GALAXIS SCIENCE FICTION KÖNYVEK SOROZATSZERKESZTŐ: NEMES ISTVÁN
A mű eredeti címe: Quarantine
Copyright ® 1992 by Greg Egan All rights reserved! Borító: ® GRAPH ART Címlapfestmény: dr. Bera Károly Fedéltipográfia: GRAPH ART
Fordította: Békési József
Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető
Felelős szerkesztő: Nemes István Műszaki vezető: Labancz László Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann
Kiadja: A LAP-ICS Könyvkiadó ISBN: 963 434 352 X
LAP-ICS Kereskedőházak Budapest · Debrecen · Miskolc · Nyíregyháza ELSŐ RÉSZ
1
Csak a legparanoiásabb ügyfeleim hívnak alvás közben. Azt természetesen senki sem szeretné, ha kényes hívását elektronikusan dekódolná, és egy hétköznapi videotelefon képernyőjére irányítaná valaki. Hiába nincs poloska a helyiségben, a dekódolt üzenetet is tartalmazó rádiófrekvencia-szivárgást akár a szomszéd háztömbben is kiválóan lehet fogni. De azért a legtöbben megelégszenek a szokásos megoldással: vásárolnak egy idegpálya-módo-sítást, aminek a segítségével az agyuk képes lesz a dekódolást saját maga elvégezni, majd az eredményt közvetlenül a látó- és hallóközpontba továbbítani. Az én modom, a CypherClerk (NeuroComm, 5999 $) még egy virtuális gégét is tartalmaz, ezzel téve tökéletessé a mindkét irányú biztonságot.
Ugyanakkor. Még az agy is létrehoz bizonyos gyenge elektromos és mágneses erőket. Egy a fejbőrre csempészett szupravezető érzékelő - nem nagyobb, mint egy korpaszemcse - képes felfogni a virtuális érzékelés során lezajló neurális adatfolyamot, és szinte azonnal le is fordítja a megfelelő képekre és hangokra.
Ezért kell a The Night Swltchboard (Axon, 17999 $). Az idegrendszer módosítását végrehajtó nanoszerkezeteknek körülbelül hat hétre van szükségük a felhasználó egyéni idegpálya-mintázatának a feltérképezéséhez - ez határozza meg, hogyan kódolják az
idegpályák a jelentéseket -, de ha ezzel végeztek, akkor teljes mértékben meg lehet kerülni az érzékszervek közvetítőnyelvét.
beszélő fejekre, a koponya felszínén keletkező elektromágneses jelek pedig gyakorlatilag érzékelhetetlenek. A módszer egyetlen hátulütője az, hogy éber állapotban a legtöbben zavarónak - súlyosabb esetekben megrázónak találják, ahogy az információ a megszokott előzetes lépcsők kihagyásával kikristályosodik a fejükben. Az embernek tehát aludnia kell, hogy fogadhassa a hívást.
Szó sincs álmokról; egyszerűen felébredek, és tudom, hogy:
Laura Andrews harminckét éves, százötvenhat centiméter magas, testsúlya negyvenöt kilogramm. Rövid, egyenes szálú barna haj; halványkék szem; hosszú, vékony orr. Ír-anglo vonások, mélyfekete bőr - a legtöbb ausztrálhoz hasonlóan megfelelő UV ellenállás nélkül született, csak utólag módosították a génkészletét, hogy nagyobb mennyiségű melanint termeljen, és vastagabb felhámot növesszen.
Laura Andrewsnak súlyos, veleszületett agykárosodása van; úgy-ahogy tud járni és enni, de semmilyen módon nem tud kommunikálni. A szakértők szerint körülbelül egy hat hónapos csecsemő szintjén fogja fel a világot. Ötéves kora óta a helyi Hilgemann Intézet bentlakásos páciense.
Négy héttel ezelőtt, amikor az egyik beosztott kinyitotta a szobája ajtaját, hogy szokás szerint felszolgálja a reggelijét, Laura Andrews sehol sem volt. Miután átkutatták az épületet és a parkot, kihívták a rendőrséget. Azok megismételték és kiterjesztették a kutatást, még a közelben lakókhoz is bekopogtattak, de nem jártak eredménnyel. Laura szobájában nem találtak erőszakos behatolásra utaló jeleket, és a biztonsági kamerák felvételei sem árultak el semmit. A rendőrség hosszas kihallgatásnak vetette alá az intézet teljes személyzetét, de senki sem tört meg és vallotta be, hogy ő csempészte ki a nőt az épületből.
Négy hét elteltével még mindig semmi. Senki sem látta Laurát. Nem került elő a holtteste. Nem követeltek érte váltságdíjat. A rendőrség hivatalosan nem zárta le az ügyet - csak depriorizálta, azaz további fejleményekre várva elfektette.
Az én feladatom az, hogy megtaláljam Laura Andrewst, és épségben visszajuttassam a Hilgemannba - vagy keressem meg a földi maradványait, - ha halott -, továbbá gyűjtsek össze elég bizonyítékot az elrablói vád alá helyezéséhez.
Névtelen ügyfelem feltételezi, hogy Laurát elrabolták, de nem hajlandó semmilyen
lehetséges indítékot megnevezni. Egyelőre még nem alakítottam ki a saját álláspontomat. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy véleményt formálhatnék az ügyről; a fejem tele van a
beáramlott ismeretanyaggal, amit ügyfelem feltételezései csak tovább színeznek, sőt esetleges hazugságai eltorzítanak.
Kinyitom a szemem, majd kikászálódom az ágyból, és odavonszolom magam a szoba sarkában álló terminálhoz. Alapelvem, hogy a pénzügyeimet sohasem intézem a fejemből. Néhány billentyű leütése után megbizonyosodhatok arról, hogy a számlámra ideiglenesen átutaltak egy kielégítő mértékű előleget. A letét elfogadásával jelezhetem az ügyfélnek, hogy vállalom a megbízást. Egy pillanatra ismét átgondolom a részleteket, próbálom megnyugtatni magam, hogy valóban mindent megértettem - ezek a hívások egy kicsit mindig álomszerűek, mindig ott motoszkál az ember fejében a halvány, de eloszlathatatlan gyanú, hogy reggelre egy szót sem fog érteni abból, amit megtudott -, aztán végrehajtom a tranzakciót.
Forró az éjszaka. Kilépek az erkélyre, és lenézek a folyó felé. A hajnal három órai időpont ellenére a vízen nyüzsögnek a legkülönbözőbb méretű járművek, a foszforeszkáló, lágy
narancsszínben vagy neonzöldben izzó vitorlás szörföktől kezdve egészen a húszméteres, fény-szóróiktól nappali fényárba boruló jachtokig. A három nagy híd tele van kerékpárosokkal és gyalogosokkal. Keleten, a kaszinó felett hatalmas kártyalapok, kockák és pezsgőspoharak hologramjai pörögnek-forognak a levegőben. Hát már soha, senki nem alszik ebben a város-ban?
Felnézek az üres, mélyfekete égre, és megmagyarázhatatlan módon révületbe ejt a látvány. Ma éjjel nincs fent a hold, sem a bolygók, a jellegtelen sötétség makacsul vonakodik
valamilyen megnyugtató viszonyítási pontot adni. Olyan, mintha a végtelenbe vagy lehunyt szemhéjaim feketeségébe bámulnék. Enyhe szédülés fog el: a klausztrofóbia és a Buborék emberfeletti méretei hátborzongató érzésének ellentmondásos keveréke. Megrázkódom - egyetlen heves mozdulat -, és a rossz érzés el is tűnik.
Mellettem feltűnik halott feleségem, Karen mod generálta látomása.
- Nick? Mi a baj? - kérdi egyik karjával átölelve a derekamat. Érintése hűvös, ujjai szélesre tárva, szinte csápokként terülnek szét az alhasamon. Már épp azon vagyok, hogy mintegy magyarázatképp megkérdezem tőle, neki nem hiányoznak-e a csillagok, amikor rájövök, hogy milyen nevetségesen szentimentálisan hangzana ez a kérdés. Még időben leállítom magam.
- Semmi - rázom meg a fejem.
A Hilgemann Intézet parkja olyan buja zöld, amilyen zölddé a génmanipulálás - és az elemi erejű, állandó ápolás - csak teheti ilyenkor, nyár közepén, amikor mindennek barnára száradva, félig kipusztultan kellene zörögni. A pázsit úgy csillog a délelőtti hőségben, mintha még friss lenne rajta a harmat - kétségtelen, hogy állandóan öntözik a föld alatti vízvezetékekből -, a főbejáratig pedig valami juharféle árnyékában sétálhatok fel. Költséges lehet fenntartani ezt a látványt; már most szinte büntető jellegűek a felesleges vízfogyasztásra kiszabott árak, a következő pár hónapban pedig várhatóan megduplázódnak. A harmadik Kimberley vezeték, ami a kétezer-ötszáz kilométerre északra lévő tározókból szállítja ide a vizet, már most négyszáz százalékkal teljesítette túl az ez évre tervezett bevételeit, de a tengerparti vízlepárló berendezés terveit megint félretették - nyilván az óceánból származó ásványok piacán
jelentkező túlkínálat ásta alá a projekt életképességét.
Az út egy kör alakú fordulóban végződik, ami egy fényűző, látványos, színpompás virágágyást ölel körül. A virágok fölött az International Services védjegyéül szolgáló génmanipulált kolibrik köröznek; megállok egy percre, reménykedve, hogy tanúja lehetek, amint legalább az egyikük megsérti a programja korlátjait, és kirepül a körből - de hiába.
Maga az épület teljes egészében fautánzatból készült; az elrendezése egy motelére hasonlít. A világ minden részén vannak Hilgemann Intézetek, de nem valami Hilgemann nevű jótékony milliomos jóvoltából: mindenki tudja, hogy az International Services egy kisebb vagyont fizetett a piackutatóinak, hogy megtalálják a pszichiátriai kórház részleg számára az "optimális" nevet. (Fogalmam sincs, hogy a név eredetének köztudott mivolta hátrányosan vagy épp ellenkezőleg, előnyösen befolyásolja-e az optimális hatást.) Az IS foglalkozik közönséges kórházak, gyermekellátó központok, iskolák, egyetemek, börtönök és legújabban kolostorok és zárdák üzemeltetésével is. Szerintem mindegyik pont úgy néz ki, mint egy vidéki motel.
A recepció felé veszem az irányt, de feleslegesen. - Mr. Stavrianos?
Cseng doktornő - a helyettes orvos igazgató, akivel korábban telefonon beszéltem - már az előcsarnokban vár rám. Szokatlan udvariasság, ami ha tapintatosan is, de megfoszt attól a lehetőségtől, hogy felügyelet nélkül szaglásszak egy kicsit körül az intézetben. A
Hilgemannban a személyzet nem hord fehér köpenyt; a doktornő ruháján is kifinomult, Escher stílusában készült, egymásba fonódó madár- és virágmintázat pompázik. Átvezet egy
"IDEGENEKNEK TILOS A BELÉPÉS!" feliratú ajtón, majd a szűk folyosók labirintusán keresztül eljutunk az irodájáig. Párnázott fotelekben foglalunk helyet, távol a spártai
íróasztaltól.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott.
- Szóra sem érdemes. Boldogan együttműködünk, legalább annyira szeretnénk, ha Laura előkerülne, mint mindenki más. Azonban, őszintén szólva, meg kell mondanom, fogalmam sincs, mit remél a nővére az ellenünk indított pertől. Ezzel nemigen segít Laurán, nem gondolja?
Együttérzően, de ugyanakkor semmitmondóan hümmögök valamit. Talán a nővére vagy a jogi képviselője az ügyfelem - de ha így van, miért ez az értelmetlen titokzatoskodás? Még ha nem is toltam volna ide a pofám, és nem fedtem volna fel magam az ellenfele előtt - végül is nem tiltották meg, hogy ezt tegyem -, a Hilgemann jogászai akkor is biztosra vennék, hogy Laura Andrews nővére előbb vagy utóbb felbérel egy magánnyomozót. Hiszen már ők is rég felfogadták a sajátjukat.
- Mondja, doktornő, ön szerint mi történt Laurával? - Egy dologban biztos vagyok - ráncolja a szemöldökét dr. Cseng. - Egyedül képtelen lett volna megszökni. Laura még egy kilincset sem tudott lenyomni. Valaki elvitte innen. Nézze, ez itt nem egy börtön, de azért na-gyon komolyan vesszük a biztonsági intézkedéseket. Csak egy igen jól képzett, biztos háttérrel rendelkező profi vihette ki..., de hogy kinek a megbízásából és mi célból, azt el sem tudom képzelni. Kezd egy kicsit késő lenni ahhoz, hogy váltságdíjat követeljenek, és ráadásul a nő-vére sincs túl jól eleresztve anyagilag.
- Előfordulhatott, hogy nem a megfelelő személyt rabolták el? Lehet, hogy egy másik páciensüket akarták elvinni... olyasvalakit, akinek a rokonai képesek lettek volna kifizetni egy tetemes váltságdíjat... és csak túl későn döbbentek rá a tévedésükre?
- Igen, azt hiszem, ez lehetséges.
- És ki lehetett a célpontjuk? Van olyan betegük, akinek különösen gazdag a... - Erről sajnos nem...
- Nem, persze hogy nem. Bocsásson meg. - Az arckifejezéséből ítélve több jelölt is eszébe juthatott; és a legkevésbé sem akarhatta, hogy rászálljak a családjaikra. - Feltételezem, hogy a történtek után megszigorították a biztonsági intézkedéseket.
- Gondoltam. Akkor beszéljen nekem Lauráról. Miért született agykárosodással? Mi volt a kiváltó oka?
- Ebben nem lehetünk biztosak.
- Nem, de bizonyára van valami elképzelésük. Mi jöhet szóba? Rubeola? Szifilisz? AIDS? Kábítószer? Valamilyen gyógyszer, vegyszer vagy élelmiszer mellékhatása?
- Szinte biztos, hogy ezek egyike sem - rázza a fejét a doktornő elutasítóan. - Az anyja végigment a szokásos terhesgondozáson; nem voltak komolyabb betegségei, nem élt
drogokkal. És egy kémiailag torzult vagy mutálódott gén sem lehet a felelős Laura állapotáért. Laura teste nincs eltorzulva, a biokémiai egyensúlya tökéletes, nincsenek hibás fehérjéi,
nincsenek szövettani elváltozások...
- Akkor mitől ilyen súlyosan fogyatékos?
- Úgy tűnik, hogy bizonyos létfontosságú idegpályák, bizonyos neurális rendszerek, amelyeknek már nagyon korán ki kellett volna fejlődniük, Lauránál nem jelentek meg - és a hiányuk lehetetlenné tette a további, rájuk épülő, normális fejlődést. A kérdés csak az, hogy ezek a korai idegpályák miért nem alakultak ki. Ahogy már mondtam, nem lehetünk biztosak semmiben - de gyanítom, hogy valamilyen komplex genetikai hatás, valami több gént is érintő, nagyon finom in utero elváltozás lehet az oka.
- És nem tudták megállapítani, hogy valóban genetikai elváltozásról van-e szó? Nem végeztek DNS-vizsgálatot? - Laurának nincs semmilyen ismert, katalogizált genetikai
fogyatékossága, ha erre gondol - ami persze csak azt bizonyítja, hogy még nem lokalizáltuk az összes, az agy fejlődéséért felelős gént.
- A családjában előfordultak hasonló esetek?
- Nem, de ha több génről van szó, akkor ez nem szükségszerűen meglepő - a betegség relatív eloszlásának az esélye elég kicsi lehet - ráncolja a homlokát. - Már megbocsásson, de mit segít ez magának a felkutatásában?
- Nos, ha valóban egy gyógyszer- vagy élelmiszergyártó a felelős az állapotáért, akkor lehet, hogy így igyekszik megóvni a saját érdekeit. Tudom, tudom: elég sok idő eltelt már az esemény óta, de lehet, hogy valami tizedrangú, születési rendellenességeket kutató team épp most akarja publikálni, hogy az X csodaszer, a harmincas évek varázslatos antidepresszánsa százezer magzatból eggyel azt műveli, amit Laurával is. Bizonyára hallott már a Holistic Health Productsról az Államokban: hatszázan kaptak vesebántalmakat az "energiaitaluktól", úgyhogy felbéreltek egy tucatnyi verőembert, hogy véletlen baleseteknek álcázva eltüntessék a tanúkat. Holttestek esetében nehezebb meghatározni, mitől károsodott egy-egy szerv.
Rendben, elismerem, az emberrablásnak látszólag nincs túl sok értelme, de ki tudja? Talán tanulmányozni akarják Laurát, valami olyan információt akarnak szerezni, amit
felhasználhatnak a bíróság előtt. - Ez már a paranoia határát súrolja! - Szakmai ártalom - vonom meg a vállam.
- A magáé vagy az enyém? - nevet fel. - Egyébként pedig mondom, hogy szerintem örökölt a betegsége.
- De azért nem biztos benne. - Nem.
Felteszem a szokásos kérdéseket az intézetben dolgozókról: felvettek vagy kirúgtak-e valakit az elmúlt néhány hónapban, van-e valamelyik alkalmazottnak adóssága vagy bármilyen problémája, lehet-e oka bármelyiküknek neheztelni az intézetre vagy Laura Andrewsra? A zsaruk már végigkérdezték ugyanezt, de négy, az eltűnésen való töprengéssel töltött hét után jelentősebbnek tűnhet néhány olyan triviális dolog is, amit annak idején szóra sem érdemesnek tarthatott.
Nincs szerencsém.
- Láthatnám a szobát? - Persze.
A folyosók mennyezetén tízméterenként kamerák; becslésem szerint akármerről is közelítene valaki Laura szobája felé, legalább hét előtt el kellene haladnia. Ugyanakkor azonban hét adatkaméleon nem terhelné meg túlságosan egy komoly emberrabló
költségvetését. A tűhegynyi robotok rácsatlakoznak a kamera vezetékére, rögzítik az üres folyosó képének bitsorozatát, majd a valós kép helyett azt sugározzák újra és újra
megismételve. A hamis kép ki- és bekapcsolásakor persze lenne néhány folt a magas frekvenciás zajtól - de ez sem lenne elég ahhoz, hogy árulkodó nyomokat hagyjon a magas zajtűrő képességű digitális felvételeken. Lehetetlen megállapítani, hogy megbolygatták-e ilyen módon a rendszert, hacsak valaki nem veszi a fáradságot, hogy elektronmikroszkóppal a legutolsó centiméterig megvizsgálja az üvegszálas vezetékeket, a kaméleonok parányi karcolásai után kutatva.
A távvezérlésű ajtóval ugyanilyen könnyen el lehetett bánni.
Maga a szoba kicsi és alig berendezett. Az egyik falon vidám, kissé negédes festmény virágokkal és madarakkal - ami azt illeti, én személy szerint nem szívesen ébrednék erre a látványra, arról azonban nyilván fogalmam sem lehet, hogy tetszett-e Laurának. Az ágy mellett egyetlen hatalmas, szilárdan a falba ágyazott ablak, láthatóan nem arra tervezték, hogy valaha is kinyissák. A keretben nagy szilárdságú műanyag; még egy lövedék sem hatolna át rajta, de a megfelelő felszereléssel nyom nélkül ki lehet vágni és vissza lehet illeszteni a helyére.
Előveszem a zsebkamerámat, és egy lézervillanás polarizált fényében lefényképezem az ablakot, majd átalakítom a képet egy színes anyagfeszültség-térképpé - a kontúrok azonban simák, szabályosak, nem árulkodnak semmiféle rendellenességről.
Igazság szerint semmit sem tudok csinálni, amit a rendőrség nyombiztosítói ne tettek volna meg korábban és nálam sokkal jobban. A szőnyegről holografikus felvételeket készítettek a lehetséges lábnyomok miatt, aztán szövetszálak és biológiai nyomok után kutatva
felporszívózták; az ágyneműt laborelemzésre küldték; az ablak előtti talajt mikroszkopikus alapossággal átvizsgálták. De most már legalább rögzítettem az elmémben a szobát; később majd biztos háttérül szolgálhat az éjszaka eseményeiről való spekulálás közben.
Dr. Cseng visszakísér az előcsarnokba.
- Mi lenne az?
- Sok betegük van itt Buborék-láz miatt?
- Egy sem! - nevet fel a doktornő a fejét csóválva. A Buborék-láz már teljesen kiment a divatból.
Mivel üzletember vagyok, és mivel - elméletileg - meg tudom fizetni az információt, különösebb erőfeszítés nélkül elég sok mindent megtudhatok bárkiről.
Martha Andrews harminckilenc éves, rendszerelemzőként dolgozik a WestRailnél. Elvált, egyedül neveli két fiát. A jövedelme és az adósságai átlagosak, továbbá negyvenkét százalékos részesedéssel rendelkezik egy olcsó, két hálószobás lakásban. A Hilgemannt a szüleitől örökölt értékpapírokból fizette ki; az apja három évvel ezelőtt, az anyja egy évvel utána halt meg. Röviden, nem túl zsíros falat egy lehetséges zsarolónak.
A dolgok jelenlegi állása szerint a leghelytállóbb feltételezésnek az tűnik, hogy Laura Andrewst elrablói összetévesztették valakivel. A professzionális végrehajtás ugyan ellentmond ennek, de hát senki sem tökéletes. A dolgot továbbgondolva, most leginkább a Hilgemann pácienseinek a névsorára van szükségem. De a személyzet anyaga sem jönne rosszul.
Felhívom a szokásos hackerszolgálatomat.
A csörgő hang mélyen visszhangzik a koponyámban. Kétségtelen, hogy a NeuroComm termékpszichológusai azért választották ezt a bizarr hangot, hogy a titoktartás lehető legnagyobb hatását gyakorolják vele, engem azonban nem nyűgöz le - csak valami klausztrofóbiás érzés tör rám tőle. A csörgéssel egy időben a látásom fekete-fehérré homályosul - nyilván azért, hogy a külvilág képe kevésbé vonja el a figyelmemet, valójában viszont ez is csak egy ócska trükk.
Bella, mint mindig, most is a negyedik kicsörgésre veszi fel. Az arca körülbelül
egyméternyire lebeg előttem a levegőben, élénk színei elütnek a háttér szürke árnyalataitól. A kép a nyakánál szertefoszlik, mintha csak valamilyen varázslámpával világítanák meg.
- Örülök, hogy látlak, Andrew - mosolyog hűvösen. Mit tehetek érted? - Az "Andrew" az egyik CypherClerk álarcom neve. Lehet, hogy Bella saját szintetikus emberi arca sem több egy maszknál, amely szóról szóra elismétli a gazdája szavait - de az is lehet, hogy egy teljesen mes-terséges interfész. A vonal másik végén egy feltuningolt üzenetrögzítőtől kezdve egy teljes, az adatgyűjtés kilencven százalékát ellátó hackerrendszerig bármi lehet. Igazából nem is nagyon érdekel, kicsoda vagy micsoda Bella; legyen gép vagy ember, esetleg emberek, mindig szállítja a kért infót, és nekem csak ez számít.
- Hilgemann Intézet, Perth. Szükségem van a betegnyilvántartásukra és a teljes személyzeti anyagra.
- Hány évre visszamenőleg?
- Hm... harminc, ha a hálózaton van. Ha a régebbi adatokat archiválták, és egy vagyonba kerülne a megszerzésük, akkor hagyd a francba.
- Oké. - Eszem ágában sincs alkudozni vele.
- Hívj vissza négy óra múlva. A jelszavad "paradigma". Miközben a szoba fokozatosan magára ölti megszokott színeit, villámcsapásként hasít belém a felismerés, hogy kétezer dollár - a tizenötezres előlegről nem is beszélve - rengeteg pénz lenne Martha Andrewsnak. Persze ha az ügyvédei biztosak a busás kártérítésben és a nekik járó jutalékban, akkor a tizenötezer meg se kottyan nekik. A névtelenségük pedig semmivel sem baljóslatúbb, mint az, hogy én magam is álnéven tárgyalok Bellával. Ha valaki törvénytelen üzletekbe keveredik, jó, ha igyek-szik magát megóvni a bűnrészesség vádjával szemben.
Beszéljek Marthával? Nem tudom, mennyire bosszantaná ez az ügyvédeit, ha pedig ő maga bérelt fel (amit azért nem lehet teljes mértékben kizárni, hiszen az ő pénzügyeinek is
meglehetnek a maguk rejtett mélységei), akkor azért bújt az anonimitás álarca mögé, hogy távol tartson magától.
Nincs más választásom, úgy kell tennem, mintha meg sem fordult volna a fejemben a megbízóm kilétének a kérdése - még akkor is, ha igazság szerint eddig az egész ügyben ez izgat a leginkább.
Martha nagyon hasonlít a húgára, talán egy kicsit több rajta a hús és aggodalmasabb az arca.
- Kinek dolgozik? - kérdezte a telefonban. - A kórháznak? - Mikor megmondtam neki, hogy nem fedhetem fel megbízóm kilétét, úgy tűnt, mintha ezt igenlő válasznak vette volna. (Ez persze elképzelhetetlen; az IS többek között a Pinkerton Nyomozóiroda részvényeit is birtokolja, úgyhogy a Hilgemann sohasem fogadna fel egy szabadúszót.) Most, szemtől szemben, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a nő nem alakoskodik előttem.
- Őszintén szólva azt hiszem, én segíthetek önnek a legkevesebbet Laura megtalálásában. Ők viselték gondját, nem én. El nem tudom képzelni, hogyan hagyhatták, hogy ilyesmi történjen vele.
- Én sem - de egy pillanatra hagyjuk most a Hilgemann inkompetenciáját. Van valami ötlete, hogy miért akarhatta volna valaki elrabolni Laurát?
- Mi haszna lett volna belőle bárkinek? - rázza meg a fejét. A konyha, ahol ülünk, kicsi és takaros. A szomszéd szobában a fiai az idei nyár slágerével, a Belőtt tibeti zen démonok a részeg haiti vudu istenek ellennel játszanak és nem fejben, mint a gazdag kölykök. Martha összerezzen egy teátrális, vérfagyasztó üvöltés hallatán, amit egy hangos, fröccsenő robbanás, majd a két gyerek diadalittas ujjongása követ. - Mondtam már, semmivel sem tudok többet, mint akárki más. Lehet, hogy nem is rabolták el. Lehet, hogy a Hilgemann keze van a dologban - félrekezelték, vagy valami új gyógyszert próbáltak ki rajta, és rosszul sült el a dolog -, és ez az egész sztori az eltűnéséről csak mese. Ezek természetesen csak tippek, de nem árt, ha ezeket a lehetőségeket sem zárja ki. Feltéve persze, hogy magának érdekében áll az igazság felfedése.
- Közel álltak egymáshoz Laurával?
- Közel? - ráncolja a szemöldökét. - Hát nem mondták magának? Nem mondták, milyen? - Akkor így kérdezem: tartották a kapcsolatot? Gyakran meglátogatta?
- Nem. Soha. Semmi értelme sem volt meglátogatni - nem tudta volna, mit jelent a dolog. Azt sem tudta volna, hogy megtörténik.
- A szüleik is ugyanígy éreztek?
- Az anyám úgy havonta meglátogatta - vonja meg a vállát. - Nem ámította magát - tudta, hogy Laurának ez semmit sem jelent -, de úgy vélte, hogy ettől függetlenül ezt kell tennie. Úgy értem, tisztában volt vele, hogy furdalná a lelkiismeret, ha nem menne el hozzá. Amikorra pedig megjelentek a modok, amikkel megszüntethette volna a bűntudatát, már túlságosan hozzászokott a dologhoz, és nem akart változtatni rajta. Nekem ez személy szerint soha nem jelentett problémát; számomra Laura nem egy személy, és képmutatónak érezném magam, ha úgy tennék, mintha ez nem így lenne.
- Gondolom, a bíróság előtt azért egy kicsit szentimentálisabb lesz?
- Nem én! - nevet föl a sértődöttség legparányibb jele nélkül. - Nem az "érzelmi
veszteségért" követelünk kártérítést. A kórház hanyagságáról lesz szó, nem az én érzéseimről. Lehet, hogy opportunista vagyok, de nem fogok hamisan tanúskodni.
A metrón, visszafelé a városba, azon töprengek, vajon képes lett volna Martha megrendezni a húga elrablását a kártérítésért? Az, hogy vonakodik mindent kihozni a perből, talán csak egy újabb trükk: így, a kapzsiság látszatát elkerülve akarja megnyerni az esküdtszék rokonszenvét. Ennek az elméletnek is van legalább egy hiányossága: miért nem követel váltságdíjat - amit aztán a per során megtéríttethetne magának a Hilgemann-nal? Miért hagyja az emberrablás indítékát magyarázatért kiáltó homályban? Ezzel csak még jobban magára tereli a gyanút.
Felkapaszkodom a földalatti fullasztó tömegéből a felszínre, hogy aztán az utcákon majdnem ugyanakkora zsúfoltságba csöppenjek. Az esti bevásárlók a karácsony utáni leárazásokon szerzett zsákmányukat vonszolják maguk után, a szinte egymás sarkában tolongó utcai mutatványosokból pedig annyira hiányzik a tehetség - legyen az természetes, vagy mesterséges - leghalványabb szikrája is, hogy legszívesebben lehajolnék, és a hitelkártya-leolvasójukat "fizetés" módba állítanám.
- Szívtelen dög vagy - véli Karen. Egyetértően bólintok.
Miközben a szendvicsember felé közeledem, megfogadom, hogy egyszerűen csak elmegyek mellette, mintha észre sem vettem volna. Egy pár lépés után azonban nem bírom megállni, visszafordulok és rámeredek. Alázatosan lehajtott arca olyan sápadt, mint egy csiga nyálkás teste - Istennek nem tetsző dolog a pigmentjeinkkel babrálni! -, fekete öltönyében
purgatóriumbeli forróság gyötörheti ebben a hőségben. A lazán öltözött, végtagjait meztelenül hagyó tömegben úgy néz ki, mint egy tizenkilencedik századi misszionárius egy afrikai piacon. Már máskor is láttam ezt a férfit, ugyanezt az eredeti üzenetet hirdetve két tábláján:
Bűnösök reszkessetek! Közel az ítélet!
Közel! Harminckét év után, közel! Nem csoda, hogy a földre mered. Mi a fasz történt az agyában az elmúlt három évtized alatt? Minden reggel az az első gondolata - már vagy tízezredszer -, hogy "a mai nap az utolsó"? Ez nem hit, ez agyalágyultság!
Egy darabig csak állok és bámulom. Lassan járkál fel-alá egy meghatározott szakaszon, időnként megáll, mikor a bevásárlók tömege túlságosan körülfogja. A legtöbben átnéznek
rajta, de észreveszek egy kamaszt, aki szándékosan nekimegy, majd durván félrelöki maga elől. Csak egy kicsit szégyellem magam a rám törő kárörömtől.
Semmi okom utálni ezt a fickót. Számtalanféle világvégeváró létezik, a legbefolyásolhatóbb idiótáktól kezdve a dörzsölt pénzhajhászokig, az elragadtatott Vízöntő-hívőktől a
tömeggyilkos terroristákig. A Sötétség Gyermekei nem járják táblákkal a vállukon az utcákat; semmi értelme ezt a szánalmas felhúzható bábut hibáztatni Karen haláláért.
De ahogy továbbmegyek, egyszerűen nem tudom elhessegetni magam elől az édes látomást, amiben véres péppé verem a sápadt pofáját.
Nyolcéves voltam, amikor eltűntek a csillagok.
2034. november 15., 8.11.05-től 8.27.42-ig (greenwichi középidő szerint).
A saját szememmel nem láttam a nappal átellenes oldalról, egy hatalmas, a világot elnyelni akaró, szénfekete kozmikus féreg szájaként tátongó, egyre növekvő sötétséget. A hávében persze igen, legalább százszor, egy tucat különböző helyszínről - a hávében azonban csak úgy nézett ki, mint egy olcsó trükkfelvétel (a műholdas felvételeken pedig még inkább; a
fényszűrős képsorokon láthattam, ahogy a "száj" pontosan a nap mögött bezárul, s a hihetetlen szimmetria óhatatlanul azt juttatta eszembe, hogy ez csak emberi kéz műve lehet).
Egyébként nem is láthattam élőben, Perthben ugyanis késő délutánra járt az idő - a hírek azonban még napnyugta előtt elértek hozzánk. Az erkélyen álltam a szüleimmel, együtt várakoztunk a szürkületben. Amikor feltűnt a Vénusz, és felhívtam rá a figyelmüket, az apám kijött a sodrából és beküldött. Nem emlékszem pontosan, mit mondtam; biztos vagyok benne, hogy meg tudtam különböztetni a bolygókat a csillagoktól. Talán valami gyerekes viccet süthettem el. A hálószobám ablakán kinézve - választhattam a maszatos üveg és a poros szúnyogháló között -, nos, semmit sem láttam, úgyhogy nehéz lett volna elámulni. Később, mikor végre alkalmam nyílt felnézni az üres égboltra, kötelességtudóan próbáltam valamiféle megrendülést érezni, de nem sikerült. Az ég annyira volt látványos, mint egy borús éjszakán. Csak évekkel később értettem meg, milyen rémültek is lehettek a szüleim.
A Buborék Napján a bolygó minden részén zavargások törtek ki, de az erőszakhullám ott csapott a legmagasabbra, ahol az emberek a saját szemükkel láthatták az eseményeket - ez pedig a földrajzi hosszúságtól és az időjárástól függött. Az éjszaka a Csendes-óceán nyugati partvidékétől Brazíliáig húzódott, de Amerika nagy részét felhők takarták el. Az ég Peru, Kolumbia, Mexikó és Dél-Kalifornia felett volt tiszta - ennek megfelelően Lima, Bogotá, Mexikóváros és Los Angeles szenvedett a legtöbbet. New Yorkban hajnali három óra tizenkét perckor csípős hideg volt, az égen felhők tornyosultak - de a városon ez sem segített. Brazíliát és Sao Paulót a hajnal fénye mentette meg.
Nálunk csak kisebb zavargások fordultak elő; a napnyugta még a keleti parton is túl későn érkezett, a legtöbb ausztrál pedig nyilván egész éjjel a kávé előtt gubbasztott, és csak nézte, ahogy a világ többi részén fosztogatnak és gyújtogatnak. A Világvége túl fontos dolog volt ahhoz, hogy ne a tengerentúlon történjen. Sydneyben kevesebb haláleset történt, mint a legutolsó szilveszterkor.
Az emlékeimben egyáltalán nincs szünet az esemény és a magyarázatok szárnyra kelése között. Az egyes csillagok eltűnésének időrendje szinte azonnal felfedte a történtek
majd' fél évvel később érték el a Buborékot, a név azonban szinte az első pillanatban átment a köztudatba, akármit találjanak is a műszerek odakint.
A Buborék egy tökéletes gömb, a sugara tizenkétmilliárd kilométer (ez körülbelül a kétszerese a Plútó pályasugarának), a középpontja a Napra esik. Egyetlen pillanat alatt, teljes egészében jött létre - de mivel a Föld nyolc fénypercnyire volt a középpontjától, a csillagok fénye nem egyszerre hunyt ki, hanem úgy tűnt, mintha egy hatalmas, fekete kör növekedne a fejünk fölött. A csillagok először arrafelé tűntek el, amerre a Buborék a legközelebb volt, utoljára pedig arra, amerre a legmesszebb azaz a nap túlsó oldalán.
A Buborék egy anyagtalan burok, ami sok szempontból úgy viselkedik, mint egy fekete lyuk homorú eseményhorizontja. Teljes mértékben elnyeli a napfényt, és valami jellegtelen hősugárzás-szivárgáson kívül (ami sokkal hidegebb a minket többé el nem érő kozmikus háttérsugárzásnál) semmit sem bocsát ki magából. A felszínét megközelítő szondák
vöröseltolódáson és időtáguláson mennek át, ugyanakkor azonban nem tapasztalnak mérhető gravitációs erőt, ami megmagyarázná ezeket a hatásokat. Azok, amelyeknek a pályája áthalad a gömbön, aszimptotikusan lelassulnak és eltűnnek a feketeségben. A legtöbb fizikus szerint a szondák a saját idejükben villámgyorsan, akadálytalanul átsuhannak a Buborékon - de abban is ugyanilyen biztosak, hogy ezt a mi végtelenül távoli jövőnkben teszik. Senki sem tudja, hogy a gömbön túl vannak-e újabb akadályok - és az is nyitott kérdés maradt, hogy ha nincsenek, akkor egy űrhajós, aki vállalkozna erre az egyirányú utazásra, vajon változatlanul találná-e odakint az univerzum többi részét, vagy épp időben bukkanna fel, hogy tanúja legyen végső pusztulásának.
A tömegtájékoztatás (amit a hat hónap során még az igazságnál is vadabb elméletek árasztottak el), egymás után hallva a jelentéseket, amelyekben csak egyetlen ismerős kifejezés akadt, sietve leszögezte, hogy a naprendszer "belehullott" egy hatalmas fekete lyukba, s ezzel totális pánikot váltott ki az egész földkerekségen, mielőtt pontosítani tudta volna a történetet. Az eseményhorizont körülvesz minket, ennélfogva a fekete lyukon belül kell lennünk -
tulajdonképpen érthető tévedés. Az igazság azonban ennek épp az ellenkezője: az esemény-horizont nem minket vesz körül, hanem minden mást.
Habár egy maroknyi teoretikus hősiesen küzdött, hogy a Buborékot valamilyen spontán természeti jelenség modelljébe gyömöszölve magyarázza meg, igazából csak egyetlen
valószínű magyarázat létezett: egy nálunk elképzelhetetlenül magasabb rendű faj szigetelte el a naprendszert az univerzum többi részétől.
Csak az a kérdés, miért?
Ha meg akarták akadályozni, hogy kiözönöljünk és meghódítsuk a galaxist, akkor
felesleges volt a fáradozásuk. 2034-ig a Marsnál messzebb egyetlen emberi lény sem jutott el. Az Egyesült Államok holdbázisát hat éve, tizennyolc havi működés után felszámolták. A naprendszert kizárólag a huszadik század végén, a külső bolygók felderítésére kiküldött űrszondák hagyták el, tovább követve immár céltalan pályájukat. Az Alfa Centaurira 2050-ben indítandó szonda tervét nemrég halasztották el 2069-re, abban a reményben, hogy az Apollo 11 centenáriuma megkönnyíti majd a szükséges támogatások összeszedését.
Persze lehet, hogy egy űrjáró idegen civilizáció hosszú távra tervez. Az az ezer vagy akármennyi év, amennyi elteltével az emberiség képessé válhat a csillagközi hódításra, számukra talán csak egy jól kiszámított biztonsági ráhagyás. Mindazonáltal elég nevetséges
lenne, ha egy olyan faj, ami számunkra felfoghatatlan módon képes manipulálni a téridőt, félne tőlünk.
De az is lehet, hogy a Buborék készítői jót akartak nekünk, és valami olyasmitől mentettek meg minket, ami sokkal rosszabb annál, mint hogy az űr egy bizonyos területére vagyunk zárva, ahol - némi odafigyeléssel – még több száz millió évig elboldogulhatunk. Talán felrobbant a galaxis magja, és csak a Buborék óvhatott meg minket a halálos sugárzástól. Vagy más, ellenséges fajok vívják ádáz küzdelmüket a környéken, és csak a Buborék akadályozhatta meg, hogy ne söpörjenek ki minket a Galaxisból. De bőségesen hallhattunk kevésbé drámai verziókat is ebben a témában. Lehet, hogy Buborék oltalmazza a mi törékeny, primitív kultúránkat a csillagközi kereskedelem kegyetlen valóságától. Vagy talán a Galaktikus Örökség részévé tették a naprendszerünket.
Néhány értelmiségi ünneprontó felvetette, hogy minden emberi magyarázat valószínűleg és szükségképpen antropomorf ostobaság, de őket egyetlen talk-show-ba sem hívták meg.
A másik véglet az volt, ahogy a legtöbb vallási szekta minden gond nélkül előhúzta a legkézenfekvőbb válaszokat a saját nevetséges mitológiájából. Számos fundamentalista
csoport egyenesen tagadta, hogy a Buborék létezik - azt állították, hogy a csillagok eltűnése az istenek kegyének elvesztését jelzi, ahogy az a szent irataikban - szektánként változó prófétai hűséggel - előre meg volt írva.
Az én szüleim elkötelezett ateisták voltak, jómagam világi nevelést kaptam, gyerekkori barátaim vagy közömbösek voltak a vallással kapcsolatban, vagy pedig indokínai menekült őseik buddhizmusának halovány nyomait viselték magukon - az angol nyelvű
tömegtájékoztatást azonban világszerte elárasztották a keresztény fundamentalisták nézetei, úgyhogy az eltelt évek alatt az ő zagyvaságaikat ismertem és gyűlöltem meg a legjobban. Kihunytak a csillagok! Mi az Apokalipszis, ha nem ez? (Ami azt illeti, a Jelenések könyvében a csillagok a földre zuhannak - de hát ugye nem szabad túlságosan szó szerint értelmezni az írást.) Még a kis "M" betűs jelvényeket viselő, fanatikus millenniumvárók is új erőre kaptak; a 2000. és 2001. év dühítően kevés kozmikus katasztrófát hozott, de figyelembe véve a
történelmi feljegyzések bizonytalanságait, akár 2034 is lehet a kétezer éves évforduló - na nem Krisztus születésének, hanem kereszthalálának és feltámadásának az évfordulója. (Húsvét november 15-én? Erre homályos magyarázatok születtek - köztük valami, amit "Húsvét-eltolódásnak" neveztek -, de sohasem voltam annyira mazochista, hogy megpróbáljam megérteni őket.)
Néhány kereskedelmi Biblia-kör átiratában az Ítélet Napjaként szerepelt a dolog. A hávéadások nem álltak le, és senkinek sem kellett a fenevad jelét viselnie ahhoz, hogy vásároljon és eladjon, illetve, hogy az adóból leírható adományokat adjon és fogadjon el. A nagyobb egyházak óvatos állásfoglalásokat tettek közzé, amelyben alaposan körülírva elismerték, hogy a tudósoknak talán igazuk van, de a templomaik kiürültek, a búcsúcédula-üzlet pedig soha nem látott virágzásnak indult.
A történelmi egyházak eretnek csoportjai mellett ezernyi vadonatúj kultusz jelent meg- a legtöbbjük a huszadik századi vallási szerencselovagok nem is titkolt pénzközpontú
irányzatának mintájára szerveződött. Azonban, miközben a mindenből hasznot húzók meggazdagodtak, az igazi pszichotikusok egyre többen lettek. A Sötétség Gyermekei csak húsz év után lettek ismertek, de azt követően a tagság szigorú feltételévé vált, hogy a jelölt a Sötétségben született legyen - azaz a Buborék megjelenésének napján, vagy azután kellett kibújnia az anyaméhből. Első megmozdulásuk alkalmából 2054-ben megmérgezték egy
maine-i kmaine-isváros víztározóját, s több mmaine-int háromezer ember halálát okozták. Ma negyvenhét országban tevékenykednek, és körülbelül százezer gyilkosság szárad a lelkükön. Marcus Duprey, a szekta vezetője és önjelölt prófétája, valami félig megemésztett kabbalisztikus zagyvaság és képregény-színvonalú eszkatológia érthetetlen mocskát okádja magából, de láthatóan ezrek vannak, akiknek épp eléggé szét van kúrva az agyuk ahhoz, hogy minden szavát igaznak tartsák.
Az is elég rossz volt, amikor teljesen esetlegesen robbantgattak fel épületeket - merthogy "ez a Kárhozat Kora" -, de amióta Dupreyt tizenhét másik Gyermek társaságában
bebörtönözték, számos követője az ő kiszabadítását tartja a legfőbb küldetésnek - és így, hogy kézzelfogható (ha el nem is érhető) célt kaptak, minden rosszabbra fordult. Teljesen mindegy, hogy én mit gondolok, de néha egész éjszaka nem hagy nyugodni a kérdés. Ne értsenek félre: nem azt szeretném, hogy szabadon engedjék. Azt kívánom, bár sohase fogták volna el.
Az elmebetegség nemcsak a világvégevárók kiváltsága lett; a világiak számára ott volt a Buborék-láz, a hisztérikus, "klausztrofóbiás" reakció arra a gondolatra, hogy "be vagyunk zárva" egy, a Földnél nyolctrilliószor nagyobb térfogatú gömbbe. Ma már szinte
nevetségesnek tűnik - mint a tizenkilencedik század arisztokratikus, szenvelgő áléletuntsága -, pedig az első években több millióan szenvedtek tőle. Minden országban felütötte a fejét, és az egészségügyi szervezetek szerint többe került a világgazdaságnak, mint az AIDS.
Mindazonáltal öt év eltelte után az esetek száma csökkenni kezdett.
A bolygón kitörő háborúkért és forradalmakért előszeretettel okolták a Buborékot - bár én személy szerint kíváncsi lennék, hogyan választhatók el a hatásai a szegénység, az eladósodás, az éghajlati változások, az éhség és a környezetszennyezés hatásaitól -, hasonlóképpen az egyre inkább fellángoló vallási fanatizmusért. Olvastam, hogy a kezdeti időkben egyesek teljes komolysággal beszéltek a civilizáció "összeomlásáról", egy új középkor eljöveteléről. Az ilyesfajta hangok persze hamarosan elhallgattak, de még ma sem tudom eldönteni, hogy csodálatosnak vagy elkerülhetetlennek tartsam a viszonylag szelíd lefolyású
kultúrsokkhullámot. A Buborék mindent megváltoztat: bizonyíték arra, hogy léteznek isteni hatalommal felruházott idegen lények, akik bármiféle figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül bebörtönöztek bennünket - és ellopták tőlünk a világegyetemen belüli sorsunkat. A Buborék semmit sem változtat meg: az idegenek közömbösek, létezésüknek számunkra nincs
jelentősége, a csillagok irrelevánsak az emberi szükségletek szempontjából; a nap még mindig süt, az elvetett mag most is kikel, a bolygónkon zavartalanul virágzik az élet, mint eddig is - és naprendszeren belül annyi meghódítandó világ van, ami még legalább ezer esztendőig kitart.
Az ötvenes évek elején "köztudott" volt - bár semmi sem utalt erre -, hogy a Buborék készítői hamarosan felfedik magukat, és mindent megmagyaráznak. Virágoztak a
kapcsolatfelvétel-kultuszok, a hamis ufóészlelések száma abszurd magasságokba szökött, de ahogy csendben múltak az évek, még azokban is kihunyt a remény, akik csak valamilyen udvarias magyarázatot szerettek volna hallani a karantén okairól.
Én már a miérten sem töprengek. Harminchárom éven át hallgattam mások valószínűtlen hipotéziseit, úgyhogy a legkevésbé sem érdekel a válasz. (Igaz, a Buborék ölte meg - közvetve - a feleségemet, de ami azt illeti - közvetve -, én is oka vagyok a halálának.)
Ami pedig a csillagokat illeti, sohasem voltak a mieink, s így el sem veszíthettük őket. Igazság szerint semmit sem veszítettünk, csak az elérhetőségük illúzióját.
Bella - mint mindig - időben szállítja az árut. Letöltöm a rekordokat a ChypherClerk koponyámban lévő, bőséges pufferébe, és épp át akarom másolni őket az asztali terminálra, mikor egy óvatos, de lehet, hogy paranoiás pillanatomban úgy döntök, hogy egyelőre inkább a koponyámban tartom az adatokat.
Fáradt vagyok, pedig még alig múlt kilenc óra. Nem akarok aludni, de az a kilátás is elviselhetetlenül unalmasnak tűnik, hogy átböngésszem a Hilgemann adatállományát.
Előhívom a Backroom Worker-t (Axon, 499 $), és megmutatom neki, mit kell csinálnia minden egyes névvel: először ellenőrizze a természetes memóriámat, hogy talál-e bármiféle asszociációt (végül is van rá esély, hogy az, akinek valamiféle rokonát megéri elrabolni, ismert személy); majd lépjen kapcsolatba a Hitelminősítő Rendszerrel, szerezze meg az érvényes vagyonkimutatását, és csatolja a rekordhoz. Eszembe jut, hogy figyelmeztethetne, ha a vagyon meghalad egy bizonyos határt, de túl lusta vagyok meghatározni az összeget, és egyébként is, amikor végzett az egésszel, akkor majd a gazdagságuk alapján sorba rendezhetem a neveket. Végül csak arra utasítom a modot, hogy jelezze, ha olyan névre bukkan, amit ismerek.
Levetem magam az ágyra, és bekapcsolom a szoba audiorendszerét. Mostanában Angela Renfield "Paradise" című ROM-ját szoktam hallgatni. Mindössze egy a százezernyi tökéletesen azonos példány közül, de a kiadó garantálja, hogy csak és kizárólag teljesen egyedi darabokat komponál. Renfield meghatározta ugyan a zene bizonyos paramétereit, a többit azonban pszeudo-véletlen függvények állítják elő a dátum, a pontos idő és a rendszer gyártási száma alapján.
Úgy tűnik, ma este szokatlanul nagy súlyt kap a minimalista irányzat hatása. Pár percig semmi más nem hallatszik, csak ugyanaz az (elismerem: lenyűgöző) akkord, öt
másodpercenként megismételve. Lecsapok az ÚJRAKOMPONÁL gombra. A zene elhallgat, majd rövid szünet után felcsendül egy új, sokkal kellemesebb variáció.
A "Paradise"-t vagy száz alkalommal futtattam eddig. Először alig akartam elhinni, hogy a különböző számokban bármi közös is lenne, aztán a hónapok során elkezdtem felismerni a legbelső struktúrájukat. Az egész egy családfára, vagy a fajok filogenetikus osztályozására emlékeztet. A hasonlat nem egészen pontos; egy-egy darabról el lehet dönteni, hogy egy másik közeli vagy távoli rokona-e, a leszármazási viszonyok koncepcióját viszont már nem lehet áthozni a biológiából. Az érthetőség kedvéért az egyszerűbb számokat tartom az ősöknek, amik bonyolultabb variációkat "nemzenek", de egy bizonyos ponton túl teljesen önkényes a döntés, hogy melyik zenemű kitől-mitől származik.
Egyes kritikusok szerint egy tucatnyi darab meghallgatása után bárki, aki egy kicsit is ért a zenéhez, felismeri, milyen szabályokat alkalmazott Renfield, s ezután a további zeneszámok elviselhetetlenül unalmasak lesznek. Ha így is van, én örülök a tudatlanságomnak. A ma esti második mű olyan, mint egy szike csillogó pengéje, egymás után fejti fel a halott bőrrétegeket. Lecsukom a szemem, ahogy felépül a fúvósfutam, majd elváltozik, és lehetetlenül, mégis erőlködés nélkül átmegy a metahárfák vízcsobogásszerű hangjába. Bekapcsolódnak a fuvolák, egy gazdagon cizellált, maníros motívummal - de már most felismerni vélem az aprólékos részletek mögött egy tökéletes ezüsttű villanásait, ami majd felbukkan, elnémul, majd ismét az előtérbe kerül, még egyszer felcsillan csodáló lelki szemeim előtt, és végül belefúródik a szívembe.
Backroom Worker:
Természetes memóriabeli asszociáció. Casey, Joseph Patrick.
Biztonsági igazgató (2066. június 12-i adat).] Kiment a fejemből, hogy a személyzet anyagát is lekértem - egyébként kizárattam volna a keresésből. Szívesen megvárnám a darab végét, de nincs értelme; tisztában vagyok vele, hogy nem tudnám élvezni. Lenyomom a stop gombot, és a "Paradise" egy újabb egyedi inkarnációja enyészik el örökre.
Casey öt évvel idősebb nálam, úgyhogy mikor nem sokkal utánam ő is nyugdíjba vonult, az nem volt annyira idő előtti, mint az én esetemben. Egy zsúfolt bár egyik szegletében üldögél, sört iszogat, és én csatlakozom hozzá a rituáléban. Azt hiszem, elég furcsa időtöltés ez, hiszen egyetlen mikrogramm ethanol sem jut egyikünk vérkeringésébe sem - legalábbis amíg a
modjaink figyelemmel kísérik a fogyasztásunkat, és valami teljesen semleges anyagot juttatnak a szervezetünkbe az (elképesztően mérgező) igazi alkohol helyett. De akkor is... ez a kulturális kövület, aminek a gyökerei az idők kezdetéig nyúlnak vissza, túlélte az elmúlt ezer évet, és nem mi kezdjük el majd végleg felszámolni.
- Alig látunk, Nick. Hol bujkáltál eddig?
Látunk? Eltart egy pillanatig, míg rájövök, hogy nem magára és távol lévő feleségére gondol, hanem a bárt zsúfolásig megtöltő zsarukra és exzsarukra; a "rendfenntartók
közösségére", ahogy a politikusok mondanák - valaha a kínai, olasz vagy görög közösségekről beszéltek így -, mintha a mindannyiunkban közös idegrendszeri és fizikai módosítások
valamiféle homogén demográfiai csoporttá tennének minket. Körülnézek a helyiségben, és megkönnyebbülten látom, hogy jóformán senkit sem ismerek. - Tudod, hogy van ez.
- Jól megy az üzlet?
- Megélek. Hallom, a RehabCorpsnál voltál. Mi történt? - Felvásárolta az IS. - Ja, emlékszem. Rengeteg embert lapátra tettek.
- Nekem szerencsém volt. Vannak kapcsolataim, úgyhogy parkolópályára rakattam magam. De voltak olyanok; akiket harmincévi szolgálat után rúgtak ki.
- És milyen a Hilgemann-nál?
- Mit gondolsz? - nevet fel. - Aki egy ilyen helyen végzi - akin már a modok sem segítenek -, az csak egy kibaszott zombi. Nem probléma a biztonság.
- Nem? És mi helyzet Laura Andrewsszal?
- Szóval ebben utazol? - Nem lepődik meg jobban, mint ahogy az udvariasság megkívánja; dr. Cseng már azelőtt lenyomoztatott vele, mielőtt visszahívott volna.
- Aha.
- Kinek dolgozol? - Szerinted?
- Tudja a tököm. Nem a nővérének, az ő embere Winter. Vigyázz, Winternek nem az a dolga, hogy megtalálja Laura Andrewst, hanem az, hogy engem belerángasson a szarba! Az a kurva szerintem egész nap egy számítógép előtt ül, és bizonyítékokat gyárt.
- Valószínűleg. - Nem a nővérének. Akkor kinek? Valamelyik másik páciens rokonának? Valakinek, aki azt hiszi, hogyha nem szúrják el az emberrablást, akkor neki most azonnal le kellene perkálnia a váltságdíjat - és biztos akar lenni benne, hogy nem lesz egy második, sike-res próbálkozás?
- Tudod, egyébként röhej az egész. Egyáltalán nem voltunk gondatlanok. Emlékszel arra a fickóra, aki beperelte a Sydney Hiltont, mikor a kislányát elrabolták a hotelből? Darabokra szedték! És ugyanez történik majd most is.
- Lehet.
- Te aztán leszarod, mi lesz a vége, igaz? - nevet fel keserűen.
- Nagy ívben. És neked is ezt tanácsolom. Az IS nem fog rád szállni, még akkor sem, ha elvesztik a pert. Nem hülyék; csak egy bizonyos, alaposan kiszámított összeget költenek a biztonságra, épp eleget ahhoz, hogy a pácienseket benntartsák. Tisztában vannak vele, hogy ha valamilyen erődre vágynának, akkor meg kellene fizetniük az árát. Elég régóta tartanak fenn börtönöket ahhoz, hogy tudják, mibe kerül.
"Épp eleget ahhoz, hogy benntartsák a pácienseket"? - kérdez vissza némi habozás után. - Igazán? Laura Andrews korábban már kétszer kijutott. - Rám mered. És ha ez a nővére fülébe jut, a saját kezemmel töröm ki azt a kibaszott nyakadat!
Szkeptikusan vigyorogva bámulok rá, várom, hogy elmagyarázza a vicc poénját. Ő azonban csak komoran mered a sörére. - Hogy érted, hogy "kijutott"? Hogyan?
- Hogyan? A fenébe is! Nem tudom, hogyan! Ha tudnám, akkor azt hiszed, hagytam volna, hogy megint megtegye?
- De... azt hittem, még egy kilincset sem tud lenyomni.
- Ezt mondják az orvosai. Persze, senki sem látta, hogy valaha is lenyomott volna egy kibaszott kilincset. Senki sem látta, hogy valaha is értelmesebben viselkedett volna egy csótánynál. De akkor is úgy néz ki, hogy háromszor is képes volt kijutni a bezárt ajtók, a kamerák és a mozgásérzékelők ellenére.
- Mit akarsz ezzel mondani? - horkanok fel. - Azt hiszed, több mint harminc éven át csak megjátszotta a debilt? Hiszen még beszélni sem tudott! Szerinted, tizenkét hónapos korában elkezdett úgy tenni, mintha szellemi fogyatékos lenne?
- Ki tudja, mi történt harminc évvel ezelőtt? - von vállat. - Amit az aktái mondanak, az egy dolog, én azonban nem voltam ott. Csak azt tudom, mit csinált az elmúlt tizennyolc hónapban. Azt pedig szerintem még te sem tudod megmagyarázni.
- Lehet, hogy Laura Andrews egy idiote savante, egy zseniális őrült. Vagy egy szellemi fogyatékos szabadulóművész. - Casey a szemét forgatja ennek hallatán. Oké. Fogalmam sincs. De... mi történt tulajdonképpen az első két alkalommal? Milyen messzire jutott?
- Először csak a parkig. Másodszor egy pár kilométernyire. Reggel találtuk meg, a
szokásos üres, idióta arckifejezésével ténfergett az utcákon. Fel akartam szerelni egy kamerát a szobájába, de a Hilgemann nem ment bele van valami ENSZ-alapokmány az elmebetegek jogairól. Az IS-t eléggé meghurcolták a miatt a texasi börtönügy miatt, úgyhogy mostanában a szükségesnél is óvatosabbak. - Felnevet. - És mit mondtam volna, miért kell még több kamera? A páciensek olyanok, mint a növények. A szobáknak csak egy ajtajuk és egy ablakuk van, és mindkettőt kamerák őrzik a nap huszonnégy órájában. Hogyan kérhettem volna ennél többet? Nem mondhattam annak a kibaszott igazgatónak, hogy ha akkora zseni, mondja meg, hogyan jutott ki Laura Andrews, és hogyan tartsam idebent!
- Nem ő tette - rázom meg a fejem. - Nem tehette. Valaki kivitte. Mind a háromszor. - Igazán? És kicsoda? És miért? És az első két kör, az mi volt? Próbafutam?
- Megtévesztés? - habozok. - Valaki megpróbálta elhitetni veletek, hogy Laura Andrews bármikor képes elhagyni az intézetet, hogy amikor végleg elviszik, azt higgyétek... Casey kétkedése láthatóan szinte már a fizikai fájdalom határát súrolja. - Oké, oké! Ez szerintem is marhaság. De egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy teljesen egyedül, minden segítség nélkül kisétált tőletek.
Egy örökkévalóságig tart, míg sikerül elaludnom. A Boss (Human Dignity, 999 $) jóvoltából ez csak tudatos döntés kérdése kellene legyen, de valahogy még most is sikerül álmatlanul forgolódnom. Mindig kitalálok valamit, hogy elhalasszam a döntést, mindig akad egy újabb probléma, amit szeretnék átgondolni - mintha az összes égető kérdéssel, ami valaha foglalkoztatott, most kellene foglalkoznom.
De az is lehet, hogy most fejlesztem ki magamban azt, amit Zénón letargiájának szokás nevezni. Most, hogy az élet oly sok vonatkozása már csak tudatos döntés kérdése, az emberek agya kezd besülni. Most, hogy annyi mindent megkaphatunk azáltal, hogy szó szerint csak akarnunk kell, az ember új rétegeket épít ki a gondolkodásában, hogy megvédje azt a rázúduló új hatalomtól és szabadságtól, és attól a végtelen lánctól, amelyben el akarja dönteni azt, hogy el akarja-e dönteni azt, hogy el akarja-e dönteni, hogy mi a fasz az tulajdonképpen, amit igazából akar.
Én a jelen pillanatban az Andrews-ügyet akarom megérteni, de nincs olyan mod a fejemben, ami azonnali megoldással szolgálna.
- Oké - szólal meg Karen. - Szóval fogalmad sincs, miért rabolták el Laurát. Remek. Akkor maradjunk a tényeknél. Akárhová is vitték, valakinek látnia kellett útközben. Egy időre hagyjuk az indítékot - koncentráljunk arra, hogy most hol lehet.
- Igazad van - bólintok. - Mint mindig. Feladok egy hirdetést a hálózaton... - Reggel.
- Igen, reggel! - nevetek fel.
Érzem a testemhez simulni az ismerős melegséget, és becsukom a szemem. - Nick? - Tessék?
- Álmodj velem! - csókol meg finoman. Azt teszem. - Halleluja! Látom őket! Látom a csillagokat!
Ugrásra készen megpördülök, és zsúfolt utca közepén meglátok egy térdelő, fiatal nőt, amint kitárt karokkal, eksztatikusan átszellemült arccal mered a ragyogó, kék égre. Mintha megdermedne egy pillanatra - kővé meredten, elbűvölten -, aztán ismét felsikolt: - Látom őket! Látom őket! - azzal elkezdi a mellkasát csapkodni, miközben zokogva, levegő után kapkodva előre-hátra hintázik a térdén.
De hát ez a szekta már húsz éve kihalt!
A nő reszket, rángatózik. Két döbbent barátja mellette áll, a gyalogosforgalom kezdi szép lassan kikerülni a jelenetet. Egyre növekvő feszültséggel nézem őket, ahogy kezdenek feltörni bennem gyerekkori emlékeim a habzó szájú, rángatózó utcai prófétákról.
- Az összes gyönyörű csillagot! Az összes dicső konstellációt! A Skorpiót! A Mérleget! A Centaurust! - Az arcán patakzanak a könnyei.
Leküzdöm a rám törő, indokolatlanul erős pánik- és undorérzést. Ez csak egy nő, egy eszement liba. Az a tény, hogy ekkora feltűnést kelt a viselkedése, csak azt bizonyítja, hogy milyen ritka ma már az ilyesmi, és hogy az emberek mennyire hozzászoktak, mennyire alkalmazkodtak a Buborékhoz. De akkor mitől félek? Talán attól, hogy a Buborék-hisztéria minden megnyilvánulása, az összes zavaros vallási szekta, az összes bizarr tömegpszichózis újra megismétlődik?
Miközben elfordulok, a nő társai váratlanul nevetésben törnek ki. Néhány pillanat múlva ő is csatlakozik hozzájuk - és ha későn is, de végre megértem, mi történik. Az Astral Sphere újra divatba jött, ez minden. Egy egész planetárium az ember fejében. Csak egy trükk, nem holmi vallásos eksztázis. Olvastam már róla: a mod számtalan beállítási lehetőséget kínál, a csillagok valós ábrázolásától kezdve ("pontosan úgy, ahogy szabad szemmel látná őket") - természetesen figyelembe véve a nap- és az évszakoknak megfelelő elhelyezkedésüket is, esetleg felhőket vagy felhőkarcolókat téve eléjük, vagy a valósághűség kedvéért napnyugtakor fokozatosan felerősítve, hajnalban pedig fokozatosan elhalványítva a fényüket - egészen addig, hogy minden akadályt eltávolít a látótérből (a napsütötte légkört és a lábunk alatt lévő Földet is beleértve). Továbbá szabadon állítható a nézőpont, akár ezer évvel előre vagy hátra az időben, illetve fényévekre a galaxisban.
A trió most harsányan nevetve összeölelkezik. Azt a bizonyos kultuszt kigúnyolták, nem újjáélesztették; biztos valami dokumentumfilmből tudnak róla ezek a tinédzserek.
Továbbmegyek, egy kicsit hülyének érzem magam, de hatalmas kő esett le a szívemről. Odaérek a lakásomnak helyt adó épülethez. Lassan ballagok fel a lépcsőn, tudom, hogy megint üresen találom az üzenetrögzítőmet. Az összes hírrendszeren hirdetéseket adtam fel, négy napra, de még egy téves hívás sem érkezett rájuk. Pedig elméletileg a szilveszternek se-gítenie kellett volna; az ünnepeken ugyanis - amikor senkinek sincs jobb dolga - általában megnő a hírrendszerek olvasóinak a száma. Talán nem elég csábító a felajánlott tízezer dolláros jutalom, de kétlem, hogy az ügyfelem értékelné, ha megdupláznám. Nem mintha a leghalványabb gőzöm is lenne a kilétéről. A Hilgemann pácienseinek aktái között egyetlen nyomra sem bukkantam, ami látványos vagyonnal vagy hírnévvel rendelkező családi kapcso-latokra utalt volna - és így utólag ez nem is lep meg. Az igazán gazdagok gondoskodnának
arról, hogy az aktákat lelkiismeretesen meghamisítsák, a visszataszítóan gazdagok pedig minden bajtól meg tudnák óvni fogyatékos rokonaikat atombiztos palotáik hangszigetelt szárnyaiban. Kedvem lenne mélyebbre ásni, de nem fogok. Valahogy majdcsak kibírom a (tisztán esztétikai) sürgető kényszert, hogy a megbízómat is beleillesszem a Nagy Képbe, pil-lanatnyilag ugyanis semmi okom azt hinni, hogy ez segítene megtalálni Laurát.
Továbbra sem érkezik egyetlen hívás sem.
Ellenállok a késztetésnek, hogy belerúgjak a díványba: a kárpitja már így is annyira ki van szakadva, hogy a további sérülések csak elvennék a tombolás örömét. Egyre közeleg a határidő, amikor még egy napra fel kell adnom a hirdetést. Lehívom a szöveget a
terminálomra, és komoran rámeredek. Azon töprengek, mit kellene változtatni rajta ahhoz, hogy elérjek vele valamit - talán tegyek hozzá egy-két nullát a felajánlott jutalomhoz? Laura fényképét egyenesen a Hilgemann aktáiból másoltam ki; szinte teljesen megegyezik azzal a mentális képpel, amit ismeretlen megbízóm küldött el nekem. Ezek szerint ők is ugyanennek a fotónak az alapján ismerik a külsejét. A nő arca elég karakteres, de ki tudja, hogy néz ki most? Még plasztikai sebészre sincs szükség, egy jó szintetikusbőr-maszk tökéletesen megteszi.
Mindenesetre meghosszabbítom a hirdetést. Ha Laurát tévedésből rabolták el, akkor már rég halott - és kétlem, hogy valaha is megtalálom a holttestét, az elrablóiról nem is beszélve. Az egyetlen valódi reményem az, hogy valamilyen általam elképzelhetetlen oknál fogva szándékosan rabolták el, és valami kockázatosabbat kell tenniük vele annál, mint hogy bezárják valahová, vagy megölik.
Például ki kell csempészniük az országból.
Nem lenne nehéz Laurát felvinni egy repülőgépre. A fogyatékosságát ugyanolyan könnyen lehetne álcázni, mint az arcát; több tucat illegális mod van a piacon, amikkel sétáló bábbá, sőt félig-meddig önálló "robottá" változtathatják, aki repülés közben a megfelelő pillanatokban még sírni és nevetni is képes.
Kilépővízumot hamisítani a Külügyminisztérium adatbázisában pedig nem nagy ügy. Egy-két órával később eltüntetik, és a légitársaság állományait is megpiszkálják. A
Külügyminisztériumot, a Vámhivatalt és a légitársaságokat a nap huszonnégy órájában vakká cseszi pár száz hacker - és ironikus módon épp ez az, ami lehetővé teszi, hogy egy kis
szerencsével rábukkanjon az ember egy illegális szállítmányra. A hackerek meg tudják kerülni a célrendszerek archaikus biztonsági csapdáit, egymás elől azonban nem tudnak elbújni. Miközben a saját céljaik szempontjából legfontosabb adatokat feldolgozzák, óhatatlanul szemtanúi a folyamatban lévő többi behatolásnak. És mint minden más információ, ez is megvehető.
Bella brókerként dolgozik nekem, bár néha a saját adataival is ellát. Felhívom, és letöltök még egy adagnyi információt. Egy halomnyi nyers adat hasznossága puszta szerencse kérdése; minél többet vesz az ember, annál jobbak az esélyei, azonban semmi sem garantálja a sikert, különösen akkor nem, ha az esemény, amit megpróbálunk nyomon követni (már ha megtörtént egyáltalán), egy ismeretlen repülőtéren történt, az elmúlt öt hét egy közelebbről meg nem határozható időpontjában.
A hamis kilépővízumokat könnyű megtalálni; már maga a tény, hogy ki kell őket törölni a rendszerből a (meglehetősen trehány) hivatalos vizsgálódás elkerülése végett, árulkodik a létezésükről a törvénytelen úton megszerzett adatbázisrészletek bármely szegmensének
átkutatása során. A problémát Laura kiszűrése jelenti a tömegből; hetente több mint száz illegális határátlépés történik az országban. Hála a Hilgemann adatainak, megvan a DNS--kódja, az ujjlenyomatai, a retinamintája és csontvázának főbb méretei. A Vámhivatal nem alkalmazza a DNS-vizsgálatot (túl sok a komplikáció, mind jogi; mind kulturális értelemben ahhoz, hogy en masse vizsgálják a világ minden részéről ideérkező utasokat), a másik három azonosítót azonban minden esetben ellenőrzik, és az adatoknak a kiutazást megelőző
vámvizsgálatnál is egyezniük kell. Na már most az általános gyakorlat az, hogy a vámvizsgálat után a hamis vízumokban megváltoztatják ezeket az adatokat, pontosan a magamfajta
szaglászok életének a megkeserítése érdekében. Bár a jellemző paramétereknek a repülés ideje alatt létezniük kell, mi több, a név és a fénykép sem változhat (nehogy felfigyeljenek a lé-gitársaságok igen éber terrorista-elhárító rendszerei), a biológiai azonosítókat majd csak a célállomás vámosai ellenőrzik újra. Úgyhogy a vízumnak mindössze két rövid
időintervallumban kell valódi adatokat tartalmaznia; ezeket az intervallumokat elméletileg milliszekundumokban lehet mérni, gyakorlatilag azonban nem lehet ennyire pontosan összehangolni a dolgokat, ezért az ablakoknak néha percekig nyitva kell lenniük. Mindazonáltal az ujjlenyomatokat és a retinamintát nanosebészeti úton elég könnyű megváltoztatni, tehát csak a csontok méretében lehet megbízni. Ha valaki nagyon
kétségbeesett, akkor persze azokat is módosíthatja, de egy ilyen beavatkozás után senki sem képes a saját lábán felszállni egy repülőgépre, akár bábot csináltak belőle egy moddal, akár nem - márpedig egy ilyen magatehetetlen személlyel együtt utazni annyi, mint egy táblát akasztani a nyakunkba.
Átfutom a legújabb adatbázisrészleteket; pár perc alatt kiderül, hogy ugyanolyan értéktelenek, mint a többi. Lustán szemezgetek a begyűjtött, több gigabájtnyi szemétben, egymás után ellenőrzöm az ország tíz nemzetközi repülőteréről induló járatok minden paraméterét, az étlaptól kezdve a helyjegyeken át egészen a... szállítólevelekig. Laurát természetesen csomagként is feladhatták, de ez nem lett volna túl bölcs döntés. Minden csomagot megröntgeneznek, vagy manuálisan vizsgálnak át, úgyhogy egy emberi lényt csak egyvalaminek lehet álcázni: emberi holttestnek. Az "élethűség" nem jelenthet problémát; az életműködést pár órára agykárosodás nélkül leállító szerek már évtizedek óta ismertek. A módszert inkább a jel-zaj arány teszi nemkívánatossá; az élő illegális utasok hatalmas száma már önmagában is komoly álcázást jelent, holttestet azonban talán kettőt-hármat visznek ki az országból hetente.
De mivel jobb ötletem nincs, átböngészem a szállítóleveleket az adathalomban, és hét holttestre bukkanok.
Az utasokról készített rutin-röntgenfelvételek szolgálnak alapul a személyazonosság-ellenőrzéskor használatos csontméretek kiszámításához is. A holttesteknek azonban nem ellenőrzik a személyazonosságát, hanem - mint minden más csomag esetében - a
sztereoszkopikus röntgenfelvételeket egyszerűen szabad szemmel vizsgálják meg, majd csatolják a rakománylistához. Egy fél órámba telik, míg rábukkanok a repülőtereken alkalmazott csonthosszúság-számító algoritmusra. A szoftver nem a légitársaságok
utasnyilvántartó rendszerének a része, hanem be van építve a röntgenkészülékekbe, úgyhogy nem szerepel a lopott adatok között. Nem nagyon akarózott összetákolni a saját verziómat; a sztereó képekből előállított háromdimenziós koordináták matematikája gyerekjáték ugyan, a különböző csontok automatikus felismertetése azonban nem.
Lefuttatom a programot a hét holttesten, Laura paramétereit keresve... és egymás után hét negatív választ kapok - perverz módon épp akkor, amikor bevillan, végül is miért dönthettek az emberrablók e mellett a módszer mellett. Valószínűleg Laura agykárosodása akadályozta
meg őket abban, hogy egy bábmodot használjanak, az illegális modok nagy része ugyanis kifejezetten feltételezi bizonyos, nagy valószínűséggel "mindenkinek" meglévő neurális struk-túrák meglétét - Laurának viszont talán nincsenek meg ezek az idegpályái. Kétségtelen, hogy elegendő idő alatt ezt a problémát is le lehet küzdeni, azonban Laura nem szokványos agyának feltérképezése, majd a nanoszerkezetek megfelelő átprogramozása nem mindennapi feladat lenne.
A pozitív válasz hiánya még semmit sem zár ki; a rakománylistában szereplő felvételeket elkészültük után párperccel meg is hamisíthatták. A számítógépre vitt információ olyan tünékeny, mint a kvantum-vákuum, a virtuális igazságok és hazugságok szinte
milliszekundumokként felbukkannak a rendszerekben, hogy aztán szinte azonnal el is enyésszenek. Egy rövid időintervallumban bármilyen mértékű csalás lehetséges; a törvények csak azokra az adatokra vonatkoznak, amelyek elég hosszú ideig léteznek ahhoz, hogy megvizsgálhassa őket valaki.
Végigszaladok a röntgenfelvétel-elemző programon. Kíváncsi vagyok, hogy működik, de az anatómiai alakfelismerés kódja meglehetősen unalmas cucc, jóformán csak szabályok és kivételek végtelen listája, egy pár sornyi függvénnyel megfűszerezve. Gyengén, de kitartóan gyötör a kétség, hogy a rakományt és az utasokat ellenőrző röntgenrendszerek geometriája közötti különbségek alapján talán semmilyen eredményre nem juthatok, de hála istennek minden fontosabb méretet a képpórokkal együtt, a szabványos címkékkel megjelölve tárolnak, a program pedig semmit sem vesz magától értetődőnek.
Miután kiszámolta a csontok hosszát, akkor állapít meg egyezést, ha az esetleges eltérések beleesnek egy, a vizsgált személy korától függő tűréshatárba. Így a vízum kibocsátása óta eltelt idő alatt bekövetkezett apróbb változások nem okoznak vakriasztásokat. A tűréshatár természetesen a kisgyerekek és a kamaszok esetében a legnagyobb, Laura életkorában tehát nem túl tág - lehet, hogy nagyobbra kellene vennem? A vámnál az apróbb eltérések esetén szí-vesebben döntenek az utas javára, én azonban jobb szeretném ennek a hibának ez ellenkezőjét elkövetni.
Megdöbbenve jövök rá, milyen hülye vagyok: még mindig utasokban gondolkodom. Egy hamis holttestnek nem kell járnia. A csontváz semmilyen átalakítását nem zárhatom ki, akármilyen brutális legyen is az - azaz egyetlen olyan adat sem áll a rendelkezésemre, amiben megbízhatnék.
Álljunk csak meg, ez azért nem teljesen igaz! A legtöbb csontot meg lehet változtatni - ha van elég idő kivárni a páciens felépülését -, a koponya bizonyos részeit azonban szinte lehetetlen anélkül megbolygatni, hogy az ne legyen se veszélyes, se szabad szemmel látható.
Ennek megfelelően módosítom a keresési feltételeket, a koponyán kívül minden más kritériumot kilövök. Miután lefuttatom ezt az új verziót, azonnal fel is tűnik egy találat:
Szállítmány No: 184309547 Járat: QANTAS 295
Indulás: Perth, 2067. december 23., 13.06 Érkezés: Új-Hongkong, 2067. december 23., 14.22 Tartalom: Emberi maradványok [Han, Hsziu-lien]
Feladó: Új-Hongkong Konzulátusa St George Terrace 16 Perth 6000-0030016 Ausztrália Címzett: Wan Chei Temetkezési Vállalat Lee Tung Street 132 Wan Chei
