(1939. szeptember 1-1941. június 22.)
A „villámháború” időszaka (1939. szeptember 1-1940. június 22.)
A háború diplomáciai előkészítése
Hitler stratégiai célja az európai francia hegemónia megszüntetése és a bolsevizmus, a Szovjetunió felszámolásával a keleti élettér megteremtése volt. Csehszlovákia szétverése után Hitler Lengyelországot szemelte ki következő áldozatának. A német közvélemény is a ver- sailles-i békeszerződés ilyen irányú revízióját várta. Németország követelései a következők vol- tak (1938. október): a németek lakta Danzig (Gdansk) „szabad város” visszaadása, valamint extraterritoriális német autópálya és vasút építésének engedélyezése az ún. lengyel korridoron keresztül Kelet-Poroszország felé. Lengyelország – erejét túlbecsülve – visszautasította a követe- léseket.
Csehszlovákia felszámolásával Németország túlment azon a ponton, amit a chamberlaini megbékélési politika még Versailles jogos „jóvátételének” tarthatott. Mivel a briteknek nem volt említésre méltó szárazföldi hadseregük, Franciaországnak erősítésre, szövetségesekre volt szük- sége a kontinensen, így Lengyelország – mint második front lehetősége – felértékelődött. Len-
gyelország garancia- és szövetségi szerződést kötött Nagy-Britanniával (1939. április) és Fran-
ciaországgal (1939. augusztus/szeptember). 1939 nyarán kudarcba fulladtak a brit–francia–
szovjet tárgyalások egy németellenes szövetségről, mert ehhez Sztálin kérte, hogy szükség ese-
tén csapatait Lengyelország átengedje területein. A lengyelek bízva a nyugati támogatásban és tartva attól, hogy a Szovjetunió megtartaná a túlnyomóan ukránok és beloruszok lakta keleti te- rületeket, amelyeket a lengyelek az 1921-es háborúban szereztek meg, visszautasította a szovjet kérést, így meghiúsult a brit–francia–szovjet szövetség.
Hitler még április végén felmondta a Lengyelországgal kötött megnemtámadási szerző- dést és az 1935-ös brit–német flottaegyezményt, s ezzel újabb kihívást intézett a nyugati demok- ráciák számára. Mivel mindenáron el akarta kerülni a kétfrontos háborút, újabb diplomáciai manőverezésbe kezdett. Májusban szövetségi és barátsági szerződést írt alá Olaszországgal (Acélpaktum – Stahlpakt), amely kölcsönös katonai és gazdasági segítségnyújtást irányzott elő háború esetére. Az Antikomintern paktum ütőképes szövetséggé alakítása elől Japán kitért, mi- vel csak a britek és franciák európai nehézségeit akarta kihasználni a Távol-Keleten, és a koráb- bi szovjet–japán határkonfliktusok idején semmiféle segítséget nem kapott Németországtól. Vé- gül a brit–francia–szovjet tárgyalások kudarca megkönnyítette Hitler számára, hogy lokalizálja a lengyel konfliktust. A háborút elsőként és egyedüliként elkerülni akaró Szovjetuniónak paktu- mot ajánlott. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop paktum nem szövetség volt, csak egyszerű, kölcsönös megnemtámadási és semlegességi szerződés. Hogy az ideológiai ellentétek ellenére a két nagyhatalom ilyen gyorsan meg tudott egyezni egymással, megdöbben-
tette a világot. Egy titkos záradékban – melynek létét a Szovjetunió évtizedekig tagadta – meg- határozták az érdekszférákat is; ezt a megegyezési módot Sztálin később másokkal is szívesen alkalmazta. Finnország, Észtország, Lettország és Besszarábia a szovjet érdekszférába tartozott, Litvánia a németbe. Lengyelországot – melyet Sztálin Versailles „szörnyszülöttjének” nevezett – a Curzon-vonal mentén kettéosztották.
Lengyelország lerohanása és a „furcsa háború” Nyugaton
1939. szeptember 1-jén a német haderő – bármiféle ultimátum vagy hadüzenet nélkül –
támadást indított Lengyelország ellen. A gyengén felszerelt lengyel hadsereg ellenállását a Wehrmacht két hét alatt megtörte, s a megmaradt erők Varsóba, illetve az ország délkeleti részé- be húzódtak vissza, még mindig a nyugati segítségben – utánpótlásban vagy egy szövetséges offenzívában – bízva. Ehelyett szeptember 17-én keletről szovjet csapatok nyomultak be, meg- pecsételve Lengyelország sorsát. A lengyel kormány Romániába menekült, ahol internálták; Pá- rizsban Wladyslaw Sikorski tábornok vezetésével emigráns kormány alakult. Szeptember 27-én Varsó is elesett, és a győztesek másnap már ki is jelölték a német–szovjet demarkációs vonalat. Ekkor ismerték el a németek szovjet érdekszférába tartozónak Litvániát is.
Nagy-Britannia és Franciaország még szeptember 3-án hadat üzent Németországnak – de mást nem is tett, nem is tehetett, mivel Franciaország egyedül nem kockáztathatta meg a táma- dást, és a Brit Expedíciós Erők átszállítása a kontinensre még meg sem kezdődött („furcsa hábo-
rú” vagy „Sitzkrieg” – ülőháború). Amikor szeptember végén, Lengyelország összeomlása után
Hitler a keleti hadsereg nagy részét nyugatra irányította át – jóllehet Németország tartalékai ki- merültek a lengyel hadjáratban –, végképp megszűnt az esélye, hogy a szövetségesek sikerrel indítsanak támadást. Úgy gondolták, elég csak megtartaniuk határaikat, fenntartaniuk a bloká- dot, és a német gazdaság hamarosan összeomlik. Az áldozatok nélküli győzelem illúziójában ringatták magukat, és a blokád is inkább csak a szövetségesek reményeiben élt, mint a valóság- ban. Hitler a lengyel hadjárat után erőt gyűjtött, hogy legyőzze Franciaországot, kiszorítsa Nagy-Britanniát a kontinensről, és szövetségese veresége után békére kényszerítse.
A szovjet–finn háború (1939. november-1940. március)
Lengyelország hátbatámadása után Sztálin megkezdte a Hitlerrel kötött paktum titkos záradékában neki juttatott területek megszerzését. A határain felsorakozott szovjet csapatok nyomására Észtország, Lettország és Litvánia „kölcsönös segítségnyújtási szerződést” kötött a Szovjetunióval (1939. szeptember–október), és e kényszeregyezmények értelmében hozzájárul- tak, hogy szovjet csapatok állomásozzanak területükön.
Sztálin, hogy a szovjet határ Leningrádtól távolabb kerüljön (néhány kilométer volt csu- pán), területcserét ajánlott Finnországnak. A Balti-öböl melletti területekért a Kola-félszigeten ajánlott – bár területileg nagyobb, de értéktelenebb – földeket. Amikor a finnek visszautasították a szovjet követeléseket, a Vörös Hadsereg hadüzenet nélkül megtámadta az országot. A
Mannerheim tábornagy vezette csapatok – a Mannerheim-vonal védelmét kihasználva és a ha-
gyományos csatatereken alkalmazott stratégiát a szokatlan gerillataktikával ötvözve – vissza- verték az ötszörös túlerőben lévő szovjetek első támadását (november–december). Az agresszió- ért a Szovjetuniót kizárták a Népszövetségből (december 14.).
A szovjet hadsereg februárban újabb, nagyobb erőkkel indított támadást, amellyel szem- ben a kis ország már nem tudott új erőket mozgósítani, és hogy az egész ország megszállását el- kerüljék, Finnország – 50 ezer négyzetkilométer és félmillió lakos átengedésével – békét kötött
(1940. március). A háború hevességét mutatta, hogy a Vörös Hadsereg kb. 200 ezer, a finn kb. 25 ezer katonát vesztett. Most mutatkoztak meg az 1937-39-es, a hadsereg tisztikarát lefejező „csisztka” („tisztogatás”) következményei és a szovjet hadsereg felkészületlensége egy háború- ra.
Dánia és Norvégia lerohanása (1940. április-június)
A megbékéltetési politika nyilvánvaló kudarca Franciaországban Daladier bukását ered- ményezte (1940. március 20.). Utóda a Németországgal szembeni keményebb fellépés híve, Paul
Reynaud lett. Hamarosan cselekvési lehetőség is nyílt a szövetségesek előtt, amikor elhatároz-
ták a norvég kikötők elaknásítását. Norvégia és Svédország deklarálta semlegességét a nagyha- talmak konfliktusában, és ez Hitlernek is megfelelt. Németország nagymértékben függött az Észak-Svédországból érkező vasérctől, amit télen a norvégiai Narvik jégmentes kikötőjén ke- resztül szállítottak, amikor a Balti-tenger befagyott. Az a lehetőség, hogy elvágják a svéd vasérc- től és angol expedíciós csapatok szállhatnak partra Norvégiában, gyors cselekvésre sarkallta Hitlert. Alig egy nappal azután, hogy az angolok megkezdték a semleges norvég kikötők el-
aknásítását, 1940. április 9-én a német csapatok hadüzenet nélkül egy nap alatt elfoglalták Dá- niát, és deszantegységeik lerohanták Norvégiát.
Az időközben partra szállt angol–francia csapatok sikertelenül próbálták meg feltartóz- tatni a németeket. Két hónappal a támadás kezdete után, június 9-én kivonták a brit hadsereg utolsó egységeit is Norvégiából, VII. Haakon király és kormánya Londonba menekült, és a brit kikötőkbe szökött a norvég flotta nagyobb része is. Dániát protektorátussá nyilvánították, Nor- végiában szövetségesük, Quisling őrnagy, a helyi fasiszta párt vezetője alakított kormányt, aki- nek a neve köznévvé, a „hazaáruló” rokon értelmű kifejezésévé vált.
Dánia és Norvégia meghódításával, Svédország elszigetelésével újabb villámháborús si- kert ért el Hitler. Dániából fontos élelmiszerekhez jutott, ráadásul a dán partokról ellenőrzése alatt tudta tartani a Skagerrakon és Kattegaton át vezető tengeri útvonalakat. Norvégián keresz- tül akadálytalanul juthatott a svéd vasérchez, fához és cellulózhoz, és az idetelepített titkos üze- mekben az atomfegyver-kutatásokat is folytatták. De még ennél is fontosabb volt számukra, hogy a norvég fjordok kitűnő természetes kikötőit a német tengeralattjárók nagyszerűen hasz- nálhatták a brit hajózás, különösen pedig a murmanszki kikötőbe vezető hajóút ellen.
A kiemelkedő stratégiai jelentőségű Norvégia elvesztése megpecsételte Chamberlain sor- sát is. Lemondása után, 1940. május 10-én megalakult Winston Churchill koalíciós kormánya. Három nappal később az alsóházban tömör programot adott. „Semmi mást nem ígérhetek, csak vért és gyötrelmet, könnyeket és verejtéket...” - mondotta Churchill.
A franciaországi hadjárat a Benelux országok lerohanásától a francia kapitulációig (1940. má- jus-június)
I 910. május 10-én Erich von Mannstein tábornok „Sárga terve” (Fall Gelb) alapján 136 német hadosztály – 2,7 millió katona, közel 2500 harckocsival és 3100 repülőgéppel – indított hadüzenet nélküli támadást a semleges Belgium, Hollandia, Luxemburg elfoglalására és Fran- ciaország legyőzésére. A szövetségesek 137 hadosztálya – mintegy 3300 harckocsija, 2600 repü- lőgépe és 3 millió katonája – állt velük szemben. Mindeközben Németország keleti határait 10 gyengén hadra fogható hadosztály őrizte.
A Svájctól a belga határig húzódó Maginot-vonal védelmében 34 hadosztály helyezke- dett el. Az Ardennek erdős hegyvidékén, ahol hetekre becsülték a páncélos- és gépesített német csapatok átjutását, csak gyenge gyalogos- és lovashadosztályok álltak, a francia és a brit expedí- ciós főerők a francia-belga határ flandriai szakaszán állomásoztak. Amikor Guderian tábornok páncélosai két nap alatt áttörtek az Ardenneken, és a Meuse-ön átkelve akadálytalanul nyomul- lak a szövetségesek hátában nyugat, a La Manche felé, Franciaország sorsa megpecsételődött. Most már nem az volt a kérdés, hogyan juthatnak a szövetségesek Belgiumba, hogy megvédjék, hanem az, hogyan jutnak ki belőle.
Közben – a támadás ötödik napján – Hollandia kapitulált, majd súlyos harcok után Belgi- um is. A holland királynő és kormánya s velük együtt úgyszólván az egész holland hadi- és ke- reskedelmi flotta átmenekült Angliába, hogy onnan folytassák tovább a küzdelmet. A németek május végére mintegy félmillió katonát – angol–francia–belga–lengyel csapatokat – zártak a
dunkerque-i katlanba. Egyetlen kiútjuk a britek uralta tengeren való menekülés lehetett. Min-
den szállításra képes hajójuk felhasználásával a britek május 27-e és június 4-e között 338 ezer katonát mentettek ki, akik minden felszerelésüket hátrahagyták. Egy nappal a dunkerque-i kat- lan elfoglalása után a döntő fölénybe került németek dél-délkeleti irányban folytatták hadműve- leteiket („Vörös terv” – Fall Rot). Június 10-én Mussolini hadat üzent a franciáknak, mert nem akar lemaradni a biztos győzelemről. Párizsba, amelyet nyílt, vagyis katonai erővel nem védel- mezett várossá nyilvánítottak, június 14-én vonultak be a németek.
A vereségek hatására a kormány fegyverszünetet kért, erre Reynaud lemondott, és a köz- társasági elnök Pétain marsallt, a miniszterelnök-helyettest nevezte ki új miniszterelnökké.
1940. június 22-én Franciaország képviselői a compiegne-i erdőben aláírták a fegyverszünetet.
Hogy a franciák megaláztatása teljes legyen, Hitler a párizsi hadtörténeti múzeumból szállíttat- ta ide azt a vasúti kocsit, amelyben 1918. november 11-én a németek aláírták a fegyverszüneti szerződést.
Németország annektálta Elzász-Lotaringiát, Észak- és Nyugat-Franciaország megszállás alá került. A meg nem szállt Dél-Franciaország (Vichy központtal) bábállammá vált, vezetője az alkotmányozó és végrehajtó teljhatalommal felruházott, 84 éves Pétain marsall lett.
De nem minden francia kollaborált (működött együtt), a németekkel. A megszállás után kibontakozott a francia ellenállási mozgalom, vezéralakja Reynaud utolsó kormányának honvé- delmi államtitkára, a londoni emigrációba vonult Charles De Gaulle tábornok lett. Innen szólí- totta Lotaringia vörös keresztjével díszített zászlaja alá – amellyel egykoron az orléans-i szűz is harcolt egy szabad Franciaországért – a „szabadfranciákat”.
Magyarország 1940 júniusáig
A Teleki-kormány
Amikor Imrédy Béla reformelképzelései túlmentek a nagybirtok és a nagytőke által szük- ségesnek tartott mértéken, majd meghirdette a Magyar Élet Mozgalmat, és az Antikomintern paktumhoz való csatlakozással szorosabban kötötte az ország sorsát a fasiszta hatalmakhoz, a kormányzó lemondásra szólította fel. 1939. február 16-án gróf Teleki Pál lett az új miniszterel- nök, azzal a szándékkal, hogy elhárítsa a rendszert belülről fenyegető veszélyeket és folytassa a békés revízió valóra váltását. Az ország a fegyveres semlegesség politikáját követve próbált a világháborúból kimaradni, hogy katonai erejét megőrizze a háború utáni rendezés idejére (ta- nulva a 1918/19-es évek tapasztalatából), és elkerülje, hogy konfliktusba keveredjen a nyugati demokráciákkal.
Magyarország – kihasználva Csehszlovákia széthullását – 1939. március 14. és 18. között megszállta Kárpátalját. Ezzel 12 171 km2-rel növekedett az ország területe. Az ott élő közel 496
ezer lakos közül azonban csupán 63 ezer (12,7%) volt magyar anyanyelvű, a többség rutén (ru- szin) volt.
1939 májusában az országgyűlés elfogadta „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásá-
nak korlátozásáról” szóló törvénycikket (az ún. 2. zsidótörvényt), amelyet még Imrédy minisz- terelnöksége idején terjesztettek be. Az új, faji törvény alapján zsidónak minősült vallásától füg- getlenül mindenki, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt. A törvény alapján zsidókat állami vagy közintézményben nem alkalmazhattak, nem lehet- tek lapszerkesztők, lapkiadók, nem vezethettek színházat és mozit; arányukat az értelmiségi és művészeti pályákon 20%-ról 6%-ra kellett csökkenteni 1943-ra.
Az 1939 májusában rendezett választásokon a kormánypárt a parlamenti helyek 70%-ával biztos többséget szerzett. A legerősebb ellenzéket a 19%-ot elért szélsőjobboldal jelentette, a kis- gazdák 5%-ot, a szociáldemokraták 2%-ot szereztek.
A Teleki-kormány távol akart maradni a lengyel hadjárattól, mivel a részvétel bármiféle formáját elutasította volna a lengyelbarát közvélemény, és a beavatkozás biztos szakítást jelen- tett volna a nyugati hatalmakkal. Így a kormány a német csapatokat nem, csak a hadianyagokat engedte át a Lengyelország elleni támadáshoz a kassai vasútvonalon. Bár a csapatok átvonulá- sát is engedélyezték volna, ha Hitler viszonzásul lehetővé teszi, hogy Magyarország megtámad- hassa Romániát, de Németország a lokalizált háborúban, így a délkelet-európai nyugalomban volt feltétlenül érdekelt. Szeptember–október folyamán több mint 100 ezer lengyel menekült Magyarországra vagy Magyarországon keresztül.
Anglia egyedül (1940. június 22-1941. június 22.)
Az angliai (légi) csata (1940. augusztus-szeptember 15.)
Franciaország összeomlásával nem következett be az, amire Hitler számított, Nagy-Bri- tannia egyedül is folytatta a harcot a világ legerősebb hadseregével szemben. A legfontosabb az volt, hogy tengeren és levegőben megvédje magát. A brit légierő még mindig uralta Anglia lég- terét, és ami még ennél is fontosabb, a brit flotta ura volt az Angliát körülvevő tengereknek.
Hitler inkább békét szeretett volna kötni Churchill-lel, mint vállalni egy kockázatos invá- ziót. Az első villámháborús év minimális áldozatokkal példátlan sikereket hozott. Megfelelő flotta hiányában az invázió óriási német veszteségekkel járt volna, a brit birodalmat pedig az Egyesült Államok, illetve Japán szerezte volna meg, miközben a Churchill-kormány – valószí- nűleg – az Egyesült Államokba menekülő légi- és tengeri flottával emigrációból is folytathatta volna a küzdelmet. Amikor az elfogadhatatlan békefeltételeket – hogy a britek azt is adják oda, amit még el sem vesztettek (balkáni befolyásukat és az első világháború előtti német gyarmato- kat) – visszautasították, Hitler tengeri és légiháborúval akarta megtörni Angliát. Abban bízott, hogy invázióra nem is lesz szükség, mert a hatalmas és ellenállhatatlan Luftwaffe tönkre fogja bombázni Nagy-Britanniát. A tengeralattjárók pedig, amelyek új támaszpontokkal rendelkez- tek Norvégiában és Franciaországban, megbénítják majd a brit hajózást, és megtörik a nyers- anyagokból és élelmiszerekből behozatalra szoruló szigetország ellenállását.
Hitler 1940 augusztusában megkezdte az angliai partraszállás, a „Seelöwe” (Oroszlánfó- ka) haditerv megvalósítását. A Hermann Göring irányította Luftwaffe mintegy négyszeres
számszerű túlerőben volt a brit légierővel (RAF) szemben, de a RAF jobb gépekkel és képzet- tebb legénységgel vehette fel a küzdelmet. Az első három héten a kikötőket, repülőtereket és irányítási központokat támadták a németek, majd amikor ez sikertelennek bizonyult, megkezd- ték a brit városok terrorbombázását. Azt várták, hogy a bombázásoktól szenvedő angol lakos- ság szembefordul a hadviselő kormányzattal, és megegyezésre kényszeríti kormányát Hitlerrel.
A RAF, a légvédelem, a radar, a ballonzár és – a németek titkos kódjának megfejtésével – a brit elhárítás megnyerte a világtörténelem első nagy légiháborúját. Hitler ezért szeptember 15- én meghatározatlan időre elhalasztotta a tervezett inváziót, és ezután már csak a városok éjsza- kai terrorbombázására futotta erejükből. Ezzel a németek elszenvedték első vereségüket a világ- háborúban.
A briteknek mindeközben sikerült megőrizniük a számukra létfontosságú atlanti-óceáni és földközi-tengeri útvonalak szabadságát is. Olaszország hadba lépésével, Norvégia és Francia- ország vereségével számottevően megnőtt a tengelyhatalmak haditengerészeti erőinek a súlya, új kikötőkhöz és hajóépítő üzemekhez is jutottak. A brit hajóhad és légierő azonban hamarosan a tengereken is bizonyította fölényét. Még 1940 júliusában elsüllyesztették a francia flottának az összeomlás idején Oranba menekült hajóit, amelyek a vichyi Franciaországot ismerték el. A francia hajóhad Toulonban állomásozó maradéka ezután már nem jelentett erőt. Ez év novem- berében és a következő év márciusában sikerült a briteknek az olasz felszíni flottát két ütközet- ben úgy meggyengíteni, hogy ezután már csak az olasz tengeralattjárók zavarták a földközi-ten- geri utánpótlási útvonalakat.
A brit hajóhad 1941 nyarára nagyrészt diadalmaskodott a konvojokat fenyegető német cirkálók felett is, de a német tengeralattjárók 1943 nyaráig még komoly fenyegetést jelentettek.
A Baltikum szovjet bekebelezése és a román válság (1940 nyara)
1940 júniusában a szovjet kormány ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és
Észak-Bukovina átadását (kb. 51 ezer km2, 4 millió fő), majd júliusban lemondásra
kényszerítette a balti államok kormányait. A szovjetek által hatalomra segített kommunista báb- kormányok egypárti választásokat rendeztek, amely után az új, sztálini típusú törvényhozó tes- tületek kérték a balti államok felvételét a Szovjetunióba.
Magyarország felhasználva a kínálkozó lehetőséget – a szovjet követelés keltette román válságot –, és a mintegy 500 ezer fős hadsereg tiszántúli összevonásával gyakorolt nyomást Ro- mániára, hogy elismertesse revíziós igényét Erdélyre. Németország ellenezte a Romániával szembeni magyar fellépést, ez ugyanis zavarhatta volna az angol garanciát felmondó Károly ki- rályt az ország stabilizálásában. A németek tudtul adták, hogy fegyveres konfliktus esetén Ma- gyarország nem számíthat rájuk, de a békés területi revíziót Olaszországgal együtt támogatják.
Mivel a magyar–román erőviszonyok még a kezdeti magyar sikereket is kétségessé tették, a magyar kormány hazardírozni kezdett. A mozgósítás fenntartása mellett tárgyalásokat kezd- tek a román kormánnyal. Amikor ezek eredménytelenül megszakadtak, közölték a németekkel, hogy Magyarország fegyveres beavatkozásra szánta el magát. Ekkor a román kormány német– olasz döntőbíráskodást kért. 1940. augusztus 30-án hirdették ki a második bécsi döntést: Ma- gyarország visszakapta Észak-Erdélyt és Székelyföldet (43 591 km2, 2 millió 185 ezer lakos, eb-
ből magyar 1 millió 123 ezer, azaz 51,4%, román 42,1%). Bulgária is kihasználta Románia szét- hullását, hogy visszaszerezze Dél-Dobrudzsát (szeptember 7.).
Románia felbomlása belpolitikai válságot eredményezett. II. Károly teljhatalommal ru- házta fel a fasiszta Ion Antonescu tábornokot (szeptember 4.), aki két nappal később lemondat-
ta II. Károlyt (szeptember 6.), utóda I. Mihály lett. Antonescu tábornok-miniszterelnök fölvette a „Conducator” (az állam vezetője) címet, majd német „tanhadosztályokat” engedett az ország- ba, és csatlakozott a fasiszta államok szövetségéhez (november). Azonban amikor 1941-ben a fa-
siszta Vasgárda felkelést robbantott ki a teljes hatalom megszerzésére, a kormány szétverte a
szervezetet. A romániai német befolyás biztosítéka az itt állomásozó német hadosztályok és az Antonescu-rezsim maradt.
Mivel Erdély egy része Németország jóvoltából, döntőbíráskodás útján került vissza Ma- gyarországhoz, várható volt, hogy a németek benyújtják ezért a számlát. További nyugtalansá- got keltett a magyar vezető körökben a román fordulat, Antonescu hatalomátvétele, hangsúlyo- zott tengelybarát politikája és a román hadsereg átszervezése német tancsapatok odavezénylése révén. A magyar katonai vezetés úgy vélte, az ily módon szerzett román előnyök csak erőtelje-