A hatalmi politika újszerű vonásai (1923-29)
A status quo helyreállítása
A Párizs környéki békeszerződést követő négy esztendő az ott megszabott feltételek meg- változtatására irányuló kísérletekkel telt. A győztesek – elsősorban Franciaország – igyekeztek a szerződésben előírtakat számukra kedvezően módosítani, ám e törekvésük gyakorta fordította szembe őket egymással, ugyanakkor a legyőzöttek ellenállásával is találkozott. A nagyhatalmak túlzott elképzelései sokszor egymást is ellensúlyozták – Anglia például nehezen törődött bele a Rajna-menti francia előrenyomulásba –, így az érdekellentétek miatt a versailles-i rendszer szi- lárdabbnak bizonyult, mint ahogy azt a húszas évek elején vélték. A békerendszer konszolidáci- óját az is nagyban elősegítette, hogy a proletárforradalom oroszországi győzelmével Európában megnyílt a kapitalizmus és a kommunizmus közti világméretű ideológiai küzdelem frontja, amit a szovjet állam 1925-ig még inkább szélesíteni igyekezett. Ennek megakadályozása pedig az egységes fellépést, következésképp a szövetségesek egymás és a vesztesek iránti nagyobb megértését követelte. Az ideológiai támadásnak kitett hagyományos polgári demokráciák hely- zetét tovább nehezítette, hogy a húszas évek elejére sem tűnt el a hatalomba, az állam minden- hatóságába és a katonai erőbe vetett hit. A modern tömegdemokráciák létrejötte, a tömegek „be- kerülése a hatalomba” szükségképpen erősítette azt az elképzelést, hogy a háborúval összeom- lott régi helyetti új világ felépítése karizmatikus vezetőket igényel. Ez az igény pedig könnyen válhatott táptalajává a diktatórikus törekvéseknek, mint ahogy azt 1923 őszéig Olaszország, Bulgária, Törökország és Spanyolország példája is igazolta. Bár ezek akkor még szórványjelen- ségnek tűntek, mégis egyértelműen jelezték, hogy belátható időn belül sor kerülhet a demokrá-
ciák és a diktatúrák összecsapására. Ezek az újszerű jelenségek elgondolkoztatták Európa ve-
zetőit, s megnövelték az esélyét valamiféle egyensúlypolitika kialakításának.
Legnehezebben Franciaország adta fel háború utáni ábrándjait. A francia nagypolitika még mindig a grandeur bűvöletében élt, így a Ruhr-válság időszakában Poincaré, a miniszterel- nök az utolsó pillanatig kitartott az erőpolitika mellett. Mikor azonban az elhúzódó válság miatt kialakult bajor és a rajnai szeparatista törekvésekkel, valamint a hamburgi munkásfelkeléssel is képes volt a weimari köztársaság leszámolni, a Franciaországnak nyújtott kölcsönök visszafize- tését váró Anglia és az Egyesült Államok nyomására Poincaré beleegyezett egy, a német jóváté- telről szóló nemzetközi konferencia összehívásába. Ezzel a lépéssel a nemzetközi politika új, az eddigieknél kiegyensúlyozottabb stádiumához érkezett.
A konferencia, melynek ötletét lord Curzon vetette fel, lényegében a Jóvátételi Bizottság szakértőinek ülése volt. Az amerikai pénzügyi szakértő, Charles Dawes vezette bizottság fel- adatul azt kapta, hogy teremtse meg a német fizetőképesség helyreállításának feltételeit. Az 1924 áprilisára elkészült Dawes-terv célként a német gazdaság normalizálását és a szilárd valuta megteremtését határozta meg, mert úgy vélte, hogy a németek háborús jóvátételt csak a terme- lés fellendülése után tudnak fizetni. Ehhez persze hitelekre volt szükség, így a tervezet 800 mil- lió márkányi kölcsönt is előirányzott. A jóvátétel összegét nem határozta meg, csak annyit kötött
ki, hogy a német gazdaság teljesítőképességének arányában az évi fizetés összege 1-ről 2,5 milli- árd márkára emelkedik. Hogy a teljesítés rendben haladjon, a szakértői bizottság azt javasolta, hogy a német állami jövedelmeket vegyék ellenőrzés alá. Ez utóbbi rendelkezés nyilvánvalóan sértette a német szuverenitást, de így is jóval kedvezőbb volt a Versailles-ban meghozottnál. A német gazdaság, 1925-re már a fellendülés jeleit mutatta, aminek jótékony hatása lett a weimari köztársaság konszolidációjára és a konzervatív politikai tendenciák erősödésére. A Dawes-terv jelentősége azonban nemcsak gazdasági intézkedésekben rejlett. Mivel a győztesek igényeit jó- val visszafogottabban fogalmazta meg, lehetőséget adott arra, hogy a nagyhatalmi összhang helyreálljon. A franciák - különösen azért, mert Poincaré megbukott, s a securité híveként ismert Herriot alakíthatott kormányt – immár remélhették, hogy a német jóvátétel kihúzza gazdaságu- kat a kátyúból és végre számíthattak szövetségeseik támogatására is. Az angolok és az amerika- iak pedig örömmel konstatálták, hogy a franciák hegemón törekvései kudarcot vallottak. Az ek- kor hatalomra került angol munkáspárti MacDonald egyenesen a németekkel szembeni engedé- kenységnek és pacifizmusának köszönhette népszerűségét.
A gazdasági kapcsolatok rendezésével egyidejűleg új szelek kezdtek fújdogálni a nemzet- közi politikában is. Gustav Stresemann (1923-29) fél évtizedes külügyminisztersége alatt új utakra terelte a német külpolitikát. Az önmagát Európa első számú diplomatájának tekintő poli- tikus helyesen ismerte fel, hogy csak a teljesítési politika lehet a Németország újbóli elismerése felé vezető első lépés. (Példaként minden bizonnyal Thiers 1871-es magatartása szolgált.) Távla- ti célként a területi revíziót jelölte meg, de tisztában volt azzal, hogy minimális változtatásokhoz is maximális garanciákat kell adnia országának. Első lépésként el kell érnie a megszállt területek kiürítését, s biztosítania kellett a franciákat arról, hogy a német igények ezen nem terjednek túl. A nyugati határok módosításáról természetesen ekkor még szó sem lehetett, de a német elkép- zelések között már szerepelt a kelet-délkeleti határok revíziója. A német bizakodást erősítette, hogy a leginkább érintett Franciaországban ekkorra már felülkerekedett a securité irányzata, mely a határok biztonságáért cserébe hajlandó volt bizonyos engedményekre. A külügyek élén álló Aristide Briand (1925-32) ugyan nem volt hajlandó tárgyalni a német elképzelések közt sze- replő Rajna-balpartról, az enyhülési folyamatot féltő angol kormány nyomására azonban bele- ment egy német részvétellel tartandó nemzetközi konferenciába.
Az 1925 őszén Locarnóban tartott konferencia alapját egy rajnai garanciális szerződés ké- pezte, amit a németek 1922-ben terjesztettek a franciák elé – akkor még eredménytelenül. A de- cemberben Londonban aláírt szerződésrendszer garantálta a francia–német és a belga–német határok sérthetetlenségét, melyekért Nagy-Britannia és Olaszország kezességet vállalt, valamint kinyilvánította a háború tilalmát Németország, Belgium és Franciaország között. Ugyanakkor előírta, hogy a felek esetlegesen felmerülő nézeteltéréseiket békésen rendezzék. (A szerződés értelemszerűleg nem változtatta meg Versailles katonai rendelkezéseit.) A locarnói szerződés csak Németország nyugati határainál szavatolta a status quót, keleten nem, ezért a franciák Csehszlovákiával és Lengyelországgal különegyezményt kötöttek, hogy határaikat biztosítsák. A stresemanni külpolitika sikerét 1926 őszén az tetőzte be, hogy Németországot felvették a Nép- szövetségbe, sőt, mint nagyhatalom tagja, lett a Biztonsági Tanácsnak is.
Ez év decemberében Németország katonai ellenőrzésének megszüntetéséről is határoza- tot hoztak. A politikai közeledés ismét lehetőséget adott egy régi igazság felismerésére: Német- és Franciaország gazdaságilag egymásra utalt. A megkötött vas- és acélipari kartellmegállapodások olyan jól működtek, hogy az is felmerült, hogy a német fizetések ellené-
ben a franciák kiürítik az általuk megszállt területeket. A két parlament bizalmatlanságán ugyan meghiúsult a terv, de megmutatta az együttműködés lehetséges formáját.
A nagyhatalmaknak nemcsak Németországgal, hanem – az ideológiai ellentétek dacára – a Szovjetunióval szemben is megváltozott a magatartásuk. A majd’ 200 milliós szovjet piac el- vesztése miatti aggodalomtól vezetve 1924-ben számos állam elismerte a kapitalizmussal csak „ideiglenesen együtt élő” fiatal hatalmat. E kapcsolatok tovább mélyültek akkor, amikor a Ko-