Dale Carnegie
SIKERKALAUZ 1.
Hogyan szerezzünk barátokat,
hogy bánjunk az emberekkel?
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dale Carnegie
How to Win Friends and Influence People Simon and Schuster, New York, 1938.
Copyright © 1936 by Dale Carnegie. Copyright renewed 1964 by Donna Dale Carnegie. Revised edition © 198! by Donna Dale
Carnegie and Dorothy Carnegie. ALL RIGHTS RESERVED
Fordította Turczi István Hatodik, átdolgozott magyar kiadás
A könyv haszna 8 pontban:
1. Kizökkent régi szellemi beidegződéseidből. Új gondo-latokat, új ötleteket, új becsvágyat ébreszt.
2. Könnyen és gyorsan szerzel barátokat. 3. Nő a népszerűséged,
4. Magad mellé állítod az embereket.
5. Nő a befolyásod, tekintélyed és kezdeményezőkész-séged.
6. Megérted mások problémáit, elkerülöd a meddő vitát, emberi kapcsolataid kellemesek és zökkenőmentesek lesznek.
7. Jobb előadó és szórakoztató társalgó leszel. 8. Magaddal tudod ragadni munkatársaidat.
A 36 nyelvre lefordított könyv hatására ez történt több mint 44 millió olvasóval.
TARTALOM 7
TARTALOM
Előszó az átdolgozott kiadáshoz 11 Hogyan készült ez a könyv - és miért? 15 Kilenc tanács. Hogyan veheted a legtöbb hasznát ennek a
könyv-nek? 23
Első rész
AZ EMBEREKKEL VALÓ BÁNÁSMÓD ALAPJAI
Első fejezet: Ha mézet akarsz gyűjteni, ne rúgd fel a méhkast!. 31
Második fejezet: Az emberekkel való bánásmód nagy titka 48 Harmadik fejezet: „Aki ezt a tanácsot követi, azé az egész világ;
aki nem képes követni, magára marad!" 63 Dióhéjban az emberekkel való bánásmód alapelvei 84
Második rész ' A NÉPSZERŰSÉG HAT MÓDJA
Első fejezet: Tegyél így, és mindenhol szívesen látnak! 87 Második fejezet: Tanuld meg, hogyan kelts jó benyomást! 102 Harmadik fejezet: Ha nem teszed meg, bajba jutsz! 112
Negyedik fejezet: Tanuljunk könnyen, gyorsan társalogni! 121 Ötödik fejezet: Hogyan nyerheted meg az embereket? 131
Hatodik fejezet: ...Mégpedig azonnal 136
Dióhéjban 149
Harmadik rész
TIZENKÉT MÓD ARRA, HOGY MEGNYERD AZ EMBEREKET
SAJÁT ELKÉPZELÉSEIDNEK
Első fejezet: Ne vitatkozz! 153 Második fejezet: Biztos mód, amellyel ellenségeket szerezhetsz
- és hogyan kerülheted el? 162
Harmadik fejezet: Ha tévedtél, valld be! 176 Negyedik fejezet: Egy csepp méz 185 Ötödik fejezet: Szókratész titka 195 Hatodik fejezet: Ne tegyél túl a barátaidon! 202
Hetedik fejezet: Hogyan nyerheted meg mások együttműködését? 208
Nyolcadik fejezet: A csodatévő szabály 215 Kilencedik fejezet: Amit mindenki kíván 221 Tizedik fejezet: Hivatkozz erre - miiulenkinek tetszeni fog! 230
Tizenegyedik fejezet: A szemléltetés művészete 236 Tizenkettedik fejezet: Ha semmi más nem segít, próbáld ki ezt! 241
Dióhéjban 245
Negyedik rész
KILENC MÓD AZ EMBEREK MEGVÁLTOZTATÁSÁRA, SÉRTŐDÉS VAGY HARAG NÉLKÜL
Első fejezet: Ha bírálnod kell, így fogj hozzá! Második fejezet: így bírálj - és nem utálnak érte ... Harmadik fejezet: Először a saját hibáidról beszélj!
249 256 261
TARTALOM 9 Negyedik fejezet: Senki sem szereti, ha parancsolnak neki 267
Ötödik fejezet: Hagyd, hogy a másik megmentse a látszatot.... 270
Hatodik fejezet: Segítsd mások sikerét! 274 Hetedik fejezet: Előlegezd meg a bizalmat! 280 Nyolcadik fejezet: Mutasd meg, milyen könnyű kijavítani hibát! 285
Kilencedik fejezet: Bánj ügyesen az emberekkel! 290
Dióhéjban 296 Egyenes út az érvényesüléshez. írta: Lowell Thomas 297
ELŐSZÓ
AZ ÁTDOLGOZOTT KIADÁSHOZ
Ez a könyv először 1937-ben jelent meg - mindössze ötezer példányban. Sem Dale Carnegie, sem kiadója, a Simon and Schuster, nem látott okot a nagyobb példány-számra. Meglepetésükre a könyv pillanatok alatt elfo-gyott, és az egymást érő új kiadások sem tudták kielégíte-ni a lankadatlanul növekvő keresletet. A könyv kiadástör-téneti eseménnyé vált; igen előkelő helyre került minden idők nemzetközi eladási listáján. A máig tartó folyamatos és megszakítás nélküli érdeklődés is bizonyítja, hogy ez a mű olyan valós emberi igényeket fogalmazott meg, ame-lyek messze túlhaladták a világválság utáni posztdepresz-szionista időszak tiszavirág-életű jelenségeit.Dale Carnegie szokta mondani, hogy könnyebb egymil-lió dollárt keresni, mint egyetlen új kifejezést bevinni az angol nyelvi köztudatba. Könyvével mégis bekerült a köz-tudatba; idézik, magyarázzák, parodizálják és következet-lenül sokféle kontextusban használják - a politikai vicctől egészen a szépirodalomig. Majd minden nyelvre lefordí-tották. Generációk fedezték fel újra és újra, és hasznosí-tották a maguk számára.
egy olyan könyv, amely kiállta az idő próbáját? Miért kell hozzányúlni, ha egyszer így lett világhírű?
A válaszadáshoz tudnunk kell azt is, hogy Dale Carne-gie maga is fáradhatatlanul csiszolta, alakította a könyvét egész életében. Ez a munka eredetileg azért íródott, hogy a Hatásos beszéd és az emberi kapcsolatok fejlesztésére kialakított kurzusának tankönyve legyen - az is maradt mind a mai napig. 1955-ben bekövetkezett haláláig folya-matosan fejlesztette és átdolgozta: az volt a célja, hogy az anyag az állandóan növekvő, új igényeknek is megfelel-jen. Kevesen vannak, akik nála érzékenyebben reagálnak
az idők változására. Mivel a tanítási módszerét is folya-matosan fejlesztette, a kurzus tankönyvéül szolgáló könyv is több ízben átírásra került. Ha tovább élt volna, maga igazított volna könyvén, hogy jobban tükrözze a világban azóta végbement változásokat.
Több olyan név szerepel a könyvben, akik az első ki-adás idején ismert személyiségek voltak, de mára már fe-ledésbe merültek. Bizonyos példák és kifejezések úgy hatnak a mai társadalmi helyzetben, mintha egy viktoriá-nus regényben bukkannának elő. Ezek a momentumok bi-zonyos mértékig csökkentik a mű hatását és üzenetér-tékét.
Az átdolgozással az volt tehát a célunk, hogy a mű tar-talmának megcsonkítása nélkül tegyük érthetőbbé a mai olvasó számára. Nem változtattuk meg, eltekintve néhány mai példa beiktatásától. Carnegie csípős stílusa változat-lan formájában élvezhető - még a harmincas évek szlo-genje is bennmaradt. Dale Carnegie úgy írt, ahogy be-szélt, fesztelen, lendületes, köznapi nyelven.
A hangja ma is magával ragadóan szól. A Carnegie-kurzusokon szerte a világon évről évre egyre többen vesz-nek részt. És azok is nagyon sokan vannak, akik a könyv olvasása és tanulmányozása során kaptak új inspirációt életük jobbítására. Egy nagyszerűen megmunkált eszköz utólagos csiszolásának eredményét nyújtjuk át most ne-kik: a régi olvasóknak, és önöknek, akik majd csak ez-után ismerkednek meg Dale Carnegie tanításával.
Dorothy Carnegie (Mrs. Dale Carnegie)
15
HOGYAN KÉSZÜLT EZ A KÖNYV
-ÉS MIÉRT?
ÍRTA DALE CARNEGIE
A huszadik század első harmincöt évében az amerikai könyvkiadók több mint kétszázezer könyvet dobtak piac-ra. Többségük halálosan unalmas volt, sokra pedig ráfi-zettek. Azt mondtam, „Sokra"? A világ egyik legna-gyobb kiadóvállalatának elnöke egyszer bevallotta nekem, hogy a cége - hetvenöt év kiadói tapasztalattal a háta mö-gött - minden nyolc kiadott könyv közül hétre ráfizet.
Honnan hát a merészség, hogy egy újat írjak? És ha már megírtam, önök miért fárasztanák magukat az elolva-sásával?
Világos kérdések, megpróbálok válaszolni rájuk. 1912 óta vezetek New Yorkban továbbképző tanfolyamo-kat üzletemberek és más hivatásbeliek számára. Először csak szónoki tanfolyamokat vezettem azzal a céllal, hogy gyakorlati tapasztalataim alapján olyan önálló gondolko-dásra tanítsam őket, amellyel elképzeléseiket világosab-ban, hatékonyabban és meggyőzőbben fejthetik ki az üzle-ti tárgyalások során és a nyilvánosság előtt.
De az idő múlásával fokozatosan rá kellett jönnöm, ezeknek a felnőtteknek nem elég csak a beszédkészségü-ket fejleszteni, hanem az érvényesülés művészetének más
aspektusait is figyelembe kell venni a mindennapi üzleti és társadalmi életükben.
Az is világossá vált, hogy nekem is nagy szükségem van ilyen típusú gyakorlatokra. Az elmúlt évekre visszate-kintve, megdöbbenéssel látom, mennyire hiányzott belő-lem is ez a finesz és empátia. Bár lett volna ilyesféle köny-vem, mint ez, húsz évvel korábban! Milyen megfizethe-tetlen kincs lett volna akkor!
Emberekkel foglalkozni a legnehezebb, különösen az üzleti életben. Ez akkor is igaz, ha az illető háziasszony, építész vagy mérnök. Az a kutatási program, amelyet né-hány évvel ezelőtt az oktatás továbbfejlesztésére létreho-zott Carnegie-alapítvány támogatásával végeztek, igen fontos és jellemző tényt hozott napvilágra, amit azután a Műszaki Tudományok Carnegie Intézetének további kuta-tásai is megerősítettek. Jelesül azt, hogy még az olyan műszaki területen is, mint a mérnöki pálya, az egész anya-gi megbecsülésének csak mintegy 15%-a köszönhető a szakmai tudásnak, mintegy 85%-ban az emberi érintkezé-sek terén megnyilvánuló készségek dominálnak, tehát a személyiség és a vezetői képességek játsszák a döntő sze-repet.
Éveken át vezettem időszaki kurzusokat a philadelphiai Mérnökök Klubjában és az Amerikai Elektromérnökök New York-i Egyesületében. Több mint tizenötezren láto-gatták ezeket a tanfolyamokat. Azért jártak hozzám, mert évek megfigyelései és tapasztalatai alapján rájöttek, hogy nem a legjobban képzett mérnököket fizetik meg a legjob-ban. A munkaerőpiacon átlagos fizetésért átlagos képzett-ségű mérnököt, könyvelőt, építészt vagy más hivatásbelit bármikor lehet találni. De az a személy, aki a szakmai
képzettségen felül még a gondolatait is ki tudja fejteni, al-kalmas a vezetésre és magával képes ragadni másokat - az magasabb kereseti lehetőségre számíthat.
Pályafutása csúcsán „John D.", az idősebb Rockefeller, azt mondta egyszer, hogy „az emberekkel való bánásmód képessége épp olyan megvásárolható árucikk, mint a cu-kor vagy a kávé. Én pedig többet fizetek ezért a képessé-gért, mint bármi másért a világon".
Az olvasó azt hihetné, hogy az Államok főiskoláin gombamódra szaporodtak a világ legjobban fizetett kész-séget fejlesztő kurzusok. De ha csak egyetlen ilyen gya-korlati tanfolyamot indítottak az ország egyetlen főiskolá-ján is, ez bizony jócskán elkerülte a figyelmemet.
A chicagói egyetem és egyesült Y. M. C. A.-iskolák végeztek egy vizsgálatot annak megállapítására, mit is akarnak a felnőttek valójában tanulni. Ez a vizsgálat 25 000 dollárba került, és két évig tartott. Utolsó részét Connecticut állam egyik jellegzetesen amerikainak tartott városában, Meridenben végezték. Minden merideni nagykorú polgárt megkértek, hogy válaszoljon 156 kér-désre. Ilyenekre, mint: „Mi a foglalkozása vagy hivatása? Képzettsége? Mivel tölti a szabadidejét? Mennyi a jöve-delme? Hobbijai? Céljai? Problémái? Milyen témában merül el a legszívesebben?" És így tovább. A vizsgálat ki-derítette, hogy a felnőtt polgárt leginkább az egészsége ér-dekli, második helyre került a többi emberrel való kap-csolat: hogyan kedveltetheti meg magát velük és hogyan nyerheti meg őket a saját elképzeléseinek.
így aztán a vizsgálatot végző bizottság elhatározta, hogy ilyen tanfolyamot indít a városban. Szorgalmasan keresték a témára vonatkozó szakkönyveket - de egyet
sem találtak. Végül a felnőttoktatás kimagasló szaktekin-télyéhez fordultak, tud-e olyan munkáról, amely megfe-lelne a tanfolyam igényeinek. „Tudom, mire volna szük-ségük - válaszolta a szakember de ezt a könyvet még nem írták meg."
Tapasztalatból tudtam, hogy az állítása igaz, mert ma-gam is éveken át kutattam valamiféle gyakorlati kézikönyv után ebben a témakörben. Mivel pedig nem találtam, megpróbáltam magam írni egyet a saját tanfolyamaimra, íme, elkészült. Remélem, megnyeri az olvasó tetszését.
Előkészület gyanánt elolvastam mindent, amit csak ta-láltam erről a tárgyról - újságcikkektől kezdve régi filozó-fusok munkáin át egészen a válóperi jegyzőkönyvekig. Ezenfelül megbíztam egy gyakorlott kutatót, aki másfél évig különféle könyvtárakban olvasta mindazt, amire az én időm kevés volt; ő azután végigböngészte a lélektan bölcselmeit, folyóiratcikkek tömegét, és átrágta magát számtalan életrajzon, hogy megállapíthassa, milyen volt a régi idők nagyjainak kapcsolata az emberekkel. Julius Caesartól Thomas A. Edisonig minden korszak nagy alakjának életrajzát elolvastuk. Emlékszem, egyedül Theodore Rooseveltről száznál több életrajzot olvastunk. Elhatároztuk, hogy nem kímélünk sem időt, sem költsé-get, és előbányászunk minden praktikus eszmét, amelyet bárki bármikor használt az idők folyamán annak érdeké-ben, hogy barátokat szerezzen és befolyást gyakoroljon az emberekre.
Én magam egy sereg sikeres emberrel beszélgettem, olyan feltalálókkal, mint Marconi és Edison; politikusok-kal, mint Franklin D. Roosevelt és James Farley; az üzleti élet olyan prominenseivel, mint Owen D. Young,
film-sztárokkal, mint Clark Gable, Mary Pickford. Meg akar-tam ismerni a kapcsolatteremtő módszereiket.
Az így összegyűlt tengernyi anyagból egy rövid előadást készítettem Hogyan szerezzünk barátokat, és hogyan
bán-junk az emberekkel? címmel. Kezdetben rövid volt, de
mostanra másfél órás előadássá duzzadt. Évekig ez az elő-adás volt a Carnegie Intézet tanfolyamának tananyaga.
Elmondtam és utána arra kértem a hallgatókat, hogy menjenek és próbálják ki az üzleti és társadalmi érintke-zéseik során, majd jöjjenek vissza és számoljanak be ta-pasztalataikról és az elért eredményről. Igen érdekes megbízatás volt! Ezek a férfiak és nők, önbizalomra éhe-sen, el voltak ragadtatva a gondolattól, hogy egy újfajta kísérlet részesei lehetnek - az emberi kapcsolatok első és egyetlen laboratóriumában.
Ez a könyv nem a megszokott módon született. Úgy nőtt, ahogyan a gyermek növekszik. Kinőtte a laborató-riumot; felnőtt emberek ezreinek a tapasztalatai érlelték tovább és tovább.
Évekkel ezelőtt néhány általános szabállyal kezdtük, amelyek elfértek egy postai levelezőlapon. Később na-gyobb lett a lap mérete, majd röpcédulává növekedett. Megint később füzetsorozattá bővült, amelyek mindegyi-ke túlhaladta az előzőt méretben és terjedelemben. Tizen-öt évi kutatómunka és kísérletezés után most itt van ez a könyv.
Szabályaink, melyeket megalkottunk, nem pusztán el-méletiek és nem is légből kapottak. Úgy működnek, mint a varázslat. Bármily hihetetlenül hangzik is, ezeknek a módszereknek az alkalmazása valósággal forradalmasítot-ta a sok-sok ember életét.
Egyetlen példa; az egyik tanfolyamra beiratkozott egy férfi, akinek 314 alkalmazottja volt. Eveken át hajszolta és szidalmazta őket, okkal vagy ok nélkül. Kedvesség, elis-merő szavak, ösztönzés - idegen fogalmak voltak a szá-mára. Miután áttanulmányozta módszereinket, ez a férfi alapjaiban megváltoztatta at életfelfogását. Vállalatát most új munkakedv, új lelkesedés és új együttműködési szellem hatja át. 314 ellenségből 314 barátra tett szert. Amint büszkén mondta a tanfolyamon tartott kiselőadásában: „Régebben, amikor keresztülmentem a műhelyeken, sen-ki sem üdvözölt. Alkalmazottaim szándékosan másfelé néztek, ha közeledni láttak. Most azonban mind a baráta-im, s még a portás is a keresztnevemen szólít."
Ez a munkaadó ily módon több haszonra tesz szert, több a szabadideje - és ami ennél is fontosabb -, sokkal több örömét leli az üzleti és a magánéletében.
Számtalan ügynök jelentősen megnövelte az eladásait a módszereink segítségével. Sokan szereztek olyan új vevő-ket, akiket azelőtt hiába ostromoltak. Vezető tisztviselők hatásköre, fizetése megnőtt. Egyikük jövedelme egy év alatt ötezer dollárral emelkedett, jórészt azért, mert fel-használta a tanultakat. Egy másikat, a philadelphiai gáz-művek 65 éves tisztviselőjét, már alacsonyabb besorolás-ba akarták helyezni összeférhetetlen természete és vezetői alkalmatlansága miatt. A tanfolyamon tanultak nemcsak megmentették a visszaminősítéstől, hanem még előlépte-tésben és fizetésemelésben is részesült.
A tanfolyam záróbankettjén részt vevők feleségei több-ször elárulták nekem, hogy családi életük sokkal boldo-gabb, amióta férjük megszívlelte a tanultakat.
Szinte csodának érzik. Néha annyira fellelkesedtek, hogy vasárnap otthon hívtak fel, mert nem tudtak 48 órát várni, hogy a tanfolyamon számoljanak be eredményeikről.
Az egyik résztvevőt annyira felkavarta valamelyik elő-adás, hogy utána késő éjszakáig elemezte a tanfolyam né-hány tagjával együtt. Hajnali háromkor a többiek haza-mentek, őt azonban annyira megrázta saját hibáinak a fel-ismerése, és annyira fellelkesítette a feltáruló új és gazda-gabb világ, hogy képtelen volt aludni. Két napig le sem hunyta a szemét. És hogy ki volt? Egy naiv, tapasztalatlan zöldfülű, akit bármivel meg lehet etetni? Nem. Távolról sem. Emberünk egy csavaros eszű, tapasztalt műkereske-dő volt, igazi világfi, aki folyékonyan beszélt három nyel-ven és két európai egyetemen szerzett diplomát.
Mialatt ezt a fejezetet írom, levelet kaptam egy régivá-gású német arisztokratától, akinek az ősei nemzedékeken át hivatásos katonatisztként szolgáltak a Hohenzollernek alatt. Módszereim alkalmazásáról írt levelét, amelyet egy óceánjáró gőzösön írt, szinte vallásos buzgóság hatja át.
Egy másik úr - tősgyökeres New York-i, a Harvardon végzett, egy nagy szőnyeggyár tulajdonosa - kijelentette, hogy az én módszereimmel többet tanult tizennégy hét alatt az emberekkel való bánásmód művészetéről, mint négy év alatt az egyetemen. Abszurdnak hangzik? Nevet-séges? Képzelődés? Az olvasó természetesen olyan jelző-vel illetheti a fenti állítást, amilyennel csak kedve támad. Én csupán kommentár nélkül közlöm azt a kijelentést, amelyet egy konzervatív és igen sikeres professzor mon-dott egy felszólalásában mintegy hatszáz ember előtt a New York-i Yale Club ülésén, 1933. február 23-án, csü-törtökön este.
„Ahhoz képest, amik lehetnénk - mondta William James, a Harvard Egyetem neves tanára -, csak félembe-rek vagyunk. Testi és szellemi képességeinknek csak egy kis részét hasznosítjuk. Szélesebb értelemben, az emberi individuum jóval a saját lehetőségei alatt teljesít. Nagyon sok, különféle képességei rendelkezik, de használatukat rendre elmulasztja."
Hát erről van szó! Azokról a képességekről, amelyek használatát „rendre elmulasztjuk". Ennek a könyvnek éppen az a célja, hogy segítsen olvasójának felfedezni, ki-fejleszteni és hasznosítani szunnyadó és kiaknázatlan ké-pességeit.
Dr. John G. Hibben, a princetoni egyetem korábbi el-nöke szerint „a nevelés által tudjuk megállni helyünket az életben".
Kedves Olvasóm, ha elolvasta könyvem első három fe-jezetét, és nem érzi úgy, hogy jobban meg tudja állni a he-lyét az életben, akkor az Ön szempontjából ez a könyv tel-jes kudarc. Mert „a nevelés nagy célja", ahogy Herbert
Spencer mondta, „nem a tudás, hanem a cselekvés". Ez a könyv pedig cselekvésre tanít.
23
KILENC TANÁCS
HOGYAN VEHETED A LEGTÖBB
HASZNÁT ENNEK A KÖNYVNEK?
1. Ha igazán hasznát akarod venni ennek a könyvnek, van egy nélkülözhetetlen követelmény, egyetlen lényeges dolog, amely összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint bár-mely más szabály vagy módszer. Ha nem rendelkezel ez-zel az alapvető kellékkel, ezer szabály is vajmi keveset ér. Ha azonban megvan benned ez a kardinális adottság, cso-dákat tehet a szabályok elolvasása nélkül is.Mi ez a mágikus követelmény? Csak ennyi: mély és
csillapíthatatlan tanulási vágy, annak nyomatékos elhatá-rozása, hogy fejleszteni akarod képességedet az emberi kapcsolatok terén.
Hogyan fejlesztheted ki magadban ezt a vágyat? Úgy, hogy mindig a szemed előtt lebeg, milyen fontos számod-ra a kapcsolatteremtő képesség. Gondolj arszámod-ra, milyen so-kat segít majd neked a gazdagabb, teljesebb és boldogabb élet elérésében. Ismételgesd: „Népszerűségem, boldog-ságom és jövedelmem nem kis mértékben attól függ, ho-gyan tudok az emberekkel bánni."
2. Először gyorsan olvass át egy-egy fejezetet, hogy nagyjából fogalmad legyen, miről szól. Könnyen kísértés-be eshetsz, hogy továbblapozz a következőre. De ne tedd
- hacsak nem puszta szórakozásból olvasol. Ha viszont azért olvasod ezt a könyvet, mert fejleszteni akarod kap-csolatteremtő képességedet, akkor lapozz vissza, és
ala-posan olvass el minden egyes fejezetet. Hosszú távon ez a
módszer időt takarít meg, és eredményre vezet.
3. Állj meg gyakran olvasás közben, hogy
átgondol-hasd, amit olvastál! Fontold meg, hogy a tanácsokat
mi-ként és mikor használhatnád fel magad is.
4. Olvasás közben legyen egy ceruza a kezedben és va-lahányszor olyan tanáccsal találkozol, amelyről úgy ér-zed, magad is hasznát veheted: húzz mellé egy vonalat a lapszélen. A különösen használható tanácsokat húzd alá
vagy csillagozd meg. Az ilyen jelzések segítségével sokkal könnyebben tudod a fontos részleteket visszakeresni.
5. Ismertem egy nőt, aki tizenöt évig volt egy nagy biz-tosítótársaság igazgatója, és minden hónapban elolvasta a társaság által kibocsátott összes szerződést. Igen, hónap-ról hónapra, évről évre elolvasta ugyanazokat a szerződé-seket. Miért? Mert a tapasztalat megtanította, hogy csak ezzel a módszerrel képes tökéletesen megjegyezni a felté-teleket.
Egyszer csaknem két évet töltöttem egy könyv megírá-sával a szónoki beszédről. Mégis úgy találom, ahányszor előadást tartok a szűkebb témában, ismét végig kell fut-nom a könyvön, mert különben nem emlékszem, mit is ír-tam benne. Meglepően gyorsan felejt az ember. Ha tehát
valóságos és tartós hasznot remélsz ettől a könyvtől, ne hidd, hogy az egyszeri felületes átlapozás elég lesz. Mi-után alaposan elolvastad, minden hónapban néhány órát az ismétléssel kell töltened. Tartsd a könyvet az íróaszta-lon, mindig a kezed ügyében. Nézz bele gyakran. Sohase
téveszd szem elől azokat a gazdag lehetőségeket, amelyek az újrafelfedezésben rejlenek. Ne feledd el, hogy a könyv tanácsait csak akkor tudod a gyakorlatban könnyedén és magától értetődően felhasználni, ha állandóan és követ-kezetesen újra meg újra tanulmányozod és alkalmazod őket. Ez az egyetlen módja!
6. Bemard Shaw egyszer megjegyezte: „Ha valakit ta-nítani akarsz valamire, az sohasem tanulja meg." Igaza volt. A tanulás aktív cselekvési folyamat. Ha tehát el
aka-rod sajátítani a könyvben megismerhető elveket, valamit
meg kell tenned. Alkalmazd ezeket az elveket minden
le-hetséges alkalommal. Ha nem így teszel, gyorsan el fogod
felejteni őket. Csak a begyakorolt ismeret marad meg az ember agyában.
Ezeket a tanácsokat valószínűleg nehéz lesz minden esetben felhasználni. Tudom, mert én is, aki írtam, gyak-ran ítélem nehezen alkalmazhatónak a javaslataimat. dául amikor valamivel elégedetlen az ember, bírálni és el-ítélni sokkal könnyebb, mint megérteni a másik szempont-ját. Gyakran könnyebb hibát találni, mint alkalmat a di-cséretre. Szívesebben beszélünk arról, amit mi akarunk, mint arról, amit a másik - és így tovább. Miközben olva-sod a könyvet, gondolj arra, hogy nem pusztán ismereket merítesz belőle, hanem új tulajdonságokra is szert te-hetsz általa. Igen: új életfelfogást próbálsz ki. S ez bizony időt, kitartást és napi gyakorlást igényel.
Lapozd fel tehát gyakran, amire szükséged van. Te-kintsd ezt a művet az emberi kapcsolatok gyakorlati kézi-könyvének, és valahányszor valamilyen különleges fel-adattal kerülsz szembe - mint például a gyereked nevelé-se, a hitvesed megnyerése a te szempontodnak, vagy akár
egy mérges ügyfél megnyugtatása törekedj arra, hogy ne- a természetes, ne az ösztönös módon cselekedj. Ez rendszerint helytelen. Ehelyett vedd eló' a könyvet, és ol-vasd el az aláhúzott részeket; aztán próbáld ki ezt az új módszert - és figyeld meg csodálatos hatását.
7. Ajánlj fel házastársadnak, gyermekednek vagy mun-katársadnak egy összeget minden olyan esetre, amikor rajtakapnak valamelyik itt tanult elv megsértésén. Játszva
tanuld meg a szabályokat!
8. Az egyik jelentős Wall Street-i bankház elnöke egy-szer felvázolta - valamelyik tanfolyamon tartott beszélge-tés során - az ő önnevelésre használt, igen hatékony mód-szerét. Ez az ember nem végzett főiskolát, mégis Ameri-ka egyik nagy pénzügyi tekintélyének számított. Elmon-dása szerint sikerének nagy részét házi használatra készült módszereinek köszönhette. Megpróbálom az ő szavaival leírni, amilyen pontosan emlékszem rá.
„Évek óta van egy füzetem, amelyben a napi üzleti megbeszéléseket vezetem. A családom szombat estére nem csinál számomra programot, mert tudják, hogy az este egy részét mindig az önvizsgálatnak, a visszatekintés-nek és az értékelésvisszatekintés-nek szentelem. Vacsora után visszavo-nulok, kinyitom a füzetet és végiggondolom az elmúlt hét összes tárgyalását, üléseit. Azután megkérdem magamtól: Milyen hibákat követtem el? Mit tettem helyesen és ho-gyan javíthatnék teljesítményemen? És milyen tanulságo-kat vonhatok le mindebből?
Ez a hetenkénti önvizsgálat gyakran elkeserít. Sokszor megdöbbenek a saját baklövéseimen. Persze, az évek mú-lásával a melléfogások ritkulnak. Néha kedvet érzek arra is, hogy egyszer-egyszer megveregessem a saját vállamat.
Ez az évről évre módszeresen folytatott önanalízis és ön-nevelés többet használt, mint bármi más, amivel előtte próbálkoztam. Segített kifejleszteni döntéshozó képessé-gemet - és nagyon megkönnyítette az emberekkel való érintkezést. Nem tudom elég melegen ajánlani másoknak is."
Miért ne használhatnál te is hasonló módszert a könyv-ben alkalmazott módszerek alkalmasságának ellenőrzésé-re? Ha megteszed, kettős eredménye lesz. Először is egy olyan önnevelési folyamat kellős közepében találod ma-gad, amely nemcsak érdekes, de pénzbe sem kerül. Má-sodszor: tapasztalni fogod, hogy kapcsolatformáló képes-séged számottevően javult.
9. A könyv végén üres lapokat találsz, ahová
feljegyez-heted az ajánlott szabályoknak köszönhetően elért sikerei-det. Ügyelj a részletekre: nevek, dátumok, konkrét ered-mények. A naplóbejegyzések nagyobb erőfeszítésre ösztö-nöznek majd, és meglásd, milyen szórakoztató lesz, ami-kor évekkel később véletlenül a kezedbe akadnak!
Összefoglalva az eddigieket:
1. Fejlessz ki magadban mély és ösztönző vágyat, hogy elsajátítsd az emberi kapcsolatok kialakításához elenged-hetetlen módszereket!
2. Olvass el még egyszer minden fejezetet, mielőtt to-vábbmennél a következőre!
3. Állj meg gyakran olvasás közben, és kérdezd meg magadtól, hogyan tudnád hasznát venni az egyes taná-csoknak!
5. Lapozd át a könyvet havonta legalább egyszer! 6. Használd fel a tanácsokat minden alkalommal! Te-kintsd gyakorlati kézikönyvnek ezt a kötetet, amely segít a napi problémák megoldásában!
7. Játszva tanuld meg a szabályokat, ajánlj fel környeze-tedben egy összeget arra az esetre, ha rajtakapnak az itt tanult szabályok valamelyikének megsértésén!
8. Ellenőrizd minden héten az előrehaladásodat! Kér-dezd meg magadtól, milyen hibákat követtél el, milyen ja-vulást tapasztalsz, mit tanultál!
9. Vezesd a naplót a könyv végén, ez megmutatja, ho-gyan és mikor használtad fel a tanácsokat.
ELSŐ RÉSZ
AZ EMBEREKKEL VALÓ BÁNÁSMÓD
ALAPJAI
NE RÚGD FEL A MÉHKAST! 31
ELSŐ FEJEZET
HA MÉZET AKARSZ GYŰJTENI,
NE RÚGD FEL A MÉHKAST!
1931. május 7-én New York egy lélegzetelállító ember-vadászat csúcspontjának színhelye volt. Hetekig tartó ül-dözés után „kétpisztolyos" Crowley - a gyilkos, aki nem ivott, nem dohányzott - végre csapdába esett a barátnője West End-i lakásán.Százötven rendőr és nyomozó vette ostrom alá a legfel-ső szinten levő búvóhelyet. Lyukat fúrtak a tetőszerkezet-be, úgy próbálták könnygázzal kifüstölni a „zsarugyil-kos" Crowleyt. Majd tüzelőállásokat építettek ki a kör-nyező házakban, és New York előkelő negyede több mint egy órán át visszhangzott a pisztolylövésektől és a gép-puskák kerepelésétől. Crowley egy kipárnázott szék fede-zete mögül szintén folyamatosan tüzelt. Tízezer izgatott ember figyelte az ütközetet. Ehhez foghatót még soha nem láttak New York utcáin.
Amikor Crowleyt végre elfogták, Mulrooney rendőrfel-ügyelő kijelentette, hogy ez a kétpisztolyos bandita volt New York történetének egyik legveszélyesebb bűnözője, aki bármilyen csekélységért képes gyilkolni.
De hogyan látta Growley önmagát? Ezt is tudjuk, mert mialatt a rendőrök a lakást lőtték, levelet írt „Azoknak,
akikre tartozik" címzéssel, írás közben a sebeiből ömlő vér vörös csíkot húzott a papírra. Ebben a levélben Crow-ley azt írta:
„A kabátom alatt egy megfáradt szív dobog - de egy jó ember szíve, aki senkinek sem tudna ártani."
Röviddel a végső tűzpárbaj előtt Crowley a Long Is-land-i országúton csókolózott a barátnőjével. Hirtelen egy rendőr lépett a parkoló kocsihoz, és kérte a jogosítványát. Crowley egyetlen szó nélkül kirántotta a fegyverét és valóságos ólomzáport zúdított a rendőrre. Amint az áldo-zata összerogyott, Crowley kiugrott a kocsijából, felkapta a rendőr pisztolyát és még egy golyót repített az élettelen testbe. És ez a gyilkos írta: „A kabátom alatt egy megfá-radt szív dobog - de egy jó ember szíve, aki senkinek sem tudna ártani."
Crowleyt villamosszékre ítélték. Vajon azt mondta-e a Sing-Sing siralomházában, hogy „Azért ítéltek el, mert embereket öltem?" Nem, ő azt mondta: „Azért ítéltek el, mert védtem magam."
A történet lényege az, hogy „kétpisztolyos" Crowley ártatlannak érezte magát.
Vajon szokatlan-e a bűnözők közt ez a magatartás? Ha bárki így gondolná, hallgassa meg ezt: „Legszebb éveimet azzal töltöttem, hogy gyönyörűséget szereztem az embereknek: segítettem nekik abban, hogy jól szórakozzanak -jutalmul pedig csak átokban és üldözésben van részem."
Ezek A1 Capone szavai. Igen, Amerika egykori első számú közellensége, a legsötétebb bandavezér, aki valaha is feltűnt Chicagóban. Capone nem ítélte el önmagát - el-lenkezőleg -, a nem méltányolt és félreértett jótevő pózá-ban tetszelgett.
És így tett a másik bandita, Dutch Schultz is, mielőtt összeesett az egyik banda golyóitól Newarkban. New York egyik leghírhedtebb patkánya úgy nyilatkozott vala-melyik újságban, hogy ő a köz jótevője. És hitte is.
Érdekes levelezésem volt erről a tárgyról a Sing-Sing igazgatójával; szerinte „kevés bűnöző tekinti önmagát rossz embernek. Ugyanolyan embernek tartják magukat, mint ön vagy én. Okoskodnak, mentegetőznek. Elmagya-rázzák, hogy miért kellett feltörniük a páncélszekrényt, vagy megrántaniuk a ravaszt. A legtöbben valamiféle -ésszerűtlen vagy ésszerű - okfejtéssel igazolni próbálják társadalomellenes cselekedeteiket, és szentül meg vannak győződve, hogy egyáltalán nem lett volna szabad bebörtö-nözni őket."
Ha A1 Capone, „kétpisztolyos" Crowley, Schultz meg a többi börtöntöltelék semmiért sem kárhoztatja önmagát - ugyan mi a helyzet azokkal, akikkel nekünk van dol-gunk?
A néhai John Wanamaker, a nevét viselő áruházak ala-pítója, egyszer megvallotta: „Harminc évvel ezelőtt meg-tanultam, hogy ostobaság szitkozódni. A saját korlátaimat is elég átlépnem, azzal végképp nem érek rá törődni, hogy Isten miért ilyen célszerűtlenül osztotta szét az értel-met az emberek között."
Wanamaker korán megtanulta ezt a leckét; nekem azon-ban harminc évre volt szükségem, mire felderengett előt-tem, hogy száz eset közül kilencvenkilencben az ember soha semmilyen hibáért nem önmagát okolja, és nem tö-rődik azzal, igaza van-e, vagy tévedett.
A bírálat hiábavaló, mert a másikat védekező állásba szorítja, és arra kényszeríti, hogy igazolja önmagát. A
bí-rálát veszélyes, mert megsebzi a másik ember büszkeségét, megsérti az önbecsülését, és felkelti méltatlankodását.
B. F. Skinner, a világhírű pszichológus, kísérletekkel bizonyította, hogy az az állat, amelyet jó magaviseletéért megjutalmaztak, sokkal gyorsabban tanul, és jegyzi meg, amit tanult, mint az, amelyiket megbüntettek. Későbbi kutatások kimutatták, hogy ugyanez érvényes az emberre is. Bírálattal nem tudunk mélyreható változásokat előidéz-ni, sőt gyakran ellenkező célt érünk el vele.
Selye János, a nagy pszichológus azt mondta: „Amennyire szomjazzuk az elismerést, annyira rettegünk a bírálattól."
A kritika okozta méltatlankodás demoralizálhatja az al-kalmazottat, a családtagokat és barátokat, és még azon a helyzeten is csak ront, amely előidézte a negatív reakciót. George B. Johnstone úr Oklahomából egy műszaki nagyvállalat felelős beosztású koordinátora. Egyik felada-ta, hogy ellenőrizze, az alkalmazottak hordják-e a cégve-zető által kötelezővé tett védősisakot munka közben. El-mondta, hogy azok a dolgozók, akiket regulázó hangnem-ben utasított a szabályok betartására, amikor elment, is-mét levették a védősisakot. Ezért elhatározta, hogy új módszerhez folyamodik. Legközelebb, amikor sisak nél-kül talált néhány embert, megkérdezte tőlük, vajon nem kényelmetlen-e, vagy rossz méretű a sisak? És kellemes tónusban emlékeztette őket a sisak rendeltetésére, és java-solta a használatát. A módszer bevált: egyre többen fo-gadták el ellenérzés és méltatlankodás nélkül a sisak hasz-nálatát.
A történelem lapjai szinte hemzsegnek a bírálat hiába-valóságát bizonyító példáktól. Vegyük például azt a híres
viszályt, amely Theodore Roosevelt és Taft elnök közt volt; ez a viszály kettészakította a republikánus pártot, a Fehér Házba juttatta Woodrow Wilsont, ezzel átírta az el-ső világháború történetének lapjait - azaz megváltoztatta a történelem folyását. Gyorsan idézzük fel a tényeket: amikor Theodore Roosevelt 1908-ban otthagyta a Fehér Házat, elnököt csinált Taftból, majd elment Afrikába oroszlánvadászatra. Amikor visszatért, majd felrobbant a dühtől. Elátkozta Taft maradiságát, megpróbálta harmad-szor is elnöknek jelöltetni magát, új pártot alapított, és ez-zel tönkretette a republikánusokat. A következő választá-son Taft és a republikánus párt mindössze két államban, Vermontban és Utahban győzött. Ez volt a legmegsemmi-sítőbb vereség, amelyet az öreg republikánus párt valaha is megért.
Theodore Roosevelt hibáztatta Taftot; de vajon Taft el-nök hibáztatta-e önmagát? Természetesen nem. Könnyek-kel a szemében azt mondta: „Nem tudom, mi mást tehet-tem volna, mint amit tettehet-tem."
Ki volt az oka az egésznek? Roosevelt vagy Taft? Őszin-tén szólva nem tudom, és nem is törődöm vele. A tanul-ság, amit meg akarok mutatni, az, hogy Theodore Roose-velt semmilyen eszközzel sem tudta meggyőzni Taftot, hogy ő, azaz Taft volt a hibás. Csupán arra kényszerítette, hogy igazolja önmagát, és könnyekkel a szemében ismé-telgesse: „Nem tudom, mi mást tehettem volna, mint amit tettem."
Vagy nézzük a Teapot Dome-i olajbotrányt. Az ameri-kai újságok éveken át visszhangoztak a méltatlankodástól. Emberemlékezet óta még csak hasonló dolog sem történt az amerikai közéletben. íme, a botrány puszta tényei:
Al-bért Fali, a Harding-kormányzat belügyminisztere, meg-bízást kapott a kormány Elk Hill-i és Teapot Dome-i olaj-tartalékainak haszonbérbe adására - olyan olajtartalékok-ról volt szó, amelyeket a haditengerészet jövő szükségle-teire tettek félre. Vajon kiíratta-e Fali a versenytárgyalást? Bizony nem. Egyszerűen átjátszotta a zsíros szerződést barátjának, Edward L. Dohenynak. És mit tett Doheny? Százezer dolláros úgynevezett „kölcsön"-t adott Fali mi-niszternek. Fali azután önkényesen odarendelte az Egye-sült Államok tengerészgyalogságát a környékre, hogy űz-zék el a versenytársakat, akiknek szomszédos olajkútjait az Elk Hill-i tartalékok táplálták. Ezek az emberek, akiket fegyverrel és szuronnyal kergettek el a birtokukról, az igazságszolgáltatáshoz folyamodtak - és lerántották a lep-let a százmillió dolláros Teapot Dome-i botrányról. A szennyes ár tönkretette a Harding-kormányzatot, az egész nemzetet megrendítette, zátonyra futással fenyegette a re-publikánus pártot, és Albert B. Falit rács mögé juttatta.
Falit keményen megbüntették - ahogy kevés embert a közéletben. Vajon megbánta-e a dolgot? Dehogy! Évek múlva Herbert Hoover azt mondta egy nyilvános beszédé-ben, hogy Harding elnök halálát a bánat és csalódás okoz-ta, mert a barátja becsapta őt. Amikor Fali felesége meg-hallotta Hoover vádjait, felugrott a székéről, sírva fakadt, átkozta a sorsot, és azt sikoltozta: „Micsoda? Fali becsap-ta Hardingot? Soha! Az én férjem soha senkit nem csapott be! Ha az egész ház aranyból volna, az sem csábítaná a férjemet arra, hogy rosszat tegyen. Őt csapták be, őt vit-ték mészárszékre, őt feszítetvit-ték keresztre."
Nos, itt van: az emberi természet működés közben - a bűnös mindenkit hibáztat, csak önmagát nem.
Valameny-nyien ilyenek vagyunk. Ha tehát holnap kísértésbe esünk, hogy megbíráljunk valakit, jusson eszünkbe A1 Capone, „kétpisztolyos" Crowley és Albert Fali. Vegyük tudomá-sul, hogy a bírálat olyan, mint a postagalamb. Mindig visszatér a feladójához. Vegyük tudomásul, hogy az az ember, akit megbélyegzünk és elítélünk, minden bizo-nnyal igazolni akarja magát, és minket ítél el; vagy pedig, mint a nemes Taft, azt mondja: „Nem tudom, mi mást te-hettem volna, mint amit tettem."
1865. április 15-én, szombat reggel, Abraham Lincoln haldokolva feküdt egy olcsó szálló hálószobájában, éppen szemben a Ford Színházzal, ahol Booth rálőtt. Lincoln hosszú teste átlószerűen nyúlt ki a nyomorúságos ágyon, mert túl rövid volt neki. Az ágy felett Rosa Bonheur híres képének, „A lóvásár"-nak olcsó nyomata függött, és egy homályos gázlámpa sárga lángja lobogott a szobában.
A haldokló Lincolnra mondta Stanton hadügyminisz-ter: „Itt fekszik a legtökéletesebb vezér, akit valaha is lá-tott a világ."
Mi volt Lincoln sikerének a titka? Tíz évig tanulmá-nyoztam az életét, és három teljes évet áldoztam arra, hogy megírjam és újraírjam Az ismeretlen Lincoln.. .című könyvemet. Azt hiszem, olyan részletes és kimerítő tanul-mányban sikerült feltárnom Lincoln egyéniségét és csalá-di életét, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Vajon meg-bírált-e bárkit? De mennyire. Fiatalabb korában az indiai Pigeon Creek Valleyben nemcsak kritizált, hanem gúnyos leveleket és bökverseket is írt, elszórta őket az ország-úton, hogy biztosan megtalálják a műveit. Az egyik levél-lel egy életre megharagított valakit.
új-ságcikkekben támadta ellenfeleit. Hanem ezt eggyel több-ször tette, mint kellett volna. 1842 őszén nevetségessé tett egy hiú, izgága ír politikust, James Shieldset. Kigúnyolta egy névtelen levélben, amelyet a Springfield Journal kö-zölt. A város harsogott a nevetéstől. Az érzékeny és büszke Shields forrt a méltatlankodástól. Rájött, hogy ki írta a le-velet, lóra pattant, megkereste Lincolnt, és kihívta bárbaj-ra. Lincoln nem akart verekedni. Ellenzett mindenféle pár-bajt - de nem tudott úgy kibújni alóla, hogy megmentse a becsületét. Övé volt a fegyverválasztás joga. Mivel nagyon hosszú volt a karja, széles lovassági kardot választott, kard-vívóleckéket vett egy katonai akadémia tanárától; aztán a megbeszélt napon a Mississippi egyik homokzátonyán ta-lálkozott Shieldsszel, hogy életre-halálra megverekedje-nek, de segédeik az utolsó percben lefújták a párbajt.
Ez volt Lincoln legmegrázóbb személyes élménye. Egyszer s mindenkorra megtanulta, hogy mit ne tegyen az emberekkel. Soha többé nem írt támadó levelet. Soha töb-bé nem tett nevetségessé senkit. És attól kezdve szinte so-ha nem bírált senkit semmiért.
A polgárháború idején Lincoln egyik új tábornokot a másik után nevezte ki a Potomac-sereg élére, s mivel so-rozatban követték el a tragikus baklövéseket, Lincolnt a teljes kétségbeesésbe sodorták. Sokan átkozták a tehetet-len tábornokokat, Lincoln azonban, „aki senki iránt nem érzett rosszakaratot, hanem mindenki iránt szeretetet", nyugodt maradt. Legkedvesebb idézeteinek egyike ez volt: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!"
És amikor a felesége, meg mások szidták a délieket, Lincoln így felelt: „Ne bántsátok őket; pontosan olyanok, amilyenek mi is lennénk hasonló körülmények között."
Mégis, ha valakinek valaha oka lehetett a kritikára, Lin-colnnak igazán volt. Vegyünk csak egy példát.
A gettysburgi csatát 1863 júliusának első három napján vívták. Július 4-ének éjszakáján a déliek vezére, Lee tá-bornok elkezdett visszavonulni dél felé, miközben ömlött az eső. Amikor Lee megvert seregével elérte a Potoma-cot, egy megduzzadt, átkelésre alkalmatlan folyót talált maga előtt, háta mögött pedig ott volt a győzelmes ellen-fél. Lee csapdában volt. Nem menekülhetett, Lincoln tud-ta. Itt volt a kitűnő, mennyből küldött alkalom, hogy el-fogják Lee hadseregét, és azonnal véget vessenek a hábo-rúnak. így hát, a legjobb kilátások közepette Lincoln azt a parancsot adta Meade tábornoknak: ne hívjon össze ha-ditanácsot, hanem azonnal támadja meg Lee csapatait. Lincoln megtáviratozta a parancsot, aztán nyomatékul még külön futárt is küldött Meade-hez.
Mit tette erre Meade tábornok? Éppen az ellenkezőjét annak, amire parancsot kapott. Lincoln rendelkezésének megsértésével haditanácsot hívott egybe. Habozott. Kés-lekedett. Mindenféle kifogást táviratozott. Nyíltan megta-gadta Lee megtámadását. Végül a folyó leapadt, és Lee seregével együtt megmenekült.
Lincoln dühöngött. „Mit csinált? - panaszkodott a fiá-nak, Róbertnek. - Te jó Isten! Mit csinált? A kezünk kö-zött voltak, csak el kellett volna kapnunk őket; de a mi hadseregünk sem parancsra, sem fenyegetésre nem moz-dult. Abban a kutyaszorítóban bárki legyőzte volna Leet. Ha odamentem volna, meg tudtam volna korbácsolni Leet."
A keserűen csalódott Lincoln leült, és a következő leve-let írta Meade-nek. Ne feledjük el, hogy éleve-letének ebben a
szakaszában nagyon régimódi és tartózkodó kifejezéseket használt. így tehát ez a levél, amelyet Lincoln 1863-ban írt, egyenértékű volt a legsúlyosabb megrovással: „Kedves Tábornokom,
nem hiszem, hogy fel tudja fogni annak a szerencsétlen-ségnek a nagyságát, amelyet Lee megmenekülése jelent. A kezünkben voltak és hagytuk kicsúszni őket, pedig em-lékezzék csak a közelmúlt sikereire - véget vethettünk volna a háborúnak. így azonban a háború beláthatatlan ideig elhúzódhat. Ha a múlt hétfőn nem tudta a siker re-ményében megtámadni Leet, hogyan tehetné ezt a folyótól délre, ahová nagyon kevés erőt vihet magával - nem töb-bet, mint kétharmadát annak, ami akkor a kezében volt? Nem számíthatok arra, és nem is számítok rá, hogy Ön most bármit is tehet. Elszalasztotta a lehetőséget, és én mérhetetlenül kétségbe vagyok esve miatta."
Mit gondolnak, mit tette Meade, amikor elolvasta ezt a levelet?
Meade sohasem látta ezt a levelet. Lincoln sohasem küldte el. Lincoln halála után találták meg a papírjai kö-zött.
Az a feltevésem, és ez csupán feltevés, hogy Lincoln, miután megírta a levelet, kinézett az ablakon, és így szólt magához: „Várjunk csak. Talán elhamarkodtam a dolgot. Könnyű itt ülnöm a nyugodalmas Fehér Házban, és azt parancsolnom Meade tábornoknak, hogy támadjon; de ha én lettem volna Gettysburgnél, és én láttam volna annyi vért, amennyit Meade az elmúlt héten, és az én fülemet szaggatta volna a sebesültek és a haldoklók nyöszörgése és ordítása, talán én sem akartam volna olyan nagyon támad-ni. Ha nekem is olyan nyugodt vérmérsékletem lenne,
mint Meade-nak, talán ugyanazt tettem volna, amit ő. Akárhogyan is, most már eső után köpönyeg. Ha elkül-döm ezt a levelet, talán megkönnyebbülök, de Meade-et arra kényszerítem, hogy igazolja magát. Ő aztán engem vádol majd. Megsértődik, úgy érzi, elveszem tőle korábbi sikereit, és talán még a hadseregből is ki akar lépni."
így hát, amint már mondtam, Lincoln félretette a leve-let, mert a keserű tapasztalat megtanította rá, hogy az éles bírálat és a rendreutasítás csaknem mindig teljesen hiába-való.
Theodore Roosevelt azt mondta egyszer, hogy vala-hányszor elnök korában bármilyen bonyolult kérdéssel ke-rült szembe, mindig hátradőlt, és felnézett arra a nagy festményre, amely a Fehér Házban levő íróasztala felett Lincolnt ábrázolta - és azt kérdezte önmagától: „Mit ten-ne Lincoln az én helyemben? Hogyan oldaná meg ő ezt a feladatot?"
Mark Twain rendszeresen elvesztette türelmét és olyan leveleket írt, amelyektől szikrázott a papír. Egyszer olyas-valakinek írt, aki haragra gerjesztette valamiért: „Szóljon csak nyugodtan nekem, ha saját sírhelyre van szüksége. Nyugodt lehet, megszerzem az engedélyt." Más alkalom-mal egy szerkesztőhöz írt az ügyben, hogy egy korrektor megkísérelte „kijavítani a helyesírását és az írásjeleit". Twain így rendelkezett: „Az anyagot az eredeti kézirat alapján adja be és intézkedjen, hogy a korrektor tartsa to-vábbra is javaslatait elborult agya löttyedékében."
Mark Twain jobban érezte magát, ha ilyen fullánkos le-veleket írhatott. így eresztette ki a gőzt, és a levelek sem okoztak senkiben kárt, mert a feleségének köszönhetően sohasem jutottak el a címzetthez.
Ismersz-e valakit, akit meg szeretnél változtatni, irányí-tani és tökéletesíteni? Igen? Nagyszerű. Magam is aján-lom. De talán kezdd önmagaddal! Pusztán önző szem-pontból ez sokkal hasznosabb, mint mások tökéletesítésé-re tötökéletesítésé-rekedned - igen, és sokkal veszélytelenebb...
„Ne panaszkodj, hogy hó van a szomszédod háza tete-jén - mondja Konfucius -, amikor a saját küszöböd sem
tiszta."
Fiatalkoromban, amikor az volt a leghőbb vágyam, hogy minél nagyobb hatást gyakoroljak az emberekre, egyszer egy buta levelet írtam R. H. Davisnek, aki a maga idejében Amerika irodalmának fontos alakja volt. Egy cikket készítettem valamelyik folyóirat számára az írókról általában, és arra kértem Davist, hogy meséljen valamit a munkamódszeréről. Néhány héttel korábban levelet kap-tam valakitől, alján ezzel a jegyzettel: „Tollba mondkap-tam, de nem olvastam el." Nagy hatással volt rám. Úgy érez-tem, hogy a levél írója bizonyára jelentős, elfoglalt és fontos ember. Én magam a legkevésbé sem voltam elfoglalt -de nagyon szerettem volna Davisnek megmutatni, hogy mennyire elfoglalt vagyok; így hát kurta levelemet én is így fejeztem be: „Tollba mondtam, de nem olvastam el." Davis soha nem válaszolt a levelemre. Egyszerűen visszaküldte, de előbb a lap aljára ezt írta: „Az ön rossz modora felülmúlhatatlan." Igaz, baklövést követtem el, és talán meg is érdemeltem a kioktatást; mindamellett - én is csak ember vagyok - zokon vettem. Annyira, hogy ami-kor tíz évvel később Davis haláláról olvastam, az egyetlen gondolat, amely megfordult az agyamban - szégyellem bevallani -, az a sérelem volt, amely részéről ért.
hogy az érzés évtizedeken át lappangjon benne, és eltart-son a haláláig, akkor bíráljuk csak meg - tekintet nélkül arra, hogy igazunk van-e.
Ha emberekkel van dolgunk, sohase feledjük el, hogy nem logikus lényekkel van dolgunk. Érzelmi lények va-gyunk, akikben hemzsegnek az előítéletek, és akiket büszkeség és hiúság kormányoz.
A keserű kritika volt az oka annak, hogy az érzékeny Thomas Hardy hátat fordított a szépirodalomnak - pedig a legkiválóbb regényírók egyike volt, akik valaha is gaz-dagították az angol irodalmat. A kritika hajszolta öngyil-kosságba Thomas Chattertont, az angol költőt is.
Benjámin Franklin, aki fiatalkorában tapintatlan volt, később oly kitűnően tudott bánni az emberekkel, hogy a diplomáciai ügyességének hála, az Amerikai Egyesült Ál-lamok franciaországi követévé nevezték ki. Mi volt sikeré-nek titka? „Senkiről sem akarok rosszat mondani - mond-ta - ..., és minden jót el akarok mondani, amit bárkiről tudok."
\ Bármely bolond tud kritizálni, ítéletet mondani, vagy panaszkodni - és meg is teszi. De jellemre és önuralomra van szüksége annak, aki megértő és megbocsátó akar len-ni. „A nagy ember azzal mutatja meg nagyságát - mondta Carlyle -, hogy miképpen bánik a kicsikkel."
Bob Hoover, egy híres pilóta, éppen Los Angeles-i ott-hona felé tartott egy légibemutató után. A Flight
Operati-ons című magazin leírása szerint háromszáz láb magasban
a gép mindkét motorja hirtelen leállt. Ügyes manővere-zéssel sikerült földet érnie, s bár személyi sérülés nem történt, a gép nagyon megrongálódott.
megvizsgálja az üzemanyagtartályt. Gyanúja beigazoló-dott: a második világháborús, propelleres bemutatógépbe benzin helyett a lökhajtásos gépek üzemanyagát töltötték. A reptérre visszatérve kérdőre vonta a műszaki szakem-bert. A fiatal műszakist teljesen kiborította saját tévedése. Sűrű könnyek közt döbbent rá, hogy figyelmetlenségével tönkretett egy méregdrága gépet, de a kaland három em-ber életébe is kerülhetett volna.
Nem nehéz elképzelni Hoover dühét, és azokat a kife-jezéseket, amelyekkel a gondatlan műszakist ostorozta.
De nem így történt. Hoover nem szidalmazta, még csak nem is kritizálta a férfit. Ehelyett hatalmas kezét a vállára téve annyit mondott: „Biztos vagyok benne, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő, ezért azt akarom, hogy te ké-szítsd fel a másik gépet a holnapi, ötvenegyedik repülé-semre. "
A szülők gyakran kritizálják gyermekeiket. Ha bárki azt várja tőlem, hogy azt fogom mondani: „ne tegyék", akkor téved. Csupán annyit mondok: „Mielőtt belefog, olvassa el az amerikai újságírás egyik klasszikus művét, amely az Apa figyelmetlen volt címre hallgat. Eredetileg a
People's Home Journal szerkesztőségi cikkeként jelent
meg. Most a szerző engedélyével, az ő általa sűrített for-mában közöljük.
Ez a kis írásmű egyike azoknak, amelyeknek olvasók sokaságában sikerült megpendítenie azt a bizonyos belső húrt; s hogy ez mennyire így van, mutatja a tény, hogy megjelenése óta állandóan idézik. „Az Apa figyelmetlen
volt - írja a szerző, W. Livingston Larned - folyóiratok,
napilapok és helyi orgánumok egész sokaságában jelent meg újra meg újra szerte az országban. Több idegen
NE RÚGD FEL A MÉHKAST! 45 nyelvre is lefordították. Iskolai és egyházi rendezvénye-ken való felolvasásra ezreknek adtam engedélyt. A legkü-lönfélébb helyeken, a legkülegkü-lönfélébb alkalmakon került újra a nyilvánosság elé. Vannak dolgok, amelyeknek a si-kere szinte misztikus. Ezé a kis írásé bizonnyal az."
APA FIGYELMETLEN VOLT
W. Livingston Larned
Hallgass meg, fiam: ezeket a szavakat akkor mondom, amikor te éppen alszol, kezecskéd az arcod alá téve és szőke fürtjeid hozzátapadnak nedves homlokodhoz. Csak néhány percre lopóztam be a szobádba. Előtte a könyvtár-szobában dolgoztam valamin és akkor hirtelen fojtogató érzés lett úrrá rajtam. Bűntudattal jöttem az ajtódhoz.
Egyre az jár az eszemben, fiam, hogy nem voltam jó hozzád. Miközben reggel öltözködtél, megszidtalak, ami-ért csak úgy macska módjára mosakodtál meg. A szemed-re hánytam, hogy nem tisztítottad meg a cipődet. Dühö-sen utánad kiáltottam a padlón heverő dolgaid miatt.
A reggelinél is találtam rajtad kivetnivalót. Kilöttyintet-ted a teát. A szádba tömKilöttyintet-ted az ételt. Könyöködet az asztal-ra tetted. Vastagon kented a vajat a kenyérre. S amikor in-dulni készültem, és te visszafordulva köszöntél el tőlem, válaszul annyit mondtam: „Húzd ki magad!"
Délután azután minden ott folytatódott, ahol abbahagy-tuk. Hazafelé menet kilestelek, amint térden csúszva ját-szol az utcakövön. Lyukak éktelenkedtek a harisnyádon. Megszégyenítettelek a pajtásaid előtt, amikor magam
előtt bevezényeltelek a házba. A harisnya sokba került -ha neked kellett volna megvenni, jobban vigyáztál volna rá! Gondolj csak bele, fiam, mégiscsak én vagyok az apád!
Emlékszel, amikor később bejöttél a dolgozószobámba, milyen sértett kifejezés volt a szemedben? Amikor felnéz-tem a jegyzeteimből, és türelmetlen voltam, amiért meg-zavartál, tanácstalanul álldogáltál az ajtóban. - „Mit akarsz?" - horkantam rád.
Nem válaszoltál, hanem viharos lendülettel hozzám szaladtál, átkaroltad a nyakamat és megcsókoltad az ar-com. Vézna karjaid olyan szeretettel csimpaszkodtak be-lém, amelyet Isten oltott a szívedbe, s nincs az a cseleke-det, amely kiirthatná onnan. Azután felszaladtál a lép-csőn, csak úgy döngött a ház.
Nos, fiam, kevéssel ezután a papír kicsúszott a kezem-ből és gyötrő, beteges félelem lett rajtam úrrá. Mit tett ve-lem a szokás hatalma? Az örökös fegyelmezés - ez volt az én jutalmam, amiért fiúnak születtél. Nem mintha nem szeretnélek; mindez annak tudható be inkább, hogy én magam túl sokat vártam az ifjúságtól. A saját korom mér-céjével mértelek, holott te még gyerek vagy.
És olyan sok jó tulajdonságot fedeztem fel a jellemed-ben. Akkora szíved van, hogy ha sajt lenne, egyedül fel-emelni sem bírnám. De érzéseid teljességükben megnyi-latkoztak akkor, amikor hozzám szaladtál és jóéjt-puszit adtál. Semmi más nem számít ma éjjel, fiam. Itt vagyok a vaksötétben, itt térdelek az ágyad mellett és szégyen-kezem!
Gyatra vigasz ez nekem, tudom, nem is értenéd a sza-vaimat, ha ébren lennél. De holnaptól igazi apád leszek!
NE RÚGD FEL A MÉHKAST!
Majd együtt cimborálunk, együtt sírunk és nevetünk. Be-leharapok az ajkamba, ha türelmetlen szavak tolulnak elő. Varázsigeként fogom hajtogatni, hogy „O még csak egy gyerek, egy kisgyerek!"
Ott követtem el a hibát, hogy azt képzeltem, felnőtt férfi vagy. De most látom csak, kisfiam, amint összegömbö-lyödve alszol az ágyacskádban, most látom csak, hogy még gyermek vagy, aki tegnap még az anyja karjában pi-hent. Túl sokat követeltem tőled, túl sokat.
Ahelyett, hogy elítéljük az embereket, próbáljuk meg-érteni őket. Próbáljuk meg kideríteni, hogy miért teszik azt, amit tesznek. Ez sokkal hasznosabb és érdekesebb, mint a puszta bírálat; amellett rokonszenvet, türelmet és jóakaratot ébreszt. „Mindent tudni annyi, mint mindent
megbocsátani."
Mint dr. Johnson mondta: „Maga az Úristen sem akar előbb ítéletet mondani az emberek felett, mint a végítélet napján."
Hát akkor mi miért akarnánk?
Első alapelv
MÁSODIK FEJEZET
AZ EMBEREKKEL VALÓ BÁNÁSMÓD
NAGY TITKA
Csak egyetlen módon bírhatunk rá arra bárkit, hogy bármit megtegyen. Gondolkoztunk már ezen valaha? Igen, csupán egyetlen módon - azt kell elérnünk, hogy a másik meg akarja tenni, amit mi szeretnénk. Ne feledjük el: nincs más mód.
Persze kényszeríthetünk egy embert arra, hogy oda „akarja" adni az óráját - ha pisztolycsövet nyomunk a bordái közé. Kényszeríthetjük az alkalmazottunkat is, hogy „akarjon" tisztességesen dolgozni - amíg hátat nem fordítunk neki -, ha kidobással fenyegetjük. Korbáccsal vagy fenyegetéssel egy gyermeket is kényszeríthetünk, hogy azt tegye, amit akarunk. Azonban számolnunk kell ezeknek a gyors módszereknek a nemkívánatos visszaha-tásával is.
Az egyetlen mód, amellyel rávehetek valakit, hogy bár-mit megtegyen: megadom neki, abár-mit kíván. De bár-mit kíván az ember általában?
Dr. Freud, a világhírű bécsi tanár, aki a huszadik szá-zad egyik legkiemelkedőbb lélekbúvára volt, azt mondta: mindennek, amit teszünk, két eredője van - a nemi ösztön és a nagyravágyás.
John Dewey tanár, Amerika jeles gondolkodója, egy kissé másképpen fogalmazza meg ezt a tételt. Szerinte az emberi természet legerősebb ösztöne „a fontosság gya". Ne feledjük el ezt a kifejezést: „a fontosság vá-gya". Igen jelentékeny dolog ez. Az olvasó sokat hall majd róla ebben a könyvben.
Mit kíván az ember általában? Nem sokat, de amit kí-ván, ahhoz annyira ragaszkodik, hogy nem lehet megta-gadni tőle. Csaknem minden felnőtt ezeket kívánja:
1. Egészséget és hosszú életet. 2. Élelmet.
3. Alvást.
4. Pénzt és azokat a dolgokat, amelyek pénzen meg-szerezhetők.
5. Túlvilági életet. 6. Szexuális örömet. 7. Gyermekei jólétét.
8. Saját személye fontosságának az érzését.
E vágyak közül csaknem valamennyi kielégül - egyet kivéve. De ez az egy csaknem olyan mély és parancsoló, mint az élelem vagy az alvás utáni vágy - és ez ritkán elé-gül ki. Ez az, amit Freud „nagyravágyás"-nak és amit Dewey „a fontosság vágyá"-nak nevez.
Lincoln egyszer így kezdett egy levelet: „Mindenki sze-reti a bókot." William James pedig ezt mondta: „Az em-beri természet lényege az elismerés utáni sóvárgás." Fi-gyeljük meg: nem kívánságról, vagy vágyról, vagy óhaj-ról beszélt, hanem sóvárgásóhaj-ról. Ez a valami gyötrő és csillapíthatatlan éhség az emberi természetben; és az a rit-ka egyéniség, aki kielégíti ezt az éhséget, tud valóban
A BÁNÁSMÓD ALAPJAI
uralkodni az embereken, sőt ahogyan mondják - „még a temetkezési vállalkozó is sír majd, ha meghal".
A fontosság utáni vágy az egyik legfőbb tényező, amely az embert az állattól megkülönbözteti. Például: mikor az apám Missouriban gazdálkodott, minőségi disznókat és törzskönyvezett szarvasmarhákat tenyésztett. Ezeket be szoktuk mutatni a megyei vásárokon és élőállat-kiállításo-kon a Közép-Nyugaton mindenfelé. Tucatszámra nyertük az első díjakat. Apám gombostűvel rátűzte a kék szalago-kat egy fehér vászondarabra, és valahányszor barátok vagy látogatók jöttek, mindig elővette a vászoncsíkot. Ő tartotta az egyik végét, én a másikat, és így mutogatta a kék szalagokat.
A disznók nem törődtek az általuk nyert kék szalagok-kal. Apám azonban igen. A díjak adták meg számára a fontosság érzését.
Ha őseinkben nem munkálkodott volna szüntelenül a fontossági érzés, nem lett volna civilizáció. Enélkül éppen olyanok lennénk, mint az állatok.
A fontossági érzés ösztönzött egy tanulatlan fűszeresse-gédet arra, hogy tanulmányozza azokat a jogi könyveket, amelyeket ötven centért vásárolt egy csomó kacat között. Az olvasó bizonyára hallott erről a fuszeressegédről. Lin-colnnak hívták...
Ugyanez a vágy űzte Dickenst, hogy írja meg halhatat-lan regényeit. Ez a vágy hajtotta Sir Christopher Wrent, hogy megtervezze kőbe vésett szimfóniáit. Ez a vágy hal-moztatott fel olyan milliókat Rockefellerrel, amelyeket so-hasem költött el. Ez a vágy ösztönzi városunk leggazda-gabb emberét, hogy olyan házat építtessen, amely sokkal nagyobb, mint amekkorára szüksége van.
A NAGY TITOK 51 Ez a vágy sarkall minket, hogy kövessük a legutolsó di-vatot, megvegyük a legújabb kocsit, és elhíreszteljük, hogy nekünk vannak a legcsodálatosabb gyermekeink. Ez a vágy csábít sok fiatalt arra, hogy bűnözővé váljék. „A mai átlagos fiatal bűnözők - mondja New York egyik ma-gas rangú rendőrtisztviselője - el vannak telve önmaguk-kal: a legtöbbnek a letartóztatás után az az első óhaja, hogy lássa azokat a szennylapokat, amelyek hőst csinál-nak belőle. Az a kellemetlen kilátás, hogy esetleg helyet kell foglalni a villamosszékben, távolinak látszik, mind-addig, amíg bámulhatja a saját képmását Babe Ruth, La Guardia, Einstein, Lindbergh, Toscanini vagy Roosevelt képe mellett."
Ha elmondod, milyen fontosnak érzed magad, meg-mondom, ki vagy. Ez határozza meg a jellemedet. Ez a legfőbb jellemző. John D. Rockefellernek például az adta meg a fontosság érzését, hogy pénzt adott egy modern pe-kingi kórház felállítására, amelyben olyan embereket ápolnak, akiket sohasem látott, és nem is fog. Diliinger-nek viszont az adta meg a fontosság érzését, hogy gengsz-ter volt, bankrabló és gyilkos. Amikor a rendőrök üldöz-ték, berontott egy tanyára valahol Minnesotában, és azt mondta: „Én vagyok Diliinger! - Büszke volt rá, hogy ő az első számú közellenség: Nem akarlak bántani titeket, de én vagyok Diliinger!"
Igen, az egyetlen lényegbevágó különbség Diliinger és Rockefeller közt az, hogyan elégítik ki fontossági érzé-süket.
A történelem tele van olyan híres emberek mulatságos példáival, akik a fontosságukat akarták bizonyítani. Még Washington is azt kívánta, hogy „Ő hatalmassága, az
Egyesült Államok elnöke" legyen a címe; Kolumbusz pe-dig „az óceán tengernagya és India alkirálya" címért ese-dezett. Nagy Katalin nem volt hajlandó olyan levelet fel-bontani, amely nem „O Cári Felségé"-nek szólt; Lincoln felesége pedig mint a nőstény tigris támadt Grant feleségé-re: „Hogy mer ön leülni az én jelenlétemben, mielőtt en-gedélyt adok rá?!"
Milliomosaink anyagilag támogatták Byrd tengernagy antarktiszi felfedező útját, abban a reményben, hogy jég-gel borított hegyek egész sorozatát nevezi el róluk; Victor Hugó nem is óhajtott kevesebbet, minthogy Párizs városa az ő tiszteletére változtassa meg a nevét. Sőt Shakespeare is, a nagyok legnagyobbika, úgy igyekezett bearanyozni a nevét, hogy nemességet és ezzel címert szerzett a család-jának.
Az emberek néha megbetegszenek, hogy együttérzést és figyelmet keltsenek maguk iránt, és így fontossá válja-nak. Vegyük például McKinley elnök feleségét. Kénysze-rítette a férjét, hogy lényeges államügyeket hanyagoljon el, miközben az Egyesült Államok elnöke néha órákig ült felesége ágya szélén, átkarolta az asszonyt, és álomba rin-gatta. Mrs. McKinley azzal is táplálta figyelmesség utáni mardosó vágyát, hogy ragaszkodott hozzá: férje várja meg a fogorvosnál, és egyszer viharos jelenetet rögtönzött, amikor az elnöknek egyedül kellett hagynia őt a fogorvos-nál, mert az egyik miniszterrel volt megbeszélése.
Egy Mary Roberts Rinehart nevű írónő egyszer mesélt nekem egy nagyszerű, életerős fiatal nőről, aki egyik nap-ról a másikra teljesen elhagyta magát. Úgy érezte, hogy számára nem maradt más, csak a magány és az elörege-dés. Ágynak dőlt; idős anyja tíz éven át hordta-vitte a
tál-A Ntál-AGY TITOK
cákat, a fehérneműket fel a harmadik emeletre, tíz éven át gondozta és kiszolgálta „beteg lányát". Egy napon az idős és megfáradt asszony összeesett és meghalt. Egy-két hét elteltével a „beteg" lábra állt, felöltözött és visszatért a normális életbe.
Tekintélyes orvosok állítják, hogy az emberek az őrü-letbe menekülnek, ha annak álomországában vélik megta-lálni a fontossági érzést, amelyet a valóság kegyetlen vilá-ga megtavilá-gadott tőlük. Az Egyesült Államok kórházaiban több ember szenved lelki bajoktól, mint az összes többi betegségtől együttesen.
Mi az őrültség oka? Senki sem tud válaszolni erre a fontos kérdésre; tudjuk azonban, hogy egyes betegségek -mint például a vérbaj - tönkreteszik az agysejteket, és őrültséget okoznak. Valóban, a lelki betegségnek körülbe-lül a fele olyan testi okoknak tulajdonítható, mint az agy-sérülés, a szeszes italok, a mérgek és a balesetek. De a másik felerésznek - és ez az elkeserítő a dologban -, a többi embernek, aki megőrül, az agysejtjei szervileg tel-jesen egészségesnek látszanak. Ezeknél a haláluk utáni
mikroszkópos vizsgálat nem tud mást kimutatni, mint azt, hogy agyuk szervileg éppoly egészséges volt, mint bárkié. Hát akkor miért őrültek meg? Egyszer az egyik legje-lentősebb kórház főorvosának tettem fel ezt a kérdést. Ez a többszörösen kitüntetett elmegyógyász őszintén meg-mondta, hogy nem tudja. Senki sem tudja biztosan. Vi-szont azt állította, hogy sok őrült az őrültségben találja meg azt a fontossági érzést, amelyet a való világban kép-telen volt elérni. Aztán elmesélte nekem a következő tör-ténetet:
házasságából tragédia lett. Szeretetet, nemi kielégülést, gyermekeket és társadalmi tekintélyt akart; de az élet meghiúsította minden reményét. Férje nem szerette; még arra sem volt hajlandó, hogy együtt étkezzenek, és az asszonyt arra kényszerítette, hogy az ételt a dolgozószobá-jában szolgálja fel. Nem voltak gyermekei, nem volt tár-sadalmi állása; tehát megőrült, képzeletben elvált az urá-tól, és újból felvette a lánykori nevét. Most azt képzeli, hogy ismét férjhez ment egy angol arisztokratához, ra-gaszkodik hozzá, hogy Lady Smithnek szólítsák. Ami pe-dig a gyerekeket illeti, most azt képzeli, minden éjszaka újat szül. Minden alkalommal, amikor meglátogatom, így szól: »Doktor úr, gyermekem született tegnap éjjel.*"
Az élet egyszer zátonyra futtatta ennek az asszonynak az álomhajóját a valóság szikláin; de az őrültség napsütöt-te, színes szigeteinek öbleiben valamennyi hajója verse-nyezve fút a kikötő felé, dagadó, szélhajtotta vitorlákkal. Tragikus? Ó, nem is tudom. Orvosa ezt mondta: „Ha kéz-rátétellel meggyógyíthatnám, akkor sem tenném. így sok-kal boldogabb."
Többségükben az őrültek valamennyiünknél boldogab-bak. Sokan örülnek annak, hogy őrültek. Miért is ne? Kínzó kérdéseiket megoldották. Aláírnak neked egy egy-millió dolláros csekket, vagy ajánlólevelet adnak Aga kánhoz. Saját álomvilágukban megtalálták azt a fontossá-gi érzést, amely után úgy sóvárogtak.
Ha egyes emberek annyira éhesek erre a fontossági ér-zésre, hogy megőrülnek, mert másként nem szerezhetik meg, képzeljük el, milyen csodákat tehetünk akkor, ha az őrültség innenső oldalán becsületesen méltányoljuk az embereket.
Tudomásom szerint az amerikai üzleti élet felvirágzásá-nak őskorában Charles Schwab az elsők között kapott egymillió dollár feletti fizetést.
Miért fizetett Carnegie, az acélkirály Schwabnak egy-millió dollárt évenként, más szóval több mint háromezer dollárt naponta? Miért? Talán mert Schwab lángész? Nem. Talán mert többet tudott az acélgyártásról, mint más emberek? Képtelenség. Schwab maga mondta ne-kem, hogy sokan voltak a munkatársai között, akik többet tudtak az acélgyártásról, mint ő.
Schwab azt állítja, hogy ezt a fizetést nagyrészt azért kapta, mert tudott bánni az emberekkel. Megkérdeztem, hogyan csinálta. íme, itt a titok saját szavaival; ezeket a szavakat bronzba kellene vésnünk és kiakasztanunk den otthonban, minden iskolában, minden üzletben, min-den irodában; a gyermekeknek ezeket a szavakat kellene kívülről megtanulniuk, ahelyett, hogy agyukat latin igék ragozásával vagy Brazília évi csapadékmennyiségével tö-mik tele; ezek a szavak szinte képesek arra, hogy átalakít-sák bárki életét, aki megfogadja őket:
„Azt a képességemet, amellyel lelkesedést tudok önteni az emberekbe, Isten legnagyobb adományának tekintem, és a módszeremet is, az elismerést, a bátorítást, amellyel minden emberből a legjobbat tudom kihozni. Semmi más nem sorvasztja el úgy az emberek becsvágyát, mint a fe-letteseiktől származó kritika. Én sohasem bírálok senkit. Hiszek abban, hogy az embereket ösztönözni kell a mun-kára. így aztán szeretek dicsérni, de gyűlölöm, ha hibát kell találnom. Elismerésem szívélyes, s nem fukarkodom a dicsérettel."
