Az intelligencia fogalmát, definícióját illetően a pszichológusok a mai napig nem jutottak egyetértésre. Ahány kutató, szinte annyiféle definíciója született már az intelligenciának (lásd Az intelligencia meghatározásai című vitatott kérdést).
A mai kutatásban is használt pszichometrikus intelligencia fogalma már nem elméleti meghatározásra épül, hanem az IQ-tesztek eredményét jelenti. Az intelligencia vizsgálatában tehát a mérés, az értelem változatosságának számszerűsítése kulcsszerepet játszik.
Az értelem mérésének első úttörője Sir Francis Galton (1822-1911), brit tudós, polihisztor.
Galton sajátságos körlmények között valósította meg az intelligencia mérésének programját. 1884-ben és 1888-ban egy kiállításon, illetve egy múzeumban együttesen közel 25.000 ember mentális képességeit mérte meg úgy, hogy a személyek maguk fizettek a vizsgálatban való részvételükért. Galton számos más területen is újító volt: a pszichológiában ő alapozta meg a képzelet vizsgálatát, az önbevallásra épülő kérdőíveket, de olyan távolabbi területeken is maradandót alkotott, mint a biológia, a meteorológia vagy a kriminalisztika. Ő fedezte fel az anticiklonokat, és alkotta meg az ujjlenyomatok vizsgálatának alapjait. Fiatalabb korában utazó, felfedező is volt, és ő készítette az első meteorológiai térképeket. Szenvedélyesen szeretett mérni: a nők szépségétől az imdádság hasznosságáig, vagy a tudományos előadásokon a közönség általános unalmi szintjéig a legkülönfélébb hétköznapi jelenségeket igyekezett objektíven számszerűsíteni. Ő fektette le a modern magatartásgenetika alapjait, és dolgozta ki az iker- és családvizsgálatok módszerét is: (Pléh, 2000; Horváth, 1991)
Galton megközelítése arra épült, hogy az emberek között bonyolult gondolkodási, logikai képességekben megfigyelt eltérések visszavezethetők az agyi feldolgozás
gyorsaságára, valamiféle neurológiai tökéletességre. Ez pedig kiválóan mérhető különféle elemi érzékelési feladatokkal: a reakcióidő vizsgálatával, vagy az érzékszervek pontosságának mérésével. Ez az irányzat a mai napig hangsúlyosan jelen van az intelligencia vizsgálatában (lásd Az intelligencia elméletei című részt).
Az úgynevezett Galton-paradigma más, hasonlóan hosszú életű tételeket is tartalmazott. Galton szerint az emberi intellektuális kiválóság végső soron egynemű: a különféle területeken – zene, nyelv, matematika – megjelenő tehetség mind ugyanarra a mögöttes képességre vezethető vissza. Úgy vélte továbbá, hogy e képesség örökletes: így a kiválóság nemzedékről nemzedékre örökíthető.
Kivételesen nagy hatású volt a korrelációszámítás alapjainak kidolgozása, amelynek segítségével megadható két változó együttjárásának a mértéke. Ez igen fontos előrelépés, olyan matematikai módszert szolgáltat, amellyel két változó nem tökéletes együttjárása is precízen megadható. Az egyéni különbségek tanulmányozásához pedig ez elengedhetetlen: az úgynevezett korrelációs együttható segítségével fejezhető ki, hogy mennyire szoros az együttjárás különböző képességekben való eredményessége között.
Galton és követőinek irányzata, amely szerint az elemi érzékelési feladatok megfelelő mérőeszközei az intelligenciának, hamar kellemetlen csalódáshoz vezetett. Felfedezték ugyanis, hogy ezek a tesztek egyáltalán nem képesek bejósolni egyetemi hallgatók tanulmányi eredményességet.
A modern IQ-tesztek kialakítása ezért nem is a galtoni iskolához, hanem egy zseniális francia tudóshoz, Alfred Binet-hez (1857 – 1911) köthető.
A ráérő polihisztor jogi diplomája megszerzése utáni első írása "a mikroorganizmusok pszichikus életével" foglalkozott. Később egy fiziológiai tárgyú dolgozattal természettudományi doktorátust is szerzett. Tanulmányozta a festészet esztétikáját és érzékeléslélektanát, és sikeres színpadi szerzőnek számított, akinek egy időben négy darabját is játszották a párizsi színházak. Talán jogi végzettsége miatt is érdekelték a deviáns személyiségek, a pszichikus rendellenességek és az egyéni különbségek.
A Binet-féle tesztek már nem az értelmi sokféleség önmagáért való tudományos vizsgálatát célozták, hanem elválaszthatatlanul kötődtek az intézményes oktatás
kialakulásához. Az általános tankötelezettség bevezetését követően a francia kormányzatnak szembesülnie kellett azzal, hogy egyes gyermekek nem tudnak megfelelni az előírt minimális követelményszintnek. Így a kötelező oktatást követően idővel kialakult a felzárkóztató oktatás intézménye is. A gyermekek iskolaalkalmasságát azonban egy ideig kizárólag a pedagógusok voltak hivatottak elbírálni, ami számos problémához vezetett, mivel az ő ítéleteik nem csupán az intellektuális képességek, hanem számos szubjektív tényező megítélésére is épültek. Binet azt a feladatot kapta a francia kormánytól, hogy készítsen tesztet, amely objektíven,
elfogultság nélkül képes felmérni a tanulók mentális adottságait, és amelynek alapján el lehet dönteni, hogy egy adott gyereket normál, vagy kisegítő iskolába kell-e beíratni.
Binet egy egyszerű, a mindennapi tapasztalathoz kapcsolódó kérdés- és problémasorozatot hozott létre, amelyben a helyes megoldások számát össze tudta hasonlítani a többi gyerek teljesítményével. ("Mire jó a gyufa?", " Milyen napszak van, amikor a nap lenyugszik?", "Mit jelent az a közmondás: a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon?", "Mitől marad a levegőben a repülőgép?").
Binet alapgondolata az volt, hogy a gyermekek mentális szintjét az életkoruknak megfelelő átlagos teljesítményhez kell viszonyítani. Vagyis a 10 éves gyermekekre átlagosan jellemző teljesítményszint felel meg a 10 éves mentális kornak (Binet eredeti
megfogalmazásában intelligencia-szintnek). Így tehát megállapítható egy gyermek mentális kora és az életkora közti viszony. Ha egy gyermek 10 éves, de csak a nyolc évesek átlagos teljesítményszintjét éri el, vagyis a mentális kora 8 év, akkor két évnyi lemaradást mutat. Binet úgy vélte, hogy az ilyen lemaradás csak átmeneti, és nem egy rögzült, állandó képességet jelent.
A számítási mód azonban nehézségeket vetett fel. Ha ugyanis egy 10 éves gyermek – mondjuk Marci – 8 éves mentális kort ér e a teszten, míg egy másik, 6 éves gyermek – mondjuk Sanyi – 4 éves szinten teljesít, akkor mindkettőjük esetében igaz, hogy a mentélis koruk és az életkoruk különbsége 2 év. Úgy tűnik azonban, hogy Sanyi valójában jóval nagyobb lemaradást mutat, mint Marci.
Stern mutatta meg, hogy ez a probléma jól orvosolható, ha a mentális kornak és az életkornak nem a különbségével, hanem a hányadosával jellemezzük a gyermek
teljesítményszintjét (Sanyi esetében pléládul 6 / 8 = 0.66). Ebből született meg a jól ismert
intelligencia-hányados, vagyis az IQ. Később, az egyszerűbb kezelhetőség érdekében
ugyanennek az értéknek a százszorosával kezdtek számolni, és született meg a képlet, amely szerint az IQ a mentális kor és a valós életkor hányadosának százszorosa, azaz IQ = (mentális kor / életkor) x 100. A fenti példa alapján így Marci IQ-ja (8 / 10) x 100 = 80, míg Sanyié (4 / 6) x 100 = 66,6. Vagyis az újfajta számítás pontosabban kifejezi a kettőjük közti különbséget.
Ugyanakkor ez a számítás is problémákat vet fel. Míg egy 6 éves gyermekről, ha a mentális fejlődés terén már egy 9 éves szintjén áll, értelmes azt állítani, hogy 150 az IQ-ja, egy 60 éves felnőttre már nyilván nem mondhatjuk azt, hogy a 150-es IQ-ja miatt már elérte egy 90 éves fejlettségi szintjét. Vagyis ez a fajta számítás csak gyermekekre használható:
amint egy személy eléri a mentális fejlődésének a végpontját, a hányados-forma nem érvényes.
A felnőtt IQ-mérés problémájára Donald Wechsler (1958) találta meg a megoldást, az úgyneveztt deviációs IQ módszerében. Abból a galtoni feltételezésből indult ki, hogy a mentális képességek normális eloszlást mutatnak (lásd a III./12. ábrát). Ebben az átlaghoz került a 100-as érték, az egységnyi szórást pedig 15 pontban határozta meg. (Ezt azóta nem minden IQ-teszt követi, van, amelynek például 24 pont a szórása.) A normál eloszlás
jellegzetessége, hogy az átlagtól adott egységnyi szórások alatt, illetve felett megadható, hogy a teljes populáció hány százaléka található. Ez adja meg az úgynevezett centilis értéket, amely az IQ-pontnál sokkal jobban kifejezi a személy teljesítményét, mivel nem függ az adott teszt szórásától. Így például az emberek 2,15 %-a ér el az átlagnál legalább két szórásnyival magasabb értéket. Ugyanígy az eloszlás alacsony IQ-jú övezetében az átlagnál legalább két szórásnyival alacsonyabb értéket elérők aránya is 2,15 %. Ez az általánosan elfogadott 15-ös szórású tesztekben 70-es alatti intelligenciahányadost jelent. Így ezekben a tesztekben a 70 IQ-pont alatt teljesítőket tekintjük értelmi fogyatékosoknak.