Sidney Lawrence
Rontás Virága
Release date: 2011-06-25
A Könyv Megjelenésének éve:
………...
2011
Kiadó:
…………...…...…
Impresszum
Oldalszám:
…..……….……...…...
153
Az eredeti köny oldalszáma:
……….……..…………
263
Fejezetek száma:
………..……….……….………...…
16
ISBN:
…...…...
978-963-7146-21-0
Rendszer Igény:
……….…
Office 97+; OpenOffice3+
Egyéni font készlet:
………..……
() Igen (
X
)Nem
A könyvet nem kell megköszönnöd, hobbyból csináljuk. De
tiszteld meg a munkánkat azzal,
hogy ezt az oldalt benne hagyod a doc.-ban, és
változatlan formában töltöd fel más oldalakra!
Ha tetszik a könyv, és megengedheted magadnak, vásárold
meg, ezzel is támogatva a szerzőket/kiadókat! Az ebook
olvasása nem helyettesíti a papír alapú könyvet, és a polcodra
Sidney Lawrence
Rontás Virága
Copyright © 1998 by Radnai Gáborné All rights reserved! Tilos ezen könyvet, vagy annak bármely részét felhasználni, megváltoztatni, információs rendszerben tárolni, bárhol megjelentetni, terjeszteni, illetve ettől eltérő formában kiadni a kiadó engedélye nélkül.
Negyedik kiadás 2007 Lektorálta: Lakócai Gábor Borítóterv: TONETOGRAPH
ISBN 978-963-7146-21-0
1
.
Végre! Az intézet kapuja hangosan csapódott be, amint Linda kilépett rajta. Nagyot szippantott a „szabad” levegőből. Letette kis bőröndjét, és megállt. Körülnézett. Szeme boldogan itta be a csodálatos látványt. Négy évet töltött el itt, de semmit nem látott ebből a gyönyörű vidékből, hiszen szinte egyáltalán nem is hagyták el az intézetet. Szemben egy hatalmas, fekete kocsit pillantott meg. A Buick ajtaja kinyílt, s egy egyenruhás, már nem éppen fiatal férfi indult felé.
– Üdvözlöm, Linda kisasszony. Örülök, hogy szolgálatára lehetek. A nevem Thomas Sellech, Lady Betty sofőrje vagyok immáron jó harminc éve. A lady már nagyon várja – mondta, majd felemelte a bőröndöt, és a kocsi felé indult.
Linda kábultan követte. Lenyűgözte a férfi modora, kedves arca. Úgy érezte, barátot lelhetne benne. Beült a kocsiba Thomas mellé.
– Ha szabad kérnem, hátra szíveskedjék ülni, ide csak a lady ülhet – mondta sajnálkozva a sofőr. – Lady Betty szigorú utasítása – jegyezte meg kedvesen mosolyogva.
Linda átült a hátsó ülésre Thomas mögé. Arra gondolt, hogy mi vár rá, ha ilyen szigorúság uralkodik a kastélyban. A szigort már ismerte, hiszen saját bőrén tapasztalta ez alatt a négy év alatt. Hogy Angliából miért ide, Spanyolországba került intézetbe, azt a mai napig sem tudta. Amikor szülei meghaltak, s ő egyedül maradt, Lady Betty megjelent, és ő intézkedett, hogy Linda a Szent Ilona Leánynevelő Intézetbe kerüljön. Nem tudta, hogy miért kellett neki eljönnie ide, Spanyolország csodálatosan szép, de a külvilágtól teljesen elzárt részébe. Végignézve magán, furcsa érzés suhant át rajta. Már nem az intézet fekete-szürke egyenruháját viselte. Fehér kiskosztümöt kapott, fehér alapon fekete pöttyös blúzzal. Lábán fehér, magas sarkú szandál volt. Haja a derekáig ért, s szinte megváltást jelentett számára, hogy a fityulát nem érezte a
fején. Gondolatban hálát érzett Lady Betty iránt, amiért elviszi innen, s amiért tudja, hogy mi való egy tizennyolc éves lánynak. Lady Bettyt nem nagyon ismeri, talán kétszer látta életében, de ahhoz képest, hogy nagyon öreg, a ruhát illetően jó az ízlése. Előrenézett, s meglátta magát a tükörben. Fekete, erős szálú haját és hófehér bőrét anyjától örökölte. Ábrándos, kék szemét azonban valaki mástól, mert sem apjának, sem pedig anyjának nem volt kék a szeme.
– Nézze, milyen gyönyörű a táj – zavarta meg gondolatait Thomas. – Ha akarja, szívesen kalauzolom, és segítségére leszek a látványosságok megismerésében.
– Köszönöm, de inkább a ladyről meséljen. Milyen ő valójában? Akkor találkoztam vele utoljára, amikor elhozott ide az intézetbe, utána már csak leveleket írt. Minden hónapban egyet, de azt is az intézet főnökasszonyának és nem nekem. Velem csak a rám vonatkozó részt ismertették. Szeretnék kicsit többet tudni róla. Azt sem tudom, miért törődik velem...
– Tudja, nagyon nehezet kérdez. Lady Betty alapjában véve nagyon szigorú, de azért nem kell félni tőle. Jól bírja magát, és fürge, akár egy húszéves, pedig elég idős már. Szereti a rendet, a csendet és azt, ha nem ellenkeznek vele. Ha erre ügyel, nem lesz gondja vele.
Linda teste összerándult, amikor maga elé képzelte Lady Bettyt. Nem tudta az okát, de biztos volt benne, hogy a lady nem kedveli. Anyja temetése jutott eszébe. Tizennégy éves volt akkor, de feltűnt neki, hogy egyetlen rokon sem jött el. Apja egy évvel azelőtt halt meg valahol Ázsiában. Régészként dolgozott, amikor egy földomlás kioltotta az életét. S azóta is hiába kutatott emlékeiben, egyetlen rokonra sem emlékezett. Otthon, amikor anyjával kettesben maradtak, többször látta őt sírni. Ha megkérdezte az okát, a válasz csak annyi volt, hogy „...kicsi vagy még, nem értenéd meg. Majd, ha nagyobb leszel, beavatlak a titokba.” Sajnos, a titok azóta is titok maradt.
Linda nagyot sóhajtott. Próbálta gondolatait elterelni, de azok állandóan visszatértek a múltba. Anyja minden este gyönyörű ruhába öltözött, őt megpuszilta, majd elment. Reggel, amikor felébredt, még
aludt. Emlékszik rá, néha nagyon fáradtnak és sápadtnak tűnt. Linda mindig furcsa érzéssel közeledett anyjához. Rajongott érte, de a szíve mélyén mindig sajnálta. Hogy miért? Nem tudott rá magyarázatot adni. Soha nem értette, a szomszéd gyerekek miért nem játszhatnak vele, s miért dugták össze a felnőttek a fejüket, amikor őt megpillantották.
Linda gondolatai hirtelen Lady Betty felé irányultak. Egyszer, nagyon régen megjelent náluk az öreg hölgy. Már akkor is öreg volt, pedig az a látogatás legalább tíz éve történt. Olyan ráncos volt az arca, hogy Linda megijedt tőle és elbújt. Nem sokáig maradt, s amikor elment, anyja egész éjjel sírt. Már akkor teljes szívéből gyűlölte a ladyt. Most pedig nála fog lakni. De miért? – tette fel magának gondolatban a kérdést.
Linda kinézett az ablakon. Figyelmét azonban semmi nem tudta lekötni. Állandóan anyja járt az eszében. Szülei akkor este vesztek össze végérvényesen, amikor a lady ott járt. Apja ezután döntött úgy, hogy elköltözik Angliából és elfogadja az ázsiai munkát. Ketten maradtak az anyjával. Soha többé nem látta az apját, s már csak akkor hallott róla, amikor meghalt. Ezt is a lady okozta, gondolta. Soha nem váltak volna el, ha ő akkor nem jelenik meg. Nem értette, hogy miért, de tudta, hogy csakis az öreg hölgy lehetett az oka mindennek.
Egyik reggel, amint felébredt, anyja ágyát üresen találta. Felkelt és keresésére indult. Hosszú keresgélés után a fürdőszobában akadt rá, ahol minden csupa vér volt. Anyja élettelenül feküdt a földön. Gyönyörű fekete haja összeragadt a vértócsában, szeme pedig szomorúan révedt a távolba.
Linda megborzongott. Soha nem felejti el azt az arcot. Még most is borzasztó hatással van rá, amikor rágondol.
Ki lehet ez a Lady Betty? Miért érzi úgy, hogy neki feltétlenül engedelmeskednie kell az utasításainak? Feje zsongott a sok megfejthetetlen kérdéstől.
A Buick megállt. Linda alig akart hinni a szemének. A tisztáson egy repülőgép állt. Olyan volt, mint egy kiterjesztett szárnyú, fehér galamb. Linda mindenről megfeledkezve bámult.
– Innen már repülőgéppel megyünk tovább – mondta Thomas. – A lady a saját gépét küldte a kisasszonyért, s bizony ez nagy dolog!
Thomas a kocsival a gép farába hajtott, majd visszatérve segített a lánynak a felszállásban.
Linda meglepetése határtalan volt a gép tágas belsejét és pazar berendezését látva. Egy fiatal, egyenruhás férfi várta, üdítővel és süteménnyel kínálta. Szinte leste minden gondolatát. Lindát zavarta ez a figyelem, jobban szerette, ha nem foglalkoznak vele.
A gép lassan elindult. Linda kicsit félt attól, hogy valami történik a géppel, hisz itt nincs kifutópálya. Ám semmi sem történt, a gép lassan felemelkedett, és hamarosan a gyönyörű, kék égen hasította a hófehér habokat.
– Nézze, milyen csodálatos helyen repülünk! – kiáltott fel elragadtatással Thomas.
Linda lenézett, és valóban, a lélegzete is elállt. Alattuk épp Gibraltár terült el. Teljesen előrehajolt, hogy jobban lelásson.
– Hol járunk? – kérdezte Thomastól.
– Épp Gibraltár fölött repülünk – kezdte Thomas. – Az ókoriak Héraklész egyik oszlopának tartották, s úgy hitték, hogy az Isten azért emelte ki a tenger mélyéből, hogy kijelölje az akkor ismert világ határát. A „Gibraltár” név a Gibel-Tarik, azaz Tarik Sziklája eltorzított alakja. Tarik volt az az arab hadvezér, aki 711-ben Gibraltárt választotta hídfőállásul Spanyolország meghódításához. Ez a terület mindössze hat négyzetkilométer, s harmincezer gibraltári él rajta. Gibraltár városa a szikla szelíd lejtésű, nyugati oldalára épült. Sok itt a látnivaló, de jó két óra alatt be lehet járni. Régen nem volt megközelíthető, de most már felkapott turistahely. Egyébként – folytatta – Spanyolország gyönyörű, majd meglátja. Anglia után biztosan ön is annak találja, s beleszeret, ugyanúgy, mint a lady, aki – mint tudja – szintén angol. Csodálatos helyet választott, a kastély vadregényes környezetben áll. De már látni is! – mutatott lefelé.
– Ó, istenem! Ez valóban csodálatos – tört ki belőle az őszinte elragadtatás. – Egyszerűen lenyűgöző. Igaz, hogy négy éve élek spanyol földön, de szinte semmit sem láttam belőle. Azt hiszem, igyekezni fogok, hogy bepótoljam – ujjongott Linda.
– Igen, innen föntről látni csak igazán a szépségét – sóhajtott Thomas. A gép egy szurdok felett repült, ahonnan jól kivehették, hogy a várost valósággal két részre hasítja.
– Alattunk ennek a kisvárosnak a neve Tajo. Százötven méter mély a hasadék, mely egész lenyúlik a Guadiaro folyóig. Nézze! Ott, dél felé terül el a mór város, Cindad, melyet egy tizennyolcadik századi híd köt össze a Mercadillo negyeddel. Ugye lélegzetelállító? – kérdezte Thomas.
A lány szép arcába nézett. Linda csak bólintott, szeme mohón itta a sok szépséget.
– Látja a kastélyt, Linda kisasszony? – mutatott lefelé Thomas. – Már teljesen tisztán lehet látni még az ablakait is.
– Istenem, de szép! – lelkendezett a lány. – S még egy kis templom is van mellette, de örülök! Tudja, megszoktam, hogy mindennap misére jártunk, s nagyon hiányozna az életemből. Isten mindig mellettem volt, és én nagyon jól éreztem magam a házában.
– Ettől nem kell tartania, Lady Betty nagyon vallásos, sőt meg is követelné magától is, de így semmi gond. Együtt mehetnek majd a templomba.
A gép közben leereszkedett. Linda kicsit megszédült, ahogy kiszállt a gépből.
– Kicsit erős a levegő, meg kell szokni – mosolygott Thomas. Elindult az autóért. A kastély kb. három km-re lehetett a leszállópályától. Amint elhelyezkedett Thomas mögött, gyomra kicsit megemelkedett a gondolattól, hogy milyen élet vár rá itt. Tizennyolc éves, szeretne barátokat szerezni, szeretne végre szórakozni. Még táncolni sem tud, jutott eszébe.
Miután az autó bekanyarodott a kastély udvarára, a hatalmas kapu becsukódott mögöttük. Linda szorongása egyre nőtt. Az utat végig, mindkét oldalról rózsabokrok szegélyezték. A hatalmas park szépsége és
a különlegesebbnél különlegesebb virágok enyhítették valamelyest a lány idegességét. Illatuk elárasztotta a levegőt. A szél eljátszott a virágokkal, fejecskéjük jobbra-balra ringatózott, mintha a lányt köszöntenék valamennyien.
A kocsi közvetlen a kastély előtt állt meg. Linda sokszor elképzelte, de minden képzeletét felülmúlta, amit a valóságban látott. Hatalmas oszlopok tartották az előteraszt, ahova rengeteg lépcső vezetett fel. A homlokzat előreugrott, melyről egy óriási madár lógott kiterjesztett szárnnyal, szájában egy olajággal. Az ablakok visszaverték a nap sugarait. Ki tudja, milyen élet vár mögöttük, gondolta Linda. Maga az épület régi volt ugyan, de mégis valami modernséget tükrözött. Talán a hófehér falak, a négerbarna ablakkeretek, a rolók és a vörös cseréptető keltette a lányban ezt a hatást. Arra gondolt, elég lesz megtanulni benne tájékozódni.
A bejárati ajtó kinyílt. Két fityulás nő jelent meg, s Linda egy pillanatra úgy érezte, az intézetben van. Ám amint közelebbről is láthatta őket, megnyugodott. A fityula alatt hajuk szabadon lobogott, ruhájuk pedig színes, vidám benyomást keltett. A két nő nyomában megjelent Lady Betty szikár alakja is.
Linda nem tudta, mit illik ilyenkor csinálni. Odaszaladjon, arcul csókolja, vagy csak megálljon előtte és várja, hogy a lady mondjon valamit. Ezt elfelejtette megkérdezni Thomastól.
A gondját azonban maga a lady oldotta meg. Jobb kezét kinyújtotta felé és megszólalt.
– Üdvözöllek, gyermekem! Gyere, csókolj kezet!
Linda remegő térdekkel indult el felé. Az öreg hölgy szemei arcára szegeződtek, amitől nagyon zavarba jött. Ráhajolt a lady öreg, eres, gyűrűkkel teli kezére, és megcsókolta, majd felnézett.
Az idős asszony szemei még néhány percig rajta nyugodtak.
– Mary, kísérje fel Linda kisasszonyt a lakosztályába! Linda! Frissülj fel, rendezkedj be, később találkozunk – mondta Lady Betty, és elsietett.
Linda Mary után igyekezett. A kastély belülről még nagyobbnak és még áttekinthetetlenebbnek tűnt. Hogy fogom én itt kiismerni magam? –
töprengett jobbra-balra tekingetve. A márványlépcsőkön az emeletre érve Mary jobbra vezette.
– Ez a lakosztálya, Linda kisasszony. A kastély nyugati szárnya szerintem a legbarátságosabb, és a kilátás is csodaszép. A szekrényben mindent megtalál a fehérneműtől a cipőig.
Linda csak ámult-bámult. Azt hitte, valami régimódi berendezést talál majd a szobában, de a bútorok mind illettek egy mai tizennyolc éves lányhoz. Minden választékosan volt megtervezve, s a sok színes vázában illatos virágok pompáztak.
– Parancsol még valamit, kisasszony? – kérdezte Mary.
– Nem, köszönöm – mondta Linda halkan. Tetszett neki a csinos, nyílt tekintetű lány. Bízott benne, hogy jól kijönnek majd egymással. Úgy huszonöt évesnek nézte.
– Ha bármire szüksége van, csak csöngessen! Lady Betty engem vett fel a kisasszony mellé, tehát bátran hívjon éjjel vagy nappal – mondta mosolyogva.
– És a másik hölgy? – kérdezte Linda.
– Lucille? Ő a lady komornája már vagy húsz, de lehet harminc éve is.
Mary meghajtotta magát és kiment.
Linda az ablakhoz lépett, s csak ekkor vette észre, hogy egy tágas terasz is tartozik a lakosztályához. Kinyitotta az ajtót és kilépett. Szeme előtt terült el az egész park, és pontosan rálátott a kis templomra. Szíve nagyot dobbant, mert ebben a pillanatban szólalt meg a harang. Linda összekulcsolta a kezét és imádkozni kezdett.
– Édes Istenem! Segíts meg engem, hogy kibírjam itt, és legyen erőm elviselni, ami rám vár. Tudom, hogy mindig számíthattam rád, kérlek, ezután se hagyj magamra! Légy velem minden pillanatban, nehogy rosszat tegyek, vagy helytelenül viselkedjek. Amen.
Imádkozás után gyorsan előkapta a bőröndjét, hogy fehérneműt vegyen elő, ám rájött, hogy ezekre a holmikra már nincs szüksége. A szekrények tele vannak puha, csipkés bugyikkal és kombinékkal. A szeme mégis tágra nyílt, miután a szekrénybe nézett. Szinte nem tudott
választani, olyan sok szép ruha lógott a szekrényben. Délután öt órára járt az idő. Azt sem tudta, mit illik ilyenkor felvenni. Bárcsak valaki segítene! Eszébe jutott Mary. Megnyomta a csengőt, s néhány pillanat múlva megjelent a lány.
– Parancsol, kisasszony? – hajtotta meg magát Linda előtt.
– Mondja, Mary, mit illik felvennem? Kérem, segítsen nekem, amíg megtanulom az itteni illemszabályokat!
– Örömmel – hajolt meg újra Mary. A szekrényhez lépett, és egy fehér alapon kék, apróvirágos selyemruhát vett elő.
– Ez megfelel, ezt vegye fel, kisasszony! A hajába pedig ezt a kék szalagot tesszük. Kérem, igyekezzen a fürdéssel, legyen időben kész, még a haját is meg kell mosnia. Siessen, mert pontban hat órakor van a vacsora. A lady nagyon szereti a pontosságot. Segíthetek a fürdésnél? – kérdezte.
– Nem, köszönöm. Egyedül fürdöm – mondta Linda, és belépett a fürdőszobába. Természetesen itt is mindent megtalált, amire csak szüksége volt. A sarokban egy fogason legalább ötféle színű köntös lógott, mind az ő méretére. A törülközők aranyozott rudakon függtek, a fürdőkád pedig szív alakú volt. A polcon hajszárító és egyéb pipereeszközök sorakoztak, míg az ajtó mellett egy plafonig érő tükör állt, arany keretben. Linda úgy érezte, mintha filmet nézne, és nem is a valóságban élne. Olyan volt az egész, mint egy álom. Egyre inkább az volt az érzése, hogy a lady egy földre szállt angyal, aki igyekszik mindenben a kedvében járni. Olyan alapossággal válogatta össze a ruhatárát, a bútorokat, és mindenre kiterjedt a figyelme. Egyszerűen el volt tőle ragadtatva.
Meg is ígérte magának, hogy mindig és mindenhol igyekszik megfelelni a lady elvárásainak, és meg fogja szeretni. Bár valójában fogalma sem volt róla, hogy ki is ez az idős hölgy.
– Kérem, Linda kisasszony, igyekezzen, elmúlt fél hat – kopogott be az ajtón Mary.
Linda kiszállt a pezsgő, illatos habfürdőből, és egy halványlila köntösbe bújt. A köntös puha, finom anyaga lágyan követte testének vonalait. Fejére egy törülközőt csavart és úgy lépett ki a nappaliba.
– Jöjjön, gyorsan megszárítom a haját – mondta Mary, s bekapcsolta a hajszárítót. Keze fürgén mozgott a fején, s meg kell hagyni, pillanatokon belül olyan frizurát csinált, amitől Linda igencsak elámult. Alig akarta elhinni, hogy a tükörben az a ragyogó nő ő maga. Mary befonta csodálatosan fénylő haját, és a kék szalaggal átkötötte. Néhány tincs hullott a homlokára, de az igen jól állt neki. Az egész olyan volt, mint a mesében. A kis Hamupipőkéből gyönyörű hercegnő vált. Mary fehér cipőt tett elé, melyen egy fehér gyönggyel kivarrt, kék bársonymasni díszlett. A ruha úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Szabadon hagyta hófehér nyakát és gömbölyű vállait; telt melle, vékony dereka, sudár termete királynői megjelenést kölcsönöztek neki.
A tükörbe nézve Linda feljebb akarta húzni a vállán a ruhát, de Mary rászólt.
– Kisasszony, ez a ruha ilyen szabású és ragyogóan áll önnek. Ne szégyellje a testét, hisz gyönyörű – mondta őszinte lelkesedéssel. Végül fehér gyöngysort helyezett a nyakába és egy kék övet a derekára, mely szintén fehér gyönggyel volt díszítve.
Linda arca kipirult, amint elkészülve a képmását figyelte. Nem tudni, hogy az izgalomtól, vagy talán attól a felismeréstől, hogy ő valójában egy igazán gyönyörű, fiatal nő.
Mary a kezébe adta a parfümöt, s csak miután a lány néhány cseppet hintett magára, azután engedte útjára.
– Most már megjelenhet a lady előtt. Jöjjön, mutatom az utat!
Linda szorongva lépett be a hatalmas szalonba. Lába földbe gyökerezett, mert a ladyt nem egyedül találta. A plafonról lecsüngő lámpa fényében meglátta a vendégeket. Két pap ült az asztalnál. Linda megtorpant az ajtóban.
– Gyere, gyermekem, jöjj közelebb! – szólt Lady Betty, s kinyújtotta felé a kezét.
– Ismerkedjenek meg az én kis pártfogoltammal – mondta. – Szülei meghaltak, neveléséről én gondoskodom. Ma jött ki a Szent Ilona Leánynevelő Intézetből. Ezentúl nálam fog élni. Linda, ez itt Alonso atya – mutatott az idős papra, majd a fiatal felé fordult. – Ő pedig Leonard atya. Angol, mint mi – tette hozzá.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus – hajolt meg Linda előbb az idős, majd a fiatal pap előtt.
– Mindörökké, ámen – mondták azok szinte egyszerre, köszöntve a fiatal lányt.
Linda csak most emelte fel a fejét. Tekintete először az idős pap arcára tévedt, s rögtön valamiféle furcsa érzés költözött a szívébe. Mintha egy ravasz róka nézne vele szembe. Ezután a fiatal papra nézett, aki tiszta, érdeklődő pillantással tekintett rá. Szája szabályos, de telt, orra inkább lányos, kicsi. Arca kedvességet és jóságot tükrözött. Lindára mosolygott, s elővillantak hófehér, gyönyörű fogai. Arcán két kis gödör jelent meg.
– Örülök, hogy megismerhetem, kedves kisasszony – mondta csengő hangon.
Linda szíve heves dobogásba kezdett, alig várta, hogy leüljön arra a székre, amelyet a lady mutatott. Lábai már nem bírták tartani, gyorsan lerogyott.
A beszélgetés nehezen indult Linda részéről. Többnyire csak hallgatott, vagy ha kérdezték, rövid igennel vagy nemmel válaszolt.
A vacsorát négyesben költötték el, s Linda alig evett pár falatot, pedig igencsak megéhezett ekkorra. Szeme többször Leonard atyára tévedt, s mindannyiszor magán érezte a pap pillantását is. Keze remegve fogta a villát, arca pedig lángba borult. Zavarban érezte magát, s tudta, hogy ennek a fiatal pap az oka, de szavakban nemigen tudta volna kifejezni, hogy miért.
Végre az atyák elbúcsúztak.
– Remélem, kisasszony, megtiszteli miséinket jelenlétével? – kérdezte Alonso atya.
– Ó, igen – felelte gyorsan Linda. – Isten háza az én otthonom is, minden alkalmat megragadok, hogy igéjét hallhassam – suttogta.
Lady Betty láthatóan örömmel vette Linda kijelentését, s amint vendégei eltávoztak, maga mellé húzta a lányt.
– Gyere, kedvesem, beszélgessünk egy kicsit. Szeretném, ha közelebbről is megismernénk egymást. Tudod, az én időm lassan lejár. Nyolcvanéves vagyok, s mindennap, amikor felébredek, hálát adok Istennek, hogy megajándékoz egy újabb nappal.
Linda a ladyre nézett. Szeme találkozott az idős asszony tekintetével, melyben valami furcsán, nedvesen csillogó fény ragyogott. Linda úgy érezte, mintha szeretettel nézné őt.
– Nekem is minden vágyam, hogy megismerjem önt, aki annyira jóságos hozzám. Senkim sincs a világon, amióta a szüleim meghaltak. Köszönöm, hogy törődik velem – hajolt a lady kezére, és ajkával megérintette.
– Látom, jó nevelést kaptál. Örülök, hogy ilyen szelíd és engedelmes vagy. Tudnod kell, hogy milyen terveim vannak veled. Először is, bár spanyol intézetben tanultál, a nyelveket még tovább kell tanulnod. Az angolt csak itthon, magunk között használjuk. Amint észrevetted, a személyzet kivétel nélkül angol. Ezt nagyon fontosnak tartottam, hisz mi valójában angolok vagyunk. Erről soha nem szabad megfeledkeznünk.
– Kérdezhetek valamit? – szakította félbe félénken a lány. – Kérdezz csak! – mondta Lady Betty.
– Miért itt, Spanyolországban él, ha annyira fontos önnek, hogy angol?
Lady Betty elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna.
– A férjem és a fiam halála után nem tudtam megmaradni otthon. Szükségem volt a levegő– és környezetváltozásra. Spanyolország gyönyörű, s ezért választottam ezt a környéket. Remélem, neked is tetszik. Egyébként elszigetelten élünk, nincsenek barátaink, sem ellenségeink. Sehova nem járunk, csak a templomba. A két atyán kívül nem fogadunk más vendégeket. Mint láthatod, minden kényelmet biztosítottam számodra, de amíg én élek, ide senkit nem hozhatsz, sehova
el nem járhatsz, csak velem vagy Thomasszal. Megértetted? – villant szigorúan a lady szeme.
– Igen – rebegte Linda, miközben sírás fojtogatta a torkát. Ettől félt. Mit fog csinálni nap mint nap, ha nem mehet fiatalok közé? Hogy szerez majd barátokat, később pedig partnert? Vagy talán vénlány legyen belőle? Ezt akarja a lady? Ebben a pillanatban szinte gyűlölte az idős hölgyet.
– Jól van. Szeretem, ha engedelmes és alkalmazkodó leány vagy. Úgy gondolom, jól megleszünk egymással. Most mehetsz, ismerkedj a kastéllyal, a parkkal, leendő otthonoddal. Ha távolabb szeretnél menni, előtte való nap szólj, megbeszéljük, és ha jónak látom, megengedem. Természetesen valaki mindig elkísér. – Kezét csókra nyújtotta, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért.
Linda lehajolt és megcsókolta a feléje nyújtott kezet, majd gyorsan elviharzott. A szobájába sietett és az ágyra vetette magát, ahol keserves zokogásban tört ki, mert nagyon szerencsétlennek érezte magát. Lassacskán megnyugodott, s észre sem vette, amikor besötétedett. Nyolc órakor Mary kopogott az ajtaján, hogy a lady látni szeretné, ám amint belépett, látta, hogy a lány mélyen alszik.
Mary kimentette Lindát az idős hölgy előtt, aki azonban így is igen mérgesen reagált, mert szertartásszerűen minden este nyolc órakor összehívta a kastély lakóit, hogy eligazítást adjon másnapra. Erről senki nem hiányozhatott. így Linda azzal, hogy elaludt, szerzett egy rossz pontot nála.
Lady Betty csak sziszegni tudott mérgében.
– Bocsásson meg neki, lady! Nagyon kimerült szegényke, hisz az intézet után minden új neki. Meg kell szoknia. Nem csoda, hogy a sok élmény kifárasztotta – mondta Mary.
– Jól van, a témát lezártuk – szólt Lady Betty, és kezével intett, hogy mindenki leülhet.
2.
Linda reggel kipihenten ébredt, de először azt sem tudta, hogy hol van. A csipkés ágynemű ismeretlen volt neki, a kényelmes ágy szinte fogva tartotta. Szemeit végigjártatta a szobán és elmosolyodott. Gyorsan kiugrott az ágyból, s csak ekkor vette észre, hogy ruhában aludt. A gyönyörű selyem úgy összegyűrődött, mint egy harmonika. A fürdőszobában, a habos fürdővízben elnyúlva arra gondolt, hogy talán nem is lesz itt annyira rossz. Mire elkészült, megjelent Mary.
– Jó reggelt, Linda kisasszony! Remélem, jól aludt? – érdeklődött. – Köszönöm, nagyon jól aludtam.
Linda zavarban volt, mert Mary meglátta a széken a gyűrött ruhát. Nem tudta, hogy mit mondjon. Végül úgy döntött, hogy nem beszél róla. Mary felemelte a ruhát és kivitte. Nem kérdezett semmit, így ez a gond megoldódott. Amint visszajött a szobába, Linda az arcát fürkészte, de azon nem látott semmiféle neheztelést, így lassan megnyugodott.
– Hánykor van a reggeli? – kérdezte Linda.
– Pontosan nyolc órakor, a lady ugyanis korán kelő. Ma, vasárnap lévén, tizenegy órakor' kezdődik a mise, amit Lady Betty soha nem mulaszt el. Ön is vele megy?
– Természetesen – felelte Linda, s ránézett a szobalányra. – Gondolja, hogy ebben a ruhában mehetek?
Linda egy barackvirágszínű ruhát viselt, fekete kiegészítőkkel. Gyönyörű volt.
– Azt hiszem, igen. Csak a haját kell összefognia – mondta Mary. – Mi baj van a hajammal? Az intézetben is állandóan össze volt fogva, már fáj a fejbőröm. Szeretem, ha a hajam szabadon van.
– Lady Betty biztosan szólni fog érte. Kérem, engedje, hogy összefogjam.
– Annyira talán mégsem szigorú, hogy még azt is megszabja, hogyan hordjam a hajam.
– De igen. O nem tűr ellentmondást. Jobb, ha hallgat rám, kisasszony! – Egyelőre így megyek reggelizni, nem hagyom, hogy ennyire terror alatt tartson. Majd ha szól, megmondom neki is, hogy szeretem, ha a hajam szabadon van. – Ezzel Linda fiatalos lendületével leviharzott a lépcsőn. Cipője hangos kopogásától visszhangzott a kastély.
– Mi ez? – rikácsolta Lady Betty, a lépcső alján állva. – Elment a józan eszed? Hogy lehet egy fiatal lány ennyire neveletlen? Ez nem méltó hozzád! – szörnyülködött.
Linda megszégyenülve állt előtte.
– Bocsánatot kérek, többé nem fog előfordulni – hebegte égő arccal. – Jól van, remélem is! – mondta a lady, majd jobban szemügyre vette a lányt. – Remélem, nem akarsz így megjelenni a reggelinél?
Linda végignézett magán. – Miért? – kérdezte ártatlanul.
– A hajad. Mary nem mondta, hogy nem tűrök meg az asztalnál összevissza lógó hosszú hajat? Azonnal menj fel a szobádba, és küldd ide Maryt!
Linda felment a lépcsőn, és benyitott a szobájába. Mary már befejezte az ágyazást, és éppen a nagy terasz ajtaját tárta ki.
– Lady Betty kéreti – mondta szipogva. – Azt hiszem, a hajam miatt – tette hozzá.
Mary ránézett, de nem szólt egy szót sem, csak csendesen kisietett a szobából. Amikor visszatért, vöröslött a szeme.
– Bántotta a lady? – kérdezte együtt érző hangon Linda.
– Megérdemeltem. Tisztában voltam vele, hogy így nem mehet le, mégis engedtem.
– Én voltam engedetlen, kérem, ne haragudjon rám! – Linda a lányhoz lépett, és megölelte.
– Semmi baj. Jöjjön, megfésülöm! – mosolygott rá Mary kedvesen. Linda haja kontyba lett fésülve, és egy gyönggyel hímzett csat fogta össze. Reggelijét gépiesen fogyasztotta el, alig várta, hogy a szertartás
véget érjen. Kínos volt a lady állandó kutató, fürkésző pillantása. Amint befejezték a reggelit, a lány felpattant és az ajtó felé indult.
– Az a szokás és illem, hogy megvárjuk, amíg én befejezem és engedélyt adok a felállásra – állította meg Lindát, s szinte sziszegve ejtette ki a szavakat mérhetetlen dühében.
– Bocsánatot kérek, Lady Betty. ígérem, soha többé nem fordul elő – mondta reszkető ajakkal, majd lassan visszaült a helyére. Alig tudta visszatartani feltörő könnyeit. Legalább tíz percig ült és tűrte a lady megsemmisítő pillantásait, Végre felállhatott az asztaltól, mert Lady Betty csókra nyújtotta a kezét.
– Linda! Fél tizenegykor indulunk a templomba. Légy készen! A Bibliád megvan?
– Igen, Lady Betty.
– Most elmehetsz – intett kezével az idős hölgy.
Linda csak erre várt. A szobájába érve végigfeküdt az ágyon, és szeméből megeredtek a visszatartott könnyek. Némán sírt. Soha nem fog beilleszkedni ebbe a zsarnoki rendbe. Ez rosszabb, mint az intézet volt. Ott legalább a szabadidejében azt csinált, amit akart. Itt még talán ahhoz is engedélyt kell kérnie, hogy arra gondolhasson, amire akar. Olyan ez, mint egy rossz álom. Jó lenne felébredni...
Önkéntelenül is Leonard atyára gondolt. Milyen jóságos volt az arca és a szeme. Valahányszor találkozott a tekintetük, mindig mosolygott. Talán nála vigaszt talál. Remélte, hogy barátok lehetnek. Egy pap is ember, s így lehet barát is, morfondírozott. Milyen fiatal és milyen szép! Linda szíve furcsán izgatott lett, valahányszor felidézte a fiatal pap arcát. Felugrott és a tükör elé állt. Hosszasan nézte magát. Arra gondolt, vajon milyennek látja őt Leonard atya. Aztán gyorsan elkapta tekintetét a tükörről. Milyen buta vagyok, gondolta, hisz ő nem látja bennem a nőt, neki csak egy ember vagyok. Felszentelt pap, s nincs a szívében helye másnak, csak Istennek. Gyorsan megfésülte a homlokába hulló tincseit, és lesietett.
Épp akkor ért le, amikor a lady megjelent.
Linda kicsit csalódottnak érezte magát, mert azt remélte, hogy sétálva teszik meg a kis templomig az utat, ám a lady hamar elfáradt, ezért inkább Thomas szolgálatait vette igénybe.
Gyönyörű nap köszöntött rájuk. Linda ámulva nézte a növényeket. A zöld olyan zöld volt, amilyet még soha nem látott. A sok színes virág buja pompája, a madarak éneke teljesen elkábította. Elfelejtette az előbbi sérelmeit, s kifejezetten boldognak érezte magát. Kicsit belegondolva azonban rájött, hogy ez nem elsősorban a természet szépsége miatt van, hanem mástól. Egészen mástól, amire pedig gondolnia sem szabad, mert az bűn. Az Isten megveri, ha egy papra úgy néz, mint férfira. Lehajtotta a fejét, nehogy a lady észrevegye, hogy érzései arcába kergették a vért.
A Buick megállt egy hatalmas pálmafa hűs árnyékában. Thomas kiugrott és kisegítette idős úrnőjét.
Lady Betty kora ellenére olyan szálfa egyenesen járt, hogy sok fiatal megirigyelhette volna. Fejét magasan tartotta, így szikár alakja még magasabbnak tűnt. Egy lépéssel Linda előtt ment, a lány pedig követte.
A templomban Linda teljesen átszellemült. Nagyon szerette az itteni hangulatot, az orgonát és a színes ólomüvegeket, melyeken át a nap mindent bearanyozott. Ilyenkor mindig könnyűnek érezte magát és az életet is. Sokszor órákon át ült az intézeti kis kápolnában, s elbeszélgetett Istennel. Most is erre a meghitt pillanatra várt, de valahogy most nem sikerült igazán. Megszólalt az orgona és megjelent Alonso atya, nyomában Leonard atyával, majd a ministráns gyerekek. Linda szeme Leonard atya arcára tapadt, aki szintén ránézett. Alig észrevehetően bólintott, és kicsit elmosolyodott. Linda egész testét forróság járta át. Erezte, hogy vére megint az arcába tódul. Mi van vele? A tenyere izzadt, majdnem elejtette a Bibliáját. Szíve hevesen és összevissza vert. Szája kiszáradt, lábai remegtek, s még jó, hogy végre leülhetett.
Alonso atya misézett, de Linda egyetlen szót sem hallott belőle zavartsága miatt. Lehunyta szemeit, mégis tisztán látta maga előtt a férfi alakját. Senki másét, csak Leonard atya arcát látta. Kényszerítette magát, hogy a misére figyeljen. Alig várta, hogy vége legyen és kiérjen a templomból. Szinte fellélegzett, de közben lelkiismeret-furdalás gyötörte,
mert úgy érezte, mintha elárulta volna Istent. Gyorsan a kocsihoz sietett és beült.
A két pap a templom ajtajáig kísérte a híveket, utolsónak Lady Betty lépett ki. Szeme Lindát kereste. Fejét csóválta, amikor észrevette, hogy a lány már a kocsiban ül.
– Miért rohantál el? Ezt nem illik. Máskor várd meg, amíg én kijövök, s csak utánam lépj ki! – mondta szemrehányóan, amint odaért. – Továbbá, illik elköszönni az atyáktól. Ma szégyenkeztem miattad, ezért... vacsora nélkül fekszel le!
Linda nem szólt egy szót sem, csak kifelé bámult. Alig akarta elhinni, hogy a lady komolyan beszélt. Ám este valóban éhen feküdt le, gyomra üresen korgott. Mary próbált neki valamit elcsenni, de a lady résen volt, így csak egy almát tudott köténye alá rejteni.
– Kérjen bocsánatot, akkor vacsorázhat – kérlelte a szobalány Lindát, de az hajthatatlan maradt.
– Nem érzem bűnösnek magam, mivel nem tettem semmi olyat, amiért éheztetni kellene – dühöngött, majd sírva a párnába fúrta a fejét.
Mary megsimogatta és kiment.
Miután jól kisírta magát, letérdelt az ágya mellé és imádkozni kezdett. – Édes Istenem! Te, aki ismersz, tudod, hogy nem vagyok engedetlen lány, ismersz, tudod, nem vagyok sem gonosz, sem álnok, sem annyira rossz, hogy büntessenek. Nagyon nehéz a szívem, hiányzik az édesanyám. Adj nekem erőt, hogy elviseljem a fájdalmakat! Adj nekem egy igaz jó barátot, aki megvigasztal, ha sírok, és velem örül, ha boldog vagyok! Kérlek, Istenem, hallgasd meg kérésemet! – Hangja elcsuklott, és zokogva borult újra a párna csipkéi közé.
3.
Alonso atya Leonard atyát kérette.
– Azért hívattalak fiam, mert el kell utaznom. Rád bízom a templomot. Végezz mindent úgy, ahogy máskor is, amikor egyedül voltál. Gyóntatást nem végezhetsz még egy évig, jól tudod! Vigyázz, nehogy valami gond legyen! – tette még hozzá különös hangsúllyal.
– Menjen nyugodtan, atyám! Rám bízhat mindent, nem fogok önnek csalódást okozni.
– Remélem is, a saját érdekedben.
– Semmi probléma nem lesz, atyám – mondta Leonard atya, majd kisietett.
Szobájába érve szinte remegett a megaláztatástól. Alonso atya ez alatt a két év alatt, amióta ide „helyezték”, egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy ne emlékeztesse. Pedig nem volt rá szükség, hisz ő úgysem felejti el soha. Noha az ő lelke akkor is tiszta volt, teljesen ártatlanul büntették meg. Leült az ágyára, a rózsafüzért a kezébe vette, és emlékezett. Eszébe jutott az a bizonyos nap. A templom már üres volt, s ő éppen el akarta hagyni, amikor az utolsó sorban megpillantott egy fiatal lányt, aki zokogva boralt az ülésre. Leonard atya mellé lépett, s megkérdezte, hogy mi a baj. A lány elmondta, hogy gyermeket vár, de a gyermek apja nős, nem veheti őt felségül. Arra gondolt, hogy véget vet az életének. Leonard atya leült mellé és vigasztalni kezdte. A lány az ő vállaira borult, átölelte és tovább zokogott. A templomra lassan leszállt az este. Leonard atya karjaiban tartotta a lányt, simogatta és csitítgatta, mikor hirtelen kivágódott a templom ajtaja és a lány apja rontott be. Leonard atyát meggyanúsította, hogy megrontotta lányát, és most is a karjaiban tartja itt, a kihalt, sötét templomban. Leonard atya hiába védekezett, az apának hittek. A lány pedig nem mondta el az igazat, ezért őt elítélték. Szerencséjére érsek nagybátyja segítségével a legenyhébb büntetést
kapta, így ide, ebbe a távoli, csendes kis templomba „helyezték”. Az érsek hitt neki, tudta, hogy szíve és lelke tiszta, ártatlan, ezért is segített rajta. Tudta, hogy teljes odaadással Isten szolgája. Amikor gondolataiban ideért, felrémlett előtte Linda kedves arca. Igaz, hogy sokat gondol rá, de ez azért van, mert félti. Annyira riadt szegényke. Azért gondol rá sűrűn, mert – ismerve a lady szokásait és modorát – sajnálja őt. Tulajdonképpen jól érzi itt magát, nem vágyik semmire, s boldoggá teszi az, hogy Istent szolgálhatja.
Kezét imára kulcsolta. Már félálomban hallotta csak, hogy Alonso atya utasításokat ad a házvezetőnőnek, és a lovak elhaló dobogásából tudta, hogy felettese elhagyta a parókiát.
Alig szunnyadt el, hangos kopogásra riadt. Meggyújtotta a kis éjjeli lámpát és megnézte az órát. Éjjel fél egy volt. Magára kapta köpenyét és kisietett. A kapuban Thomas állt.
– Jöjjön atyám, gyorsan! A lady rosszul van. Az orvos szerint csak néhány órája van hátra. Elviszem kocsival és vissza is hozom, csak kérem, siessen!
– Jövök, csak felöltözöm. Pár perc.
Valóban pillanatok alatt készült el. Beült a kocsiba Thomas mellé, aki már szólásra nyitotta a száját, hogy hátra üljön, de aztán meggondolta magát.
A kastély fényárban úszott, mindenki talpon volt, a személyzet egy kupacban suttogott.
Linda arra ébredt, hogy felbőgött a Buick motorja. Meggyújtotta a lámpát és az órára pillantott. Fél egy múlt pár perccel. Mi történhetett? Magára kapta csipkés köntösét, és lesietett a lépcsőn. A lépcső alján Marybe ütközött.
– Mi történt, Mary? Miért ég a villany az egész kastélyban? Felelj már, kérlek! – emelte fel a hangját, amikor Mary csak hallgatott.
– A lady rosszul van. Az orvos szerint itt a vég. – Megpróbálta a lányt visszavezetni a szobájába, de az ellenállt.
– Oda kell mennem – mondta, s félretolva Mary t, elindult Lady Betty szobája felé. Csendesen lépett a szobába. Itt minden egy igazi hercegnő
lakosztályára vallott; a nehéz brokátfüggönyök, a vastag süppedő szőnyegek, a hatalmas kárpitozott bútorok. A sarokban egy csodaszép kandalló állt, a másik oldalon pedig mint egy önálló bútor olvadt a képbe egy állóóra, mely épp akkor ütötte el az egyet. A hangjától összerezzent. A hatalmas ágyban, melyet több mint hatvan éve használ, szinte elveszett a lady. Mintha összement volna tegnap óta. Arca beesett, nagy vizenyős kék szeme üvegesen bámult a világba. Egyik keze a takaró alatt, a másik a takarón pihent. Linda odalépett mellé.
– Lady Betty! Mi történt? Este még jól érezte magát – suttogta.
Megérintette az idős asszony vértelen, eres kezét. Az öreg hölgy lassan ráemelte tekintetét. Szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. A paplan alól nagy nehezen kihúzta a kezét, és a lány felé nyújtotta. Linda nem értette a mozdulatát, de felé nyúlt és meg akarta fogni. Ebben a pillanatban egy hideg tárgyat érzett a tenyerén. Egy kis kulcs volt. Lady Betty szája mosolyra húzódott, s mintha a szeme sarkában egy könnycsepp ragyogott volna. Linda markában tartotta a kis kulcsot, és nem értette, miért adja neki a lady, minek lehet a kulcsa.
Linda még mindig az ágynál térdelt, haja zuhatagként omlott a vállára. Sápadtságán keresztül szépsége még jobban érvényesült. Észre sem vette, amint Leonard atya belépett, csak hangjára kapta fel a fejét. Nagy, könnyes szemeit a papra emelte, akit megzavart, hogy a lányt itt találta. Szeme végigsiklott rajta, majd elidőzött szétnyílt köntösén, mely alatt átsejlett vékony hálóingének fodrai között csodálatosan szép, telt melle. Szinte kínos volt, ahogy egymást bámulták. Végül az atya tért hamarabb magához. Az ágy másik oldalához lépett és keresztet vetett, majd az idős asszony homlokára is rajzolt egyet. Ebben a pillanatban Lady Betty kinyitotta a szemét, szája megmozdult. Olyan gyenge hangon beszélt, hogy Leonard atya semmit nem értett abból, amit suttogott, ezért letérdelt mellé és hozzáhajolt.
Lassan kihámozta az öreg hölgy szavait.
– Kérem, atyám! Utolsó... kívánságomat... teljesítse! – Itt lecsukódott a szeme, és izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Majd ismét a papra nézett és tovább erőlködött. – Magára bízom...
Lindát. Soha... ne... tévessze szem elől! Nagyon fiatal még... Nincs senkije... rajtam kívül. O nagyon... fontos nekem. ígérje meg, hogy... vigyáz rá. – Amint befejezte mondandóját, nagyot sóhajtott.
Linda szeméből kibuggyantak a felgyülemlett könnyek. Rájött, hogy a lady szigora mögött valóban érző szív, nemes lélek lakozott. Jobb emberi lényre nem is bízhatta volna. Szíve heves dobogásba kezdett, amikor ránézett az atyára, aki szintén őt nézte.
– Ígérem, Lady Betty, hogy vigyázni fogok Linda kisasszonyra, s amíg csak élek, figyelemmel kísérem minden lépését. Mindent megteszek, hogy boldog legyen, s hogy majd olyan embert válasszon magának, aki becsületes, hűséges és szeretni fogja. Remélem, hallgatni fog rám, s megfogadja majd tanácsaimat, hisz csak neki akarok jót – mondta, miközben a lányt nézte.
– Minden úgy lesz, ahogy ön akarja, atyám. Önre bízott a lady, s én boldogan meghajtom fejem kívánsága előtt. Biztos vagyok benne, hogy önben nem fogok csalódni, hisz aki Isten szolgálója, annak a szívében csakis jóság lakozhat.
Lady Betty utolsó erejét összeszedve megfogta a két fiatal kezét. Egyik kezében Linda, másikban pedig Leonard atya keze nyugodott. Arcán kisimultak a ráncok, szemében egy könnycseppel, szívében békével és nyugalommal telve adta át lelkét Istennek.
4.
A temetés csendben zajlott le. Lady Betty földi maradványait a hatalmas parkban, a rózsalugasnál helyezték örök nyugalomra, kívánságának megfelelően.
Linda mindennap meglátogatta a lady sírját, és órákig ült csendben a sír melletti kis padon. Furcsán érezte magát, amióta gazdag lett. Lady Betty ugyanis minden vagyonát ráhagyta, ő lett az egyedüli örököse. Az ügyvéd által átadott iratokból tudta meg Linda a titkot, melyet édesanyja emlegetett. Linda édesapja nem az, akit annak hitt, hanem Lady Betty egyetlen fia. Kathy, a lány édesanyja nagyon szegény családból származott, de gyönyörű hangja segítségével szép karriert futott be. Egy alkalommal összeismerkedett az ifjú Hudson herceggel abban az előkelő lokálban, ahol énekelt. A fiatal herceg rögtön belebolondult a gyönyörű, szenvedélyes fiatal nőbe, és hamarosan szerelem alakult ki közöttük. Kathy nem tudta, hogy fiatal szerelmese valódi herceg, s amikor tudtára adta, hogy gyermeket vár, a herceg megígérte, hogy feleségül veszi. De Lady
Betty hallani sem akart az egyszerű származású énekesnőről, s erőszakkal elválasztotta egymástól a szerelmeseket. A fiatal herceg mindent elmondott Kathynek, s kérte, tartson vele s szökjenek meg. Ám Kathy tudta, hogy ő nem veheti fel a versenyt a hercegnővel, ezért nemet mondott. Hudson herceg ezt nem bírta elviselni, és véget vetett az életének. A lady azóta embergyűlölő lett. Kathy azt hitte, hogy a fiatal herceg tudomásul vette anyja akaratát és eltűnt az életéből. Megszülte a gyermeket, de már asszonynéven. Négy hónapos terhes volt, amikor elvette Tony Metzger régész, aki esténként a lokálban zongorázott, hogy elvégezhesse az egyetemet. Már régen szerelmes volt Kathybe, s egyáltalán nem törődött azzal, hogy a nő gyermeket várt. Lindát
sajátjaként szerette és nevelte, mindene volt a kislány. Igazán jó apának bizonyult, de mint férj is megállta a helyét.
Kathy hosszú ideig nem tudta, hogy a gyermeke apja öngyilkos lett, de amikor tudomást szerzett róla, ő is szerelme után ment... így Linda teljesen váratlanul gazdag lett, és megtudta, hogy Lady Betty a nagymamája volt.
Linda már két éve élt a palotában. Minden termet végigjárt, és mindenről tudomást szerzett.
A nagyanyja által adott kis kulcs helyét azonban még nem találta meg. Minek lehet vajon a kulcsa? Már azon gondolkodott, hogy a lady a bolondját járatta vele, amikor a kezébe nyomta a kulcsot, de egyik nap észrevett egy szobát a kastélyban, ahol még nem járt. Az emeleten, egy teljesen félreeső helyen talált rá. Linda a kilincsre tette a kezét, de az ajtó zárva volt. Gyorsan megkereste Thomast, és segítségül hívta. Az idős ember percek alatt kinyitotta az ajtót.
– Köszönöm, Thomas, elmehet – mondta Linda, majd belépett a sötét helyiségbe. Hatalmas szoba volt, melyhez hasonló méretűt a kastélyban még nem látott. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta a spalettát. A szemét bántotta a hirtelen bezúduló fény, s pár pillanatig csak pislogott, nem látott semmit. Amint ki tudta nyitni a szemét, körülnézett. A bútorok választékos eleganciáról tanúskodtak, s egy férfilakosztály benyomását keltették. A szoba sarkában egy hatalmas íróasztal állt. Linda furcsa érzéssel ült le az előtte álló székre. Amint felemelte a ráterített fehér lepedőt, egy kis piros ládikát vett észre az asztalon. Kezébe vette, és a kulcsot a zárba helyezte.
– Végre! – kiáltott fel. Elfordította a kulcsot a zárban, s felemelte a fedelét. Majdnem elájult annak a látványától, amit benne talált. Tele volt szebbnél szebb, értékesebbnél értékesebb ékszerekkel. Linda sorban a kezébe vette őket, és megcsodálta valamennyit. A láda alján egy elsárgult borítékot talált. Kinyitotta és kivette belőle a levelet. A levélben egy fénykép lapult. Egy férfi fényképe. Linda a képet nézve azonnal rájött, hogy az csakis az édesapját ábrázolhatja. A szeme csodaszép kék volt, s mosolygó arcának vonásait felfedezni vélte a sajátján is. Linda szeméből
egy könnycsepp hullott a fényképre. Letörölte, majd olvasni kezdte a levelet. Mire a végére ért, már nem sírt, hanem zokogott. A levél ugyanis az édesapja búcsúlevele volt, amit anyjának írt. Az ékszerek pedig Kathyt illették volna, ha...
Linda mindent visszatett a helyére, és a kis ládikát a hóna alá véve lement a szobájába. A kastélyban csend és nyugalom honolt. A virágok teljes díszükben pompáztak, a madarak vidáman csicseregtek, s Linda úgy érezte, csak az ő szívében nem lesz soha béke, és talán soha nem lehet boldog sem.
A kastélyban minden ugyanúgy maradt, mind a lady idejében. Linda nem hívott vendégeket, s ő sem igen járt sehova. Szorgalmasan gyakorolta a spanyolt, és magántanulóként művészettörténetet tanult. Úgy érezte, ennyivel tartozik a nagyanyjának. Ha lenéz rá onnan a magasból, akkor láthatja, hogy még most sem tesz ellenére.
Leonard atya volt az egyetlen vendég, de már ő is inkább családtagnak számított. Minden délután átjött a kastélyba, és nagyokat sétálgattak a parkban. Alonso atya nem helyeselte, s ezt minden alkalommal kifejezésre is juttatta. Többször megrótta Leonard atyát, amiért annyit törődik Lindával. A fiatal pap hiába mondta el neki, hogy Lady Betty a halálos ágyán erre kérte, s ő megígérte neki, hogy vigyáz a lányra, nem hitte el.
Linda most is az atyára gondolt. Szíve egyre jobban magába zárta a fiatal papot, s egyre nehezebben tudta előtte eltitkolni érzelmeit. Érezte, hogy nem sokáig játszhatja meg magát előtte. Nem tudta, mit tegyen. Nem volt senki, akitől tanácsot kérhetne. Az egyetlen ember, akihez fordulhatna, az éppen Leonard atya. De erről hogy beszéljen vele? Megállt a tükör előtt. Nézte a tükörképét, és szemében egy hatalmas könnycsepp csillogott.
Csinos és szép, de miért? Kinek? Akinek szeretne tetszeni, az nem veszi, nem veheti észre benne a nőt. Elkeseredve fordult el a tükörtől, és kilépett a teraszra. Ebben a pillanatban tűnt fel Leonard atya alakja. Csinos, magas, egyenes tartású férfi volt, még a papi ruha sem tudta elrejteni karcsú, de izmos alakját. Linda elképzelte egy nyári, világos
nadrágban és egy vékony ingben. Teste felforrósodott még a gondolattól is. Gyorsan lesietett a lépcsőn, és a szalonban várta, hogy a pap belépjen.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszöntötte Linda, majd a papra nézett.
– Mindörökké, ámen – felelte Leonard atya. – Jól van, Lady Linda? – kérdezte.
– Köszönöm, jól vagyok. De már sokszor kértem, ne mondja nekem, hogy Lady Linda, hívjon egyszerűen Lindának.
– Bocsásson meg, de nehezemre esik – szabadkozott a pap. – Kérem, atyám! – könyörgött a lány.
– Jól van, kedves Linda – mosolygott Leonard atya. – Köszönöm – suttogta Linda. Közelebb lépett a paphoz. – Nézze, milyen gyönyörű az idő, nincs kedve sétálni?
– De. Ha akarja, szívesen. – Előreengedte a lányt, és szeme végigsiklott csodálatos alakján. Hányszor kellett Isten bocsánatáért esdekelnie az utóbbi két évben a lánnyal kapcsolatos gondolatai miatt. Tudta, hogy ma este sem lesz ez másképp.
Linda a pap mellett lépkedett. Halványkék ruhájának alja a virágok és a zöld levelek között suhogva libbent. Derekán kék selyemöv feszült, elöl a melle alatt szintén kék selyemszalag húzódott. Fekete haja a derekáig ért, s Leonard atya úgy érezte, belehal, ha nem érintheti meg. Isten meghallgatta óhaját, mert a lány haja egy rózsabokorba akadt, s Leonard atya anélkül szabadította ki, hogy feltűnő lett volna, amint ajkához érinti. Miután kiszabadította a lány haját a rózsabokor fogságából, gyorsan továbblépett. Nem akart a lány arcába nézni. Tudta, hogy Linda kedveli, de azt is tudta, hogy teljesen elzárkózottan él itt, s ő az egyetlen férfi, aki a környezetében korban hozzáülik, még ha pap is. Ezért van a lány vele szívesen. Bár ő is mindig boldogan tölti vele a szabadidejét, tudta, hogy előbb-utóbb a lánynak férjhez kell mennie, társaságba kell járnia, s oda már nem kísérheti el. Ilyenkor a szíve mindig összeszorult.
Linda megállt a lady sírjánál. Leonard atya mellé lépett. Úgy érezte, itt az ideje, hogy beszéljen a lánnyal. Nem élhet tovább ennyire elzárva a külvilágtól.
– Szeretném, ha társaságba járna, Linda – szólalt meg. – Nem jó, hogy állandóan egyedül van. Lassan gondolhat arra, hogy társat keressen magának. Élnie kell, hisz semmit sem tud az életről.
Linda szíve hatalmasat dobbant, s nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt.
– Nagyon jól érzem magam így. Elég nekem az ön társasága, atyám. Nem vágyom még férjhez menni, szeretnék majd utazni, világot látni. Ráérek még arra, hogy lekössem magam.
Leonard atya szíve is hevesebben vert ezekre a szavakra. Nem tudta a magyarázatát, de boldog volt, amiért a lány jól érzi magát vele.
– Örülök, hogy ezt mondja, de az én társaságom egy fiatal lánynak nem lehet elég. Persze, én nem akarom, hogy azt higgye, nekem nem jó önnel lenni, de ígéretet tettem a nagymamájának, s ezt szeretném betartani. Segíteni akarok, hogy boldog legyen.
– Majd szólok, ha úgy érzem, hogy férjre van szükségem – nevetett a lány, és közelebb lépett hozzá. – Kár erről beszélni is – mondta, és kezét a pap karjára tette. Testén áramütésként futott végig egy borzongás, amint keze a férfiéhoz ért. Érezte, hogy a pap is hasonló zavart érez. Elvette a kezét, és leült a padra.
– Jöjjön, üldögéljünk egy kicsit. Üljön ide mellém! – hívta a papot. Leonard atya zavara sokkal nagyobb volt, mint Lindáé. Nehezen vállalkozott rá, hogy ismét a közelébe kerüljön, de az bájosan intett neki. Reszkető térdekkel ereszkedett le a padra, jó távol a lánytól.
– Miért ül tőlem ilyen távol, atyám? – kérdezte Linda. – Látom, hogy a nagyanyám nagy terhet rótt magára azzal, hogy engem önre bízott. Ne vegye annyira komolyan! Tudok magamra vigyázni, s nem akarom, hogy haragudjon rám, amiért a nyakába varrtak. Nekem senkim sincs, mint tudja, de Isten velem van, tehát nem kell félnem. Ha terhes ez a feladat, én feloldom alóla.
Linda a papra emelte tekintetét. Szemében fényes könnycsepp ragyogott, s már későn fordította el a fejét, Leonard atya jól látta, hogy a lány a sírással küszködik.
– Linda! Tudnia kell, hogy soha nem volt kedvesebb feladatom az életben, mint amit Lady Betty kért tőlem. Teljes szívemmel azon vagyok, hogy soha ne érje önt bánat, mindig mosolyogjon és megtalálja a boldogságot. Nehéz nekem erről beszélni, hisz pap vagyok, ön pedig gyönyörű nő. Nem érezhetek soha úgy, mint más férfi, aki szabad. Nem, sajnos nem érezhetek másként, csak mint egy testvér vagy barát iránt, s ez nekem nehezemre esik. Érti, miről beszélek?
Leonard atya megfogta Linda állát, és arcát maga felé fordította. Linda szeméből kibuggyant az első könnycsepp, és a pap kezére hullott.
– Értem, miről beszél, s úgy érzem, belehalok, ha ennek így kell lennie. Tudom, most megharagszik rám, de nem bírom tovább. Szeretem önt, amióta megláttam. Csak magát látom, amikor fekszem és kelek. Alig várom azt a percet, amikor jön.
Linda kezébe temette égő arcát, testét zokogás rázta. Leonard atya bénultan ült. Mit tegyen? Mit mondjon?
– Linda! Kedves, kicsi Linda! Én is szeretem, szívem minden dobbanásával, de csak ennyi. Többet nem engedhetek meg magamnak. Még ezért is megbüntet Isten, hogy mellette másnak is helye van a szívemben.
Linda az atyára nézett, akinek szeméből mindent kiolvashatott. Fényes, ragyogó szempár volt az, mely olyan tiszta, akár a forrás vize. A mélyére lehetett látni. Érezte, hogy a pap rettenetesen szenved. Kinyújtotta kezét és megsimogatta szép arcát. Leonard atya elkapta és a szájához emelte. Ajka olyan forró volt, hogy szinte égette a lány tenyerét. Linda lehunyta a szemét, és élvezte a perc varázsát, melyre már oly régóta várt. Lassan, csukott szemmel közelítette arcát a papéhoz, majd száját hirtelen annak ajkára tapasztotta. Nyelve behatolt a szájába és mohón csókolni kezdte. Annyi érzés halmozódott fel benne, ezeket most mind szabadjára engedte. Leonard atya teljesen megmerevedett, először próbálta eltolni a lányt magától, de nem sikerült. Az eszeveszetten csókolta, s ez a hév, bármennyire is tiltakozott a pap, rá is átragadt. Lassan felengedett görcsössége, és forrón csókolt vissza. Percekig élvezték egymás ajkát. Amikor végre el tudtak szakadni, Linda teljesen új
embernek érezte magát. Van már értelme az életének, és érezte, hogy a férfinak ugyanúgy szüksége van rá.
Leonard atya csak lassan szedte magát össze. Amint tudatában megvilágosodott cselekedete, felugrott.
– Mit tett velem? Miért visz a bűnbe? Tudja, hogy ezt nekem nem szabad?!
– Szeretlek, Leonard, nagyon szeretlek. Nem kérek tőled mást, csak annyit, hogy te is szeress! Ne küldj el magadtól, kérlek! Isten tudja, látja, hogy érzelmeink tiszták és igazak. Nem lehet kifogása ellene!
– Linda! Én pap vagyok! Felszentelt pap!! Érted?
– Tudom, de azt is tudom, hogy a reverenda alatt egy férfi szíve dobog. És ez a szív értem ver, érzem. Ez pedig nem lehet bűn. Nem történt semmi, csak megcsókoltuk egymást.
– De nekem ezt sem szabad! Ó, Istenem! – Leonard az ég felé emelte összekulcsolt kezét. Szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Bocsáss meg, de azt hiszem, nem találkozhatunk többé kettesben, ez többé nem fordulhat elő – fordult a lányhoz, majd a távolba nézett.
-Vigyáznom kell rád – tette hozzá szinte magának mondva.
– Hagyd, hogy én vigyázzak magamra! Felnőtt vagyok, jogom van a szerelemhez!
– Ez igaz. Jogod van hozzá, igen, de nem velem. Nekem nincs jogom, csak ahhoz, hogy Istent szeressem.
– Leonard! Szeretlek! Soha, senkit nem fogok szeretni. Tudom, hogy nem lehetek a feleséged, ilyet nem is kérnék tőled, de azt nem bírnám elviselni, hogy ne lássalak és ne légy velem. Isten nem fog megbüntetni azért, mert egy árvát felkarolsz és szeretsz. Mert te is szeretsz, érzem. Ugye, jól érzem? – kérdezte könnyes szemmel. – Linda megfogta a pap kezét. – Nézd, hogy ver a szívem! Úgy érzem, kiugrik a helyéből. Nyugtass meg, kérlek! – mondta, és a férfi kezét a mellére húzta.
A pap már nem tudott uralkodni magán. Linda ajka szétnyílt, és boldogan adta át magát az újabb csóknak. Leonard atya jobb keze továbbra is a lány mellén nyugodott. Ujjai alatt az egyik mellbimbója megkeményedett, és szinte remegve kínálkozott fel. Leonard atya egész
testében remegett. Érezte, menynyire férfi a reverenda alatt. Férfiassága szinte fájt. De nemcsak ő, hanem Linda is érezte, mennyire kívánja őt a férfi. Hiába bújt reverendába, ő előcsalogatta belőle a férfit.
Boldog volt és semmivel nem törődött, csak a perc kínálta csodálatos érzéssel.
Hirtelen feltámadt a szél. Linda megborzongott.
– Fázol, kedvesem? – kérdezte Leonard atya szerelmesen, s jobban átölelte.
– A karjaidban nem, csak ha eltávolodsz tőlem. Maradj szorosan mellettem – suttogta Linda, s leült a padra, magával húzva a papot.
Szétnyitotta ruhája felső gombjait, s melleit szabaddá téve felkínálta testét. A pap szája kiszáradt, szeme mohón fogadta a csodálatos látványt, majd szinte eszét vesztve tapadt a lány melleire. Önfeledten csókolta és simogatta. Nyelvével eljátszott a rózsaszín bimbókon és a két halom között húzódó völgyben. A lány bőre olyan volt, mint a márvány. Sima és hófehér. Leonard atya nagyon kívánta. Érezte, hogy már nem bírja tovább.
Linda zihálva kapkodta a levegőt, s halkan, kéjesen sikongatott a gyönyörtől. Kezével a férfi dús hajába túrt.
– Elég volt, itt meg kell állnunk! – ugrott fel Leonard atya. – Ne vigyél teljesen a bűnbe! Ennek nem lesz, nem lehet jó vége. Most elmegyek, mert ha tovább maradok, teljesen elveszek.
– Miért nevezed bűnnek a szerelmet, hisz olyan szép! – suttogta a lány, és még szorosabban bújt hozzá, vele együtt emelkedve fel a padról. – Isten jó, ő tudja, hogy kit kell megbüntetnie. Mi semmi rosszat nem tettünk! Hidd el! Gyere, csókolj még! – búgta szerelmesen.
Lassan magával húzta a zöld pázsitra a teljesen felhevült papot, aki már nem védekezett, csak szeretett. Szerelmesen becézve vetkőztették le egymást, és Isten kék ege alatt örök hűséget fogadtak egymásnak. Linda úgy viselkedett, mintha nem először szeretkezett volna. Olyan volt, mint aki nagyon is jártas a szerelemben. Igaz, hogy az intézetben több erotikus újságot látott már, és hallomásból sok mindent tudott, mert volt egy lány, aki tapasztalatból mesélt nekik a testi szerelemről. De hogy ilyen
csodálatos érzés, azt nem is álmodta. Most hálásan gondolt vissza Irenére, amiért tudja, mit kell tennie. Leonard atya életében ő az első, s neki is a férfi. Lábait széttárva magához vonta a papot, aki felnyögött a gyönyörűségtől. Lassan, óvatosan tette magáévá a lányt, így az minden fájdalom nélkül vesztette el a szüzességét. Szerelmük úgy teljesedett be, mintha Isten engedélyt adott volna rá. Nem volt szívükben szégyen vagy félelem. Úgy tettek, ahogy tenniük kellett. Olyan boldogságot szereztek egymásnak, amilyet elképzelni sem tudtak eddig. Igen. Linda elvesztette a szüzességét, odaadta egész lényét Isten szolgájának, aki felemelte őt magával, s olyan boldogsággal ajándékozta meg, melyért akár az életét is odaadta volna.
Leonard atya karjai között tartotta a lányt. Egészen beesteledett. Keze simogatta, szeme szinte itta a lány szépséges bájait.
– Biztos, hogy te vagy a végzetem, de nem bánok semmit. Mindent elviselek, mert rájöttem, hogy mi az, amit eddig nem ismertem. Ez olyan csodálatos dolog, amiért vállalom Isten haragját. Eddig úgy éltem, ahogy kellett. Soha nem néztem lányra, csak Jézusé volt a szívem. Tudod, amikor arra gondolok, hogy másként is alakulhatott volna minden... Amikor szüleimet elvesztettem egy autóbaleset során, még csak tizenhárom éves voltam. Nekem szerencsém volt, életben maradtam, de akkor úgy éreztem, jobb lett volna nekem is elpusztulni. Senkim nem maradt. Ekkor jelentkezett egy közeli rokonom, egy pap. Ma már érsek. O vett gondjaiba, taníttatott, és megszerettette velem Istent. Ráébresztett, hogy érdemes élni Jézusért. Ő lett a gyámom, s azóta is apámként szeretem. Beléptem az egyház kötelékébe, és amikor pappá szenteltek, úgy éreztem, teljes az életem. Csak az lehet igazán boldog, aki hisz Istenben, és teljes életét neki szenteli. Most úgy érzem, csak akkor teljes az ember élete, ha társa van, ha szeret és viszontszeretik. Megismertem a testi szerelmet, s azt hiszem, ennél felemelőbb érzést nem élhet meg ember. Teljesen átformáltál, elfeledtetted velem eskümet, de nem haragszom rád, mert nagyon-nagyon szeretlek. Tudom, hogy bűnhődnöm kell, de mindent vállalok kettőnk forró szerelméért.
– Mondd, nem lehetne kérni a pápától, hogy engedélyezze a reverenda és a papi esküd alóli felmentésedet? – kérdezte reménykedve Linda.
– Ilyet nem tehetek. Kiátkoznának, s akkor soha nem lelném meg a lelkem nyugalmát.
– De akkor mi lesz velünk? – vált síróssá a lány hangja.
– Nem tudom. Azt hiszem, soha többé nem lehetünk így együtt. Meg kell gyónnom bűneimet, és vállalnom kell a büntetést.
– Kinek akarsz gyónni? Csak nem Alonso atyának? – kérdezte Linda. Szemében félelem tükröződött.
– De igen, ő a gyóntatom. Remélem, megérti majd, s imádkozni fog értünk.
– Ó! Ezt nem gondolod komolyan! – fakadt ki a lány. – Ezt nem engedem! – Linda sírva borult kedvese mellére. Könnyein át is látta, hogy Leonard atya szeméből is egymás után gördülnek le a könnycseppek. – Nem engedem! Tudom, hogy akkor soha többé nem látlak. El fog szakítani bennünket egymástól, s mindent el fog követni, hogy a legsúlyosabb büntetést kapd! Azt pedig, hogy soha többé ne lássuk egymást, én nem bírnám ki. – Linda testét zokogás rázta. – Én vagyok az oka, énmiattam történt minden. Nekem kell bűnhődnöm – kiáltott fel a lány. Ebben a pillanatban hatalmasat dördült az ég és eleredt az eső. A szél viharossá fokozódott, a rózsák szirmait az arcukba kergette. A villámok ijesztően cikáztak a sötét égbolton.
– Ez Isten üzenete – ült fel Leonard atya. Csendben felöltözött és felállt. – Öltözz fel, kérlek, megfázol! – Segített a lánynak a ruhájába bújni. – Visszakísérlek a kastélyba, és visszamegyek a templomba. Megkeresem Alonso atyát és mindent meggyónok. Háborog a lelkem, mint körülöttem a világ. Könyörögni fogok Istenhez, hogy bocsásson meg nekünk.
– Leonard! Isten tudja, hogy én voltam a csábító, te nem vagy hibás. Veled megyek a templomba. Elmondok mindent, de nem Alonso atyának, hanem Istennek, s ő tudni fogja, hogy mit érdemlünk. Isten jóságos és kegyes, nekem csak az ő engedélye kell. Nem számít semmi, nekem egyedül csak az Úr megértése fontos.
Megfogták egymás kezét, és a hatalmas viharban elindultak a kis templom felé. Leonard atya többször körülnézett, mintha valaki lenne a közelükben. Csak nem látta meg őket valaki? Egész idő alatt úgy érezte, nincsenek egyedül.
A templomba érve mindketten letérdeltek Jézus szobra előtt, és külön-külön imádkozni kezdtek. A vihar tombolt, a villámok időnként aranyszínnel vonták be a templom belsejét. A fák sírva, recsegve hajlongtak a szél ereje alatt. Az ég nagyot dörrent. Hirtelen fekete árnyék vetődött eléjük. Felemelték fejüket, és Alonso atya víztől csöpögő, vigyorgó arcába néztek. Szeme kéjesen ragyogott, látszott rajta, hogy mindent tud. Sátáni mosolya egy életre bevésődött a két fiatal lelkébe.
– Linda, Linda! Mit tettél? – hallotta a recsegő hangot a lány. – A lelked a pokolra jut, ahova való. Isten szolgáját szemelted ki aljas játékaidhoz? Ez égbekiáltó bűn! Tudod, hogy mi vagy te? Te egy... egy... utolsó romlott nőszemély! Te vagy a rontás maga. Ott a virágok között te voltál a legszebb, te... te... rontás virága! Tűnj el Isten házából! Neked itt nincs többé helyed!
A pap felrántotta a térdeplő lányt, és nagyot lódítva a templom bejárata felé lökte.
– Ne bántsa, atyám! – kiáltott fel az indulattól és a tehetetlenségtől remegve Leonard atya.
– Te hallgass! Neked itt többé nincs szavad! Gondom lesz rá, hogy soha többé ne láthasd ezt a nőszemélyt, sem az Isten kék egét, amit bemocskoltál. Egész életedben nem lesz nyugtod, lelked úgy fog bolyongani, mint egy őrült szellem, soha nyugtot nem lelve! Tűnj el a szobádba, s ott várd be, amíg sorsod beteljesedik.
Linda kétségbeesve, szinte önkívületben ért vissza a kastélyba. Teste tűzben égett, rázta a hideg, könnytől és esőtől ázottan lépett be szobájába. Tovább már nem emlékezett semmire, ájultan rogyott össze.
Linda öt hétig lebegett élet és halál között. A legjobb orvost hívták hozzá, aki megállapította, hogy súlyos tüdőgyulladása van, de nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy a lány lelkileg sérült meg, és nem akart meggyógyulni. Mary éjjel-nappal mellette volt, ápolta és etette,
