Eloisa James
ÉJFÉLI CSÓK
A mű eredeti címe A Kiss at Midnight
Copyright © Eloisa James, Inc., 2010 Hungarian translation © Beck Anita
© GENERAL PRESS KIADÓ
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította BECK ANITA
Szerkesztette SARUDI ÁGNES
ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette
ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 490 8
Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026
www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA
Művészet/ vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA Készült 20.5 nyomdai ív terjedelemben
Ezt a könyvet édesanyám, Carol Bly emlékének ajánlom. Nem igazán érdekelte a romantikus regények műfaja - ő legalábbis
ezt állította. Viszont rengeteg tündérmesét olvasott a testvéremnek és nekem: rabul ejtettek minket a fehér lovon érkező hercegekről és aranyhajukat kötélhágcsóként használó
hercegnőkről szóló történetek. Tőle kaptam első klasszikus romantikus regényeimet: az Anne otthonra talál, a Kisasszonyok
meg a Büszkeség és balítélet című könyveket. Egyszóval minden a te hibád, anya!
Köszönetnyilvánítás
A
könyveim olyanok, mint a kisgyerekek: sok segítséggel érik el az olvashatóság állapotát. Ezért szeretnék szívből jövő köszönetet mondani segítőimnek: szerkesztőmnek, Carrie Feronnak, irodalmi ügynökömnek, Kim Witherspoonnak, honlapom készítőinek, a Wax Creative munkatársainak, és végül, de nem utolsósorban az én személyes csapatom tagjainak, Kim Castillónak, Franzeca Drouinnak és Anne Connellnek. Hálás köszönet mindenért!Prológus
Hol volt, hol nem volt, nem is olyan régen…
T
örténetünk egy mesebeli hintóval kezdődik, amely ugyan nem tökből készült, de éjfélkor elrobogott valahová, majd egy mesebeli tündér keresztanyával folytatódik, akinek sohasem volt varázspálcája, és nem tudott vigyázni a rábízott lányra. Szerepel még benne néhány patkány is, akik titokban örültek volna, ha libériát viselhetnek. És természetesen megjelenik benne egy lány is, aki egyáltalán nem tud táncolni, és Hamupipőkéhez hasonlóan ő sem sejti, hogy a szívét egy herceg ejti majd rabul.De ne ugorjunk annyira előre, történetünk a patkányokkal kezdődik.
Mindenki úgy gondolta, hogy a házban megőrültek az állatok. Mrs. Swallow, a házvezetőnő nem győzött bosszankodni miattuk:
– Ki nem állhatom, amikor azok a kis gazfickók elrágcsálnak egy cipőt, ha az ember nem figyel oda – panaszkodott az asszony a Mr. Cherryderry névre hallgató, jó modorú, kimért komornyiknak.
– Pontosan tudom, miről beszél – felelte a komornyik tőle szokatlanul ingerült hangsúllyal. – Én sem állhatom őket. Azok a hegyes orrok, az éjszakai rágcsálás, és…
– És ahogyan esznek! – vágott közbe Mrs. Swallow. – Felmásznak az asztalra, még a tányérról is képesek leszedni az ételt!
– Le is szedik – helyesbített Cherryderry. – A saját szememmel láttam, Mrs. Swallow, a két szememmel! Mrs. Daltry szeme láttára falatoztak a tányérról!
Mrs. Swallow apró sikolya talán ki is hallatszott volna a szalonból, ha a patkányok nem csapnak akkora lármát, hogy a szobában semmi mást nem lehetett hallani.
Első fejezet
Yarrow-ház
Mrs. Mariana Daltry és lánya, Miss Victoria, valamint Katherine Daltry rezidenciája
M
iss Katherine Daltry, akit szinte mindenki csak Kate-nek hívott, dühösen ugrott le a lováról.Igazság szerint korántsem volt számára ismeretlen ez a helyzet. Az apja hét évvel ezelőtti halála előtt is előfordult, hogy a mostohaanyja időnként jól felbosszantotta. Amióta azonban Mr. Daltry elhunyt és a ház úrnője az új Mrs. Daltry lett – aki alig néhány hónapig használta ezt a megszólítást –, Kate-nek volt ideje megtanulni, mit jelent dühösnek lenni.
Az volt, amikor végig kellett néznie, hogy a birtokon lakó bérlőket választás elé állítják: vagy kétszer annyi bérleti díjat fizetnek, mint eddig, vagy elhagyják a házat, ahol egész életüket leélték. Mérgelődött, amikor azt látta, hogy a termés a földeken rohad, és nem nyírják a sövényeket sem, mert a mostohaanyja sajnálja a pénzt a birtok fenntartására. És haragudott, amiért az apja pénzét új estélyi ruhákra, főkötőkre és fodros szalagokra fecsérelték… olyan temérdek holmira és ruhára, amelyből Kate mostohaanyja és mostohahúga az év minden napján akár többször is átöltözhetett.
És haragot érzett az ismerősök sajnálkozó pillantásai miatt is, akik soha többé nem hívták őt vacsorákra. Ráadásul mindennek a tetejébe száműzték a lányt egy padlásszobába, kopott bútorok közé, amelyek a házban elfoglalt helyének jelentéktelenségét hirdették. De Kate saját magára is haragudott, mert képtelen volt
rávenni magát, hogy elhagyja otthonát, és új életet kezdjen. És ezt az érzést csak tetézte a megalázottság és a kétségbeesés, meg a bizonyosság, hogy apja biztosan forog a sírjában.
Kate feltrappolt a bejárati lépcsőn, harcra készen, ahogy megboldogult apja mondta volna.
– Helló, Cherryderiy! – üdvözölte a lány az öreg komornyikot, ahogy az ajtót nyitott. – Most már inaskodik is?
– A nagysága felküldte az inast Londonba orvosért – magyarázta Cherryderry. – Pontosabban két orvosért.
– Miért, rosszul érzi magát? – Kate óvatosan lehúzta kesztyűjét, amelynek a csukló körüli részén a bélés félig levált a bőrről. Volt idő, amikor azt gondolta, hogy a mostohaanyja (akit a ház népe csak nagyságos asszonynak szólított) valójában szimulál, de az már régen volt. Azóta sok-sok éven át többször is előfordult, hogy éjjelente sürgősen orvost hívattak az asszonyhoz, mert a rátörő rohamoktól sikoltozott… ám rendszerint kiderült, hogy csupán emésztési zavarok bántják.
Bár Cherryderry egyszer megjegyezte, hogy a remény hal meg utoljára.
– Ezúttal nem a nagysága van rosszul. Úgy tudom, Miss Victoria arca miatt kell az orvos.
– Még mindig a harapás? A komornyik bólintott.
– A cselédlány ma reggel azt mesélte, hogy ráhúzódott az egyik ajkára. És csúnyán felduzzadt.
Keserűsége ellenére Kate-et akaratlan együttérzés fogta el. Szegény Victoriának más egyebe nem nagyon volt, mint a bájos arcocskája és a csinos ruhái. A mostohahúgának megszakadna a szíve, ha ezentúl örökre torz arccal kellene tovább élnie az életét.
– Beszélnem kell a nagyságával a lelkész feleségéről – mondta Kate, Cherryderry kezébe nyomva télikabátját. – Pontosabban: a megboldogult lelkész feleségéről. A férj halála után a családot átköltöztettem a távolabbi házba.
– Csúnya ügy – felelte a komornyik. – Különösen egy lelkésztől. Nem lett volna szabad eldobnia magától az életét.
– Persze nem lehetett könnyű túltenni magát az egyik lába elvesztésén.
– Ez igaz, de most a gyerekeinek kell túltenniük magukat az ő elvesztésén – válaszolta Kate keserű hangon. – Nem beszélve arról, hogy a mostohaanyám tegnap kilakoltatási végzést küldött az özvegynek.
Cherryderry a homlokát ráncolta.
– A nagysága azt mondta, ma velük vacsorázik a kisasszony. Kate már elindult a lépcsőn, de félúton megáll.
– Hogy mit mondott? – kapta fel a fejét.
– Hogy a kisasszony velük vacsorázik ma este, és Lord Dimsdale is ott lesz.
– Ez valami rossz vicc!
A komornyik azonban megrázta a fejét.
– A nagysága mondta. Sőt, úgy döntött, Miss Victoria patkányai ezúttal nem lesznek jelen, de valamilyen oknál fogva az ön szobájába száműzte őket.
Kate egy pillanatra behunyta a szemét. Ez a nap már így is rosszul indult, de egyre rosszabb lett. Gyűlölte a mostohahúga ölebeit, akiket mindenki előszeretettel, vagy talán nem is oly nagy szeretettel csak patkányokként emlegetett. És ki nem állhatta Algernon Benettet, Lord Dimsdale-t, a mostohahúga jegyesét. Az a férfi mindenen csak mosolygott. A családi vacsora gondolatától pedig egyenesen irtózott.
Kate-nek általában sikerült megfeledkeznie arról, hogy valaha ő volt ennek a háznak az úrnője. A lány anyja szinte élete végéig ágyhoz kötve feküdt, betegen, mielőtt végleg eltávozott. Kate úgy nőtt fel, hogy az étkezőasztalnál ketten ültek az apjával, egymással szemben, és együtt döntöttek az aznapi menüről Mrs. Swallow-val, a házvezetőnővel. Akkor még úgy gondolta, ebben a házban lesz elsőbálozó, itt megy férjhez és itt neveli majd fel a gyermekeit is.
Mindez azonban még apja halála előtt történt. Mert később Kate lett a ház mindenes cselédje, akit a manzárdszobába száműztek.
És ezek után még vegyen részt egy vacsorán valami ódivatú ruhában, és tűrje el Lord Dimsdale affektáló, önelégült tréfálkozását? De mégis miért?
Kate gyomra émelyegni kezdett, ahogy elindult a lépcsőn, mert rossz előérzete támadt. A mostohaanyja a fésülködőasztalánál ült, és az arcát nézegette. Az ablakon beszűrődő délutáni fény megvilágította vállára omló haját. A vöröses árnyalatú hajzuhatag tüzesen ragyogott, mintha apró ékkövekkel lenne kirakva. Az asszony orgonalila, csipkével borított nappali ruhát viselt, amelyet a melle alatt finom selyemszalaggal kötött meg. A ruha csinos lett volna… egy elsőbálozó hajadonnak.
Mariana azonban nem bírta elviselni, hogy már régen elmúlt harminc. Az igazat megvallva, már a húszéves kor betöltése után úgy érezte, igazságtalanul öregszik, öltözködésében ezért egy húszas éveiben járó Mariana képét próbálta megjeleníteni. Egy dolgot azonban el kellett ismerni: vakmerően bátor asszony volt, aki fittyet hányt minden konvenciónak, amely akkoriban a korosodó nőket gúzsba kötötte.
Persze ahogy Mariana ruházata becsvágyának külső megnyilvánulása volt, éppen annyira tükrözte ambíciói bukását is. Hiszen egyetlen negyvenes éveiben járó nőnek sem sikerült még húszévesnek tűnnie, mert a fiatalságot még egy érzéki ruha sem volt képes visszaadni.
– Látom, végre otthagytad a barátaidat, és voltál szíves hazafáradni – jegyezte meg Mariana fagyosan.
Kate körbepillantott a hálószobában, majd eltávolított egy nagy halom ruhát az egyik széknek vélt bútordarabról. A szobában mindenütt pamutanyagok és flitteres selymek álltak kupacokban, a székekre dobálva, egymás hegyén-hátán. Bár a székek helyét inkább csak sejteni lehetett alattuk. A szoba egy havas pasztell tájképre hasonlított, amelynek nyugalmát itt-ott leheletvékony textilhegyek törik meg.
– Most meg mit csinálsz? – förmedt rá a mostohaanyja, ahogy Kate kezébe vett egy halom ruhát.
– Leülök – felelte a lány, a padlóra ejtve a holmikat. Mariana felugrott, és ráförmedt:
– Ne merj így bánni a ruháimmal, te ostoba lány! Azt a kettőt alig egy-két napja hozattam, és nagyon drága holmik. Ha egyetlen gyűrődést is ejtettél rajtuk, egész éjjel vasalni fogsz!
– Nem fogok vasalni – válaszolt Kate határozottan. – Már nem emlékszel? Három évvel ezelőtt kiégettem egy fehér ruhát.
– Jaj, tényleg, azt a perzsa selyemruhámat! – siránkozott mostohaanyja, színpadiasan összecsapva két kezét. – Ott van a többi között – mutatott a sarokba a szinte mennyezetig érő ruhakupacra. – Majd valamikor átszabatom – közölte, és visszaült a helyére.
Kate lábával óvatosan arrébb tolta a földön heverő ruhákat. – Beszélnem kell veled a Crabtree családról.
– Szent ég, remélem, sikerült kitenni a szűrét annak a nőszemélynek – mondta Mariana, és vékony szivarra gyújtott. – Tudod, hogy a jövő héten idejön az az átkozott ügyvéd, hogy felmérje a birtok állapotát. Ha meglátja azt a romos viskót, csak okvetetlenkedik majd. A múltkor is hosszas szónoklatba kezdett, én meg közben majd meghaltam az unalomtól.
– Te felelsz a birtokon álló épületek állapotáért – válaszolt Kate, majd felállt, hogy ablakot nyisson.
Mariana megvetően intett a szivarral.
– Ugyan már! Azok az emberek gyakorlatilag ingyen élnek a birtokomon. Kutya kötelességük, hogy vigyázzanak a saját házaikra, ez a legkevesebb. Az a Crabtree nőszemély pedig egy disznóólban él. A minap arra jártam, és teljesen elborzadtam a látványtól.
Kate visszaült a helyére, és tekintetét körbejártatta a szobán. Amely leginkább pont egy disznóólnak tűnt. Aztán néhány pillanat elteltével látta, hogy Mariana ügyet sem vet a lány néma megvetésére, és a száját festi élénkvörösre egy kisebb üvegcséből vett kencével.
– Amióta meghalt a férje – szólalt meg Kate – Mrs. Crabtree folyton kimerült, és nagyon retteg. A háza pedig nem disznóól; hanem kicsit rendetlen. Nem teheted meg vele, hogy kilakoltatod. Nincs hová mennie.
– Ugyan, ez butaság! – felelte Mariana, miközben közelebb hajolt a tükörhöz, hogy szemügyre vegye az ajkát. – Fogadni
mernék, hogy már tudja, hol húzhatja meg magát. Valószínűleg egy másik férfinál. Csaknem egy éve már, hogy az a Crabtree végzett magával; azóta biztosan összefeküdt már valakivel. Majd meglátod!
Kate számára olyan érzés volt a mostohaanyjával beszélgetni, mint egy árnyékszéken ülni koromsötétben. Az embernek fogalma sincs róla, mi következik, csak azt tudja, nem lesz kellemes.
– Ez kegyetlenség – jelentette ki Kate, és hangjával tekintélyt próbált sugározni.
– Márpedig innen el kell menniük – közölte Mariana. – Ki nem állhatom a semmittevőket. Pedig én még a parókiára is elmentem másnap reggel, miután a férje levetette magát a hídról. Csak hogy részvétet nyilvánítsak.
Mariana a legszívesebben nagy ívben elkerülte volna a birtokon vagy a faluban dolgozó embereket, kivéve, amikor nagy ritkán arra szottyant kedve, hogy eljátssza a birtok úrnőjének szerepét. Ilyenkor szándékosan az egyszerű közemberek ízlését sértő ruhát öltött, majd hintójából kiszállva megvetően nézett végig bérlőin, akiket egytől egyig ügyefogyottnak és ostobának tartott. Ezután pedig utasítást adott Kate-nek, hogy tegye ki a szűrüket a birtokról.
Szerencsére néhány hét elteltével már nem emlékezett a parancsra.
– Az a Crabtree nőszemély a kanapén feküdt és sírt. A szoba tele volt gyerekkel, visszataszítóan sok gyerekkel, ő meg ott zokogott, akár egy rossz színésznő. Remekül színlelte a sírást. Talán csatlakozhatna egy vándor színtársulathoz – tűnődött Mariana. – Mert nem csúnya nő.
– Ő olyan…
Mariana közbevágott: – Ki nem állhatom a naplopókat. Talán én is zokogva tétlenkedtem, miután az első férjem, az ezredes meghalt? Láttál egyetlenegy könnycseppet az arcomon, miután apád meghalt, pedig nekünk csak néhány hónap hitvesi boldogság jutott?
Kate nem látott egyetlen könnycseppet sem, de Mariana nem is várta, hogy erre válaszoljon.
– Lehet, hogy Mrs. Crabtree nem olyan erős, mint te, de van négy kisgyereke, mi pedig valahol felelősek vagyunk értük.
– Unom már ezt a témát! Különben is, sokkal fontosabb dologról kell beszélnem veled. Ma este Lord Dimsdale látogat el hozzánk vacsorára, te pedig csatlakozol a társasághoz. – Marianna kifújta a füstöt az orrán. Úgy nézett ki, mintha egy vékony rézcsőből törne elő a gőz.
– Cherryderry említette. De miért? – A mostohaanyja és ő már régóta mellőzték az udvariasságot. Gyűlölték egymást, Kate-nek pedig fogalma sem volt róla, miért olyan fontos, hogy ő is jelen legyen az asztalnál.
– Néhány napon belül találkozol Dimsdale rokonaival. – Mariana újra beleszívott a szivarba. – Szerencsére vékonyabb vagy, mint Victoria. Nem lesz nehéz rád szabatni a ruháit. Fordítva nehezebb dolgunk lenne.
– Miről beszélsz? Nem hiszem, hogy Lord Dimsdale akár a legcsekélyebb érdeklődést is mutatná az iránt, hogy velem vacsorázzon. Azt is kétlem, hogy be akarna mutatni a rokonainak. Ráadásul ez az érzés kölcsönös.
Mielőtt Mariana magyarázkodni kezdhetett volna, kivágódott az ajtó.
– Ez a krém nem használ! – rontott be jajveszékelve Victoria az anyjához. Kate-ről tudomást sem véve, térdre borult, és az anyja ölébe temette arcát.
Mariana azonnal letette kezéből a szivart, és karját a lány válla köré fonta.
– Nyugodj meg, kicsikém – duruzsolta halkan. – Biztos vagyok benne, hogy használni fog a krém. Csak légy türelmes, és adj egy kis időt neki. Anyád megígéri, hogy használni fog. Ugyanolyan gyönyörű lesz az arcod, mint volt. De a biztonság kedvéért ma idehívattam a két legjobb orvost Londonból.
A dolog most már Kate érdeklődését is felkeltette. – Milyen krémet használsz?
Mariana barátságtalan pillantást vetett rá. – Te még biztosan nem hallottál róla. Többek között igazgyöngykivonatot is tartalmaz. Csodásan működik az arcbőr mindenfajta hibáira, én magam is naponta használom.
– Nézd csak meg a számat, Kate! – kapta fel a fejét Victoria panaszosan. – Egész életemre tönkretett. – A szemében könnyek csillogtak.
Az alsó ajka valóban ijesztően festett, fertőzésre utaló furcsa, lilás duzzanat éktelenkedett rajta, amitől az egész szája kissé elferdült.
Kate felállt, és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye. – Dr. Busby látta már?
– Tegnap itt volt az a vén bolond – felelte Mariana. – Nem is vártam tőle, hogy megértse, mennyire fontos ez nekünk. Semmilyen gyógyszert vagy kenőcsöt nem tudott rá ajánlani. Semmit!
Kate elfordította Victoria fejét, hogy jobban lássa a fényben. – Szerintem elfertőződött a kutyaharapás. Biztos vagy benne, hogy ez a krém steril?
– Csak nem kételkedsz az ítélőképességemben? – pattant fel a helyéről Mariana.
– De igen – vágott vissza Kate. – Mert ha ennek az lesz a vége, hogy Victoria szája tartósan eldeformálódik, mert te rákented valami kuruzsló kotyvalékát, amit Londonban sóztak rád, jó előre tisztázni akarom, hogy nem én leszek érte a felelős.
– Arcátlan varangy! – kiáltotta Mariana mialatt közelebb lépett. Victoria azonban arrébb tolta. – Anya, hagyd már abba! Kate, tényleg úgy gondolod, hogy ez a kenőcs nem használ? Rettentően lüktet a szám. – Victoria nagyon szép lány volt, hibátlan arcbőrrel és érzéki szemekkel, amelyek most kissé harmatosnak tűntek, mintha nemrég sírt volna, vagy éppen arra készülne. És mivel egész nap csak sírdogált, ez nem is állt távol a valóságtól. Abban a pillanatban is két könnycsepp gördült végig az arcán.
– Én úgy látom, a seb elfertőződhetett – állapította meg Kate a homlokát ráncolva. – Az ajkad gyorsan gyógyult, de… – finoman megnyomta az érintett területet, mire Victoria feljajdult a fájdalomtól. – Azt hiszem, fel kell majd nyitni a sebet.
– Azt már nem! – üvöltötte Mariana.
– Nem engedhetem, hogy felvágják az arcomat – szólalt meg Victoria remegő hangon.
– De, ugye azt sem akarod, hogy eltorzuljon – kérdezte erre Kate türelmesen.
Victoria pislogva töprengett a hallottakon.
– Semmi nem történik addig, amíg a londoni orvosok meg nem jönnek – jelentette ki Mariana, és visszaült a helyére. Őrülten rajongott mindenért, ami Londonból érkezett. Kate úgy sejtette, ez főként annak köszönhető, hogy a nő szinte egész gyermekkorát vidéken töltötte, bár Mariana soha, egyetlen szót sem ejtett a múltjáról, így a lány nem volt benne biztos.
– Akkor hát, reméljük, mielőbb megérkeznek azok az orvosok – felelte Kate, és eltűnődött, vajon egy elfertőződött szájsebnél fennáll-e a vérmérgezés kockázata. Valószínűleg nem… – De miért kell ma veletek vacsoráznom, Mariana?
– Természetesen a szám miatt – válaszolt Victoria, és úgy szipogott, mint egy kismalac.
– A szád miatt? – ismételte meg Kate.
– Így mégsem jelenhetek meg! – felelte hozzá Victoria olyan hangsúllyal, mintha egy félkegyelműhöz beszélne.
– A húgodnak néhány napon belül nagyon fontos találkozója lesz Lord Dimsdale egyik rokonával – magyarázta Mariana. – Ha nem azzal töltenéd az idődet, hogy a birtokon csellengsz, és mihaszna nők könnyfakasztó történeteit hallgatod, te is emlékeznél rá. Victoria egy herceggel találkozik. Egy igazi herceggel!
Kate visszaült a székére, és szótlanul meredt két rokonára. Mariana szinte sugárzóan ragyogott, mint egy új pénzérme. Victoria vonásai ezzel ellentétben egyáltalán nem voltak olyan határozottak. A haja világos volt, valahol a szőke és a vörös között, rakoncátlan fürtjei körülölelték az arcát. Mariana frizurája tökéletes volt, látszott, hogy a szobalány három órát dolgozott rajta a hajsütővassal, míg pontosan olyan lett, amilyennek ő akarta.
– Nem igazán értem, mi közöm ehhez a látogatáshoz – tűnődött hangosan Kate –, de átérzem a csalódottságodat, Victoria. – Ezt őszintén így gondolta. Bár a mostohaanyját gyűlölte, a húga iránt sohasem érzett hasonlóan. Ennek egyetlen oka volt: Victoria annyira szelíd természetű lány, hogy lehetetlen
nem kedvelni. Jóllehet Kate-et a mostohája sokszor bántotta, a saját lánya iránti túlzott ragaszkodása még inkább nyomasztotta.
– Az a helyzet – kezdte Victoria, egy széknek vélt nagy halom ruhára nehezedve –, hogy engem kell majd eljátszanod. Eleinte én sem értettem, de anya mindent okosan kitalált. Biztos vagyok benne, hogy az én drága Algie-m is egyetért majd velünk.
– Semmiképp nem fogok a bőrödbe bújni, bárhogyan is akarjátok – közölte Kate határozottan.
– De igenis megteszed – jelentette ki Mariana. Elszívta a szivart, majd az első végével egy újabbra gyújtott. – Meg tudod tenni – tette még hozzá.
– Nem, nem tudom. Nem mintha bármilyen elképzelésem volna róla, hogy mit akartok tőlem. Legyek Victoria, de mégis hogyan? És kinek a kedvéért?
– Természetesen Lord Dimsdale hercege előtt – felelte Mariana, a füstöt kifújva, és azon keresztül a lányra nézett. – Az előbb mondtam, hogy idejön, nem figyeltél?
– Azt akarod, hogy tegyek úgy előtte, mintha én lennék Victoria? Egy herceg előtt? Milyen herceg ez?
– Először én sem értettem – szólalt meg Victoria, duzzadt száját tapogatva. – De kiderült, hogy szükségünk lesz egy családtag hozzájárulására ahhoz, hogy Algie-val összeházasodjunk.
– A herceg beleegyezése kell – egészítette ki Mariana.
– Algie szerint ez a férfi egy jelentéktelen kis hercegség ura. Csak éppen ő az egyetlen Angliában élő rokon Algie családjának anyai ágáról. Anyja pedig nem adja ki az örökségét a herceg hozzájárulása nélkül. Algie apja ilyen igazságtalanul végrendelkezett – tette hozzá bizalmasan Victoria. – Ha Algie harmincéves kora előtt az anyja engedélye nélkül megnősül, elveszíti öröksége egy részét! És még nem múlt el húsz sem!
Bölcsen gondolkozott ez a Dimsdale, tűnődött magában Kate. Az eddig látottak alapján nagyon úgy tűnt, hogy az ifjabb Dimsdale pontosan annyira állt készen egy birtok irányítására, mint a patkányok arra, hogy kórusban énekeljenek. Nem mintha bármi köze lett volna hozzá.
– Az orvosok holnap reggel megvizsgálnak – fordult Kate Victoriához –, és azután találkozhatsz azzal a herceggel.
– Így nem mutatkozhat előtte! – csattant fel Mariana. Kate sohasem hallotta még ilyen undorral beszélni a lányáról.
Victoria az anyjára pillantott, de nem szólt semmit.
– Dehogynem mutatkozhat – erősködött Kate. – Ez az egész egy képtelenség. Egyetlen pillanatra sem hinné el senki, hogy én vagyok Victoria. De még ha el is hinnék, nem félsz attól, hogy később kiderül? Mi lesz, ha ez a herceg a templomban majd feláll, és megszakítja az esküvőt, mert rájön, hogy a menyasszony nem az a lány, akit bemutattak neki?
– Ez nem történhet meg. Már csak azért sem, mert Victoria közvetlenül ezután feleségül megy Dimsdale-hez a parókia engedélyével – magyarázta Mariana. – Dimsdale-t most hívták meg először a hercegi kastélyba, mi pedig nem hagyhatjuk ki ezt a lehetőséget. Őfensége bált rendez, hogy megünnepelje a saját eljegyzését, te pedig Victoriaként veszel részt ezen a bálon.
– Miért nem halasztjátok el egyszerűen a látogatást és mentek el a bál után?
– Mert muszáj férjhez mennem – erősködött Victoria. Kate-et elöntötte az aggodalom. – Muszáj?
Victoria bólintott. Kate a mostohaanyjára nézett, az pedig csak megvonta a vállát. – Victoria gyermeket vár. A harmadik hónapban járhat.
– Te jóságos ég, Victoria! – kiáltott fel Kate. – Hiszen alig ismered Dimsdale-t!
– Én szeretem Algie-t – mondta erre húga ártatlanul őszinte tekintettel. – Miután azon a márciusi vasárnapon megláttam a Westminster-apátságban, tudtam, hogy ő az igazi. Mondtam is anyának, hogy semmi kedvem bálokba járkálni, hogy férjet találjak.
– Márciusban – ismételte Kate. – Márciusban találkoztatok, és most június van. Mondd csak, drágám, Algie, közvetlenül azután, hogy beleszerettél, már házassági ajánlatot is tett neked, nagyjából három hónappal ezelőtt? És te ezt idáig titokban tartottad?
– Pontosan tudod, hogy mikor kérte meg a kezemet, Kate. Anyám után neked mondtam el először. Alig két hete történt.
Mariana arca a fintortól összeráncolódott, és ezt még az igazgyöngyökből készült csodakenőcs sem tudta kisimítani. – Dimsdale kicsit késve jelezte szándékait.
– Nem jelezte későn a szándékait – pontosított Kate. – Nekem inkább úgy tűnik, kissé előreszaladt a dologgal.
Mariana rosszalló pillantást vetett Kate-re. – Lord Dimsdale, nagyon helyesen, megkérte Victoria kezét, miután felmérte a helyzet súlyosságát.
– A helyedben én megölném azt az embert. – mondta Kate. – Igazán? – Mariana furcsa mosollyal nézett rá. – Mindig is tudtam, hogy bolond vagy. A lordnak rangja és csinos kis vagyona lesz, ha majd hozzájut. Teljesen belebolondult a húgodba, és el akarja venni feleségül.
– Minő szerencse – jegyezte meg Kate gúnyosan. Újra Victoriára pillantott. A lány egyre csak az ajkát piszkálgatta. – Mondtam, hogy fogadj mellé kísérőt, Mariana. Ennél jobbat is kaphatott volna.
Mariana válasz nélkül fordult vissza a tükör felé. Az igazat megvallva, Victoria nem kaphatott volna meg bármilyen férfit. Túlságosan érzékeny, és annyi esze van, mint egy sületlen pudingnak. És túl sokat sír.
Annak ellenére, hogy nagyon szép, és úgy tűnik, termékeny is. A termékenység mindig előnyös tulajdonságnak számított egy nőnél. Kate jól emlékezett még, hogy a saját apja mennyire kétségbeesett, miután nem született fia. Talán ez vezetett ahhoz, hogy Kate anyja halálát követően, alig két héten belül újranősült. Mert Kate anyja nem volt képes több gyermeket a világra hozni… Apja bizonyára azért volt olyan türelmetlen, hogy új családot alapítson.
Biztosan azt gondolta, hogy Mariana is olyan termékeny, mint ahogy az most a lányáról kiderült. Csakhogy apja meghalt, mielőtt még bizonyosságot nyert volna a feltételezése.
– Tehát azt kéred tőlem, hogy menjek el a herceghez, és tegyek úgy, mintha én lennék Victoria – foglalta össze Kate.
– Jaj, anyám! – kérlelte Victoria. – Kérlek szépen, Kate! Hozzá akarok menni Algie-hoz. Mert most már muszáj… tudod, nem is gondoltam volna, hogy… – A lány kisimította ruháját. – Nem szeretném, ha bárki is tudna a gyerekről. És Algie-nak sem szeretném elmondani.
Victoria természetesen nem is fogta fel, hogy gyermeket vár. Kate csodálkozott volna, ha a húga bármit is tudna a fogantatás körülményeiről, és annak következményeiről.
– Most akkor kéred vagy követeled? – fordult Kate Marianá-hoz, egy pillanatra megfeledkezve Victoriáról. – Mert arra talán rá tudsz kényszeríteni, hogy beüljek Lord Dimsdale hintójába, de azt már biztosan nem tudod ellenőrizni, mit mondok a hercegnek, miután megismertem.
Mariana fenyegető pillantással nézett rá.
– De ami még ennél is fontosabb – folytatta Kate –, hogy Victoriát alig néhány hónapja sikeresen bevezették a társaságba. És biztosra veszem, hogy mindenki ott lesz a bálon, aki akkor találkozott vele, és még ha csak látásból is ismerik, emlékezni fognak rá.
– Éppen ez az oka, hogy téged küldelek, és nem egy ismeretlen lányt az utcáról – felelte Mariana, a tőle megszokott kimért udvariassággal.
– A kiskutyáim is veled mennek – tette hozzá Victoria. – Róluk mindenki tudja, hogy az enyémek, és azonosítják őket velem. – Amikor ez az eszébe jutott, újabb hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán. – Bár anya azt mondja, túl kell adnom rajtuk.
– Úgy hallottam, most éppen az én szobámba zárták őket – jegyezte meg Kate.
– Ők most a te kutyáid – mondta Mariana. – Legalábbis a herceg látogatásáig. Utána pedig… – A mondat felénél megállt, és a lányára pillantott. – Egy árvaháznak adományozzuk őket.
– Azok a szegény árva gyerekek imádni fogják a kutyusaimat – tűnődött Victoria fennhangon, arra nem is gondolva, hogy a szóban forgó árvák azt talán kevésbé szeretik majd, amikor az új házi kedvencek harapós kedvükben lesznek.
– És kit adnál mellém kísérőnek? – kérdezte Kate, egy pillanatra megfeledkezve Victoria patkányairól.
– Nincs szükséged kísérőre – felelte Mariana, a hangjában maró gúnnyal –, egyedül is elkószálsz a környéken.
– Sajnálom, hogy Victoriát nem vittem magammal – vágta rá Kate. – Gondoskodhattam volna róla, hogy Dimsdale ne bánjon Victoriával úgy, mint egy közönséges szajhával.
– Attól nem tartok, hogy a te erényeden bármi csorba esne – közölte Mariana. – Sok sikert! Ne aggódj, Lord Dimsdale meg sem kísérli, hogy a te sivár kis vagyonodat megszerezze. Mert fülig szerelmes Victoriába.
– Igen, tényleg szeret – helyeselt Victoria szipogva. – És én is szeretem őt. – Újabb könnycsepp gördült végig az arcán.
Kate felsóhajtott. – Ha valóban Victoriának kell kiadnom magam, botrányos lenne, ha Lord Dimsdale-lel kettesben ülnék egy hintóban, márpedig a botrány nem engem érintene, hanem Victoriát. Ezek után senki sem csodálkozik majd, ha a gyermekét az esküvőtől számított kilenc hónapnál hamarabb hozza világra.
A szobában pillanatnyi csönd lett.
– Rendben van – szólalt meg végül Mariana. – Victoriát természetesen én kísértem volna el, de az egészségi állapotára való tekintettel nem hagyhatom most magára. Elviheted magaddal Rosalie-t.
– Egy cselédlányt adsz mellém kísérőnek?
– Mi bajod van vele? – förmedt rá Mariana. – Ő majd vigyáz rád, nehogy valami butaságot találj mondani Lord Dimsdale-nek. És persze, veled megy majd a kutyák cselédje is.
– Victoria patkányainak saját cselédjük van?
– Mary Downstairs a neve – szólalt meg Victoria. – Ő pucolja a kandallókat, és közben mindennap megfürdeti és kikeféli a kutyuskáimat. Tudod, az állattartás nagy felelősséggel jár – tette hozzá.
– Nem viszem magammal Maryt – tiltakozott Kate. – Hogy az ördögbe várhatod el Mrs. Swallow-tól, hogy egyedül boldoguljon mindennel?
Mariana vállat vont.
– Ez így nem fog menni – próbált Kate újra észérvekkel előhozakodni. – Hiszen még csak nem is hasonlítunk.
– Nos, talán tényleg nem – szólt közbe Victoria. – Mert hát, én olyan vagyok, mint én magam, Kate pedig… – Itt kicsit belezavarodott saját gondolatába.
– Victoria arra próbált utalni, hogy ő feltűnően gyönyörű – sietett a segítségére Kate, de a mellkasában közben furcsa nyomást érzett –, én pedig nem vagyok az. És ehhez még hozzátenném azt is, hogy mindössze apánk házassága révén lettünk rokonok, és semmivel sem hasonlítunk jobban egymásra, mint két idegen nő Angliában.
– A hajatok ugyanolyan színű – közölte Mariana, beleszippantva a vékony szivarba.
– Igazán? – kérdezte Victoria tétován.
Marianának ebben szinte igaza is volt. Victoria selyempánttal hátrafogott haja azonban huncut fürtökben keretezte arcát, a legújabb divatnak megfelelően. Kate viszont, miután kifésülte a haját, feltekerte, és egyszerű kontyba tűzte fel a fején. Nem volt ideje aprólékosan csinosítgatni. Nem csak aprólékosan, semmilyen módon sem.
– Neked elment az eszed – közölte Kate, a mostohaanyjára meredve. – Nem adhatsz ki a lányodként.
Victoria elsápadt. – Attól tartok, anyám, ezúttal igaza van. Én nem is gondoltam ezt át rendesen.
Mariana tekintetében az a fajta feszültség jelent meg, amelyet Kate régóta az őszinte düh jeleként ismert. Most az egyszer azonban zavarban volt, mert nem tudta az okát.
– Kate magasabb nálam – számolta Victoria az ujjain. – A haja egy kicsit szőkébb, és hosszabb is, az arcunk pedig egyáltalán nem hasonlít. Még ha az én ruháimat veszi is fel, akkor sem…
– Victoria a testvéred – zárta le a vitát Mariana, olyan vékonyra zárva a száját, mintha egy laposra kalapált rézcső lett volna.
– Victoria a mostohatestvérem – szólalt meg Kate türelmesen. – Csak mert hozzámentél az apámhoz, még nem lettünk vér szerinti rokonok, az első férjed pedig…
Második fejezet
Pomeroy-kastély Lancashire
F
enség!A szóban forgó úr, Gabriel Albrecht-Frederick William von Aschenberg, Warl-Marburg-Baalsfeld hercege felnézett udvarmesterére, Berwickre, aki egy tálcát tartott a kezében. – Ez az amfora darabokban van, Wick. Gyorsan mondd!
– Amfora – ismételte Wick fintorogva. – Úgy hangzik, mint valami Párizsban, illetve Párizs nem túl előkelő negyedében kapható pikáns tárgy – tette hozzá.
– Kímélj meg a szójátékaidtól – felelte Gabriel. – Ez a bizonyos kancsó a halottaknak szolgált, nem pedig az élőknek. Hat apró csontocska volt benne, és egy gyermek sírjában találták.
Wick közelebb hajolt, és jobban szemügyre vette az asztalon szanaszét heverő agyagdarabokat. – Hol vannak a csontocskák?
– Az az ostoba Biggitstiff kidobta őket. Valójában ezt a kis kancsót is kihajította, mert a gyerek szegény volt, és őt csak a királyok sírjainak feldúlása érdekeli. Arra próbálok rájönni, hogyan rögzíthették a hiányzó tetőt. Azt hiszem, bronzszegecsekkel erősíthették hozzá – mutatta. – És a rögzítő szegecseket legalább egyszer kicserélték, mielőtt az amforát a sírba helyezték, látod?
Wick újra megnézte a darabkákat: – Megint javításra szorulnak. Miért izgat ez téged annyira?
– Ennek a gyereknek a szülei semmit sem tudtak adni neki, amit magával vihetett volna a túlvilágra, csak ezeket a
csontocskákat – tűnődött Gabriel, miközben felemelte a nagyítóját. – Miért ne érdemelne ez az ajándék ugyanannyi tiszteletet, mint az az értéktelen arany, ami után Biggitstiff kutat?
– Üzenet érkezett Tatyjana hercegnő küldöttségétől – szólalt meg Wick, látszólag elfogadva Gabriel magyarázatát a csontokról. – A hercegnő jelenleg Belgiumban van, és időben megérkezik majd. Csaknem kétszázan fogadták el a meghívásunkat az eljegyzési bálra, köztük az unokaöcséd, Algernon Bennett, Lord Dimsdale. Igazából, úgy tudom, őlordsága már a bál előtt megérkezik.
– És magával hozza az aranyszőrű báránykát is? – Gabriel unokaöccse, aki ködös emlékeiben kövér, nagyfenekű fiúként élt, eljegyezte Anglia egyik leggazdagabb örökösnőjét.
– Őlordsága a jegyesével, Miss Victoria Daltryval érkezik – felelte Wick a jegyzeteibe pillantva.
– Nehéz elhinni, hogy Dimsdale ilyen főnyereményt kaparintott meg magának. Talán a nő szeplős és bandzsa – vélte Gabriel, miközben gondosan összeillesztette a cserépdarabokat, hogy megtalálja a szegecsek helyét.
Wick megrázta a fejét. – Idén tavasszal, Miss Daltry első bálján a hölgyet a leggyönyörűbb nőnek tartották a házasulandó hajadonok között. – Bár a herceg és kísérete alig néhány hónapja tartózkodott Angliában, az arisztokráciát érintő fontosabb pletykákat már jól ismerték. – Mellesleg Miss Daltry jegyese iránti rajongása is köztudomású – tette hozzá az udvarmester.
– Velem még nem találkozott – vetette oda hanyagul Gabriel. – Lehet, hogy elcsábíthatnám, mielőtt a menyasszonyom megérkezik. Egy angol aranybárányt egy oroszért. Angolul sokkal jobban tudok, mint oroszul.
Wick nem szólt semmit, csak lassan, tetőtől talpig végigmérte Gabrielt, aki pontosan tudta, mit láthat a másik: magas homlokból hátrafésült fekete hajat, szeme fölött egyes fehérnépeket megrémítő, markáns szemöldököt és enyhén borostás állat. Gabriel arckifejezésében volt valami, ami elijesztette a finom lelkeket, azokat, akik egy forró éjszaka után szerettek volna hozzábújni, és pajkosan játszadozni hajtincseivel.
– Természetesen megpróbálhatod – jegyezte meg Wick. – De úgy érzem, hogy elegendő feladat lesz a saját menyasszonyodat elbűvölni.
Nem a legjobb sértés volt, de nem is rossz.
– Ezt úgy mondtad, mintha Tatyjana alig várná, hogy láthasson. – Gabriel pontosan tudta, hogy a szemében megvillanó vadság elriasztja az ölebekhez szokott hölgyeket. Ennek ellenére még nem találkozott olyan nővel, akinek a szeme sem rebben, és nem csillog a boldogságtól, hogy megismerkedhet egy herceggel. Szerették, ha a közelükben tudhattak egy herceget.
Mégis, ez volt az első alkalom, hogy Gabrielnek egy leendő feleséget kellett elbűvölnie, nem pedig egy szeretőt, igaz, a nők a házasságot rendszerint komolyabban vették, mint az alkalmi légyottokat.
A herceg magában szitkozódott, de nem jutott el odáig, hogy kimondja. Visszafordult az előtte heverő kis kancsóhoz: – Talán a jegyesemnek sincs nagyobb beleszólása a dologba, mint nekem.
Wick meghajolt. Ugyanolyan csendben távozott, ahogy érkezett.
Harmadik fejezet
Yarrow-ház
E
gy pillanatra akkora csend támadt a szobában, mint az erdőben egy pisztolylövés után a vadászaton.Victoria nem szólt semmit. Kate a húga döbbent tekintetére pillantott, és látta, hogy anyja bejelentése teljesen váratlanul érte.
– Victoria a testvérem – ismételte meg Kate.
– Igen, a testvéred, úgyhogy kutya kötelességed elmenni, és mindent megtenni azért, hogy a húgod házassága megköttessen, mielőtt tönkretennéd Victoria életét.
Kate egy pillanatra fellélegzett. Biztosan félreértette, mert nem lehet, hogy…
– Victoria csak a féltestvéred – helyesbített Mariana rekedten. – Mármint… – Kate Victoriához fordult. – Hány éves is vagy? – Jól tudod, hány éves vagyok – felelte Victoria szipogva, az alsó ajkát tapogatva. – Majdnem pontosan öt évvel fiatalabb nálad.
– Tizennyolc – számolta ki hangosan Kate. Szíve hevesebben vert.
– Ami azt jelenti, hogy te már huszonhárom is elmúltál – vágott közbe Mariana vidáman. – De mondhatjuk úgy is, hogy huszonnégy éves vagy. A te korodban könnyen elfelejti az ember.
– A férjed, az ezredes… – tűnődött tovább hangosan Kate. Mariana vállat vont.
Kate érezte, hogy alig kap levegőt. Hirtelen, mintha az egész élete összeomlott volna, és választ kapott volna minden addig megválaszolatlan kérdésére. Eszébe jutott az a megdöbbenés, amelyet akkor érzett, amikor apja két héttel az anyja halála után hazajött és bejelentette, hogy külön engedéllyel újra megnősül.
Maga előtt látta az anyját, ahogy a betegágyban fekszik oly sok éven át, az apja pedig időnként benéz hozzá, mond neki néhány jó szót, és csókokat küld felé a kezével, de sohasem ül le a felesége mellé.
Mert apja akkor már Marianához osont el.
– Talán kimaradtam valamiből? – szólalt meg Victoria egyikükről a másikra pillantva.
– Csak nem fogsz sírva fakadni, Kate?
Kate erőt vett magán. Soha sem sírt, legalábbis az apja temetése óta nem.
– Ne aggódj, nem fogok! – kiáltott fel. Egy pillanatra megint csönd lett.
– Megtisztelnél vele – törte meg végül a csendet Kate, a mostohaanyjának szegezve a kérést –, ha beavatnál a részletekbe, mert alig várom!
– Semmi közöd hozzá – jelentette ki Mariana. Majd Victoriához fordult: – Idehallgass kedvesem, emlékszel, hányszor találkoztunk a mi drága Victorunkkal, mielőtt ideköltöztünk?
Victor! Kate soha sem gondolta, hogy az apja nevének bármi köze lenne mostohatestvére nevéhez.
– Igen – felelte Victoria –, emlékszem.
– Azért emlékszel ilyen jól, mert anyád apám szeretője volt – foglalta össze Kate. – Mindent összevetve legalább tizenegy évig járt hozzátok anyám halála előtt. Létezett egyáltalán az a bizonyos ezredes? Törvényesen született Victoria?
– Ez most már nem számít – felelte erre Mariana. – Gondoskodtam a jövőjéről.
Kate tisztában volt vele, hogy az ő jóságos, bolond apja mindent a feleségére hagyott… Mariana pedig édes kis hozományt vett ki belőle Victoriának, fittyet hányva arra, hogy a birtokot miből fogják fenntartani. Itt már minden Victoriáé volt.
Aki amellett, hogy várandós, ráadásul még törvénytelen is. Mariana állítólagos első férje, az a bizonyos ezredes soha nem is létezett.
Mariana felállt, hogy elnyomja szivarját a félig szívott csikkekkel teli hamutartóban.
– Nem is értem, hogy ti ketten miért nem ugrotok egymás nyakába örömötökben a hír hallatán. De mivel látom, hogy nem teszitek, röviden összegzem a feladatokat: Katherine, te elmégy a Pomeroy-kastélyba, mivel a húgod gyermeket vár, és szüksége van a herceg jóváhagyására. Úgy teszel majd, mintha Victoria lennél, magaddal viszed azokat az átkozott kis dögöket, és mindent elkövetsz, hogy teljesítsd a feladatod.
Mariana szigorúnak és a szokásosnál fáradtabbnak tűnt.
– Cserébe Crabtree-ék a házukban maradhatnak – közölte Kate.
Mariana egy vállrándítással válaszolt. Valójában egyáltalán nem érdekli, hogy mi lesz Crabtree-ékkel, gondolta Kate.
– Idehívattam a fodrászt, aki Victoria haját vágja – folytatta Mariana. – Holnap reggel itt lesz, hogy lenyírja a fejedről azt a szénaboglyát. Három varrónő is elkíséri. Legalább húsz különböző ruhára lesz szükséged.
– Három vagy négy napot töltesz majd a kastélyban – tette hozzá Victoria.
A lány felállt, és Kate most először vette észre rajta, hogy várandós. Volt valami sutaság a mozgásában.
– Sajnálom – lépett Victoria Kate-hez.
– Semmit sem kell sajnálnod! – vágott közbe Mariana.
– De igenis kell – erősködött Victoria. – Sajnálom, hogy ilyen ember volt az apánk. Nem azért, mert elvette az anyámat, csak mert… sajnálom ezt az egészet. Azt, hogy mit gondolhatsz most róla.
Kate nem akart az apjára gondolni. A halála óta, legalább hét éve próbált nem gondolni rá. Túlságosan fájdalmas volt felidézni az apja nevetését, ahogy izgalmas londoni történeteket mesél a kandallónál állva, ahol a tűz visszatükröződött a borospoharán.
Most pedig kapott egy jó adag újabb okot, hogy miért ne akarjon rá gondolni.
Udvariasan viszonozta Victoria ölelését, majd kibontakozott a karjából, és Marianához fordult: – Miért kell ma veletek vacsoráznom?
– Lord Dimsdale kételkedik abban, hogy elég nagy-e köztetek a hasonlóság, és képes leszel-e becsapni mindenkit, aki látta már a húgodat.
– Talán a hajam…
– A hajad a legkevesebb – vágott közbe a mostohaanyja. – Meglátod majd, ha elegáns ruhába öltözöl, máris hasonlítani fogsz a húgodra. Victoriát a szépségéről, a kutyáiról és az üvegcipellőjéről ismerik. Ha nem teszel csípős megjegyzéseket senkire, átmész a vizsgán.
– Mi az ördögnek kell az üvegcipellő?- kérdezte Kate.
– Mert olyan szép! – lelkesedett Victoria, összecsapva két kezét. – Én hoztam divatba ebben a szezonban, és azóta mindenki ilyet hord.
– Majdnem ugyanakkora a lábatok – tette hozzá Mariana. – Rád is jó lesz az a cipő.
Kate a kopott, szürke szoknyájára pillantott, majd a mostohaanyjára nézett. – Mit tettél volna, ha még élne az apám? Ha engem is időben bevezetnek a társaságba, és az emberek észrevették volna, mennyire hasonlítunk Victoriával?
– Nem érdekelt volna – felelte Mariana a szokásos vállrándítással.
– De hát miért? Nem lett volna kockázatos, hogy valaki együtt lát bennünket, és találgatni kezd?
– Victoria öt évvel fiatalabb nálad, iskolába járattam volna, amíg férjhez nem mész.
– Lehet, hogy nem tetszettem volna meg senkinek, nem találtam volna férjet, lehet, hogy az apám…
Marianának mosoly bujkált a szája szegletében. – Ó, dehogynem! Sohasem néztél még tükörbe?
Kate Marianára meredt. Persze, hogy nézett már tükörbe. De tökéletesen átlagos vonásokat látott benne. Nem Victoria érzéki szempárját, sem huncut hajfürtjeit, sem elbűvölő mosolyát. Úgy érezte, ő ezekkel nem rendelkezik.
– Milyen bolond vagy, te lány! – állapította meg Mariana, megint kezébe vette a szivardobozt, majd ismét ledobta. – Túl sokat szívok, és csakis miattad. Az ég szerelmére, eredj és öltözz fel este nyolcra egy rendes ruhába! Jobban tennéd, ha egyenesen Victoria cselédjéhez mennél, mert ebben a göncben még kandallótisztításra sem lennél jó.
– De én nem akarom, hogy Algie így lásson – szipogta Victoria. – Utasítom majd Cherryderryt, hogy csak egy gyertyát tegyen az asztalra – nyugtatta meg az anyja. – Dimsdale még a tányérja körül szimatoló patkányokat sem fogja látni.
Most tehát visszatértünk a patkányokhoz, és ez így is van rendjén, hiszen a történet velük kezdődött.
Negyedik fejezet
K
ate hozzászokott már, hogy a háztartás vezetése rá hárul. A szolgák sem tehettek róla, hiszen még a legjobbaknak is acsontjaiba ivódott az évek során, hogy urakat szolgáljanak. Nem arra voltak kiképezve, hogy egy rangon aluli személynek ugráljanak. A személyzet szemmel láthatóan érzékelte, hogy Mariana nem nemesi származású. Kate a maga részéről úgy vélte, mostohaanyja talán egy boltos lánya lehetett, és hozzáment egy ezredeshez. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen nő…
Mármint egy megesett nő. Az apja szeretője, vagy másképpen fogalmazva: egy közönséges szajha.
Nem nagy meglepetés, hogy Victoria teherbe esett. Az anyja aligha volt alkalmas rá, hogy megóvja őt ettől. Voltaképpen maga Kate sem tudta pontosan, hogyan kell előkelő társaságban viselkedni. Mindössze tizenkét éves volt, amikor édesanyja ágynak esett, és tizenhat, amikor végül meghalt, majd az apja újranősült. Hiába tanították meg rá, hogyan használja helyesen az evőeszközöket, az előkelő társaságok kifinomult viselkedési szabályait ő sem ismerte.
Egy évig vett ugyan táncleckéket, de az olyan régen volt, hogy már mindent elfelejtett. Nem tudta például, léteznek-e szabályok a hercegekkel való viselkedésben. Talán hátrálva kell kimenni a szobából, miután elbúcsúznak? Vagy ezt a szabályt csak a királyok és királynők társaságában szokás alkalmazni?
Victoria cselédlányát, Rosalie-t gardróbszobájában találta. Évekkel ezelőtt a szobát még vendégszobaként használták, de egy idő után Victoriának annyi ruhája lett, és olyan kevesen jöttek hozzájuk látogatóba, hogy átalakították gardróbbá.
Kate némi kíváncsisággal nézett körül. A szobában cseresznyefa szekrények sorakoztak, telis-tele ruhákkal. Fodros csipkék és hímzett anyagok lógtak ki a félig nyitott fiókokból. A szobában rózsa és frissen mosott ruha illata terjengett.
– Cherryderry említette a mai vacsorát, a fodrászok pedig holnap jönnek – köszöntötte őt Rosalie. – Átválogattam Miss Victoria összes ruháját. – Ez nem kis feladat lehetett, tekintve, hogy Victoriának másfélszer annyi ruhája volt, mint az anyjának, bár valamivel rendezettebben tárolta őket. – Szerintem ezt kellene ma este felvennie, néhány öltéssel magára tudnám igazítani.
Rosalie egy halvány rózsaszín ruhát tartott a kezében. Nagyon mélyen dekoltált volt, de a kebel alatti rész elég szorosnak tűnt, az alsószoknyára omló fodrok és redők alól pedig sötét rózsaszínű betét bukkant elő.
Kate finoman megérintette. Apja meghalt, mielőtt még elkezdhették volna látogatni a divatszalonokat, hogy összeállítsák a ruhatárát első báli szezonjára. A gyász feketéjéből egyenesen a durva posztókba kellett átöltöznie, jelezve ezzel a háztartásban betöltött szerepének változását is.
– Ez a rózsaszín árnyalat – magyarázta Rosalie élénken – jól ellensúlyozza majd a hajszínét. Nem lesz szüksége fűzőre sem, mert maga nagyon karcsú.
Elkezdte kigombolni a lány ruháját, Kate azonban eltolta a kezét.
– Engedje meg, kérem – kérlelte Rosalie.
Kate azonban a fejét rázta. – Már évek óta magam öltözködöm, Rosalie. Megengedem, hogy segíts belebújni abba a ruhába, de levetkőzni egyedül fogok. – Ezt meg is tette, és hamarosan ott állt egy szál, kopott alsóruhában. Fűzőt nem viselt, mert túl kényelmetlen lett volna hordani a mindennapi lovagláshoz.
Rosalie egy szót sem szólt, csak nézte a rövidke, foszlott alsóinget, amelyet Kate kissé ügyetlenül maga stoppolt meg. – Mr. Daltry… – szólalt meg a cselédlány, de nem folytatta.
– Forog a sírjában és hasonlók – fejezte be a lány. – Gyerünk, Rosalie, essünk túl a többi dolgon!
A cselédlány a felszólításra kiszedegette a lány hajcsatjait és egyesével a szájába vette őket, mintha fél pennyket számlálna. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyi haja van! – csodálkozott fennhangon, mialatt az összes csatot kivette Kate hajából és kiszabadította fürtjeit.
– Nem szeretek vele sokat bajlódni – magyarázta a lány. – Útban van és csak zavar munka közben.
– Magának nem lenne szabad dolgoznia! – fakadt ki Rosalie. – Ez egyszerűen nincs így jól, ez az egész, ahogy a kisasszony itt áll előttem ebben az ingben… ami olyan, mint egy mosogatórongy. Erről én nem is tudtam. – Ledobta a hajkefét és kihúzott egy mély fiókot. A fiókban egy rakás, vadonatúj fehér alsóing feküdt.
Rosalie felkapott egyet. – Miss Victoria észre sem veszi majd, nem mintha nem törődne vele, hiszen ő más, mint az anyja. Tudja, gyűjti a selyem alsóingeket – magyarázta a cselédlány, mialatt lerángatta Kate-ről a sajátját, és félredobta.
– Én jobban szeretem a puha pamutot, mert az izzadság ezeken nagyon csúnya foltot hagy. Így, ni! Elvégre, akkor lesz csak igazi hölgy, ha tetőtől talpig rendesen felöltözik.
A gyönyörű, csipkebetétes alsóing áttetsző felhőként ölelte körül Kate-et. Bárcsak élne még az apja! Akkor Kate is lehetett volna elsőbálozó, és ő is ilyen holmit viselhetett volna, nem azokat a kopott, agyonhordott, komor, szürkéskék ruhákat, amelyekben úgy festett, mint egy szegény rokon. Mellesleg valójában az is volt.
Édesanyja hagyott ugyan rá némi hozományt, ám abból aligha tud majd megélni, ha nem találkozik egy hozzá illő, vagyonos férfival. Évekig győzködte magát, hogy el kellene hagynia ezt a házat és Londonba utazni, ahol munkát kereshetett volna, elszegődhetett volna például nevelőnőnek… vagy bármi mást, csak innen el. Ez azonban azt jelentette volna, hogy a személyzetet és a birtokon élő bérlőket felügyelet nélkül hagyja, és Mariana kénye-kedvére bánhat velük.
Így aztán itt maradt.
Egy óra múlva készen állt, berakott, beigazított és megfésült hajjal ült, és csaknem úgy festett, mint Victoria. Az arca finoman bepúderezve, hogy jobban hasonlítson a húga porcelán arcbőréhez, Rosalie halvány rózsaszín pirosítót is kent rá, és a száját is kifestette.
Kate a tükör előtt állva várta, hogy megláthassa a meglepő hasonlóságot. Hogy rádöbbenjen, mennyire hasonlít Victoriához, aminek következtében majd őt is egyedülálló szépségként emlegetik.
Pedig a vak is látta, hogy cseppet sem hasonlít a húgára, és nem is rendkívüli szépség. Túlságosan esetlenül és mereven állt neki ez a vállrésznél furcsán felgyűrődő ruha.
Rosalie megrángatta a ruha egyik ujját.
Kate az említett végtagjára nézett és pontosan tudta, mi a probléma. Naponta legalább két-három órát töltött nyeregben, és intézte a birtok ügyeit. Akárcsak az apja régi intézője, aki egykor ezt a munkát végezte, mielőtt Mariana el nem küldte. A lány elnézte izmos karját és enyhén napsütötte bőrét, és kizártnak tartotta, hogy más ifjú hölgy hasonló problémával küzdene.
Kate-nek az arccsontja is túl határozott volt, a szemöldöke pedig sűrű.
– Nem hasonlítok Victoriára – állapította meg kissé szomorúan. Titokban remélte, hogy a divatos ruhákban majd átváltozik, és ugyanolyan szép lesz, mint a húga. Az előkelő társaság ékköve is lehetne.
Ám ez inkább egy gyémántra, s nem egy kemény kőre igaz. – Ez a fazon nem áll jól magának – ismerte el Rosalie. – És a rózsaszín sem volt jó ötlet. Az erősebb színek jobban illenének magához.
– Ugye tudod, miért kell úgy kinéznem, mint Victoria? – Kate tisztában volt vele, hogy Cherryderry követte őt egészen a mostohaanyja szobájáig, és az ajtóban végighallgatta az ott elhangzott párbeszéd minden részletét.
Rosalie színlelt meglepődéssel a szája elé kapta a kezét. – Remélem, semmi olyanról nem tudok, amibe nem kellene beleütnöm az orromat.
– Nekem kell majd elkísérnem Lord Dimsdale-t a Pomeroy-kastélyba, és mindenkivel el kell hitetnem, hogy én vagyok Victoria.
A cselédlány és Kate tekintete a tükörben találkozott.
– Nem fog menni – állapította meg Kate. – A húgom túl szép. – Maga is gyönyörű – biztosította Rosalie határozottan. – Csak másképp.
– Túl nagy a szám, és sohasem lesz olyan alakom.
– Amióta az apja meghalt, maga tíz ember helyett dolgozik. Miss Victoria pedig, egyem a lelkét, olyan puhány, mint egy párna, nem igaz?
Kate szemügyre vette a ruhát a mellénél. Vagyis inkább ott, ahol annak lennie kellett volna. – Nem tudnál valamit tenni a
mellemmel, Rosalie? Ebben a ruhában olyan, mintha nem is lenne.
A cselédlány megrántotta a kényes kelmét.
– Ne aggódjon, Miss Kate, szép, formás melle van. Ez a ruha nem a legelőnyösebb, de keresek majd olyat, amelyik jobban áll. Miss Victoriának szerencsére van elég ruhája a szekrényekben.
-A következő pillanatban betuszkolt két feltekert harisnyát Kate alsóingébe, és ezzel megoldották a problémát.
Különös volt, hogy a lány vonásai egyszerre hasonlítottak, ugyanakkor teljesen különböztek is Victoriáétól. Persze idősebb volt nála öt évvel. Így bebugyolálva, fodrokkal ékesítve, inkább emlékeztetett egy reményvesztett, korosodó aggszűzre.
Kate-et pánikba ejtette ez az új érzés. Sohasem volt alkalma előkelő kisasszonyként öltözni, legalábbis az utóbbi néhány évben, és nem gondolt rá, hogy elszálltak azok az évek, amikor férjhez kellett volna mennie.
Néhány hét múlva tölti be a huszonnégyet, de úgy érezte magát, mint egy vénséges özvegyasszony.
Miért nem tűnt fel neki már korábban, hogy nem elég gömbölyded és kívánatos? Mikor áradt szét az ereiben a keserűség, és… mikor változott át fiatal lányból valami egészen mássá?
– Ez nem fog menni – szólalt meg hirtelen. – Egy árnyalatnyit sem hasonlítok egy ifjú hölgyre, aki az első bálon vihart kavart az előkelő társaságban.
– Higgye el, csak egy jó ruha kell – nyugtatta Rosalie. – Ebben a ruhában valóban nem a legjobb formáját mutatja a kisasszony. De keresek majd egy jobbat magának.
Kate-nek nem sok választása volt, csak némán bólintott. Arra gondolt…
De nem igazán gondolt semmire. Mindössze annyit tudott, hogy férjhez akar menni, és saját gyerekeket szeretne.
Hirtelen éles pánik hasított belé. Mi van, ha már túl öreg? Mi lesz, ha sohasem talál…?
Nem folytatta a gondolatot.
Mindezt Victoriáért, az ő nemrég megtalált féltestvéréért teszi. Azután elutazik Londonba, és felhasználja az anyja által
ráhagyott, szerény hozományt, hogy megvásárolja rajta házassági engedélyét.
Rengeteg nő csinálja ezt, sok éve szokás, és ő is meg tudja tenni.
Kate kihúzta magát. Amióta apja meghalt, nagyon jól megtanulta, milyen érzés a megalázottság: amikor az ember gyorsan eldugja a kezét, valahányszor ismerősökkel találkozik, nehogy meglássák kivörösödött ujjait. Csizmáját szorosan a lova mellett tartja, nehogy felfedje rajta a kifeslett részt. És úgy tesz, mintha a fejfedőjét mindig otthon felejtette volna.
Ez is csak egy újabb megaláztatás – felöltözni, mintha jelmezt öltene magára, amelyben úgy érzi magát, mint egy pária. De ezen is túllesz majd.
Ötödik fejezet
K
ate órákkal később, teljesen kimerülten tért vissza a szobájába. Aznap hajnali öt óra óta talpon volt, hogy elvégezze a több órát igénybe vevő könyvelést, azután nyolckor már a lovon ült… nem beszélve az aznapi ártalmatlannak tűnő bejelentéseknek köszönhetően őt ért érzelmi megpróbáltatásokról. A vacsora alatt Mariana ingerülten viselkedett, még Algie-val is, Victoria pedig halkan végigsírta mindhárom fogást.És ezek után a kutyák – vagyis a patkányok – ott vártak rá, kis félkörben ülve.
Akkoriban divatos kiegészítőnek számított egy öleb, Victoria és Mariana pedig – akiknek egy báli ruha nem elég, legalább huszonhárom kell – nem elégedtek meg egy kutyával, rögtön három kellett nekik.
Három finom szőrű, csaholó selyempincsi.
Elképesztően apró állatkák voltak, egy macskánál is kisebbek. Volt bennük valami, szinte túlzott, selymes elegancia. Kate
magának sohasem választott volna ilyen kutyát, ő jobban kedvelte a mozgékonyabb, nagyobb testű fajtákat. A birtokon sokszor futottak elé ilyen kutyák, amikor valamelyik bérlőt lóháton meglátogatta. Azok aztán igazán ugattak, s nem csak csaholtak.
Bár abban a pillanatban a kiskutyák sem csaholtak. Kate beléptére felálltak és puha, szőrös, meleg testüket farkcsóválva a bokájához dörgölték. Talán magányosak. A baleset előtt a kutyák mindig Victoria közelében voltak. Lehet, hogy éhesek. Vagy még rosszabb: talán le kell őket vinni a kertbe. Bárcsak Kate is csengethetne valakinek a szobájából… De a hozzá hasonlóknak nem adatott meg, hogy szolgákat hívhassanak magukhoz.
– Azt hiszem – szólalt meg lassan, a lépcsőkre és sajgó lábára gondolva –, ki kell mennünk egy kicsit. – Voltaképp örülnie kellett volna, hogy nem végezték el a dolgukat a szobájában; a szag legalább hónapokon át bennrekedt volna abban a nehezen szellőztethető kis helyiségben.
Időbe telt, míg Kate rájött, hogyan kell a pórázt ráerősíteni az állatok kövekkel kivert nyakörvére, miközben azok csaholva, ugrándozva próbálták az arcát nyalogatni. Nem volt egyszerű visszalökdösni őket.
A lány végül levánszorgott velük a szobájához vezető meredek lépcsőn, amelynek fokain hangosan kopogtak a „patkányok" körmei. Annyira fáradt volt, hogy még a nevükre sem emlékezett, bár halványan derengett két, hasonló hangzású név, talán Szőrmók és Szirmok.
– Megették a vacsorájukat? – érdeklődött Cherryderry néhány perc múlva. A komornyik vette a fáradtságot, hogy elkísérje Kate-et a hátsó kertbe, ahol megmutatta a kutyák számára elkerítKate-ett részt.
– Úgy egy órája felküldtem Richárdot a szobájába, hogy etesse meg, és hozza le őket sétálni. Megértem, hogy nem mindenki szereti a kutyákat, pedig ezek nem is olyan gonosz állatok – mondta Cherryderry rájuk pillantva. – Ők semmiről sem tehetnek.
A kutyák egymás hegyén-hátán ugráltak, puha, tollszerű farkincáikat csóválták, hegyes orrocskájukkal szimatoltak.
– Caesar nem szándékosan harapta meg Miss Victoriát - folytatta a komornyik. – Nem kell aggódnia, mert nem harap.
– Caesar? Úgy emlékeztem, mintha mindegyiküknek valami „sz" betűs neve lenne.
– Pont ez a probléma – magyarázta Cherryderry. – Miss Victoria mindig más néven szólítja őket. Szinte hetente változtatja. Először Ferdinánd, Felicity és Frederick voltak. Most éppen Caesar, Coco és Chester a nevük. Azelőtt pedig voltak már Mopszi, Maria és még valami. Ez itt a falkavezért látja, egy kicsit nagyobb, mint a másik kettő. Caesar. A másik kettő pedig Coco és Chester, bár Chester inkább a Frederickre vagy a Freddie-re hallgat.
– Nem is kérdeztem még, pontosan miért is harapta meg Caesar Victoriát?
– A kisasszony a szájából etette. – Micsoda?
– Egy darabka húst tartott a szájában, és arra biztatta a kutyát, hogy vegye el onnan. Nem túl jó ötlet a kutya és az étel közé állni.
Kate megborzongott: – Ez undorító.
– Állítólag Sarolta walesi hercegnő is ugyanerre tanította be a kutyáit. A hercegnőt kellene megkérdezni erről.
– És hogy tudom elérni, hogy éjszaka csendben legyenek? – kérdezte Kate sóvárgó hangon, miközben elképzelte magát az ágyában.
– Egyszerűen bánjon velük úgy, mint a kutyákkal: tisztelettel, de következetesen. Miss Victoria elkövette azt a hibát, hogy úgy kezelte őket, mint a kisbabáit. Amikor meg zavarták őt vagy nem viselkedtek jól, leküldte őket a konyhába, ezért sohasem tanulták meg, hogyan kell rendesen viselkedni. Adok magának egy kis kutyacsemegét. Azzal jutalmazza meg őket mindig, ha valamit jól csinálnak, és nem lesz velük gond.
Visszaúton a szobájához Kate új felfedezést tett: minden kutyus önálló személyiséggel rendelkezik. Caesar figyelemre méltóan ostoba volt. Úgy tűnt, tudatában van annak, hogy ő a legnagyobb, és úgy is viselkedett: folyton fel-alá járkált a szobában, érzékeltetve, hogy bárkit megtámadhat, aki belép. Kate-et egy császári hadvezérre emlékeztette; illett rá a neve.
Frederick magányos volt, legalábbis ezt jelezte, amikor felugrott a lány ágyára, és elkezdte a térdét nyalogatni, mialatt őrülten csóválta a farkát. Ezután drámaian könyörgő tekintettel nézett rá, majd lábait a magasba emelve, a hátára gördült. Nem volt egy lángész, és a Freddie név jobban illett rá, mint a Frederick.
Coco a hiúság összes jelét megmutatta. Victoria apró, csillogó drágaköveket ragasztgatott a nyaka köré a szőrére, ám a kutya meg se próbálta levakarni őket, ahogy azt egy magára valamit is adó kutya tette volna. Coco csak ült, mancsait szimmetrikusan egymás mellett tartva, orrát a levegőbe emelve. Nem adta jelét, hogy Kate ágyának közelébe szeretne menni, csak méltóságteljesen elhelyezkedett a padlón heverő bársonypárnán, amely mellette egy tálka víz állt.
Kate felemelte Freddie-t az ágyáról, és ledobta a padlóra, de a kutya azonnal visszaugrott. A lány túlságosan fáradt volt, halálosan fáradt, hogy tovább tiltakozzék.
Egy darabig csak feküdt az ágyban, és kicsit bosszankodva gondolt az apjára. Hogy tehette ezt? Bizonyára szerette Marianát; különben miért vette volna feleségül a szeretőjét?
Abban a pillanatban hálát érzett, amiért sohasem lett elsőbálozó. A társasági életről csak hallomásból voltak információi, azzal azonban tisztában volt, hogy nem fogadják szívesen a rossz hírű anyától született lányokat, még akkor sem, ha Mariana végül hozzáment a pártfogójához.
Mariana és Victoria azonban az előítéletekkel dacolva bevonult Londonba, és az apja londoni házának ajtaját szélesre tárva úgy vezették be Victoriát a társaságba, mint egy elbűvölő ifjú és gazdag örökösnőt.
Volna mit tanulnom tőlük, gondolta Kate álmosan.
