David Ebershoff - A Dan Lany

l

Mit tcnnri, h.i

i,

A DÁN LÁNY

I.P.C.

KÖNYVEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Danish Girl by Copyright © 2000 by

All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition published by arrangement with

Viking, a member of Penguin Group (USA) Inc.

Fordította: Szántai Zsolt

Borítóterv: Popovics Ferenc

Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2012 Hungarian translation © by Szántai Zsolt, 2012

MIT TENNÉL, HA VALAKI, AKIT SZERETSZ, MINDEN ÉRTELEMBEN MEG AKARNA VÁLTOZNI? A megtörtént eseményeket feldolgozó történet egy egyszerű kéréssel indul: a feleség apró szívességet kér a férjétől. Egy hűvös koppenhágai délutánon a művészházaspár, ki-ki a maga festőállványánál, a műteremlakásukban dolgozik. Az asszony modellje váratlanul lemondja a találkozót, és ő aggódik, hogy így nem tudja időben befejezni a portrét. Megkérdezi a férjét, nem venné-e fel a modell cipőjét és harisnyáját, hogy megfesthesse, ahogy a harisnya a bokánál gyűrődik. A férj először meghökken, de aztán igent mond.

És ezzel kezdetét veszi a huszadik század legszenvedélyesebb és legszokatlanabb szerelmi története.

Lili Elbe (1882–1931) feltehetően interszexuális ember volt, az elsők egyike, akin nemátalakító műtétet hajtottak végre. Einar Wegenerként született Dániában, ezen a néven sikeres tájképfestő volt, és élete nagy részét férfiként élte le.

1930-ban jelentkezett be a drezdai női klinikára. Ötödik, méhbeültető műtétét azonban csak három hónappal élte túl, halálát feltehetően szervkilökődés okozta.

Az e regény alapján készülő filmben Lili Elbe/Einar Wegener szerepét Nicole Kidman alakítja.

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

A

– Megkérhetlek egy kis szívességre? – kiáltott ki Greta a hálószobából, azon az első délutánon. – Segítenél egy kicsit?

– Természetesen – felelte Einar, le sem véve a szemét a vászonról. – Bármiben.

A nap hűvös volt, hideg szél érkezett a Balti-tenger irányából. Az Özvegyházban, a lakásukban voltak. Einar, aki alacsony volt, és még nem töltötte be a harmincötöt, emlékezetből egy téli tájat festett, amit a Kattegat-szorosnál látott. A víz fekete volt, fehér hullámtarajos és kegyetlen, látszott rajta, hogy több száz hajós sírjává vált, akik besózott zsákmányukkal visszafelé tartottak Koppenhágába. Az alsó szomszédjuk – akinek olyan formájú volt a feje, mint a puskagolyó, és aki állandóan átkozta a feleségét – tengerész volt. Amikor Einar megfestette a hullámok szürke ívét, azt képzelte maga elé, hogy ez a tengerész ott fuldoklik a vízben, kétségbeesetten nyújtogatja a kezét, és krumplivodkától rekedtes hangján még ekkor, ebben a helyzetben is kikötői szajhának nevezi a feleségét. Einar így tudta, milyen sötétre keverje a színeit: elég szürkék legyenek ahhoz, hogy elnyeljenek egy embert, hogy takaróként ráboruljanak süllyedő hörgésére.

– Egy perc, és kint vagyok! – mondta a széles, lapos arcú, csinos Greta, aki fiatalabb volt a férjénél. – Akkor elkezdhetjük.

Einar ilyen tekintetben is különbözött a feleségétől. A földet és a tengert festette – kis négyszögeket, amelyeket a rézsútos júniusi fény világított meg, vagy éppen a tompa, halvány januári napsugarak. Greta ezzel szemben portrékat festett, gyakran életnagyságúakat, általában közepesen fontos emberekről, akiknek rózsaszínű lett az ajkuk és csillogó a hajuk. Lefestette Herr I. Glückstadtot, a koppenhágai szabadkikötő mögött álló befektetőt; Christian Dahlgaardot, a királyi szűcsöt; Ivar Knudsent, a Burmeister & Wain hajóépítő vállalat egyik vezetőjét. Ezen a napon éppen Anna Fonsmarkot, a Dán Királyi Opera mezzoszopránját akarta megfesteni. Ügyvezető igazgatók és ipari titánok kérték fel portréik elkészítésére, olyan képeket vártak tőle, amiket kiakaszthattak az irodájukban, az iratszekrény fölé vagy esetleg valamelyik folyosóra, ahol az alkalmazottak is láthatták.

Greta jelent meg az ajtóban; a haját lófarokba fogta.

– Biztos nem baj, hogy egy kicsit abba kell hagynod, csak hogy segíts nekem? – kérdezte. – Tényleg nem kérnék ilyet, ha nem lenne fontos. Az a baj, hogy Anna már megint lemondta. Szóval… Mi lenne, ha felvennéd a harisnyáját? Meg a cipőjét.

Az áprilisi nap Greta mögött ragyogott, a fénysugarak keresztülszűrődtek a kezében lógó selymen. Einar az ablakon kitekintve a Rundetarn tornyát látta; olyan volt, mint egy hatalmas téglakémény. A torony fölött a Deutscher Aero-Lloyd napi járata kúszott vissza Berlin irányába.

– Greta? – kérdezte Einar. – Ezt most hogy érted? – Az ecsetről egy olajos festékcsepp hullott a bakancsára. IV. Edvard ugatni kezdett, fehér fejét hol Einar, hol Greta felé fordította.

– Anna megint lemondta – felelte Greta. – Be kellett vállalnia egy plusz próbát a Carmenhez. Szükségem van két lábra ahhoz, hogy megfessem a portréját, különben sosem fogom befejezni a képet. Arra gondoltam, hogy esetleg a te lábad is megfelelne.

Greta egy lépést tett Einar felé. A másik kezében egy mustársárga, bádogcsatos cipőt tartott. Elöl gombolós ruha volt rajta, aminek rávarrott zsebeibe olyasmiket dugott, amiket nem akart megmutatni Einarnak.

– De én nem vehetem fel Anna cipőjét! – mondta Einar. A cipőre nézett, és úgy látta, talán mégis jó lenne rá, a lába ugyanis eléggé kicsi és szép ívű, és a sarka is keskeny. A lábujjai vékonyak voltak, és csak pár szál fekete szőr nőtt rajtuk. Elképzelte, ahogy az összegöngyölt, ráncos harisnya felcsúszik a bokája fehér csontjára, fel a lábszára puhább részére, hogy azután hozzá lehessen kapcsolni a

harisnyakötő csatjához. Le kellett hunynia a szemét.

A cipő pontosan olyan volt, amilyet előző héten, a Fonnesbech áruház kirakatában láttak egy éjfélkék ruhát viselő próbababán. Megálltak, és megcsodálták a nárciszfüzérekkel keretezett kirakatot.

„Szép, igaz?” – kérdezte Greta.

Einar nem válaszolt, csak szótlanul, elkerekedő szemmel bámulta a saját tükörképét a kirakatüvegben. Greta kénytelen volt elhúzni őt onnan. Végigvonszolta az utcán, és amikor elhaladtak a pipabolt mellett, megkérdezte tőle: „Einar, mondd csak, jól vagy?”

A műtermüket a lakás elülső szobájában rendezték be. A mennyezeten, amely olyan boltíves volt, hogy leginkább egy felfordított csónakra hasonlított, vékony gerendák bordázata húzódott. A manzárdablakok megvetemedtek a tenger felől érkező köd miatt, a padló alig észrevehetően nyugat felé lejtett. Délután, amikor a nap sugarai támadást indítottak az Özvegyház ellen, a falakból enyhe heringszag szivárgott. Télen a manzárdablakok mellett beszivárgott a nedvesség, a falat borító festéken hideg vízcseppek csillámlottak. Einar és Greta a két ablak alatt állította fel az állványát, közvetlenül a müncheni Herr Salathofftól rendelt olajfestékes dobozok és az üres vásznak sora mellett. Amikor éppen nem festettek, mindenre ráterítették azokat a zöld vitorlavásznakat, amelyeket az alattuk lakó tengerész hajított ki, miután partra szállt.

– Miért akarod, hogy felvegyem Anna cipőjét? – kérdezte Einar. Azon a fonott széken ült, amit a nagyanyja tanyájáról, a sufniból mentett ki. IV. Edvard felugrott az ölébe; a kutya reszketett a lent lakó tengerész üvöltözésétől.

– Azért, hogy elkészítsem Anna képét – felelte Greta, majd hozzátette: – Én megtenném neked. – Az arcán volt egy pici mélyedés, egy sekélyke heg, ami a himlő után maradt meg. Ezt dörzsölgette szelíden; mindig ezt csinálta, amikor ideges volt, Einar ezt már rég megtanulta.

Greta letérdelt, hogy kifűzze Einar bakancsát. A haja hosszú volt és sárgás-szőke, a színét tekintve sokkal dánosabb, mint Einaré; amikor valami új dologba akart belevágni, mindig a füle mögé simította. Most, ahogy kibogozta Einar bakancsfűzőjét, hagyta, hogy előrecsússzon az arcába. Narancsolaj illata volt. Az olajat az anyja küldte neki, évente egyszer. A csomagban kis ládika volt, a ládikában barna üvegcsék, mindegyiken címke, a címkéken felirat: „Színtiszta pasadenai kivonat”. Az anyja azt hitte, Greta teasüteményt készít az olajjal, ám ő inkább illatszerként használta, mindig tett egy kicsit a füle mögé.

Greta nekilátott, hogy megmossa Einar lábát a lavórban. Szelíden, de hatékonyan dolgozott, gyorsan húzkodta a tengeri szivacsot a férfi lábujjai között. Einar még feljebb húzta a nadrágja szárát. Ahogy végignézett magán, megállapította, hogy egész formás a lábszára. IV. Edvard odasurrant, és lenyalogatta a vizet a kislábujjáról, arról a kis göcsörtösről, amin a születése óta nem nőtt köröm.

– Ezt azért titokban fogjuk tartani, igaz, Greta? – kérdezte Einar suttogva. – Ezt senkinek sem fogod elmondani, ugye?

– Félt, de közben izgatott is volt; úgy érezte, a szíve a torkában dobog. – Ugyan kinek mondanám el?

– Annának.

– Annának erről nem kell tudnia – felelte Greta.

Végül is – gondolta Einar – Anna operaénekes. Ő már bizonyára hozzászokott a női ruhát viselő

férfiakhoz, meg a férfiruhába öltözött, nadrágszerepet játszó nőkhöz. Az ilyesmi a világ legrégibb trükkjei közé tartozik. Bőven elfér az operák színpadán, ahol állandóan káosz van – káosz és felfordulás, amit mindig az utolsó felvonásban tesznek rendbe.

– Senkinek sem kell tudnia semmit – mondta Greta. Einar, aki úgy érezte, mintha máris ráirányulnának a színpadi reflektorok fényei, ettől egy kicsit megnyugodott. Annyira, hogy lassan felhúzta a lábszárára a harisnyát.

– Az eleje van hátul – mondta Greta, és a helyére húzta a varrást. – Óvatosabban húzd! A második harisnya elszakadt.

– Van másik? – kérdezte Einar.

Greta arca szinte megfagyott, olyan volt, mintha hirtelen rádöbbent volna valamire, aztán odament a kőrisfa szekrényhez, és kihúzta az egyik fiókot. A szekrényhez a három, rézfogantyús fiókon kívül egy akasztós rész tartozott, ez utóbbi ajtajának belső részére tükröt szereltek. Greta egy kis kulccsal nyitotta ki a legfelső fiókot.

– Ez vastagabb – adott át Einarnak egy másik harisnyát.

A férfi a csinos négyszögbe hajtogatott harisnyára nézett, és olyan érzése támadt, mintha egy darab húst nyújtanának felé, vagy Greta bőrének egy darabkáját – azét a bőrét, amely még mindig barna a Mentonban töltött nyári vakáció óta.

– Légy szíves, vigyázz rá – kérte Greta. – Ezt holnap fel akarom venni.

Greta hajában, a választéknál egy keskeny, ezüstfehér bőrsáv látszott. Einar eltűnődött, vajon milyen gondolatok járhatnak a fejében. Az összecsücsörített száj és a kissé felvont szemöldök arra utalt, Greta készül valamire. Einar nem érezte képesnek magát arra, hogy kérdéseket tegyen fel; teljesen ledermedt, és mintha egy régi, festékes ecsettörlő rongyot szorítottak volna a szájára. A feleségén tűnődött, csendesen, szótlanul, és közben csipetnyi sértődöttség hullámzott az arca alatt, amely sápadt volt és sima, mint egy fehér barack héja.

– Hát most mondd meg, nem vagy szép ember? – kérdezte Greta évekkel korábban, amikor először voltak egyedül.

Greta észrevehette rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, mert kinyújtotta a karját, a kezébe fogta az arcát, és így szólt:

– Ez semmit sem jelent. – Aztán: – Mikor fogod már végre abbahagyni az aggódást amiatt, amit mások gondolnak?

Einar szerette, amikor Greta ilyen kinyilatkoztatásokat tett – szerette, ahogy a felesége belecsap a levegőbe, és úgy beszél a saját véleményéről, a saját hitéről, mintha az a világ véleménye, az egész világ hite lenne. Einar úgy gondolta, ez Greta legamerikaiasabb jellemvonása. Ez, és az, hogy imádta az ezüst ékszereket.

– Látod, milyen jó, hogy nincs túl sok szőr a lábadon? – Greta ezt úgy mondta ki, mintha először venné észre a dolgot. Már az olajfestékeit keverte a kis Knabstrup kerámiatálkákban. Anna testének felső részét már befejezte, vagyis készen volt azzal a résszel, amely az évek során, az elfogyasztott sok vajas lazacnak köszönhetően finom zsírréteg alá temette magát. Einart lenyűgözte, ahogy Greta megfestette Anna kezét és a benne lévő liliomcsokrot. Az ujjak tökéletes vonalúak voltak, a csuklón kissé összeráncolódott a bőr, a körmök tiszták és opálosak lettek. A liliomok szép holdfehérek voltak, de itt-ott rozsdaszínű pollenszemcsék látszottak a szirmokon.

Greta következetlen festő volt, de ezt Einar sosem mondta el neki, inkább dicsérte, amennyire csak tudta – néha talán túlságosan is. Mindenben segített neki, amiben csak tudott, és megpróbálta megtanítani neki azokat a technikákat, amelyeket véleménye szerint nem ismert, főként a fénnyel és a távolsággal kapcsolatos részletekről. Egy pillanatig nem kételkedett abban, hogy Greta kiváló festővé válna, ha megtalálná a neki megfelelő témát, amit lefesthet.

Az Özvegyház fölött az egyik felhő arrébb kúszott; a napfény rávetült Anna félkész portréjára.

A Greta által használt modelldobogó valójában egy lakkozott bőrönd volt, amelyet attól a kantoni mosónőtől vettek meg, aki minden másnap megjelent náluk, hogy elvigye a szennyest. Ez az asszony érdekes módon nem azzal hívta fel magára a figyelmet, amikor megérkezett, hogy bekiáltott az utcáról, hanem azzal, hogy összecsattintotta az ujjaira szíjazott apró, arany cintányérokat.

Einarnak, ahogy felállt a bőröndre, hirtelen melege lett, ráadásul szédülni kezdett. Lenézett a lábszárára: a selyem-sima bőrön csupán néhány szőrszál látszott, amelyek leginkább a babhüvelyen lévő parányi bolyhokra hasonlítottak. A sárga cipő valahogy túlságosan finomnak tűnt ahhoz, hogy megtartsa őt, de a lábfeje kecsesen ívelődött benne – olyan érzése támadt, mintha egy régóta nem használt izmot kellene

megfeszítenie. A fejében megmoccant egy gondolat. Maga sem értette, miért, egy róka jelent meg előtte, amely egy mezei pockot üldöz. A róka pici, vörös orra egy babföld barázdái közül próbálta kipiszkálni a zsákmányt.

Ne mozogj! – szólt rá Greta.

Einar kinézett az ablakon, és meglátta a Királyi Színház kupoláját. Ez volt az a színház, ahol időnként díszleteket festett az operatársulat számára; ez volt az a színház, ahol Anna éppen a Carment próbálta, puha karjait határozottan felemelve a vászon előtt, amelyre ő festette rá a sevillai matadorarénát. Időnként, amikor Einar a színházban tartózkodott és festett, Anna hangja olyan erővel zengett végig a folyosón és az előcsarnokon, mint egy helikopter rotorjának zúgása. Einar ilyenkor reszketni kezdett, annyira remegett, hogy az ecsetjével összekente a díszletet; majd az öklével dörzsölgetni kezdte a szemét. Anna hangja nem volt gyönyörű – durva volt és bánatos, kissé elhasznált, és valahogy egyszerre tűnt női és férfihangnak. Ennek ellenére valahogy rezgőbb volt, mint a legtöbb dán hang, amelyeket inkább vékonynak és fehérnek lehetett nevezni. A dán hangok túl szépek voltak ahhoz, hogy az ember megremegjen, amikor hallja őket. Anna hangjában benne volt a Dél forrósága; úgy melegítette fel Einart, mintha a torka telement volna vörösen izzó széndarabokkal. Einar sokszor lemászott a színpad hátsó részén felállított létrájáról, és oldalra húzódva figyelte a fehér báránybőr tunikát viselő nőt, aki száját nagyra kinyitva próbált Dyvik karmesterrel. Amikor énekelt, mindig előrehajolt – azt állította, a zene olyan gravitáció, amely a zenekari árok felé vonzza az arcát. „Egy vékony ezüstláncra gondolok, ami hozzá van erősítve a karmester pálcájához, meg ide, pontosan ide” – mondta, és arra az anyajegyre mutatott, amely úgy üldögélt az állán, mint valami odatapadt morzsa. „Enélkül a kis lánc nélkül, úgy érzem, nem is nagyon tudnám, mit csináljak. Azt sem tudnám, hogy legyek Önmagam.”

Amikor Greta festett, egy teknőspáncélból készült fésűvel fogta hátra a haját; ettől az arca nagyobbnak látszott – Einarnak, amikor ilyenkor ránézett, olyan érzése támadt, mintha egy tál vízen keresztül nézné. Valószínűnek tartotta, hogy Greta a legmagasabb nő, akit életében ismert; a feje elég magasan volt ahhoz, hogy belásson az üveget csak félig takaró csipkefüggönyök fölött, amiket a földszinti lakók akasztottak az utcai ablakaikra. Mellette Einar kicsinek érezte magát; olyan érzése támadt, mintha a fia lenne, egy kiskölyök, aki felnéz a nénire, a néni állán túl a néni szemébe, és közben megpróbálja megfogni a kezét. Greta zsebes ruhája külön rendelésre készült, az ősz, kontyos varrónő csinálta, aki ott lakott a sarkon túl. A varrónő megmérte Greta mellbőségét és karvastagságát egy sárga szalaggal, és közben álmélkodott meg hitetlenkedett, hogy egy ilyen termetes és egészséges nő nem dánnak, hanem amerikainak született.

Greta egyfajta rugalmas összpontosítással festett, amit Einar mindig megcsodált. Képes volt arra, hogy megfesse a portré bal szemében a csillogást, aztán ajtót nyisson a csengetésre, átvegye a Busk tejcsarnok küldeményét, aztán könnyedén visszatérjen a munkájához, és megfesse a portré jobb szemében a valamivel halványabb csillogást. Festés közben sokszor énekelt, általában olyan dalokat, amiket „tábortűzi nótáknak” nevezett. Munka közben sokat beszélt; időnként kijelentette, hogy a gyermekkorát festi meg, amit Kaliforniában töltött, ott, ahol pávák fészkeltek az apja narancsligeteiben; a női modelleknek elmondta (Einar egyszer véletlenül hallgatott ki egy ilyen beszélgetést, amikor a vártnál hamarabb ért haza, és a sötét lépcső tetejére érve megállt a lakás ajtaja előtt), hogy egyre hosszabb szünetek vannak kettejük intim együttlétei között: „Einar nagyon-nagyon a szívére veszi. De nem hibáztatom” – mondta, és Einar szinte maga előtt látta, hogy közben a füle mögé simítja a haját.

– Lecsúszik – mondta Greta, és az ecsetjével a harisnyára mutatott. – Húzd feljebb. – Tényleg szükség van erre?

Az alattuk lakó tengerész becsapott egy ajtót. Csend támadt, amit csak Greta kuncogása tört meg. – Ó, Einar! Lazítanál végre? – A mosolya elhalványult, azután beleolvadt az arcába. IV. Edvard beügetett a hálószobába, és elkezdte belefúrni magát az ágyneműk közé. Aztán hallani lehetett a sóhajt, ami pontosan olyan volt, mint a jóllakott csecsemőké. Öreg kutya volt, a jütlandi farmról származott, a

lápvidéken született; az anyja és a testvérei vízbe fúltak.

A lakás egy olyan épület manzárdjában volt, amelyet a kormány az előző évszázadban építtetett a halászok özvegyeinek. A szobák ablakai északra, délre és nyugatra néztek. A lakás lényegében csak abban különbözött a koppenhágai bérházak lakásaitól, hogy elég világos és tágas volt ahhoz, hogy Einar és Greta festeni tudjon benne. Először majdnem egy christianshavni burgherházba. költöztek be, az Inderhavn másik oldalán, arra a környékre, ahol jobbára művészek, prostituáltak, szerencsejátékos alkoholisták laktak, ahol főként betonkészítéssel és különböző áruk importálásával foglalkozó cégek működtek.

Greta kijelentette, neki mindegy, ő mindenütt tud lakni, számára egyetlen hely sem túlságosan lepukkant, ám Einar, aki élete első tizenöt évét zsúpfedél alatt töltötte, úgy döntött, nem lesz jó számukra az a hely. Így találtak rá az Özvegyházra, ahol éppen megüresedett a manzárd.

A vörös homlokzatú ház egy saroknyira volt a Nyhavns-csatornától. A tetőablakokat a meredek, mohától fekete palacserepekkel fedett tetőbe, a gerinc közelében építették be.

Az utcában álló többi házat fehérre meszelték; nyolcfazettás kapuiknak olyan színe volt, mint a tengeri hínárnak. A házzal szemközti épületben lakott az orvos, doktor Moller, akit éjjelente többször is riasztottak szülő nőkhöz. Az utcán ritkán jártak autók, mivel az Inderhavn felé zsákutca volt, így elég csendes ahhoz, hogy egy szégyenlős kislány sírását is meg lehessen hallani.

– Folytatnom kellene a saját munkámat – mondta végül Einar, mert már kezdett elege lenni a cipőből; a fémcsat eléggé nyomta a lábát.

– Ez azt jelenti, hogy nem akarod felpróbálni Anna ruháját?

Amikor Greta kimondta a „ruha” szót, Einar gyomra hirtelen tele lett forrósággal, azután úgy érezte, mintha valami szégyengombóc kezdene felkúszni a mellkasában.

– Nem, nem hiszem – felelte.

– Pár percre sem? – kérdezte Greta. – Le kell festenem, hogyan ér hozzá a lábszárához a ruhaszegély. – A fonott széken ült, Einar mellett, és megsimogatta a férfi selyembe bújtatott lábát. Érintése hipnotizálta Einart, mintha felszólította volna arra, hogy hunyja le a szemét. Einar semmit sem hallott azon a halk, kaparászó neszen kívül, amellyel Greta körme a selyemhez ért.

Ám Greta abbahagyta.

– Bocsánat – mondta. – Nem lett volna szabad ezt kérnem tőled.

Einar ekkor vette észre, hogy a szekrény ajtaja nyitva maradt. Az akasztós részben ott függött Anna ruhája. Fehér volt, az alsó szegélyére és az ujjára apró gyöngyöket varrtak. Mivel az ablaküveg repedt volt, a keletkező huzatban a ruha szelíden himbálózott a vállfáján. Volt benne valami – talán a selyem matt fénye, vagy a mellrészen lévő csipkedíszítés, vagy talán a hátulján, a nyakrésznél lévő gombok és a parányi szájakként tátogó gomblyukak –, aminek hatására Einar szerette volna megérinteni.

– Tetszik? – kérdezte Greta.

Einar már éppen arra gondolt, hogy kijelenti: „nem”, de aztán rájött, hogy ez hazugság lenne. Tetszett neki a ruha, szinte bizsergett a bőre, ahogy ránézett.

– Mert ha tetszik – folytatta Greta, miközben kiakasztotta a szekrényből, és Einar mellkasa elé tartotta a ruhát –, akkor igazán belebújhatnál pár percre.

– Greta – kezdte Einar –, mi van akkor, ha… – Vesd le az ingedet! – kérte a nő.

Einar engedelmeskedett. – És ha én.

– Hunyd le a szemed – mondta Greta. És Einar lehunyta a szemét.

Még csukott szemmel is obszcénnek érezte, hogy ott áll, félmeztelenül a felesége előtt. Olyan volt, mintha Greta rajtakapta volna valami olyasmin, aminek az elkerülésére már fogadalmat tett – nem, nem feltétlenül házasságtörésen, inkább valami rossz szokáson, amit már abbahagyott, amiről a szavát adta,

hogy soha nem fogja folytatni, mondjuk azon, hogy aquavitet iszik Christianshavnban, a csatorna melletti kocsmákban, vagy frikadellert eszik az ágyban, vagy azt a lakkozott hátlapú, meztelen nős kártyapaklit kevergeti, amit egy magányos délutánon vásárolt magának.

– A nadrágodat! – mondta Greta. Kinyújtotta a kezét, de közben udvariasan félrefordította a fejét. A hálószoba ablaka nyitva volt, a beáramló halszagú, friss levegőtől Einar libabőrös lett.

Gyors mozdulattal belebújt a női ruhába, és meghúzkodta az alját. A hónalja és a háta közepe izzadt. A meleg hatására azt kívánta, bárcsak lehunyhatná a szemét, és visszatérhetne azokba a napokba, amikor kisfiú volt, és az a valami, ami a lába között himbálózott, olyan kicsi és olyan haszontalan volt, mint egy fehérretek.

– Jó. – Greta csak ennyit mondott, azután a vászonhoz emelte az ecsetjét. Kék szeme összeszűkült, mintha az orra hegyén vizsgálgatna valamit.

Különös, nedves érzés áradt szét Einarban, ahogy ott állt a lakkozott bőrönd tetején, a heringszagú levegőben; mintha a napsugarak áthaladtak volna a testén. A ruha mindenütt bő volt, kivéve az ujjainál. Einarnak melege volt, úgy érezte, mintha alámerült volna valamiben, mintha megmerítkezett volna a nyári tenger vizében. A róka üldözőbe vette a pockot, és Einar fejében megszólalt egy távoli hang: egy riadt kislány halk kiáltása.

Nehezen tudta nyitva tartani a szemét, hogy továbbra is figyelje Greta gyors mozdulatait, ahogy a keze a vászon felé bökdösött, azután visszahúzódott; ezüst karperecei és gyűrűi úgy forogtak, úgy villogtak, mint egy csapat apróhal a tengerben. Nehezére esett továbbra is Annára gondolni, ahogy odaát, a Királyi Színházban énekel, és a karmester pálcája felé fordítja az állát. Csak a bőrét simogató selyemruhára tudott koncentrálni, ami olyan volt, mintha egy kötés lenne a testén.

Igen, pontosan így érezte első alkalommal: a selyem annyira finom és légies volt, hogy pontosan olyan érzést keltett benne, mint a géz – egy balzsammal átitatott gézdarab, amely finoman tapad rá a gyógyulófélben lévő bőrre. Már a zavarodottság sem számított többé, amivel a felesége előtt állt, mert Greta figyelmét annyira lekötötte a festés, hogy még az arcán is valami különleges, intenzív, furcsa kifejezés tükröződött. Einar kezdett belépni egy olyan, árnyékokkal teli álomvilágba, ahol Anna ruhája többé már senkihez sem tartozott, még hozzá sem.

És éppen akkor, amikor a szemhéjai kezdtek elnehezülni, és a műterem kezdett félhomályossá válni, ahogy felsóhajtott, és hagyta, hogy a válla leereszkedjen, ahogy IV. Edvard ott horkolt a hálószobában – ez volt az a pillanat, amikor felcsendült Anna rezes árnyalatú hangja:

– Nézzenek oda! Hisz ez Einar!

Einar kinyitotta a szemét. Greta és Anna ragyogó, vidám arccal, szétnyíló ajkakkal mutatott rá. IV. Edvard azonnal odaugrott Einar elé, és megugatta.

És Einar Wegener képtelen volt megmozdulni.

Greta kiszedte Anna csokrából (a színészbejáró mellett lebzselő rajongók egyikétől kapta) a liliomokat, és Einar karhajlatába nyomta őket. IV. Edvard úgy emelte fel a fejét, mint egy parányi trombitás, és védelmező köröket kezdett futni Einar körül. Miközben a két nő még nevetett egy kicsit, Einar pupillája lassan a koponyája belseje felé fordult; a szeme megtelt könnyel. Bántotta a két nő nevetése, és kellemetlennek érezte a fehér liliomok illatát; zavarta, hogy a virágok rozsdás pora csúnya maszatot hagyott a ruha elején, pontosan az ágyéka magasságában lévő idétlen dudoron, meg a harisnyáin, meg persze izzadságtól nedves kezein.

– Te szajha! – bömbölte az alattuk lakó tengerész. – Te… te pokolian gyönyörű szajha!

A kiáltást követő csend egy megbocsátó csók elcsattanására utalt. Aztán még hangosabbá vált a nevetés, ami Greta és Anna irányából érkezett, és éppen abban a pillanatban, amikor Einar meg szerette volna kérni őket, hogy hagyják el a műtermet, hadd öltözzön át nyugodtan, Greta lágy és gondoskodó, mégis idegenszerű hangon megkérdezte:

MÁSODIK FEJEZET

Greta Wegener huszonkilenc éves festő volt. Kaliforniai. A leánykori neve Waud volt. A nagyapját

Apsley Maven Waudnak hívták, és a földbirtokaiból gazdagodott meg, az apja pedig, az ifjabb Apsley a narancsültetvényei révén tett szert vagyonra. A tízéves Greta, mielőtt átköltözött Dániába, Pasadenában élt, és a legtávolabbi hely, ahová eljutott, San Francisco volt, ahol egy nap Lizzie nénikéje Nob Hillen álló háza előtt éppen egy karikát kergetett, amikor véletlenül meglökte ikerfivérét, aki egy arra haladó kocsi elé zuhant. Carlisle életben maradt, de a lábszárán maradt egy hosszú, fényes mélyedés, és sokan azt állították, soha többé nem lett olyan, mint korábban volt. Ahogy idősebb lett, Greta kijelentette, Carlisle-ból hiányzik az, amit ő „nyugati gerincűnek nevezett.” Bizonyos Waudok ezzel születnek – állapította meg, amikor tízéves volt és magas, és éppen dán kifejezéseket tanult az Európa felé tartó hajó fedélzetén –, de vannak, akik nélküle.” A dánoknak természetesen nem volt nyugati gerincük; miért is lett volna? Vagyis Greta megbocsátott nekik – legalábbis többnyire. Főként Einarnak bocsátott meg, az első művészettanárának, aki később a második férje lett. 1925 tavaszán már több mint hatéves házasok voltak: bizonyos reggeleken Greta úgy érezte, még csak hat hete volt az esküvőjük, más reggeleken meg úgy, mintha már hat teljes életet éltek volna le egymás mellett.

Einar és Greta először a Királyi Szépművészeti Akadémián, 1914 szeptemberében találkozott egymással, vagyis csupán néhány héttel azután, hogy a Kaiser keresztüldübörgött Luxemburg és Belgium dombjain. Greta akkor tizenhét éves volt. Einar a húszas éveiben járt, és már festészetet tanított. Szégyenlős volt, könnyen zavarba jött a tinédzserek társaságában; agglegényként élt. Greta válla már akkor széles volt, a tartásán látszott, hogy gyermekkorát gyakorlatilag lóháton töltötte. Megnövesztette a haját, a háta közepéig leért – ez kissé provokatívnak számított Koppenhága néhány, még gázlámpással megvilágított utcáján. A dánok elnézték neki ezt, mivel Kaliforniából érkezett, vagyis egy olyan helyről, ahol még egyikük sem járt, de amiről azt tartották, hogy olyan vidék, ahol a Gretához hasonló emberek árnyas datolyapálmákkal körülvett házakban élnek, ahol a kertben a fekete földrögök közül elősárgállik az arany.

Greta egy nap kiszedte a szemöldökét, ami aztán soha többé nem nőtt vissza. Úgy gondolta, ez így sokkal kényelmesebb lesz. Reggelente szemöldököt rajzolt magának azokkal a viaszos ceruzákkal, amelyeket a Magasin du Nord második emeletén, abban az ablaktalan helyiségben szerzett be, ahol a

situations de beauté hölgyek titokban elintézték vásárlásaikat. Volt egy leküzdhetetlen rossz szokása:

valahányszor kinyitott egy könyvet, piszkálgatni kezdte az orrán lévő pórusokat. Ennek az lett az eredménye, hogy olyan sebhelyek keletkeztek a bőrén, mintha egy hegyes ceruzával szurkálták volna meg. Azt gondolta magáról, hogy egész Koppenhágában ő a legmagasabb lány, ami valószínűleg nem volt igaz, mivel ott volt például Grethe Janssen, a karcsú szépség, a polgármester szeretője, aki szinte egyfolytában ki-be járkált a Hotel d’Angleterre halijában lévő boltokba, és a legtöbbször – még délben is – kristálygyöngyös ruhákat viselt.

Greta emellett úgy gondolta, neki van a legkevesebb esélye a férjhez menésre. Amikor egy-egy fiatalember – egy hanyatlásnak indult arisztokratikus klánból származó, tepsiképű dán, vagy egy amerikai acélmágnás fia, aki egy éven keresztül Európában kirándulgat – elhívta őt egy balettre vagy vitorlázni Christianshavn csatornáin, az első gondolata mindig ez volt: „Engem nem kaptok el!” Nem akart más lenni, csakis kékharisnya, olyan fiatal nő, aki minden nap szabadon festhet az ablakon beáramló fényben; aki csupán éjfélkor tud társasági életet élni, akkor, amikor egy nyolctagú csapat találkozik Sebastiannál, a kedvenc vendéglőjében két pohárka meggyízű Peter Heeringre, mielőtt a hosszúkás arcú rendőrök egy óra körül megjelennek, hogy éjszakára bezárják a házat.

De még Greta is tudta, hogy ez az egész nem csupán ostobaság, hanem lehetetlen is. Az ifjú Miss Greta Waudnak sosem engednék meg, hogy ilyen életet éljen.

Kislánykorában a szépírásfüzetébe újra meg újra csak azt írta be, hogy „Greta, Greta, Greta”, szándékosan lehagyva, hogy „Waud”. Mintha így akarta volna kipróbálni, milyen lehet egyszerű Gretának lenni – olyan egyszerű Gretának, ahogy soha, senki sem szólította. Nem akart olyanokkal kapcsolatba kerülni, akik tudták, hogy milyen családból származik. Még kamaszkorában sem akarta kihasználni a kapcsolatait. Meg. vetett mindenkit, aki kizárólag az ősei révén próbált érvényesülni. Mi értelme az ilyesminek?

Még kislányként került Dániába, akkor, amikor az apja, az a hosszú karú, pofaszakállas ember elfoglalta a posztját a nagykövetségen. „Miért akarsz ilyesmivel foglalkozni?” – kérdezte, amikor az apja először beszélt neki a megbízatásról. „Ejnye, Greta – mondta az anyja. – Légy illedelmesebb! Az apáddal beszélsz!” Greta csupán arról feledkezett meg, hogy az anyja, valamint a nagyanyja, Gerda Carlsen – aki után elnevezték – dán volt, bükkfaszín szőke hajú dán. Gerdát, aki Bornholmban nőtt fel, mindenki azokról a vérvörös pipacsokról ismerte, amelyeket a füle mögé tűzve hordott, meg persze arról, hogy ő volt az első olyan lány a családban, aki elhagyta a balti szigetet, és nem Koppenhágába hajózott, mint a legtöbb kíváncsi tinédzser, aki meg akar szabadulni a családjától, hanem Kalifornia déli részére, arra helyre, amely abban az időben olyan volt, hogy Gerda ennyi erővel azt is közölhette volna a szüleivel, hogy kivándorol a Holdra. Néhány év házimunka a megfelelő ranchon, és máris felhívta magára Apsley Waud (az idősebb) figyelmét. Nem sokkal később a bornholmi magas lány, akinek a csípőjéig ért a haja, amibe itt is pipacsokat tűzött, már kaliforniai matriarcha volt. Amikor az apja közölte Gretával, hogy visszaviszi a családot Dániába, a lánytól meglehetős érzéketlenségre vallott (ezt később ő maga is kénytelen volt beismerni), hogy nem jött rá az események közötti összefüggésekre, nem értette meg, hogy az apja ilyen módon szeretné kárpótolni az anyját, a kék szemű Gerda Carlsen Waudot, aki akkor vesztette életét, amikor a fia, az ifjabb Apsley fiatalemberként odaállította őt a pasadenai Arroyo Seco peremére, mondván, hogy készít róla néhány fotót a kiváló háttér előtt, hogy aztán elborzadva végig kelljen néznie, ahogy az asszony lába alatt leomlik a hangyák által meglazított talaj. Gerda Carlsen Waud lezuhant a kanyonba, de nem ért le az aljára, mert fennakadt egy görcsös törzsű szikomorfa Y alakú ágain.

A Királyi Akadémián, 1914 őszén Greta úgy gondolta, hogy a legtöbben, főként az adminisztrátorok, két dologról pletykálnak: a háborúról és róla. Mindig is felkavarta maga körül az állóvizet, bárhová is ment; mindig is nagy feltűnést keltett, mindig óriási hatást gyakorolt az emberekre – ha mással nem, hát lobogó, szőke hajzuhatagával. Ez különösen Dél-Kaliforniában volt így. Például egy éve is ez történt, amikor visszament Pasadenába, hogy egy nyarat teniszezéssel töltsön, meg azzal, hogy megtanuljon lovagolni. Egy nap megakadt a szeme egy fiún, aki egy hentes kocsiját hajtotta. A fiú haja fekete volt és göndör, a keze meg egészen forró volt, amikor felhúzta Gretát maga mellé a bakra. Végighajtottak a Wilshire Boulevard-on, azután meg vissza. Greta érdeklődve figyelte, a fiú hogyan dolgozik azokkal a nagy vaskampókkal, amikor a Hancock Park házainál kiszedte a nagy marhahúsdarabokat meg a báránybordákat. Visszafelé menet a fiú egyszer sem próbálta megcsókolni őt; ez komoly csalódást okozott Gretának, aki életében először kételkedni kezdett abban, hogy elég hosszú, elég feltűnő a haja. Amikor leszállt a bakról, a fiú csak ennyit mondott: „Ég áldja!”, azután elhajtott. Greta nem tehetett mást, vállat vont, és felment a szobájába. Másnap reggelinél az anyja elfehéredett ajkakkal így szólt hozzá: „Greta kedvesem, megtennéd, hogy magyarázatot adsz erre?” És odatette Greta elé az American Weekly legfrissebb számát, amelyben az egyik cikk a következő, meglehetősen titokzatos és érthetetlen címet kapta: „Vajon az ifjú Miss Greta Waud a húsiparban próbál szerencsét?” Ezt követően heteken át árnyékot vetett a villa hangulatára a lehetőség, hogy Greta ismét szerepelni fog valamelyik lap társasági vagy pletykarovatában. Reggelente, amikor felhangzott az újságkihordó fiú jellegzetes füttye, a villa lakói mozdulatlanná dermedtek. A történet nem folytatódott, ám a pletyka így is szárnyra kapott. A hallban két napon keresztül folyamatosan csörgött a telefon. Greta apja már nem ebédelhetett a belvárosi California Clubban, az anyja pedig rákényszerült, hogy más forrásból szerezze be a húst a konyhára. Nem sokkal később Greta szülei kijelentették, hogy vége a nyári vakációnak. Greta visszatért Koppenhágába – éppen

időben érkezett ahhoz, hogy lássa az augusztusi északi fényt és tűzijátékot, aminek a rakétái szokás szerint a Tivoli fölött robbantak.

Akkor, szeptemberben, amikor véget ért Greta fiatalsága, amikor már érezni lehetett a háború előszelét, Greta beiratkozott a Királyi Akadémiára. Az első napon komoly meglepetésben volt része, amikor Einar, aki ott állt a tábla előtt, amelyen még rajta voltak az előző lecke szellemszerű lenyomatai, megkérdezte tőle: „És. Miss? A neve?”

Amikor Greta válaszolt, Einar – vagyis Wegener professzor, mert akkor még magában is így nevezte a férfit – felfirkantott valamit a füzetébe, majd továbblépett. Úgy tett, mintha nem foglalkozna az amerikai lánnyal, ám a tekintete (a szeme éppen olyan barna és hatalmas volt, mint a játék babáké) újra és újra visszavándorolt rá, de csak azért, hogy ismét félrekapja. Ebből a félszegségből Greta arra következtetett, hogy Einar még soha életében nem találkozott amerikaival. Úgy döntött, még inkább zavarba hozza a professzort: leeresztette a haját, és úgy lökte hátra, mintha zászlót lobogtatna.

Azután, a tanítási év elején valaki valószínűleg megsúgott valamit a professzor úrnak Greta apjáról, a követségről és talán még a henteskocsis történetről is (mert igen, a pletykák már akkor is nagyon könnyen cikáztak az Atlanti-óceán két partja között), mert még félszegebben kezdett viselkedni a lány közelében. Gretának csalódást okozott, hogy a professzor úr egyre inkább bebizonyította, ő is azok közé a férfiak közé tartozik, akik egyszerűen képtelenek természetesen viselkedni egy gazdag lány társaságában. Ez a tudat szinte élve elégette őt, mivel sosem kérte, hogy gazdag lehessen. Természetesen nem bánta a dolgot, de akkor is, ez valami olyasmi volt, amit nem ő akart. Einar még arra is képtelen volt, hogy elmondja neki, mely festményeket érdemes megnézni a Kunstudstillingenben; arra is képtelen volt, hogy elmagyarázza, melyik a legrövidebb út a Kommunehospitalet közelében lévő művészeti bolthoz. Greta egy alkalommal meghívta őt arra a fogadásra, amelyet az amerikai követségen rendeztek egy Connecticutból érkezett hajóépítő tiszteletére, ám Einar nem élt a lehetőséggel. Az operába sem kísérte el Gretát – igazság szerint még ahhoz se nagyon volt bátorsága, hogy ránézzen, amikor beszélgettek. A lány természetesen ránézett. Akkor is ót nézte, amikor találkoztak, és messziről is figyelte őt, az ablakon keresztül, amikor Einar a maga jellegzetes, rövid és gyors lépteivel keresztülvágott az akadémia udvarán. Einar mellkasa meglehetősen keskeny és beesett volt, az arca kerek, a bőre sápadt, a szeme pedig olyan sötét, hogy Greta sokszor eltöprengett, vajon mi rejtőzhet mögötte. Amikor beszélgettek, Greta nagyon könnyen elérte, hogy Einar elpiruljon, az egész arca, de még a nyaka, a halántéka is kivörösödjön. Einar olyan volt, akár egy gyerek, és Gretát ezzel is ámulatba ejtette – részben azért, mert ő mindig is koravénnek számított, mindig is olyan nyíltan, kertelés nélkül beszélt, olyan éretten fogalmazott, hogy a felnőttek már egészen kicsi korától kezdve úgy tekintettek rá, mintha közülük való volna.

Egy alkalommal megkérdezte Einartól: – Mondja, professzor, maga nős?

A kérdés hallatán Einar mindkét szemhéja rángatózni kezdett. Keményen, már-már dacosan préselte össze az ajkait, és közben megpróbált válaszolni, de olyan nehezen nyögte ki, hogy „nem”, mintha nem ismerné ezt a szót.

A diákok közül néhányan pletykákat terjesztettek Wegener professzorról: „Gnómok családjából származik” – mondta az egyik lány. „Tizenöt éves koráig vak volt” – jelentette ki egy másik. „Egy mocsár közepén született” – mondta egy fiú, aki egyébként mindent elkövetett annak érdekében, hogy magára vonja Greta figyelmét. Ez a fiú mellesleg görög szobrokról festett képeket; Greta el sem tudott képzelni ennél unalmasabb

dolgot és fiúnál unalmasabb embert. Amikor a fiatalember megkérdezte tőle, felül-e vele a Tivoliban az óriáskerékre,

Greta csak a szemét forgatta.

– Nos, Wegener professzor biztosan nem fog elhívni, arra hiába is vársz! – felelte a fiú, és mérgében belerúgott az egyik fa törzsébe.

Odahaza az anyja a hentessel történt incidenst követően árgus szemmel figyelte Gretát, mindig alaposan végigmerte, amikor esténként hazatért, de hiába, mert a kandalló tüzének fényében semmit sem fedezett fel a tekintetében. Egy este aztán így szólt:

– Greta, kedvesem, ha nem találsz magadnak kísérőt a születésnapi partidra, akkor kénytelen leszek én felkérni valakit!

A kandalló mellett hímezgetett, amikor ezt kijelentette. Greta hallotta, hogy Carlisle az emeleten, a szobájában egy teniszlabdát pattogtat.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy von der Recke grófnő fia nagyon szívesen kísérődül szegődne – mondta Mrs. Waud.

– Természetesen nem táncol, de elég csinos fiú, ha eltekintünk attól a szörnyű púpjától. Ugye te is így gondolod? Greta?

– Felfelé tartotta hegyes kis arcát. A kandallóban éppen csak pislákolt a tűz, a lángok vörösek voltak; a szobát valósággal megtöltötte Carlisle labdájának dob-dob-dobogása, és talán emiatt, talán másért, de kissé megremegett a mennyezeti csillár. – Jaj, mikor fogja már abbahagyni?! – csattant fel Mrs. Waud.

– Azok az ostoba teniszlabdák! – Összehajtogatta a hímzését, felállt. Olyan merev volt a teste, mintha eleven nyílvessző volna. Egy eleven nyílvessző, ami feddőn mutat Carlisle szobájának irányába. – Persze, itt van Carlisle is – mondta sóhajtva. A következő pillanatban mintha megnyúltak volna a kandallóban a tűznyelvek, mintha erősebb fényt sugároztak volna magukból. – Igen, igen, ez az! Carlisle is itt van. Mi volna, ha Carlisle lenne a kísérőd? Még ő sem talált magának olyan lányt, akivel szívesen megjelenne. Igazán jól mutatnátok ti ketten. Egy születésnapi páros!

Greta, aki az ajtóban állva hallgatta végig az anyja monológját, ekkor már felemelte a kezét.

– Carlisle? Nem mehetek vele! Ebben nem lenne semmi szórakoztató. Egyébként is, képes vagyok kísérőt találni magamnak.

Az anyja felvonta a szemöldökét, ami éppen olyan szürke volt, mint a galambok tolla, csak valamivel íveltebb.

– Ó, igazán? És ki lesz az?

Miközben válaszolt, Greta érezte, hogy a körmei a tenyerébe mélyednek.

– Csak várd ki, és meglátod! Azt hozok, akit akarok. Nem fogok a saját testvéremmel megjelenni! – Játszadozni kezdett a hajával, az anyját nézte, és közben hallgatta a teniszlabda dobdob-dobogását. – Csak várd ki! – ismételte. – Végül is tizennyolc éves leszek!

A következő héten Greta elkapta Einart a Királyi Akadémia lépcsőjén. A professzor a fehér balusztrádhoz támaszkodott, amikor a lány a csuklójára helyezte a kezét, és megkérdezte:

– Beszélhetnék önnel?

Későre járt, senki sem tartózkodott a közelükben, a lépcsőház csendes és nyugodt volt. Wegener professzor barna öltönyt és hozzá egészen világosbarna inggallért viselt. A kezében egy kisebb méretű, üres vásznat tartott, ami nagyjából akkora lehetett, mint egy könyv.

– A szüleim partit rendeznek a születésnapomon – mondta Greta. – Tizennyolc éves leszek. Vagyis leszünk, mert van egy ikerfivérem. – Kis szünetet tartott. – Arra gondoltam, esetleg eljöhetne.

Einar olyan arcot vágott, mintha valami rothadó gyümölcsbe harapott volna. Elsápadt.

– Kérem, kisasszony – mondta végül. – Esetleg átiratkozhatna egy másik szemináriumra. Talán így lenne a legjobb. – Olyan mozdulattal érintette meg a torkát, mintha valami nagyon finom, számára nagyon kedves tárgy függne a nyakában.

Ez volt az a pillanat, amikor Greta megértette, hogy Wegener professzor több szempontból is jóval fiatalabb, mint ő. Az arca olyan volt, akár egy kisfiúé, a szája apró, a füle állandóan vörös. Világosbarna haja kamaszosan a homlokába lógott. Ez volt az a pillanat, amikor valami azt súgta Gretának, fogja a tenyerébe Einar arcát.

Greta keze a professzora keskeny arca alá siklott, másik tenyerét a férfi forró halántékára szorította. Nem húzta vissza a kezét, és Einar sem lépett hátrébb.

Azután Greta megcsókolta Einart. Úgy, hogy a kis vászon ott volt kettejük között. Ez volt az a pillanat, amikor Greta rájött: senki mást, csak Einar Wegenert tudja elképzelni maga mellett kísérőként a tizennyolcadik születésnapján; ez volt az a pillanat, amikor megértette: Einar Wegener lesz az a férfi, akihez feleségül fog menni.

– Hogy te milyen szép vagy! – mondta Einarnak. – Mehetek? – kérdezte Einar, és elhúzódott Gretától. – Úgy érted, a partira?

– Nem úgy értettem…

– Hát persze, hogy eljöhetsz a partira! Hiszen én kértem tőled!

Azután, mindkettejük meglepetésére, Einar a lány felé fordította az arcát egy második csókért.

Ám a parti előtt, azelőtt, hogy Greta betöltötte volna a tizennyolcat, az apja arra a megállapításra jutott, hogy Európa többé nem biztonságos. Nem sokkal később Németország megtámadta Franciaországot. Greta apja hazaküldte a családját Dániából.

– Ha a császár keresztülvonul Belgiumon, vajon mi akadályozhatná meg, hogy ide is átjöjjön? – kérdezte az ebédlőben, a világosbarna étkezőasztal mellett.

– Bölcs meglátás – felelte erre Greta anyja, miközben egy-két köteg, csomagolásnál használatos afrikkal a kezében végigvonult a szobán.

Greta, aki úgy érezte magát, mint egy menekült, úgy szállt fel a Princess Dagmar fedélzetére, hogy nem volt más a zsebében, csak egy rövid levélke Einartól, amiben csupán ennyi állt: „Kérlek, bocsáss meg. Talán így a legjobb”

Most, tíz évvel később, az 1925-ös év nyirkos tavaszán Greta úgy érezte magát, mintha egy titkot őrizne Einarral kapcsolatban. Miután sor került arra a pózolásra, amikor a férfi Anna ruhájában állt modellt, néhány hétig egyikük sem hozta szóba a dolgot. Mindketten a saját ügyeikkel foglalkoztak, lekötötték őket a teendőik, és mindketten óvatosan félrehúzódtak a másik útjából. Elkészült Anna portréja, és Greta most újabb megbízást keresett magának. Egy-két alkalommal, vacsoránál. vagy amikor mind a ketten késő éjszakáig olvasgattak. Gretának eszébe jutott az a bizonyos női ruha és a látvány. Igen kevésen múlott, hogy nem szólította Lilinek a férjét, de szerencsére mindig időben észbe kapott. Csupán egyszer szaladt ki a száján ez a név:

– Tessék, Lili? – kérdezte, amikor elsőre nem értette, mit mondott neki Einar. Természetesen azonnal bocsánatot kért. Mindketten nevettek, azután Greta megcsókolta Einar homlokát. Ezt követően eszébe sem jutott a dolog, megfeledkezett az egészről, mintha Lili nem lett volna egyéb, mint az egyik karakter valamelyik színdarabban, amit a Folketeatretben láttak.

Azután egy este történt valami. Greta éppen a szocialista liberálisokról olvasott a Polidkenben. A lámpa különös fénykúpot vetett a széke köré. Einar közelebb ment hozzá, leült a lábához, és az ölébe hajtotta a fejét.

Einar feje melegen nehezedett az újságot olvasó Greta combjára. Greta simogatni kezdte a férje haját, de időnként felemelte a kezét, hogy lapozzon. Amikor befejezte az olvasást, kihajtotta az újságot, előhúzott egy ceruzát a ruhája zsebéből, és elkezdte fejteni a keresztrejtvényt.

– Ő járt a fejemben – szólalt meg Einar. – Kicsoda?

– A kis Lili.

– Tényleg, miért ne látnánk újra? – kérdezte Greta, de közben alig emelte fel a fejét a keresztrejtvényből. Az ujja a himlőhely környékén maszatos volt a nyomdafestéktől.

ellenkezésre, arra, hogy radikálisan viselkedjen, folyamatosan bugyogott benne valami. A házasságuk során már számos abszurd javaslatot tett. „Mi lenne, ha átugranánk Pasadenába narancsot szüretelni?” „Mi lenne, ha berendeznénk egy kis klinikát a lakásunkon az istedgade-i prostituáltaknak?” „Mi lenne, ha elköltöznénk egy semleges helyre, például Nevadába, ahol senki sem ismer minket?” A házasság tágas barlang, amelyben sok dolgot ki lehet mondani, de az elhangzottak többsége szerencsére nem valósul meg, ott marad a levegőben, vagy a barlang falához tapadva, fejjel lefelé és ártalmatlanul lóg, akár egy alvó denevér. Greta legalábbis valahogy így fogta fel a dolgokat. Arról fogalma sem volt, hogy Einar mit gondol.

Egyszer megpróbált lefesteni egy alvó denevért – a kis testet bebugyolálta a fekete, kettős bőrhártya –, de nem sikerült neki a dolog. Nem rendelkezett elég technikai tudással ahhoz, hogy lefesse a hosszú ujjakat és a kis, karmos hüvelykujjat, a széttárt szárnyak szürke áttetszőségét. Nem volt elég gyakorlott ahhoz, hogy megfesse az állatok testrészeit. Az évek során Einar, aki időnként belefestett a tájképeibe egy-egy kocát vagy verebet (sőt egy-egyszer még IV. Edvardot is), megígérte neki, hogy egy-egyszer majd erre is megtanítja, ám akárhányszor nekikészültek, akárhányszor leültek, hogy na, most következik a lecke, mindig történt valami, ami megakadályozta a dolgot: hol Kaliforniából érkezett távirat, hol a mosodás jelzett az utcáról az ujjára erősített kis cintányérokkal, hol pedig a telefon szólalt meg – általában Einar valamelyik patrónusa akart valamit. (Einar legtöbb támogatója ősz hajú, idős ember volt, aki keskeny, zöld, kis akasztóhoroggal ellátott spalettájú ablakok mögött lakott.)

Pár nappal korábban Greta bosszúsan tért haza az Özvegyházba egy megbeszélésről, amit egy olyan galériatulajdonossal folytatott, aki végül visszautasította a képeit. A kereskedő – jóképű férfi volt, a nyakán egy csokoládéfoltra emlékeztető, jókora anyajeggyel – igazság szerint nem küldte el Gretát, legalábbis semmi ilyesmit nem mondott, de ahogy az állát veregette az ujjaival, azzal elárulta, hogy nem gyakoroltak rá túl nagy hatást a festmények. „Mind portré?” – kérdezte. Mint Koppenhágában mindenki más, természetesen ő is tudta, hogy Greta kinek a felesége, hogy Einar Wegenerrel él együtt. Greta úgy érezte, a fickó pusztán emiatt a tény miatt csodás tájképeket várt tőle. „Nem gondolja, hogy a képei kissé talán túl…” Itt kis szünetet tartott, mert nem találta a megfelelő szót. „… elragadtatottak?” – fejezte be a kérdést. Ez a jelző volt az, ami felforralta Gretában az indulatokat, de annyira, hogy érezte a ruhája (a szmokinghajtókás blézere volt rajta) alatt keletkező forróságot. Túl elragadtatottak? Hogy lehet valami, bármi túl „elragadtatott”? Kikapta a porfóliót a kereskedő kezéből, és gondolkodás nélkül sarkon fordult. Még akkor is perzselte az arcát a düh, amikor az Özvegyházban felviharzott az emeletre.

Amikor kinyitotta az ajtót, egy lányt talált a műteremben. Ott ült a széken. Greta először meg akarta kérdezni tőle, hogy kicsoda. A lány az ablak felé fordult, egy könyvet tartott a kezében. IV. Edvard ott feküdt az ölében. A lány legombolható fehér galléros, kék ruhát viselt, a nyakában Greta egyik aranylánca csillogott. Greta hirtelen nem tudta eldönteni, ismeri-e ezt a lányt, azt viszont érezte, hogy menta- és tejillat árad belőle.

A lejjebb lakó tengerész éppen üvöltözött a feleségével; valahányszor elbömbölte, hogy „kurva”, a lány nyaka elpirult, de mindig csak egy-egy pillanatra. „Luder!” – ordította a tengerész újra meg újra, és a lány nyaka mindannyiszor kivörösödött.

– Lili? – kérdezte végül Greta.

– Tényleg csodálatos ez a könyv! – Lili felemelte a Kalifornia történetéről szóló könyvet, amit Greta apja küldött át abban a csomagban, amiben több doboz cukrozott citrom, a tiszta Pasadena-kivonat-ellátmány meg olyan, eukaliptuszolajjal átitatott vászonkendők voltak, amilyeneket Greta az arcgőzölés során szokott használni.

– Nem akartalak megzavarni – szabadkozott Greta.

Lili halk, tollpuha mormogást hallatott. IV. Edvard lustán felmordult, és megemelte a fülét. A lakás ajtaja még nyitva volt, Greta a kabátját sem vette le. Lili ismét a könyve felé fordult; Greta megcsodálta a lány fehér, a sziromszerű gallérból kiemelkedő nyakát.

Gretának fogalma sem volt róla, hogy a férje mit akar tenni. Arra gondolt, ez a dolog nagyon fontos lehet Einarnak; megpróbálta elhitetni magával, hogy ezúttal hagynia kell a férjét, hadd csinálja úgy, ahogy neki tetszik. Ez az engedékenység nem volt jellemző rá. Csak állt ott, a lakás ajtajában, egyik kezét a kilincsen tartva, Lili pedig csendesen üldögélt a széken, a beszűrődő napfénypászma közepén.

Lili ügyet se vetett rá. Greta eközben abban reménykedett, hogy Lili feláll, és megfogja a kezét. Ám erre nem került sor, és Greta végül rájött, az lesz a legjobb, ha magára hagyja. Becsukta maga mögött a lakás ajtaját, lement a sötét lépcsőn, és kilépett az utcára, ahol összefutott a kantoni mosónővel, akit gyorsan el is küldött.

Később, amikor visszatért az Özvegyházba, Einar már nagyban festett. Ezúttal a saját, kockás nadrágja és a saját mellénye volt rajta. Könyékig feltűrt ingujjal dolgozott. A feje valahogy nagyon kicsinek tűnt a gallérjához és a nyakkendője hatalmas csomójához képest. Az arca kerek volt és kipirult, a szájával, azzal a dacos vonalú szájával az ecset végét szopogatta.

– Kezd összeállni! – mondta vidáman. – Végre sikerült kikevernem a megfelelő színeket a hangást borító hóhoz. Megnézed?

Einar általában olyan apró tájképeket festett, hogy az ember könnyedén a kezében tarthatta a vásznat. Az a kép, amin éppen dolgozott, meglehetősen sötét volt, egy lápvidéket ábrázolt, ráadásul téli alkonyban. Az eget és a szétázott talajt csak egy vékonyka hócsík választotta el és különböztette meg egymástól.

– Ez az a mocsár ott Kékfogban? – kérdezte Greta. Az utóbbi időben kezdett elege lenni Einar tájképeiből. Sosem értette, hogyan tud újra és újra ugyanolyan jellegű dolgokat festeni; nem értette, hogyan képes arra, hogy este befejezi – mondjuk – ezt a mocsarat, aztán reggel máris nekilát egy másiknak.

Az asztalon egy vekni rozskenyér hevert. Ezek szerint Einar lement vásárolni, ami nem igazán volt jellemző rá. A kenyér mellett egy dobozban fagyasztott rák, egy papírban meg pár szelet marhasült volt. Egy kis tálkában gyöngyhagyma fehérlett. A gyöngyhagymáról Gretának a játék gyöngyök jutottak eszébe, amiket gyermekkorában a testvérével együtt fűzögetett. Akkoriban sokszor fűztek gyöngyöt; Carlisle még nem igazán tudott a szabadban játszani.

– Itt volt Lili? – Úgy érezte, fontos feltennie ezt a kérdést, mert tudta, Einar magától nem hozná szóba a dolgot.

– Úgy egy órát. Vagy kevesebbet. Érzed az illatát? A parfümjét? – Einar áztatni kezdte az ecsetjét a befőttesüvegbe töltött vízben. A víz halványfehérre színeződött, olyan volt, mint az a felhígított tej, amivel Gretának jobb híján be kellett érnie, amikor a háborút követően visszatért Dániába.

Greta hirtelen nem tudta, mit feleljen; fogalma sem volt róla, hogy a férje mit akart közölni vele. – Szóval visszajön?

– Csak akkor, ha te is ezt akarod – mondta a feleségének háttal álló Einar. A válla nem volt szélesebb, mint egy kamasz fiúé. Olyan karcsú volt, hogy Greta időnként úgy érezte, kétszer is köré tudná fonni a karját. Miközben Einar az ecseteit áztatta, Greta elnézte, hogyan mozog a jobb válla, és valami azt súgta neki, hogy álljon mögé, fogja meg a karját, és súgja a fülébe, hogy ne moccanjon, maradjon mozdulatlan. Csupán lehetővé akarta tenni Einar számára, hogy azt tegye, amire vágyik, de közben leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy átölelje, és megmondja neki, mihez kezdjen Lilivel.

Ott voltak az Özvegyház legfelső szintjén, a lakásukban, és miközben az alkony megtöltötte az ablakokat, Greta szorosan magához ölelte Einart, aki mereven maga mellett tartotta a karjait.

Végül Greta törte meg a csendet; kimondta, ami éppen eszébe jutott: – Lilitől függ minden. Azt tesz, amit tenni akar.

Júniusban a Radhusetben a város megrendezte a Művészek Bálját. Greta egy héten keresztül a zsebében tartotta a meghívót, azon töprengve, mihez kezdjen vele. Einar valamivel korábban kijelentette, hogy soha többé nem akar bálba menni, Greta azonban úgy érezte, megváltozott a helyzet. Látta Einar szemében a vágyódást, aminek a beismerésére még nem készült fel.

Egy este, a színházban Greta szelíden megkérdezte: – Szeretnél Liliként elmenni?

Azért tette fel a kérdést, mert úgy érezte, Einar erre vágyik, de ezt sosem vallaná be. Einar ritkán ismert be előtte bármit is, legfeljebb csak akkor, ha harapófogóval kiszedte belőle. Ilyenkor aztán elé öntötte a valódi érzéseit, és Greta türelmesen, az állát az öklére támasztva végighallgatta a szóáradatot.

A Királyi Színházban voltak, fent, a karzaton. A székek karfáját borító vörös bársony már meglehetősen kikopott, a proszcénium fölött az „Ej blot til lyst” felirat díszelgett. A fekete tölgypadlót délután felvakszolták, a levegőben édeskés gyógyszerszag terjengett, amiről Gretának a lakásuk jutott eszébe – annak volt ilyen illata, miután Einar kitakarított és felmosott.

Einar keze remegett, a nyaka rózsaszínre vált. Majdnem olyan magasan voltak, mint a nagy, füstüveg burákkal díszes elektromos csillár. A fénysugarak Einar arcának oldalát, a fül alatti rész világították meg – nagyjából azt a sávot, ahol a férfiak többsége oldalszakállt szokott viselni. A szakálla olyan ritkásan nőtt, hogy hetente csupán egyszer borotválkozott; a felső ajka fölött olyan kevés szőrszál nőtt, hogy Greta akár meg is számolhatta volna őket. Az orcájának határozottan olyan színe volt, mint a tearózsának; Greta a szeme sarkából időnként irigykedve figyelte ezt az árnyalatot.

A zenekar éppen hangolt, arra készült, hogy megkezdje hosszú szereplését a Trisztán és Izoldában. Az Einar és Greta mellett ülő pár mindkét tagja levette elegáns cipőjét – diszkréten csinálták, de így is észre lehetett venni.

– Azt hittem, megbeszéltük, hogy idén nem megyünk el a bálba – mondta végül Einar. – Nem muszáj elmennünk, épp csak felmerült bennem, hogy...

A fények elhalványultak, a karmester elfoglalta helyét a zenekari árokban felállított dobogón. A következő öt órán keresztül Einar mereven, a térdeit egymáshoz préselve, a programfüzetét szorongatva ült. Greta tudta, hogy Lili jár a fejében, hogy úgy gondol rá, mintha a húga lenne, akit már jó ideje nem látott, aki hamarosan haza fog térni. Ezen az estén Anna játszotta Brangane, Izolda komornája szerepét. A hangjáról Gretának a kályhában izzó széndarabok jutottak eszébe. Nem volt olyan szép, mint egy szoprán, viszont melegnek tűnt, korrekt volt: egy komornának pontosan ilyen hangon kell megszólalnia.

– Az általam ismert érdekes nők között van néhány, aki nem különösebben szép – jegyezte meg Greta, amikor már az ágyban feküdtek. A férje meleg csípője alá csúsztatta a kezét. Az álom meredek szirtjén egyensúlyozott, és már nem tudta pontosan meghatározni, hol van, Koppenhágában vagy esetleg Kaliforniában.

Másnap, amikor Greta hazatért – ismét egy galériatulajdonossal találkozott, egy olyan jelentéktelen, egérszürke fickóval, aki még a visszautasításával sem tudta megsérteni őt odament Einarhoz, hogy megcsókolja. Ahogy közelebb ért hozzá, az arcán és a haján felfedezte Lili szellemét, a menta és a tej illatát.

– Lili megint itt volt? – Egész délután. – És mit csinált?

– Átment Fonnesbech boltjába, és vett magának pár dolgot. – Egyedül? – lepődött meg Greta.

Einar bólintott. Aznapra befejezte a festést. A diófa karfás olvasószékben ült, a Politikent tartotta a kezében. IV. Edvard a lába előtt gömbölyödött össze.

– Arra kért, mondjam meg neked, hogy szeretne elmenni a bálba.

Greta erre nem válaszolt. Úgy érezte magát, mintha valaki éppen egy új játék szabályait magyarázná neki: figyelt, bólogatott, de közben csak arra tudott gondolni, hogy talán jobban fogja érteni az egészet, miután a játék kezdetét veszi.

– Szeretnéd, hogy elmenjen, igaz? – kérdezte Einar. – Mit szólnál hozzá, ha helyettem ő menne veled? – Nem bánnám – felelte Greta, miközben kontyba csavarta a haját, bár tudta, hamarosan úgyis

kibomlik.

Éjszaka Greta az ágyban fekve Einar mellkasára tette a karját. A bükkfából készült ágyat Einar nagyanyjától kapták nászajándékba. Lehetett volna valamivel nagyobb is – de nyilvánvalóan a Wegener család tagjaira méretezték, akik közül talán csak Einar apja volt termetes ember. Az évek során Greta hozzászokott, hogy átlósan kell aludnia benne, úgy, hogy a lábait rápakolja Einar lábára. Időnként, amikor kételyei támadtak azzal az élettel kapcsolatban, amit kialakított magának Dániában, úgy érezte magát, mintha kislány volna, és Einar, a porcelánbaba arcú, szép lábú Einar lenne a legkedvesebb játékszere. Amikor aludt, Einar csücsörített, és csillogott az ajka. A haja girlandként vette körül az arcát. Greta össze se tudta volna számolni, hány éjszakán keresztül figyelte a férjét, álmában verdeső, hosszú szempilláit.

Az éjszakák mélyén a hálószobájuk csendes volt, csak a Bornholmba – arra a balti-tengeri szigetre, ahonnan Greta nagyanyja származott – induló komp kürtje hallatszott. Greta egyre többször virrasztott, egyre többször gondolt Lilire, egyszerű arcára, remegő, mégis dacos felső ajkára, meg a barna szemére, ami állandóan úgy csillogott, hogy képtelenség lett volna megmondani, sírva fakad-e a következő pillanatban, vagy sem. Lili húsos kis orrára gondolt, ami miatt úgy nézett ki, mint egy kislány, aki még nem nőtt bele egészen egy nő testébe.

Liliről kiderült, hogy még Einarnál is félénkebb. Legalábbis eleinte az volt. Lehajtotta a fejét, amikor beszélt, és időnként túl feszült volt ahhoz, hogy megszólaljon. Amikor feltettek neki valamilyen egyszerű kérdést (például: „Hallottál arról a rettenetes tűzesetről, ami a Grönlandi Kereskedelmi Társaság dokkjánál ütött ki?”), szótlanul meredt Gretára vagy Annára, aztán elfordította a fejét. Szeretett rövid üzeneteket írni, amiket aztán a lakás különböző pontjain helyezett el; képeslapokat vásárolt a Tivoli vaskapuja előtt áruló vak asszonytól, ezekre írt, ezeket dugdosta be a kőrisfa ruhásszekrény oldalába vagy Greta festőállványának pereme alá.

De senkit sem fogok ismerni a bálon! Szerinted tényleg elmenjek? Nem arcátlanság itthon hagyni Einart? Tényleg nem bánja?

És egyszer:

Nem hiszem, hogy elég szép vagyok. Kérlek, adj tanácsot!

Greta válaszolt az üzenetekre, a céduláit a gyümölcsöstálnak támasztotta, mielőtt elhagyta a lakást:

Késő. Már mindenkinek szóltam, hogy jössz. Kérlek, ne aggódj, mindenki úgy tudja, hogy Lili nem más, mint Einar kekfogi unokatestvére. Páran megkérdezték, szükséged van-e kísérőre, de azt feleltem, nem feltétlenül. Nem baj, ugye? Úgy gondoltam, erre még (remélem, ez a leghelyesebb kifejezés) nem állsz készen.

Esténként Einar és Greta a barátaival vacsorázott a Nyhavns Kanal melletti kedvenc éttermükben. Einar egyszer-kétszer becsiccsentett, ilyenkor nagy hangon a kiállításai sikeréről beszélt – úgy kérkedett, akár egy gyerek.

– Az összes képet megvették! – mondta, és ilyenkor Carlisle-ra emlékeztette Gretát, aki ugyanígy, ugyanilyen lelkesen és lelőhetetlenül áradozott a jó geometriaosztályzatáról vagy egy új barátjáról, aki meghökkentően jóképű.

Einar monológját hallgatva Greta időnként zavarba jött; amikor szóba került a pénz, megpróbált nem odafigyelni. Végül is. Mit lehet erről mondani? Vajon eljátszhatják, hogy ennek egyikük számára sincs jelentősége? Az asztal túlsó oldaláról, a tálcán heverő, olajos, lecsupaszított lazacszálkák fölött meredt Einarra. Soha, egyszer sem beszélt a férjének arról az összegről, amit akkor kapott az apjától, amikor Dániába utazott; nem beszélt arról az összegről, amit minden narancsszezon végén átutaltak a Landmandsbankenben fenntartott számlájára. Nem, nem önzőségből hallgatta el, hanem azért, mert attól tartott, hogy ennek a sok pénznek a hatására átváltozna valaki mássá – olyasvalakivé, akinek a társaságában nem érezné jól magát. Egy nap megvásárolta az egész bérházat, az Özvegyházat. Már bánta, hogy megtette, és azóta sem volt képes elmondani Einarnak, aki minden hónapban bevitte a lakbérről szóló csekket a Landmandsbankenbe, minden hónapban átnyújtotta a tisztviselőnek, és mindig látszott

rajta, milyen kelletlenül teszi ezt. Greta tisztában volt vele, hogy hibát követett el, de fogalma sem volt róla, hogyan hozhatná helyre a dolgot.

Einar, amikor izgatottá vált, az asztalra csapott az öklével, a haja az arcába omlott; az inggallérja szétnyílt, felfedve rózsaszín mellkasát. Egyetlen gramm zsír sem volt a testén, kivéve a mellét, ami puha volt és olyan kicsi, akár egy kukoricagombóc. Greta ilyenkor megpaskolta Einar csuklóját, megpróbált beléerőltetni egy kis aquavitet – nagyjából úgy viselkedett, mint vele az anyja, amikor a Valley Hunt Clubban egymás után rendelte magának a koktélokat. Ám Einar nem vette az adást, az ajkához emelte a karcsú poharat, és úgy mosolygott az asztaltársaságra, mintha valamiféle igazolást vagy helyeslést várna tőlük.

Einar, fizikai adottságait tekintve, különleges ember volt; Greta ezt biztosan tudta. Akkor is erre gondolt, amikor Einar inge még jobban szétnyílt, annyira, hogy az asztal körül ülők megpillanthatták a mellkasát, ami olyan obszcénnek hatott, mint egy kislányé, akit pár nap választ el a pubertástól. Szép hajával, porcelán simaságú állával meglehetősen elbizonytalanító látványt nyújthatott. Időnként olyan gyönyörű volt, hogy a Kongens Have-i idős asszonyok a törvényt megszegve tulipánt szedtek a virágágyásokból, és odanyújtották neki. Az ajka rózsásabb volt, mint az a rózsaszínű festék, amit Greta a Magasin du Nord második emeletén vásárolt.

– Mondd meg nekik, miért nem leszel ott a bálon – mondta Greta egy este, vacsora közben. Meleg volt, a szabadban felállított asztalnál, fáklyafénynél ettek. Korábban a csatornában összeütközött két hajó; az éjszakának kerozin- és deszkaszaga volt.

– A bálon? – kérdezte Einar oldalra billentve a fejét.

– Greta azt mondja, hamarosan megérkezik a jütlandi unokatestvéred – mondta Helene Albeck, aki titkárnőként dolgozott a Grönlandi Kereskedelmi Társaságnál. Helene nagyon jól nézett ki a kis, zöld ruhájában. Egyszer, amikor a kelleténél jóval többet ivott, megfogta és az ölébe húzta Einar kezét. Einar ellenállt, azonnal visszarántotta a kezét; ez nagyon tetszett Gretának, aki a résnyire nyitva hagyott konyhaajtó mögül nézte őket.

– Az unokatestvérem? – kérdezte Einar zavartan. A felső ajka fölött kiütött a veríték. Ezt követően úgy hallgatott, mintha elfelejtett volna beszélni.

A jelenet nemegyszer megismétlődött. Amikor Greta valamelyik barátjuk vagy akár Anna előtt szóba hozta Lilit, Einar csodálkozó arcot vágott, úgy viselkedett, mintha fogalma sem lenne róla, ki az a Lili.

Einar és Greta sosem beszélt erről a gyerekes értetlenkedésről: „Milyen Lili? Ó, igen, Lili. Az unokatestvérem? Ja, igen, az unokatestvérem. Lili.” Az első eset utáni napon megismétlődött a dolog. Úgy tűnt, mintha kettejük kis titka valójában csak Greta titka volna; mintha ő mesterkedne valamiben Einar háta mögött. Greta fontolóra vette, hogy nyíltan megbeszéli a kérdést a férjével, de aztán úgy döntött, mégsem teszi. Talán attól félt, hogy ezzel összezúzná az önérzetét vagy esetleg attól, hogy Einar zokon venné, hogy így beleavatkozik az ügyeibe. Lehet, hogy leginkább attól tartott, hogy Lili örökre eltűnne, elmenekülne, és ő egyedül maradna az Özvegyházban.