Min ő sötét az emberi ármány.
— Sophie — mondta Langdon —, a rend továbbhagyományozott istenn ő imádata azon a hiten alapszik, hogy a korai keresztény egyház hatalmasságai ármányosan
megtévesztették a
világot, mert olyan hazugságokat terjesztettek, amelyek befeketítették a n ő t, és alacsonyabb
rend ű nek tüntették fel, mint a férfi.
Sophie továbbra is hallgatott, és meredten nézte a szavakat.
— A rend azt tartja, hogy Constantinus és férfi utódai sikeresen térítették át a világot a pogány matriarchátusról a patriarchális kereszténységre egy propagandakampánnyal, amely
démonizálta a szent n ő iséget, és mindörökre kitörölte az istenn ő t a modern vallásból. Sophie arckifejezése még mindig bizonytalanságot tükrözött.
— A nagyapám vezetett erre a helyre, hogy megtaláljam az üzenetét. Ennél azért biztosan többet akart közölni velem.
Langdon megértette, hogy mire gondol. Azt hiszi, hogy ez egy újabb kód. Hogy van-e benne titkos jelentés, vagy nincs, azt Langdon most nem tudta kapásból megmondani. Még
mindig Sauniére közvetlen üzenetének bátor nyíltságán járt az esze. Min ő sötét az emberi ármány, gondolta. Valóban sötét.
Senki sem tagadhatta a modern egyház hatalmas jótéteményeit a mai zaklatott világban, ám ennek az egyháznak csalással és er ő szakkal szennyezett történelme volt. Három évszázadon át tartott a pogányok „átnevelésére" és az istenn ő kultuszok kipusztítására indított
keresztes hadjárat, amelynek módszerei ugyanolyan borzalmasak voltak, mint amilyen leleményesek.
A katolikus inkvizíció adta ki azt a könyvet, amely alighanem a legvérszomjasabb kiadvány az emberiség történetében. A Malleus Malejicarum — avagy a Boszorkányok pörölye — oltotta be a világot „a szabadgondolkodó n ő k veszélyeivel", és
iránymutatással
szolgált a klérusnak, hogyan azonosítsa, kínvallassa és pusztítsa el ő ket. Akiket az egyház
,,boszorkányoknak" bélyegzett, azok között voltak tudósok, papn ő k, cigányasszonyok, misztikusok, természetimádók, javasasszonyok és mindenféle n ő k, akik „gyaníthatóan az
anyagi világban gyökereznek". Bábákat öltek meg azért az eretnek praxisért, hogy orvosi.tudásukat használva enyhítették a szülési fájdalmakat — azt a szenvedést, amelyr ő l az egyház
azt állította, hogy Isten jogos büntetésként mérte Évára, mert evett a tudás fájáról, és ezzel
kaput nyitott az eredend ő b ű nnek. A boszorkányüldözések három évszázada alatt az egyház
elképeszt ő számú — ötmillió! — n ő t égetett meg máglyán. A propaganda és a vérrontás megtette a hatását.
A mai világ rá az él ő bizonyíték.
A n ő k, akiket egykor a szellemi felvilágosodáshoz elengedhetetlen másik félként tiszteltek,
ki ű zettek a világ templomaiból. Nincsenek n ő i ortodox rabbik, katolikus papok vagy iszlám
igehirdet ő k. A hierosz gamosz valaha ünnepelt törvénye — a férfi és a n ő közötti természetes
szexuális egyesülés, amelyek révén mindketten spirituálisán kiteljesednek — szégyenletes
törvényként eltöröltetett. A szent emberek, akiknek egykor szexuálisan egyesülniük kellett
n ő i felebarátjukkal, hogy befogadhassák Istent, ma már úgy rettegnek saját erotikus késztetéseikt ő l, mint az ördög m ű vét ő l, aki legkedvesebb b ű ntársával — a n ő vel — tör
ellenükre.
Még a n ő iség és a bal kéz kapcsolata sem menekedhetett meg az egyház ármánykodásától.
A „bal" jelentés ű francia és olasz szó — a gauche és a sinistra — er ő sen negatív színezetet
öltött, de így van ez sok más nyelvben, a magyarban is; míg párja, a jobb a helyessel, az igazzal és az értékesebbel fonódott össze. Mind a mai napig baloldalinak hívják a radikális
gondolkodást, balgaságnak az irracionális ötletet és baljósnak minden rosszat. Az istenn ő ideje lejárt. Az inga átlendült. A Földanyából a férfiak világa lett, ahol a pusztítás és a háború istenei vették át az uralmat. A férfiego két évezreden át garázdálkodott,
kiszabadulva n ő i párja ellen ő rzése alól. A Sion-rend azt tartotta, hogy a szent n ő iség eme
kiirtása a modern világból okozta azt, amit az amerikai ő slakos hopi indiánok
koyanisquatsi —
azaz kizökkent világ — néven illetnek: az egyensúly hiányát tesztoszteron f ű tötte háborúk, a n ő gy ű löl ő társadalmak szaporodása és a Földanya iránti növekv ő tiszteletlenség fémjelzik.
— Robert! — szólt rá Sophie, magához térítve suttogó hangjával. —Jön valaki! Már Langdon is hallotta a közeled ő lépteket a folyosón.
— Erre! — Sophie kikapcsolta a fekete fényt, és mintha el párolgott volna Langdon látóteréb ő l.
Langdon egy pillanatra tökéletesen elvakult. Merre? Ahogy kitisztult a látása, felfedezte a terem közepe felé siet ő Sophie sziluettjét, és látta, hogy bebújik a pamlag alá. Már éppen utána akarta vetni magát, amikor egy dörg ő hang megállította.
— Arretez! — parancsolta egy férfi az ajtóból.
A Louvre biztonsági ő re lépett be a Salle des Etats-ba maga el ő tt tartott fegyverrel, amely
egyenesen Langdon mellkasára szegez ő dött. Langdon érezte, hogy ösztönösen felemeli a kezét.
— Couchez-vous! — parancsolt rá az ő r. — Feküdjön a földre!
Langdon egy másodperc múlva már a padlón hasalt. Az ő r hozzásietett, terpeszbe rúgta a két lábát és megmotozta.
— Mauvaise idée, Monsieur Langdon — mondta, keményen Langdon hátához nyomva a pisztolyt. — Rossz ötlet volt.
Széttárt karral és lábbal, arccal a parkettán is talált némi humort a helyzetében. Akár a Vitruvius-tanulmány embere, gondolta Langdon. Csak hason
fekve..
Huszonkilencedik fejezet
Silas a Saint-Sulpice-ban az oltárról elvett súlyos fogadalmi gyertyatartóval közeledett az obeliszk felé. Kiváló fal tör ő kos lesz bel ő le. De szemügyre véve az üregesnek vélt szürke
márványlapot a padlón, rájött, hogy ez nem fog menni anélkül, hogy nagy zajt ne csapna. Fém a márványon. Visszhangozni fog a boltívek között.
Meghallhatja az apáca? Most már biztosan elaludt. Akárhogy is, nem akart kockázatot vállalni. Valami rongy után nézett, amibe betekerheti a gyertyatartót, de nem látott semmi mást az oltárterít ő n kívül, amit nem volt hajlandó megszentségteleníteni. A csuhám, gondolta.
Tudván, hogy egyedül van a nagy templomban, Silas megoldotta az övet, és kibújt a csuhából.
Közben sajgást érzett, ahogy a szövet végighorzsolta a hátán a friss sebeket.
Mezítelenül, egy szál ágyékköt ő ben, Silas a gyertyatartó egyik vége köré csavarta a csuháját. Azután célba vette a márványlap közepét és lesújtott. Tompa pufíanás hallatszott. A
k ő nem tört el. Újra lecsapott a fémmel. Ismét ugyanaz a tompa puffanás, de ezúttal repedés
maradt utána. A harmadik ütésre végül meghasadt a k ő , és törött darabkái belehulltak a padló
alatti üregbe. Titkos rekesz!
Gyorsan kiszedegette a k ő törmeléket a lyukból, majd belesett az üregbe. Zakatoló szívvel
térdelt le mellé. Belenyúlt csupasz fehér karjával.
El ő ször nem talált semmit. Csak sima követ tapintott ki a rekesz alján. De aztán, amikor még mélyebbre nyúlt be a rózsavonal alá, megérintett valamit! Egy vastag k ő táblát. Megmarkolta a szélét, és óvatosan kiemelte. Ahogy fölegyenesedett és megvizsgálta a leletet,
rájött, hogy egy durván faragott k ő lapot tart a kezében, amelybe bet ű ket véstek. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy modern kori Mózes.
Ahogy elolvasta a táblán a szavakat, meglep ő dött. Arra számított, hogy a zárók ő térképet
tartalmaz vagy bonyolult irányjelzéseket, könnyen lehet, hogy kódolva. Ezen a k ő táblán azonban a legegyszer ű bb felirat állt.
Jób 38:11.
Egy bibliai szakasz? Silas dermedten fogadta ezt az ördögien egyszer ű üzenetet. A titkos hely, amelyet keresnek, egy bibliai idézetb ő l fejthet ő meg? A testvériség azt hiszi, hogy bolondját járathatja az igazakkal? Jób könyve. Harmincnyolcadik rész. Tizenegyedik szakasz.
Noha Silas nem tudta pontosan felidézni a tizenegyedik szakasz tartalmát, azt tudta, hogy Jób könyve egy olyan emberr ő l szól, akinek Istenbe vetett hite számos próbát kiállt. Ideillik,
gondolta, és alig tudott úrrá lenni az izgatottságán.
Hátrapillantva önkéntelen mosollyal mérte végig a csillogó rózsavonalat. A f ő oltár tetején,
egy aranyozott könyvtámaszon, nyitott Biblia állt.
Sandrine n ő vér reszketett odafönt a balkonon. Pillanatokkal ezel ő tt indulni akart, hogy teljesítse a parancsot, de odalent az a férfi hirtelen kibújt a csuhájából. Amikor meglátta alabástromfehér b ő rét, megdermesztette az iszonyat. A férfi széles, halvány háta tele volt
vérvörös csíkokkal. Még ilyen messzir ő l is felismerte, hogy frissek a sebek.
Ezt az embert könyörtelenül megkorbácsolták!.A ciliciumot is felfedezte a combja körül, alatta a sebb ő l vér szivárgott. Miféle Isten lehet
az, aki így akarja büntetni az emberi testet? Sandrine n ő vér ismerte az Opus Dei rituáléit, és
sohasem tudta megérteni ő ket. De pillanatnyilag nem ez volt a legf ő bb gondja. Az Opus Dei
keresi a zárókövet. Sandrine n ő vér el sem tudta képzelni, honnan tudhatnak róla, de azzal
tisztában volt, hogy ezen most nincs ideje gondolkozni.
oltáron álló Biblia felé tartott.
Sandrine n ő vér néma csendben távozott a balkonról, és végigrohant a folyosón a szálláshelye felé. Négykézlábra ereszkedett, kitapogatta a fa ágykeretet, és megtalálta a lepecsételt borítékot, amelyet három éve rejtett el ide.
Feltépte. Négy párizsi telefonszám volt benne. Reszket ő kézzel tárcsázott.
Odalent Silas letette a k ő táblát az oltárra, és mohó kézzel nyúlt a b ő rkötéses Bibliáért. Hosszú, fehér, az izgalomtól nyirkos ujjaival forgatta a lapokat. Az Ótestamentumban rátalált
Jób könyvére. Megkereste a harmincnyolcadik részt. Ahogy végigvezette az ujját a szöveghasábon, alig gy ő zte kivárni a keresett szakaszt.
Az lesz a nyomravezet ő i
Elérve a tizenegyedik szakaszhoz, Silas elolvasta a szöveget. Mindössze öt szó volt. Zavartan újraolvasta, érezve, hogy itt rettenetesen nincs rendben valami. Ez állt a szakaszban:
EDDIG JÖJJ ÉS NE TOVÁBB!.
Harmincadik fejezet
Claude Grouard biztonsági ő r izzó gy ű lölettel állt a Mona Lisa el ő tt fekv ő foglya fölött. Ez
a gazember ölte meg Jacques Sauniére-t! Grouard és a biztonságiak apjukként szerették Sauniére-t.
Grouard semmire sem vágyott úgy, mint meghúzni a ravaszt, és beleereszteni egy golyót Robert Langdon hátába. Rangid ő sként Grouard azon kevés biztonsági ő r közé tartozott, aki
töltött fegyvert hordott. De emlékeztette magát arra, hogy csak szívességet tenne Langdonnak, ha megölné, megkímélve a Bezu Faché keze között és a francia börtönökben rá
váró nyomorúságos sorstól.
Grouard lekapta a talkie-walkie-t az övér ő l, hogy segítséget kérjen a rádión. De csak zúgást hallott. A Salle des Etats dupla elektronikus védelme mindig megbénította a biztonságiak kommunikációs rendszerét. Oda kell mennem az ajtóhoz. Még mindig Langdonra szögezve a pisztolyát, Grouard lassan hátrálni kezdett a bejárat felé. A harmadik
lépésnél észrevett valamit, ami megállította. Mi az ördög az?
Megmagyarázhatatlan jelenség öltött alakot a terem közepén. Egy sziluett. Van itt még valaki? Egy n ő bontakozott ki a sötétségb ő l, és gyorsan távolodott a szemközti fal irányában.
Lilás fény folt mozgott el ő tte ide-oda a padlón, mintha egy színes zseblámpával keresne valamit.
— Qui est la? — dörrent rá Grouard, harminc másodpercen belül már másodszor érezve, hogy beindul az adrenalintermelése. Hirtelen nem tudta, hová is célozzon a fegyverével, vagy
merre induljon.
— Rend ő rség. PTS — válaszolta a n ő nyugodtan, tovább vizsgálgatva maga el ő tt a parkettet.
ügynök elmenti Most rájött, hogy a bíbor fény egy UV-lámpa, de még mindig nem értette, milyen bizonyítékot keres az Ügyészségi Nyomozóhivatal ebben a teremben.
— Votre noml — üvöltött rá Grouard, mert az ösztöne azt súgta, itt valami nincs rendben. — A nevét! Válaszoljon!
— C'est moi — válaszolta a n ő franciául. — Én vagyok az, Sophie Neveu.
Valahol, Grouard agyának egy távoli rekeszében megvolt ez a név. Sophie Neveu? Nem így
hívják Sauniére unokáját? Gyerekkorában sokat járt ide, de annak már jó néhány éve. Nem
lehet, hogy ő az! És még ha ő is Sophie Neveu, ez messze nem elég ok arra, hogy megbízzon
benne; Grouard hallotta a pletykákat Sauniére és az unokája fájdalmas szakításáról. — Ismer engem — mondta a n ő . — És nem Robert Langdon ölte meg a nagyapámat. Higgyen nekem.
Grouard-nak eszébe sem volt ezt elhinni. Er ő sítésre van szükségem! Újra megpróbálkozott
a rádióval, de most is csak a légköri zavart hallotta. Az ajtó még jó húsz méterrel volt a háta
mögött, és Grouard lassan hátrálni kezdett felé, továbbra is a földön fekv ő férfira szegezve a
fegyverét. Miközben hátrafelé lépegetett, látta, hogy a n ő fölemeli az UV-lámpát, egy nagy.festményt vizsgálgatva, amely a Salle des Etats túlsó falán lógott, pontosan a Mona Lisával
szemközt.
Grouard eltátotta a száját, amikor rájött, melyik az a festmény. Az ég szerelmére, mit csinál ez?
A terem másik végében Sophie Neveu érezte, hogy hideg verejték ütközik ki a homlokán. Langdon még mindig kiterülve feküdt a padlón. Tarts ki, Robert. Mindjárt ott vagyok. Abban
a biztos tudatban, hogy az ő r sose l ő né le egyiküket sem, Sophie az el ő tte álló feladatra
összpontosított, és egy másik remekm ű — szintén egy Da Vinci — környezetét kezdte el vizsgálgatni. De az UV-lámpa nem mutatott semmi rendelleneset. Sem a padlón, sem a falakon, sem magán a vásznon.
Pedig kell itt lennie valaminek!
Sophie tökéletesen bizonyos volt abban, hogy helyesen fejtette meg a nagyapja szándékait.
Mi mást akarhatott még?
A vizsgált mesterm ű közel két méter magas volt. A Leonardo megfestette különös jelenet
az esetlen pózban ül ő Sz ű z Máriát ábrázolta a gyermek Jézussal, Keresztel ő Szent Jánossal és
az angyallal, fenyeget ő en meredez ő sziklák között. Amikor Sophie kislány volt, a Mona
Lisához tett egyetlen látogatás sem fejez ő dhetett be anélkül, hogy a nagyapja ide ne hozta
volna megnézni a másik festményt is. Nagypapa, itt vagyok! De nem találom!
Sophie a háta mögül meghallotta, hogy az ő r ismét a rádióval próbálkozik. Gondolkozz!
Maga elé képzelte a Mona Lisa véd ő üvegére írott üzenetet. So dark the con of man. Min ő
sötét az emberi ármány. Ennek a festménynek nem volt véd ő üvege, amelyre üzenetet lehetett
volna írni, és Sophie tudta, hogy a nagyapja soha nem tenne olyat egy remekm ű vel, hogy
összefirkálja. Itt megakadt. Legalábbis nem az elejét. Szemével végigkövette a mennyezetr ő l
le-lógó hosszú huzalokat, amelyek rögzítették a képet.
Lehetséges volna? Megragadva a fakeret bal szélét maga felé húzta a festményt. Nagy volt,
és a hátlapja meghajlott, ahogy elhúzta a faltól. Sophie bedugta a fejét és a vállát a kép mögé,
és fölemelte a fekete fényt, hogy megvizsgálja a vászon hátulját.
Másodpercek alatt rá kellett jönnie, hogy csalt a megérzése. A festmény háta sötét és üres volt. Sehol egy lila fény ű üzenet, csak az öreg vászon kopottas hátulja és...
Várjunk csak!
Sophie tekintete megakadt egy oda nem ill ő fémes csillogáson a fakeret alsó szélének közelében. A tárgy kicsi volt, részben becsúsztatva a vászon és a keret találkozásánál keletkez ő résbe. Aranylánc lógott róla.
Sophie legnagyobb meglepetésére a lánc egy ismer ő s aranykulcsban folytatódott. Tömör,
faragott feje kereszt formájú volt, rajta a bevésett jelvény, amelyet kilencéves korában látott
utoljára. A liliom a P. S. kezd ő bet ű kkel. Sophie úgy érezte, mintha a nagyapja szelleme
suttogna a fülébe. Amikor eljön az ideje, tiéd lesz a kulcs. Elszorult a torka, mert ráébredt, hogy a nagyapja még holtan is megtartotta az ígéretét. Ez a kulcs egy dobozt nyit, hallotta a
hangját, ahol nagy titkokat tartok.
Sophie ráébredt, hogy a ma esti szójátékok végs ő célja nem volt más, mint ez a kulcs. A nagyapjánál volt, amikor megölték. Nem akarta, hogy a rend ő rség kezébe kerüljön, ezért
rejtette el a festmény mögé. Aztán kitervelte a sajátos kincsvadászatot, hogy egyedül Sophie
legyen az, aki rátalál..— Au secours! — hangzott fel a biztonsági ő r kiáltása.
Sophie kikapta a kulcsot a festmény mögül, és bedugta a zsebébe az UV-lámpával együtt. Kikandikálva a vászon mögül azt látta, hogy az ő r még mindig kétségbeesetten próbál er ő sítést kérni a rádióján. Az ajtó felé hátrált, miközben Langdonra szögezte a fegyverét.
— A ti secours! — üvöltötte újra a rádióba. Csak légköri zaj volt a válasz.
nem sikerült hazatelefonálniuk, hogy itt állnak a Mona Lisa el ő tt. A terem meger ő sített riasztórendszere gyakorlatilag megbénított minden összeköttetést, amíg az ember ki nem lépett a folyosóra. Az ő r egyre közeledett a kijárathoz, és Sophie tudta, hogy azonnal cselekednie kell.
Föltekintve a nagy festményre, amely félig elrejtette, Sophie ráébredt, hogy Leonardo da Vinci ma már másodszor siet a segítségére.
Még néhány méter mondta magának Grouard, továbbra is célzásra emelve a pisztolyát. — Arrétez! Ou je la détruis! — A festmény tönkretételével fenyeget ő z ő n ő hangja visszhangot vert a teremben.
Grouard odanézett és megtorpant. — Mon dieu, non!
A vörös homályban azt látta, hogy a n ő valóban leszedte a nagy képet a tartóhuzalról, és leállította maga elé a földre. A kétméteres vászon teljes egészében eltakarta a testét. Grouard
els ő gondolata az volt, vajon miért nem szólalt meg a riasztó, de ahhoz persze újra be kellett
volna üzemelni a m ű tárgyakat véd ő rendszert. Mit csinál ez? Amikor megértette, megfagyott benne a vér.
A vászon középen kidagadt, Sz ű z Mária, a Kisjézus és Keresztel ő Szent János finom körvonalai egyre inkább eltorzultak.
— Non! — sikoltott fel Grouard jeges borzadállyal a felbecsülhetetlen érték ű Da Vincit fenyeget ő sors láttán. Az a n ő hátulról belenyomta a térdét a vászon közepébe! — NON! Grouard sarkon fordult, és most már a n ő t vette célba a fegyverrel, de azonnal belátta, hogy ez csak üres fenyegetés. A kép csak puszta vászon, mégis sérthetetlen: hatmillió dollár
érték ű páncélzat.
Nem l ő hetek bele egy Da Vincibe!
— Tegye le a pisztolyát és a rádiót — mondta a n ő h ű vös nyugalommal —, különben kiszakítom a térdemmel ezt a festményt. Gondolom, tudja, mit érezne most a nagyapám. Grouard megszédült.
— Kérem... ne. Ez a Sziklás Madonna! — Ledobta a pisztolyt és a rádiót, majd a feje fölé emelte a kezét.
— Köszönöm — mondta a n ő . — Most tegye, amit mondok, és minden rendben lesz. Pillanatokkal kés ő bb Langdonnak még mindig majd kiugrott a szíve, miközben lefelé rohant Sophie-val a vészki-járati lépcs ő n a földszint felé. Egyikük sem szólalt meg azóta,
hogy a Salle des Etats-ban ott hagyták a földön fekv ő , remeg ő biztonsági ő rt. A pisztolyt most
Langdon fogta a markában, és alig várta, hogy megszabadulhasson t ő le. Nehéznek és veszélyesen idegennek érezte a fegyvert.
Kettesével véve a fokokat azon töprengett, vajon Sophie Neveu-nek van-e fogalma arról, mekkora értéket akart tönkretenni. Úgy t ű nt, hogy m ű vészi ízlése kísérteties
összhangban van.a ma esti kalandokkal. Az a Da Vinci-kép, amelyet leszedett a falról, még a Mona Lisánál is
hírhedtebb a m ű vészettörténészek között, számtalan rejtett pogány szimbólumáról. — Értékes túszt választott magának — mondta Langdon futás közben.
— A Sziklás Madonnát — válaszolta Sophie. — De nem én választottam, hanem a nagyapám. Ott hagyott nekem valamit a kép háta mögött.
Langdon elképedt pillantást vetett rá.
— Micsoda?! De hát honnan tudta, hogy melyik kép mögött keresse? Miért épp a Sziklás Madonna?
— Min ő sötét az emberi ármány. So dark the con of man. Ami nem más, mint a Madonna
of the Rocks, azaz a Sziklás Madonna anagrammája! — Sophie diadalmas mosolyt villantott
Langdonra. — Az els ő két anagrammát elnéztem, Robert. De a harmadikat már nem..
Harmincegyedik fejezet
— Meghaltak! — dadogta bele Sandrine n ő vér a telefonba saint-sulpice-beli lakrészében.
Szinte könyörgött az üzenetrögzít ő nek: — Vegye fel, kérem! Mindannyian meghaltak! A lista els ő három telefonszámának felhívása rettenetes eredményt hozott — hisztérikus özvegy, a gyilkosság helyszínén kés ő éjjel dolgozó detektív és egy pap, aki a gyászoló családnak próbált vigaszt nyújtani. Mindhárom személy halott volt. És most, ahogy feltárcsázta a negyedik, egyben utolsó számot — amelyet csak abban az esetben volt szabad
hívnia, ha az els ő három személyt nem éri el —, egy üzenetrögzít ő jelentkezett. A szövegben
nem szerepelt név, csak arra szólította fel a hívót, hogy hagyjon üzenetet.
— Feltörték a padlót! — hangzott a n ő vér kétségbeesett üzenete. — A másik három halott!
Sandrine n ő vér nem tudta, ki az a négy ember, akit védelmezett, de az ágya alá rejtett privát telefonszámokat csak egyetlen esetben tárcsázhatta.
Ha valaha feltörik azt a k ő lapot, mondta neki az arctalan hírhozó, az azt jelenti, hogy a fels ő kapcsolat megszakadt. Valamelyikünket halálosan megfenyegették és arra kényszerítették, hogy hazudjon szorult helyzetében. Hívd a számokat. Figyelmeztesd a többieket. Ne hagyj cserben minket.
Akár egy néma vészjelzés. Csalhatatlan bizonyíték a maga egyszer ű ségében. A n ő vért ámulatba ejtette a terv, amikor el ő ször hallott róla. Ha kiderítik valamelyik testvérünk személy
azonosságát, akkor ő hazudni fog, amivel m ű ködésbe hozza a többieket figyelmeztet ő mechanizmust.
Ma éjjel azonban úgy t ű nt, hogy nem csak egyetlen testvér személyazonossága leplez ő