Data and setting

A XIX. század végi liberális eszmeiség a nemzetekben pusztán az emberi haladást gátló társadalmi csoportkohéziót látta, mely idővel el fog veszni a „történelmi fejlődés” során. Mind Pulszky Ágost, mind Somló Bódog a spenceri evolucionista történelemfelfogás befolyása alatt állt. A nemzet helyébe a szabadelvű világpolgár lépését jósolták, elsősorban a városi, külföldi, értelmiségiek körében, akik száma felduzzadt ez időben. A „nemzetiséget” pedig egyszerűen egy alacsonyabb fejlődési stádiumnak gondolták. A magyar nemzeti hagyományokat a haladás nevében megvetették. E szemlélet kialakulásában nagy szerepe volt a technikai fejlődésnek, a társadalomban az osztálytagozódás megjelenésének95, a városiasodásnak és migrációnak. Ezzel szemben határozódott meg az a nemzetszemlélet a trianoni szerződés után, mely a széttördelt nemzet újraegyesítését tűzte ki célul. A magyarság önmagára eszmélése már nem a magyar államban élő, nem magyar nemzetiségűekkel való viszony meghatározására, hanem a széttöredezett, több állam területére és fennhatósága alá került magyarság egybetartására irányult, s az elvesztés feletti fájdalomból táplálkozott. Így a „nemzet” fogalmába már nemcsak az állam keretein belül élők, hanem az azon kívül rekedtek is beleértődtek.

Szekfű Gyula nemzetfelfogásában a történeti szemlélet áll a középpontban. Megkülönbözteti egymástól a „kismagyar” és a „nagymagyar” utat, amely a kuruc-labanc 95 _{„Míg a világpolgárság elsősorban értelmiségi osztálybeliek világnézete volt, addig a városok ipari munkássága}

a történelmi materializmus tanait követve és a munkásosztály nemzetközi érdekközösségének alapjára

helyezkedve tett magáévá olyan világnézetet, amellyel a néppel – nem a plebsszel, hanem a populus-szal – való közösségnek nem volt helye” [Szabó István, 2004/4.].

szembenállásban testesült meg. A „kismagyar” út „a magyar állam teljes integritását feladó, sérelmi, Erdélyre, a protestantizmusra és a törökre támaszkodó, Habsburg-ellenes kurucság” magatartásában és

gondolkodásmódjában jelent meg a XVI. században, majd a XIX. és XX. században ismét jelentős gondolkodásformává vált. Szekfű felelőtlen, érzelmi politizálásnak tekintette, mely a szenvedélyek elszabadításával veszélyezteti a történelmi magyar állam integritását. Ezzel szemben a „nagymagyar”, Habsburg-párti utat tartotta a történelmi magyar állam fennmaradása és integritása biztosítékának. „Nemzetfogalmát a nagyhatalmi erőviszonyokkal reálisan számot vető, ahhoz alkalmazkodó, a kiskorú társadalomról gondoskodó és a nemzeti műveltség feltételeit biztosító paternalista állam képe határozta meg, nemzetfogalmát és identitásprogramját pedig az ez iránti

lojalitás” [Dénes Iván Zoltán, 2005.]. Szekfű Gyula tulajdonképpen a Szent István-i

soknemzetiségű történelmi Magyarország visszaállításának programját fogalmazta meg. Ravasz László református püspök az első világháború következményeiből kiinduló sajátos teologikus nemzetfelfogást vallott, „úgy érezte, külső veszélyek szorításában van az egyház, elsősorban a marxista ideológia oroszországi hatalomra kerülése és a katolicizmus magyarországi hatalmi

pozíciói miatt”. Konzervatív gondolkodásmódja a modern eszmékkel szembeni pozíció

megfogalmazására késztette. Szekfű Gyula történelemszemlélete érződik felfogásán, minthogy ő is a hanyatlást olvasta ki a történelem folyamatából. A magyarság Trianon utáni válságát Isten akarataként ismerte fel, melyet korábbi bűneiért mért rá, a magyarságnak ezért magába kell néznie, bűnbánatát a nemzeti felelősségvállalással enyhítheti. „Számára a nemzet a közös sorsot vállaló egyének közössége, mely közös sors vállalása – a nemzet egységének megőrzése – kikerülhetetlen erkölcsi kötelessége minden magyarnak. Nemzeten viszont nem alkotmányos alapon álló demokratikus politikai közösséget, hanem a politizáló elit által vezetett társadalmi osztályokat értett, akik

keresztény gyülekezetként alkotnak közösséget, azaz az állam és az egyház viszonyát a XVI. század protestáns

politikai filozófiájának szemléletével közelítette meg.” Erdélyi származásúként bár felismerte a

nemzetiségi feszültségek szociális hátterét is, hitt a birodalom, a Szent István-i Magyarország fenntartásának lehetőségében. „Ennyiben Ravasz számára ugyanúgy a gondoskodásra, a kiválóak vezetésére és példaadására szoruló társadalom és paternalista állam képe volt meghatározó, akár Szekfű számára, mint ahogy a germán–keresztény kultúrkörbe való magyar betagozódás történelmi feladatának jelentőségében és helyességében is egyetértett vele. Egy dologban viszont határozottan elutasította Szekfű álláspontját, ez pedig a függetlenségi politika protestantizmusának és Erdély-központúságának a kárhoztatása, mert Erdélyt és a protestantizmust a magyarság megmaradásának zálogaként szemlélte” [Tóth-Matolcsi, 2005.].

Németh László nemzetfelfogása abból a feltevéséből indult ki, hogy a politikai elit Magyarországon évszázadok során mindig rossz döntéseket hozott, ennek lett következménye kora társadalmi képe, melynek megváltoztatására törekedett. Úgy vélte, hogy az évszázados rossz döntések hátterében a sváb és zsidó asszimilációs térhódítás áll. A Szabó Dezsőtől

kiinduló „kettős társadalom” felfogás Némethre nagy hatást gyakorolt. „Eszerint két világ állt és áll egymással szemben Magyarországon: az archaikus, magába zárt parasztság és a modern, külföldre tekintő felső réteg. Ez a hasadás az idegen hódításból, a Habsburg-uralomból következett. Abból, hogy az idegen dinasztia nemzeti elkötelezettség híján – az alkotmányos politizálás magyar nemesi törekvéseivel szemben – felülről és kívülről verbuvált helytartókat, új arisztokráciát és polgárságot a magyarok fölé”. A külföldi

mintákat követő idegenek gyarmatosították, elnyomták a magyarokat. Az első világháborúban a magyarság idegen érdekekért áldozta vérét, „s a világháború után bekövetkezett forradalom a zsidók, az ellenforradalom pedig a németek uralmához vezetett, miközben a magyarok tömegei idegen államok hatalma alá kerültek, a kiépülő ellenforradalmi rendszer pedig elsikkasztotta a parasztság felszabadítását, és a kiegyezés

rendszerének újabb kiadását hozta” [Dénes Iván Zoltán, 2005.]. Nem hitt a történelmi

Magyarország visszaállításának lehetőségében. Ugyanakkor a magyarság és a környező népek közös történeti fejlődésének vizsgálata arra az álláspontra juttatta, hogy a magyarságot ne e népek fölé helyezze el.

Nála is találkozunk a magyarságot felosztó szembenállással: a „hígmagyar” kifejezést azokra a nyelvújítókra alkalmazta, akik az idegen mintát kritika nélkül elfogadva alkalmazták a magyar kultúra megújításának programjában, nem kötődve a nemzeti közösséghez nem szellemi értéket, hanem szellemi terméket hoztak létre. Míg a „mélymagyarnak” az értékteremtő, a magyar sajátosságokat figyelembevevő magyar kultúra művelőit tekintette.

„Németh László a nemzet összetartó erejét, kohézióját a szekularizált nemzeti vallásként felfogott nemzeti kultúrában látta” [Dénes Iván Zoltán, 2005.].

Bibó István már egyértelműen a kisnemzet felfogást vallotta, amelyben elsősorban a nyelvi közösség dominál, mint a nemzethez tartozás alapja, vagyis a magyarsághoz tartozást a nyelvi kritériumtól teszi függővé. Bibó az Európai egyensúlyról és békéről, az Eltorzult

magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, A magyarságtudomány problémája és A kelet- európai kisállamok nyomorúsága című műveiben találkozunk e kérdés részletesebb

kifejtésével. Sajátos közép- kelet-európai keretbe ágyazva vizsgálja a nemzet tartalmi keretének történelmi módosulását a középkori privilegizált nemesi nemzettől a modern nemzet kialakulásáig, ahol a modern, XIX-XX. században kialakult nemzetek belső rendjét vizsgálva aközött tesz különbséget, hogy a nyugati demokráciákban a nemzetté válást és nemzetként való viselkedést főként a demokratikus intézmények mint az önálló igazgatás, a főváros, a hadsereg, a különféle nemzeti szimbólumok, valamint az ország határai erősítik és biztosítják, addig a közép és kelet-európai államokban mindez javarészt hiányzott, így ezek hiányában itt a népiség, a kulturális jegyek határozták meg a nemzetformálást. A nemzeti közösséghez tartozást nem a születés határozza meg, hanem szerzett státusz [Balog Iván, 2005].

A nemzet-karakterológia diskurzushoz Bibó egészen új megközelítésből szólt hozzá. Az Eltorzult magyar alkatban találkozunk Lányi Gusztáv szerint az egyik első magyar politikai pszichológiai megközelítéssel [Lányi, 2001:23-26.], de a mű emellett rendelkezik értékelméleti, értékszociológiai háttérrel is. A műben Bibó arra keresi a választ, hogy a magyar nép a különböző történelmi kihívások után hogyan magyarázza meg a problémákat, hol keresi a hibákat. „Bibó szemléletében az okozott fordulatot, hogy felismerte: a magyarságot – a többi olyan kelet-európai néphez hasonlóan, ahol nagy paraszti tömegek éltek – is inkább az etnikai jelleg határozta meg, és ezért nem volt modern nemzetnek tekinthető”[Balog Iván, 2005]. Vagyis az „eltorzult magyar alkatban” még mindig a primordiális jegyek dominálnak.

Bibó nem értett egyet Szekfű a kiegyezést utólag igazolni akaró történelemszemléletével, e tekintetben Németh László hatására úgy vélte, hogy a magyar történelem évszázadai során a politikai sorozatosan rossz döntéseket hozott, de korának rossz döntését Némethtel ellentétben abban látta, hogy a politikai elit nem volt hajlandó változtatni a társadalom feudális szerkezetén, s inkább e szerkezet konzerválásán s annak igazolásán fáradozott. „éppen emiatt a kiegyezéstől az 1940-es évekig nem volt realitásérzékének birtokában, mert azt akarta megtartani, amit nem lehetett, az ezeréves magyar államot. Ezért nem volt viszont jövőképe sem, mert azt akarta igazolni, ami egykor biztosította a történeti Magyarország fennmaradását, a Habsburg Birodalmat”.

Bibónak volt optimista jövőképe, melyben „a nemzetet a közös vállalkozásra egyesült polgárok

együttesének tartotta, melynek jellege nem megfoghatatlan és homályos alkati sajátosságokban nyilvánul meg,

hanem abban, ahogy a problémáival szembenéz és azokat megoldja” [Tóth-Matolcsi, 2005.].