Interviewing – Design and Practice

Célom annak bemutatása, hogy Pap Károly művészetében, alkotásaiban hogyan tükröződnek a gyermekkori, és a későbbiekben, felnőtt korában átélt traumás történések.

1. Alaptrauma, az őstörés

Az apai nagyapa, Jeremia apó az ortodox zsidó tannak szentelte életét, az volt a célja, “hogy a megváltást közelebb hozza”. Hat gyermekében csalódott, mert azok “pogány iskolában” tanultak, ügyvéd, tanár, orvos vált belőlük. A legkisebb fiú ugyan a zsidó tanok felé fordult, de belőle sem ortodox, hanem neológ rabbi lett. A megszállott apa a rabbi fiától elsőszülött fiát követelte, hogy azt az ortodox tanok szellemében nevelje fel, de a szülők nem voltak hajlandók lemondani gyermekükről. A második gyerek lány volt, a harmadik csecsemőkorban meghalt. Az anya azon vette észre magát, hogy apósa halálát kívánja, hogy ne kelljen a megszületendő gyerekről lemondania:

“[A]nyám - írja Pap Károly Azarel Gyurkaként - úgy gondolta, be fogja érni két gyerekkel, s a harmadik helyett, akit még szeretett volna: a halottat fogja szeretni.”

Így jelenik meg Pap Károly életében, még születése előtt, majd regényeiben, novelláiban is a halottszeretés, a halállal való “kacérkodás”. az álhalál, a “mintha meghalt volna, de él” motívuma.

2. Családi trauma: Gyurka születése

Amikor a következő évben a negyedik gyermek, Gyurka megszületett, jött a rettenetes levél a nagyapától: “A gyermeket akarom, és a kis halottat azért adta neked az Isten, hogy elméd végre-valahára kitisztuljon.” A nem is leplezett átok hatására a szülők engednek, és Gyurka a nagyapjához kerül. “Így szőtték-fonták az én sorsomat előre, mikor még e világon sem voltam. S miután megszülettem, nagyapó csak éppen

megvárta, amíg botorkálni tudtam s dadogni: aztán magával vitt.” - írja az Azarelben, mely minden méltatója szerint Pap Károly gyermekkorának kulcsregénye.

Azarel Gyurka, alias Pap Károly első traumája szüleitől, testvéreitől, otthoni környezetétől való elszakítása. Az aszkéta nagyapa mellett összes ruházata egy ágyékkötő és egy imakendő, még játéka sem lehetett, mert azokat, melyeket az őt meglátogató szülők hoztak, a nagyapa azonnal tűzbe vetette. Az imakendő, “amely szorosan meg volt kötve a nyakamon”, sajátos szerepet töltött be a gyermek életének további alakulásában. Hogy Gyurka ne tudjon elkóborolni, Jeremia apó “imakendőm zsinórját meghosszabbította, s a végét odakötözgette a maga imakendőjének

zsinórjához.” Mint majd az életpálya során jól követhető, ezzel a kötözéssel nemcsak a konkrét szituációban, hanem a vele való eszmei identifikáció révén is magához kapcsolta, kötötte a gyermeket.

Egy ilyen alkalommal a kis Gyurka az imasálba kapaszkodva odakúszott nagyapjához, akit holtan talált. Ima közben érte a halál. Rémült kiáltozásba kezdett, de a továbbiakra, arra, hogyan került vissza a családjához, nem emlékezett.

“Egyszercsak otthon vagyok” - írja. Képtelen felidézni, hány évszakot töltött távol családjától, de annyit bizonyosan, hogy a szülői ház szelleme idegenné vált számára. Addigra már magába szívta nagyapja szélsőséges ortodoxiáját, az ő szemével figyelte apját és szembekerült annak kettős moráljával. Arra is érzékenyen reagált, ami egy átlagos zsidó család életében elfogadott és másik két testvére számára megszokott, mindennapos volt.

Otthonában unatkozik, és a fantázia világába menekül. Azt várja, hogy a bútorok életre kelnek, a falon lévő képen Árpád vezér kilép a képkeretből és megelevenedik.

3. A fulladás-fojtogatás traumája

A Pap Károly-i életmű elemzői az ortodoxia és a neológia között vergődő kisgyerek félelmeivel és a későbbiekben, a börtönben, nyomorban átéltekkel hozzák

összefüggésbe szélsősége szorongásra való hajlamát. Ezt kiegészíteném azzal a konkrét élménnyel, amit a nyakába kötött imakendő jelentett a gyermek számára.

Feltételezésem szerint alapélménye, a kötél általi haláltól való félelem tette íróvá. Mintha azon a rettenetes éjszakán lepergette volna egész életét, a születését megelőző halálkívánságot, a halott nagyapa látványát, majd saját erőszakos, fulladásos halálát. Átváltozás című novellájában így ír:” Mert van, akit az emberek gonoszsága...van, akit a nemzői ítélnek halálra; de az én elítéltségemnek nincs forrása: nem látom az eredetét, az ítélet fájának ágát, csak kötelét érzem szüntelen nyakam körül: a szomorúságot."

Több gyermekkori visszaemlékezésében megjelenik fulladásos halál is. Egy apjával kapcsolatos szörnyű élményéről így ír az Azarelben: "Letiport a földre, és ott ütött. Már nem mertem mozogni. Csak gondoltam. Csak üssön agyon, üssön agyon engem. Ez az igazi pap. Ilyen az igazi pap! Fojtogatni kezdett. 'Meghalsz a kezem között - hörögte -, megfojtalak…' Már nem tudtam szólni."

A szűziesség fátylai című novellájának első mondatai így szólnak: "Már

majdnem megfojtottak a fátylak, amelyek a házakon, kerteken, gyümölcsösökön, erdőkön, még a legkisebb gombák kalpagja alatt is remegtek…."

A fulladásos halál témája jelenik meg a Megszabadítottál a haláltól című regényében is. Az apa szőlőtaposásra egy tehetős gazdához szegődik. A gyermekét, aki mellette lubickol a szőlő levében az apa játékosan magasra dobja, majd elkapja. A "játékba" szomszédjuk is bekapcsolódik. A gyermek már halálosan rémült, egyre

magasabbra dobálják, míg egyszercsak kicsúszik a szomszéd kezéből és egy távolabbi medencébe zuhan, mely színültig volt musttal. "Félelmemben iszonyút kiáltottam, összecsapott felettem a must, s én elveszítettem a lelkemet." A két felnőtt azt hiszi, a gyerek megfulladt. "Betaszították egymást a medencébe, s ott tusakodtak..." A tusakodásban a szomszéd megfulladt, az apát gyilkosként megkövezték. "Gyűlölet támadt kicsiny szívemben, még a szőlőt, a bort is gyűlöltem, még a szagától is irtóztam! S az emberek? Azokat még jobban gyűlöltem. S Adonájt? Őt legjobban. Sohasem fogom dicsérni, sohse beszélek emberrel, sohse érintek szőlőt, s nem iszom bort többé!" A regény kulcsélménye - a gyermek, akit borba fojtanak - így őrzi az imasál és a börtönélmény traumáját.

4. A trauma metamorfózisa

1930-ban Pap Károlyt irodalmi munkásságának elismeréseként Baumgarten-díjra javasolják. A kultuszminiszter azonban megvétózza a bíráló bizottság egyhangú döntését.

A Magyar Hírlapban 1930. január 25.-én jelenik meg Rózsahegyi László interjúja Pap Károllyal. "..nekem élet-halál kérdés, megkapom-e a Baumgarten díjat. Enélkül sohasem tudom megírni regényemet Jézus életéről” - mondja az író. Ezt a díjat sohasem kapta meg. Rózsahegyi azt tudakolja, mi a bűne, ami miatt most a kultuszminiszter ellene döntött. " - 18 éves voltam, besoroztak engem is

vöröskatonának. Muraszombaton a Szapáry-kastélyban voltunk elszállásolva. A jószágigazgató egy napon bort hozott fel a pincéből, és - én is ittam a borból. Én is, mint mindnyájan, akik ott voltunk. Később valaki feljelentett, és engem orgazdaság címén 1 és ˝ évi fegyházra ítéltek. Ennyi az egész. Ez az én bűnöm."

Sass Irén Az Újság 1930. január 26.-i számában ezt írja: Egy alkalommal állítólag bevetődött valamelyik vidéki kastélyba, ahol a grófi személyzet egy pohár borral kínálta a fiatalembert, aki azt a pohár bort - nyilván mert szomjas volt - megitta. Ebből a pohár - bizonyára - vörös borból már annak idején a vád tengerét merítették, amelybe majdhogy bele nem fullasztották Pap Károlyt.”

Tanúi lehetünk annak, ahogy az elhárító mechanizmus, az elfojtás működik. A konszolidálódott Horthy-korszakban, és miután saját élete is konszolidálódott - nagyszerű asszonyt vesz feleségül - már nem képes a traumás élménnyel együtt élni. Akaratán kívül kerül a Szapáry-kastélyba, nem önkéntesként, hanem besorozott vöröskatonaként. Elfelejtődik a városparancsnoki kinevezés, már csak orgazdaság a vád. Elfelejtődik az is, hogy apja nyilvánosan kitagadta. A vörösbor-ivás, mint egy szimulákrum őrzi a múltat.

A Pap házaspár szinte nyomorszinten él ezekben az években. A Baumgarten- díj megtagadásával - képletesen, átvitt értelemben - megfojtották, beléfojtották a szót, mert életének nagy vágya, a Krisztus regény sohasem készült el. Az 1944. március 11.-én Király Gézával készült interjúban elmondja, hogy "Több, mint 5 éve nem szólaltam meg egyetlen lap hasábján… Munkám legfontosabb szakának tekintem ezt a némaságot." Elnémulása 1939-ben, az első zsidótörvény évében vette kezdetét.

Az után, hogy a németek 1944. március 19.-én megszállják Magyarországot, feladja önként vállalt némaságát. Erről Illyés Gyula visszaemlékezéseiben így számol be: "Kiáltványokat írt, helyesebben egyetlen, de valójában befejezhetetlen kiáltványt a magyarok, zsidók elkövetkezendő bűnhődéséről s e bűnhődéssel elnyerhető

rendeltetéséről" Csak olyan művet volt hajlandó írni, amely falragaszokon jelenik meg, és amely után mindkettőjüket nyilvánosan agyonlőnék. Illyés ezt az

5. Fantázia és ambivalencia

Bár nehéz a múlt szálait párhuzamos történetekként felvetni az emlékezés szövőszékére, a továbbiakban mégis erre teszek kísérletet.

Kora gyermekkori traumái - családjától való elszakítása, szüleinek már születését megelőző rettegése, Jeremia apó drákói nevelése, játékainak tűzhalála, a nyakát szorító imakendő, a halott nagyapa látványa - egyrészt gazdag fantázia tevékenységgé ötvöződtek, másrészt ezek határozták meg érzelmi életének ambivalenciáját.

Álom című novellájának tárgya egy gyermekkori röpülés-álom. Költői

fantáziájának illusztrálására ebből idézek: "…ha emlékezem anyámra, apámra, csak röpülök, amerre az illatot érzem, s ahogy kiérek a mező fölé, egy százszínű ködnek tengernyi végtelenjét látom... Hogy hullámzik, s míly nehéz felette a repülés, s alulról látszanak a virágok, bámulnak reám, tátják a szájukat, ej, hogy nyújtják a nyelvüket, ni! Hiszen belőlük ömlik, a szájukból, a szemükből ömlik ez a sokszínű szagos köd, jaj, de nehéz a röpülés, még elkábulok, elvesztem magam, beléhullok a szájukba, s tüzes nyelvük közé, s jaj, ott mi lesz velem?… Forró volt a testem, s oly boldogan gyönge, azt hittem: talán még most is pillangó vagyok, aki részegen kibukott egy virágból? Szinte kíváncsian nyúltam a testemhez, nehogy megsebezzem

szárnyaimat… s nevetve tapintottam a testemet. Sose éreztem ennyire a testemet, s kiáltottam: - ej, de embertestű vagyok! - S nevettem a gyönyörűségtől."

Az írói képzelet és a valóság ötvözetének aránya őt magát is foglalkoztatta. Erről így vall a Nyolcadik stáció című regényében.

"A képzelet és az ihlet csupán megpihenni száll a valóságra, úgy, teszem fel, mint a madarak, mikor a tengeren átkelve az árbocok csúcsára telepednek egy-egy röpke pillanatra." Műveit olvasva úgy tűnik, Pap Károly madarai hosszasan

letelepedtek az árbocokra. De, az alkotó folyamat természetéből következően, már ő maga sem emlékezett képzeletének a valósággal való kapcsolatára. A magas

színvonalon történő trauma-elaborációnak éppen az a jellegzetessége, hogy, bár az átélt trauma nem válik az elfojtás áldozatává, az elaborációs mechanizmus

segítségével függetlenedik a traumás történéstől.

Szüleihez fűződő ambivalenciájának majd minden művében nyíltan vagy burkoltan hangot ad. Tudatszinten gyűlöli, tudattalanul szereti őket, és azonosul velük. Apjával való azonosulásának legszembetűnőbb jele névválasztása. A Pollák nevet Papra cseréli, ezzel folyamatosan emlékezteti magát a soproni rabbi apára.

A szüleivel kapcsolatos ambivalencia átterjed a zsidósággal és a kereszténységgel való kapcsolatára.

Az iskolában legjobban a bibliai történetek foglalkoztatják. Nem csoda, hiszem mind nagyapja, mind apja mellett a Tóra, a Biblia szelleme vette körül. Ott volt a zsinagógában, amikor apja prédikált, hallotta, amikor otthonában hangosan készült beszédeire. A bibliai történetek saját életének történéseit idézik fel benne.

"Az Édenkert legenda felébresztette bennem Jeremia nagyapám emlékét… a tűz, amelyen Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot, újra fellobbantotta előttem Jeremia nagyapám tűzét, amely elnyelte játékaimat."

Életének traumás eseményeire keresi a választ a bibliai történetekben. Végére akar járni a történetek igazságának. "- Tanító úr azt mondja, hogy olyan jók legyünk, mint Ábrahám volt? Pedig itt az áll, hogy ő a fiát tűzbe akarta dobni! Akkor ő sem volt jó!"

Zavarba hozó kérdéseire sem tanítójától, sem rabbi apjától nem kap

elfogadható választ. Rettenetesen megharagszanak rá. Rájön, hogy azért haragszanak rá, "mert kitaláltam, hogy nincs Isten! És azt is kitaláltam, hogy te is tudod, hogy nincs, és mégis úgy teszel, mintha volna" - mondja a lázadó Azarel Gyurka.

Bár az a vágya, hogy Jézus regényét megírja, soha nem teljesült, azonban több novellájának tárgya Jézus és családja. Csupán néhányat említve: Jézus beszéde

Magdala határában, Jesuka, Feltámadás, A kósza piktor szentképe. Egész

gyermekkorát a Tóra, az Ótestamentum szelleme hatotta át, elképzelhető, hogy a reális életkörülmények mellett mindenekelőtt ambivalenciája gátolta abban, hogy, az otthon szellemiségén túllépve, megírja Jézus életéről szóló nagy regényét.

Réz Pál hasonló megállapításra jut, amikor azt a kérdést teszi fel, hogy miért nem írta meg vágyott Jézus-regényét: "Vajon, azért csak, mert nem akar, nem mer megbirkózni a történelmi Jézus alakjával? Vagy azért is, mert maga sem tudja, hogy ősei hitét megtagadva, csakugyan Messiásnak tekintse-e, avagy egy soha el nem jövő Megváltó előhírnökének."

Ezt a feltételezést alátámasztani látszik Pap Károly harmadik regénye, a

Nyolcadik stáció. Az Azarel és a Megszabadítottál a haláltól bibliai ihletésű, a Nyolcadik stáció tárgya egy Krisztus kálváriáját ábrázoló festmény elkészítésének és

elpusztításának drámai története. Pap Károly abban a szigorú zsidó szellemben nevelkedett, mely tiltja faragott kép készítését, imádását. Az író - Leviát György festő személye mögé rejtőzve - megszegi ezt a törvényt és megfesti Krisztus képét, mely a megrendelő imádásának tárgya lesz. A falu főbírája - a törvény őre! - a felforgató elemnek tekintett festő képét a falu részeg csőszének kutyájával elpusztíttatja.

A megdühödött kutya "…vad ugrással kapott bele egyenest a kép közepébe. S tépte, szaggatta a vásznat, mint egy pokolbeli… A kép csupa roncs volt."

Ahogyan apja-anyja iránti szeretete és gyűlölete között ingadozik, úgy ingadozik a zsidó és keresztény vallás, a két vallás parancsai között. A Krisztus-kép elpusztítása azt jelzi, hogy a gyermekkor szelleme győzedelmeskedett. Szigorú felettes énje pusztulásra ítélte a "faragott képet".

Apjával-anyjával való azonosulásának bemutatását két novellájával kívánom illusztrálni, az 1926-ban írt és már említett Átváltozással és az 1938-ban készült

Azarel Pestre érkezik-kel. Jellemző módon az Átváltozásban nemcsak egyes szám első

személyben ír, de a főhős neve is azonos a szerzőével. A másik novella a felnőtt Azarel Gyurkáról szól és harmadik személyben íródott.

Pap Karcsi egy rokonlátogatás során unokahúgánál vendégeskedik, aki - játékból - Karcsit anyja náluk maradt ruháiba öltözteti, és a tükör elé állítja. Karcsi tükörképét meglátva megdöbben. " - Anyám - kiáltom -, anyám! Te vagy? Én vagyok! Melyikünk vagyok? Anyám!… Anyám akarok lenni minden idegszálammal, anyám menyasszonyi életét akarom élni." Másnap szülővárosába utazik, és itt megtudja, hogy a metamorfózis napján anyja meghalt. "Állok és keresem magamban a könnyes bánatot. Hát én nem szerettem az anyámat? Mikor oldódtak ki vérségem kötelékei? Ki vágta ketté a köldök kapcsait."

A dráma folytatódik. Hazaérkezik apja házába. Itt újra felölti meghalt anyja ruháit, és így áll alvó apja ágya elé. "...Állok az ágya lábánál… Ó, a menekülés vége…" Hirtelen megijed attól, hogy apja felébred, és most sem fogja őt megérteni. "És ha rámösmer?… És azt fogja hinni, hogy én a fájdalomból gúnyt űzni jöttem ide… Meg akar majd fojtani, és elesik majd dühében." Majd kirohan a szülői házból az éjszakába.

Tizenkét évvel később írt novellájának tárgya apjával kapcsolatos szélsőséges ambivalenciája, a vele való azonosulás küzdelmessége.

Azarel György egy pesti szállodában nekilát bőröndje kicsomagolásának. A bőröndből előkerül apja négy hálóinge. "Azarel fölemeli s újra leteszi a hálóinget. Nem szívesen fogja viselni. A többi három inget sem. Azok is apjáé voltak. Mintha most is benne volna apja: idegenkedve nézi... Csak egy vágy maradt mindig benne: elszakadni tőlük mindörökre. Most nem ezzel a vággyal jött el tőlük? De nincs-e itt egy még mélyebb vágy: elszakadni úgy, hogy megszűnjön minden köztük, még a vágya, emléke is minden kapcsolatnak? A tökéletes feledés álljon köztük mindörökre! A Tanatos! A fájdalom és öröm nélküli feledés, az emléktelen feledés, a ‘nem volt soha semmi’”

6. A halál és az Izsák-motívum

Végül arra a kérdésre szeretnék választ adni, hogy miért hatott ki egész életére családjától való elszakítása, nagyapjának való “feláldozása”?

A bibliai szöveg Izsák feláldozását eufemisztikusan a megkötözés, héberül Akéda szóval jelöli. A szó eredetileg az áldozati állat megkötözésére utalt. Bizonyosra vehető, hogy bibliai tanulmányai alapján Pap Károly a kifejezés kettős értelmét ismerte. Az az emlék, hogy nagyapja az imasálat az ő megkötözésére használta, oda vezetett, hogy egész életére kihatóan összekapcsolódott benne saját sorsa Izsák feláldozásával.

Azarel Gyurkát, kétnapi eszméletlen állapot után magához térve, vallatják a szülei. Azt szeretnék megtudni, mire emlékszik, mi történt vele. “- Mire? Utoljára? - szóltam, s gondoltam: Miért ne mondhatnám el az álmomat. S kicsit még szabódtam, magam sem tudtam miért, talán mert máskor sohase voltak kíváncsiak az álmomra... Végül azonban mégis megmondtam, hogy azt álmodtam, hogy meghaltam.”

A Megszabadítottál a haláltól főhőse, Michael is feláldozásra szánt gyermek. Nagyapja kéri, hogy áldozza fel magát őérte, mert a Vihar isten gyakorta elfogad emberáldozatot, és akkor megparancsolja a szeleknek, hogy a halál angyalát tartsák fel útjában, mikor az az öregemberért menne. "Fogadd el őt áldozatul helyettem… Mihaelt, …s add, hogy ne legyen neki nehéz az áldozat." De Adonájhoz hasonlóan a Vihar isten sem fogadja el az áldozatot. Mihael a viharban a halál közelébe kerül, eszméletét veszti, mint Azarel Gyurka a nagy kaland után, de életben marad. Hasonlóan a szőlőtaposás férfijátékának áldozatához; itt is ismételten megjelenik a halálközelség utáni életben maradás motívuma.

Az 1930-ban írt drámában, a Leviát Györgyben (névazonosság a Nyolcadik

stáció festő főhősével) is megjelenik az önfeláldozás motívuma, de itt már nem

öncélú, a főhős halálával az egész zsidóságról alkotott előítélet megváltoztatását kívánja szolgálni. Leviát György önkéntes, tisztjelölt az első világháborúban.

Tiszttársai szerint, akik amolyan békebeli antiszemiták, a gyávaság zsidó jellemvonás. Hogy magát és a zsidóságot ettől a vádtól megvédje, önkéntesen vállalkozik egy harci feladatra, melynek kimenetele a biztos halál.

A feláldozott gyermek motívum végigkíséri alkotásait. Ennek ismeretében közelebb kerülünk annak megértéséhez, amit Pomogáts Béla úgy fogalmaz meg, hogy a vértanúk sorsa nem volt idegen Pap Károlytól. "Mintha készült volna rá - írja -, mintha eleve ezt a sorsot választotta volna, halála valójában nem az a 'zsidó halál' volt, amely a hitleri pokolban milliók osztályrésze lett." Majd így folytatja: "Őt nemcsak a halála avatta vértanúvá, hanem élete is: másokra, a többiekre a történelem parancsolta a mártírok végzetét, őt saját maga nevelte rá."

III. Összegezés

Hol találkozik Pap Károly sorsa a zsidó sorssal, hogyan tükröződik Pap Károly sorsában a kollektív zsidó sors?

Izsák feláldozásának Mózes első könyvében szereplő története, az Akéda, a gyermekáldozat át- meg átszövi a zsidó tudattalant. Ábrahám engedelmességén már a nyolc éves Azarel Gyurka is fennakadt, amikor megkérdőjelezte az ősapa "jóságát".

Jeremia apó archaikus bibliai világa a Pollák család tudattalanjában

összekapcsolódik a gyermekáldozattal, az Akédával és állandó izgalomban tartja azt. Amint Ábrahám kész volt Izsákot feláldozni Istennek, úgy áldozta fel a rabbi a fiát apjának. Így történhetett meg, hogy Pap Károly gyermekkorának reális traumái - családjától való elszakítása, a fojtogató, durva, agresszív apa, az átélt szorongások utáni betegséggel járó eszmélet-vesztés, mint halál-ekvivalens - elegendő indíték arra, hogy az író egy modern Izsák-archetípus képviselőjévé váljék.

Az ismétlési kényszer hatása alatt Pap Károly keresi a halál-helyzeteket. Önkéntes katonasága, majd jelentkezése a Vörös Hadseregbe, a bizonyosan nyilvános kivégzéshez vezető kiáltvány szándéka - mindez a realitás szintjén a halál

megkísértése. Írói munkássága is az akasztófa alatt töltött éjszakát követően, ennek a halál-élménynek az impulzusára indul meg. Mintha azon az éjszakán lepergett volna előtte egész élete, és azután csupán ezt az élményt kellett volna papírra vetnie. Így lett írói alkotása az átélt traumasorozat művészi elaborációja.

Ez az elaborációs mechanizmus azonban csődöt mondott akkor, amikor saját