4.9 Conclusion
5.1.1 Spatial Optimisation
44
Felijedt a rémálomból, de képtelen volt felidézni. James Bond első gondolata f urcsamód Philly Maidenstone volt. Abszurdum, de úgy érezte, hogy megcsalta a lányt, pedig a legintimebb érintés kettejük között egy rövid baráti ölelés volt, ami alig tartott tovább egy fél másodpercnél.
A hátára fordult. Az ágy másik fele üres volt. Az órára pillantott. Fél nyolc volt. A lepedőn és a párnákon még ott érezte Felicity parfümjének illatát.
Az előző este felderítő akciónak indult az ellenség szándékairól, de több lett belőle. Erős empátiát érzett Felicity Willing iránt. Kemény nő volt, aki meghódította a londoni üzleti világot, és most egy nemesebb küzdelemnek szentelte a képességeit. Bondnak az jutott eszébe, hogy bizonyos értelemben mindketten kóbor lovagok.
Újból látni akarta őt.
De mindent a maga idejében. Felkelt és belebújt egy frottír fürdőköpenybe. Egy pillanatig habozott, de meggyőzte magát arról, hogy ennek meg kell lennie.
A laptopjához lépett a lakosztály nappalijában. A készülékbe a Q Csoport egy mozgásra aktiválódó, sötétben is rögzíteni képes kamerát épített be. Bond bekapcsolta a gépet, és visszanézte a felvételt. A kamera csak a bejárati ajtót és a széket vette, ahová Bond a zakóját és a nadrágját dobta le, a zsebeiben pedig ott volt a tárcája, az útlevele és a mobilja. A felvételen látható időkód tanúsága szerint hajnali fél hat környékén Felicity felöltözve elhaladt Bond ruhái mellett, de nem tanúsított érdeklődést a telefonja, a zsebei vagy a laptop iránt. Egy pillanatra megállt, és visszanézett az ágy felé. Elmosolyodott? Bond úgy vélte, de nem volt biztos benne. A nő valamit letett az ajtó mellett álló asztalkára, és kiment.
Bond felállt és az asztalhoz lépett. A lámpa mellett Felicity névjegye feküdt. Az alapítvány telefonszáma alá egy mobilszám volt írva. Bond a tárcájába csúsztatta a kártyát.Fogat mosott, lezuhanyzott és megborotválkozott, majd farmert és egy laza fekete Lacoste pólót vett fel, mivel az jól takarja a Walthert. Jót derült magán, miközben felcsatolta a csuklójára a csiricsáré karkötőt, a feltűnő órát, és az ujjára húzta az EJT feliratú pecsétgyűrűt.
Megnézte a beérkezett SMS-eket és e-maileket, az egyik feladója Percy Osborne-Smith volt. A férfi valóban megváltozott, tömör összefoglalót adott a nyomozás angliai fejleményeiről, bár nem sok előrelépés történt. A levelét így zárta:
Barátainknak a kormányban Afganisztán a rögeszméjük.
Én azt mondom, James, hogy ez számunkra jó hír. Alig várom, hogy közösen megkapjuk a György- keresztet, miután Hydt csuklóján bilincs csattan.
Miközben a szobájában megreggelizett, Bond átgondolta közelgő látogatását Hydtnál a Green Way-üzemben, és felidézte magában mindazt, amit előző este látott és hallott, főként amit a szigorú biztonsági intézkedésekről megtudott. Amint ezzel végzett, felhívta a Q Csoportot, és kapcsolták neki Sanu Hiránit. A háttérben gyerekzsivaj hallatszott, így Bond feltételezte, hogy az igazgató mobiljára irányították át a hívását. Hiraninak hat gyereke volt. Mindannyian kriketteztek, a legidősebb lánya kitűnő ütőjátékos volt.
Bond beszámolt Hiraninak arról, hogy milyen típusú kommunikációs eszközökre és fegyverekre van szüksége. Hiraninak akadt pár ötlete, de nem volt biztos abban, hogy gyors megoldást talál.
– Mennyi időd van, James? – Két óra.
A vonal másik végén, tizenegyezer kilométernyi távolságból egy elgondolkodó sóhaj hallatszott. – Szükségem lesz egy közvetítőre Fokvárosban. Valakire, aki ismeri a terepet, és felső szintű hozzáférése van. Ő, és kikezdhetetlen nemhivatalos fedőszemélyisége. Ismersz valakit, akire illik a leírás?
– Attól tartok, igen.
Tíz óra harminckor a szürke széldzsekit viselő Bond belépett a rendőrség központi épületébe, ahol a bűnüldözési és nyomozati osztályra kísérték.
– Jó reggelt, parancsnok! – üdvözölte mosolyogva Kwalene Nkosi. – Törzszászlós! – biccentett Bond. A tekintetük cinkosan találkozott.
– Olvasta a reggeli híreket? – kérdezte Nkosi a Cape Timesra mutatva. – Tragikus eset. Egy család meghalt tegnap este a Primrose Gardens bódévárosban, gyújtóbombát dobtak rájuk – fűzte hozzá meglehetősen nyilvánvaló homlokráncolás kíséretében.
– Szörnyűség – felelte Bond, és közben arra gondolt, hogy West End-i ambíciói ellenére Nkosi nem túl jó színész.
– Semmi kétség.
Bond bepillantott Bheka Jordaan irodájába, a százados pedig intett neki, hogy lépjen be.
– Jó reggelt – köszöntötte Bond, és egy pár használt edzőcipőt pillantott meg az iroda sarkában. Előző nap nem vette észre. – Sokat fut?
– Időnként. A munkámhoz elengedhetetlen, hogy formában legyek.
Amikor Londonban volt, Bond maga is naponta legalább egy órát edzett az ODG edzőtermében, és futott a Regent s Parkban.
– Én is szeretek futni. Ha az ideje engedi, mutathatna nekem néhány jó útvonalat. Biztosan sok szép hely van a városban.
– A szállodának biztosan van róluk térképe – felelte a nő elutasítóan. – Sikeres volt a találkozója a Lodge Clubban?
Bond beszámolt neki a jótékonysági esten történtekről.
– Na és utána? – szegezte neki a kérdést Jordaan. – Miss Willing... hasznosnak bizonyult? Bond felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, maga nem híve az illegális megfigyelésnek.
– Megbizonyosodni arról, hogy valaki biztonságban van-e az utcán, nem igazán illegális tevékenység. Nkosi törzszászlós említette magának a biztonsági kameráinkat a belvárosban.
– Nos, válaszul a kérdésére, igen, Miss Willing valóban segített.
Fontos információkat szereztem tőle a fokozott biztonsági intézkedésekről a Green Waynél. Ami egyébként szerencse – tette hozzá hidegen. – Úgy tűnik, senki más nem tud róluk. Különben a mai látogatásom katasztrófával végződhetett volna.
– Akkor ez nagy szerencse – felelte Jordaan.
Bond elmondta neki a három támogató nevét, akiket Felicity előző este említett, és akiknek Hydt mutatta be őt.
Jordaan kettőt ismert közülük, sikeres és törvénytisztelő üzletembereknek számítottak. Nkosi utánuk nézett, és kiderült, hogy sem nekik, sem a harmadiknak nincs priusza. De mivel egyikük sem tartózkodott a városban, Bond úgy vélte, közvetlen segítséget nem várhat tőlük.
Bond most a rendőrnőre pillantott. – Maga nem kedveli Felicity Willinget?
– Talán azt gondolja, hogy féltékeny vagyok? – Jordaan arca elárulta, hogy ilyet csak egy férfi képzelhet.
Nkosi elfordult. Bond feléje pillantott, de a törzszászlós ebben a nemzetközi vitában nem foglalt állást.
– Ez meg sem fordult a fejemben. A tekintetén láttam, hogy nem kedveli őt. Miért? – Sosem találkoztam vele. Valószínűleg kedves nő. Én azt nem kedvelem, amit képvisel. – Azaz?
– Egy külföldi, aki idejön, megveregeti a vállunkat, és alamizsnát osztogat. Ez a huszonegyedik századi imperializmus. Afrikát egykor a gyémántok és a rabszolgák miatt zsákmányolták ki. Ma a gazdag nyugatiak zsákmányolják ki azzal, hogy idejönnek enyhíteni a lelkifurdalásukon.
– Nekem úgy tűnik – mondta nyugodt hangon Bond – , hogy aki éhes, az nem képes fejlődni. Nem számít, hogy honnan származik az étel – vagy igen?
– A jótékonykodás az alapokat ássa alá. Az elnyomás és a szegénység ellen harcolni kell. Mi magunk is képesek vagyunk rá. Lehet, hogy lassabban, de sikerülni fog.
– Azt, ugye, nem látja problémának, ha Anglia vagy Amerika fegyverembargót vezet be a hadurak ellen. Az éhínség legalább olyan veszélyes, mint a vállról indítható gránát vagy a taposóakna. Annak a megállításában miért nem kell segítség?
– Nyilvánvaló, hogy a kettő egész más.
– Nem látom be, mennyiben – felelte Bond hűvösen. – Ráadásul Felicity sokkal inkább a maguk oldalán áll, mint hinné. Ellenségeket szerzett magának a nagy európai, amerikai és ázsiai konszernek között. Ő úgy gondolja, hogy ezek beleavatkoznak Afrika belügyeibe, és inkább a helyiekre kellene bízni az ügyeket.
Bondnak eszébe jutott, milyen nyugtalan volt Felicity az étteremig tartó rövid sétájuk során.
– Nekem az a benyomásom, hogy komoly kockázatot vállalt azzal, hogy ezt kimondta. Már ha magát ez érdekli.
De Jordaant láthatólag nem érdekelte. Ez a nő kifejezetten idegesítő volt. Bond méretes Breitlingjére pillantott.
– Hamarosan indulnom kell a Green Wayhez. Egy kocsira lenne szükségem. Tudna valaki bérelni egyet Theron nevére?
Nkosi lelkesen bólogatott.
– Semmi kétség. Maga szereti a kocsikat, parancsnok. – Igen – felelte Bond. – De honnan tudja?
– A reptérről idefelé jövet érdeklődve nézett meg egy Maseratit, egy Moto Guzzit és egy balkormányos amerikai Mustangot.
– Maga jó megfigyelő, törzszászlós.
– Igyekszem. Az a Ford szép járgány volt. Egy nap lesz egy Jaguárom. Az a célom. Ekkor egy öblös hang harsant fel a folyosóról.
– Jó napot, jó napot!
Bond nem volt meglepve, hogy a hang tulajdonosa Gregory Lamb. Az MI6 ügynöke besétált az irodába, és mindenkinek intett. Nyilvánvaló volt, hogy Bheka Jordaan nem szíveli, de úgy tűnt, Nkosival jól kijönnek egymással. Váltottak pár szót egy futballmeccsről.
A nagydarab, pirospozsgás férfi egy óvatos pillantást vetett Jordaanre, majd Bondhoz fordult. – Csak hogy tudja, jöttem segíteni, barátom. Beszéltem azzal a fickóval a maguk Q Csoportjától. Ez mindig ilyen marha vidám már korán reggel?
– Ami azt illeti, igen – felelte Bond.
– Beszélgetni kezdtünk. Navigációs problémák vannak a hajóimon. A kalózok zavarják a jelet. Hol van már a szemkötő meg a faláb, mi? No, ez a Hirani azt mondja, hogy vannak olyan berendezések, amik a zavarókat zavarják. De nem hajlandó küldeni belőle. Esetleg nem tudna szólni az érdekemben?
– Tudja, hogy hivatalosan nem létezik a posztja, Lamb. – Mind egy csapat tagjai vagyunk – felelte Lamb sértődötten. – Úgy egy nap múlva egy hatalmas szállítmányom érkezik. Óriási.
Bondot pillanatnyilag egyáltalán nem érdekelte Lamb jól jövedelmező fedőkarrierje. – És a mai megbízatása? – kérdezte tőle komoran.
– Á, igen! – Lamb úgy adta át Bondnak a kezében tartott fekete táskát, mintha a koronaékszereket rejtené. – Meg kell mondjam, ma reggel minden sikerült. Valami zseniális volt. Ide-oda futkostam. Elég komolyan kellett jattolnom is. Azt persze visszatérítik, nem igaz?
– Biztosan elrendezik majd.
Bond kinyitotta a táskát, átnézte a tartalmát. Egy tárgyat alaposabban is szemügyre vett. Egy kis műanyag henger volt, ez a felirat állt rajta: „Re-Leef. Asztmás eredetű fulladás ellen.”
Hirani valódi zseni.
– Egy inhalátor. Gondjai vannak a tüdejével? A bátyámnak is. Aranybányász. – Nem igazán – vágta zsebre Bond a többi tárggyal együtt, amelyeket Lamb hozott.
Nkosi telefonált. Miután letette, megszólalt.
Egy Subaru, gondolta Bond szkeptikusan. Egy kertvárosi kombi. De Nkosi arca valósággal ragyogott, ezért jóindulatúan így felelt:
– Köszönöm, törzszászlós. Alig várom, hogy kipróbálhassam. – Remek a fogyasztása – jegyezte meg Nkosi lelkesen.
– Ebben biztos vagyok. Bond elindult kifelé.
Gregory Lamb állította meg.
– Bond! – mondta halkan. – Néha nem vagyok biztos abban, hogy a londoniak igazán komolyan vesznek engem. Tegnap kicsit eltúloztam a dolgokat Fokvárossal kapcsolatban. Az az igazság, hogy ritkán történik itt komolyabb dolog, mint hogy egy kongói diktátor idejön üdülni. Vagy a Hamasz egyik tagja átszáll a reptéren. Csak meg akartam köszönni, hogy bevont, barátom. Én...
– Nincs mit, Lamb – szakította félbe Bond. – De mit szólna ahhoz, ha megállapodnánk, hogy a barátja vagyok. Akkor nem kellene folyton ismételgetnie. Mit szólna hozzá?
– Rendben van... Rendben van – a kövér arcot mosoly öntötte el.
Bond kilépett az ajtón, és arra gondolt, hogy a következő megálló a pokol lesz.
45
James Bond élvezte Kwalene Nkosi kis tréfáját.
Igen, a kocsi, amit az ügynök számára szerzett, egy kis japán autó volt. De nem egy derék családi kombi, hanem egy metálkék, hatsebességes Subaru Impreza WRX, az STI-modell, 305 lóerős turbó motorral és magas szpojlerrel. A hetyke kis kocsi inkább egy versenypályára, mint egy szupermarket parkolójába illett, és a vezetőülésben hátradőlve Bond k éptelen volt visszafogni magát. Csikorgó gumikkal indult el a Buitenkant Streeten az autópálya felé.
A következő fél órában észak felé haladt Fokvárostól a GPS útmutatása alapján, majd végül a robbanékony kis Subaruval lekanyarodott az N7-ről, és kelet felé folytatta útját. Az út egyre kihaltabb lett, egy hatalmas, feneketlen kőfejtő mellett haladt el, azután néhol zöld, néhol a barna számtalan őszi árnyalatában játszó, kopár dombok között folytatódott. A táj egyhangúságát itt-ott egy-egy facsoport törte meg.
A májusi égbolt felhős volt, a levegő párás, az útról mégis por szállt fel: a Green Way teherautói verték fel, melyek mind Bonddal egy irányban haladtak. A szokványos szemeteskocsik mellett sokkal nagyobbakat is látott, a Green Way neve és a jellegzetes zöld levélre – vagy tőrre – emlékeztető emblémája volt az oldalukra festve. Az oldalukon látható feliratok tanúsága alapján a cég különböző telephelyeiről érkeztek országszerte. Bond meglepetten látta, hogy az egyik teherautó sok száz kilométernyi távolságból, Pretoriából, Dél-Afrika adminisztratív fővárosából jött. De vajon miért szállíttatja Hydt nagy költséggel a szemetet Fokvárosba, amikor helyben is nyithatna egy újrahasznosító üzemet?
Bond sebességet váltott, és elszáguldott egy teherautó oszlop mellett. Nagyon élvezte a fürge járművet. Erről feltétlenül be kell majd számolnia Philly Maidenstone-nak.
A kocsi hatalmas, komor, fekete-fehér figyelmeztető felirat mellett suhant el.
Gevaar! Vigyázat Privaat Eiendom!
Mióta letért az N7-ről, már több kilométert megtett, amikor egy útelágazáshoz ért. A teherautók jobbra fordultak. Bond balra kanyarodott, amerre a nyíl és a felirat mutatott:
Hoof Kantoor Főépület
Nagy sebességgel áthajtott egy sűrű ligeten – a fák magasak voltak, mégis úgy tűnt, nemrég ültethették őket – , majd egy emelkedőhöz ért. A negyven kilométer per órás táblával mit sem törődve felszáguldott rajta, majd bele kellett taposnia a fékbe, mert ott látta maga előtt a Green Way International telepét. De a hirtelen fékezés oka nem egy útakadály vagy éles kanyar volt, hanem a nyugtalanító látvány, ami fogadta.
A látómezőt teljesen betöltötte a végtelenbe nyúló hulladék feldolgozó telep, amely a távolban beleveszett a füstös, poros párába. Úgy másfél kilométer messzeségben valamiféle hulladékégető munkafázis narancsszínű lángjai lobogtak. Ez valóban maga volt a pokol.
A zsúfolt parkolón túl ott állt a központi épület. A maga módján ez is hátborzongató látványt nyújtott. Nem volt túlméretezett – inkább egyszerű és siváran impozáns. Az egyemeletes, festetten betonbunkernek csupán néhány kisméretű ablaka volt, és úgy tűnt, azokat is légmentesen lezárták. Az egész területet két sor három méter magas fémkerítés vette körül, a tetején szögesdróttál, ami még a tompa fényben is csillogott. A két kerítés egymástól tíz méter távolságra húzódott, és Bondnak egy hasonló kerítést juttatott az eszébe: az észak-koreai börtönt körülvevő halálzónát, ahonnan tavaly sikerült kimenekítenie az MI6 egyik helyi beépített emberét.
Bond összevonta a szemöldökét a kerítések láttán. Az egyik terve meghiúsult. Felicity beszámolójából tudta, hogy a telepet fémdetektorok és átvilágító berendezések védik, és feltételezte, hogy impozáns biztonsági kerítés veszi körül. De ő csupán egyetlen akadályra számított. Úgy tervezte, hogy Hirani felszereléseinek egy részét – az időjárás viszontagságait is álló miniatűr kommunikációs eszközt és fegyvert – a kerítésen keresztül áthajítja a fűbe vagy a bokrok közé a túloldalon, és valahogy majd visszaszerzi őket, ha már bejutott. Két kerítés és a köztük húzódó jókora távolság esetén ez lehetetlen lesz.
Ahogy továbbhajtott, látta, hogy a bejáratot egy vastag acélkapu torlaszolja el, felette pedig egy felirat látszott.
REDUCE, REUSE, RECYCLE
Azaz „Csökkentsd, használd, hasznosítsd újra”. Bond megborzongott a Green Way jelmondatától. Nem a szavaktól, hanem magától a felirattól: a felkörívben elhelyezkedő komor, fekete fémbetűk az auschwitzi náci haláltábor bejárata feletti feliratra emlékeztették, amely elborzasztó iróniával arról biztosította a foglyokat, hogy a munka szabaddá teszi őket: ARBEIT MACHT FREI.
Bond leparkolt. Kiszállt, Waltherjét és a mobilját magánál tartotta, hogy megtudja, mennyire hatékony a biztonsági ellenőrzés. A Hiranitól származó inhalátor szintén a zsebében lapult – a fegyvert és kommunikációs eszközt, amit Lamb reggel átadott, az ülés alá rejtette.
Elindult a külső kerítésnél álló első őrbódé felé. Egy nagydarab, egyenruhás férfi kurta biccentéssel üdvözölte. Bond megadta az álnevét. A férfi telefonált, mire egy pillanattal később egy ugyanolyan nagydarab és mogorva, sötét öltönyös fickó jelent meg.
Bond követte a két kerítés közötti senkiföldjén át. Beléptek egy helyiségbe, ahol három fegyveres őr ült, épp futballmeccset néztek. Azonnal talpra ugrottak.
A biztonsági őr Bondhoz fordult.
– Nos, Mr. Theron, itt nagyon szigorú szabályok érvényesek. Mr. Hydt és munkatársai az üzem területén végzik a vállalat kutatási-fejlesztési tevékenységének nagy részét. Gondosan őriznünk kell az üzleti titkainkat. Semmiféle mobiltelefont vagy rádiót nem vihet be magával. Kamerát és személyhívót sem. Mindent le kell adnia itt.
Bond szeme a rekeszekre tévedt, régimódi szállodák portáján tartják ilyenben a kulcsokat. Több száz sorakozott egymás mellett, a legtöbbjükben telefonokat látott. Az őr észrevette a pillantást.
– A szabály az alkalmazottainkra is vonatkozik.
Bond felidézte magában, amit René Mathistól hallott Hydt londoni üzemével kapcsolatosan: gyakorlatilag semmiféle SIGINT-jel nem hagyja el az épületet.
– Feltételezem, hogy akkor a vonalas telefonjukat használhatom. Ellenőriznem kell majd az üzeneteimet.
– Vannak vonalas készülékeink, de az összes vonal a biztonsági részleg telefonközpontján fut keresztül. Az egyik biztonsági őr telefonálhat ön helyett, de a privát szféra nem biztosított. A legtöbb látogató vár a telefonálással, amíg végez itt. Ugyanez áll az e-mailekre és az internet-hozzáférésre is. Ha bármiféle fémtárgyat magán kíván hagyni, át kell világítanunk.
– Tudniuk kell, hogy fegyver van nálam. – Igen.
Mintha ez általános lenne a Green Way látogatói esetében. – Természetesen...
– A fegyveremet is le kell adnom? – Így van.
Bond néma köszönetét mondott Felicity Willingnek, amiért megemlítette a biztonsági procedúrát Mydt cégénél. Ha nem teszi, lebukik a Q Csoport egyik tollszárba vagy zakógombba épített, standard videó vagy állóképet közvetítő kamerájával, ami leleplezte volna az álcáját – és valószínűleg tűzharchoz vezetett volna.
A kemény zsoldos szerepét játszva kötekedő meg jegyzést tett a kellemetlenség miatt, de átadta a fegyvert és az átprogramozott telefont, ami kizárólag Gene Theron fedő személyazonosságát mutatta, arra az esetre, ha valaki megpróbálná feltörni a készüléket. Ezután lecsatolta az övét és az óráját, és a kulcsaival együtt egy tálcára helyezte őket az átvilágításhoz.
Áthaladt a kapun, és visszakapta a tárgyakat – miután az őr ellenőrizte, hogy az órában, a kulcscsomóban és az övben nincs kamera, fegyver és felvevőberendezés.
– Kérem, itt várakozzon, uram – mondta a biztonsági őr. Bond leült a jelzett helyre.
Az inhalátor még mindig ott lapult a zsebében. Ha megmotozzák, megtalálják nála az eszközt, és szétszedik, kiderült volna, hogy valójában egy érzékeny kamera, amelynek egyetlen fém alkatrésze sincs. Hirani egyik fokvárosi emberének sikerült megtalálni vagy megépíteni aznap reggel. A blende szénszálas anyagból készült, ahogy a rugók is.
A használt képtároló rendszer különlegesnek számított: régimódi mikrofilm volt, amilyet a hidegháború idején használtak a kémek. A kamera lencséjén nem lehetett állítani a fókusztávolságot, Bond úgy készíthetett képeket vele, ha megnyomja a henger alját, majd megcsavarja, hogy továbbítsa a filmet. Harminc felvételre volt elegendő. Ebben a digitális korban a pókhálós múlt néha használható ötletekkel szolgál.
Bond körülnézett, hátha lát valahol egy feliratot, ami a kutatás-fejlesztési részleget jelzi, ahol Stephan Diamini szerint információt találhatna a Gyehennáról, de nem látott ilyet. Öt percig ült ott, amikor felbukkant Severan Hydt összetéveszthetetlen alakja: a magas termet, a hatalmas, göndör hajjal és szakállal keretezett fej, a jól szabott öltöny. Megállt az ajtóban.
– Theron!
Fekete szemét Bond tekintetébe fúrta.
Kezet ráztak, és Bond igyekezett megfeledkezni a groteszk érzésről, ami elfogta, amikor Hydt hosszú körme a tenyerét és a csuklóját érintette.
– Jöjjön velem – mondta Hydt, és átkísérte a főépületbe, ami korántsem volt olyan sivár, mint ahogy a külseje sugallta. Meglehetősen ízlésesen volt berendezve, drága bútorokkal, műtárgyakkal,