recepciós mosolytalanul, és anélkül, hogy rám nézett volna, egy csipeszes írótáblát tolt felém. ‒ Töltse ki! Várjon!
Átfutottam az adatlapot. Soha azóta nem volt ennyire egyszerű egy kórtörténeti kérdőív kitöltése. Bármilyen gyógyszer? Semmi. Allergia? Nincs. Műtétek és korábbi betegségek? Itt megálltam. Körülbelül öt éve diagnosztizáltak melanomát a derekamon. Idejében észrevették, így egy kis műtéttel el tudták távolítani. Semmi kemo, semmi egyéb. Lekörmöltem. Ezt a korai rákrettegést leszámítva nemtörődöm ‒ mások talán azt mondanák, éretlen ‒ voltam a saját egészségemmel kapcsolatban. Olyan messze álltam a hipochondertől, amennyire csak lehet. Általában néhány könyörgő telefonhívásába került az anyukámnak, hogy legalább az általános szűrővizsgálatokra elmenjek. Szóval nagy dolognak számított, hogy itt voltam, egyedül, noszogatás nélkül. A nőgyógyászomra abszolút nem jellemző aggodalom nyugtalanított. Válaszokra volt szükségem.
Nyugalmam megőrzésének érdekében a legfurcsább és legszínesebb festményre összpontosítottam ‒ egy eltorzult, absztrakt emberi arcra, fekete körvonallal és az alapszínek foltjaival. Vörös pupillák, sárga szemek, kék áll, meg nyílszerű, fekete orr. Ajaktalan mosolya és zavart tekintete volt. A festmény bevésődött az agyamba, és néhányszor újra megjelent a következő hónapokban. A felkavaró, nem emberszerű eltorzulás hol megnyugtatott, hol elidegenített, hol pedig ösztönzött a legsötétebb időkben. Kiderült, hogy egy 1978-as Miró-képről van szó, aminek a címe Carota ‒ olaszul répa.
‒ CALLAAHAANN ‒ bődült fel az ápoló, rosszul ejtve a nevemet. Gyakori, megbocsátható hiba volt ez. Előreléptem, az ápoló egy üres vizsgálószobába terelt, majd átadott egy zöld pamut hálóinget. Pillanatok múlva egy férfi baritonja hallatszott az ajtó mögül.
‒ Kopp-kopp!
Dr. Saul Bailey nagypapaszerű jelenség volt. Bemutatkozott, felém nyújtva a bal kezét, ami puhának, ugyanakkor erősnek bizonyult. A saját kisebb kezemben húsosnak, jelentőségteljesnek tűnt. Gyorsan beszélt.
‒ Szóval ön Eli betege ‒ kezdte. ‒ Mondja, mi a helyzet!
‒ Igazából nem tudom. Van ez a furcsa zsibbadásom ‒ lengettem meg előtte a bal kezem illusztráció gyanánt. ‒ A lábamban is.
‒ Hmm ‒, böngészte végig a kartonomat. ‒ Volt Lyme-kórja? ‒ Nem.
Akadt valami a viselkedésében, ami miatt szerettem volna megnyugtatni. Azt mondani, hogy „felejtse el, jól vagyok”. Nem akartam a terhére lenni.
‒ Rendben. Akkor nézzük!
Levezényelt egy teljes neurológiai vizsgálatot. Az elsőt az elkövetkező több százból. Kalapáccsal tesztelte a reflexeimet, fénnyel szűkítette a pupilláimat, kezeit a kinyújtott karomhoz nyomva felmérte az izmaim erejét, és ellenőrizte a koordinációmat úgy, hogy csukott szemmel az orromhoz kellett érintenem az ujjaimat. Végül odafirkantotta, hogy „elváltozás nincs”.
‒ Szükség lenne egy vérvételre, egy általános kivizsgálásra és egy MRI-re. Nem észleltem semmilyen eltérést, úgyhogy csak a biztonság kedvéért ‒ tette hozzá.
Az MRI-t máskor elhalasztottam volna, de most úgy döntöttem, túlesem rajta. Egy fiatal, harmincas éveiben járó langaléta technikus üdvözölt a laboratóriumi váróteremben, és az öltözőhöz kísért. Egy külön helyiségbe vezetett, adott egy pamut hálóinget, majd utasított, hogy vegyem le az összes ruhámat és ékszeremet, mert befolyásolhatják a gép működését. Miután kiment, levetkőztem, összehajtottam a holmijaimat, levettem az arany szerencsegyűrűmet, és egy zárható kazettába tettem. A gyűrű a nevelőapám diplomaosztós ajándéka volt: 14 karátos arany, fekete hematit kővel, ami bizonyos kultúrákban a gonosz szellemek távoltartására jó. A technikus az öltöző előtt várt rám, mosolyogva az MRI-szobába irányított, ahol segített felmászni az emelvényre, sisakot tett a fejemre, betakarta a fedetlen lábaimat, aztán kiment, hogy egy másik helyiségből felügyelje a vizsgálatot.
Miután fél órát kibírtam a morajló masinában, távolról meghallottam a hangját.
‒ Remek, végeztünk.
A platform kicsúszott a gépből. Levettem a sisakot, lehúztam a takarót, és felálltam. Meztelennek éreztem magam egy szál kórházi hálóingben.
A technikus rám vigyorogva nekidőlt a falnak. ‒ Amúgy mivel foglalkozik?
‒ Riporter vagyok egy újságnál ‒ válaszoltam. ‒ Tényleg? Melyiknél?
‒ A New York Postnál.
‒ Viccel? Még sosem találkoztam igazi riporterrel! ‒ lelkendezett, amikor visszasétáltunk az öltözőbe. Nem feleltem semmit. Olyan gyorsan öltöztem fel, amennyire csak lehetett, és a lifthez siettem, hogy ne kelljen többet csevegnem vele. Úgy éreztem, esetlenül flörtöl velem. Az MRI-vizsgálatok a maguk kellemetlenségével együtt jobbára jelentéktelenek. De volt valami ebben a látogatásban ‒ főleg az ártatlan eszmecsere a technikussal ‒, ami mégis sokáig ott motoszkált az agyamban. Úgy, mint a Carota festmény. Később a technikus szelíd flörtölése furcsa rosszakarattal párosult, ami teljes egészében a háborgó agyam szüleménye volt.
Csak órákkal később vettem észre, amikor önkéntelenül próbáltam megforgatni a gyűrűmet a még mindig zsibbadt bal kezemen, hogy mi volt a
nyugtalanító nap igazi vesztesége: otthagytam a szerencsegyűrűt abban a kazettában.
‒ Baj, hogy a kezem még mindig folyton bizsereg? ‒ kérdeztem Angelát másnap a szerkesztőségben. ‒ Egyszerűen elzsibbadt, mintha nem is hozzám tartozna.
‒ Gondolod, hogy influenzás vagy?
‒ Szörnyen érzem magam. Szerintem lázas vagyok ‒ pillantottam a gyűrűtlen bal ujjamra. Émelygésem illett a gyűrű miatti szorongásomhoz. Mániákusan zavart a hiánya, de nem bírtam rászánni magam, hogy felhívjam a rendelőt, és azt halljam, hogy eltűnt. Ésszerűtlen módon hiú reménybe kapaszkodtam. Jobb nem
tudni ‒ győztem meg magamat. Azt is tudtam, hogy túlságosan rosszul leszek
ahhoz, hogy elmenjek megnézni Stephen zenekarát, a Morguesot a brooklyni Greenpoint egyik bárjában. Ettől csak még roszszabbul lettem.
‒ Nem nézel ki túl jól. Hazakísérjelek? ‒ kérdezte Angela, miután végigmért. Egyébként visszautasítottam volna a felajánlását, főleg, mivel pénteken lapzárta volt, ami többnyire este tízig vagy később is bent tart minket. De túlságosan émelygősnek és betegnek éreztem magam, ráadásul annyira mérges is voltam magamra, hogy elfogadtam. A normális esetben ötperces séta fél óráig tartott, mert minden második lépés után meg kellett állnom öklendezni. Amikor a lakásomhoz értünk, Angela ragaszkodott hozzá, hogy felhívjam az orvosom.
‒ Itt valami nincs rendjén. Túl régóta vagy beteg ‒ hangoztatta.
Felhívtam az ügyeleti számot, és nem sokkal később visszahívott a nőgyógyászom, dr. Rothstein.
‒ Jó híreim vannak a számodra. A tegnapi MRI eredménye negatív. Így sikerült kizárnunk annak a lehetőségét, hogy stroke-od vagy vérrögöd van, amiért őszintén szólva aggódtam a fogamzásgátló miatt.
‒ Ez nagyszerű.
‒ Igen. De a biztonság kedvéért szeretném, ha leállnál a fogamzásgátlóval. Az egyetlen dolog, amit az MRI kimutatott, egy kismértékű megnagyobbodás a nyaki nyirokcsomóidnál, amiből azt gondolom, hogy valami vírusról van szó. Talán mononukleózis, bár a vérvétel eredményei még nincsenek meg.
Majdnem felnevettem. Csókbetegség huszonévesen! Amikor letettem, Angéla várakozó tekintettel nézett rám.
‒ Mono, Angéla. Mono.
Feszült arca ellazult, és felkacagott.
‒ Viccelsz velem? Elkaptad a csókbetegséget! Most múltál tizenhárom, vagy mi?
NEGYEDIK FEJEZET
A PANKRÁTOR
ono. Megkönnyebbülés volt tudni a nevét annak, ami gyötört. A szombatot azzal töltöttem ugyan, hogy ágyban fekve sajnáltam magamat, másnap estére erőt gyűjtöttem, hogy csatlakozzam Stephenhez, a nővéréhez, Sheilához, és a férjéhez, Royhoz a közeli Montclairben rendezett Ryan Adams-show-n. A koncert előtt egy helyi ír kocsmában találkoztunk, ahol az étkezőrészben üldögéltünk egy alacsonyra belógatott antik csillár alatt, amiből apró fénynyalábok látszottak. Fish and chipset rendeltem, bár a gyomrom a gondolatától is irtózott. Stephen, Sheila és Roy cseverészett, miközben én némán ültem ott. Még csak néhányszor találkoztam Sheilával és Royjal, így rosszulesett belegondolnom, vajon milyen benyomást tehetek rájuk. De egyszerűen képtelen voltam megfelelő hangulatba hozni magam a társalgáshoz. Biztos azt hiszik, hogy
semmilyen vagyok. Amikor kihozták a halat, azonnal megbántam a választást. A
bő vajban sült tőkehal úgy tűnt, mintha fénylene. A zsírja megcsillant a csillár fényében. A sült krumpli is émelyítően zsírosnak látszott. Ide-oda tologattam az ételt a tányéromon, remélve, hogy senki sem veszi észre, hogy egy falatot sem eszem belőle.
Korán érkeztünk a show-ra, de a koncertterem máris zsúfolt volt. Stephen olyan közel akart lenni a színpadhoz, amennyire csak lehet, ezért előretolakodott a tömegben. Próbáltam követni, de ahogy egyre mélyebbre furakodtam a harmincas férfiak csordájában, szédülni és émelyegni kezdtem.
Utánuk kiabáltam. ‒ Ez nekem nem megy!
Stephen feladta a küldetését, és csatlakozott hozzám, a terem hátsó végében, egy oszlop mellett, amire rá is kellett támaszkodnom. A táskám mintha húsz kilót nyomott volna, s küszködtem vele, hogy a vállamon egyensúlyozzam, mert nem volt elég hely körülöttem, hogy a földre tegyem.
A háttérzene egyre hangosabb lett. Imádom Ryan Adamset, ezért megpróbálkoztam az üdvrivalgással, de csak erőtlenül tudtam tapsolni. Két másfél méter magas neonkék rózsa volt kifüggesztve a zenekar mögött ‒ beégtek a retinámba. Éreztem, ahogy lüktet a tömeg. A balomon egy pasas füves cigarettára gyújtott, és a füst édes szaga undorral töltött el. A mögöttem lévő férfi és nő forró leheletét éreztem a nyakamon. Képtelen voltam a zenére figyelni. Merő tortúra volt a show.
Utána bezsúfoltuk magunkat Sheila kocsijába, aki visszavitt minket Stephen lakásába, Jersey Citybe. Ők hárman arról beszélgettek, milyen hihetetlenül jól játszott a zenekar, ám én csöndben maradtam. Stephen furcsállta a visszahúzódásomat, mert egyébként sosem tartottam magamban a véleményemet.
‒ Tetszett a show? ‒ próbálkozott Stephen, és a kezem után nyúlt. ‒ Nem nagyon emlékszem rá.
***
Az után a hétvége után még kivettem három egymás utáni szabadnapot. Ez bárkinél soknak számított, főleg egy újonc riporternél. Még amikor hajnali négyig kellett húznom az igát a Postnál a Meatpacking kerületi szórakozóhelyek sztorija miatt, néhány órával később akkor is beértem a megfelelő időre. Sosem vettem ki betegszabadságot.
Úgy határoztam, hogy végül megosztom a diagnózist az anyukámmal, aki nyugtalan lett, amikor meséltem neki a zsibbadásról ‒ főleg azért, mert csak a testem egyik felét érintette a dolog. Megnyugtattam, hogy csak a mono miatt történt az egész. Apukám kevésbé tűnt aggodalmasnak a telefonban, de a harmadik szabadnapomon ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön Manhattanbe meglátogatni. Egy néptelen moziban találkoztunk a Times Square-en, hogy premier előtti vetítésen megnézzük A pankrátor című filmet.
‒ Próbáltalak elfelejteni ‒ mondta az elgyötört Mickey Rourke a lányának Randy „Kos” Robinson, a kiöregedett birkózó szerepében. ‒ Próbáltam úgy tenni, mintha nem léteznél, de képtelen voltam rá. Te vagy az én kislányom. És most már egy magányos, vén, lerobbant húscafat vagyok. Meg is érdemlem, hogy teljesen egyedül maradjak. Csak azt nem akarom, hogy utálj. (3)
Forró, kövér könnycseppek gurultak le az arcomon. Megszégyenülten próbáltam gátat szabni a mellkasom hullámzásának, de az erőkifejtéstől még rosszabbul lettem. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna az apámnak, kirohantam a mosdóba, bezárkóztam egy fülkébe, s útjára engedtem a bőgést, amíg el nem múlt az érzés. Pillanatokon belül összeszedtem magam, s kimentem megmosni a kezemet és az arcomat, a közeli mosdókagylónál álló középkorú szőke nő aggodalmas nyaknyújtogatását figyelmen kívül hagytam. Tényleg megríkatott Mickey Rourke? Vagy az egész apa-lánya dolog?
Apukám messze nem volt ilyen érzelmes. Reflexből kerülte az olyan szavakat, mint például a „szeretlek”. Még a gyerekeivel szemben is. Tanult hiányosság volt ez. A saját apját egyetlenegyszer puszilta meg, mégpedig akkor, amikor nagyapám a halálos ágyán feküdt. Most pedig időt szakított a zsúfolt napirendjében arra, hogy mellém üljön egy üres vetítőteremben. Szóval igen, ez nyugtalanító volt.
Visszamentem apámhoz, aki úgy tűnt, hogy észre sem vette az érzelemkitörésemet. A film hátralévő részét sikerült végigülnöm újabb összeomlás nélkül. A stáblista után apa ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a lakásomig. A poloskaparám ürügyén felajánlotta, hogy körülnéz ‒ bár egyértelmű volt, hogy csak az egészségem miatt aggódik, és szeretne még egy kis időt velem tölteni.
‒ Tehát azt mondják, hogy monód van, mi? ‒ kérdezte. Anyámmal ellentétben, aki vallásos áhítattal szemlélte a New York-i újságokban nyilatkozó orvosok szavait, apám mindig bizalmatlanul viszonyult az orvosi tekintélyhez. Bólintva vállat vontam.
A lakásom közelébe érve azonban úrrá lett rajtam az a kifejezhetetlen, de most már ismerős rettegés. Hirtelen tudatosult bennem, hogy nem akarom, hogy bejöjjön. A legtöbb apához hasonlóan ő is megdorgált tinédzser koromban, amiért hagytam, hogy megegye a kosz a szobámat, tehát hozzászoktam. De aznap szégyelltem magam, mintha a lakás az elcseszett életem metaforája volna. Megijedtem tőle, hogy meglátja, hogyan élek.
‒ Mi a fene ez a szag? ‒ kérdezte, amikor kinyitottam az ajtót.
Francba! Megfogtam a műanyag gyógyszertári reklámszatyrot az ajtó mellett. ‒ Elfelejtettem kidobni a macskaalmot.
‒ Susannah. Össze kell szedned magad! Nem élhetsz így. Felnőtt vagy.
Mindketten a küszöbön álltunk és a garzonomat néztük. Igaza volt: nyomorúságos az egész. Szennyes ruhák hevertek a padlón. A szemetes túlcsordult. És a fekete szemeteszsákok, amelyeket a poloskapara idején és a rovarirtó három héttel korábbi érkezése előtt telepakoltam, még mindig kitöltötték a szobát. Egyetlen poloskát sem találtunk, és újabb csípés sem került elő. Mostanra meggyőződtem róla, hogy vége ‒ a lelkem mélyén pedig elkezdtem azon töprengeni, hogy egyáltalán ott voltak-e.
ÖTÖDIK FEJEZET
COLD ROSES
1ásnap, azaz csütörtökön munkába álltam, így éppen elég időm jutott arra, hogy befejezzek egy cikket és feldobjak két másik témát. Egyik sem ment át a rostán.
„Légy szíves, előbb nézz utána a LexisNexis-nek!” ‒ írta Steve a javaslataimra válaszolva.
A bizonytalanság a munkám része ‒ mondtam magamnak. Az újságírók
állandóan megkérdőjelezik önmagukat: olykor katasztrofális heteink vannak, amikor a sztorik nem állnak össze, a források pedig bezárkóznak. Máskor pedig brillírozunk, és még a lehetetlen is sikerül. Az ember néha úgy érzi, ő a legjobb a szakmában, néha meg csak egy romhalmaz, aki inkább valami irodista állást fontolgat. Végül a csúcspontok és a hullámvölgyek kiegyenlítik egymást. Akkor mégis miért fordult fel körülöttem minden? Kényelmetlenül éreztem magam a saját zsurnaliszta bőrömben, ami megijesztett.
A csapnivaló teljesítményemen felbőszülve kértem, hogy hamarabb hazamehessek. Megint. Reméltem, hogy a mono számlájára írható az egész. Talán egy jó alvás segít, hogy visszataláljak a megszokott önmagamhoz.
Azon az éjszakán csak forgolódtam, tele baljós előérzettel az életemmel kapcsolatban. Amikor reggel megszólalt az ébresztőm, lenyomtam a szundi gombot, és úgy döntöttem, ismét beteget jelentek. Még néhány órányi alvás után kipihenten, nyugodtan ébredtem, mintha az egész monoügy csak egy távoli rémálom lett volna. A hétvége már csábítóan derengett a láthatáron. Felhívtam Stephent.
‒ Menjünk el Vermontba!
Nem kérdés volt, kijelentés. Hetekkel korábban terveztük, hogy elmegyünk oda, s a mostohatestvérem házában alszunk, de amióta megbetegedtem, határozatlan időre elhalasztottuk a kirándulást. Megérezve, hogy még mindig nem vagyok a régi, Stephen különböző okokat kezdett felsorakoztatni, miért nem érdemes rögtön utazásba vágni, de közben beérkezett egy hívás a másik vonalon ‒ dr. Rothsteintől.
‒ Most érkezett meg a vérvétel eredménye. Nem lett pozitív a mononukleózis-teszt ‒ újságolta. ‒ Hogy érzed magad?
‒ Sokkal jobban.
1 Ryan Adams 2005-ös albumának a címadó dala.
‒ Akkor jó. Bizonyára egy mezei vírus lehetett, ami mostanra kiürült a szervezetedből.
Új erőre kapva visszahívtam Stephent. Ragaszkodtam hozzá, hogy pakoljuk össze a holminkat, és utazzunk el hétvégére. Beadta a derekát. Délután kölcsönvettük anyukám fekete Subaruját, majd négy órát autóztunk észak felé, Arlingtonba, Vermontba. Tökéletes hétvége volt: szombat és vasárnap reggel egy kis régies étterembe mentünk, aminek Up For Breakfast volt a neve, vásárolgattunk az outlet centerekben, aztán célba vettük a lejtőket ‒, vagyis inkább Stephen snowboardozott, miközben én a Szép reményeket olvastam a kunyhóban.
Vasárnap kitört a hóvihar, még egy boldog napra kényszerítve minket, ami újabb szabadnapot jelentett. Végül még a síelésbe is belementem, és Stephen lekalauzolt egy kis hegy tetejéről.
Korábban már síeltem néhányszor, és bár korántsem voltam profi, nem találtam nehéznek a közepes lejtőket. Ez alkalommal viszont az arcomat korbácsoló szél meg az arcomat égető hópelyhek mellett hirtelenjében meredekebbnek tűnt a hegy, mint valaha. Hosszan, keskenyen és fenyegetően terült el alattam. Pánikba estem. Az a fajta ösztönös „harcolj vagy menekülj!” érzés lett rajtam úrrá, amiről addig csak olvastam, de sosem éltem át.
‒ Készen állsz?
Stephen hangja távolinak tűnt a süvítő szélben. A pulzusom a dobhártyámat verte, amint még szörnyűbb forgatókönyvek játszódtak le a fejemben. Mi van, ha
sosem érek le? Mi van, ha Stephen itthagy? Mi van, ha sosem találják meg a holttestem?
‒ Képtelen vagyok rá! ‒ kiabáltam. ‒ Nem akarom. Kérlek, ne erőltesd! ‒ Ugyan már! ‒ válaszolta, de felhagyott a csalogatással, amikor megérezte a szorongásomat. ‒ Nem lesz semmi baj. Megígérem, hogy minden rendben lesz. Lassan megyünk.
Idegesen indultam lefelé a hegyről, Stephennel a nyomomban. Félúton gyorsítottam, ostobának érezve magam a pillanatokkal azelőtti félelmem miatt. Néhány perc múlva odalent, immáron biztonságba érve viszont rájöttem, hogy ez a pánik jóval súlyosabb volt, mint egy egyszerű tériszony. De erről egy szót sem szóltam Stephennek.
Hétfő este, anyához visszatérve New Jersey-be, még mindig akadtak gondjaim az alvással. Idegesség helyett azonban ezúttal nosztalgikus hangulatba kerültem. A régi ruhák között turkálva felfedeztem, hogy végre beleférek abba a nadrágba, amit másodikos gimis korom óta csak a combom közepéig bírtam felhúzni.
Valamit nagyon jól csinálok ‒ gondoltam vidáman.
Azután nemsokára első kézből tapasztaltam meg, hogy ez a fajta betegség gyakran kiújul, majd alábbhagy; elhiteti az emberrel, hogy a legrosszabbnak már vége, pedig csupán egy pillanatra visszakozik, mielőtt újra lecsap.
HATODIK FEJEZET
FURCSA INTERJÚ
következő kedd reggelen megcsörrent a munkahelyi telefonom. Steve volt az. Úgy tűnt, megbocsátotta a legutóbbi távolmaradásomat és az alkalmatlanságomra utaló jeleket. Vagy legalábbis adott nekem még egy esélyt.
‒ Arra kérlek, hogy interjúvold meg John Walsht holnap reggel, amikor bejön a Fox News-interjúra. Egy új részen dolgozik a drogcsempész tengeralattjárókról, és azt hiszem, jó kis vezető anyag lehetne belőle.
‒ Oké ‒ mondtam összekaparva a korábban mindig természetesen feltámadó lelkesedésem. Izgalmasnak tűnt interjút készíteni az America’s Most Wanted műsorvezetőjével, de mintha nem ment volna az összpontosítás. Először is újságkivágások között kellett keresgélnem, úgyhogy tárcsáztam a Post könyvtárosát, Lizt. Nappal kutakodik, éjjel pedig wicca papnőként tevékenykedik. Megmagyarázhatatlan módon kutatás helyett tarot-vetést kértem tőle.
‒ Gyere be hozzám! ‒ válaszolta egykedvűen.
Liz gyertyákkal, varázsigékkel és bájitalokkal gyakorolta a modern boszorkányságot. Nemrég léptették elő harmadik beavatási fokozatú főpapnővé, ami azt jelenti, hogy taníthatja a mesterséget. Pentagrammákat viselt és leomló Stevie Nicks-stílusú ruhákba öltözött, télen pedig még egy fekete köpenyt is magára vett. Füstölő meg pacsuliillat áradt belőle, s félig lehunyt kiskutyaszemei bizalomgerjesztőek voltak. Volt valami vonzó a lényében, és a boszorkánysággal meg a vallással szembeni eredendő szkepticizmusom ellenére ráébredtem: hinni akarok.
‒ Szükségem van a segítségedre ‒ vágtam bele. ‒ Nem jól mennek a dolgok. Vetnél nekem kártyát?
‒ Hmmm ‒ terített ki egy pakli tarot-kártyát. ‒ Hmmm. Minden szótagot külön hangsúlyozott.
‒ Tehát jó dolgokat látok. Pozitívokat. Valamiféle változás lesz a munkádban. Valami szabadúszó megbízás a Poston kívül. Anyagilag jó dolgokat látok nálad.
Szavaira koncentrálva nyugalom áradt szét a testemben. Szükségem volt valakire, aki azt mondja, hogy minden rendben lesz, és ezek a furcsa akadályok csak pittyenések voltak életem radarján. Visszatekintve Liz talán nem a legmegfelelőbb ember volt az ilyen jellegű megerősítéshez.
‒ Hú, öregem… Úgy érzem, lebegek! ‒ tette hozzá Liz. ‒ Ja, én is.
Tényleg úgy éreztem. Amikor visszatértem az asztalomhoz, Angela lehangoltnak tűnt. Egy postos kolléga, szerkesztőségünk oszlopos tagja, aki mindenféle teendőket végzett a lapnál, elhunyt melanomában. Egy e-mail ment ki mindenkinek, a pénteki temetés előkészületeit részletezte. Csak ötvenhárom éves volt. Erről eszembe jutott a saját melanomám, így annak ellenére, hogy John Walsh után kellett volna kutakodnom, képtelen voltam kiverni a fejemből a szomorú hírt.
Másnap reggel ‒ újabb álmatlan éjszaka után ‒ az interjú előtti felkészülésre szánt kevéske időt arra használtam, hogy a melanoma kiújulási rátáit gugliztam. Teljesen felkészületlenül ért a kilenc óra ötven perc, de azért egy folyosó végi üres iroda felé vettem az irányt, hogy találkozzam John Walshsal, remélve, hogy kisujjból is kirázom a dolgot. A folyosón végigsétálva a bekeretezett Post-címlapok összezárultak körülöttem, a szalagcímek hol összehúzódtak, hol kitágultak.
BILL MEGCSALT ENGEM!
FELROBBANT AZ ŰRHAJÓ, MIND A 7-EN MEGHALTAK DIANA MEGHALT
A RÖGESZME ÉS ÉN HŰVÖS HILLARY
Az újságlapok láthatóan lélegeztek, beszívva és kifújva körülöttem a levegőt. A látóterem összeszűkült, mintha egy távcsövön keresztül néztem volna a folyosó végére. A fluoreszkáló fények pislákoltak, a falak bezártság érzését keltve felém húzódtak. Miközben a falak befelé dőltek, a plafon az égbe emelkedett, amíg úgy nem éreztem, hogy egy katedrálisban vagyok. A mellkasomra tettem a kezem, hogy megregulázzam a szapora szívverésem, és emlékeztettem magam, hogy lélegezzek. Nem ijedtem meg. Inkább olyan izgalom lett úrrá rajtam, mint amikor lenézel egy százemeletes felhőkarcoló ablakából, de tudod, hogy nem fogsz lezuhanni.
Végül odaértem az irodához, ahol Walsh várt rám. Még rajta volt a smink a Fox News-os interjú után, ami megfolyt egy kissé a stúdió reflektorai alatt.
‒ Helló, John. Susannah Cahalan vagyok, a Port újságírója.
Amint megláttam, furcsa módon azon kezdtem töprengeni, hogy Walsh vajon a meggyilkolt fiára, Adamre gondol-e, akit 1981-ben raboltak el egy áruházból, és ugyanabban az évben lefejezve találták meg. Az eszem ezen a hátborzongató témán járt, amint ott álltam nyájasan mosolyogva rá meg a manikűrözött sajtósára.
‒ Helló ‒ szólalt meg a sajtós, félbeszakítva a gondolatfolyamomat.
‒ Ó, helló! Igen. Susannah Cahalan vagyok. Az újságíró. Aki megírja a sztorit. Tudják, a drogcsempész, drogcsempész…
Walsh szólt közbe ezúttal: ‒ Tengeralattjárókról, igen.
‒ Csak öt percünk van, úgyhogy talán bele kéne vágnunk ‒ jegyezte meg a sajtós egy árnyalatnyi nyilvánvaló bosszúsággal a hangjában.
‒ Rengeteg dél-amerikai drogcsempész készít saját tengeralattjárót ‒ kezdte Walsh. ‒ Nos, valójában ezek nem szó szerinti tengeralattjárók, hanem alámerülő alkalmatosságok, amelyek tengeralattjárónak néznek ki.
Jegyzeteket körmöltem: „Kolombiai” (sic!), „házilag készített”, „tízet követnek körülbelül…” „Drog csónakok, meg kell állítanunk a csónakokat…” Nem tudtam követni, amit mond, így leginkább összefüggéstelen szavakat firkáltam, hogy úgy tűnjön, mintha figyelnék.
‒ Ez nagyon cseles dolog.
Harsogva felnevettem ezen a megjegyzésen, bár sem akkor, sem most nem világos számomra, mi volt ennyire vicces benne. A sajtós zavart pillantást vetett rám, mielőtt bejelentette:
‒ Sajnálom, félbe kell szakítanom az interjút. Johnnak mennie kell.
‒ Kikísérem ‒ mondtam feszült lelkesedéssel, és a liftekhez vezettem őket. De járás közben alig bírtam megtartani az egyensúlyomat. Folyton beleütköztem a folyosó falába, és amikor ki akartam nyitni az ajtót, jó harminc centivel elhibáztam a kilincset.
‒ Köszönöm, köszönöm! Óriási rajongója vagyok, óriási rajongója. ÓRIÁSI rajongója ‒ ömlengtem, amíg a liftre vártunk.
Walsh udvariasan mosolygott, talán hozzá volt szokva ehhez a fajta különös áradozáshoz, aminek valójában köze sem volt a jellemző interjúzási stílusomhoz.
‒ Egy élmény volt ‒ búcsúzott.
Még mindig nem tudom ‒, és valószínűleg sosem fogom ‒, hogy igazából mit gondolt arról a furcsa Post-riporterről, főleg mivel az anyag nem került be a lapba. Ez volt az utolsó interjúm az elkövetkező hét hónapra.
HETEDIK FEJEZET
ÚJRA ÚTON
em emlékszem, hogy kerültem haza az interjú után, vagy hogy hogyan töltöttem az órákat egy újabb szakmai bukás árnyékában, de még egy álmatlan éjszakát követően ‒ már egy egész hete nem aludtam rendesen ‒ a szerkesztőség felé vettem az irányt. Gyönyörű március eleji reggel volt. Sütött a nap, a hőmérséklet pedig friss, fagypont körüli volt. Fél éve napi kétszer sétáltam át a Times Square-en, de aznap a közepén lévő óriásplakátokat meglátva a rikító színek egyszerűen megszólítottak. Próbáltam másfelé nézni, elbarikádozni magam a sokkoló pigmenthullámoktól, de nem sikerült. Az Eclipse rágógumi élénkkék, ék alakú márkajele vibrálva örvénylő tengerszínt okádott, és felálltak tőle a pihék a tarkómon. Éreztem, ahogy a lábujjaimban rezegnek az árnyalatok. Volt valami páratlan abban a rohamban; egyszerre gyengített el és borzongatott meg. De a borzongás csak egy pillanatig tartott, mert felfigyeltem a balomon himbálózó feliratos szalagra, amin az „Üdvözöljük a Times Sqare-en” szöveg volt olvasható, és ettől az utca közepén öklendezhetnékem támadt. A balra lévő óriásplakáton M&M’s-ek piruetteztek előttem durva migrént csiholva a halántékomban. A támadás elleni tehetetlen védekezésül kesztyűtlen kezeimmel takartam el a szemem, és úgy botorkáltam végig a 48. utcán, mintha éppen most szálltam volna le egy halált megvető hullámvasútról. Végre beértem a szerkesztőségbe, ahol még mindig élesek voltak a fények, de legalább kevésbé agresszívek.
‒ Angéla, el kell mesélnem valami furcsát ‒ suttogtam, attól tartva, hogy mások is meghallják, és hibbantnak gondolnak. ‒ Vibráló színeket látok. Bántják a szemem a színek.
‒ Hogy érted ezt? ‒ kérdezte nyilvánvaló aggodalommal a mosolyában. Napról napra egyre kiszámíthatatlanabbá vált a viselkedésem. De a szeszélyeim csak azon a reggelen kezdték megijeszteni.
‒ A Times Square-en. A színek, a plakátok: annyira élénkek. Élénkebbek, mint amilyennek eddig láttam őket.
‒ Kegyetlenül másnapos lehetsz ‒ nevetett fel idegesen. ‒ Nem ittam. Azt hiszem, megőrülök.
‒ Ha tényleg aggódsz, szerintem vissza kéne menned egy orvoshoz.
Valami nem stimmel velem. Pont így viselkedik egy őrült.
Feldühödve, amiért képtelen voltam elmagyarázni, mi történik velem, két kézzel a billentyűzetre csaptam. A számítógép visszasugárzott rám, fényesen és haragosan. Angelára néztem, hogy ő is látja-e, de el volt foglalva az e-mailjeivel.
‒ Én erre képtelen vagyok! ‒ ordítottam.
‒ Susannah, Susannah! Na, mi a baj? ‒ érdeklődött Angéla, meglepődve a kitörésemen. Sosem szerettem a ripacskodást, és most, hogy mindenki engem bámult, megszégyenülve és középpontba állítva éreztem magam. Forró könnyek patakzottak az arcomról a blúzomra. ‒ Miért sírsz?
Válasz helyett vállat vontam. Kínosnak találtam belemenni a részletekbe, melyeket magam sem értettem.
‒ Menjünk ki sétálni egy kicsit, vagy ilyesmi? Igyunk egy kávét?
‒ Nem, nem. Nem tudom, mi a baj velem. Totál el vagyok cseszve. Ok nélkül sírok ‒ szipogtam. Ahogy az átkozott sírás átvette a hatalmat a testem fölött, a rabja lettem. Minél inkább abba akartam hagyni, annál erősebbé vált az érzés. Mi okozza ezeket a hisztériás rohamokat? Rágódtam mindenen, ami csak eszembe jutott: miszlikre aprítottam az életemet, mindent, ami bizonytalannak tűnt benne.
Tehetségtelen vagyok a munkámban. Stephen nem szeret. Szegény vagyok. Elmebajos vagyok. Hülye vagyok. Sok kolléga akkor tért vissza a szerkesztőségbe,
feketébe öltözve a munkatársunk temetése után ‒, amire nem mentem el, annyira felemésztettek a saját problémáim. Ez volna a sírásom oka? Alig ismertem azt az
embert. Magamat siratom? A lehetőséget, hogy talán én leszek a következő?
Egy másik újságíró, aki Angelával szemben ült, hátrafordult. ‒ Susannah, jól vagy?
Utáltam, ha rám figyelnek. Gúnyos pillantást vetettem rá, gyűlölettel telit. ‒ Hagyd. Abba.
A könnyek továbbra is áradtak le az arcomon, de meglepetten konstatáltam, hogy hirtelenjében már nem voltam szomorú. Jól voltam. Nem jól. Boldogan. Nem, nem boldogan, fenségesen! Jobban, mint valaha voltam életemben. A könnyek még mindig jöttek, de már nevettem. Melegség lövellt felfelé a gerincemben. Táncolni vagy énekelni akartam, vagy bármit ‒ kivéve itt ülni és egy képzelt nyomorúságot siratni. A mosdóba rohantam, hogy egy kis vizet fröcsköljek az arcomra. Ahogy folyt a hideg víz, a fülkék elkezdtek idegennek tűnni. Miként lehetséges, hogy a civilizációnk ilyen fejlett, de továbbra is egymáshoz ilyen közel ürítünk székletet? A fülkéket méregettem, és a vécéöblítés hangját hallva képtelen voltam elhinni, hogy én is használtam már ilyet.
Viszonylag stabilizált érzelmekkel visszamentem az asztalomhoz, és felhívtam Mackenzie-t, aki annyira segítőkész volt a néhány héttel korábbi kémkedési problémámmal kapcsolatban, és kértem, hogy találkozzon velem a földszinten. Tudni akartam a véleményét arról, ami az imént történt velem.
Amikor megtaláltam őt a News Corp. épület mögött, észrevettem, hogy szintén feketében van, és ő is épp akkor jött meg az újságíró temetéséről. Rögtön elszégyelltem magam az egoizmusom miatt.
‒ Ne haragudj, hogy zavarlak, miközben szenvedsz ‒ mondtam neki. ‒ Tudom, hogy nagyon önző viselkedés ez most a részemről…
