Az irányelv több mint egy éve jelent meg a hivatalos lapban, ám az eltelt időben már számos kritikai megjegyzést váltott ki. Ismertetésükre most nem térünk ki, majd az irányelv implementációja előkészítésének bemu- tatásakor elemezzük e kritikákat. A következőkben az irányelv történeté- nek, valamint a szöveg belső szerkezetének ismeretében megpróbáljuk rekonstruálni az irányelv „veleszületett” szerkezeti problémáit.
Az irányelv a közvetítés fogalmát egy strukturált, a felek mellett egy harmadik személy által vezérelt, szabályozott egyeztetési folyamatként határozza meg, ez azonban tipikusan maga a mediáció. A Bizottság ál- tal a kezdetek kezdetétől preferált ADR azonban nem csak mediációból áll. Gyakran minden különösebb előzetes struktúra és jogilag szabályo- zott intézmények nélküli egyeztetések zajlanak a felek között, ezeket a szakirodalom minden gond nélkül ADR-egyeztetésként rögzíti. Számos esetben harmadik személy sincs jelen, sőt lehetséges, e külső harmadik csupán alkalmat, vagy teret (esetleg információt és lehetőséget) biztosít egy (valamilyen) egyeztetési fórum kialakításával a vitában álló felek szá- mára. E lehetőségeket a kezdeti dokumentumok határozottan és egyér- telműen kiemelték, a közvetítések rendszerét a valóságos tendenciáknak megfelelően mutatták be. Később, a ZK a beérkezett válaszok hatására tolódott el a mediáció felé, de a felvetődött problémára határozott vá- laszt lényegében egyik dokumentum sem adott. Úgy tűnik tehát, kima- radt az irányelvből az ADR számos vitamegoldási módszere és lehetősége, mivel a lehetséges megoldási formák nagy részét az irányelv már nem érinti. Mindennek következtében kérdések sora merül fel, pl. mit tegyenek a tagállamok akkor, ha területükön számos, az irányelvbe nem illeszthető egyeztető fórum működik, és ezek alkalmasnak tűnnek határon átnyúló viták rendezésére.
Az irányelv eredeti törekvése a tagállamok belső mediációs rendsze- rének szabályozása volt. Az irányelv kidolgozásának és elfogadtatásának évei alatt ezt a nézetet képviselte a Bizottság, csak a közösségi jog – és a Parlament – nyomására látta be, hogy az irányelv hatálya – az EKSZ 65. cikkének értelmében – nem terjedhet túl a határon átnyúló jogviták el- intézésén. Az irányelv végül megengedte a tagállamoknak, hogy jogi nor- máit a belső mediációs rendszerükre is alkalmazzák, ám ez nem kötelező. Előáll tehát az a helyzet – amit a Bizottság éppen el szeretett volna kerül- ni –, hogy egy kettős vagy megkettőződött vita elintézési (vitafeloldási, konfliktusmegoldási) rendszer alakul ki, ahol a határon átnyúló ügyeket másképpen, más szervezetekkel, más feltételekkel intézik, mint a tag- államon belüli peren kívüli vitarendezést. Az irányelv nem szól a fórumok közötti koordinációról, és arról sem, hogyan kapcsolódnak az irányelv ha- tálya alá eső vitamegoldási rendszerek az igazságszolgáltatás bírói útjához, ami egyébként az irányelv határozott célja. Biztosítaniuk kell a tagálla- moknak a bírói út igénybevételének lehetőségét – ez igaz –, az irányelvi előírás azonban – az elévülési időn túlmenően, ami döntően anyagi jogi kérdés – semmilyen eljárásjogi konkrétumot nem tartalmaz. Mi a helyzet a párhuzamos eljárások tilalmával, mi történik akkor, ha a végrehajtha- tó határozat ellenére pert indítanak egy másik államban? – mindezekről
hallgat.88 Az a néhány tagállamban érvényesülő szabályozás, amely sze-
rint az egyeztető fórum megkeresése megszakítja az elévülést (pl. a BGB
Németországban), közösségi szinten elégtelen szabályozási tartalom.89 E
problémakörben még útmutató elképzelése sincsen az irányelvnek arról, hogy egy egyeztetés megkezdése, pláne megszakítása, majd újrakezdése, kivált-e a perfüggőséghez hasonló helyzetet, vagy nem, és ha igen, akkor vajon annyiszor, ahányszor újrakezdik, vagy nem. Szabályozás hiányában ez a tagállamokra bízatott, ami a jövőben nemcsak a vitarendezési eljárá- sok megkettőződését eredményezi, hanem egy áttekinthetetlen szabályo- zási környezet kialakításához vezethet.
Fel kell azonban – és éppen e ponton – tenni azt a kérdést, vajon az irányelv végül garantálja-e az egész Európai Unióban az egységes és minőségében azo- nos színvonalú mediációt, vagy másképpen a polgárok (tág értelemben felfogott)
88 Az irányelv implementációjáról szóló viták során a német jogtudomány egyes képvi-
selői a végrehajtás során indítható keresetet sem tagadták meg a mediációs megegyezés hazai végrehajtásánál az adóstól.
89 Jól mutatja ezt a – könyvünk utolsó fejezetében bemutatott – vita a német jogtudo-
mányban. Az egyik alapkérdés az volt, vajon a ZPO vonatkozó szabályai kiegészítendőek-e a mediációs egyezséggel, vagy nem.
joghoz jutását. A mediátorok európai magatartási kódexén kívül a szabá- lyok körében nem találunk még utalás szintű elvárásként sem közösségi szintű jogszabályt, de az irányelv a magatartáskódex alkalmazását is csak ajánlja – lévén az nem közösségi jogalkotás eredménye. Javasolja, hogy a kódexet a tagállamok a mediátorok számára tegyék elérhetővé, miközben egy határozott és jogilag kidolgozott magatartási szabályrendszer megal- kotása a tagállamokra vár. Ugyancsak a tagállamok a meghatározó alakítói a közvetítők képzésének, valamint egy hatékony ellenőrzési mechaniz- mus bevezetésének. Álláspontunk szerint ezekben a kérdésekben az irányelv
az önmaga által támasztott követelményeket sem elégíti ki, hiszen éppen ez az a közösségszabályozási szint, ahol közösségi előírásokkal kellett volna az egységes szolgáltatási színvonalat biztosítani. Az előmunkálatok során a mediátorok- kal szemben felvetődött egységes európai akkreditációt éppúgy elvetet- ték, mint az egységes képzési szerkezet kialakítását. Nem szóltunk most a nyelvi problémáról, amely mögött – tudjuk – nemcsak nyelvi, hanem sza- bályozási (jogi) szerkezeti kérdések is meghúzódnak. Az irányelv még arra vonatkozóan sem nyilatkozik, hogy a mediátor a felek vagy a saját nyelvén segíti-e a vitarendezést.
A mediátor nem bíró, bár az irányelv szerint lehet, amennyiben nem fe- lelős az vitás ügyre vonatkozó bírósági eljárásért. A bíró – hivatalból – jog-
hoz kötött, még ha mediátorként jár el, akkor is.90 Ezért valószínűsíthető,
a bíró segítségével létrehozott egyezségek és megállapodások kiállják a jogszerűség próbáját. Mi van azonban a nem bíró mediátor által világra segített egyezségekkel akkor, amikor azok végrehajthatóvá nyilvánítását a jogrendbe ütközésük miatt megtagadják. Az előkészítő dokumentumok csak a mediátor felelősségével foglalkoztak, amelynek szabályozása vé- gül a tagállami – nemzeti jogalkotóra maradt, a kérdés sem kimerítő tár- gyalására, sem szakértői megbeszélésére nem került sor. Amennyiben a mediáció elindításával a nemzeti-tagállami jogok alapján beállnak a kere- setindításhoz hasonló jogi hatások, ám a megállapodás mégsem lesz végre- hajtható, hogyan alakul az elévülés, a perindítás?
A mediáció szigorúan bizalmas jellege az előkészítő dokumentumokban kellő figyelmet kapott. A MIR több helyen, több formában rögzíti, a me- diáció nem nyilvános eljárás, a mediátort (és a mediációban részt vett segí- tőket) fel kell szerelni valamilyen eljárási privilégiumokkal, ilyenek pl. a tanúvallomás alóli mentesség, az iratkiadás megtagadása. De vonatkozik-e 90 A mediátorbíró szerepéről lefolytatott németországi vita minden szálon tematizálja e
mindez a felekre, és vonatkozik-e arra a harmadik, eljárásba bevont félre, aki nem mediátorként vett részt a vitarendezésben. Avagy – továbbmenve – amennyiben a mediációt félbeszakítják, és bíróságon folytatják a felek a peres jogvitájukat, fel lehet-e használni bizonyítékként a mediációban előterjesztett nyilatkozatokat, a mediációs eljárás dokumentumait, irat- anyagát. A felek mennyiben vannak kötve a mediáció bizalmasságára, ők vajon mit használhatnak fel a mediációt követő – nem feltétlenül a másik fél ellen indított – peres eljárásokban? Meddig terjed rendelkezési joguk, avagy az irányelvben biztosított szabad és széles rendelkezési jog hogyan
viszonyul a mediációs eljárás bizalmi elvéhez?91
Az irányelv csak a határon átnyúló vita fogalmát adja meg, e definíció- ban a korábbi rendeletek lakóhely-meghatározásának szabályára támasz- kodik. Ezen túlmenően a feleket nem köti semmi a mediációs irányelv alá eső egyeztetési fórumhoz. Nincs tehát olyan kötődés sem, mint a jogható- sági rendeletek esetében, mivel nincs joghatósággal rendelkező mediációs fórum. Kétségtelenül ez egy rendkívüli pozitív jogfejlődési eredmény. A kötetlen- ség azonban számos kérdést vet fel, és nemcsak a mediáción belül, hanem a mediációhoz kapcsolódó igazságszolgáltatásban is. Így – a mediációnál maradva – egy harmadik országban egyeztethetnek-e a felek (pl. magyar állampolgár gépjárművében egy német állampolgár gépkocsija kárt okoz Olaszországban, és Olaszországban akarják peren kívül elintézni jogvitáju- kat), továbbá amennyiben végrehajtásra kerül sor (és mondjuk a német fél Franciaországban dolgozik, letiltható bankszámlája ott van), az egyezséget lehet-e egy negyedik országban végrehajtani. Úgy tűnik, az irányelv alap- ján kiépítendő rendszerben minden kérdésre igen a válasz. Sőt a magyar állampolgár Magyarországon kérhet végrehajtást a másik fél franciaországi bankszámlájára. Ekkor azonban az Olaszországban kötött egyezség a ma- gyar jogba nem ütközhet. Összefoglalva tehát, a szabad mediációs fórum- rendszer számos kérdést hagyott nyitva, ezeket nyilván majd az élet maga újra felteszi, és akkor mindenképpen meg kell majd valahogy oldani őket. A MIR ezt nem tette meg, hiszen csak akkor tudta volna ez irányú feladatát
teljesíteni, ha egységes, minden tagállamban azonos módon működő, konkrét – mondhatnánk – joghatósági szabályokkal rendelkező intézményrendszert épít ki.
91 Bemutatjuk, az USA mediációs jogi kultúrájában ezekre a problémákra megfelelő
válaszok születtek. Az irányelvet követő vitákban Németországban szintén megkísérelték a felmerült problémákat rövidre zárni egy hatékony szabályozás körvonalainak kidolgozá- sával.