Kinley MacGregor - MacAllisterek széria 3 - A kitaszított.doc

191 

Full text

(1)

A kitaszított

Kinley MecGregor

A mű eredeti címe: Born in Sin ©2003 by Sherrilyn Kenyon

Eredetileg kiadta: Avon Books, a HarperCollins Publishers csoport tagja Fordította: Oberon Bt. - Baumann Zoltán

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összetűzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Lyssának, aki hihetetlenül sokat segített csodálatos észrevételeivel, Nancynek, aki segített megtartani józanságomat, valamint legkedvesebb barátaimnak, Janetnek, Lónak, Rickeynek és Cathynek. De leginkább férjemnek, életem első és egyetlen szerelmének. Te mindig mellettem állsz, és segítesz, hogy valóra váltsam az álmaimat. Lehet, hogy nem mindig nyilvánítom ki az érzéseimet, de - ahol a leginkább számít- mélyen legbelül mindigelőttem lebeg, hogy milyen sokkal tartozom neked. Számomra te vagy a legkedvesebb, Édesem, és nagyon szeretlek!

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. ISBN: 963 368 540-0

(2)

Prológus

Outremer

Nevetést hozott magával a hideg éjszakai szél, amint végigsimított Sin durva arcbőrén és száraz, repedezett ajkán. A fiú számára szokatlan volt ez a hang, ezért a földre kuporodott az angol tábor közelében, és figyelt. Már nagyon régóta nem hallott nevetést. Bizonytalanságáért el is nyerte „jutalmát", mert Marr, dárdájának nyelével jókorát sózott a gerincére.

- Miért álltál meg, te féreg? Lódulj!

Sin szaracén gazdája felé fordult, arcán olyan kifejezéssel, hogy attól Marr kissé hátrahőkölt.

Sin alig múlt tizennyolc éves, de életének utóbbi éveit keménykezű mestere mellett töltötte. Négy és fél hosszú kemény év, mely veréssel, kínzással és szidalmazással telt, aminek hatására az erkölcs, a szép beszéd és az önálló személyiség is¬meretlen fogalmakká váltak számára. Végül valóban állattá vált. Nem érzett már semmit. Sem fájdalmat, sem a múltat, ő volt a halál, a szó szoros értelmében.

Rad egy hosszú, görbe tőrt nyújtott át neki. - Tudod, mit kell tenned.

Tudta. Elvette a fegyvert. Keze fiatal koráról árulkodott, de a vele elkövetett temérdek bűn aggastyánná öregítette a lelkét.

- Fejezd be gyorsan, akkor ma éjjel jóllakhatsz, és tiszta ágyban alhatsz! - sürgette Marr. Sin elindult, majd korgó gyomorral pillantott vissza Marr-ra. Csak annyi ételt kapott, amennyi éppen elég az életben maradáshoz. Ölnie kellett mindenért, ami több volt egy morzsányi száraz kenyérnél és némi poshadt víznél. Tudták, hogy bármit megtenne egy adag ételért vagy egy éjszakáért, mely kín és fájdalom nélkül telik el.

A táborukban üldögélő angol lovagokat Sin az árnyék rejtekéből figyelte. Néhányan közülük ettek, mások játékkal múlatták az időt, vagy éppen háborús történeteket meséltek.

Ismét muzsika és énekszó csendült fel.

Már nagyon rég nem hallotta Normant franciául beszélni, a nótázásról nem is beszélve. Beletelt néhány percbe, míg felismerte, és megértette az idegen szavakat, amiket használtak. Árnyékként osont tovább a tábor felé. Láthatatlan fantomként, kinek egyetlen célja van: a pusztítás.

Könnyedén átjutva az angol őrségen, a legnagyobb sátor felé vette útját. Ma esti célpontja odabent van. Felemelte a sátor alját, és bepillantott.

Az építmény közepén aranyszínű tűzhely állt, az izzó szén fénye árnyékot vetett a feszülő vászonra. Az egyik sarokban egy hatalmas, faragott sárkányfejekkel díszített ágyban, mit sem sejtve, a hóleopárd és oroszlánbőr takaróit magára terítve egy férfi aludt. Sin egy pillanatra azt gondolta, hogy ez az egész csodás kép csak egy álom. De valóság volt. Az ágy díszei fejedelmi látványt nyújtottak, és egyben a tulajdonosuk magas rangjáról is tanúskodtak.

(3)

Sin a célpontra összpontosított. Egyetlen gyors vágás, azután fügét és roston sült bárányt vacsorázhat. Bort ihat, puha párnára hajthatja fejét a durva homokágy helyett, ahol egész éjjel ébernek kellene maradnia a portyázó skorpiók, mérges kígyók és más állatok miatt.

Hirtelen támadt egy ötlete. Az ütések nyomai és a sebhelyek lüktettek a hátán. Ismét körülnézett a sátorban, és nyugtázta az ágyban fekvő ember hatalmát és gazdagságát. Király volt. Egy gonosz király, kinek neve hallatán a szaracénok reszkettek a félelemtől. Egy király, aki talán kiragadhatja Sint szolgasorsából. Szabadság.

A szó tisztán csengett fülében. Ha bármi is megmaradt a lelkéből, jó szívvel elcserélte volna egy nyugodt éjszakáért, amikor nincs a földhöz láncolva. Elcserélte volna egy olyan életért, amit senki nem köt szabályokhoz, amelyben senki sem meri kínozni. A gondolattól megfeszült az arca. Már nem tudott másra gondolni. Még az Angliában töltött évekről is csak a kín jutott eszébe. Már-már nevetséges volt. Sohasem tartozott sehová.

Öld meg, ess túl a dolgon! Akkor ma este megtöltheted a gyomrod, a holnapra pedig csak akkor kell gondolnod, ha már eljött! Ebben legalább biztos lehetett. Ez volt rövid, de annál keményebb életének alapfilozófiája. Elhatározta, hogy enni fog, ezért közelebb osont.

Henrik azonnal felébredt, amikor megérezte a férfikéz szorítását a torkán. Még fel sem eszmélt, és az éles, hideg penge máris az ádámcsutkájának feszült.

- Egyetlen szó, és meghalsz! - A hűvös, nyers szavak különös akcentussal csengtek; a skót, az előkelő normandiai francia és a szaracén nyelv keveréke volt.

Rémülten nézett támadójára, hogy megtudja, miféle ember az, aki kijátszotta őrségét, és... Henrik hitetlenkedve pislogott, amikor megpillantotta gyilkosát. Tekintete egy cingár, beteges kinézetű fiúra esett, aki szaracén rongyokat viselt. Érzéketlen fekete szemével, mintha áldozata életének súlyát latolgatta volna.

- Mit akarsz? - kérdezte Henrik. - Szabadságot.

- Szabadságot?

A fiú bólintott, szemében különös tűz égett. Az a szempár nem egy gyermeké volt, hanem egy démoné, aki már megjárta a poklok legmélyebb bugyrait. A támadó arcának egyik fele duzzadt volt és fekete, ajka repedezett és cserepes. Nyakát véresre dörzsölte valami, mintha acél nyakörvet viselt volna. Henrik a fiú csuklójára pillantott, amelyen hasonló sebhelyek éktelenkedtek. Egyértelmű volt, hogy a fiú mindenre képes a szabadulásáért.

Amikor a gyerek beszélt hozzá, szavai még rongyos külsejénél is jobban megrázták. - Ha visszaadja a szabadságomat, halálom napjáig tartó hűséget esküszöm.

Ha ezeket a szavakat Henrik más szájából hallja, biztosan elneveti magát. De tudta, hogy egy ilyen fiú lojalitását megkaparintani óriási előny, és ha megszerzi, értékes kincshez jut.

-Mi van, ha nemet mondok? - Akkor megölöm.

- Az őreim elkapnak, és téged is megölnek. - Sohasem kapnának el.

(4)

Henriknek a legkisebb kételye sem volt ezzel kapcsolatban. Tekintetével a fiú hosszú, fekete haját és fekete szemét pásztázta. Naptól cserzett bőre távoli születéséről adott tanúbizonyságot.

- Szaracén vagy?

- Igen - mondta a fiú. Szemének csillogása tompulni látszott, és olyan fájdalom jelent meg benne, hogy Henrik szíve belesajdult. - Nem vagyok szaracén. Egy angol lovag kísérője voltam, de eladott nekik, hogy megszerezze a pénzt a hazaútra.

Henriket lesújtották a hallottak. Most már értette, miért van a fiú ilyen rossz bőrben. Fel sem tudta fogni, hogy ilyen gonoszságra képesek a szaracénok. De miféle szörnyeteg az, aki elad egy gyermeket az ellenségnek?

- Felszabadítalak - mondta.

A fiú szeme gyanakodva szűkült össze.

- Jobban teszi, ha nem próbál meg becsapni. - Nem teszem.

A fiú elengedte a királyt, és ellépett az ágytól. Henrik figyelte, amint a sátor falához guggol, egyik kezét a vászonra teszi, mintha menekülni készülne. Lassan, hogy meg ne ijessze a fiút, felkelt az ágyból. Mindketten idegesen néztek körül.

- Keresni fognak. - Kicsodák?

- A gazdáim. Mindig elkapnak, amikor megszököm. Elkapnak, és... Henrik észrevette a nyilvánvaló félelmet a fiú szemében.

- Meg kell, hogy öljem - mondta felegyenesedve, majd elővette a tőrt, és Henrik felé indult. - Ha nem teszem meg, megkeresnek.

Henrik elkapta a fiú kezét, még mielőtt az mellkasába döfhette volna a fegyvert. - Megvédhetlek tőlük.

- Senki nem véd meg engem, csak magamra számíthatok. Dulakodni kezdtek a tőrért. Valaki fellibbentette a sátor ajtaját.

- Fenség, ezt találtuk a... - az őrnek elakadt a szava, amint eljutott a tudatáig, hogy mit lát.

Mikor felfogta, hogy mi történik, rögtön erősítésért kiáltott. A fiú eleresztette a tőrt, amikor a sátor megtelt őrökkel. Henrik lenyűgözve figyelte, amint a cingár legény úgy száll szembe a túlerővel, akár egy sarokba szorított oroszlán. Ha koplaltatott testében egy kicsivel is több erő lett volna, könnyedén legyőzi a tizenkét fős gárdát. De nem így történt, és a fiú hamarosan a földre került. Ott sem adta fel, és öt ember kemény munkája kellett ahhoz, hogy ott tartsák.

- Eresszétek el!

A tizenkét férfi egyként kapta a fejét a hang irányába, és úgy néztek a királyra, mintha az eszét vesztette volna.

(5)

- Tegye, amit mondtam!

Mikor elengedték, csak akkor tűnt fel Henriknek, hogy a fiú karja eltörött a küzdelem során. Orra vérzett, és a homloka is felrepedt, de még ilyen állapotban is képes volt egy jajszó nélkül talpra állni. Csak állt, törött karját az oldalához szorította, és rémülten nézte a körülötte állókat, mint aki a legrosszabbra számít. Nem könyörgött, nem is mentegetőzött, és Henriknek ettől a látványtól megint csak az jutott az eszébe, hogy vajon mennyi borzalmat élhetett már át ez a szerencsétlen ifjú. De ő csak állt konokul, és egy szót sem szólt.

Az őrök kezdtek magukhoz térni. A kapitány kilépett közülük, hogy megszólítsa Henriket, de a király nem vette le tekintetét a fiúról.

- Két szaracént találtunk nem messze a tábortól, szerintem ő is közéjük való. - Ebben magam is bizonyos vagyok - mondta Henrik. - Hogy hívnak,' fiam?

A fiatalember lesütötte a szemét. Eltelt egy kis idő, mire megszólalt, de a hangját alig lehetett hallani.

- A gazdáim Kurtnak hívnak.

Henrik a homlokát ráncolta a furcsa kifejezés hallatán, melynek jelentését már itt tartózkodásának első néhány hetében megtanulta. Nagyjából annyit jelentett, hogy giliszta vagy féreg.

- Milyen nevet kaptál a kereszt alatt?

- Amikor Ravenswood grófját szolgáltam, Sinnek hívtak.

Henriknek elakadt a lélegzete a név hallatán, mert már tudta, hogy ki ez a fiú. - Akkor te lennél MacAlister fia?

Az üresség ismét visszatért a fiú szemébe. - Senkinek sem vagyok a fia.

Most már emlékezett. Amikor Henrik felajánlotta a vén földesúrnak, hogy hazajuttatja a fiát, az hallani sem akart róla. Valószínűleg Sin volt az egyetlen skót fiú, akit a tulajdon apja megtagadott. Nem tudván, hogy mit kezdjen az üggyel, és lévén, hogy kevés ideje maradt a döntésre, Henrik úgy határozott, Harold of Ravenswood gondjaira bízza az ifjút. Ez, mint most kiderült, helytelen döntés volt.

Csak ritkán fordult elő, hogy Henriknek bűntudata volt, de most annál erőteljesebben tört rá ez az érzés. A szívébe markolt, ismeretlen fájdalmat hagyva maga után, és a lelkét marcangolta. Ez a szerencsétlen, kitaszított fiú a gyámsága alatt volt, és ő a sorsára hagyta.

- Kerítsenek egy sebészt! - szólt Henrik a kapitányhoz. - És hozzatok neki ételt meg bort!

Sin megdermedt az utasítás hallatán. Titokban még mindig attól félt, hogy a király felkötteti, de legalábbis megvereti, hiszen ez volt a sorsa. A verés meg a gyilkolás.

- Ne ijedj meg, fiam! - mondta Henrik. - Hamarosan hazajuttatlak.

Otthon. A halvány áttetsző kép, ami a szó hallatán szeme elé került, egész életén keresztül kísértette. Soha semmi másra nem vágyott, csak egy otthonra, ahol szeretettel várják, és az emberek elfogadják olyannak amilyen.

(6)

Az apja elüldözte otthonról, de még Skóciából is mennie kellett, mert mindenki eltaszította magától. A szaracénok is csak belerúgtak, és leköpték. De talán ez alkalommal, ha eljut Angliába, nem lesz számkivetett. Talán ez alkalommal megtalálja a hőn áhított otthont.

Igen, Anglia lesz az a hely.

1. FEJEZET

London

Tizenkét évvel később

- Előbb herélném ki magam részegen egy életlen késsel - mondta Sin halkan, de halálosan komolyan.

II. Henrik király mindössze néhány lépésre állt tőle, mellőzve minden testőri vagy egyéb kísérői védelmet. Kettesben voltak a helyiségben. Mindenki más rettegve állt volna a király fenséges színe előtt, de Sin nem tartott tőle. Soha semmitől nem félt életében, és Henrik tudta, hogy nem is várhatná el azt a viselkedést tőle.

Henrik arca merevvé vált.

- Meg is parancsolhatnám neked.

- Akkor miért nem teszi? - vonta fel a szemöldökét Sin.

Henrik erre elmosolyodott, a feszültség oldódni kezdett benne, ahogy közeledett a férfi felé. Barátságuk már azon a sötét éjszakán megpecsételődött, amikor az éles penge Henrik torkának feszült. Sin megkímélte a király életét, és Henrik azóta nagy becsben tartotta azt az embert, aki nem esett hasra a hatalmától és a tekintélyétől.

Sin nem hajolt meg senki előtt, legyen az király, pápa, szultán vagy éppen koldus. Nem volt az a hatalom, amely térdre kényszerítette volna. Senki sem parancsolt neki és semmi olyasmi nem történt, ami felkorbácsolhatta volna érzelmeit. Tökéletesen magányos volt...

...és elégedett ezzel az állapottal.

- Nem azért lettem király, mert bolond vagyok. Megparancsolhatnám, de pontosan tudom, hogy mit tennél. Hátat fordítanál nekem, és célba vennéd az ajtót. Istenemre mondom, te vagy az egyetlen ember, akit nem szeretnék, ha ellenem fordulna. Ezért kérlek úgy, mint egy barátot.

- Az Isten verje meg! Henrik elnevette magát.

- Ha megverne, akkor azt valami sokkal súlyosabb dolog miatt tenné - mondta, és a mosoly lassan elhagyta az arcát, ahogy Sin szemébe nézett. -Mint barátot kérlek meg újra. Vedd feleségül azt a skót nőt!

Sin nem válaszolt. Olyan erősen szorította össze állkapcsát, hogy arcizmai ugrálni kezdtek. - Mondj igent, Sin! - mondta Henrik; hangja majdnem könyörgő volt. - Csak te segíthetsz ebben. Te ismered a skótokat, hiszen te magad is az vagy.

(7)

Henrik mit sem törődött a zsörtölődéssel.

- Ismered az észjárásukat, beszéled a nyelvüket. Te vagy az egyetlen, aki képes erre. Ha valaki mást küldenék, azok a vérszomjas barbárok biztosan elvágnák a torkát, és a fejét tálcán küldenék vissza nekem.

- Úgy gondolja, hogy velem nem tennék ugyanezt? Henrik elnevette magát.

- Kétlem, hogy Mihály arkangyal képes lenne elvágni a torkod, hacsak te nem kéred rá. Bár az igazságot nem mondta ki, Sin a lelke mélyén úgy érezte, meg kell tennie ezt a szívességet. Még a gondolatától is irtózott annak, hogy bármilyen formában kötődnie kelljen a skótokhoz. Gyűlölt mindent, ami Skóciával vagy a skót néppel kapcsolatos. Inkább meghalt volna nyomorúságos halállal, minthogy még egyszer betegye a lábát abba az országba.

- ígérem, hogy busás jutalomban részesítelek - mondta Henrik. - Nincs szükségem sem pénzre, sem jutalomra.

- Tudom. Ezért bízom benned ennyire. Te vagy az egyetlen ember, akiről biztosan tudom, hogy nem lehet megvesztegetni. Azt is tudom, hogy tisztességes vagy, és hogy soha nem hagynál cserben egy barátot, akinek szüksége van rád.

Sin mélyen a férfi szemébe nézett.

- Henrik, barátként azt kérem öntől, hogy ne kérjen ilyesmit!

- Én is azt szeretném, ha nem kellene. Irtózom a gondolattól, hogy az egyetlen igaz szövetségesem ilyen távol kerüljön tőlem, de szükségem van valakire, akiben megbízhatok. Valakire, aki eléggé ismeri a skótok lelkét ahhoz, hogy vezesse őket. Rajtad kívül egyetlen ember van, aki számításba jöhet, az pedig a testvéred, Braden. De miután ő már házas...

Sin csikorgatni kezdte a fogát. Örömmel látta testvérét az oltár előtt, de most mégis azt kívánta, bárcsak még mindig legény lenne. Kettejük közül Braden volt az, aki értett az asszonyok nyelvén.

Sin katona volt. Otthona a csatamező, és csak három dologban bízott igazán: a kardjában, a pajzsában és a lovában. Semmit sem tudott az asszonyokról, a gyengédségről, és eszében sem volt, hogy ez irányú ismereteit kibővítse.

- Ha ez segít a döntésben: a hölgy nagyon vonzó teremtés. Nem lesz gondod az utódnemzéssel.

Sin szeme összeszűkült. Fennakadt a gyermek-nemzés gondolatán, de különösen azon, hogy csak azért váljék apává, hogy rangját és birtokait továbbadhassa valakinek.

- Nem vagyok tenyészcsődör, Henrik.

- Az udvaromban keringő pletykák nem erről szólnak. Úgy hallom, hogy...

- Tudja az a hölgy, hogy mit tervez ellene? - kérdezte Sin közbevágva. Senkivel nem akart személyes dologról beszélni, legfőképpen Henrikkel nem.

- Természetesen, nem. Nem tartozik rá. Ő a foglyom, azt teszi, amit mondok neki, különben kivégeztetem.

Sin megdörzsölte az arcát. Kétsége sem volt afelől, hogy Henrik nem a levegőbe beszél. Azt is tudta, hogy kinek kell majd végrehajtani az ítéletet.

(8)

- Henrik, tudja, hogy gondolkodom a házassággal kapcsolatban.

- Persze hogy tudom, de az igazat megvallva, szeretnélek már oltár előtt látni. Sokra értékelem a szolgálatodat, de mindig is izgatott a kérdés, hogy nincs semmi az életedben, ami igazi érték lenne. Adtam neked földeket, gazdagságot, rangot, de te úgy taszítottad el magadtól, mintha csak mérget adtam volna. Amióta csak ismerlek, mindig úgy éltél, hogy az egyik lábad a sírban volt.

- Gondolja, hogy egy feleség képes változtatni ezen? -Igen.

- Legközelebb emlékeztetni fogom erre, amikor Eleanorra panaszkodik - nevetett Sin. Henrik majd megfulladt a nevetéstől.

- Ha nem te lennél, megöletnélek ezért a mondatért. - Ugyanezt én is elmondhatom.

Ezzel a válasszal próbált meggyőződni Henrik jókedvének valósságáról. Henrik Sin felé indult, megállt, majd hirtelen elhallgatott. Arcán látszott, hogy valami régóta nyomasztja. Amikor megszólalt, hangjából kicsengett a nosztalgia.

- Jól emlékszem arra az éjszakára, amikor a torkomnak szegezted azt a tőrt: Emlékszel, mit mondtál?

- Igen. Hűségemet ajánlottam a szabadságomért cserébe.

- így volt. És most szükségem van a hűségedre. Philippe a nyakamban van, hogy elvegye tőlem Normandiát és Aquitane-t, a fiaim tartják a markukat a jussukért, most meg itt van ez a skót klán, akik megtámadták az északi határt védő csapataimat. Képtelen vagyok ennyi oldalról védeni magam. Egy dühöngő bikát is képes legyőzni néhány éhes kutya. Belefáradtam. Békét kell teremtenem, mielőtt megölnek. Hát segítesz vagy nem?

Sin lélekben meghajolt a szavak hallatán. Átkozta is magát érte. A király szavai lelkiismeretének egyetlen épen maradt darabjára hatottak, és ezt Henrik is nagyon jól tudta. Sin megköszörülte a torkát. Arra gondolt, hogyan térhetne ki a nemkívánatos esemény elől. Majdnem elmosolyodott, amikor a briliáns ötlet kipattant az agyából. Tökéletes volt és olyan agyafúrt, mint aki kitalálta.

- Rendben, feleségül veszem a hölgyet, de csak akkor, ha talál egy papot, aki szentesíti frigyünket.

Henrik arca elfehéredett.

Sin gonoszul mosolygott. Az elmúlt kilenc évben ötször átkozta ki az egyház. A legutóbbi alkalommal maga a pápa átkozta ki azzal, hogy a pokol örök tüzére kívánta. Az emberek legtöbbje is úgy beszélt Sinről, mint az ördög legkedvesebb fattyáról. Henrik képtelen lesz olyan papot találni, aki elég bátor lenne ahhoz, hogy egy egyházi szertartást celebráljon Sinnek.

- Azt gondolod, megfogtál? - kérdezte Henrik.

- Semmi ilyesmire nem gondoltam. Ahogy mondta is, ismerem a skótokat, és tudom, hogy nem fogadnának el mást, csakis egy megszentelt házasságot. Semmi mást nem mondtam, csak közöltem a házasság feltételeit.

(9)

- Rendben, elfogadom a feltételeidet, és megteszek mindent, hogy létrejöjjön ez a házasság.

2. FEJEZET

- Ezúttal tényleg megszökünk, Callie?

Caledonia MacNeely letérdelt kisöccse mellé a keskeny folyosón, amelyen keresztül próbáltak megszökni Henrik király várából.

- Ha magadba fojtod a mondókádat, talán sikerülhet- suttogta. Megigazította a fríg sapkát az aprócska fejen. A fiú arca kerek volt és pirospozsgás, kék szeme gyermeki őszinteséggel nézett nővérére. - Ne feledd, mi most az angolokat szolgáljuk, ami azt jelenti, hogy ha kinyitod a szádat, azonnal tudni fogják, hogy skótok vagyunk.

A fiú bólintott. Callie betűrte a hatéves fiúcska narancsos-vörös fürtjeit a sapka alá. A testvérpár csak hajszínében hasonlított egymásra. Callie elhunyt édesanyjára emlékeztetett, míg Jamie a saját anyja, Morna vonásait hordozta. A lány könnyedén megcsókolta a gyermeket, majd felállt. Kézen fogva vezette végig a fiút a kihalt folyosón a csigalépcső irányába, amely a kastély kijáratához vezet. Legalábbis ezt mondta neki a szobalány, aki segített a szökés kitervelésében.

Ki kell jutniuk innen. Callie már nem bírta tovább. Képtelen lett volna elviselni még egy kihívó pillantást vagy egy gonosz megjegyzést furcsa skót szokásai miatt. De amitől igazán felforrt a vére, az az volt, amit Jamie-vel tettek. Egy skót földbirtokos fia egyforma rangban áll a legelőkelőbb angolokkal. Ennek ellenére azok a bestiák arra kényszerítették, hogy szolgálja őket, miközben csúfolták és ócsárolták. Callie már nem tudta elnézni kistestvére hulló könnyeit.

Az angolok mind állatok.

Amikor a testvérpár a betegeskedő nagynénjét akarta meglátogatni, Henrik király emberei megölték a kíséretet, és foglyul ejtettek őket. Raboskodásuk első percétől foga Callie azon törte a fejét, hogyan tudnának megszökni. De bármilyen óvatosan is tervezgetett, az átkozott angol kutyák mindig résen voltak. Valahogy mindig keresztülhúzták a tervét, és meggátolták a szökést.

De most... most sikerülni fog.

Megszorította Jamie kezét, és megállt a legfelső lépcsőn. Megemelte szoknyáját, és nyakát kinyújtva figyelt.

Semmi.

Aelfa, a szobalány azt mondta nekik, hogyha leérnek a lépcsőn, egy hátsó ajtót találnak, amelyet a szolgálók használnak napközben, ha Londonba akarnak menni. A szobalány megesküdött neki, hogy senki sem fogja megállítani, ha egyszer elérte ezt az ajtót. Hanyatt-homlok rohant le a sötét lépcsőn, Jamie egy lépéssel mögötte követte.

Szabadság! Érezte az ízét. Érezte az illatát.

Callie gondolatai törött üveg szilánkjaiként röppentek szét, amint valamiben megbotlott. Érezte, hogy a teste előredől, és nem marad másra ideje, csak hogy kinyújtsa karját valami kapaszkodót keresve. Esés helyett hirtelen erős karok ölelésében találta magát. Érezte, amint

(10)

melle egy kőkemény mellkashoz szorul. Szinte még magához sem tért, a férfi elengedte, és segített visszaszerezni az egyensúlyát.

- Az Isten szerelmére, asszony, miért nem nézel a lábad elé?

Jamie szóra nyitotta a száját, de Callie a kezével elhallgattatta, majd a legangolosabb akcentusával megszólalt:

- Bocsásson meg, Milord!

Csak ekkor merte tekintetét a férfira emelni.

Lévén, hogy Callie magas volt, ahhoz volt szokva, hogy a legtöbb emberrel azonos szemmagas¬ságban van. De ahol a szemekre számított, mindössze széles, izmos vállakat látott kiemelkedni a sötétből. A szíve a látványtól még gyorsabban kalapált. Hunyorogva nézte a fekete ruhát. Még soha életében nem látott olyan embert a papokon kívül, aki tiszta feketébe öltözik. A férfi öltözékét, mely a feketénél is sötétebb volt, semmi sem díszítette.

Megpróbált hátralépni, de a mögötte álló Jamie és egy keskeny pad megakadályozta. Csapdában érezte magát, a lovag erőteljes és velőig hatoló jelenlétének csapdájában.

Minden bátorságát összeszedve feljebb pillantott az erős, napbarnított nyakra, melyen mély sebhely éktelenkedett, majd még feljebb, a férfias arcra. Azután egyenesen az ördögi, éjfekete szempárba, amelyben az értelem tüze égett. A szem csillogása különös fényt vetett Callie-ra, mely csillogásba egész teste beleremegett.

Nagyot nyelt. Életében soha sem látott ehhez hasonló férfit. Kétségkívül ez az ember rendelkezett a legvonzóbb arccal és a legférfiasabb alakkal azok közül, akikkel valaha is találkozott. Vonásai határozottak voltak, szépen formázott állát borosta fedte. Haja éppen olyan fekete volt, mint a ruhája, és jóval a válla alatt ért véget. Leginkább egy skót barátra emlékeztetett. Ahogy a lány az arcát figyelte, apró hegeket vett észre rajta, melyek közül a bal szemöldöke fölött húzódó, alig látható sebhely ragadta meg leginkább a tekintetét.

A legelragadóbbnak mégis a fekete szempárt találta, mely olyan sötét volt, hogy a pupillákat nem is lehetett észrevenni. Ez a tény némiképp megrémítette a lányt, mivel rideg és üres tekintetet kölcsönzött viselőjének. Révületéből magához térve úgy vélte, legjobb lesz, ha minél előbb kereket old. Gyors pukedli után megragadta Jamie kezét, és az ajtó felé sietett.

Sin a homlokát ráncolta az ajtócsapódás hallatán. Volt valami nagyon különös abban, ami történt, és nem csak a hirtelen jött vágy járt a fejében, amit a zöld szempár láttán érzett. Bár ez irányú érzékeit nem fejlesztette az eltelt évek alatt, most mégis próbáltak előtörni belőle, hogy tudomására hozzanak valamit. Semmi másra nem tudott figyelni, csak az íj formájú ívelt ajakra és a furcsa csalódottságra, amiért nem volt ideje megfigyelni a haja színét. Még az arcát fedő világoskék fátyol sem volt képes csökkenteni zöld szemének és napcsókolta arcbőrének kiemelkedő szépségét.

Csábító volt, és elragadó. Ráadásul szokatlanul magas. Miután Sin 180 cm-nél is jóval magasabb volt, elég ritkán találkozott olyan nővel, aki megközelítette volna termetét. Bár a lány kissé vékony volt az ő ízlésének, a keblei elég terebélyesek voltak ahhoz, hogy a kéjsóvár Braden igényeit is kielégítsék. És a szeme... Csillogó és meleg volt, életerő és intelligencia áradt belőle...

Talán túlságosan is nyílt. Egyetlen szolgáló sem mert volna az ura szemébe nézni, különösen az övébe nem. A lány viszont egyenesen állta a tekintetét, ráadásul büszkén és rendkívül őszintén. Meg sem ijedt tőle, ami egyértelműen azt jelentette, hogy nem tudta, kivel áll szemben. Csak egyetlen személy létezhet Henrik király udvarában, aki nem ismeri őt.

(11)

A skót nő..., aki most a hátsó ajtó felé szalad. Szitkozódva eredt a nyomába.

Callie hirtelen megállt, amint meglátta, hogy lovagok egy csoportja álldogál közte és az ajtó között. Legalább hatan voltak. Mindannyian állig fegyverben - valószínűleg gyakorlatozásból jöttek -, és a kastély felé tartottak.

Micsoda balszerencse!

Jamie keze reszketni kezdett, a lány gyengéden megszorította öccse aprócska kezét. Nem akart pánikba esni. Ha csak egy kicsi szerencséje is van, akkor a lovagok ügyet sem vetnek rá, és nyugodtan elsétálhatnak mellettük. Lesütötte tekintetét, és a lovagokat megkerülve elindult a kapu felé.

- Nézzetek csak oda! - mondta az egyik, amikor a közelükbe értek. - Mit látnak szemeim?

- Egy szemrevaló fehércseléd - vágta rá egy másik. - Biztosan tudja, hogy mi kell nekünk.

A többiek nevetni kezdtek.

- Ó Roger, te aztán tudod, hogy kell bánni ezekkel a parasztokkal!

Callie meggyorsította a lépteit..., de az egyikük útját állta. Szinte földbe gyökerezett a lába. - Bocsásson meg, Milord. - Nem volt rá jellemző, hogy bárki előtt fejet hajtson, vagy bárkitől megijedjen, és ha nem lett volna vele a kistestvére, most sem tette volna. De ki kell jutniuk innen. -Rengeteg a dolgom - mondta, egy alázatos puked-li kíséretében.

- Abban biztos lehetsz - válaszolt mély hangon a férfi, aztán lenyúlt, hogy büszkén megigazítsa a hirtelen keletkezett duzzanatot a nadrágján.

Callie dühében a fogát csikorgatta. A lovag karon ragadta, és magához vonta, hogy megcsókolja. Mielőtt azonban szájuk összeért volna, Callie ke¬ményen megrúgta, mégpedig éppen azt a duzzanatot, amire a férfi az imént még annyira büszke volt. A lovag szitkozódva elengedte. Callie megmarkolta a férfi kardját és kihúzta a hüvelyből.

A férfiak nevettek.

-Jobb lesz, ha leteszed, még mielőtt megsebzed magad, angyalom. Callie gyakorlott mozdulattal megforgatta a hatalmas fegyvert.

- Ha valakit megsebzek, az közületek való lesz -mondta, ezúttal ügyet sem vetve akcentusára. -Azt javaslom, álljanak félre az utamból!

A vigyor ráfagyott az arcukra. A lovagok legbátrabbika előhúzta a kardját. Csak néhány pillanatig néztek egymás szemébe, de ez az idő elég volt Callie-nek ahhoz, hogy kitalálja a lovag gondolatait. Gyengének és hatástalannak hitte a lányt. Minden kétséget kizáróan nő volt, de az apja előrelátóan felkészítette a harcra. Nem létezett olyan lovag, aki megsebezhetett volna egy skótot, még akkor sem, ha az asszony.

- Kapd el, Roger! - mondta a büszkeségen rúgott férfi, amint a többiek felé sántikált. - Hidd el, hogy elkapom! - mondta, majd megnyalta a száját, és buja pillantásokat vetett ellenfelére. - Mindenféle értelemben elkapom.

(12)

- Rohanj, Jamie! - kiáltott testvérének a lány.

A kisfiú nem jutott messzire, mert az egyik lovag megragadta. Minden tudását latba vetve, Callie rárontott ellenfelére. Már csak egyetlen mozdulat választotta el attól, hogy lefegyverezze a férfit, amikor egy ismerős hang hallatán megállt.

- Dobja el a kardot, Milady!

A szeme sarkából megpillantotta a férfit a lépcsőről. Nem is ez lepte meg igazán, hanem az, ahogy a lovagok reagáltak a megjelenésére.

Lassan hátrálni kezdtek. Roger, a fekete ruhás férfira nézett, majd azt mondta:

- Maradjon ki ebből, ehhez önnek semmi köze. A fekete lovag felvonta a szemöldökét. - Lévén, hogy a hölgy épp az imént szégyenített meg, nehezen tudom elképzelni, hogy ki akarod próbálni a kardomat. Vagy talán tévedek?

Callie látta a bizonytalanságot a férfi arcán.

- Hagyd már, Roger! - törte meg a csendet egyikük. - Tudod, csak az alkalomra vár, hogy megölhessen.

Roger lassan bólintott, leengedte fegyverét, és hátrálni kezdett.

Callie megfordult, hogy lássa, kitől hátráltak meg a többiek. A férfi olyan mereven állt ott, akár egy szobor, védelmező pillantása nem árulkodott sem gondolatai, sem hangulata felől. Enyhe szellő simogatta fekete fürtjeit, ahogy mélyen a lány szemébe nézett. Elég ijesztő látvány volt, annyi biztos. Callie még abban sem volt biztos, hogy a vörös sapkás démonnak volt ijesztőbb külseje, vagy ennek a lovagnak. Még mindig mereven tartotta a kardot. A fekete lovag hűvösen mosolygott.

- Látom, tudja, hogyan kell bánni egy férfi szerszámával.

A férfiak kuncogni kezdtek. Callie arca élénk pirosra vált a gúnyos megjegyzéstől. - Nem veszem jó néven a sértéseit.

- Biztosíthatom, Milady, hogy nem akartam megsérteni. Tisztelem az olyan nőket, akik meg tudják védeni magukat. - A lány képtelen volt eldönteni, hogy őszintén mondja-e amit mond, vagy csak gúnyolódik. Arca és a hangsúlya nem árult el semmit. - És most dobja el a kardot.

- Nem! - válaszolt a lány határozottan. - Addig nem, amíg a testvérem és én ki nem szabadulunk innen.

- Milady! - Callie rögtön felismerte annak a szobalánynak a hangját, aki segített neki a szökésben. A lány kilépett a kastély ajtajának árnyékából, és Callie-re nézett. - Tegye, amit az uraság mond, Milady, könyörögve kérem! Ön nem tudhatja, hogy ki ez az ember, de hinnie kell nekem! Soha ne kerüljön összetűzésbe vele!

A fekete lovag kinyújtotta a kezét. - A kardot!

Valami furcsa oknál fogva a lány majdnem engedelmeskedett, de aztán vetett egy pillantást kis-öccsére, és rögtön tudta, hogy nem szabad eljátszania a legjobb lehetőséget. Egy lépést tett előre a fekete lovag felé. Egyenesen a férfi torkát vette célba a fegyverrel, de legnagyobb meglepetésére an¬nak arcizma sem rezdült, csak nézett rá a lélektelen szemével. Nyugodt volt

(13)

és türelmes, mint egy vipera, amint várja, hogy áldozata elég közel kerüljön ahhoz, hogy lesújthasson. A lány megállt.

A következő pillanatban - mielőtt feleszmélhetett volna - a férfi villámgyors mozdulattal elé állt, a penge hegyét két alkarja közé szorította, és kicsavarta kezéből a fegyvert. Magas ívben repült az acél, röptében a saját tengelye körül forgott. A fekete lovag könnyed mozdulattal megragadta a markolatot, mielőtt még földet érhetett volna, teste körül szabályos nyolcas hasított a levegőbe, majd határozottan a földbe döfte. A mosolya még ridegebbé vált, mint korábban.

- A mamája soha nem mondta önnek, hogy ne kísértse az ördögöt, mert komoly árat kell fizetnie érte?

Callie marka szinte elzsibbadt az ürességtől, ahogy a markolatot kitépték az ujjai közül, de nem szólt semmit. Az igazat megvallva, azt sem tudta, hogyan reagáljon. Legyőzöttnek érezte magát. Eddigi életében, még soha senki nem volt képes erre. És a férfi még csak elő sem vette a saját fegyverét. Mély szégyenérzet lett rajta úrrá.

- Ön szerint mit tegyünk ezzel a kis csirkefogóval? - kérdezte a lovag, aki Jamie-t fogta. - Először jól elfenekeljük, aztán kitakaríttatunk vele egy-két pöcegödröt.

- Nem! - kiáltott a lány, de senki sem figyelt rá.

A lovagok harsány nevetésben törtek ki, kivéve egyet. Dühös pillantása szikrákat szórt a többiek felé.

- Eresszétek el a fiút! - mondta ugyanazon a nyugodt hangon. - De uram, nem szórakozhatnánk el vele egy kicsit?

A fekete lovag az imént szóló felé fordította félelmetes, rideg tekintetét.

- Számomra a szórakozás azt jelenti, hogy kibelezem azokat, akik ellenállnak nekem vagy fittyet hánynak az utasításaimra. Mit szólnál, ha te meg én elszórakozgatnánk egy kicsit? A lovag elsápadt, és azonnal eleresztette Jamie-t, aki Callie-hez rohant, és arcát a lány szoknyájának durva vásznába temette.

- Láttad, mit tett? - kérdezte Jamie suttogva. -Aster remekül szórakozna, ha megtudná, hogy hagytad, hogy egy fegyvertelen angol elvegye a kardodat.

- Hallgass! - mondta Callie halkan, míg egyik karjával magához szorította a fiút, és a lovag szemébe nézett.

A férfi tekintete meg sem rebbent. -Azt hiszem, ideje, hogy visszatérjen a szobájába, Milady!

Callie dacának értéktelen jeleként felemelte az állát. Mindketten tudták, hogy az összetűzésből ezúttal a férfi került ki győztesen. De Callie tudta, hogy legközelebb megtalálja a módját annak, hogy hazajussanak. Fejét olyan magasra emelte, amennyire csak tudta. Megfordult, és a kastély felé indult. Jamie még mindig a szoknyáját markolta.

A szobalány szélesre tárta az ajtót előttük, és összerezzent, amint a fekete lovag a közelébe ért. A férfi a nyomukban haladt felfelé a lépcsőn. Az volt a legrosszabb, hogy felváltva törtek a lányra a hideg és meleg hullámok, miután észrevette, hogy Jamie milyen tisztelettel és csodálattal tekinget hátra a lovag felé.

(14)

- Mondja - szólt vissza Callie a válla fölött, amint közeledtek a legfelső lépcsőhöz -, miért fél mindenki annyira öntől?

Most először hallatszott keserűség a lovag hangjából. - Mindenki fél az ördögtől, ön nem?

- Ön „csak" egy férfi, uram, és nem az ördög válaszolt gúnyosan Callie. - Gondolja?

- Tudom.

- Igazán? - kérdezett vissza a férfi némi ironikus lejtéssel a hangjában. -Talán ön egy boszorkány, hogy ennyire tisztában van az ördög fogalmával?

Callie megállt a lépcsősor tetején, és a kérdés súlyától feldühödve szembefordult vele. Az ilyen vádak miatt elégettek embereket, de legalábbis felkötöttek. Azt gondolta, hogy ez az angol örömmel látná, ha kivégeznék boszorkányság miatt.

- Istenfélő vagyok.

A férfi olyan közel állt hozzá, hogy Callie érezte bőrének meleg, tiszta illatát. A fekete szempár fürkészve figyelte. Amikor megszólalt, hangja mély volt és halálosan komoly.

- Én nem.

A lány megborzongott e két rövidke szó hallatán, miután kétsége sem volt afelől, hogy a férfi komolyan beszél. Mozdulni sem tudott a döbbenettől, amikor a férfi felemelte kezét, és megérintette az arcát. Meglepte kezének melegsége, és egész testén kellemes bizsergés futott végig, mikor a gyengéd ujjak a füle felé közeledtek. Szinte el sem hitte az érintés gyengédségét, az ujjak könnyed játékát a bőrén. Nagyon különös hatást váltott ki a testében. Lüktetést és eddig soha nem tapasztalt éles fájdalmat érzett. A gyengéd kéz hátratolta fátylát, és könnyed táncba kezdett a lány haján. Callie érezte, amint az egyik ujj kiszabadítja fürtje¬it a vászon fogságából. A férfi tekintete a saját kezére tapadt, aztán némi gúnnyal a hangjában, a szája sarkából vetette oda.

- Vörös - mondta, hangja alig volt több egy morgásnál. - Tudhattam volna.

- Most meg mi baja? - kérdezte a lány zavartan. Nem gondolta, hogy egy olyan egyszerű dolog mint a hajszíne, ilyen ellenérzést válthat ki belőle.

Csalódott pillantással eresztette le a kezét, és hátralépett.

- Aelfa - szólt oda a szobalánynak -, vidd a szobájába, és gondod legyen rá, hogy ott is maradjon.

- Igenis, Milord - válaszolt a szolgáló egy gyors pukedli kíséretében. Sin nem mozdult, amíg a szoba ajtaja be nem záródott a lány mögött. Hagynod kellett volna megszökni.

Egy pillanatra el is játszott ezzel a gondolattal, de csakis Henrik iránti hűsége tartotta vissza attól, hogy elengedje a lányt... valamint az az aprócska tény, hogy ha megteszi, soha nem kell feleségül vennie. És mégis...

Sin egy pillanatra megbánta, amit tett, amikor visszaemlékezett arra, hogy a lány lefegyverezte Rogert. Meg kell hagyni, igen bátor tett volt. De az effajta bátorság, ha ellenségről van szó, inkább átok, mint erény.

(15)

ő már csak tudja.

Sötét emlékek törtek felszínre benne, de megpróbált nem gondolni rájuk. Elindult a keskeny folyosón saját szobája felé, amely éppen a skót lány szobájának szomszédságában volt. Sin a fogát csikorgatta Henrik pimaszságára gondolva. Kinyitotta szobája ajtaját, és az ablak mellett álló, spártaian egyszerű ágy felé indult. Akkortájt sok időt töltött Henrik udvarában, és ellentétben a többi udvari emberrel, ő nem törődött a luxussal. Egyszerűsége kimerült egy ágyban, amelyben épphogy csak elfért, és egy takaróban, ami befedte a testét.

Olyan elővigyázattal amennyire csak lehet, levette magáról kabátját és páncélingét, majd az ágy végénél álló ládára terítette, aztán óvatosan megvizsgálta, milyen kárt okozott a lány kardja az alkarján. Megfeledkezve a fájdalmáról, kioldotta ingujjának fűzőjét, amint a mosdóállvány felé indult. A bélelt ruhadarabot egy egyszerű faszék karfájára terítette, majd vizet töltött egy tálba, és lemosta a vért az alkarjáról.

Már éppen a törlőkendőért nyúlt volna, amikor a folyosóról kiabálást hallott. Sebeiről megfeledkezve megragadta kardját, és feltépte az ajtót.

A királyi gárda őrei a kisfiút próbálták kivonszolni a skót lány szobájából, az őrök egyike éppen a lányt tuszkolta vissza. A kisfiú úgy sikítozott, mint egy haldokló hárpia, a lány pedig úgy harcolt, akár egy vadmacska.

- Mi történik itt? - szólalt meg határozottan Sin. Az őr, aki legközelebb állt hozzá, elfehéredett,

majd hezitálva azt mondta:

- Őfensége egy másik szobába akarja záratni a fiút.

- Ne! - sikította a lány. - Nem fogjátok elvinni mellőlem csak azért, hogy aztán bánthassátok. Nem szórakoztatok még eleget vele?

- Kérem! - kiáltotta a kislegény, és közben olyan hevesen és rúgkapálva küzdött a lovagok ellen, hogy az egyik cipője leesett. - Ne hagyd, hogy elvigyenek! Nem akarom, hogy megint megverjenek.

A fiú szavai hallatán Sinben forrni kezdett a méreg. Callie egyre dühösebben küzdött az őt lefogó őrrel. Ha sokáig folytatta volna, akkor bizonyára nem ússza meg kék-zöld foltok nélkül.

- Eresszétek el! - utasított Sin.

A kis csapat megdermedt a szavak hallatán.

- Milord - mondta az őr, aki a lányt tartotta -, mi csak a király utasítását követjük. Sin éles pillantást vetett a férfira, aki ettől két lépést hátralépett.

- Azt üzenem Henriknek, hogy minden rendben lesz.

- És mi lesz, ha megszökik a fiúval együtt? - kérdezte egy másik őr.

- Magam fogok vigyázni rájuk. Gondolod, hogy képesek lesznek a szökésre?

Sin látta a bizonytalanságot az őr szemében, mintha csak azt mérlegelné, kinek a haragjától rettegjen jobban: Henrikétől vagy az övétől. Végül eleresztette a fiút, aki rögtön a nővéréhez szaladt.

(16)

- Közölni fogom a királlyal, amit mondott - válaszolt az őr, sértődött szavait a félelem tónusa gyengítette meg.

- Rendben - válaszolt Sin szárazon -, mondd meg neki!

Amint az őrök elmentek, Callie hálásan a fekete lovagra nézett, amiért megakadályozta, hogy öccsét elszakítsák tőle. Ez a gesztus a lány szemében mérhetetlen értékekkel bírt. Már éppen meg akarta köszönni neki, de a férfitest látványától elakadt a szava.

Meztelen, napbarnított válla pontosan olyan széles volt, mint amilyennek képzelte. Teste kemény volt, és kidolgozott, izmai minden lélegzetvételnél megfeszültek. De ami leginkább lekötötte figyelmét, az a számtalan sebhely volt, amelyek szinte teljesen befedték meztelen testét. Úgy festett, mint aki már rengeteg csatát és támadást túlélt. Callie szíve összeszorult a látványtól.

Ekkor vette észre a vérző alkart. - Ön megsebesült.

A férfi lepillantott a véres végtagra. - Úgy tűnik.

- Van, aki ellássa a sebét? - Én magam fogom.

Ezzel a szobája felé indult, de Callie követte. - Akarja, hogy beküldjem a szobalányomat?

- Nem - mondta érzéketlen hangon, megállt a küszöbön, és előbb a fiúra, majd ismét a lányra nézett.

Jelentőségteljes pillantásával azt akarta kifejezni, hogy egyedül szeretne maradni. Bár a pillantástól végigfutott a hideg a lány hátán, eszébe sem jutott, hogy magára hagyja a férfit. Csakúgy, mint Sint, őt is arra tanították, hogy senkinek se hagyja, hogy félelmet lásson a szemében. A lovag visszalépett.

- Az egyetlen óhajom, hogy egyedül maradjak. - De a sebei...

- Meg fognak gyógyulni! - vágta rá a férfi.

Ó, micsoda érzéketlen tuskó. Rendben hát, rohadjon el egyedül.

Callie megfordult, kézen fogta Jamie-t, és visszavonult a szobájába. De nem maradt ott, hogy is maradhatott volna. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy mikor szerezte a lovag a sérülést.

A kardja.

Persze nem esett volna baja, ha nem akarja megállítani őt a szökésben, mindemellett meg¬mentette őt és Jamie-t a többiektől. Ha tetszett a lánynak, ha nem, tartozott neki. Soha nem maradt adósa senkinek. Kivette a varrókészletét, és egy apró tasak gyógynövényt a ládájából, utasította Jamie-t, hogy maradjon Aelfával, majd kinyitotta az ajtót.

Hogy lerója tartozását, elindult, hogy az ördög szemébe nézhessen a saját barlangjában. Csak abban reménykedett, hogy nem fogja felfalni.

(17)

3. FEJEZET

Sin meghallotta az ajtózár zörgését. Ösztönösen előhúzta csizmája szárából a tőrét, majd hüvelyk- és mutatóujja közé véve játszadozni kezdett vele. Készen állt arra, hogy egy rossz szándékú betolakodó mellkasába repítse a fegyvert.

Az ajtó résnyire nyílt, először egy vörös tincs, majd egy fitos orr jelent meg, melyet egy angyali profil követett. Az angyal megállt, és a vele szemközt lévő csupasz falat nézte.

- Uram! Lovag úr, itt van?

Sin visszadugta tőrét a csizmája szárába.

- Lévén, hogy ez az én szobám, hol lehetnék máshol?

A lány még mindig nem lépett be, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a szarkasztikus megjegyzést.

- Fogadóképes, uram?

- Sokan azt állítják rólam, hogy soha nem vagyok fogadóképes - nevetett Sin.

- Azt is sokan mondják, hogy ez a folyosó nagyon huzatos. Valójában csak azt szerettem volna megtudni, fel van-e öltözve.

- Pontosan ugyanúgy vagyok öltözve, mint amikor utoljára látott, ezért legjobb lenne, ha most azonnal visszamenne a szobájába.

Nem így történt. A lány szélesre tárta az ajtót, és a férfi legnagyobb meglepetésére belépett. A lány tekintete végigpásztázta a szobát, végül az ágyon ülő férfialakon állt meg. A zöld szempár a meztelen mellkasra fókuszált. Sin úgy érezte, mintha tetőtől talpig áram járta volna át a testét. Ágyéka duzzadni kezdett, és olyan furcsa hőség öntötte el, hogy az szinte fájt.

Mi az ördög lelhette? Már rég túl volt a tinédzserkoron, azon az állapoton, amikor egy csinos asszony látványa gerjedelmet ébresztett benne. Már régóta képes volt arra, hogy uralja a testét, és a benne szunnyadó kéjvágyát. Valami furcsa oknál fogva ez a kontroll kicsúszott a kezéből minden alkalommal, amikor ez a lány a közelében volt.

Felismerve a helyzetet, a lány átsétált a szobán és megállt az ágy előtt. - Mit keres itt? - kérdezte a férfi éles hangon.

- Azért jöttem, hogy ellássam a sebeket, amelyeket én okoztam.

Sin ujjával a bal karját borító kötésre mutatott. Messze volt a tökéletestől, de a célnak megfelelt. Emellett pedig egyáltalán nem akarta, hogy a lány egy lépessel is közelebb kerüljön hozzá.

- Nem kell félnie, Milady, nem ön okozta a sérülést. A lány a homlokát ráncolta.

- Nem akkor sérült meg, amikor lefegyverzett?

- De igen. De nem az ön hibája volt, hanem az én saját ügyetlenségem okozta.

A lány csak legyintett az elhangzott szavakra, majd egy sötétbarna bőrtasakot és egy kosárkát tett az ágyra a férfi mellé.

(18)

- Úgy látom, csak a vitatkozás öröméért ellenkezik velem, ezért mostantól nem is figyelek önre.

Jobban tenné, ha hagyná, hogy ellássam a sebét, mielőtt elmérged és lerohad a karja.

Sin nem hitt a fülének. Nem is emlékezett arra, hogy mikor volt az utolsó alkalom - talán még pólyás korában -, hogy valaki ilyen könnyedén leszerelte volna.

A lány a férfi jobb karja felé nyúlt, de Sin elrántotta.

- Mit törődik maga azzal, ha lerohad a karom? -kérdezte a férfi, míg a lány ismét a végtag felé nyúlt. - Azt gondolnám, éppen ez lenne a célja, nem pedig az, hogy megakadályozza.

A lány keze egy pillanatra megállt. Bosszankodva nézett a férfira, amiért ellenkezett. - Azért törődök ezzel, mert megvédte Jamie-t.

- Azt gondolja, hogy tartozik nekem? -Igen.

A férfi megint felhorkant. Micsoda bolondos dolgokat tudnak kitalálni a nők! Ez volt az első alkalom az életében, amikor bárki is el akarta látni a sérülését. Idegen volt számára ez a kényeztetés, és ettől az érzéstől haragot érzett. Nem volt szüksége kényeztetésre. Soha.

Felugrott, és megpróbált távolabb kerülni a lánytól. Callie nőstény oroszlánként követte keresztül a szobán.

- Kisasszony, ha bármi fogalma lenne arról, hogy kicsoda és micsoda vagyok, akkor biztosan nem akarna kettesben lenni velem a szobámban.

Tekintetük összetalálkozott, és Sin most először látott némi zaklatottságot a lány arcán, aki ismét a férfi karja felé nyúlt. Sin dühösen felmordult, mikor rájött, hogy a lány nem fogja békén hagyni addig, amíg le nem kezeli a sérüléseit. Rendben hát, minél előbb beköti a karodat, annál előbb térhet vissza a békesség.

ímmel-ámmal ugyan, de kinyújtotta a jobb karját. A lány tekintetéből hála sugárzott, amiért vég¬re megadta magát. A lány ujja hegyével gyengéden megérintette a sérülést.

- Tudom, hogy kicsoda ön - mondta gyengé¬den, míg a vágást vizsgálta. - Aelfa mindent elmondott magáról.

- És miket mondott?

A lány egyik kezével a férfi öklét tartotta, míg jobb kezének hosszú, kecses ujjaival a sérülést simította végig. Hűvös érintése gyógyírként hatott. A legfurcsább mégis az volt, hogy az érintés nyomán ágyéka életre kelt és lüktetni kezdett. Sin visszatartotta lélegzetét, amint a különös és idegen érzés végigsöpört a testén. Még senki sem ért hozzá ilyen finoman, gyengéden. Rémisztő késztetést érzett arra, hogy megfogja a lány fejét, és ajkát a sajátjához érintse. Fogalma sem volt, hogy mi történik vele.

Csak bámulta a lányt, mint egy kótyagos majom, és minden erejét összeszedve megpróbálta lélegzetét normális ritmusban tartani.

A lány fejét kissé előrehajolva vizsgálgatta a vágást.

- Nem tűnik túl mélynek, mégis muszáj lesz dunsztkötést tenni rá, hogy ne fertőződjön el. -hosszú, kecses ujjai tovább kényeztették a férfi bőrét. - Ez az égésnyom sem tűnik túl réginek. Csatában szerezte?

(19)

Sin egyszerűen megrázta a fejét. Nem akarta beavatni a lányt a sérülés történetébe. Hirtelen egy kép jelent meg a férfi képzeletében, amint a lányon fekszik. A látomás hatására minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne vonja a lányt a karjába.

Callie az ágy felé fordította a fejét, oda, ahol az eszközeit hagyta.

Sin a lány kecses hátát figyelte, de ami leginkább vonzotta tekintetét, az mégis a lány csípője volt. Gyönyörűen formázott, kerek, férfiszemet gyönyörködtető. Könnyedén el tudta képzelni azt, amint a lány háta mögé lép, felemeli a ruháját, és beletemetkezik a lány testébe.

- A karomnak semmi baja! - csattant fel Sin, és azt akarta, hogy a lány minél előbb elhagyja a szobát.

Callie a válla fölött hátrapillantott, aztán visszafordult, és tovább folytatta a kutatást a dolgai között. Valami szédítően erős illatú növényt vett elő, mit sem törődve a férfi megjegyzésével.

Ez a nő megőrült! Minden bizonnyal holdkóros. Senki sem engedhette meg magának, hogy ne figyeljen oda, mikor őbeszél. Senki! Az ilyesmi olyan ritkán fordult elő, hogy Sin nem is tudta, hogyan kezelje a dolgot.

Néhány pillanat elteltével a lány felállt.

- Szükségem van egy kevés borra. Van? -Nincs - hazudta a férfi.

A hazugság nem érte el a célját, mert Callie észrevett egy kancsót a tűzhely melletti asztalon. Callie odalépett az asztalhoz, és a kancsót megemelve hamar rájött, hogy az boroskancsó, és nagyon is tele van. Sin azt kívánta, bárcsak megitta volna az egészet előző éjjel. A lány kissé gúnyosan nézett a férfira, majd kitöltött egy pohárnyit az italból.

Sin szeme résnyire szűkült.

- Jó lenne, ha nem nézne rám ilyen gonoszul mondta a lány, miközben visszatette a kancsó fedelét. - Annyira idegesítő.

- Az ördög is gyak...

- Es hagyja abba ezt az ördögözést! Már mondtam, hogy tudok önről mindent, és nem félek öntől.

- Akkor ön, Milady, megbolondult.

- Nem vagyok bolond! - vágott vissza. Hosszú, érzéki ujjai átölelték a kelyhet. - De annyit mondhatok, hogy ezer ember közül is felismerek egy démont.

- Ön nyilván téved!

Callie letépett néhány levelet egy virágról, és a borba dobta őket. - A démonok megeszik a gyermekeket, nem pedig megmentik őket. - És mit tud még a démonokról?

A lány egyenesen a férfi szemébe nézett. - Többet, mint gondolná.

Annyit rakott a gyógynövényekből a borba, míg végül az egész sűrű masszává nem változott. Amikor elkészült vele, ujjával kivett egy adagnyit, és a férfi bőrére kente. A kellemes érintéstől Sint újabb hőhullám kerítette hatalmába.

(20)

- Azt állította, hogy nagyon jól ismer, hát mondja meg ön! A lány egy pillanatra elhallgatott.

- Bizonyos vagyok abban, hogy a mamája nem mészárosok démonának, ördög cimborájának, vagy éppen a király hóhérjának nevezte el.

Sin szája mosolyra húzódott a kedves szemtelenség hallatán. Bátor nőnek tartotta, akinek testében egy oroszlán szíve dobog.

- Az anyám semmilyen nevet nem adott nekem - mondta, míg figyelte, ahogy a lány az alkarjára csavarja a kötést.

A csodás zöld szempár élénken csillogott, amikor tekintetük összeakadt. - Valahogy csak hívják.

Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a férfi érezte a lány könnyed virágillatát és perzselő leheletét.

Hirtelen felötlött benne a gondolat, hogy a nadrágon kívül semmi nem takarja testét, és a lány is mindössze egy vékony ruhát visel. Olyat, amit alkalomadtán könnyen el lehet távolítani. Rendkívül csábító jelenség volt, de valahogy mégsem tudta kiismerni. Szerette volna, ha a lány kiejti a száján a nevét.

- Aki meg mer szólítani, az Sinnek hív. A lány bólintott. - Cyn, a Cynric rövidítése?

- Nem! - válaszolta leplezetlen haraggal, amint arra gondolt, hogy ki is ő valójában. - S-I-N, mint bűnben fogantatott, bűnben született és jelenleg is bűnben boldogan élő.

Érezte, hogy a lány keze reszketni kezd.

- Ön szereti rémisztgetni az embereket, ugye? - Igen. -Miért?

- Miért ne?

Legnagyobb meglepetésére a lányból nevetés tört ki. Csodás muzsika volt ez, mely mélyen belülről fakadt. Sin csak bámulta őt, szinte transzba esett attól, ahogy a lány egyre oldottabbá vált.

Micsoda gyönyörűség! Abban a pillanatban őrült vágyat érzett, hogy megcsókolja a rózsás ajkat. Erezni akarta, amint a lehelete a lányéval keveredik. Teljesíteni akarta Henrik kérését, hogy feleségül vegye, és aztán élete végéig magához kösse ezt a csodás teremtést.

A gondolattól némileg megrettent. Nem, soha nem engedhetné meg magának ezt a fajta kényelmet. Ha mégannyira is gyengéden érne hozzá most, a lány kiátkozná majd, és félne tőle csakúgy, mint a többiek, ha fény derülne múltjának sötét titkára. Nem érdemel sem kényelmet, sem vigasztalást. Az effajta álomképet már nagyon régen apró darabokra törte magában.

A lány felnyitotta a másik kötést, majd felszisszent a vér látványától. - Nagyon sajnálom - mondta -, nem akartam, hogy baja essék. A szavak hallatán a férfi felhúzta a szemöldökét.

(21)

- Felhívnám a figyelmét, Milady, ha valaki kardot ragad, legyen az támadás vagy védekezés, elég nagy esélye van annak, hogy valaki meg fog sérülni.

Callie arcát elfedte a rózsaszínű pír, amint a tűért nyúlt. - Ezt össze kell varrni.

- Magától is meggyógyul majd.

- Igen, csak mély sebhely marad utána.

Sin tekintete végigfutott saját testén és a számtalan hegen, mely bőrét borította. - Gondolja, hogy számítana?

Callie felnézett a szavak hallatán. Még most sem volt képes megtalálni a mélyen eltemetett érzelmeket a sötét szempárban. Milyen kínokon mehetett keresztül, hogy képes így véka alá rejteni az érzelmeit. Más esetekben Callie számára még a legóvatosabb lélek is nyitott könyv volt, de ez az ember maga a rejtély.

- Nekem számít - mondta a lány, és maga is eltűnődött, hogy miért lehet így. De mégis így volt.

A lehetőségekhez mérten a leggyengédebben fogott hozzá, hogy négy apró öltéssel összevarrja a vágást. Meglepve tapasztalta, hogy a férfi arca meg sem rebben. Úgy tűnt, mintha nem is érezné, hogy mi történik vele. Aztán a többi, sokkal mélyebbnek tűnő sebhelyre gondolt, és azt a következtetést vonta le, hogy azokhoz képest ez csak egy apró semmiség. Sokkal többet jelentett ez neki, mert életében eddig még senkinek sem okozott fájdalmat. Bár az apja nagy harcos hírében állt, az anyja pedig gyógyító volt, inkább az anyja életszeretetét örökölte.

Újabb csíkot vágott a textilből, majd gondosan rátekerte a frissen összevarrt sebre.

Lord Sin néma csendben tűrte, de a lány érezte magán a férfi kutató tekintetét. Volt valami más ebben az emberben, amit Callie nem tudott megfogalmazni magában. Abban viszont biztos volt, hogy ez a valami nem abban rejlik, hogy jóleső érzéssel tölti el a férfit az, ha mások rettegnek tőle.

ö maga az ördög. Emlékezett vissza Aelfa szavaira. Azt mondják róla, hogy több mint száz embert gyilkolt meg pusztán kedvtelésből, és több ezret csatákban. Mikor először az udvarba került, a pogányokra jellemző köntöst viselt, és olyan nyelvet beszélt, amit senki sem ismert.

Azt beszélik róla, hogy eladta a lelkét az ördögnek, hogy legyőzhetetlenné váljon.

Callie-nek fogalma sem volt, hogy ebből mi igaz, de elnézvén a férfi testét, messze volt a le-győzhetetlentől. Mindemellett nem lehetett nem észrevenni a belőle sugárzó erőt és hatalmat. Még sohasem látott hozzá hasonlót. Életében először úgy érezte, hogy vonzódik egy angolhoz.

Hol jár az eszed?

Gondolataiból nagyot pislantva zökkent ki. Merre kalandoztak a gondolatai? Végül is ő egy olyan földbirtokos lánya, aki azzal töltötte életét, hogy az angolokat megszabadítsa drágalátos földjeiktől, és aki az ellenük vívott csatában vesztette életét. Callie képtelen lenne arra, hogy bemocskolja egy ilyen ember emlékét. Míg Sin mellkasát bámulta, azon tűnődött, hogy vajon a sebesülések közül melyeket szerezte a skótok elleni harcokban, és azon, hogy a több ezer csatában megölt ember közül mennyi lehetett skót.

(22)

- Ezzel megvolnánk - mondta, amint befejezte a kötözést.

A lány tekintete egy pillanat alatt fátyolossá vált. Sin a látványtól a homlokát ráncolta. A férfi nem tudhatta, mi vette el a lány kedvét ilyen hirtelen, de nagyon bánta, hogy ilyen gyorsan megfosztotta a jókedvétől.

Callie összeszedte eszközeit, gyors viszlátot motyogott, majd elhagyta a szobát.

A férfi homlokán a ráncok, ha lehet, még mélyebbek lettek. Örülnie kellett volna, hogy végre magára maradt, és mégis... Miért tűnt hirtelen hidegnek a szoba? Fejét rázva próbált megszabadulni a gondolattól. Fontosabb tennivalója is akad, minthogy egy olyan asszony miatt tépelődjön, akihez semmi köze.

Henriknek másik férfit kell találni, aki feleségül veszi ezt a lányt.

Másnap reggel Sinnek végre sikerült kivernie fejéből a lánnyal kapcsolatos gondolatokat. Nagy segítségére volt ebben a hideg fürdő a szenvedésektől tarkított éjszaka után, melynek végtelen álmai mind a rózsavörös ajkakról és az édes zöld szemekről szóltak. Reggeli után olyan csúnyán beütötte a lábujját, hogy attól tartott, eltörött. A fájdalom kiűzte fejéből a nőről szóló gondolatokát. Később az istálló felé indult, mivel azt gondolta, egy kiadós lovaglás segítségére lehet abban, hogy testét és lelkét kényeztesse. Sin!

A férfi megtorpant. A hang furcsán ismerősen csengett, de mégsem tudta hová tenni.

Válla fölött pillantott hátra, és egy sötétbarna hajú férfit vett észre, aki nem sokkal volt alacsonyabb, mint ő. Volt valami ismerős az arcban, de a neve csak akkor jutott eszébe, amikor az idegen mosolyogni kezdett.

- Nézzenek oda! Little Simon of Ravenswood! mondta Sin, és karját kitárva lépett az ismerős felé. - Mikor is volt, hogy utoljára találkoztunk?

Simon megrázta a felé nyújtott kezet, majd testvéries gyengédséggel megpaskolta Sin fájó alkar-ját:

-Kis híján húsz éve.

Azon a napon, amikor utoljára találkoztak, Simon apja Ravenswoodba lovagolt, hogy elhozza fiát Heroldtól az akkori ravenswoodi gróftól.

- És a testvéred? - kérdezte Sin, és Draven of Ravenswoodra gondolt. Ők ketten gyakran keltek Simon segítségére az öreg gróf rosszindulatával szemben. - Remélem, jól van!

- Igen. Két éve feleségül vette Emily of Warwicket. Sin szája mosolyra húzódott a hír hallatán.

- Nocsak, az öreg Hugh végül mégis megengedte, hogy az egyik lánya férjhez menjen? - Igen, de még most is alig hiszem el.

- Én sem. Biztos vagyok benne, hogy ennek komoly története van. - Egy ital mellett elmesélek mindent. De mi van veled, megnő...?

- Halkabban! - mondta Sin félbeszakítva Simont -, még suttogva se ejtsd ki ezt a szót, hacsak nem akarsz a mumusom lenni.

(23)

- A mumusod? Ezt meg hogy érted?

- Henrik házassággal fenyegetőzik. Eddig még sikerült kibújnom alóla, és azt remélem, hogy ezt véglegesíteni is tudom.

Simon elnevette magát.

- Akkor próbáld meg távol tartani magad a csapdától. - Mondd, Simon, mi hozott ide, Henrik udvarába? Simon arcára ördögi mosoly ült.

- Kalandot keresve jöttem ide, de nem találtam mást, mint néhány hordó sört, kényeztetésre váró asszonyokat és néhány hencegő lovagot, akik megpróbálják újraélni a meg nem történt eseményeket. Ki gondolta volna, hogy egy udvar ilyen unalmas is lehet.

- Csak adj magadnak időt, testvérem! Idővel megleled majd az udvari cselszövéseket. - Igen, el tudom képzelni. Már összefutottam néhánnyal az ellenségeid közül.

- Csak vigyázz, nehogy egy sötét sarokban fuss össze velük, különösen azután, hogy látták, velem beszélgetsz.

Simon tekintete reménytől sugárzóvá vált.

- Pedig nem bánnám, mert akkor legalább valami izgalmas elfoglaltságom adódna. Mielőtt Sin válaszolhatott volna, valamit észrevett a szeme sarkából. Elfordította a fejét, hogy megtudja, mi volt az, ami felkeltette figyelmét.

Szabadidejüket töltő vagy éppen feladatukat ellátó szolgálók jártak-keltek a kertben. Nem volt semmi szokatlan. Semmi, kivéve egy furcsa alakú embert, aki a belső udvar legtávolabbi fala mellett bicegett. Senki sem figyelt fel rá, de mégis volt benne valami, ami szemet szúrt. Sin felemelte a kezét, mintegy jelezve ezzel Simonnak, hogy rögtön visszajön, majd, hogy jobban szemügyre vehesse, néhány lépést tett az alak felé, akinek köpenye túlságosan vastagnak tűnt egy ilyen szokatlanul meleg napon. Ahogy csökkent köztük a távolság, Sin rendkívüli furcsát észlelt.

Az öregembernek négy lába volt.

Hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét, amint a furcsa teremtés az istálló felé bicegett. - Mondd csak, Simon - kérdezte Sin, amint a barátja közelébe ért -, láttál te már négylábú koldust?

- Ez egy találós kérdés?

- Nem találós kérdés, de mindenképpen rejtély. Az is rejtély, hogy vajon milyen messzire jut el egy nő anélkül, hogy valaki megállítaná.

- Egy nő?

Sin a sötét alak felé mutatott, amint belépett az istállóba. A férfi gyors léptekkel indult a nyomába. Mielőtt besurrant volna az istálló sötétjébe, megkérte Simont, hogy várjon odakint. A kevés fény ellenére is jól látható volt, amint a négylábú alak kétfelé osztódik. Arcán széles mosoly ült, míg elosont a boxok mellett, hogy kileshesse, amint a skót lány egy szekérre teszi a fiút, és betakarja szénával.

(24)

- Hát persze - nyugtatta meg a nővére. - Kihallgattam egy beszélgetést, és azt mondták, hogy fel fogják készíteni a szekeret, hogy a városba mehessen ellátmányért. Nincs más dolgunk, mint csendben feküdni, míg megáll, aztán eltűnünk a tömegben.

A lány is felmászott, és betakarta magát.

Néhány perc múlva egy fiú érkezett, és befogta a lovakat a szekér elé.

Milyen eredeti ötlet, ismerte be magának Sin. Ha nem érzett volna felelősséget kettejük iránt, tán még hagyta volna, hogy megszökjenek.

De nem teheti meg.

Az egyetlen kérdés az, hogy most leplezze le őket, vagy várjon még vele. Úgy döntött, hogy vár. Meg akarta tudni, hogy milyen messzire jutnak. Kilépett az árnyékból, gyorsan felnyergelt két lovat, és odavezette őket, ahol Simon várakozott.

- Felkészültél egy kis kalandra? - kérdezte Simont. - Mindig készen állok.

Felpattantak lovukra, és megvárták, míg a kocsis bemegy az istállóba. Néhány perc múlva a kocsi kigördült.

- Mit csinálunk? - kérdezte Simon, ahogy követték a kocsit, át a várudvaron London felé.

- Követjük azt a szekeret - válaszolta Sin. -Miért? - Mert előttünk van.

- Ez aztán a kielégítő válasz. Nehéz lenne követni egy kocsit, ha mögöttünk lenne. - Légy türelemmel, Simon, hamarosan megtudod, hogy miért követjük.

A kocsis a piactér felé vette útját, ami csak úgy nyüzsgött az emberektől. Amikor megállt egy zöldségesstand előtt, Sin megpillantott egy széna fedte fejet, amint éppen kikandikál a kocsi oldalán. Amikor a férfi eltűnt a tömegben, a lány lemászott a kocsiról, a fiú pedig követte a példáját.

Senki sem vette észre a különös ténykedést, vagy ha igen, akkor sem szóltak semmit. Beletelt néhány percbe, míg lesöpörte magáról a szénaszálakat, de egy mégis ott maradt a vörös fürtök közt. Az árva szál minden lépésnél nagyot libbent.

Simon elnevette magát, amikor látta, hogy a lány megfogja a gyermek kezét, és a tömeg felé indulnak.

-Miért bujkálnak?

- Megpróbálnak megszökni a király fogságából. A jókedv szűnni látszott Simon szemében.

- Értesítsük az őröket?

- Nem kell, szerintem vissza tudjuk vinni őket. - Akkor meg mire várunk?

(25)

Sin követte őket, amint áttörték magukat a zsúfolt utca tömegén. A lány lehajtott fejjel lépdelt, egyik kezét végig kistestvérén tartotta. Néhány lépésenként a fiú megállt, ha valami érdekeset látott, ezáltal lelassítva mindkettőjüket. Mindenre és mindenkire volt valami megjegyzése. Ha a fiú nem lett volna vele, a lány már rég szabad lenne.

-Állj!

Sin a hang irányába kapta a fejét, és észrevette Roger of Warringtont a tömegben. A lovag egyenesen a skót lány szemébe nézett. Callie viszonozta a tekintetét az őket körülvevő emberek feje fölött. Egy pillanatnyi tétovázás után megragadta kisöccse kezét, és a tömegen keresztül az ellenkező irányba rohant.

- Azt mondtam, állj! - kiáltott Roger még hangosabban.

- Ez aztán hatásos - mondta Sin, nem kevés szarkazmussal a hangjában. - Állj, vagy megint azt mondom, hogy állj!

Roger parancsa még csak le sem lassította a párost, így hát úgy döntött, hogy utánuk szalad, de a tömeg meggátolta tervének végrehajtásában. Sin látta a tehetetlen dühöt Roger arcán, és tisztán hallotta, amint azt kiáltja:

- Húsz ezüstöt adok annak, aki megállítja azt az asszonyt és a gyereket!

Sin szitkozódni kezdett Roger ostobasága miatt, mivel mindenki, aki az utcán volt, abbahagyta, amit éppen csinált, és a menekülő páros nyomába eredt.

- Ez nem volt túl bölcs dolog - adott hangot Simon Sin gondolatának, bár Sin szíve szerint sokkal durvább szavakat használt volna.

Sin szorosabbra fogta Shitan kantárját, mivel a ló egyre idegesebbé vált a hirtelen felbolydulástól. A jószág gyilkolásra lett kiképezve, és Sin még véletlenül sem akarta, hogy ártatlan vér folyjon Roger ostobasága miatt.

- Most már nem kapjuk el - mondta Simon. - Ó, dehogynem.

Ezzel megfordította lovát, és egy mellékutca felé vette az irányt. Úgy ismerte London utcáit, mint a saját tenyerét. Azért is könnyen a nyomukra bukkanhatott volna, mert az elszabadult tömeg hangos lármázással követte a párost. Sin meggyorsította a lovát. Még azelőtt akarta utolérni őket, mielőtt a felbőszült csőcselék kárt tehetne bennük.

Ahogy hanyatt-homlok rohantak, Callie megbotlott. Oldala megfájdult, ahogy megküzdött minden levegővételért.

- Nem tudok ilyen gyorsan futni! - kiáltotta Jamie.

- Muszáj lesz, édesem! Ha most megállunk, biztosan elkapnak minket.

Azt is elmondta a gyereknek, hogy a tömeg valószínűleg darabokra szedi őket, csakhogy megkaphassák a húsz ezüstöt. Egy kisebbfajta vagyont ajánlott fel a lovag.

Jamie megbotlott. Callie megfordult, hogy felsegítse, de már túl késő volt. A feldühödött tömeg azonnal körbevette őket.

- Elkaptam őket, Milord! - kiáltott vigyorogva egy férfi, és elkapta a lány karját. - Na, tűnj el innen, te rusnya féreg! Én kaptam el.

Figure

Updating...

References

Updating...

Related subjects :