tartóztattak le, s deportáltak a már a hatalomátvétel óta létező koncentrációs táborokba (ezek ekkor még gyűjtő-, illetve munkatáborok). Ezzel a zsidóságot kizárták Németország életéből, s már csak idő kérdése volt, hogy kidolgozzák szisztematikus megsemmisítésük programját.
A németek gondos felügyelet alatt élték mindennapjaikat. A már 1931 óta létező SD (Biz- tonsági Szolgálat) a Gestapóval, a titkos államrendőrséggel (mindkettő vezetője Heydrich volt) karöltve kísérte figyelemmel a politikailag gyanúsak minden lépését, s került folyamatos hatás- köri vitákba a Himmler parancsnoksága alatt álló, a táborok ellenőrzésével és rendőri feladatok ellátásával megbízott, szinte önálló államként működő SS-szel. A régi párttagok meglepetésére az SS 1934-ben nem a zsidókra vagy a szocialistákra, hanem korábbi elvbarátaira csapott le. Mi- vel a „második forradalom” elmaradt, Ernst Röhm a mellőzött – a Führernek hivatásos és hozzá hű hadseregre, nem fegyelmezetlen paramilitáris szervezetre volt szüksége külpolitikai tervei- hez – SA támogatásával megpróbált a hatalomra törni.
Hitler gyorsan és kíméletlenül lépett: a hozzá hű vezetőkkel (Blomberg hadügyminiszter, Goebbels, Himmler, valamint Hess, a Führer helyettese, aki később Angliába szökött) Bad Wiesse-ben csapdát állított az ott gyógyulni vágyó Röhmnek, és június 30-án letartóztatta. A
„hosszú kések éjszakája” után megkezdődő kivégzéseknek nemcsak az SA radikálisai estek ál-
dozatul, hanem Hitler egyéb potenciális vetélytársai is (pl. Kahr és Strasser). Az eseményeket dermedten figyelő német társadalom megtanulhatta, hogyan bánik el a rendszer ellenfeleivel.
A nemzetiszocialista külpolitika
..Az államhatárokat emberek teremtik és emberek változtatják meg... Ott folytatjuk, ahol őseink hatszáz évvel ezelőtt abbahagyták. Mi megállást parancsolunk az örökös germán vándorlásnak Európa déli és nyugati részei felé, és kelet felé tekintünk.”
(Hitler: Mein Kampf)
A náci külpolitika újszerűségét agresszív módszerei és a korban szokatlan nyíltsággal megfogalmazott revíziós, ezen túl pedig az „élettér” biztosítását kívánó céljai adták. Mivel az ehhez szükséges szuverén külpolitika biztosítéka a nemzetközi kötelmektől való megszabadu- lás és a fegyverkezési egyenjogúság volt, a genfi leszerelési tárgyalások kudarca után Hitler 1933 októberében kilépett a Népszövetségből. Bár a társadalom nagyobb része elfogadta lépését, tisztában volt azzal, hogy a maga választotta elszigetelődést csak külpolitikai sikerekkel igazol- hatja. Mióta vezér és kancellár lett és a hadsereg az ő személyére tett esküt, a revízió kérdésében maga mögött tudhatta a tisztikart. Kérdés volt azonban, hogy a dilettáns, bár sokszor zseniális helyzetfelismerésre képes őrvezető lépéseit meddig tudja követni a konzervatív, monarchista szellemben nevelkedett katonai elit. Mivel az európai nagyhatalmak nem akartak konfliktusba
kerülni Németországgal, és az Egyesült Államok sem garantálta a békét, semmilyen preventív intézkedés nem állt 1934 és ‘38 között a Führer útjába. Bár a stresai egyezménnyel még sikerült Hitlert elszigetelni, az angol–német flottaegyezménnyel már eredményesen bontotta meg lehet- séges ellenfelei sorait. A Saar-vidéki népszavazás, valamint az általános hadkötelezettség 1935-ös bevezetése meghozta számára a széles társadalmi támogatottságot, aminek birtokában felmondta a locarnói szerződést, és 1936 márciusában remilitarizálta a Rajna-vidéket.
Bár a Mein Kampfban Hitler többször kifejtette, hogy Angliát és Olaszországot lehetséges szövetségesének tekinti, csak az etióp kaland miatt a Népszövetségre megneheztelő Mussolinit tudta maga mellé állítani. Az ekkor még konkrét tartalom nélküli „tengely”-nél jóval nagyobb jelentőségűvé vált az 1936 novemberében Japánnal aláírt Antikomintern paktum, mely után az „élettér” meghódítása vált a német külpolitika fő céljává. Az 1936-ban életbe lépő négyéves terv meghirdette a gazdasági önellátást és a háborúra való felkészülést, ami után erőltetett ütemben modernizálták a hadsereget. 1937 novemberében a vezér konferencián ismertette további külpo- litikai terveit, amelyekben már szerepelt az Anschluss, illetve a Szudéta-vidék bekebelezése is. Hitler azonban óvatos tábornokai részéről erős ellenállásba ütközött: Fritsch, a főparancsnok mellé felsorakozott von Neurath külügy-, illetve Blomberg hadügyminiszter is. Válaszul Hitler a következő esztendő elején elbocsátotta őket; hadügyminisztert nem nevezett ki, a hadsereg élére főparancsnokságot – OKW (Oberkommando der Wehrmacht) – állított, amit feltétlen híve,
Keitel marsall irányított. A külügyminisztérium élére a volt boltos, a diplomáciában szalonkép-
telen stílusáról hírhedtté vált Joachim von Ribbentrop került, emellett a Führer korlátlan fel- ügyeletet szerzett a pénzügyek felett (Schachtot leváltotta). Mint láthattuk, az Anschluss és a müncheni konferencia sikere megteremtette számára a „csalhatatlan vezér” mítoszát, amit Hit- ler ügyesen ki is használt. Közhelynek számított, hogy tárgyalófeleit hihetetlen felkészültségé- vel, s azzal lepte meg, hogy a katonákkal politikai, míg a politikusokkal katonai kérdésekről be- szélt – arról, amihez nem értettek. A sokszor irracionálisnak tűnő politizálás azonban 1939-ig si- kereket hozott számára, s azt a hitet táplálta benne, hogy a roskadozó nyugati demokráciákat, illetve a Szovjetuniót jól irányzott katonai csapásokkal térdre tudja kényszeríteni. S mivel ekkor- ra már senki sem kontrollálta, a „maga felelősségére” vezethette országát a II. világháború ka- tasztrófájába.
Olaszország
„Ki akarom gyógyítani az olaszokat hagyományos hibáikból. És ki fogom gyógyítani őket.”
(Benito Mussolini)
Az I. világháborút lezáró békeszerződés csalódottságot keltett a győztes Itáliában. Az ola- szok úgy érezték, hogy erőfeszítéseikhez képest alig részesültek jutalomban: A keleti mediterrnáeumban érdekeltségeik nem érték el az általuk kívánatosnak tartott mértéket, ugyan- akkor adriai befolyásukat is csekélynek tartották. Fiume birtoklása miatt a Szerb-Horvát- Szlovén Királysággal, míg Dél-Tirol bekebelezése után Ausztriával volt feszült a viszonya. A há- ború romba döntötte a nemzetgazdaság jelentős részét, tovább mélyítette az Észak és Dél közti történelmi ellentétet, emellett tág teret nyújtott a jobb- és baloldali radikalizmus térhódításának. Míg 1920-ban északon a szocialisták gyárfoglalásokat hajtottak végre, addig Olaszország szá- mos – főként déli – régiójában egy addig alig ismert, jobboldali radikális mozgalom tűnt fel, a fasizmus.
Benito Mussolini (1883-1945), egy romagnai kovács fia harcos baloldali szocialistából
vált szélsőséges nacionalistává és az olasz fasiszta mozgalom vezetőjévé. A frontharcosok közti agitálás, a kilátástalanság és a Versailles okozta nemzeti sérelmek emlegetése állította mellé az olasz társadalomi berendezkedésből kiábrándult tömegeket és tette lehetővé, hogy új típusú mozgalommá szervezze őket.
1919-ben alapította meg a volt frontharcosok támogatására számító Fascio di
Combattimentót (Hadviseltek Szövetsége). A párt programja lényegében nem volt más, mint a
parlamentet, a polgári liberalizmust és a baloldalt támadó, ugyanakkor a fasizmust mint életfor- mát dicsőítő Mussolini-beszédek összessége. A romantikus kalandvágyat, a hatalom sóvárgását, a zord, hősi életet és az ember totális átalakítását propagálta, de idegen volt tőle a nácizmus faji jellege. A párt vezérelven működött, tehát a párttagoktól feltétel nélküli hűséget várt el. Bár pártjának szervezete és taktikája erre predesztinálta, Mussolini elképzeléseit csak részben akarta forradalmi úton érvényre juttatni. Forradalmisága a hasonlóan radikális bolsevizmussal szem- ben nem volt államellenes, sőt az államot határozottan végcélnak, nem pedig eszköznek tekin- tette. „... minden az államban, semmi az államon kívül, semmi az állam ellen.” – fogalmazta meg a fasiszta mozgalom hatalomhoz való viszonyát. Az egyszerű polgár kezdetben azonban még nem az etatizmussal, az állam mindenhatóságával és a renddel, hanem inkább a fasiszta „squadro”-k (félkatonai szervezetek) által keltett káosszal találkozhatott. A „feketeinges” külö-
nítmények politikai demonstrációikkal és kommunistaellenes akcióikkal hamar felhívták ma-
gukra a figyelmet. Vezérük – a Duce –szerint a hanyatló liberális állam nem képes a „vörös ve- szély” elhárítására, ezért az állam védelmében preventív (megelőző) forradalomra van szükség.
Olcsó államot és közvetett adózást ígérő propagandájának köszönhetően a fasiszta párt az 1921-es választások után már 34 képviselővel rendelkezett a parlamentben, s hogy súlyát to- vább növelje, látványos menetelésekkel, középületek megszállásával mutatta meg elszántságát. Mussolini helyesen ismerte fel, hogy ha tömegmozgalmat indít, képes késleltetni a kormányala- kítást, s a zűrzavarban esetleg megszerzi a hatalmat. 1922 októberében az akkor még alacsony taglétszámú párt nagyszabású római menetelésre készült, hogy demonstrálja a Duce iránti hű- ségét és rávegye III. Viktor Emmanuel királyt Mussolini bevonására a kormányba. A „Marcia
su Roma” (római menetelés) tehát nem a tömegek vágyáról, hanem inkább az elit forradalmá-
ról, a vezér feltétel nélküli támogatásáról szólt. Az esős időben rosszkedvűen várakozó squadro-k bevetésére azonban nem került sor, mert az új történelmi korszakot meghirdető ve- zér az uralkodó értésére adta, hogy uralma nem veszélyes a hadseregre és a dinasztiára. A ki- rály ezért a rendkívüli állapot kihirdetése helyett úgy döntött, hogy meneszti az eddigi minisz- terelnököt, Factát, s helyére Mussolinit nevezi ki. A „királyilag engedélyezett alkotmányos puccs” után, október 31-én a fasiszta egységek diadalmenetben vonulhattak be Rómába.
Mussolini vezetésével ekkor még koalíciós kormány alakult, tehát a totális hatalom kiépí- téséhez meg kellett szabadulnia koalíciós társaitól. Ebben jelentősen segítette az, hogy a kor- mányban csak a fasiszták tudtak alternatívát kínálni – azt persze a jövőnek kellett eldöntenie, hogy helyeset-e – a gazdasági és politikai problémák megoldására. A miniszterelnöki hatalom kiterjesztési szándékát jelezte, hogy 1923 januárjában létrehozta a parlamenttel párhuzamosan működő, funkcióit fokozatosan átvevő Fasiszta Nagytanácsot, valamint a paramilitáris (katonai- lag szervezett) fasiszta alakulatokból a Milíciát. Ezután a megfélemlített parlamenttel elfogad- tatta azt a törvényt, hogy a listás választásokon 25%-ot szerző párt megkapja a mandátumok 2/3-át. Miután a feketeinges csoportok erőszakos cselekményei miatt feszültté vált légkörben tartott választásokon a fasiszták győzedelmeskedtek, megkezdődött a parlamenti ellenzék meg-
semmisítése. 1924 júniusában fasiszták elrabolták a szocialista párt főtitkárát, Matteottit. Mikor megtalálták holttestét, a szocialista frakció, az ún. Aventino elhagyta a törvényhozást. Az
„aventinusi kivonulás” látványos gesztus volt ugyan, azonban megszüntette azt a lehetőséget,
hogy a baloldal legalább részben befolyásolni tudja az eseményeket. Ugyanakkor a kínos inci- dens megértette Mussolinival, hogy Új forradalmat kívánó radikálisait meg kell fékeznie, külön- ben elveszíti az olasz társadalom bizalmát. A Duce leváltotta engedetlen vezetőit, majd paran- csára a karhatalom leszámolt a radikálisokkal. A vérmesebb párttagok is belátták: az új forrada- lom elmarad, helyette a konszolidáció jön.
A konszolidáció 1925/26-ban a nem fasiszta szervezetek feloszlatását, a cenzúra bevezeté- sét, a hadseregnek tett fejlesztési ígéretek teljesítését és új agrárpolitika meghirdetését jelentette. Mivel a program nem nélkülözhette az anyagi feltételeket, Mussolini szövetséget kötött a tőké- vel. Cserébe az anyagi támogatásért, az üzemekben feloszlatták a nem fasiszta szakszervezete- ket, s a tőke képviselői helyet kaptak a kormányban. A rendszer jellegzetessége az lett, hogy az intézkedéseket, nem a korábbi alkotmány totális átalakításával, hanem kiegészítő törvényekkel és rendeleti kormányzással hozták meg. Pl. soha nem írta elő törvény az egypártrendszert, de az ellenzék üldözése lehetetlenné tette a pártok működését. A munkaadók és munkavállalók szembenállását azzal próbálták oldani, hogy közös érdekképviseleti egységekbe, ún. korporáci- ókba szervezték őket, ahol vitáikat állami közvetítéssel oldhatták meg. Az 1927-es „munkatör- vénykönyv”, a Carta del Lavoro a munkaadók oldalán állt akkor, amikor lényegében megszün- tette a munkásautonómiát, s lehetővé tette, hogy munkaügyi döntőbíróként a kormány léphes- sen fel.
A politikai jogok korlátozásának ellentételezéseként a kormány szociális programot és közmunkákat (pl. mocsárlecsapolás, útépítés) szervezett, valamint útjára indította a rurarizálási – falusiasítási – terveket. Ez utóbbiak a vidéki élet idealizálásától áthatva a mezőgazdasági ter- mékekből, elsősorban búzából való önellátást célozták meg. Mivel az olasz fasizmus a történel- met hajlamos volt nemzetek – melyek közt az olasz a proletár – küzdelmének felfogni, nagy súlyt fektetett a demográfiai kérdésekre. A hivatalos propaganda a nemzet „törzsét” a vidékben látta, ezért ellenezte a lakosság városokba költözését. Mussolinitól egyébként sem volt idegen a vidéki élet propagálása, s a fasiszta rendszer joviális, kedélyes, „vidékies” vonásainak hang-
súlyozása. A monolitikus (egy reprezentáns politikai erőt megjelenítő) állam egyértelművé tet-
te, hogy nincs szüksége ellenzékre („az ellenzék bennünk van”), mert egyedül ő képviseli a „fia- tal nemzetet”, s neki van joga a „modern életre” nevelni. Az állam mindenhatóságába vetett hi-
tet mi sem szimbolizálja jobban, mint a Ducénak az a megfogalmazása, miszerint az állam a
szellem és az etika olyan manifesztációja, amely a nemzet minden attribútumát (lényegi jegyét) egyesíti. 1928-tól – bár létezett a Fasiszta Nagytanács – Mussolini lényegében egyedül kormány- zott, s pártjából a szélsőségek lefaragásával jórészt sikerült is „államot” szerveznie. Pártvezéri és miniszterelnöki funkcióját egyesítve maximális hűséget várt el a fasisztáktól, s igen nehezen tö- rődött bele, hogy a király és a nagytanács elméletileg – erre csak 1943-ban került sor – korlátoz- hatja hatalmát. A húszas évek végére így épült ki az etatizmus és a vidékies kedélyesség jegyeit egyaránt felmutató, a társadalom mély rétegeit azonban átjárni csak itt-ott képes „slampos” fa- sizmus.
A konszolidáció betetőzéseként 1929-ben a miniszterelnök XI. Pius pápával megkötötte a katolikus egyház és az olasz állam viszonyát hosszú idő után végre rendező Lateráni egyezmé-
nyeket. Az egyezmények szuverenitást adtak Vatikánvárosnak, államvallássá nyilvánította a ka-
tolicizmust, kárpótolta a pápaságot elvesztett ingatlanaiért, és állami esküért cserébe állami fize- tést biztosított a papságnak. Ezzel Mussolini elnyerte az egyház jóindulatát, s számos katolikus ország bizalmát.
Olasz külpolitika (1922-39)
Bár 1922-ben a korfui incidens a világpolitikában híressé tette Mussolini nevét, a további meglepetésekre még várni kellett. 1924-ben Olaszország Jugoszláviával megkötötte a Fiume-
egyezményt, melyben vállalta, hogy a bekebelezett város helyett más területekkel kárpótolja
balkáni szomszédját. A rendezés a korábbi esettel ellentétben kedvező visszhangot keltett, s le- hetővé tette, hogy Mussolini „határozott külpolitikába” fogjon. A harmincas évek elején – rész- ben a gazdasági válság hatására – a Duce úgy vélte, hogy lehetőség nyílik a fasizmus exportjára. Az Európába irányuló propaganda eredményeképp ekkorra már jelentős tekintéllyel rendelke- ző olasz diktátor kijelentette, hogy „a huszadik század a fasizmus százada lesz”. A harcos antipacifizmus ekkor még inkább csak a szólamok szintjén létezett, de arra jó volt, hogy bizto- sítsa a hadsereg bizalmát. Erre támaszkodva Mussolini megpróbált „nagyhatalmi” szerepet ját- szani a Duna-medencében.
Hitler hatalomra jutása után – különösen a franciák szemében – Olaszország jelentősége megnövekedett. Arra számítottak, hogy megfelelő ellensúlyt tud majd képezni Németország el- lenében. Az Ausztria melletti 1934-es kiállás ezt tovább erősítette ugyan, pedig Mussolini szá- mára az ország nem volt több, mint egy árucikk a Hitlerrel történő megegyezésben. Az osztrák függetlenség bajnokának tekintélyén még az sem volt képes rontani, hogy országa belekevere- dett a marseille-i merényletbe, sőt Laval, a francia külügyminiszter még az Abesszínia elleni ag- resszióját is elnézte. Az ambíciózus diktátor számára azonban figyelmeztető jelként hatott, hogy a látszólag lojális Anglia flottaegyezményt kötött Hitlerrel. Az etióp kaland alatt tanúsított nép- szövetségi magatartásból Mussolini arra következtetett, hogy a nyugati hatalmakra nem számít- hat, így 1936 februárjában bejelentette, hogy Stresa „örökre meghalt”. Az országát nagy felada- tok végrehajtására képesnek tartó Duce az eseményekből arra a megállapításra jutott, hogy a demokráciák napja leáldozóban van. Vejét, Ciano grófot nevezte ki külügyminiszterré és azt a feladatot adta neki, hogy alapozza meg a kapcsolatokat Németországgal. Ebben a spanyol és francia népfrontgyőzelem riasztó hatása mellett az is segített, hogy Hitler hajlandó volt elismer- ni az olasz tengeri érdekeltségeket. A „tengely” meghirdetése után egy esztendővel Mussolini is csatlakozott az Antikomintern paktumhoz, amitől már csak egy lépés választotta el Olaszorszá- got az Acélpaktum aláírásáig. Az önmagát a külpolitikában csalhatatlannak tartó, de lehetősé- geit végzetesen túlbecsülő Duce országa másodrangú „szövetségesként” sodródott a világhá- ború felé.
Polgárháború Spanyolországban (1936-39)
Bár az I. világháborúban semleges Spanyolországot nem érte közvetlen csapás, sőt, in- kább némi fellendülést élt meg, a regionális problémák (elsősorban a baszk szeparatizmus), a szindikalizmus és a különböző – elsősorban militáris – junták (tanácsok) aláásták az amúgy is sok archaikus vonással rendelkező társadalom egységét. A gazdasági és társadalmi problémák- hoz társuló, az 1921-es marokkói Rif-felkelésben elszenvedett katonai kudarcok után már nem lehetett tovább halogatni a szükséges modernizációt. 1923-ban Miguel Primo de Rivera tábor- nok XIII. Alfonz király beleegyezésével katonai direktóriumot alakított, majd polgári miniszte- reket nevezett ki. A tábornok elnöksége alatt etatista reformok kezdődtek: szabályozták az anar- chikus közigazgatást, állami vállalkozások, közmunkák révén próbálták talpra állítani a gazda- ságot, szociális reformokat hajtottak végre, de nem oldották meg az igen súlyos földkérdést. De Rivera elnöksége alatt a társadalom számos csoportjával szembekerült: a parasztsággal a föld- osztás elmaradása, a tőkével a szociális reformok, az értelmiséggel az erőszakos kultúrpolitika,
míg a tisztikarral a hadsereg átszervezése miatt. A tábornok 1930-ban lemondott, s a következő esztendőben tartott választásokon elsöprő győzelmet arattak a republikánusok.
A köztársaság 1931-es kikiáltása és a király távozása után megfogalmazott liberális szelle- mű alkotmány szétválasztotta az államot és az egyházat, képviseleti demokráciát hozott létre és Baszkföldnek valamint Katalóniának autonómiát adott. A köztársaság azonban hamar a Largo Caballero vezette radikális szocialisták és a Gil Robles által megszervezett konzervatív erők tá- madásának kereszttüzébe került. 1933-ban José Antonio Primo de Rivera vezetésével zászlót bontott a latin, katolicizmussal átitatott spanyol fasizmus, a falangizmus. Az „egységes nemzet szolgálata és az osztályok együttműködése” képezte programjának alapgondolatát, amit a val- lás tradíciójával egészített ki. Mussolini elképzeléseihez hasonlóan hőskultuszt teremtett, „élet- forma-forradalmat” hirdetett, s egyaránt elutasította a kapitalizmust és a szocializmust. A Falange vezetőjeként többször nyilatkozott úgy, hogy a Führert tekinti „tanítójának”, ám a gya- korlatban igyekezett mozgalma függetlenségét fenntartani.
A jobboldali előretörés láttán a republikánusok, a szocialisták, a kommunisták és a szindi- kalisták létrehozták a népfrontot, amely ugyan győzelmet aratott az 1936-os választásokon, de nem tudta felszámolni a polgárháborús állapotokat. 1936. július 18-án négy tábornok katonai lázadást robbantott ki. A lázadó – többnyire marokkói – csapatok számos ponton szálltak part- ra, ezért stratégiai céljuk nem lehetett más, mint elszigetelten harcoló seregtesteik összekapcso- lása. Október–novemberben már Madridot ostromolták, ám Largo Caballero kormányának tá- mogatására nemzetközi brigádok érkeztek, és Guadalajaránál megállították a lázadókat. „No pasaran!” (Nem törnek át!) – adták ki a jelszót a kormánnyal szövetséges kommunista párt le- gendás vezéralakjai, Dolores Ibarruri („La Passionaria”) és José Díaz. A Falange-ra és a német– olasz segítségre támaszkodó felkelők. Katonai Főparancsnokságot állítottak fel, amely főpa- rancsnokká és kormányfővé Francisco Franco (1892-1975) tábornokot nevezte ki.
1937-re egyértelművé vált, hogy az erőviszonyok a lázadóknak kedveznek. Csapataik jól felszereltek, szigorúan ellenőrzöttek voltak, szemben a köztársaság milíciáival, amelyek jelentős része anarchistákból állt, akik többnyire a hadvezetéstől függetlenül tevékenykedtek. Különö- sen hírhedtté tette tevékenységüket a féktelen egyházellenes terror. 1937-ben Franco jelentős lé- pést tett hatalmának megerősítésére: falangista és karlista ellenzékével leszámolva egypártrend- szert hozott létre, s magát caudillónak („vezér”) címeztette. Juan Negrín köztársasági kormá- nya több tehetséges parancsnokának – pl. Lísternek vagy a magyar Lukács Pálnak (Zalka Máté) – sikeres hadműveletei ellenére defenzívába szorult. A lázadók 1938 júliusára elvágták Katalóniát, majd motorizált egységeik támadást intéztek Barcelona ellen. A város 1939 januárjá- ban elesett, így a kormánynak Valenciából kellett szerveznie a védelmet. Márciusban a caudillo csapatai bevonultak Madridba, ezzel véget ért a mindkét részről szokatlan kegyetlenséggel foly- tatott véres polgárháború. Franco győzelme a Falange „elit nacionalizmus”-ának, a vitézi-vallá- sos spanyol életérzésnek és az ellenforradalmi tekintélyuralomnak a győzelmét is jelentette, s le- hetőséget teremtett az állam által irányított, „konzervatív” modernizációra.
Szovjetunió
„... a bolsevizmust a sztálinizmustól egy egész vérfolyam választja el.”
1921-ben Szovjet-Oroszországban befejezéséhez közeledett a polgárháború. A pártvezeté- sen belül azonban a proletárdiktatúra „konszolidációjával” párhuzamosan olyan hatalmi harc bontakozott ki, amely mellett Lenin sem mehetett el szótlanul. A Központi Bizottság és a Köz-